Folytatás: Hayley szobája

Sok gyötrelmes és felemésztő szerelemről lehet hallani, de talán a leghíresebb mű, ami erről szól az nem más, mint a megannyiszor feldolgozott Rómeó és Júlia. Nem akartam világot megváltani, nem akartam egy könyvlapjaira megálmodott párra hasonlítani, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy olyan, hogy törhetetlen boldogság tényleg nem létezik, hiszen ha éppen nem mi ugranánk ritkán egymás torkának, akkor az élet úgy keveri meg a lapokat, hogy biztosan ne tudjunk elmerülni se a mámor, illetve se a boldogság magával ragadó hullámaiba örökre. Mindig megjelenik valami árnyék, ami visszaránt minket a valóságba és így tovább.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és kicsit még az én szívem is összeszorul. Tudom, hogy mire gondol, ahogyan azt is tudom, hogy remek apa lenne belőle, ha nem fosztották volna meg, de pont emiatt, hogy remeke édesapa lehet, így érzem és tudom is, hogy remek nagybácsija lesz a lányomnak. A szemeimet lesütöm rövid időre, miközben ő beszél. Tudom, hogy mit miért tesz, hogy mit szeretne elérni, hiszen a korábbi szavai elárulták már őt, ahogyan a mostaniak is. Kezem arcára siklik, ha kellett, akkor még emiatt tettem felé egy-két lépést is. – Tudom, hogy remek nagybácsija lennél, ahogyan már most is vagy. Igazán szerencsés lehet amiatt, hogy itt vagy neki és te is vigyázol rád, s ha megismerheti azt a világot, amilyennek te látod, akkor még inkább szerencsés lesz, de… - kezdtem bele, majd egy aprót most én sóhajtottam és a messzeségbe néztem. – Nem akarod, hogy több könnycsepp végig gördüljön az arcomon, viszont ha elbuksz… - csuklik el a hangom és sejtheti azt, hogy akkor nem egy fog, hanem több tíz, vagy éppen száz könnycsepp fog végig gördülni az arcomon. Nem veszíthetem el. Lehet, hogy önzőség, de nem akarok róla se lemondani, ahogyan a lányomról se. Számomra ők a legfontosabbak, kár lenne tagadni.
Nem tetszik a terv, de még se tehetek ellenem. Nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen és mit ne, ahogyan azt is tudom, hogy helyén van az esze és nem sodorna senkit se bajba direkt, ahogyan magát se, de attól még képtelen vagyok teljesen megnyugodni. Hiába esik az eső, egyszerűen még se mozdulok közeléből. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy mit kellene tennem, hogy megóvjam őt. Nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy bárki által is baja essen. – És Vincent elfogadta? Ő fel fogja keresni a boszorkányokat? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen azok után, hogy múltkor is mennyire távol akarta magát tartani mindenkitől és hasonlóak eléggé kicsi esélyét látom annak, hogy könnyedén belemenne, vagy ne lenne valami feltétele. Másrészt meg ki tudja, hogy mit mond ő is a többieknek. Talán a béke helyett sokkal inkább háború lesz, mert még inkább megkavarodnak a dolgok, amit én nem akarok.
Amikor keze arcomra siklik, akkor egyik kezem kezére teszem, s úgy nézem őt. Láthatja az aggodalmat, a szerelmet és az összes iránta érzett gyengéd érzést. – Hmm, pedig talán annyira nem is rossz itt állni, nem? – kérdeztem tőle egy halovány mosoly keretében, hiszen amennyire sűrűn esett, pontosan annyira rejthetett el mások szeme elől is, mintha csak valami fura lepel lett volna körülöttünk. A kérdését hallva pedig csak egy apró kuncogással felelek eleinte. – Igen, bármikor nyitva áll előtted, de ez szerintem sose volt kérdés, Elijah. – hiszen régóta akkor jöhet, amikor szeretne. Lehetne, hogy néha egymásnak esünk, de attól mindig is szívesen láttam, örömmel vesztem el az ölelésében, mert mellette úgy éreztem, hogy a békesség vesz körül és a határtalan boldogság, szerelem… Mellette képes voltam még inkább hinni egy jobb világban.

Nem volt épp könnyű a téma és a helyzet köztünk, bár lassan már ez számított normálisnak és természetesnek a feje tetejére állt életünkben és abban a zűrzavarban, amit a városban élésünk címszó alatt lehetett megtalálni a new orleans-i szótárban. Mióta betettük ide a lábunkat háború, vér, halál és fenyegetettség volt mindannyiunk osztályrésze, és mintha csak az ég is erősíteni akarná eme baljós gondolatokat, sötét felhők gyűlnek észak felől, hörögve és morogva ígérik a felhőszakadást, miközben mi úgy állunk Hayleyvel az ijesztő fellegek alatt, mintha a fekete égbolt egyenesen metafórája lenne a fejünk felett a városban zúgó apokalipszisnek.
Homlokom továbbra is övének döntöm miközben beszél, és egy apró, halk sóhajjal bocsátom útjára a szép képeket, amiket lefest, mint egy álmot. Niklaussal ellentétben és mindig is vágytam gyermekre, családra, de egyetlen döntéssel, egy véres éjszaka alatt vették el tőlem ennek a lehetőségét ezer hosszú évvel ezelőtt. Ahogyan Niklaus leszámolt az emberségével, én úgy mondtam le a tényéről annak, hogy valaha is lássam az élet csodáját kibontakozni valakiben, aki hozzám tartozik. Nem volt könnyű döntés, és csupán annyi különböztetett meg az öcsémtől, hogy én az elveszett álmaim miatt nem kezdtem véres ámokfutásba bárhol, ahol megjelentem. Most is erőt veszek magamon, hisz' mi értelme az álmodozásnak? Semmi nem válik belőle valóra. Hope az öcsém gyermeke, és be kell érnem a nagybácsi szerepével. Akkor is, ha fájó ez a gondolat...
- Remélem azt azért még megérem valaha, hogy megtanítsam Hope-ot arra, amit azt hiszem Niklaustól sosem fog - suttogom Hayleynek. - Az emberi élet értékét és védelmét. Meg akarom neki tanítani mindazt, amit én tudok, megmutatni, mennyi szépség rejlik a világban, meg akarom mutatni mi a szeretet, a nevetés, a félelem nélküli élet. Azt akarom, hogy olyan emberré váljon, akit szeretnek és tisztelnek, nem az apja, hanem egyszerűen csak önmaga miatt. Ezért teszem azt Hayley, amit teszek. Tudom, hogy nem lesz könnyű utam, de bármit megteszek azért, hogy Hope boldogan élhessen, és a te arcodon le lássak többé könnyet, vagy gyötrődést. Hagyd, hogy tegyem a dolgom, és bízz meg bennem. Csak ennyit kérek tőled - teszem hozzá, mikor megérzem kezét az arcomon. Belefeledkezem a békés, meghitt pillanatba, az sem mozdít ki ebből, mikor felettünk sebzett állat módjára felhördül az ég, aztán megnyílnak a felhők zsilipjei, és hideg, sűrű szemű esővel kezdenek el áztatni bennünket.
- Ami azt illeti, a farkasoktól nem félek - igyekszem megnyugtatni Hayleyt. - Nem vagyok őrült, sem öngyilkos, hogy teliholdkor menjek közéjük. Ember alakban, bármennyien vannak is, nem jelentenek rám veszélyt. Ha megtámadnak, inkább visszavonulok, minthogy bántsam őket. Nem akarok több vért ontani. A népedét a legkevésbé - mosolygom el magam halványan. - A boszorkányoktól jobban tartok. Felvetettem Vincent Griffith-nek, hogy álljon a kovenek elé az ötletemmel. Ha pedig ezt ők személyes sértésnek tekintik, nos... nyilván nem kell mondanom, mire képes egy falka felbőszült boszorkány még egy Ősivel is - sötétedik el a pillantásom egy másodpercre, aztán felfelé emelem az arcom, mikor egy jókora villám fénye világítja meg az eget.
- Nem hiszem, hogy túl okos ötlet úgy állnunk és áznunk itt, mint egy régimódi romantikus filmben - jegyzem meg, aztán két kezembe fogom Hayley arcát, és elveszek a zöld szempár pillantásában, és szinte érzem, hogy a szerelem, és a régóta visszafojtott vágy szinte robbanásszerűen tör bennem utat magának. - Azt mondtad, a szobád ajtaja mindig nyitva áll előttem. Értsem ezt úgy, hogy akár most is? - teszem fel a bónuszkérdést, és bizakodva, mégis tartózkodással várom a válaszát.

Örültem, hogy a kezdeti vihar kezdett elmúlni, még ha az égbolt nem is ezt sugallta, hiszen amíg a köztünk lévő csata kezdett tovaillanni, addig az égbolton egyre inkább kezdtek megjelenni a fekete felhők, mintha csak ő most akarna tombolni, vagy ki tudja, hogy milyen célja volt. Kíváncsian fürkésztem Elijah pillantását, elvesztem újra és újra abban a szempárban, ahogyan a közelsége is elegendő volt ahhoz, hogy kicsit megszédítsen és a lelkemben dúló harag, vagy éppen düh elkezdjen eloszlani.
- Pedig megtenném, ha tudnám, hogy azzal nem rontanék a helyzeten. Hope a közeledben is nagyobb biztonságban lenne, ahogyan az én nekem se kellene a szívemmel ellenkezőt cselekedni. – suttogom alig hallhatóan, mintha csak attól tartanék, hogy a szellő olyan fülekbe jutatja el a szavaimat, akinek ezt nem kellene hallania, de nem akarok kockáztatni. Nem akarom azt, hogy még több ártatlan vére borítsa a város utcáit. Elég vér szennyezte már így is, még eggyel több sokak számára talán nem számítana, de nekem igen, hiszen én a békét szeretném elhozni, nem pedig egy újabb háborút.
Nem könnyű megígérnem, hiszen mindig is megvédtük egymást, mi mindig számíthattunk a másikra, de mind a ketten tudjuk, hogy Hope életét védenénk, ha a másik olyan bajba keveredik, vagyis nagyon remélem, hogy fordított helyzetben Hopet mentené meg és nem pedig engem. Lehet, hogy nem éltem még olyan sokat, de a lányom még csak most csöppent erre a világra és megérdemli azt, hogy neki jobb élete legyen, mint bármelyikünknek is megadatott.
Arcom játéka könnyedén változik, miközben hallgatom őt. A meglepettség, a düh, az aggodalom és még megannyi érzés fut át rajta és egyiket se rejtem véka alá. Egyszerűen hagyom azt, hogy leolvassa róla azt, amit érzek. A béke talán eljött, de hirtelen nem akarom elhinni azt, amikor megemlíti a farkast. A szemöldököm kicsit feljebb szalad, ajkaim elválnak egymástól, de végül még se mondok semmit se. Inkább csak hallgatok, mert nem akarok újra veszekedni, de érezheti, hogy nem teljesen tetszik a terve. Nem akarom, hogy veszélybe sodorja magát. Főleg akkor nem, ha egyedül megy oda és nincs, aki őt megvédje, hiszen a farkasok mindig is össze fognak tartani. Amikor megérzem a homlokom ajkait, akkor csak egy aprót sóhajtok, majd a kezem arcára siklik.
- Tudom, hogy miért teszed, vagy mi vezérel téged, de attól ez még mindig túl veszélyes, nem gondolod? Nem mehetsz oda egyedül, hiszen mi van akkor, ha csapda lesz? Ha Klaus ezt megtudja… - akkor mi lesz? Biztosan nem lesz túl békés ez a ház se, de ha ő nem tud cselekedni, akkor másoknak kell. S Elijah tervében volt lehetőség, de attól még túlzottan is veszélyes volt. – Nem akarom, hogy odamenj és a saját életedet kockáztasd miattunk. Nem akarom azt, hogy csak meséből ismerjen téged… - érthette, hogy a lányomra gondolok, majd fura módon kicsit az ölelésébe fúrtam magam, mintha csak tényleg attól félnék, hogy ez se igaz már, csak egy jó kis trükk, de valójában már nincs is itt. Pillanatokkal később viszont az időjárás is rákezdett..

Bárhogy is, bármily szavak hangzanak is el jelenleg köztünk, egy dologban Hayleynek tagadhatatlanul igaza van: ha elvinné Hope-ot Niklaus közeléből, az öcsém eddigi minden rémtette kedves gyermekmese lenne ahhoz képest, ahogy ezt a tettet lereagálná. Ha van lény a földön, akit Niklaus képes őszintén, önzetlenül és szívéből szeretni, az a lánya, és ha kell akár Hayleyt, akár az egész családunkat kiirtaná, hogy többé senki ne állhasson kettőjük közé. Ezt pedig nem kérhetem, de nem is várhatom el...
- Tudom - mondom aztán halkan Hayleynek. - Tudom, hogy jönnél... de hidd el, soha, egyetlen percig nem vártam, és nem is várom el, hogy döntened kelljen köztem vagy Hope közt, ahogy azt sem, hogy szétszakíts egy fontos köteléket, vagy hogy kockára tedd azt a jéghártya vékonyságú emberséget, ami az öcsémben jelenleg él - fogom Hayley arcát két kezem közé, és úgy nézem a gyönyörű zöld szempárt, mintha örök időkre az emlékezetembe akarnám vésni.
Egyszerre önt el a megkönnyebbülés és szorongás az ígérete miatt. Tudom, hogy szíve szerint dacolna velem, és ha bajba kerülnék, vágtatna utánam, hogy kimentsen, de neki is tudnia, éreznie kell, hogy a fontossági sorrendnek nem én állok az elején. Felnőtt, ezer éves férfi vagyok, aki képes felmérni, hogy miféle feladatba vágott bele, akár úgy is, hogy bukás a vége. Az egyetlen rövid szavát hallva viszont tisztában vagyok vele, bármi is történik majd, bármit is hall felőlem, állni fogja a szavát, és kimenekíti Hope-ot ebből a feje tetejére állt városból.
Bólintok, jelezvén, hogy tudomásul vettem az adott szavát, aztán nagy levegőt veszek, és beszélni kezdek. Nem tudom, mit fog mondani, ha megtudja miféle tervvel álltam elő, csak reménykedem benne, hogy nem tépi le a fejem egyetlen jól irányzott mozdulattal, vagy nem fordít nekem hátat örökre. Mindkét verzióba belehalnék. Az elsőbe fizikálisan, a másodikba lelkileg.
- Nem azért kerestem meg Vincent Griffith-et, mert olyas valamire akarom rávenni, ami veszélybe sodorhatná Hope-ot - kezdek bele a "vallomásba". - Egyetlen cél vezérel, Hayley: be akarom fejezni a háborút a városban. Nem akarom, hogy még évekig, vagy évtizedekig húzódjon egy olyan harc, aminek nem lesz hősei, csak áldozatai. Felajánlottam Vincent Griffith-nek egy egyezséget. Egy alkut, egy koalíciót, ha így tetszik. Szeretném, ha társulna velem, hogy így biztosítsuk a boszorkányok, és vámpírok egyenlő jogait a városban - hunyom le a szemem egy pillanatra, mert tudom, hogy most következik a dolgok rázósabbik része. - Tudom, hogy ki volt az a vérfarkas, aki megtámadott engem az edzőteremben - rázom meg aztán a fejem, jelezve, hogy ne kérdezze, honnan az információ, elég, ha tudom a tényeket, és ezzel kész. - Fel fogom őt keresni a napokban. Nem, ne aggódj. Nem kenyerem a véres bosszúállás, az a módszer inkább Niklaushoz illenék. Tudom, hogy azt a támadást, és kínokkal teli éjszakát a düh, és elkeseredettség motiválta. Meg akarom mutatni, hogy hiába vagyunk mind vérszívók, és a Mikaelson család tagjai, nem vagyunk olyan egyformák, mint fűszálak a réten. Békejobbot nyújtva megyek el a mocsárba, felajánlva ennek a vérfarkasnak a koalíció harmadik helyét. Egy vámpír, egy boszorkány, és egy vérfarkas, és egy írásba foglalt egyezség, hogy minden faj azonos jogokkal bír, hogy immár nem száműzött, és nem lakol halállal azért, mert űzi azt a mágiát, amit a génjeiben hordoz... ez talán elhozhatja közénk a békét. Ha az egyszerű emberek azt látják, hogy a vezetőik képesek az egymás mellett élésre, előbb-utóbb ők maguk is követni fogják a példát, és lemondanak a további pusztításról, ami előbb vagy utóbb, de temetővé fogja változtatni a várost. Ha pedig belebuknék, akkor tudnod kell, hogy azért harcoltam, hogy Hope békében, és boldogan nőjön fel, és ne vérpatak, menekülés, és félelem kísérje végig az életét. És azért tettem, hogy te is megkapd azt a boldogságot, amit megérdemelsz - hajolok előre, és lágyan, hosszan megérintem ajkammal Hayley homlokát.

Egyáltalán nem volt könnyű az, hogy nem láthattam gyakran őt, vagy ha éppen ebben a házban találkoztunk, akkor is csak lopott idők jutottak nekünk, hiszen nem adhatunk még több sebezhető felületet mások kezébe a románcunk miatt. Azt pedig végképpen nem akartam, hogy Hopenak esetleg a saját érzéseim és gyengeségeim miatt essen baja. Ezért is próbáltam megtalálni a középutat, ami néha baromi nehezen ment és talán nem volt meglepő, hogy mióta visszatért a kislányom azóta többször kedveztem neki, mint esetleg a valaki irányába táplált érzéseimnek. De inkább óvatos leszek, mintsem esetleg neki, vagy Elijahnak baja essen.
- Ha nem az, akkor simán elmehetnék innen a lányommal oda, ahova a szívem húz, de mind a ketten tudjuk, hogy ez nem ennyire egyszerű. Talán nem akkora szörnyeteg, mint sokan hiszik, de mind a ketten tudjuk azt, hogy vannak olyan dolgok, amiket sose bocsájtana meg. – pillantottam Elijahra komolyan, miközben csak pár centire volt az arcunk egymástól. A kezem óvatosan siklott arcára, miközben hallgattam őt, majd szavainak köszönhetően a szívem újra kisebb darabokra hullott, mert talán pontosan tudja ő is, hogy mennék kérés nélkül is, de nem adhatok okot belsőviszályra is, hiszen elég a külső támadásokkal szembe nézni. Egy pillanatra elfordítom még a fejemet. – Mennék, ha tehetném. Bármit megadnék azért, hogy többé nem kelljen bujkálni, hogy ne kelljen attól félni, hogy éppen kinek nem tetszik az, amit érzünk egymás iránt, ahogyan a lányomnak is megadnám a békés otthont…. – suttogom alig hallhatóan, mert kár lenne tagadni, hogy nem gondolkoztam még el rajta. Néha csak bámultam az ablakon át a csillagokat, miközben a tündérem szívdobogása és szuszogása próbálta megnyugtatni a kissé zaklatott lelkemet, de mindig ugyanoda lyukadtam ki, hogy nem tehetem... Nem kockáztathatom egyikük életét se. A keze könnyedén siklik le a derekamról, ahogyan a kezem közül is az arca. Figyelem őt és egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha csak valami búcsúra készülnénk. Nem akarok búcsúzni, egyszerűen nem. Képtelen lennék rá. Nem veszíthetem el őt.
A karomat összefonom magam előtt, mintha csak ezzel akarnám magamat összetartani, hogy nehogy a szellő magával vigye a darabkáimat, amit a városban tomboló háború okozott, ahogyan éppen a gyermekem apja se könnyít se meg mindent. Nem mondanám, hogy sok a türelmem jelen helyzetben, mert egyáltalán nem tetszik az, hogy le-föl járkál, ahogyan a titkolózása se, hogy mire készül. Félelem, amit az elvesztésének a gondolata okoz könnyedén kúszik be a bőröm alá.
- Kérlek, ne mond ezt… - suttogom alig hallhatóan, miközben kezem ismét arcára siklik, majd pedig a homlokunk találkozik. Könnyedén láthatta a félelmet a szemeiben. – Nem veszíthetlek el Elijah. Ne mond azt, hogy egyszer nem láthatlak majd…- suttogom alig hallhatóan, hiszen nem akarok erre gondolni és amit kér… Nos, azt egyáltalán nem könnyű megígérnem – Miként kérheted tőlem azt, hogy fordítsak hátat neked, abban az esetben, hiszen azzal együtt a szívemet  is ki kellene tépni. – felelem egy kisebb hallgatás után, de még mindig a hangom kicsit meg-meg remeg. Mintha hirtelen a határozottság, a düh és minden helyére valami más költözne. Nagy levegőt veszek, és most én bújok ki az öleléséből. Hátrálok, az égre pillantok fel, mintha csak a könnyeimmel így akarnék megküzdeni, végül pedig ismét a szeretet férfin állapodik meg a pillantásom. – Ígérem… - a szemeimből pedig könnyedén kiolvashatja, hogy mennyire is nehéz volt ezt kimondanom, hiszen nem akarok arra gondolni, hogy magára hagyjam, vagy csak arra, hogy többé nem láthatom őt.

A mondás úgy tartja: szerelemben és háborúban minden szabad. Minket pedig mostanában tényleg semmi más nem vesz körbe, csak ez a két, egymástól teljesen ellentétes érzelme a világnak. Nem csak körülöttünk dúl a háború, néha köztünk is, váltakozva az egymás iránti szerelemmel, ez pedig képes rá, hogy mindkettőnket olyan helyzetbe sodorjon, amikor is önmagunkhoz méltatlanul cselekszünk, vagy akár beszélünk. Adtunk már sebeket egymásnak, nem is keveset, de ahogy az előbb megcsókolt, mintha minden eddigi fájdalomra és gyötrelemre gyógyír lett volna. Bár ilyen könnyen működhetne minden más is...
Csak nagy sóhajjal reagálom le, mikor azt mondja, kettőnk döntése volt a tény, miszerint nem vállalhatjuk fel egymást a nagy nyilvánosság, de még családunk egy része előtt sem. Persze, Niklaus nem bolond - legalábbis nem teljesen - csodálkoznék, ha nem vette volna hírét annak, hogy miféle érzelmek fűznek össze engem Hayleyvel. Sőt, az előbbi kis veszekedésünket hallva azt is simán kinéztem belőle, hogy popcornnal a kezében kiül az erkélyre, kéjes ábrázattal élvezve a showműsort. Nem tudom, miből eredhetett, talán a kor, és tapasztalat hozta magával, esetleg a régi férfi-női gondolkodásbeli különbségek ütköztek-e ki köztünk néhanapján, de én nem igazán hívnám közös egyezségnek azt, hogy képes voltam lemondani Hayleyról, a vele eltöltött percekről csupán azért, mert Hope érdekében nem akart - vagy épp nem mert - szembeszállni az öcsémmel. Ugyanakkor okosabbnak tartottam, ha ezt jelen esetben nem hozom fel, mert alighanem megérkezett volna jutalmul a nemrég megkapott pofon párja is.
- Mondtam már Hayley, tudom, hogy úgy hiszed - ahogy mindenki más is - hogy Niklaus maga az ördög. Belátom azt is, hogy van táptalaja ennek a hitnek, de kérlek, ha neki nem is, az én szavamnak higgy. Soha, semmilyen körülmények közt nem használná fel Hope-ot fegyverként ellened - mondom csendesen. - Mindennek ellenére be kell látnom, hogy a helyzet, amibe mi ketten belekeveredtünk, nehezebb, mint eddig bármi más - engedem el aztán a derekát. - Bár mondhatnám, hogy gyere velem Algírba, ne törődj az öcsémmel, és én ha kell, az életemet is odaadom azért, hogy titeket megvédjelek... de mindketten tudjuk, hogy ezt nem tehetem. A fél város a pusztulásunkra tette fel életét, és a többfrontos háború amúgy is mindig jóval nagyobb veszélyt rejt magában. Nem tetézhetem ezt azzal, hogy a családon belül is viszályt szítok, mert azzal alighanem előre megásnám mindannyiunk sírját. Bár Niklaus bosszúja jelen helyzetben nem feléd, hanem felém irányulna - dugom zsebre a kezeimet, aztán teszek néhány lépést fel és alá. A szívem és az agyam épp érvek tömkelegével próbálja meggyőzni egymást, hogy beavassam-e Hayleyt a tervembe, amit arra tettem fel, hogy megmentsem a várost, ahogy a családunkat is, és amibe ha belebukom, könnyen magával hozhatja a pusztulásomat.
Ahogy Hayley felé fordulok, látom az arcán a feszültséget, mégis türelmesen vár. Ismer már annyira, hogy tisztában legyen azzal, néha nekem is szükségem van hol időre, hol támogatásra ahhoz, hogy meghozzam a lehetős legjobb döntést. Most pedig - ha figyelembe veszem tervem meglehetősen ingatag voltát - talán az a legokosabb, ha beavatom a részletekbe.
- Hagy mondjak el neked valamit, Hayley - lépek vissza elé, és hangom megtelik azzal a gyengédséggel, mint azon az éjszakán, mikor először engedtünk az egymás iránt érzett vágy csábításának, és először lett az enyém. - Tudnod kell, hogy bármi történjen is, mindennél jobban szeretlek. Tudnod kell, hogy hiányzol, a nap minden percében, mikor nem láthatlak. Ahogyan azt is tudnod kell, hogy hosszú életem alatt te vagy a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem, és olyan érzéseket keltettél életre bennem, amiket már halottnak hittem - mosolygom el magam halványan, és kezem felemelve végigsimítok a haján. - De azt is tudnod kell, hogy azzal, amibe most belekezdtem, téged is veszélybe sodorhatlak. Ha megtudod a tervemet, alighanem megkérdőjelezed majd szellemi épségemet, vagy épp olyan haragra gerjedsz, aminek a feloldására nem lesz már eszközöm. Mindkettőt vállalom. Szeretném, ha tudnád, miért is dolgozom jelenleg, mert ha én belebuknék, azt akarom, hogy légy vele tisztában, és mondd el Hope-nak is, hogy olyan világért küzdöttem, ahol mindkettőtöknek boldogabb élete lehet - érintem homlokomat egy percre Hayley homlokához. - De mielőtt beszélnék, ígérj meg nekem valamit. Ha a tervem dugába dőlne, fogd Hope-ot. Menekülj a városból olyan messzire, ahogy csak bírsz. Ne törődj az öcsémmel, se senki mással. Fel kell nevelned a lányodat, és csak ez számít. Szavadat adod rá, Hayley? - nézek aztán a szemébe, és igyekszem eltitkolni előle, mennyire fáj a puszta gondolata is annak, hogy nem lesz velem, és mellettem.

- Ohh, csak az én döntésem lett volna? – kérdeztem vissza kissé meghökkenve és sietve ráztam meg a fejemet, de mielőtt erre a kérdésre válaszolhatott volna sietve emeltem fel a kezemet, hogy ne szólaljon meg, mert még nem fejeztem be. – Tudomásom szerint te magad se nagyon törted azon, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről. Mind a ketten tudtuk azt, hogy Hopet nem szakíthatom el teljesen az apjától, ahogyan te is inkább elköltöztél ebből a házból, mintsem maradj és mellettem légy. Mit kérsz tőlem? Azt, hogy fordítsak hátat a lányomnak és költözzek oda hozzád? Vagy inkább az kéred, hogy a lányommal együtt költözzem oda és ne törődjünk azzal, hogy ahelyett, hogy Niklaus jóindulatát próbálnánk meg előcsalogatni a béke miatt, hogy Hope ne egy ilyen veszélyes városban nőjön fel, inkább kockáztassuk meg azt, hogy tomboljon és esetleg neked, vagy éppen nekünk ártson? Sose tudnám elviselni, ha elvenné tőlem a lányomat, de ahogyan most itt vagy a házban, úgy bármikor itt lehetnél, hiszen sose volt zárva az ajtóm előtted… - pillantottam rá komolyan, hiszen nem értettem hirtelen, hogy mit vár tőlem. Nem csak neki fájtak a különtöltött percek, hanem nekem is, de a lányom védelméért még a saját boldogságomat is félrepakoltam volna, s inkább szenvedtem volna csendesen, mintsem a saját önzőségemmel sodorjam veszélybe. Ezt neki is tudna kellene… Legalábbis reménykedtem abban, hogy ő is tudja jól, hogy hiányzik nekem, az érintése, a pillantása és a szavai. Egyszerűen minden hiányzott, de féltem kockáztatni, mert sose bocsájtanám meg azt, ha miattam esne baja mindenki reményének…
- Mint előbb említettem részben szóltam arról, hogy beszéltem Vincenttel, de ahogyan ti se avadtok mindig mindenbe bele, úgy nekem miért kellene? S ha annyira kecsegtető ajánlatott tettél neki, akkor vajon miért gondolta úgy, hogy az alkumegszegése megtörtént és Hope védelme már többé semmilyen módon nem az ő feladata? – pillantottam kérdőn Elijahra, hiszen kellett valaminek ott történnie. Nem hiszem, hogy annyi elég lett volna ahhoz, hogy az egyik ősi beállított hozzá. Valami történt, ami miatt így döntött és eléggé zavart az, hogy nem tudom miről van szó. – Ha ugyanazt a békét akarjuk, akkor miért nem fogunk össze? Együtt talán erősebbek lennénk, mint külön-külön, ha egy fej hullani fog, akkor a többi is. Nem élek oly régóta, mint te, de láttam már ebben a városban, hogy miként követi egy fejet a többi. Nincs olyan, hogy csak te buksz, ha buksz, akkor az egész család fog. – a hangom pedig határozott volt, miközben a szavai roppantmód fájtak, hiszen sose mondtam azt, hogy nem bízok benne. – Sose mondtam, hogy nem bíznék benned, de talán ahogyan te is úgy látod biztonságosabbnak, hogy senki ne ismerje azt, amire készülsz, úgy talán én is ezt láttam biztonságosnak, nem gondolod? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ha ő nem avat be, mert ez a biztonságosabb, akkor miért olyan nehéz elhinni, hogy hasonló okokból nem avatattam be senkit se a részletekbe? Abba, hogy mit is beszéltem a warlockkal…
Az újabb szavai még inkább a szívembe hatolnak. Egy pillanatra még a fejemet is elfordítom, mert nem akarok arra gondolni, hogy baja eshet és többé nem láthatom. A szemeimet is lehunyom egy pillanatra, mintha csak úgy szavainak a súlyát könnyebb lenne kizárni, pedig nem az, de akkor se tudok arra gondolni, hogy egyszer már nem lesz. Szavak helyett pedig lassan a tettek beszélnek. Ajkaim könnyedén tapadnak az övére, s amikor karját körém fonja, hogy szorosan magához vonjon, akkor én is könnyedén fonom köré a karomat, hol hajába túrva, hol pedig tarkója vonalán végigsimítva. A légzésem heves, amikor ajkunk elválik egymástól és a homlokát homlokomnak támasztja. A kezem óvatosan siklik arcára. -  Nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarok arra gondolni, hogy egyszer már nem láthatlak, vagy érezhetlek… - suttogom alig hallhatóan neki, mintha csak attól tartanék, hogy valaki még ellenünk használhatja a köztünk lévő köteléket. – Szükségem van rád Elijah, jobban, mint azt bárki hinné. – sose volt könnyű, de nem akarom elveszíteni őt és ha csak el nem lépett tőlem, akkor egy aprót csókkal, de annál több szenvedéllyel akadályoztam meg, hogy utána egy szót súgjak az ajkaira. – Hiányoztál…

|| Bocsánat a késés miatt.

Kissé szégyenkezem a kimondott szavaim miatt, ahogy visszhangozza őket. Persze, hogy nem gondoltam komolyan, hogy ilyesféle bánásmódot igényelne, főképp nem az öcsém mellett, de az ördögbe is, mostanában úgy viselkedik, mint egy fúria. Mint egy igazi harcos, fogcsikorgató dühvel reagál bármire. Tudom, hogy számára a legfontosabb Hope megvédése, de mintha eközben eltemetné magában azt a Hayleyt, aki nemrég még hozzám bújva várt megoldást, védelmet és vigaszt a világ gondjai elől. A tény pedig, hogy feltételezi, hogy csak számára fontos a lánya megvédése, mélyen sért és bánt. Mióta megtudtuk, hogy Niklaus gyermekét várja, minden tettemet, szavamat, a saját boldogulásomat is annak rendeltem alá, hogy megvédjem őt, és a lányát. Nem tudom miért hiszi úgy, hogy ez most hirtelen másodrendű problémává degradálódott számomra, hiszen számtalan alkalommal bizonyítottam az ellenkezőjét.
Mindezek ellenére nagy sóhajjal nyomom el a bennem is feltámadó dühöt. Mindig is hidegvéremről, és tiszta gondolkodásomról voltam híres, nincs kedvem vagy szándékom most rácáfolni az ezer éves renomémra. Főképp vele szemben nem, még akkor is, ha mostanában az érzelmek vajmi kevés jelét mutatja felém, legalábbis a folyamatos tomboláson kívül.
- Ami kettőnk kapcsolatát illeti - kezdek bele halkan, elnézve Hayley feje fölé - meglehetősen különös szóhasználat a "döntöttünk", lévén hogy nem teljesen állja meg a helyét. Te döntöttél úgy Hayley, hogy a Niklaustól való félelmed miatt nem vállalhatjuk fel egymást, nehogy Hope-on, vagy a kettőtök között lévő köteléken csattanjon az öcsém bosszúja. Ezúttal is a te boldogságodat tartottam szem előtt, így nem tehettem mást, mint hogy rábólintottam a kívánságodra. Ez nem megegyezés volt Hayley, csupán kompromisszum részemről - vágom zsebre a kezem. - Ami pedig Vincent Griffith-et illeti, áruld el kérlek, ha nem beszéltél senkinek a köztetek lévő alkuról, hogyan várod el, hogy betartsuk azt, amiről nincs tudomásunk? - ráncolom a szemöldökömet. - Ezer éves vámpírként sokféle képességgel rendelkezem, de a gondolatolvasás nem tartozik ezek közé. Ugyanakkor hagy használjam fel az alkalmat rá, hogy megnyugtassalak: semmiféle kényszernek nem vetettem alá Vincentet. Sőt, azt kell, hogy mondjam, olyan ajánlattal álltam elő számára, ami roppant gyümölcsöző lehet a közeljövőben, nem csupán a boszorkányok, de a farkasok számára is. Ezzel az ajánlattal, amit tettem, lehetőség nyílik a háború elkerülésére, és a béke teljes körű megteremtésére. Ennél többet hagy ne mondjak. Nem azért, mintha nem bíznék benned - veled ellentétben - hanem mert ha mégsem sikerül a tervem, ezzel hárítom el fejetek felől a vészt. Ha nem tudtok valamiről, akkor az mindössze az én vereségem lesz, és nekem kell bűnhődnöm érte, nem az egész családunk, vagy épp neked. Ami pedig az öcsémet illeti - közeledem Hayley felé, mígnem alig fél lépésre állok meg előtte - tudom, hogy a viselkedése néha rosszabb, mint egy pszichopatáé. De egyet tudok: bármit megtenne a te védelmedben, vagy Hope védelmében. Ha én belebuknék a tervembe, bízz meg Niklausban. Tudom, hogy a legjobbat fogja tenni az érdeketekben, még akkor is, ha te nem hiszed - fejezem be a monológomat, és elfordulnék, de már nincs időm. Mert a következő pillanatban - mintha alig egy perce nem is vágott volna dühös szavakat a fejemhez - már Hayley ajkát érzem a sajátomon, és egyszerre önt el az elmúlt időszakban magamban elnyomott szerelem, és vágyakozás iránta. Átkarolom derekát, magamhoz szorítom testét, és csak akkor válok el tőle, amikor már mindketten híján vagyunk a levegőnek.
- A fenébe, Hayley - suttogom, homlokomat az övének támasztva. - Ne nehezítsd meg a dolgomat...

- Ehhez szoktam? – kérdeztem vissza hitetlenkedve és még egy gúnyos nevetés is társult a szavaim mellé. Ezt ő se gondolhatja komolyan. Ez kész abszurd, az pedig még inkább, hogy megint veszekedünk. Gyűlöltem veszekedni, de legfőképpen vele, viszont voltak olyan pillanatok, amikor már nem bírtam féken tartani a haragomat, ahogyan az érzéseimet se. Jelenleg pedig ez is egy ilyen helyzet volt. Főleg amiatt, mivel a lányomról volt szó. Érte bármire képes lennék, még az érzéseimet is vélhetően hét lakat alá zárni, ha az szolgálná az ő érdekeit. – Sose mondtam, hogy nem vállalak fel! Közösen döntöttünk arról, hogy így mindenkinek jobb lesz, ha nem toljuk az itt élők orra a boldogságunkat vagy éppen az érzéseinket! – boldogság jelenpillanatban nem nagyon volt jelen. Sokkal inkább az indulatok és a kevésbé jófajta érzések. Legalábbis részemről eléggé ezek domináltak jelenleg, hiszen eléggé dühös voltam, hogy miatta az alkumnak lőttek Vincenttel. Fogalmam sincs arról, hogy miként fogom helyre hozni azt, ami nem olyan régen kisiklott.
A szavak pedig továbbra is eléggé dühösen lengik be a köztünk lévő távot. Nem érdekel, hogy mennyire zeng most emiatt az udvar, vagy éppen mennyire nem. Ahogyan az se, ha Klaus a közelben van és éppen most jót nevet a markában, mert élvezi azt, ahogyan marjuk egymást, vagy éppen nem minden fenékig a boldogságról szól.
- Senki se tudott az egyesség részleteiről. Nem állt szándékomban mostanság senkit se beavatni, hiszen talán még a végén valaki sértésnek vette volna, amiért nem Freyahoz fordultam. Csak annyit tudott mindenki, hogy beszéltem Vincenttel és nem kell tartani attól, hogy ellenünk fordulna, ha csak nem történik valami nagyobb horderejű csapás a boszorkányok ellen. Illetve még annyit mondtam, hogy ezért csak annyit kér, hogy ne zargassuk őt. – kegyes hazugság volt, de nem ez az első volt a családban. Én bíztam a boszorkánymesterben, hiszen nem tehettem mást. Másrészt meg okkal nem Freyat kértem meg arra, hogy védőbűbájt bocsásson a lányomra. Ő is célkereszt közepén áll, ahogyan talán mindenki ebben a családban, de Vincent nem… - Mi a garancia arra, hogy sikerrel fogsz járni? Mi a terved? Klaus talán sose menne bele… - hadartam el a kérdéseimet és az aggodalmamat. Amikor pedig Elijah közvetlen előttem állt meg, akkor egy pillanat erejéig levegőt is elfelejtettem venni. Kár lenne azt hazudni, hogy nincs hatással rám, mert nagyon is hatással van és mindig is lesz. Szavai viszont annál inkább megleptek. Felelnem kellett volna, de szavak helyett inkább mást választottam, mintha csak hirtelen a szavak nem jöttek volna ajkaimra… Inkább csak közelebb léptem, majd ajkaimat ajkaira tapasztottam, hiszen szeretem őt, túlzottan is és nem akarom elveszíteni. Ezt pedig mi mással lehetne jobban kifejezni, mint a szerelem egyik tettével?!

Valahogy nem érdekelt, hogy mi lenne a tettének az indoka, hiszen megannyi boszorkány és warlock szaladgál New Orleans városában, ezért se értettem, hogy miért kellett pont ahhoz a személyhez mennie, akiről megkértem, hogy hagyják békén és ne keressék fel. Ennyit kértem és nem többet, de ha ezt nem volt képes betartani, akkor vajon mit nem tart még be? Vajon ismét megint valaki melegen tartja az ágyát, ha nem vagyok ott? Úgy tartják, ha egyszer megteszi valaki, akkor ismét könnyedén megteheti, de most valahogy ez nem érdekelt, hogy vajon hűséges-e vagy nem, hanem sokkal inkább az érdekelt, hogy egy kérést intéztem felé, de még azt se volt képes betartani, ennek köszönhetően pedig a lányom ismét veszélynek van kitéve. Úgyis ki volt téve, de most már még a bűbáj se védi őt. Néha kezdtem úgy érezni, hogy mások kérése semmit se jelent a Mikaelson családnak, ahogyan néha képtelenek betartani azt is, amit ígérnek. Legalábbis a jelenlegi helyzet is ezt mutatta.
Szavaira pont hidegen hagytak, csak figyeltem őt és persze, hogy megpróbáltam kiszabadítani a kezemet a szorításából, ami persze nem sikerült. – Tedd meg, ha annyira sérti a büszkeségedet, hogy egyszer bemostam neked. Én legalább betartom a szavamat, vagy azt, ha valaki kér valamit, nem úgy, mint te. – pillantottam rá csöppet se békésen, hiszen tényleg baromira dühös voltam rá, s nem érdekelt az se, hogy a szavaim milyen hatást váltanak ki belőle, de azt is pontosan tudtam, hogy egyszer csak kárt okozna bennem, akkor látna engem és Hopet is utoljára. Nem érdekelne semmise. Sőt, talán megfogadnám Vincent tanácsát is és tényleg itt hagynék mindenkit, hiszen mégis miként tudhatnám a lányomat biztonságban, ha a közvetlen közelében lévők se képesek mostanság betartani minden egyes kérést, vagy szót. Szerintem nem volt olyan nagy kérés, hogy Vincentet hagyják békén, hiszen nem sok vizet zavar és csak szeretné meghúzni magát, de bajt nem akar. Ennyi volt és nem több, amit elmondtam a velem szemben álló férfinak is, erre persze, hogy pont fel kellett keresnie. Az újabb szavain elnevetem magam, de inkább volt egy dühös és gúnyos nevetés, mintsem barátságos lett volna. – Kértem valamit, annyit kértem, hogy hagyjátok békén Vincentet, mert nem akar bajt, de nem is akar semmibe se belefolyni. Képes voltál betartani ezt? Persze, hogy nem, hiszen neked el kellett menned hozzád és saját céljaid érdekében felhasználni őt, vagy kényszeríteni valamire. Remélem boldog vagy, hogy ennek köszönhetően már Hope sincs akkor biztonságban, mint előtte volt. Csak azért, mert képtelen voltál azt betartani, amit kértem. – pillantottam rá dühösen, majd újra megrántottam a karomat, hátha végre elengedi, ha így lett, akkor csak tettem pár lépést és eltávolodtam tőle. – Védőbűbájjal látta el a lányomat, s hála neked, mert egy kérésemet nem voltál képes betartani, most már nem létezik. – ekkor már nem néztem rá, inkább csak a távolba meredtem, miközben összefontam a karomat magam előtt, ha pedig nem eresztett, akkor pedig továbbra is gyönyörködhetett a dühös pillantásomban.

Még szép, hogy dühös voltam, hiszen nem volt egyszerű rávennem Vincentet, hogy védőbűbájt alkalmazzon a lányomon. Bármire képes lettem volna Hopért, s erre szerintem már ő is rájött, ahogyan békét is szerettem volna elhozni valamilyen szinten közénk, a városba, de most olyan dühös voltam, mint már nagyon régóta nem. Szeretem Elijaht, ez sose fog változni, de most rohadt dühös voltam azért, amiért az önös kis céljaiért pont ahhoz kellett mennie, akihez baromira nem kellett volna. Még a közelébe se, mondhatni még gondolatként se foganhatott volna meg. Nem is értem, hogy mit gondolt, s talán tényleg részben igaza volt Vincentnek, hogy ők természetesnek veszik azt, hogy elvegyék azt,  ami nekik kell. Nem értettem, hogy mi ütött belé.
Dühösen fordultam be a villához, amiben jelenleg laktunk, hiszen Hopenak is jelenleg jó volt itt, így legalább az apja is láthatta, de csak addig lesz ez is így, amíg nem tesz olyat Klaus. Nem volt olyan egyszerű mostanság találkoznom Elijahval se, hiszen a lányom mindennél fontosabb volt és az elmúlt időszak elvesztegetett idejét szerettem volna bepótolni vele, de ennek ellenére is megtaláltuk a középutat… szerencsére. Jártam nála is, de nem volt otthon. Rebekah azt mondta, hogy valami miatt idejött, hát így jöttem én is olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Először a szobámba mentem, de annak a közelében se találtam, vagy még nem járt ott, vagy csak elkerültük egymást, de az erkélyről megpillantottam a sziluettjét a hátsókertben, így nekem se kellett több, mint az, hogy dühömben könnyedén ugrottam ki onnan, hogy a háta mögött landoljak a földön. Mielőtt pedig megfordulhatott volna a puffanás hangjára elkapta ma vállát és úgy fordítottam magam felé, miközben a másik kezemmel vélhetően „megszeretgettem” az arcát és a falhoz nyomtam őt. – Megőrültél?! Miért kellett pont Vincenthez menned?! Egyet kértem, hogy hagyjátok őt békén, de ezt se voltál képes betartani!!! – vágtam az arcára csöppet se kedvesen és szerintem ennyire dühösnek még Gia miatt se látott. Nem árultam el neki, hogy milyen egyességet kötöttem a warlockkal, s nem is akartam elmondani, mert így biztonságosabb volt, mindenkinek, de most már fújhatott. Fogalmam sincs, hogy miként fogom helyre hozni.

(folyt. Elijah szobája)

Csendesen hallgatom azt, amit mond. Majd neki dőlök az ablaknak és hallgatom az esőcseppek koppanását, azt, ahogyan a földre hullnak, de nem fordulok felé. Kár lenne, hiszen ő se nézet rám, mintha a játék már most is elkezdődött volna. Lassan bólintok arra, amit mond. – Igen, az edzője voltál és biztosan jól meglesznek. – tettem hozzá picit talán barátságtalanul, mert amikor kiejti annak a nőnek a nevét… Abban van valami fura. Magam sem tudom, hogy mi, de valami mintha megváltozna és nem vagyok ostoba, hogy ezt ne vegyem észre. – Tudom, hogy nem lesz egyszerű vele beszélni, de hiszek abban, hogy képes lesz megérteni és felnőtt módjára viselkedni. Ha a lányáról van szó, akkor mindig kicsit másabb, vagy legalábbis szeretnék hinni ebben, hogy tényleg így van és nem csak képzelődök. – válaszoltam neki sietve, de még mindig nem mozdultam meg. Az eső cseppek továbbra is koppantak, majd végül felé fordultam, s kíváncsian fürkésztem, miközben beszélt. Végül sietve ráztam meg a fejemet. – Tudom, hogy nem hagynád azt, hogy bajom essen, hogy még ellene is megvédenél, de én nem olyan vagyok, mint akik a múltadat övezték. A testvéred gyermekét hordtam a szívem alatt, s lehet, hogy képes lenne megbüntetni, de megölni sose, ahogyan korábban tette bármelyik szíved elrablójával. – s a végére elhalkult a hangom. Ebben biztos, hogy nem lenne képes Klaus azzal a tudattal élni, hogy megölte a gyermeke édesanyját. A kezem lassan a nyitógombra siklott. – Akkor újra itt, s újra olyan lesz, mint régen. Vigyázz magadra, kérlek… - szólaltam meg suttogva, majd sietve szálltam ki a kocsiból és lassú léptekkel indultam el a házba. Magam sem tudtam, hogy mit fogok tenni. Talán a szobámba megyek, talán csak egy fürdőre van szükségem, de valamit tennem kell, hogy az elmémet kitisztítsam és könnyebb legyen ez a helyzet.

Bekanyarodom a ház mögé, és leállítom a motort, minek következtében ránk hullik a síri, néma csend. Nem hallani mást, csak a madarak csiripelését, és a háztetőn üldögélő varjak csúf károgását.
Nem nézek Hayley felé. Szeretnék uralkodni magamon, és nem úgy megjelenni a villában, mint akiken szemmel látható, hogy vésővel lehet csak szétválasztani az ajkukat egymástól. Noha senki nem vak, sem ostoba, és nyilván látni a szemeink szikrázásában az érzelmeket, jobb, ha nem tesszük még ennél is nyilvánvalóbbá, mit érzünk egymás iránt.
- Maradok - mondom ki végül. - Mint mondtam, Algír és Gia elvan egy darabig nélkülem. Giának ott van Marcel, ha túlzottan egyedül érezné magát. Egyébként is hozzá tartozik. Én csupán a harcászati mentora vagyok - finomítom a dolgokat. - Ne felejtsük el, hogy nehéz feladat vár ránk. Szembe kell néznünk Niklaus dührohamával ha eláruljuk hol és merre jártunk, méghozzá nélküle. Nem foglak egyedül kitenni a várható következményeknek. Ismered az öcsémet, ilyenkor a kelleténél is kiszámíthatatlanabb. És beszámíthatatlanabb is - teszem hozzá, aztán kiszállok, megkerülve az autót kinyitom Hayley ajtaját is, és udvariasan kisegítem az ülésből.
- Talán nem tévedek ha azt mondom, egyelőre ne kísértsük a sorsunkat azzal, hogy Niklaus megtudja, miféle érzelmek kötnek össze bennünket. Kérlek bocsásd meg, ha a jelenlétében kissé hűvösebb és távolságtartóbb leszek veled. Hidd el, a te érdekedben teszem. Az öcsém sosem nézte túl jó szemmel, ha mások kerültek nálam a fontossági sorrend elejére mint ő maga, és nem engedem, hogy neked is meg kelljen fizetned azt az árat, amit előtted már megfizettek néhányan.

Marcel szavai kissé azért meglegyezgették a hiúságomat. Ezek szerint még mindig elismeri, hogy ki van a létra felsőbb fokán.
- Nem nagyon szere.... - akartam visszautasítani, hogy Marcel velünk jöjjön vásárolni is. Már megint Hayley ötlete... anélkül, hogy megkérdezne engem. Tessék, erre még a karját is odatartja a nőmnek, aki azonnal a szempilláit rebegteti rá. Most legszívesebben mindkettejük fejét leszakítanám. Szép csúcsdísz lenne a karácsonyfán. Vagy a kandalló párkányán.
- Egyelőre őt még én vezetném, rendben? - morgom oda Marcelnak a fogaim között, és kihúzom Hayley karját az övéből.

- Száz éve, hogy nem jártam itt. És több mint kétszáz éve, hogy én és a testvéreim ezt a várost MEGALAPÍTOTTUK, és kiemeltük a mocsárból, ahol létezett - mondtam Marcelnek villogó szemekkel. - Azt hiszem, ha te a város királya vagy, akkor én minimum az istene. Végülis csak azok képesek teremteni, ugyebár - emelem fel az állam, amolyan "merj szólni valami mást" jelleggel.
- Mintha kissé elszaladt volna veled a ló, barátom. De jól mondod, megváltoztál. Az a kölyök, aki régen voltál, még nem volt nemhogy király, de még olyan ember sem, akinek neve lenne. Akkor, ott a temetésen, mikor megmentettelek, a térdeden állva nem tűntél túl hatalmasnak - mondom már kissé morcosan. - Ami meg a szabályaidat illeti, engem nem érdekelnek. Lehet, hogy azoknak hozhatsz törvényt, akik felett uralkodsz. De én nem tartozom ezek közé.