Elégedett képet vágtam, mikor mentorának nevezett. Végeredményben az voltam. Megmentettem egy megvetett, emberi lénynek sem nézett kölyköt, és férfit faragtam belőle. - Azért azt se felejtsük el, hogy megmentettem az életedet, és megtanítottalak mindenre, amit csak tudtam - jegyeztem meg, majd karba fontam a karom. - Tisztelet és megbecsülés. Ez jár minden mentornak. Ezen okból kifolyólag barátom, kérlek ismételd el, minek is nevezted magad az előbb. Valamiféle királynak? - kérdezem teljesen átlagos hangnemben, de szememben már megvillan a harag.
Figyeltem a kettejük között feszülő kapcsot és nem is kellett igazán megerőltetnem magam, hogy Klaus elárulja, mennyire fontos neki a nő. Jól ismertem a mentorom, épp ezért, mindig észrevettem, ha valakivel igazán törődik. Nem tudom, hogy szerencsésnek gondoljam-e Hayleyt vagy sem. – Ugyan barátom! Nem tenném a kezem arra ami a tied! – mondtam hűvös nyugalommal miközben szemügyre vettem a nőt. – Tudod kedvesem, Klaus a mentorom és megmentőm – ismételtem meg korábbi szavaim – New Orleans királya pedig nem felejti el honnan indult – Klaus felé fordultam – ha tudtam volna, hogy jössz, egy egész parádét szerveztem volna a tiszteletedre!
Tekintetem jár a két férfi között, és éppen leérek a lépcső aljára, amikor Marcel mellém toppan. Enyhén félre biccentett fejjel figyelem, ahogy kezet csókol, de közben nem feledkezem meg arról sem, hogy magam is bemutatkozzam. - Hayley vagyok. Hayley Marshall. - Sokat hallottam már erről a férfiról, jót is, rosszat is, többek között, hogy ő üldözte ki a fajtámat a városból, és ha a pletykák igazak, ő mészároltatta le a családom tagjait is. De meg kell hagyni, a modora teljesen kifogásolhatatlan. Érdeklődve vonom fel a szemöldökeimet Klaus szavait hallva. Tudom, hogy imád birtokolni és uralkodni, mégsem láttam még, hogy ennyire féltett volna engem valakitől. Marcel válaszára azonban én is kíváncsi vagyok. Klaus korábban tett róla, hogy felhívja magára a figyelmet. - Pedig még alig, hogy megérkeztünk... - jegyzem meg egy félmosollyal.
- Vitatkozhatunk azon, hogy ki háza - jegyeztem meg, de már sarkon is fordultam, mikor Marcel tekintete a hátam mögé vándorolt. Nem kellett kérdeznem, anélkül is tudtam, hogy Hayley érkezett vissza. - Nyugalom barátom - csaptam Marcel vállára. - Biztos vagyok benne, hogy nők ezrei tapossák egymást az életedben. Ne vess szemet az enyémre is - csóváltam a fejem jókedvűen, és hagytam, hogy szemügyre vegyék egymást Hayleyvel. - Na és mondd csak... hogy értesültél róla, hogy a városban vagyok? Csak nem felkeltettem valamivel a figyelmedet? - vigyorogtam el szélesen magam, de közben átkaroltam Hayley vállát, jelezve, hogy jobb, ha róla nem is álmodik.
Igen, volt már száz éve. Száz rohadt hosszú éve annak, hogy a Mikaelson család elhagyta a várost és én magamra maradtam. Nem volt harag bennem, inkább csak hiányérzet. Hiányoltam az embert aki felkarolt, aki apám helyett, apám volt és aki fiaként nevelt fel. Most viszont itt állt előttem, épp mintha csak tegnap lett volna, hogy elhagyta a várost. – Jól tartod magad! – mondtam vigyorogva és eleresztve léptem egy lépést hátrébb. - Tudod, hogy tartja a mondás… az én házam, az én… - hirtelen fejeztem be és pillantottam az érkező farkas lányra. – No lám. – széles vigyorom ha lehet még szélesebbé vált. – Marcel Gerard. – mutatkoztam be kitárt karokkal, némi főhajtással a hölgynek majd mellette teremve csókoltam kezet neki. Az enyém volt a meglepetés ereje. – Kit tisztelhetek a hölgyben?
Igyekszem hamar visszaérni, de ha már elvonultam, rendbe is szedem magam, megigazítom a korábban összekócolódott fürtjeimet, és próbálom újra emberi formába hozni magam, hisz emberek közé készülünk... Így sem vagyok oda sokáig, sietek vissza Klaushoz, de a verandán megtorpanok. Csak a lépcsősor tetejéről figyelem a párost. Nem számítottam rá, hogy még valaki csatlakozik hozzánk. Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e zavarni őket. A nagy baráti ölelésekből arra tippelnék, hogy a már sokat emlegetett Marcelhez van szerencsénk, bár nem tudom, hogy kerülhetett ide ilyen váratlanul. Teszek egy-két bizonytalan lépést lefelé a lépcsőn, de mielőtt folytatnám feléjük az utam, inkább felmérem, hogy biztos nem zavarok-e, mert akkor még visszafordulhatok.
Néztem, ahogy Hayley eltűnt, és a merengésemből egy hang riasztott fel. Egy ismerős, mégis, már több mint száz éve nem hallott hang. Döbbenten fordultam hátra. Persze, tisztában voltam a ténnyel, hogy ebben a városban találom, a találkozás mégis váratlan volt, megdöbbentő és hirtelen. - Marcel... - mondtam tartózkodóan, aztán mikor átölelt, én is hátba veregettem férfiasan. Mit sem változott. Külsőleg nem, hiszen halhatatlan, de belsőleg sem. Ugyanaz a lelkes fiatalember, akit annak idején felkaroltam, és átváltoztattam. - A kopogás még mindig nem az erősséged - csóváltam meg aztán a fejem, de jókedvvel tekintettem rá. - Mutasd magad - mértem végig aztán tetőtől talpig. - Már szinte el is felejtettem, milyen is voltál. Hány éve is már... több, mint száz. Jó újra látni téged, barátom.
BMegvártam még Hayley eltűnik a képből. Nem tudtam ki ez a nő sem azt, hogy Klaus miért tanítja őt harcolni. Egy ideje már figyeltem őket, igen, de érdekesebb volt azon elmélkedni amiket láttam és hallottam mint rögtön berontani. – Klaus Mikaelson! – a szokásos vigyorral a képemen sétáltam hozzá. Könnyű, magabiztos lépteim arról árulkodtak, hogy nagyon is tisztában vagyok vele kinek az egykori földjén sétálok és láthatólag cseppet sem zavart a gondolat, hogy egykor, ezen a földön, rabszolga voltam. – A megmentőm, kötelékem és teremtőm! – tártam ki karjaim barátságosan és magamhoz ölelve egykori mesterem, paskoltam meg hátát. – Nem halaszthattam tovább az érkezésed megünneplését!
Ha őszinte akarok lenni, nem a vásárlás utáni vágy miatt mondok le ideiglenesen a mocsári útról, sokkal inkább gyávaságból. Félek attól, hogy mi lesz, hogyan fogadnak... De ezeket is csak alig-alig vallom be magamnak. Klaust inkább meghagyom abban a hitben, hogy a vásárlás gondolata hozott lázba. Mosolyogva bólintok, majd magára hagyom egy kicsit, hogy magamra kapjak valami megfelelő öltözetet a bevásárló körúthoz, aztán tőlem akár indulhatunk is.
- Előre borítékoltam ezt az eredményt - bólogattam kajánul. - Ezer éve élek, de hidd el, minden korban, minden nőt rá lehet venni bármilyen program lemondására a vásárlással való kecsegtetéssel - állok talpra, és zsebre vágom a kezemet. - Nos, akkor azt mondanám, öltözködj. Én is felkapok valami mást, és beviszlek a belvárosba. Mondd... te állítottál már valaha fát? Bár nyilván. A szüleid, már úgy értem, a nevelőszüleid biztos csináltak ilyet neked, még kislány korodban. Addig, míg az utcára nem dobtak.
Elgondolkodom a felkínált lehetőségeken. Két napja talán még futottam volna egyenesen a mocsárba, lesz ami lesz alapon, csak végre juthassak már előrébb a családom utáni nyomozásban. Nem tudom, miért, de most egy kicsit elbizonytalandotam. Még mindig akarok tudni róluk, szeretném kideríteni az igazságot, szeretném megismerni róluk. Csak... ahogy Klaus is mondja, nem biztos, hogy készen állok. Ez a múltkori csetepaté a farkasokkal a kriptánál, meg amiket Adamtól hallottunk. Azt hiszem, előbb még egyszer átgondolnám mindezt. És már nem csak egyedül vagyok. Itt vannak nekem a baba... és Klaus is. Előttünk pedig a karácsony. Talán jobb lenne az ünnepek után "rájuk rontani". - Mmm... azt hiszem... a mocsári kirándulás még kicsit várhat. Igazad van, mindjárt itt a karácsony. Menjünk vásárolni - határozom végül el magam.
- Verekedni már alapból tudtál. Én csak finomítottam egy keveset. De mint mondtam, ez a te döntésed. Ha úgy érzed, még nem állsz készen, tudok magunknak programot. Mit szólnál, ha benéznénk a városba? Félre ne érts, én nem ünnepelem a karácsonyt, sem másfajta emberi ünnepeket. De... talán illő lenne csinálnunk valami finom vacsorát. És ki tudja, talán még ajándékot is kapsz tőlem - mosolygom el magam halványan.
Hát igen, mond valamit. Ezt már én is észrevettem, és nem egyszer tettük szóvá mindketten. Hiába ő ezer éves, én pedig csak húsz, és talán sokkal több rémes dolgot tett, mégis annyiszor látom magamat azokban, amiket ő vitt véghez, legyenek azok bármilyen megvetendő dolgok. - Szóval úgy gondolod, hogy már készen állok? - kapom fel a fejemet az utóbbira. Tudom, az előbb azt mondta, jót alakítottam a kis összecsapásunkban, de nem voltam benne biztos, hogy ennyi edzést elégnek is talál, vagy akar erre még időt szánni később is.
Összefűzöm ujjaimat az ölemben, és nézem elgondolkodva a leveleket a lábam előtt. - Azért van ez, mert a lelked, a te érzéseid kísértetiesen olyanok, mint az enyémek - mondom csendesen. - Mindenki azt mondja, a művészek lelkül mélyéből alkotnak, onnan tépnek fel mindent, ami szavakba, vagy zenébe, vagy képekbe öntenek. Fájdalom, kín, boldogság, gyönyör, szomorúság... mind innen jön. Lélekből. És ha az én lelkem sötét, és gyilkos, a képeim sem lesznek másmilyenek - vontam vállat. - Nos... mi legyen? Mikor akarsz indulni a mocsárba? Ez alkalommal rád hagyatkozom, tiéd a döntés.
Halkan elnevetem magam az utóbbi kérdésre. - Nem, nem az, csak... - rázom a fejem. Ah, te jó ég, engem megfesteni? Kicsit mintha a középkorban élnénk. Érdekes lenne, de nem kösz. - Szóval én nem igazán értek a festéshez, vagy a festészethez - vonogatom a vállamat. A legtöbb munkáját nem is értem, talán fiatal vagyok hozzá, vagy tapasztalatlan, nem elég szakavatott, vagy csak érdektelen. - De láttam egy-két olyan képet, amelyik... hogy is mondjam? Amelyikben mintha magamat látnám, a saját lelkemet, a saját érzéseimet - fejezem be a gondolatmenetet. Azt hiszem, leginkább az érdekelne, milyen indíttatásból szokott festeni. Ő, a nagy gonosz hibrid, akitől milliók rettegnek, mégis van ez az érzelmesebb... vagy inkább mélyebb oldala, amit képes illusztrálni is, minden sötétségével, romlottságával együtt. Hmm... na mindegy!
Minden megváltozott? Finom megfogalmazás, és óvatos megközelítése a dolgoknak. Lefeküdtem egy vérfarkas lánnyal, akitől egy gyors és élvezetes éjszakát reméltem. Hát, ennél többet kaptam. A gyerekemet várja. A gyerekemet, akik először a hátam közepére kívántam, és rettegtem a létének a puszta gondolatától is, és csak mostanában kezdem érezni, hogy talán nem is olyan nagy átok a létezése. Otthagytam a jó öreg Mystic Fallsi életemet, hogy eljöjjek New Orleansba, és visszaköveteljem egy trónbitorlótól azt, ami elvileg engem és a családomat illet. Igen, nagyon sok minden megváltozott. - Festeni? - hökkenek meg aztán Hayley kérdésétől, és kiszakadok a gondolataim közül. - Csináltam néhány rajzot, de.... azt hiszem, nagyon rég festettem utoljára. Valahogy ami mostanában történt az életemben jobban lefoglalt, mint a művészet. Miért? Portrét akarsz ülni? - ereszkedem le a padra Hayley mellé.
Klaus után nézek, ahogy az irigylésre méltó sebességével eliramodik a ház felé, aztán odabattyogok az egyik fa alatt felállított padhoz, és épp lehuppanok rá, amikor már vissza is érkezik. - Köszönöm - húzom össze magamon a takarót, nem mintha fáznék. Sőt! Épp ellenkezőleg, hisz eléggé kimelegedtem, de megfázítani sem akarom magamat. - Mmm... narancslé - csillan fel a szemem. Szeretem a savanykás dolgokat. - Három nap? - kerekedik el a szemem a karácsony emlegetésére. Amikor az ember nem figyel rá, az idő mindig olyan gyorsan múlik. Nyilván nem úgy, ha valaki halhatatlan. - Hát ezt én sem gondoltam volna. Minden annyira... megváltozott - ingatom a fejemet, aztán belekortyolok az italomba, mert a kiszáradásomat már vészesen közelinek érzem. Aztán elnézek a fák felé, megvárom, hogy Klaus leül-e mellém vagy máshogy dönt. - Mostanában nem szoktál festeni? - teszem fel hirtelen a kérdést, magam sem tudom, honnan jött. - Csak... úgy tudom, szoktál néha, és láttam is a festményeidet mindenfelé... de festeni még sosem láttalak - fordulok ismét Klaushoz érdeklődő arckifejezéssel.
Otthagyom Hayleyt egy percre a kertben. Visszatérek a házba, magamhoz veszek egy doboz narancslét, meg egy takarót, és mire kettőt pislogna, már újra mellette állok. Vámpírsebesség... mindig is imádtam élni vele. - Tessék - nyomom a kezébe a gyümölcslét, a takarót meg a vállára borítom. Megizzadt, aztán majd összevissza taknyolja a lakásomat. - Atyaég. Három nap múlva karácsony - szalad ki a számon, miközben a lombját vesztett fákat bámulom. - Sosem hittem volna, hogy ennyi mindent hoz nekem ez az év.
Türelmesen, lehunyt szemmel várom meg, hogy eligazítsa a hajamat, aztán felpillantok rá, és elmosolyodom. - Igen, úgy tűnik, kicsit kijöttem a kondiból - ismerem be. Azt hiszem, a terhesség miatt lustultam el egy csöppet. Óvatosabban mozgok, nem úgy, mint régen. Azelőtt a napi programom része volt a futás is. Most nem merek kockáztatni. A baba fontosabb. - Maradjunk itt kint, az idő is jó végre. - A nyári kánikula kínzó tud lenni, de most nagyon kellemes, és szívesebben maradnék itt, mint a ház egyhangú falai között.
- Igen, jó volt - mosolygok, aztán odalépek, és kezem felemelve megigazgatom a haját. Jó kis szénaboglya lett belőle a harc hevében. - Kifulladtál? Nem vagy hozzászokva - mondom aztán. - Gyere... igyunk valamit. Vagy akarod inkább itt? Nincs hideg, és a kopár kertnek is vannak szépségei.
Kipirulva, lihegve állok meg, amikor int, hogy fejezzük be, majd hátra győröm kibomlott, összekócolódott hajamat. Ha nem én lettem volna itt, hanem valaki, akivel tényleg végezni akar, akkor szerintem ő is könnyen fölé kerekedhetett volna, és az illető már nem nagyon élhetne. De még így is elég megfeszítetten harcoltunk szerintem, és tökre örülök a dícséretének. - Szóval jó volt? - kérdezem még lihegve, de elmosolyodva. Azt hiszem, rendesen meg is szomjaztam.
Lendületet vesz, és támad. Kivédem, ellentámadok, amit ő véd ki. Tényleg nagyon ügyes... komplett verekedés lesz a dologból, persze nem véresen komoly. De nem bírok vele, ahogy ő sem velem. - Jól van, kisfarkas! - kiáltom közben biztatóan, aztán felemelt kézzel jelzem, hogy állj. - Engem nem győzöl le könnyen, de én hibrid vagyok. Egy vérfarkas azt hiszem, már kiterülve feküdne a lábaid előtt.
Az ellenfél szemébe. Hmm... Ez eddig a legfurcsább tanácsa, de nyilván tudja miről beszél. Igaza lehet, csak ki kell próbálni. Ez mind szép és jó, és tudom, hogy hasznosítani fogom a tippjeit, de azért, amikor arra kér, hogy támadjam, és harcoljunk egymással, azárt nyelek egyet idegességemben. Oké, csak tiszta fejjel, jó lesz ez... Harmadszor is ellene lendülök, ezúttal ügyelve mindarra, amit eddig elmondott. Féloldalasan, védve is magamat, lendületből és rendesen befeszített ököllel. Jobb kezem indul az arcába, hasonló mozdulatsorral, mint korábban a tenyerébe, de most a balom is készenlétben, hogy azzal találjak be valahol öv alatt, ha az A. verziós ütés balul sülne el.
- Nagyon jó! - dicsérem Hayleyt, és komolyan is gondolom, amit mondok. Harcolt már, tehát a lényeget nem kell neki megtanítanom, csak apróságokat. És nagyon fogékonynak bizonyul. - Csak még egy apróság. Nézz mindig az ellenfél szemébe. Bármily hihetetlen is, ki fogok belőle találni a szándékait. Nem tudom, ez hogy működik, de működik, az tény. Szóval, akkor most verekedjünk. Támadj. Próbálj kibillenteni az egyensúlyomból, vagy legyűrni.
- Ja ja... igen. Oké, már vágom - bólintok, majd pislogok párat a feltartott tenyerére, aztán felveszek egy pozíciót. Lábak egy kicsit megrogyasztva, oldalasan, bal elől, de a súly a hátsón van, így könnyebb megtartani az egyensúlyt, és a lendületvételben is jól jön. Aztán igyekszem úgy ütni, ahogy magyarázta, az egész jobb felem lendül előre, de az erő az öklömben van. Az ütésem így egyenes, célzott, mert van is elég helyem hozzá. - Így jó? - kérdezem, miután eltaláltam a tenyerét. Ebbe még nem fejtettem ki túl sok erőt, inkább a mozdulatsor helyességére koncentráltam.
Kezdőlap
