Nagy komolyan figyelem az öklömet, amit Klaus eligazgat, be is szorítom, és bele ütök egy-kettőt a másik kezem tenyerébe. Oké-oké, ezt is felfogtam. A bütykeimmel tudok legkeményebb hatást kifejteni. De az utóbbi mondatára felkapom a fejem. - Csípőből? - meresztek rá nagy szemeket. Na azt meg hogya a fenébe gondolja? De most komolyan. Hogy kerül a csípőmből az erő az ütésembe. Értetlen arckifejezésemből kiveheti, hogy ez most nekem nem világos.

Klauson egyértelműen látszik, hogy ez a húzás most váratlanul érte. Kicsit el is húzom a szám, ahogy köhögve összegörnyed. De ez volt a cél, nem? Mármint akkor csak jól csináltam valamit. Az elismerő pillanatás is ezt sugallja. Kérdésére bólintok.
- Persze. Mit csináltam még rosszul? - kíváncsi vagyok a válaszára. Érzem, hogy ez a pár gyakorlat tényleg a hasznomra vállhat még.

Ezúttal viszont tényleg úgy történik, ahogy szerettem volna. A lendülő öklömre figyel, a másik kezemmel azonban hirtelen belerántom a felrántott térdembe, ami valahol gyomorszájnál találja el.
- Ehh... Bocsi - húzódok el rögtön a mozdulatsor után. Nem tudom, mennyire találtam el, de még mindig furcsa, hogy őt kell ütnöm és támadnom. Talán valahogy el kéne vonatkoztatnom attól, hogy ő Klaus.

Raktározgatom magamban sorban a tanácsait. Látom is értelmét mindannak, amiket mond, csak azt hiszem, annyi lenne a bökkenő, hogy nem akarom igazán megtámadni őt, ezért nem is adok bele rendesen mindent. Nyilván kicsit be  is melegíthetnék akkor már. Megmozgatom egy kicsit a karjaimat, a nyakamat, miközben beszél.
- Oké. Vágjunk neki még egyszer - bólintok, és ezúttal úgy tartom a kezeimet, hogy azokkal közben védjem is magamat. Nagyon is igaza volt ebben korábban, szarvashiba ilyen hanyagul fedetlenül támadni. Ebből is látszik, hogy menniyre nem gondoltam komolyan a korábbi próbálkozást. Az öklöm most az arca felé lendül, de amennyiben elkapná a karomat, a másik kezemmel, elkapom a vállát, és közelebb rántom úgy, hogy a gyomrába találhassak a térdemmel.

Egy lesújtó pillantással válaszolok a fenyegetőzésére. Komolyan, mi a francért akarnék én bármikor is ellene menni? Lehet, hogy tanít nekem pár hasznos fogást, de attól még ő az erősebb, az idősebb, a férfi, és nem mellesleg halhatatlan, jobban, mint bárki ezen a földön. És egyébként sem terveztem ellene szegülni.
- Szóval most csak úgy támadjalak meg? - ráncolom a homlokomat. Hát ez érdekes lesz, de megpróbálhatom leteperni. Bár így ránézésre semmi esélyem, szerintem, de hamar végignézek rajta, valami gyengepontot keresve a pozíciójában, ami segíthet kibillenteni. De ha sokáig habozok, én fogok a földre kerülni, szóval veszek egy kis lendületet, mert ellene az erőm kevés lenne, aztán rávetem magam úgy, hogy a könyököm a nyaka felé lendül.

- Hmm... talán mégsem ismersz még eléggé - vonom fel a szemöldökeimet. - Úgy éltem le a fél életemet, hogy nem volt mit veszítenem, ezért nem riadtam vissza semmitől. De most, hogy már van is kiért harcolnom, most ébredtem rá, hogy lehetnek helyzetek, amikor tényleg bármire képes lennék. Senkinek nem hagynám, hogy bántsa, és nem félek megvédeni magunkat. Szóval ha az elszántságom a kérdés, akkor nem kell aggódnod - jelentem ki határozottan. Eddigi életemben a remény volt az egyetlen kapaszkodóm. A remény, hogy megtalálom a családomat, és ez sokszor elég volt a számomra, ha más nem is jutott. Most viszont valóban lett egy családom, és ha az előzőeknek csak a keresése, kutatása ezt váltotta ki belőlem, el lehet képzelni, mi mindent tennék meg azokért, akik már tényleg fontosak nekem.

- Hát... ezt őszintén nem tudom - vonogatom a vállam, és én is lefelé pislogok. Fogalmam sincs, mennyit és mit érezhet meg a gyerek. Talán több ilyen kismama könyvet kellene forgatnom a kezemben, hogy egy kicsit otthonosabban mozogjak a témában. Nem is árt felkészülni még mindarra, ami ezután jön. Elnézünk a fák felé, melyekről Klaus magyaráz, de a tekintetem közben ismét visszatalál az arcára. Igazából picit bűntudatom van, pedig tudom, hogy ez a helyes. Csak valamiért mégsem szeretnék neki csalódást okozni, és tudom, hogy ez most az. - És hogy akarod kezdeni? - kérdezem aztán ismét az előttünk elterülő terület felé fordulva. Helyünk az lesz bőven.

Csúnyán nézek rá a megjegyzéséért, hogy túl jó a beszélőkém, legalábbis megpróbálkozom egy szigorú pillantással, de a tekintetemben most is ott van a játékosság. Épp készülök visszafeleselni rá valamit, amikor megpillantom az arcán a változást, majd fel is teszi a kérdést, ami szemmel láthatóan elkomolyította. Megköszörülöm a torkomat. Nem tudom, hogy mit válaszoljak. Tényleg nem. Egy részem már hozzászokott a dologhoz. Valamennyire. De igazából nem bánnám. Csak szerintem akkor is le kellene szoknia erről, a gyerek érdekében. Ugyanez a vér fog csordogálni benne is, ha egyszer világraszületik. És ha velem bármi történne, akkor a lányunk véréből nyer majd elégtételt? Nem tudom, hogy mennyire tudná majd megállni, hisz most sem a legjobban megy neki. Szinte dührohamott kapott korábban, amiért megfosztottam ettől az élvezettől. De nem tudom, hogy vezessem őt rá erre finoman, hogy ne sértsem meg vele ismét. - Én... - nyelek egyet, és kicsit bizonytalanul pislogok. - Én nem bánom, ha iszol belőlem, csak... - mielőtt folytatnám a mondatot, ismét elsimítom a hajamat a nyakamról, hogy lássa, komolyan is gondolom. - Csak szerintem ez akkor sem egészséges... nem természetes így. Nem is azért, mert veszélybe sodornád ezzel az életünket, vagy komoly kárt tennél bennünk, de... Tudatosult már benned, hogy amikor belőlem iszol, akkor tulajdonképpen a saját lányod vérét is iszod? - pillantok a szemeibe aggodalmasan, mert félek, hogy ugyanúgy fog reagálni, mint korábban.

- Öööhm... igen - bólintok egy nagyot. - Borzasztóan bonyolult vagy - de halkan elnevetem magam, mert ez így, főleg ezzel a nézéssel, azokkal a szemekkel, amit rám mereszt, elég mókás. - Tudod, hogy nem kértem, hogy változz meg. Így fogadtalak el. Csak attól még néha tényleg nincs könnyű dolgom veled. Főleg, hogy én magam is nehéz eset vagyok - pillantok rá cinkos mosollyal, és megadom neki a lehetőséget, hogy ő is helyeseljen egy sort, ha akar, esetleg kifejthesse bővebben is, hogy mennyire szemtelen és engedetlen, és miket is szokott még rám mondani? Na mindegy, majd körülírja, ha akarja.
- Nekem azért egy kicsit több kell ahhoz, hogy levegyél a lábamról - jelentem ki felvont szemöldökkel, mintha csak azt mondanám: "nem gondolod, hogy ennyivel megelégszem." De közben elrugaszkodom az oszloptól, elé sétálok, aztán lábujjhegyre állva egy könnyed csókot nyomok az ajkaira. Igen, ezt veheti úgy, hogy részemről szent a béke.

Lassan elrágcsálom az almámat, mire meghallom a közeledő lépteket. Nem tudom, ezúttal mire számítsak tőle. Talán leolvashatnám az arcáról, de nincs kedvem felé fordulni. Csak akkor veszek erőt hozzá, amikor megérzem a jelenlétét a hátam mögött. Úgy látszik, neki sem fűlik hozzá a foga, hogy megtegye az első lépést. Félre teszem az almát, majd felállok, és szembe fordulok vele. Illetve olyasmi, hisz a lépcső egy alsóbb fokán állok, így eléggé felfelé kell néznem, hogy ha a tekintetét keresem. És most mi lesz? Kezdek kicsit belefáradni, hogy állandóan én kérek elnézést, még akkor is, ha nem érzem bűnösnek magam. Megkerülve őt feljebb sétálok, és hátamat az egyik oszlopnak vetem, de a szemeimet nem veszem le róla. - Nem gondoltam komolyan, hogy száradj ki - szólalok meg halkan, és egy kis mosoly bujkál a szám szélén, de még nem engedem szabadjára. A kinti levegő viszont tényleg jó hatással volt a haragomra. - Csak néha... ahh... - sóhajtok egyet. - Néha nem tudok mit kezdeni veled. És nem könnyíted meg, tudod... - jegyzem meg továbbra is farkasszemet nézve vele.

Kilépve a ház mögé, végighordozom a pillantásomat a birtokon található almafákon, aztán megállapítom, hogy nem kellett volna a hűtőből hoznom almát, amikor itt van frissen, tele van vele a kert. Teszek egy-két lépést lefelé, aztán leülök a lépcsőre. Tagadhatatlanul gyönyörű ez a hely, nem csak az épület, hanem ez az egész. És további pozitívum, hogy nyugtatólag hat rám. Kissé ábrándosan harapok bele az almámba...