Egy újabb város. Azt hiszem mostanában úgy ugrálok a városok között, mint valami apró, kis bolha. De nem is baj. Mondjuk már meg kellene találnom a helyemet, mert ha így folytatom nem sokáig fogok élni. Az életem bárhol is folyik, bárhol vagyok mindig veszély leselkedik rám. Kezdetnek itt van a tény, hogy immár vérfarkasként teszem be ide a lábamat, ami miatt végül inkább úgy döntök, hogy ahelyett, hogy a tömegbe vetném magamat egyszerűen télikertbe sétálok, ahol a csillagos eget vizslatom és próbálok rájönni, hogy mégis miképpen keveredtem én ide. A hűvös levegő nem igazán bántja a bőrömet. Azt hiszem jobban is érzem magam így, hogy egy kicsit fázom. A gondolataim kavarognak. Hol erre, hol arra. Aaron és az egész este. Még boszorkány voltam és őt védelmeztem most pedig betegesen szükségem van valakire, aki segít nekem átvészelni ezt az egészet, mert ha valaki nem segít nekem, akkor abba félek, hogy bele fogok őrülni. A telihold borzalmai. Ez nem olyan élmény, amit bárki is többször szeretne átélni. Már akkor tudtam, mikor láttam Aaron szenvedését. Én pedig nem tudom mitévő legyek, hogyan mondhatnék le erről az egészről, mert ez nem lehetséges, hogy valaki egyszer még boszorkány a következő pillanatban pedig vérfarkas. Kell legyen valamilyen kiút ebből az egészből. Nem lehet, hogy szenvedésre ítéltettem. Mennyivel jobb lenne, ha édesapám most is itt lenne mellettem és fogná a kezemet. Segítene véghez vinni olyan dolgokat, amikről én nem is tudok. Soha nem beszélt nekem erről. Talán hitt abban, hogy soha nem fogok megölni senkit sem? Ez mennyire beteges már. Bízott bennem, hogy megőrzöm az ártatlanságom, de tudhatta volna, hogy ez nem így lesz. Már akkor sem így volt, mikor még élt. A sötétség áldozatául estem aztán a halála rángatott vissza a valóságba. Egy könnycsepp végiggördül az arcomon én pedig, mikor lépteket hallok a hátam mögül gyorsan letörlöm és az álarcom gyorsan magam elé emelem. Aztán egy ismerős illat csapja meg az orromat és rögtön megfordulok. - Lillian?
Buli, ünnepség és bál. Szinte mindegyiknek ugyanaz a célja, hogy az ember kikapcsolódjon, elfelejtse a rájuk leselkedő veszélyt, a hétköznapi gondokat. Nem értem, hogy miként képesek erre, hiszen az ördög és a démonok mindig akkor csapnak le, amikor legkevésbé számítanak rájuk. Kacagva és mosollyal az arcukon kebelezik be a prédát, majd szép lassan kínok között szabadon engedik vagy a halálhoz segítik őket. Tettem egy-két lépést a kertben és szemügyre vettem a növényeket benne. Igazán szép hely volt, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle valódi jóság a szívembe vagy a lelkembe költözzön. Pontosan annyira volt sötét a lelkem, mint ez az éjszaka az. Semmi világosság nem volt a lelkembe, nem úgy mint az égen a csillagok, ami némi fényt nyújtanak az eltévedt lelkeknek. Mintha ezzel is az ostoba emberi létet akarnák megóvni az éjszakai sötétségtől. Egyszerűen annyira abszurdum, hogy még a természet is ennyire törekszik arra, hogy valami fényt nyújtson az embereknek, hogy megalkotta a csillagokat. Egy apró tincset az ujjaim közéveszek és az angyalokat megszégyenítő hajamat megigazítom, majd azzal az egy tinccsel „játszani” kezdek, de egy újabb unalmas sóhaj hagyja el az ajkaimat. Azt hittem, hogy sokkal több intrika lesz itt, de még szinte semmi se történt. Lehet tényleg el kellene egy kis varázslat ide, de még annyira korán van. Meg lehet nem sokan örülnének neki. A szabad kezemet a rózsa fölé helyezem, majd egy-két szó elhagyja az ajkaimat és máris teljesen más színben pompázik, majd mosolyogva még egyszer-kétszer így játszadozom, de legbelül csak arra várok, hogy végre elém sodorja az élet azt a személyt, akit annyira várok, aki miatt annyi lénynek kellett már szenvednie, mert mire odajutok, hogy a foglyom legyen addigra a lehető legjobb „szolgáltatást” akarom neki nyújtani. Egyszerűen mesteri és emlékezetes show-t akarok neki adni. Szeretném azt, ha soha nem lenne képes elfeledni, azt akarom, hogy egészen a sírig emlékezzen arra, ami történt vele, hiszen nem akarom egyből megölni. Szép lassan, hiszen a gyönyört ki kell élvezni. Lassan megfordulok, majd hirtelen megpillantom azt a személyt, akire már oly sokszor gondoltam. Ördögi mosollyal az arcomon követem minden egyes lépést, majd amikor megfordul, akkor kedves és barátságos mosolyra változik a mosolyom. Nem akarom őt elrémíteni, majd úgy teszek, mintha én is csak akkor pillantottam volna rá és egyáltalán nem számítottam volna arra, hogy meg fog jelenni. Bailey. – mondom neki mosolyogva, majd a ruhámat az ujjaim közé csípem, hogy megemeljem kicsit és odasietek hozzá. Lassan és mosolyogva pillantok végig rajta, majd egy kisebb öleléssel is üdvözlöm őt. Gyönyörűen festess, de a szemeid arról árulkodnak, hogy valami baj van. Történt valami? – kérdeztem úgy, mint egy testvér tenni vagy esetleg egy legjobb barátnő. Még egy kisebb aggódás is kicsengett a hangomból, de valójában nem miatta aggódtam, hanem azért, mert talán kicsit tartottam attól, hogy esetleg nem az én varázslatom miatt van „elkenődve”.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 23, 2014 9:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to lillian
Ez a farkas dolog engem nem hagy nyugodni. Tudom, hogy van megoldás, de nem tudom ki lenne hajlandó megtenni ezt értem. Most együtt kell élnem ezzel az egésszel és a fájdalommal, ami ezt körülveszi. Annyira abszurd. Nem akartam a boszorkány énemet most pedig visszasírom. Édesapám halála után mondhatni feladtam az egészet és nem használtam, ami miatt kis híján meghaltam, de végül visszaküzdöttem magam és most itt vagyok egy újabb problémával nézzek szembe. Annak örülök, hogy nem vagyok teljesen egyedül, hiszen Aaron támogat és segít. Ő sem szakértője ennek az egésznek, de nem is várom el, hogy az legyen. Nekem azaz apró segítség is sokat jelent, amit nyújt, de nem vagyok hajlandó megbékélni a jelenlegi helyzetemmel. Egyszerűen nem és kész. Ez az egész nem lehetek én. Miért tartottak a sötétben? A családom titkokból épült fel. Anyám csalta az apámat. Nem értem, hogy én hogyan lehetek vérfarkas. Csak az anyám lehetett az, mert az apám határozottan boszorkány volt és ezeket a géneket meg is örököltem tőle most pedig olyan könnyedén elveszítettem őket, mint amilyen gyorsan megkaptam. Születési jogom volt az erőm. A testvéremnek pedig soha nem adatott meg ez a képesség. Ez annyira szomorú. De most már kezdem sejteni, hogy ennek mégis mi volt az oka. Szomorúan tapasztaltam, hogy nem élvezhetem az egyedüllétemet még egy kicsivel tovább, de mikor megfordultam rájöttem, hogy ezt egyáltalán nem bánom. A gyerekkori legjobb barátnőmmel találtam szembe magam, akit mindig is teljes szívemből imádtam. Eleinte nem voltam biztos benne, de mikor a nevemet kimondta a mosolyom hamar vigyorrá változott, hiszen rettenetesen boldog voltam, hogy őt itt láthatom. Azt hiszem már most megérte ide eljönnöm, hiszen egy olyan régi ismerőssel találkozhattam, mint ő, aki nagyon kedves a szívemnek. – - Köszönöm. Te is iszonyatosan gyönyörű vagy. Ez a ruha valami fantasztikus. – Óvatosan magamhoz ölelem a barátnőmet, aki olyan számomra már szinte, mint a testvérem. A boldogság jelen pillanatban minden problémámat eltörölte. – Semmi olyan, amit a társaságod ne szüntetett volna meg másodpercek alatt. – Legyintettem, hiszen most legkevésbé sem érdekel, hogy boszorkány vagyok avagy vérfarkas, de ezt azt hiszem ő boszorkányként pontosan érezheti. – Hogy-hogy itt vagy? Mi szél hozott erre? A közelben voltál?
A mosolyát meglátva olyan volt, mintha újra visszacsöppennék a régi időkbe. Akkor mosolygott rám így, amikor találkoztunk és akkor öleltük így egymást. Főleg olyankor, amikor hosszabb ideig nem találkoztunk. Mosolyogva figyeltem őt és egy kicsit játékosan pukedliztem a szavait követően. Köszönöm a bókot Bailey hercegnő. -mondtam neki mosolyogva és újra múltba röpítettem egy kicsit, hiszen kicsinek sokszor játszottunk együtt hercegnőset. Mindig boldog idők voltak, egészen addig a bizonyos pontig. Akkor minden megváltozott és úgy éreztem, hogy ő is hátba döfött. Úgy éreztem, hogy Bailey-nek is csak egy báb voltam és kihasznált, illetve mindig is egy illúzióban tartott engem fogva. Már nem voltam abban biztos, hogy tényleg fontos voltam számomra és eme gondolatoknak köszönhetően újra visszanyertem azt, ami igazából a lelkemben lakott. Egy pillanat alatt röpült ki a szívemből a boldogság és sebesen költözött be romlottság és pokol, illetve a fájdalom és az árulás okozta sebek. Nem hiszem el, hogy még mindig képes játszadozni és úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Sírnom kellene vagy bűnbánóan be kellene vallanom azt, hogy megöltem az apánkat, de nem megy. Nem érzem azt, hogy hibát követtem volna el. Megérdemelte az a gyáva féreg azt, amit kapott és amilyen vége lett. Mosolyogva hallgattam a szavait, majd egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mindig ugyanazok a kérdések hagyják el mindenki ajkát. Ismersz már annyira, hogy tud egy ilyen bálokat soha se hagynék ki. - mondtam neki mosolyogva és belekarolva elindultam egy kisebb sétára ebben a csodálatos kerten. - Örülök annak, hogy itt vagy, hiszen régóta nem láttuk egymást. Biztosan történt veled egy-két dolog. Gyerünk mesélj, ne kelljen úgy kérlelnem téged. - mondtam neki mosolyogva és lassan egy szökőkúthoz vezettem, amivel szemben végül helyet foglaltam és vártam, hogy csatlakozzon hozzám. Körbe pillantottam, majd végül egy pillanatra a csillagos égen állapodott meg és azon gondolkoztam, hogy vajon fent van e az a csapodár férfi aki pokollá tette az életemet és onnét figyel minket, vagy esetleg a föld alatt kellene keresnem őt, a pokol bugyraiban.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 20, 2015 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to lillian
Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom a gyerekkori legjobb barátomat. Most, ha szükségem volt egy kis elterelésre arról, ami velem történt és azt hiszem az a legjobb, ha a legjobb barátommal egy kicsit nosztalgiázok, hogy mennyivel jobb volt akkor minden. A legnagyobb problémát a barbik és a kisautók okozták. Nem volt semmi komoly. Apám halála óta pedig teljesen kicsavarodott minden. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban minden megváltozott. Magába szippantott a szerencsétlenség és azóta folyamatosan követ. Nem tudom lerázni. Talán most majd minden megváltozik, hogy itt van a barátnőm. Mindig olyan jól elvoltunk és együtt mi voltunk a legboldogabbak. Ez pedig őszintén hiányzott. Vele mindig annyival könnyebb volt. – Ó, igazán megérdemelte, hiszen kényezteti a szemeimet a puszta megjelenése Lillian hercegnő. – Mondom mosolyogva. Jól esett, hogy egy kicsit visszamehettem a múltba. Szeretem hercegnőset játszani bármennyire is volt lehetetlen, hogy valaha is az leszek és jön a herceg. Jó pár sötét herceg megfordult már az életemben és őszintén nem tudom, hogy jelen pillanatban, hogyan állok a tündérmese ezen részével. Valami húz Aaron felé, de még magam sem tudom, hogy mégis mi az. – Igen. Ezek teljes mértékben a te stílusod, viszont.. Erre jártál vagy csak átutazóban vagy most itt? – Őszintén érdekelt, hogy mégis mi van vele, hiszen annyi ideje nem láttam, hogy már mindenről lemaradhattam. Talán megtalálta a szerelem. Szégyellem, hogy így ott hagytam csapot-papot, hogy új városba költözzek, ami azt sugallta, hogy jobb lett volna, ha otthon maradsz kislány. De nem bántam meg a döntéseimet, mert így legalább ma már sokkal erősebb lehetek. Nem egy félénk lány, aki nem meri használni az erejét, ami mondjuk most már egyenlő a semmivel. Odasétáltam a barátnőmhöz és helyet foglaltam mellette. – Hát gondolom észrevetted, hogy már nem vagyok a régi, de ez nem olyasmi, amiről beszélni szeretnék. Nem szívesen foglalkozom vele, mert akkor mély depresszióba süllyedek. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az erőm valaha is, de ezt is csak akkor tudja meg az ember, ha elveszíti azt.– Örökre az emlékezetembe égett az ember arca, akit elütöttem. Soha nem fogom elfelejteni és a lelkemre is rányomta a bélyegét, de ezzel csak azután tudok foglalkozni, hogy végre búcsút inthetek az aggodalmaimnak a vérfarkas dolog miatt.
Fura érzés volt, hogy röpke pár pillanatig a mosolyom nem volt hamis. Sőt, nagyon is őszinte volt, mert pontosan eszembe jutott az, hogy milyen érzés volt igazán boldognak lenni, esetleg fontosnak érezni magamat. Ártatlan voltam és hittem abban, hogy az emberek jók és őszinték, de tévedtem. Minden ember szinte álszent és csakis a saját érzéseivel törődik, azzal, hogy neki miként jó. De vajon hány ember kérdezi meg a másik féltől azt, hogy miként érez bizonyos dolgokkal kapcsolatban? Szinte senki.... S ahogyan egyre nagyobb lettem, úgy kezdtem szép lassan rájönni erre, felismerni azt, hogy a világ nem fekete és nem fehér, nem jó és rossz, vagyis inkább arra, hogy attól még, hogy valaki vagy valami jónak látszik, nem jelenti azt, hogy valójában az. De pár perccel később minden jókedvem tovaszáll, amikor arról érdeklődik, hogy miként is kerülök ide. Nos, ezt ő nem tudhatja meg, de egyetlen egy kérdés elengedő volt ahhoz, hogy újra visszatérjek a csúf valóságba. És akkor még azt mondják, hogy a szavaknak nincs erejük. Nagyobb az erejük, mint azt bárki is gondolná. Egy darabig csak figyelem őt és próbálom megtalálni a megfelelő szavakat. Csak hallottam erről a mulatságról és úgy éreztem, hogy egy kis kikapcsolódás mindenkinek jár. Seattle-ben élek. - mondom neki egy apró mosoly keretében és egy aranyló tincset a fülem mögé tűrök. - Meg reménykedtem abban, hogy itt esetleg össze fogunk futni és szerencsére így is történt. Annyira rég találkoztunk már, hogy úgy gondoltam itt lenne az ideje annak, hogy kicsit nosztalgiázzunk. - teszem hozzá még mindig ártatlan arccal és közben a mosoly nem olvad le az arcomról. Lehet, hogy már nem olyan őszinte, mint régen volt, de ez neki nem fog feltűnni. Mindig is remek színésznő voltam. Idővel pedig még jobbá váltam. Lehet, hogy csak egy mosolyról van szó, de egy mosoly sokak számára a reményt jelenti és néha a legrosszabb attól megfosztani valakit. Csendesen hallgatom őt miközben megigazítom a ruhámat és élveztem az esti szelő simogatását. Nincs annyira hideg, de fura módon szinte senki se élvezi ezt a kilátást. Sokkal inkább bent zajlanak az események, de a számomra fontos személy itt kint van, így nekem is ki kell maradnom picit a pörgésből. Az erőd? Azt hiszem sok mindenről lemaradtam. - mondom neki úgy, mint aki tényleg megdöbbent, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat . - Sajnálom, de ha készen állsz, akkor én itt leszek, hogy meghallgassalak és a vállaimat nyugodtan használhatod a síráshoz. - mondom neki barátságos mosoly keretében, majd egy pillanatra újra körbepillantok, mintha valami nagy titkot akarnék mondani neki, de semmi ilyen nem áll szándékomban. - Néha jobb erősebbé válni, mint örökké gyengének maradni. De te amúgy mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide? Esetleg valakit keresel? - kérdeztem tőle még mindig kíváncsian és próbálom megfejteni azt, hogy vajon mi is járhat a fejében. Szeretném ismerni a gondolatait, de telhetetlen se lehetek, mert talán az okozná a vesztemet. Nem adhatok arra okot, hogy gyanakodni kezdjen.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 18, 2015 4:49 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to lillian
Jó érzés volt, hogy újra láthatom a gyerekkori barátnőmet. Kicsit felidézte bennem azokat az időszakokat, amikor gondtalanul jártam-keltem és tényleg semmi nem zavart. Pontosan úgy, ahogyan egy gyermeket sem kellene zargatni kellemetlen gondolatokkal. Minden tökéletes volt a maga módján. Persze voltak karcolásaim, amit legszívesebben elkerültem volna, de ez nem azt jelenti, hogy nem tettek erősebbé azok az apró, kis karcolások. Most pedig itt állok a gyerekkori barátnőmmel, hogy egy kis erőt gyűjtsek magamba. Szükségem van erre. Whitmore sem különbözik Mystic Falls-tól. Talán soha nem fogom megtalálni a helyemet ebben a világban, de én tényleg, őszintén igyekszem, hogy képes legyek elérni valamit az életemben. Az már egy teljesen más kérdés, hogy nem tudom majd véghez vinni. Azt hiszem már a próbálkozásom is értékelhetőnek számít. Ha pedig valakinek nem tetszik az elmehet melegebb éghajlatra. Bárcsak sokkal egyszerűbb életet élhetnék. Az összes drámától mentesen. – Milyen Seattle? Ott még nem jártam. Plusz ott dolgozol, vagy mi vitt rá téged, hogy ott telepedj le?– Tényleg érdekelt, hogy mi van vele, hiszen hosszú évek teltek el azóta, hogy láttam. Talán az apám halálának az estéjén láttam őt utoljára. Megrázom a fejemet, hogy ezt a fájdalmas emléket elkergessem még a gondolataimból is, hiszen azért jöttem ide, hogy egy kicsit szórakozzak ne pedig a múlt fájdalmain rágódjak. –Tényleg nem érzed? Azt hittem érezni a különbséget. Vérfarkas lettem. Nem igazán tudom, miért de arra merek következtetni, hogy édesanyám rendelkezett ezekkel a génekkel valamilyen módon így most én is pórul jártam. De a kiborulásomat már két ember is végighallgatta, szóval kezdem túltenni magam a történteken és elfogadom. Bármennyire is fájdalmas. Persze különböző módokon, de túlélem.– Mondom halovány mosollyal az arcomon, hiszen tényleg nehéz megbirkóznom azzal, hogy meghalt valaki miattam, mert figyelmetlen voltam.. De attól, hogy önmagamat kínzom a dologgal még nem fog megváltozni. Nem tér vissza a halálból, de a legkevesebb, hogy megpróbálom összeszedni magam és kezdeni az életemmel valamit, hogy ne legyen teljes mértékben hiábavaló a halála. – Nem, nem keresek senkit. Ki akartam kapcsolódni egy kicsit. Akit kereshetnék Whitmore-n hagytam. Aaron. Igaz még csak most ismertük meg egymást, de nagyon megértő velem kapcsolatban. Ő is vérfarkas és neki köszönhetem, hogy nem őrültem meg teljesen. – Hálás vagyok az életnek, hogy egy olyan személyt is mellém sodort, mint Aaron. Bár be kell valljam rendkívül kellemetlen vele úgy beszélgetni, hogy hiányos öltözékében elém tárul bizonyos testrészei másokra pedig jobb rálátást kapok. Zavarba ejtő, hiszen a barátomként tekintek rá mégis egy részem vonzódik hozzá.
Seattle igazán jó hely és egyszerűen csak úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem és élnem kell az életemet. Plusz ott hagyott rám édesanyám egy házat, így gondoltam eleget teszek a kérésének és ott próbálok meg új életet kezdeni. Annyira nem is volt nehéz, min elsőre gondoltam. - mondom neki egy mosoly keretében, majd amikor eszembe jut Kieren, akkor sietve kapom el a tekintetemet Bailey-ről, miközben azon igyekszem, hogy kiverjem a fejemből azt a férfit. Sem a hely, sem az idő em megfelelő arra, hogy még ennyire távol tőlem is képes legyen elvoni a figyelmemet arról, ami a célom és ami miatt idejötttem. Mosolyogva figyelem őt, majd amikor újra megszólal szempillantás alatt fagy le a mosoly az arcomról. Legalábbis ezt látja kívülről, de minden egyes szava szinte zene füleimnek. Legbelül táncot lejtek és ugrárok örömömben, de ezt ő nem tudhatja meg. De miért is ne örülnék, amikor elértem a célomat? Ezt akartam, hogy szenvedjen és vér tapadjon a kezéhez. Picit közelebb lépek hozzá, majd óvatosan a karjaimba zárom, ahogyan egy barát tenné.. Biztosan borzalmas lehet az erőd nélkül, de még ott van az a tény is, hogy egy ragadozóvá változtál. Nem is értem, hogy miként történhetett ez meg, de hidd el biztosan helyre lehet hozni és visszakaphatod az erődet. Neked kell az erőd, hiszen mindig is azzal együtt éltél. Nélküle félember lehetsz, de majd én segítek. - ajánlom fel a segítségemet a lehető legbarátságosabb hangnemben, mert még mindig tartania kell ennek a színjátéknak. Amióta megpillantottam őt úgy érzem, mintha egy filmbe sétáltam volna be és minden valódi érzést hirtelen el kellett volna hagynom és helyette a színjátékhoz szükséges érzéseket kell produkálnom. Egyáltalán nem nehéz, hiszen az évek alatt megtanultam ezt az egészet, ahogyan ennyi idő alatt azt is tudom, hogy egy aprócska részem igenis aggódik érte,de a legnagyobb részem a pusztulását kívánja és talán hamarosan meg is fog történni. Ennek igazán örülök, hogy találtál valakit, aki segíteni tud neked, de ígérd meg, hogy óvatos leszel. Soha nem tudhatod, hogy ki igaz barát és ki nem. Sokan csak egy jól megszokott maszkot viselnek. - mondom neki úgy, ahogyan egy nővér intené óva a testvérét, majd egy gyengéd puszit nyomok az arcára és lassan elengedem őt. - Légy jó testvérkém. Nekem lassan indulnom kell, de örülök, hogy láttalak és remélem hamarosan újra találkozunk. - mondom neki mosolyogva, de alig, hogy hátat fordítok neki máris az ördögi énem jeleni meg az arcomon, miközben egyre kijjebb haladok az épületből is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 26, 2015 10:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Sybille & Lucien
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
Homlokomat övének döntve nagyokat lélegzem. Lassan járja át tüdőmet a parfümétől, és saját illatától nehéz levegő, teljesen megtölt, legszívesebben újra csókokkal borítanám az ajkait, mert jó érzés volt, az enyémnek éreztem közben. A nyugalom valahogy még így sem szűnik meg körülöttem, természetesnek érzem a helyzetet, pedig tudom, hogy talán nem szabad. Talán nem szabad, és mégis. De ki mondja meg azt, hogy nem lehet? Ki fog ránk szólni, hogy ne csináljuk? Hogyan is parancsolhatna bárki is nekünk, miért kellene a régmúlt idők szabályai szerint játszanunk? Nem irányít többé minket senki, és mégis. A régen berögzült szabályok, belső törvények nem törlődnek csak egyszerűen, gombnyomásra. Az idő múlik, telik, néha szinte rohan, évtizedek szaladnak el az életemből minden nyom nélkül, de bizonyos dolgok nem változnak, nem tudnak olyan gyorsan változni, mint akár a mai technológia. A személyiség is pont ilyen. Nehezen vetkőzi le a berögzült szokásokat, az értékrend is nehezen változik. Nehéz volt ez nálunk is. Ahogy kezem lassan derekán simult végig ez a kettőség játszott bennem. Nyugalom, és helytelenítés. Biztonság, és szabályszegés. Nem szólok semmit arra, amit mond. Legbelül talán valami megrendül – mit tartogat még a ma este? -, de kívülre nem mutatom, mozdulatlan márványszobor arcom nem árulja el legbelsőbb érzelmeimet. Nem ment mindig ez a kifejezés, nehéz elrejteni mindent, nehéz megjátszani, eljátszani, hogy a benned tomboló viharok nem léteznek, hidegnek maradni. Nem is ment mindig. Nem ment mindig, hogy ennyire nyugodtnak mutassam magam a nehéz helyzetekben. Most azonban csak enyhén bólintok felé, jelezve, hogy megértem kérését, majd egy halovány mosolyt küldök felé, hogy nézésemet ne értse félre, ne gondoljon rosszra. Lassan végigcsúsztatom kezemet az alkarján, hogy végül ujjainkat könnyedén egybefonva állapodjon meg. Elindulok kifelé, gyengéden húzva őt magam után. Nem teljesen tudom, hogy merre menjek, de végül a külső télikert irányába tartok, hiszen éppen senkit nem látok ott, így ideálisnak tűnik egy kis beszélgetésre. - Itt.. jó lesz? – Fordulok felé lassan, a kezét még mindig nem engedve el.
Homlokán keresztül éreztem szívének heves dübörgését. Tenyere a derekamon nyugodott, és csak lehunyt szemmel élveztem a pillanat különleges varázsát. Még soha nem fogtam fel semmit ennyire jelentősnek, ennyire... közelinek magamhoz. Lucien megtestesített valamit az életemben; régen egy erkölcsi normát, amelyet kerülnöm kellett. Az egész lényét kerülni akartam, kitörölni az életemből, mintha ez olyan egyszerű lett volna... de ma már ez az egész annyira másképpen ivódik bele az életembe. Két hete még azt sem tudtam, hogy életben van... keveset gondoltam rá, hisz azon ritka alkalmakkor, mikor eszembe jutott az arca, ő maga... csak arra gondoltam, mi történt volna, ha nem válunk el azon a bizonyos úton... ha együtt megyünk tovább. Talán ez az egész előbb történt volna meg, nem másfél évszázad elteltével. De a múlton felesleges rágódni újra és újra. Nem véletlenül nevezik egyszerűen csak múltnak. Most mégis, készen állok arra, hogy talán örökre elvágjam magamat a szemében. Nem vagyok büszke az egészre, mégis... tisztáznom kell. Még most, az elején. Gyűlölhet azért, ami voltam, ahogyan sokan teszik, akik tudnak róla. Ez nem egy olyan tett volt az életemben, amit a józan ész hozott meg, hanem a nyers kényszer. Évtizedeken keresztül voltam Utazó, halhatatlanságot kaptam cserébe, és életet. Ujjain keresztül éreztem minden rezdülését, teste melegségét, miközben kivezetett a helyről, és a kert felé vette az irányt. - Jó lesz - bólintottam, majd szembefordultam vele. Ezúttal már távolságot tartottam, hiszen nem tudtam, mit fogok belőle kiváltani. A megbánás ezúttal már igencsak felesleges, hiszen nem teszi meg nem történtté azt, amit évtizedeken keresztül elkövettem a vámpírok, és egyéb lények ellen. - Van egy bizonyos része a múltamnak, amire nem vagyok büszke - hajtottam le a fejemet, és nagyot kellett nyelnem már most. Féltem belenézni a tekintetébe... mert tudtam, hogy mi történt a szüleivel. Hogy... kik végeztek velük. Az én szüleim is voltak, ez igaz, de nemn vér szerint... nem rázott meg annyira. - De én nem akartam rosszat tenni, én csak... belekényszerültem a helyzetbe. Évtizedeken keresztül elvakított valami, mintha egy újabb diktátor lépett volna az életembe, aki... megmondta, mit kell tennem. De kiszálltam, még mielőtt magukkal vittek volna a biztos halálba - emeltem fel végül a szemeimet, és fátyolos pillantással néztem tekintetét. - Utazó voltam, Lucien. Mikor először találkoztunk abban a bárban... még utazó voltam - ismertem bel lassan, eléggé csendesen. A tekintetem megtelt valami furcsa bizonytalansággal. Annak fényében, amit tudok... valószínűleg a többivel fog azonosítani. Azokkal, akik kivégezték azokat, akik életet adtak neki.
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
Annyira természetesen érzékelek mindent, ami vele kapcsolatos. Könnyedén észreveszem mások hangulatváltozását, ha megváltozik a tartása, ha máshogy pillant rám. Túl egyszerűen tudok másokban olvasni. Már akkor is működött, amikor nem voltam vámpír, azóta pedig csak még jobban felerősödött. Vele azonban más. Nem azért érzem, hogy megváltozik benne valami, mert gyorsabban ver a szíve, vagy mert enyhe távolságot tart tőlem, ahogy megállunk. Mindezek ellenére is, pusztán az arcán átvillanó apró árnyból éreztem a belőle áradó feszültséget. Kétszázhetven év. Kétszázhetven év akadályoz meg abban, hogy valami hirtelent tegyek, hogy elhamarkodottan viselkedjek, hogy elveszítsem a kontrollt a mozdulataim felett. Kétszázhetven év, és csak nézem őt, figyelem arcának rendülését, tekintetét keresném, de elfordítja tőlem, nem néz a szemembe, kerüli pillantásomat. Ó, Sybille, nem tudsz előlem elbújni. Ha nem nézel rám, akkor is itt vagy, akkor sem fogsz eltűnni. Figyelem komor, szabadkozó szavait, ő nem akarta, kényszerült. A tánctérről ideszűrődő zene elhalkul körülöttem, ahogy csak hangjára összpontosítok. Szám keskeny vonallá préselődik, arcom még mindig mozdulatlan. Csak a gondolatok, csak azok cikáznak a fejemben. Kétszázhetven év. Kétszázhetven év kell ahhoz, hogy öklöm ne csapódjék haragosan a télikert fehérre festett faoszlopaiba. Kétszázhetven év kell ahhoz, hogy csak nézzem őt, keressem a válaszokat, és illetlen szavak ne hagyják el a számat. Megszólalnék, de a torkomban akad a hang. Valahol lent megragad, ajkaim enyhén elnyílnak, majd hangtalanul olvadnak újra egy vonallá. Csak néztem őt, ahogy gyönyörű arcán szinte már-már fájdalomba torzulnak a vonások, ahogy szemei könnyekkel telnek meg. Nem húzom el a tekintetemet, csak mélyen a szemébe nézek. Kezét elengedve, ujjaimmal gyengéden simítok végig felkarján, tenyeremet arcának élére csúsztatom. - Mi történt, drága Dianam? Miért tetted ezt? – Torkom száraz, hangom reszelős, ahogy végül megszólalok. A szavai hatására bennem kialakuló feszültséget végül csak másik, ökölbeszorított kezem mutatja. Jól álcázom magam. Az a kétszázhetven év..
Megannyi idő telt már el azóta, mégis, most először éreztem át annak a súlyát, hogy mit tettem. Abban nem vettem részt, hogy megölték a szüleit... semmi hasznom nem származott volna belőle... és mint minden létező fajnak, ennek az egésznek is voltak csoportosulásai. Mindannyiuk mást és mást akart előkészíteni ahhoz, hogy a vezetőjük úgy, olyan körülmények között térhessen vissza, ahogyan az szükséges. De elbuktak. Mindannyain elbuktak, élükön a vezetőjükkel. Én pedig még sosem éteztem magamban ekkora dühöt az iránt, amit tettem és elkövettem mások ellen, csupán azzal a tényezővel, hogy beálltam közéjük. Csak egy kislány voltam, akit megszédített valami... tanácstalan voltam, bizalmatlan a világgal szemben, ők pedig akkor léptek be az életembe, mikor szükségem volt valamire... valamire, ami támogat engem. És én pedig... támogattam őket. Olyan voltam, mint egy megszállott. Nem eresztette a pillantásomat. Egyre nagyobb feszültség nőtte ki magát közöttünk, bennem már úgy tombolt, mintha valami viharról lett volna szó, miközben aggódva pislogtam. Egy könnycsepp végigfolyt az arcomon, ő pedig Diana-nak szólított... soha senki nem hívott így, csakis ő... de sosem tudtam, hogy ez jót jelent vagy rosszat... én pedig megbántam mindent, amit tettem. Annyira fáj, hogy bántottam... azt, akit ezek szerint szeretni is képes lennék... de akkoriban erre nem gondoltam. - Mert nem láttam más kiutat - bukott ki belőlem, jóval több érzelemmel a hangomban, mint ahogyan ő a kérdését feltette. Keze örökbe szorult, amelytől görcsbe rándult a gyomrom. - Kiábrándultam a világból... abból, ahová szökni akartam, mert azt hittem, kinn csak jobb világ várhat... de nem így volt. A boszorkány képességeim akkor fejlődtek, én... én két embert öltem meg teljesen véletlenül, mert nem tudtam kezelni a képességeimet... - ráztam a fejem. - Majd jött egy nő... és azt mondta, hogy ha nem akarok többé egyedül lenni, ha irányítani akarom a képességeimet, álljak be közéjük. Én megtettem, mert... mert más reményem nem volt. Csak nemrég vált teljesen világossá, hogy mi a céljuk... megölni minden természetfelettit a városban... és ezt... ezt nem hagyhattam - csuklott el a hangom végül. Nem tudtam, hogyan fog erre reagálni. Elvégre... a szüleit is utazók végezték ki...
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
Rövidre vágott körmeim tenyerem puha húsába vágnak, szinte egyesével érzékelem az olló ügyetlen mozdulatait, ahogy pár nappal ezelőtt magamnak formáztam meg őket. A feszültség elemi erővel tör rám, ránk, tudom, hogy ő is érzi, tudom, hogy legalább akkora terhet ró magára, mint rám is. Látom, ahogy tartása bizonytalanná válik, könnyek mossák tisztára hibátlan arcának minden vonalát. Ujjbegyeimben – a feszültség hirtelen hevenységén kívül – megjelenik valami más, valami ismeretlen érzés is. Érinteni akarom őt, lassan végigsimítva puha bőrén, letörölni a kéretlen cseppeket, eltörölni a kiejtett szavakat, megvigasztalni őt – hiszen nincsen semmi gond, minden rendben lesz, rendbe hozzuk, igen, mi ketten majd tényleg mindent rendbe hozunk. De nem mozdulok. Kétszázhetvenévnyi ingerület, idegesség, munka tömörül bennem egyetlen, végtelennek tűnő sűrű pontba, és ez mozdulatlanná olvasztja sejtjeim végtelen tengerét. Szavai éles késként hasítanak végig gondolatomon, nem tudom, képes vagyok-e elviselni a tudatot, hogy pont ő, pont a fogadott testvérem. Ez valami olyasmi, olyan új és ismeretlen érzés számomra, amely az évek alatt eddig nem ért el. Soha nem gondoltam, hogy valaha még szembesülök valami újjal ebben az életben. Azt hittem, hogy forradalmak, nemzeti háborúk, két mindent és mindenkit érintő háború után, már nem lesz olyan dolog ezen a világon, amivel meglepetést lehetne nekem okozni. Szavai azonban apró, lassú mozdulatokkal törték el kétszázhetvenévnyi kutatás, keresés kidolgozott munkáját. És akkor pont ő? - Mi.. mi történt most velük? Élnek még? – kérdések hirtelen szakadnak ki belőlem. A gondolatok fürgén követik egymást a fejemben, hangom halk, tartásom továbbra is feszes, határozott. Nem lépek el tőle, nem vagyok képes nagyobb távolságot tartani, azok után nem, ami történt, azok után nem, ami percekkel ezelőtt lezajlott körülöttünk. Most azonban mégis úgy tűnik, mintha az a pár pillanatnyi varázslat odabent, egy más világban, egy más időben, talán még egy másik dimenzióban is történt. Ennyit számítana pár apró szó? Mi lesz ezek után? - És… miért nem akadályoztad meg azt, ami a szüleimmel történt? – Lassan préselem ki a szavakat az ajkaim közül. A válasza mindent meg fog változtatni, ezért is olyan nehéz kiejtenem őket. Ó, Diana, mi lesz mostantól?
Ahogy egy pillanatra elvesztem íriszeiben, megannyi emlék rohamozott meg vele kapcsolatban. Számtalan szitokszó. Vitát indító kifejezések. És a duruzsoló hang, amely bosszantóan volt negédes. Az egyetlen volt, aki Diana-nak hívott annak ellenére, hogy majdnem senki nem emlékezett arra, hogy a Sybille-t csak a szülei tették a nevem elé, mikor örökbefogadtak. Emlékek, amelyeket egy pillanat alatt kezdtem igazán múltnak érezni. Érezni, ahogyan köddé válnak, és minden apró szépség, amely eddig övezte ezeket, szépen elpárolognak. Fájt az, amit láttam megcsillanni a szemeiben, és nem tudtam volna megmondani, mit hoz számunkra a holnap... a következő másodperc. A testvéreként élve vártam mindig, hogy egyszer nekem is igazi lehetőségem adódik, és mikor csatlakoztam az utazókhoz, valójában ezt a lehetőséget kaptam meg. Csak utólag kezdtem sejteni, hogy ez vagy életem utolsó döntése lesz... vagy egy döntés, amelyből időben kell kiszállni. Sosem találtam magamnak igazi családot. Pedig csak erre vágytam. Családra. Bosszútól mentes, megmérgezett szavak nélküli életre, ahol nincsenek önző vágyak, parancsok, csak én vagyok, és akiket a körömbe fogadok. Túl szép, mondhatni, idilli látomás volt mindez már gyermekként is. Nem még most. A könnyfátyol már teljesen a szememre telepedett, és megráztam a fejem. - Nem... nem - jelentettem ki el-elcsukló hangon. - Pár napja mindannyiuk... felrobbant - nyeltem nagyot. Nem akartam részletekbe bonyolódni. Felrobbantak... elégtek? Nem teljesen mindegy? Halottak és ez az egy a lényeg. A világ megszabadult egy gyilkos szektától, egy olyantól, amely a többivel ellentétben tényleg komoly célokat ültetett el, az istenük valójában a természet volt, és képességeket kaptak imáikért cserébe. Csak ezek után jött az a kérdés, amire valószínűleg nem készítettem fel magam. Az elejétől kezdve tudtam, hogy a szüleivel utazók végeztek. Én erre... már nem emlékeztem, annyira fiatal voltam még, annyira az elején voltam annak, hogy utazó legyek. - Mégis mit tehettem volna? Fiatal voltam, gyenge... azért kerültem a kezeik közé, mert más már nem fogadott magához. - Kezemmel az arcomhoz értem, hogy letöröljem a legördülő könnycseppet. - Nem tudtam mit tehetnék, nem tudtam, hogy őket akarják... hogy miért vannak egyáltalán az útjukban, én.. - Ismét nem tudtam mit mondani. Félve pislogtam rá, majd a cipőmre, aztán az ő lábbelijére. Bátorságról voltam híres, arról, hogy merészséget sugározva beszélek a győzelem édes ízéről. De az a lány, aki küzdött volna az egész világgal szemben, most egy elesett vad volt.
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
Egész létezésem hiába való lett volna? Fehér ruháján végigfutó tekintetem gyűröttre mossa gondolataimat, pont olyanok, mint hullámok törése, ahogy sziklákon esnek szét, milliónyi darabra hullnak, és én akár cseppnyi részletességgel képes lennék látni őket, amikor akarnám. Fejemben lezajló vihart azonban kevésbé érzékelem élesen, módszeresen összefonódnak, hogy később összekavarodva váljanak szét. Végük, meghaltak, azt hittem, hogy ez majd megelégedésként fog szolgálni számomra, hogy egész életemben magam elé tűzött cél végül boldoggá tesz, de most csupán keserűséget érzek, egészen mélyen, csontjaimba hatol, és mélyre eszi magát bennük. Mi lesz ezek után? Én nem gondoltam rá, éveken keresztül eszembe se jutott testvérem, nem tudtam, hogy mi lett belőle, hogy merre vitte a sorsa, de sose éreztem szükségét, hogy megkeressem, hogy a sírjánál rójam le a kegyeletemet, vagy hogy kiderítsem, tényleg életben van. Most pedig azt mondja nekem, hogy ő is közéjük tartozott, azok közé, akiket egész életemben követtem, akik gondolatával keltem és feküdtem, akik mindennapjaimat töltötték ki. Akik már nem léteznek. Kérdezném, hogyan történt, egy részem részleteket akar, pontosakat, mindenre kiterjedőeket, de látom rajta, hogy nem képes beszélni, el-elcsukló hangjának hatására szinte maguktól emelkednek a karjaim, körülölelem, mellkasomhoz, közel húzom, és ujjaim szinte maguktól siklanak végig hátán, törékeny alakját szorosan tartva. - Sss. – Megnyugtatónak szánom halk susogásomat, szó nélkül, kellemes, nőies illatát magamba szívva ölelem őt, mozdulatlan percekig, órákig, nem érzékelem az időt, csak így maradunk, megkövült mozdulatlanságban, a fejemben kavargó vihargondolatokkal. Nem tudom, mihez kezdjek ezek után, nem vagyok képes elfogadni, hogy akkor vége, minden pillanatom, létezésem minden egyes cselekedetének gyújtópontja most örökre kihunyt. Mi marad nekem ezentúl? Kérdések ezrei cikáznak bennem. Amikor újból megszólal, szinte egyből elcsitítom, nem is akarom tudni a válaszát, ez már nem számít, a múltban éltem eddig, most már nem fontos a vége, miért számítana, nem ez a fontos valójában, megkaptam, amit akartam, nem így akartam, én magam akartam megbosszulni családomat, elvették ezt tőlem, de helyette talán őt kapom, talán a családom egy furcsán kitekert fogalmaként kellett pont vele találkoznom. Fejem lehajtom, egyenesen hajának illatát szívom be, és szinte észrevehetetlenül egy apró puszit nyomok világos szálai közé. Nem mozdulunk.
Arra vágytam, hogy valaki megértsen. Leélni úgy évtizedeket, hogy nincs mellettünk senki, és néha csupán a saját hangunk volt az egyetlen, amely eljutott a fülünkig... nem, ezt nem akartam többé. Jó párszor jutott eszembe az, hogy nem kellett volna elszöknöm Lucien szüleitől, hiszen úgy szerettek, ahogyan voltam. Neveltek és megadtak mindent, amire csak vágyni kezdtem, Luciennel pedig valószínűleg előbb-utóbb megöltük volna egymást. Bár ezt kétlem... gyermekként könnyű utálni a másikat, de sokáig véltem úgy, hogy ha még pár évet egy fedél alatt töltünk, talán barátok is lehettünk volna. Ahogyan elváltunk, tökéletes pecsétet kapott kettőnk kapcsolata. Megmentette az életemet, mikor ellátta a sérülésemet, és ezzel minden rosszat, fájdalmat, könnycseppet eltörölt kettőnk múltjából. Legalábbis részemről. Ahogy magához ölelt... nem számítottam rá. Egy másodpercig sem, éppen ezért szeppentem meg annyira, de a könnyeim nem álltak meg, ugyanúgy folytak, ahogyan az imént. Magyarázkodni akartam valamiért, amit nem követtem el, mégis sajátoménak éreztem, mert a társaság arra nevelt, hogy minden tettünket egynek és közösnek tekintsem. Tekintsük inkább, de volt bennem annyi érzés, hogy mindig igyekeztem nem túl kegyetlen lenni. És arról, hogy Lucien szüleit kik ölték meg, csak tőle értesültem. Méghozzá nem is olyan régen. És... valamilyen szinten ezt a felelősséget is magamnak éreztem. Bentről zenét hallottam, ezt csak a szívem heves üteme zavarta meg néha. A mellkasán pihentetve fejemet, azt is éreztem, hogy ő sem túl nyugodt jelenleg. De nem is volt ezen mit csodálkozni, valamiért megértettem, hogy ver a szíve, elvégre olyasmit tudott meg rólam, amit talán sosem sejtett. - Remélem, egyszer majd megbocsájtasz - suttogtam rekedten, miután éreztem, hogy egy apró csókot lehelt a hajam tömegébe. Az illata már az én ruhámba is beleivódott, és csak abban bíztam, hogy egykoron nekem is jár majd megbocsájtás. Nemcsak tőle, hanem mindenkitől, akinek valaha ártottam, akár közvetetten, akár nem. - Haza... haza akarok menni - bukott ki belőlem pár másodperc csend után.
to see you. to feel you. to be with you. it's so strange, it's all new, and unbelievable. tell me, please, tell me, it's okey, what i'm feeling, and what you are feeling, too. it's just so new for me. for us.
A táncparkettről felénk szűrődő zene sejtjeimbe ássa be magát, érzem, ahogy körülöttünk lüktet, ahogy lassan ölel körbe minket, most éppen heves basszus, egy pörgős táncra ropják odabent, itt kint pedig szétszakad a világ, minden megváltozik. Karjaimba ölelem őt, szívdobogása hangosabban jut el fülembe, mint bármilyen zene, ritmusa összekeveredik a gitárok hangjával, mégis sokkal egyenletesebb, sokkal tökéletesebb, mint bármi, ami odabentről hallatszik. Befejezetlen ügy. Igen, a szüleim halálának a bosszúja befejezetlen ügy volt számomra, kétszázhetven évnyi keresés, kutatás, az egyetlen, ami hajtott, és most vége. És nem érzek semmit. Nem érzek megelégedést, nem érzek elégtételt, pedig beteljesedett a bosszúm. Kétszázhetven év keserűsége talált most megváltásra, én mégsem érzem az örömöt, a mámoros boldogságot, amire számítottam. Átverve érzem magam, hiszen fogalmam sincsen, mi lesz ezek után. Hogyan lehet innen tovább lépni? Megtörtént mindaz, amit hosszú életem során óhajtottam, és mi lesz most? Hatalmas sóhajom tincsei közé furakszik, tudom, hogy érzi ziláltságom, furcsa szétesésem, nem is csak miatta, de igen, miatta is, fáj, hogy közéjük tartozott, hogy először hazudott, amikor találkoztunk, de ahogy karjaim között érzem, annyira törékeny, szinte már-már ártatlanul simul hozzám, ijedt, és összezavarodott, pontosan úgy, ahogy én is, ahogy bárki más is lehetne. Rekedten suttogott szavaira nem felelek. Nem tudom, mi az a megbocsátás, egészen ideig csak a düh, a bosszú hajtott, még egyszerű boszorkányként is, félvámpírságom óta pedig minden felerősödött, nem csak az egyszerű érzékeim, de ez is. Hogyan kell megbocsátani, Diana? Szemébe nézek egy pillanatra, nem eresztem őt, kavargó íriszei megnyugvást hoznak kettőnk furcsa párosára. Nem tudom, mennyi ideig maradunk így. Végül a kört ő szakítja meg halk kérésével, én pedig szótlan bólintok egyet. Ujjaim lassan végigsiklanak ruhájának finom anyagán, háta vonalát követem le, majd derekához érve, így átkarolva őt indulok el lassan a kijárat felé. Még mindig nem mondok semmit, hiszen fogalmam sincs, hogy mi ilyenkor a helyes viselkedés, ezért csak finoman irányítom őt az autó felé, amit ideiglenesen kölcsönvettem az egyik kereskedésből. Nem szeretem túlzottan a kocsikat, de motorral nem érkezhettem egy ilyen elegáns estélyre, ezért választottam ezt az átmeneti megoldást. Csak addig engedem el őt, amíg az autó ajtaját kinyitom neki. Ha végül mind a ketten már benne ülünk, bekapcsolom a fűtést, és fürkészőn pillantok az arcára. - Haza… mint Mystic Falls? Vagy haza, mint itt az egyik szálloda?