Nem számítottam arra, hogy ilyet fog tenni. Az egyeszségünk egyszerű volt, visszahoz engem az életbe és én cserébe végzek Niklaus-szal, mindketten jól jártunk volna. Ehelyett pedig úgy döntött, hogy a barátai életének megóvása érdekében rejtegetni fog. Meglepett, nem számítottam volna arra, hogy képes lesz erre. Megkötni engem. Alábecsültem a fiatal boszorkányt, ez sajnos így van, de legközelebb már nem követem el ezt a hibát. Úgy látszik számára mindennél többet ér a barátai élete. Előbb-utóbb rájön majd ő is arra, hogy mindaz, amit most tesz, semmit nem ér. Felesleges. Elvágja magát így, kockára tesz mindent, és értékelném, ha ezzel nem engem fogna vissza. A karkötőjének köszönhetően, ha tehetném sem tudnék elmenni máshova, amint végeztem a táplálkozással a faház felé veszem az irányt, de nem sietem el a dolgot. Ennyit még megtudok tenni. Már majdnem egy évezrede annak, hogy Niklaus-t üldözöm, mégis most, mikor a legközelebb lehetnék a célom eléréséhez, ismételten újabb akadályba ütközöm. Méghozzá egy szinte még gyermek boszorkány személyében. Kétségkívül erős, én pedig alábecsültem őt, és most ennek a következményeit kell nyögnöm. De amint lehetőségem lesz rá, elvégzem a dolgomat. Engem nem érdelnek a barátai. Minden háború áldozatokkal jár, és ahányan meghaltak már az elmúlt ezer évben, hogy levadászhassam a fiamat, ez a két élet már egyáltalán nem érdekel. -Idilli. – jegyzem meg magamnak a dolgot, ahogy megállok a faház előtt, hogy felmérhessem. Annyira a lány sem lehet naiv, hogy bárkit is ide hozzon, mindegy, mennyire bízzon benne. Az én itt létem titok kell, hogy legyen. Már így is kockáztat azzal, hogy a barátai miatt visszatart engem. Az ajtóhoz lépve hangosan kopogok, hogy mindenképpen meghallja. Amúgy is be kell hívnia. – Remélem, hogy rájöttél mit kell tenned a barátaid megóvása érdekében. – mondom köszönés helyett mikor nyílik az ajtó. Minden nappal újabb és újabb lehetőséget szalasztunk el. Ezer éve várok, hogy karót döfhessek a szívébe. Nem érzem úgy, hogy pár napig ráérne ez még.
Szinte gyerekkorom óta nem jártam már itt. Emlékeztem még az időkre, amikor lejöttünk a városból, hogy ebben a hangulatos kis faházban összegyűlhessen a család, születésnapokat és egyéb alkalmakat ünnepelhessünk kicsit távolabb a várostól. A gyerekek hallgatták a szülők és nagyszülők meséit, az idősebbek nosztalgikus hangulatba kerültek, a hatalmas zöldterületen véget nem érő játékok folytak és mindig kitaláltunk valamit, amit egyébként nem lett volna szabad tennünk. Így törtem el a karomat is, ha a háztól nem messze álldogáló hatalmas fára néztem eszembe jutott, mekkorát esem és mennyire fájt napokig a kezem, hogy hetekig mozgatni sem mozgathattam és nem is tudtam volna. Belesajdult a szívem, hogy ennek az időszaknak már régen vége volt. Az anyám boszorkányok elé dobott, a nagyszüleim meghaltak, a rokonok másik városban éltek, a barátnőim, akikkel ide jártam halottak… és éppen a világegyetem legidősebb vámpírvadászát készültem befogadni a régi családi fészekbe. Hirtelen ötlet volt, végig sem gondoltam, de nem hagyhattam, hogy a város utcáin járkáljon egy karóval és látható fenyegetésként felkészítse a fiát arra, hogy támadni fog. A fehér tölgy nélkül nem volt esélye Klaus ellen, addig pedig semmit sem volt képes tenni, míg meg nem engedtem neki… mi értelme lett volna közszemlére bocsájtani őt? Ezen a helyen nyugalom uralkodott, bár már biztosan minden értelemben készen állt arra, hogy átdöfje a nevelt fia szívét, elidőzhet itt egy darabig. És ami a legfontosabb volt: nekem kellett az idő, hogy végre kitalálhassak valamit. Kopogást hallottam, csakis Mikael lehetett az. Mély levegőt vettem, becsuktam a szekrényem ajtaját, amibe éppen a ruháimat pakoltam és a bejárati ajtó felé vettem az irányt, amit kinyitva nem csalódtam a vendég személyében. A hangulata cseppet sem változott, az arcára kiült a tervem miatti nemtetszés, aminek rögtön hangot is adott. Az égnek emeltem a tekintetemet, aztán rá néztem. - Nem tudom egyetlen nap alatt megváltani a világot. – Közöltem vele, majd elálltam az ajtóból, hogy a későbbiekben ne legyek az útjában. – Gyere be. – Csak az engedélyemmel léphette át a küszöböt, megadva ezt neki normális esetben tartottam volna tőle, de jelenleg önmagamat éreztem fölényben. A karkötőm megvédett, segítségével arra kérhettem, amire akartam. - Itt senki sem fog megtalálni, nem is tudnak ennek a helynek a létezéséről. – Vészhelyzet esetére ki kellene találnom egy lehetőséget. Eddig ezen nem gondolkoztam, de ki tudja, mi telik ki ebből az emberből. Sokkal régebb óta élt, mint én, bármelyik másodpercben kieszelhet egy fortélyt, ha nem tetszik neki, amit csinálok.
Azt hiszem az természetes, hogy nem viselem ezt jól. Már maga a tudat, hogy a kis boszorkány a karkötőjével hatalmat tud gyakorolni felettem…. és ha ez nem lenne elég, még végig kell néznem, ahogy a legjobb esélyemet elszúrja, csak mert a barátaival túlzottan is törődik. Nem éri meg. A barátai megvédenék, ha foglalkoznának vele, de mégis itt van, és mégis visszahozott engem. Ezzel pedig halálra ítélte magát Nikalus szemében. Ráadásul egy barát elvitte volna innen messze. New Orleans nem tartogat mást, csak bánatot és fájdalmat. Soha nem lesz igazán szabad, míg nem szabadul meg mindentől, ami ideköti őt. Ebbe pedig a barátai is beletartoznak. -Dehogynem tudod. Csak nem akarod. – válaszolom egyszerűen. Ha nem kötne a varázslata, ha nem lenne az a karkötő, és ha nem áldozna fel mindent a barátai érdekében, akkor már egy nap alatt megváltotta volna a világot azzal, hogy visszahozott engem az élők sorába. Az invátálást követően már át is lépem a küszöböt, és beljebb sétálok, hogy mindent alapossan szemügyre vehessek. Túlságosan személyes itt minden. Ez a sok tárgy, és a hozzájuk fűződő emlékek azok, amik gyengévé teszik őt. Így találnak az érzései utat a szívéhez és lágyítják el azt mindössze egyetlen pillanat alatt. - Majd fognak. Túlságosan is személyes a kötődésed. Ha rájönnek arra, hogy mit tettél, az első utuk Marcel barátodhoz fogja vinni őket. – mondom, ahogy körüljárom a szobát, egy-egy képnél elidőzve, ahogy szemügyre veszem őket. – Ő pedig ha nem is tud erről a helyről, majd megtalálja, ha olyan jól ismer téged, amennyire te megakarod őt óvni. Alkut ajánl Niklaus-nak, hogy kímélje meg az életed, cserébe… a szolgálataiért. Így lesz a barátodból rabszolga. – nincsen olyan, hogy jó döntés. Csak olyan van, amivel kevesebbet veszthet, de ha ezt eddig még nem ismerte fel, akkor nem most fogja. – Éppen ezért jobban tennéd, ha sietnél a megoldással a problémádra. Niklaus végtelenül paranoiás tud lenni, ez kiszámíthatatlanabbá teszi őt. És úgy érzem, hogy a barátaid az ő számára már nem olyan fontosak. – veszélyes játékot űz, és könnyen lehet, hogy visszafelé fog elsülni az, amire készül. Kocáztat, de miért? Két életért? Sokkal több forog kockán ennél. – Marcelt a fiam teremtette, ezt bizonyára tudod. Felnevelte, tanította, képzelheted, hogy meglepett mikor Marcel egy évszázaddal ezelőtt megkeresett és elárulta azt az embert, aki megmentette őt. – pár pillanat múlva fordulok csak ismételten felé, arcomra kiül a kíváncsiság. – Nem félsz attól, hogy elárulnak, kis boszorkány? – Marcel hasonlít Niklaus-ra. Szeretné letagadni, de nem tudja. Marcel okosabb, előbb kérdez, mint üt, de Niklaus erősebb nála. Niklaus hiányosságai Marcel-t erősítik, és Marcel hiányosságai Niklaus-t. Akarva-akaratlanul is, de hasonlítanak, ami nem meglepő. De mi lesz, ha meghal Niklaus? Készen áll a kis boszorkány, hogy a csak nem rég megmentett barátait újabb veszélynek tegye ki? Egy háborúnak az ősi család ellen?
Még az élettől is elvette a kedvem. Kezdtem komolyan elhinni, hogy a Mikaelson-család vagy a génjeiben hordozta az utálatosság potenciálját vagy egyszerűen csak eltanulták egymástól, hogyan rombolják le az emberiség jókedvét, reményét és bármiféle kedvességet, amit egyébként normális esetben az irányukba tanúsított volna akárki is. Aprót sóhajtottam, miközben ő mint valami ragadozó járta körbe a lakást és szinte láttam magam előtt a gondolatait, miszerint a személyes tárgyak nem lennének valók egy harcos, sőt senki közelébe. Hallottam meséket arról, mennyire érzéketlen és elutasító azzal szemben, ha az embernek van…. nem is tudom, élete, szerettei, barátai, ne adj isten egy személy, akiért tűzbe is menne. Csoda, hogy kölcsönösen utálják egymást a gyerekeivel? Egyáltalán egy olyan drága jó személyiséggel megáldott embernek, mint neki hogyan lehettek gyerekei? A mai liberális nevelés hívei minden bizonnyal előszeretettel borongatták volna rá a forró vizet, ha úgy bánt volna azokkal a gyerekekkel, ahogy valószínűleg tette. - Miért nem tudsz belenyugodni abba, hogy segíteni akarok a barátaimon? Neked semmi károd nem származik ebből, így is, úgy is megölheted Klaus-t. Ha képes voltál ezer évet várni, akkor pár nap vagy hét már mit számít? – Kérdeztem tőle a lehető legnagyobb komolysággal, hiszen ez volt az, amit nem értettem. Visszahoztam a halálból, a saját életemet is kockáztathattam volna azzal az erős varázslattal, amivel kirángattam a szellemvilágból, sőt, a későbbiekben is magammal szórakoztam, elvégre ha nem sikerült volna a biztonságomat garantáló bűbáj, akkor halott lennék, mivel önmagától nem egyezett volna bele az ötletembe. - Nem tudsz meggyőzni. – Jelentettem ki, miközben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, mintha ezzel védekezhetnék az agymosása ellen, ami szerint nem érte meg a fáradozás, azonnal támadnunk kellene. – Te is ismersz, ők is ismernek, de ha nem tudják meg, hogy itt vagy, akkor nem fog elindulni az a láncreakció, amit az előbb lefestettél. – A konyha felé indultam, a szekrénybe nyúlva elővettem egy teáskannát, vizet töltöttem bele, bekapcsoltam a tűzhelyt és felraktam főni. Kellett valami, amit a kezemben szorongathattam és egy bögre tökéletesnek tűnt erre a célra. – Úgyhogy így, hogy ott tartunk, ki mit tenne jobban, te is jobban járnál, ha egyszerűen beletörődnél abba, hogy azok szerint a szabályok szerint fogunk játszani, amelyeket én már elmondtam neked. – Visszafordultam felé és próbáltam a pillantásommal is tolmácsolni, mennyire nincsen kedvem ismét lefutni azokat a köröket, amelyeken azóta csámcsogunk, hogy kinyitotta a szemét. - Marcel nem olyan, mint Klaus. – Csóváltam meg a fejem. – Soha nem árulna el. Ő a családom tagja és nem fordulna ellenem. Nem mindenki olyan, mint te és a fiad. – Hangom a kelleténél talán elítélőbb volt, de egyébként is megvolt a véleményem róla és a leszármazottjairól is. – Szóval találd ki, hogyan akarod megölni, ha kell, akkor segítek is. De ne akarj manipulálni és bemászni a fejembe, mert nem fog működni. – Nem voltam vevő a kioktatására és az állandó szekálására, csakis azért próbáltam meg lenyelni, mert tudtam, egyedül ő képes végezni a fattyával. Én ehhez kevés lennék, a többiek pedig… előbb-utóbb valami úgyis közbejönne.
Egy valamiben tévedt. Szeretem a gyerekeimet. Szerettem a feleségemet is, míg Niklaus meg nem ölte, csak mert gondoskodott róla. Majd a gyermekeimet egy hazugsággal ellenem fordította. Niklaus manipulatív, romlott, éppen ezért kell minél előbb megszabadítani tőle a világot. Nem értheti meg azt, hogy miként élünk, hisz nem tudja miként éltünk. Több, mint ezer éve élek ezen a világon, kiismertem az embert. A saját bőrömön tapasztaltam mit tesz az emberség velünk. Nem értheti, amíg nem élte át. Amíg nem vesztett el mindent, csak mert a szeretteit akarta megvédeni. Talán majd most. Az élet megtalálja a módját annak, hogy a legjobb leckét adja neki. -Felesleges kockázatot vállalsz a megmentésükkel. Niklaus tanult a hibáiból, és amint megneszeli, hogy életben vagyok, óvintézkedéseket fog tenni. Ezek pedig maguk után vonják a te lebukásod és a barátaid szenvedését ezáltal. A barátaid iránt való ragaszkodás pedig megköti a kezeidet. – ha most nem kockáztatja az életüket, talán akkor megtenné? Erősen kétlem. Az emberek kiszámíthatóak. Az érzelmeik vezetik őket, nem gondolkodnak, és túlértékelik a szeretet. - Nem kell meggyőzzelek. Te magad is rá fogsz erre ébredni. – tapasztalat. Ha nem most, hát majd később. Az élet tartogat még neki jópár kellemetlen pillanatot. Fiatal még, és olyan, hogy túl sok szenevedés, nem létezik ebben a világban. Ezt mindenki a saját bőrén tapasztalja meg, most rajta a sor. – Akkor nem. De meglepne, ha Niklaus nem téged keresne, vagy kerestetne fel, ha szüksége van egy boszorkányra. – elvégre Marcel védelmezetjéről van szó, és az egyik, ha nem a legerősebb boszorkányról, akit ismer, nemde? – Elvégre a múltban is volt már rá példa, nem igaz? Sok vér tapad a te kezedhez is. – és még több fog a tétlenkedése miatt. Az ő dolga, hogy miként számol el a lelkiismeretével, de sajnos van egy rosszhírem a számára: nem elég romlott. Nem elég rossz, hogy félretudja tenni a lelkiismeretét. Nem szörnyeteg. Inkább csak farkasbőrbe bújt bárány. – Amíg az a karkötő rajtad van. Remélem nincsenek kétségeid afelől, hogy mit fogok tenni, ha az lekerüt rólad. – értheti ezt úgy, ahogy akarja. Hogy kitépem-e a szívét, vagy csak a barátai életével nem foglalkozva szúrom a karót Niklaus szívébe…döntse el. - Mégis mit tudsz rólam és a családomról? – kérdezem tőle kíváncsian. – Remélem pletykáknál és szóbeszédeknél többre alapozol. – ahány ember, annyiféleképpen lehet egy történetet elmesélni. Így a miénket is. – A családod tagja? Joshua, Marcel és te? Ez lenne a családod? – ez nem család. Ez csak három ember elkeseredett ragaszkodása egymáshoz, ami végül úgy is töréshez vezet majd. – Egy szörnyeteg már van a fejedben. Felesleges még egy. – Niklaus már a gondolatai közé ékelte magát. Én pedig szerencsére ismerem őt. Én neveltem fel. Tudom milyen. Nem kell bejutnom a fejébe. – Először is vissza kell kapnom a fehértölgyből készült karót. Ez az egyetlen dolog, ami végezhet vele. A te dolgod, hogy eltereld a figyelmüket. Érd el, hogy Niklaus több dologra figyeljen. Legyőzhetetlennek képzeli magát, egyedül lesz, a figyelme megoszlik. Én pedig végzek vele. – egyszerű. Legalábbis kimondva az.
A teavíz forrni kezdett, pár másodpercen belül meghallottam a sípoló hangot is, ami azt jelezte, hogy ideje levennem a kannát a tűzhelyről. Konyharuha után nyúltam, beleöntöttem a csészébe a vizet, a filter tartalma pedig színezni kezdte, úgyhogy miközben azt hallgattam, Mikael szerint mekkora ostobaság, amit terveztem és hogy szeretném megóvni azokat, akik fontosak számomra és mellettem álltak, megvédtek és szeretnek a mai napig, inkább csak cukrot szórtam az italba és kevergetni kezdtem azt. Úgy tűnik egy ugyanolyan makacs öszvérrel volt dolgom, mint amilyen Klaus volt. Ő sem fogadott el nemleges válasz, még amikor a segítségemet kérte is olyan módon kellett ugrálnom, ahogy az neki tetszett. Egészen addig, míg a saját sarkamra nem álltam, de szerencsére azt nem volt muszáj a tudtára adni, hogy nem kedvelem és nem vagyok a bejárónője, mert rájött magától is. Ha másból nem, abból biztosan, hogy nem egyszer próbáltam meg az életére törni. - Sokszor akartam már megölni a fiadat, tehát nem hiheted azt, hogy meg fogok hátrálni. - Ismét felé fordultam, hogy tekintetem komolysága is nyomatékot adjon a szavaimnak. A legnagyobb sértés, amit valaki a fejemhez vághat az, hogy meg szeretném óvni Niklaus Mikaelson életét és a szívemre venném, ha bármi bántódása esne. Felborította a város egyensúlyát, királyt játszik, megölte a fiút, akit szerettem…. napestig sorolhattam volna a bűnöket, amelyeket csak itt követett el úgy, hogy valamilyen oknál fogva én is belekeveredtem a történetbe. - Ha nem bíztál volna bennem és nem találtál volna méltónak, akkor nem hozzám fordultál volna. Kismillió boszorkány van ebben a városban, de egyik sem utálja annyira Klaus-t, mint én. - Azt nem szívesen mondtam volna ki, hogy talán én vagyok a legerősebb mind közül, hiszen mostanában nem volt teljes a meggyőződésem efelől, mégis, ő volt az, aki megkeresett és úgy döntött, nekem utalja ki a feladatot, miszerint feltámasszam és ezzel elősegítsem a gyerekei meggyilkolásából álló karrierjét. Az év apukája díjat ezer százalék, hogy nem ő nyeri az idén. - Többet nem fogok a szolgálatába állni. Eddig is csak akkor tettem, ha valami fontos forgott kockán. - Sohasem jelentkeztem Klaus-nál önkéntesnek, nagy bajok idején keresett meg, amikor tényleg nem tudott volna más segíteni rajtam kívül. Belegondolva valószínűleg teljesen természetesnek hitte a jelenlétemet és a segítségemet, hiszen evidensnek tűnhetett, hogyha Marcel mellett állok, akkor mellette is. Tévedett. - És lehet, hogy a te családod, ahol mindenki meg akarja ölni a másikat, hátba szúrjátok és üldözitek egymást sokkal idillibb, mint az enyém, ami a barátaimból áll, de akkor is megvédem őket, ha neked nem tetszik. - Jelentettem ki belekortyolva az időközben ihatóvá vált teámba. Ő akar ítélkezni felettem? Tegye csak. Nem azért volt itt, hogy sürgessen vagy tanácsokat osztogasson, hanem azért, hogy megölje a fiát, amint én készen álltam erre. - A tölgyfa karó itt van a házban. - A hálószobám felé jeleztem a fejemmel. - Elveheted, de nem indulhatsz küldetésre, amikor neked tetszik. - Reméltem, hogy van annyira óvatos, hogy nem fog neki problémát okozni egy karó elrejtése és az arra való vigyázás. Nem volt kezdő, hála legyen. - Viszont lenne egy kérésem. - Közelebb léptem hozzá egy lépéssel, mély levegőt vettem, felkészültem arra, hogy esetlegesen képen röhög a szavaim hallatán, amelyek azóta a fejemben voltak, hogy visszahoztam őt. - Taníts meg harcolni. Te vagy a nagy vámpírvadász, akitől mindenki fél, nem tudok alkalmasabb személyt, akit megkérhetnék, hogy segítsen megtanulni megvédeni magam. - Böktem ki. Az erőm egy dolog volt, a használatával könnyű szerrel eltakaríthattam volna azokat az útból, akik ellenem jöttek volna, de ezt nem éreztem elégnek. Mi lenne, ha egy velem erősebbel kerülnék szembe vagy egy bűbájjal megfosztanának a hatalmamtól?
-Elhiszem, hogy meg akarod ölni . – ezt elhiszem. Elvégre azóta különösen rossz neki mióta Niklaus felbukkant ebben a városban. Aki ismeri a fiamat, tudja, hogy nem képes elviselni, ha azt látja, hogy nélküle is képesek élni mások, így hát azt hiszem csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen a kis hatalomátvétele. Marcel okosabb is lehetett volna. Ebből a hibájából remélhetőleg tanult. – De kétlem, hogy a barátaid életét a legkisebb mértékben is kockáztatnád. – elvégre ezért nem akarja megölni még Niklaust, nemde? Óvja a barátait, nem tenné kockára az életüket, a fiam pedig minden bizonnyal tudja, hogy Marcel érzékeny pontnak számít a kis boszorkány szívében. – Kis boszorkány, ha bíztam is benned valaha, a kis karkötőddel tettél róla, hogy ilyen többször ne forduljon elő. – a mosolyom egyáltalán nem őszinte, inkább keserű. Úgy érzem magam, mint valami rab, ez az érzés pedig nem csak szokatlan, de roppant mód dühítő is, én pedig soha nem a nyugodt vérmérsékletemről voltam híres. – De abban igazad van, hogy nálad jobban aligha utálja bármelyik boszorkány. Ha mégis, sajnálatos módon ők nem olyan erősek, mint te. De ezt te is tudod, hisz ezért van szüksége rád a fiamnak is. – bár ő bizonyára nem sejti, vagy inkább csak nem foglalkozik azzal, hogy mit érez a lány, ha rá gondol. – Remélem nem fogom megbánni, hogy hozzád fordultam. – teszem még hozzá. Ha megölöm Niklaus-t, azzal neki is, de ennek az egész városnak is segítenék, sőt, a világnak is. Nem mintha ez különösebb módon érdekelne. Nem szeretnék ártatlan vért ontani, de Niklaus-t nem a világ jobbá tétele miatt üldözöm. Csak bosszúból. - Ennél jobban ismered őt. Amíg él, te leszel az első, aki eszébe jut, ha egy boszorkányra van szüksége. Mást pedig nem igen tehetsz, mint segítesz neki. Különben elvesztesz még valakit. – akárcsak a barátját, a fiatal Timothy-t. Niklaus mellett senki sincsen biztonságban. Nem gondolkodik, csak cselekszik, indulatból, ez pedig balga dolog. A szavai őszinte mosolyt csalnak az arcomra. – Szerencsés vagy, kis boszorkány. Barátságosabb korban születtél és még nem tudod, hogy mit fogsz később feláldozni a túlélésért. Egy családot óvni kell, mindegy mennyire helyes, vagy helytelen tettel. – ennek áldozatául estem én is. A családomat akartam életben tudni, nem akartam elveszteni még egy gyermekemet, emiatt a döntés miatt pedig mind a mai napig vezeklünk. Sajnálatos, hogy nem ismerik fel Niklaus bűnösségét, hogy elhiszik minden hazugságát, és inkább fordulnak ellenem, mint a fattyú ellen. - Pompás. – csak egy pillanatra tűntem el a szeme elől, hogy magamhoz vehessem a karót, majd ott álltam előtte újra, csak már a fegyverrel a kezemben. Az egyetlen fegyver, amellyel Niklaus-szal végezni lehetett. Kíváncsian szakítom el tekintetemet a karótól, hogy rápillantsak. Milyen kéréssel fordulna hozzám? A kérést hallva azonban meglepődöm, ez tisztán látszik rajtam. – Gyenge vagy, ha megfosztanak a hatalmadtól. A mágia csak eszköz a harcban. – ezt pedig minden bizonnyal ő maga is felismerte már. Erős boszorkány, de anélkül csak egy fiatal lány, aki nem tudja majd megvédeni magát, ha ártani akarnak neki. – Legyen. – bólintottam végül, majd eltűntem, és az udvarról szóltam be érte, kezemben két vastagabb bottal. Nem halálos fegyverek ugyan, de a célra tökéletesek. Amint közelebb ért felé dobtam az egyiket, megszakítva így a következő lépését, hogy felkészületlenül érje a dolog. Légy résen mindig! Ez az első lecke. – minden irányból azt lesik, hogy árthassanak neki. Nem adhatja meg ezeknek az embereknek a lehetőséget, hogy meglepjék őt.
Nem akartam több szót vesztegetni arra, amiben biztos volt, hogy soha nem egyezünk meg. Akkor is meg fogom védeni a barátaimat és kitalálom, hogyan lehet őket leválasztani Klaus-ról, nehogy ők is meghaljanak, amint a hibrid szívét átszúrja a karó, ha törik, ha szakad. Ha bele kell pusztulnom és a nyakamat felkínálnom az előttem ácsorgó vámpírvadásznak, akkor is. Nem érdekelt senki és semmi, az empátiájára már meg sem próbáltam hatni, mert mint kiderült, nem is volt neki. Megérthetné, hogy számomra Marcel és Josh képezték azt a családot, amely egyszer régen neki is megvolt, ám most vadászik rájuk. Nálam ennek a lehetősége sem merült fel, addig nem terveztem hagyni, hogy megölje a fiát, míg biztosítékom nem volt a számomra két legfontosabb személy védelmére, ebből nem engedtem. Apró sóhajtással vettem tudomásul, hogy közölte, a karkötős akcióm után nem fog bízni bennem és ismét a fejemre olvasta, hogy úgyis Klaus segítségére fogok sietni, ha szüksége lesz rám. Lehet. Ha így lesz, nem jószándékból fogom tenni, hanem azért, hogy elkerüljem az önző hibrid fenyegetéseit és esetleges önkéntes akcióit, amelyekkel megpróbálna rávenni, hogy meggondoljam magam és a szolgálatába álljak. Ez nem változtatna azon, hogy én magam meríteném a karót a hátába, amint lehetséges lenne és nem sajátította volna ki magának ezt a jogot Mikael. Láttam rajta, hogy meglepte a kérésem, de semmi pénzért nem szívtam volna vissza. Nem jutott más eszembe, akit megkérhettem volna arra, hogy tanítson meg harcolni, amihez tényleg nem értettem, de akartam… nem hagyatkozhattam mindig az erőmre, amely éppen olyan múlandó lehetett, mint amilyen hamar képes voltam előhívni és attól függetlenül, hogy nem szoktam gyakran gondolni arra, mi lenne, ha egyszer nélküle kellene szembeszállnom valakivel, most beleköltözött a fejembe a gondolat. Mikael harcos volt. Abban a korban, amelyben ő élt alapkövetelménynek számított a testi összecsapások fortélyainak megtanulása és én betekintést szerettem volna nyerni ebbe a világba, akármennyire is hitetlen tekintettel meredt rá, amelyből tökéletesen ki lehetett olvasni azt, hogy annyi esélyét sem látja annak, hogy én legyőzök valaha valakit, mint hogy leveszem a karkötőmet és azt mondom neki, menjen, tegye, ami jólesik neki. Én lepődtem meg a legjobban, amikor beleegyezett és elindult kifelé, már csak az erdő széléről szólt vissza, nem vártam tovább, én is elhagytam a házat, mire rögtön egy vaskos bot száguldott felém. Így akarta a tudtomra adni, hogy van mit finomítani a reflexeimen? Ezt eddig is tudtam. Bólintottam. – És mi a második? – Kérdeztem megmarkolva a botot, közelebb lépve hozzá. – Ha azt mondod, hogy ne törődjek senkivel, csak magammal, nem fogok hinni neked. – Jelentettem ki elhúzva a számat, figyelve őt, arra készülve, vajon hogyan fog támadni, mit fog csinálni.
Az olyan egyének, mint Niklaus, mindig is mások érzésein élősködtek. Együttérzés, szeretet, barátság, szánalom, harag, megbocsátás, bosszú… ezek mind, mind olyan dolgok, amit a hozzá hasonlóak kihasználnak. Az embert nem nehéz irányítani. Meg kell törni, vagy meg kell keresni azt az életében, amit a legjobban szeret, és veszélyeztetni azt. Utána pedig már a kezünkben van az irányítás, mert az ember nem mer kockáztatni, az érzéseinek a rabja, nem tud abból a börtönből kitörni. Ez az emberi lét egyik nagy gyengessége, és a vámpírlétnek sem éppen az előnye. Felerősödnek az érzelmeink, de nem az emberségünk. Egy jó emberből nem feltétlen lesz még jobb, csak mert megkapja a halhatatlanság ajándékát. Szükségem volt rá, hogy visszatérhessek az élők közé, és bosszút álljak Niklauson. Nem számítottam rá, hogy a kis boszorkány képes erre is. Alábecsültem őt. Az ereje nagy, és sajnos a szíve is. Előbb-utóbb rá fog ébredni arra, hogy a ragaszkodás és a törődés nem kifizetődő dolog. Addig viszont úgy tűnik kénytelen leszek beletörődni abba, hogy nem ma fogja ezt megtanulni. Jelét adta már annak, hogy az ereje meghaladja más boszorkányokét, azonban nem tudom, hogy ahhoz, amit tenni készül, van-e elég ereje. Soha nem bíztam a mágiában, álnok dolognak tartom, azonban, mint most esetemben is, hasznosnak bizonyulhat. Egy harcosnak a reflexei fontosabbak szinte mindennél. Nem az nyer, aki nagyobb, vagy, aki erősebb. Sokszor kerültem már szembe olyan ellenfélel, aki az én termetem kétszeresével bírt, mégis ő maradt a csatatéren, szívében a kardommal. A technika, a reflexek, fontosabbak, mint a puszta erő. Nem elég meglendíteni egy fegyvert, azzal tudni kell bánni is. – Védd magad. – mondom egyszerűen, ahogy lesújtok a bottal rá, a fejét véve célba, majd, ha kivédte, akkor a jobb oldala felé intézek egy csapást. – Ki kell ismerned az ellenfeledet. Lásd meg a gyengeségeit, és használd ki azokat! – a bokája felé ütök a bottal, kihasználva, hogy magasabban vagyok, ő pedig nem állt biztosan talajon.
Kezdtem sajnálni, hogy nem tudtam elérni azt a szintet, amit ő, az állítólagos családjának tagjai és a világ összes vámpírja, hiszen most nagyon jól jött volna, ha képes lettem volna kikapcsolni az érzelmeimet. Ha nem törődnék senkivel, nem számítana a világ, a szeretteim, a barátaim élete, a negyed jövője, csupán a Klaus iránt érzett gyűlöletre tudnék pontosítani, minden sokkal egyszerűbb lenne: nem aggódnék, nem gondolkoznék, nem lennék tele frusztrációval amiatt, hogy mi lesz, ha nem sikerül a tervem és elbukom. Mit fogok akkor tenni? Hagyom, hogy a hibrid rá ugorjon és jó szokásához híven feltépje a torkomat? Mi van, ha még azelőtt, hogy bármi történhetne Mikael talál egy kiskaput és kihúzva magát a védővarázslatom alól én leszek az első, akit eltesz láb alól, amiért mondhatni megvezettem és korlátoztam a fia meggyilkolásában? Féltem. És aludni sem fogok egy jó darabig, ebben biztos voltam. Figyeltem rá, ennek köszönhetően tudtam kivédeni az ütést, amit a fejemre akart mérni. Egy több, mint ezer éves, tapasztalt, edzett vadász ellen én semmit sem értem a hozzá képest elmondhatatlanul satnya fizikai állóképességemmel, mégis megráztam magam, szorosabban markoltam a botot és nagyot nyelve próbáltam megfogadni a tanácsát. Ismerjem ki az ellenségeimet, tudjam, mi lesz a következő lépésük… nem voltam gondolatolvasó, őt sem ismertem, csak a tényekkel és azzal voltam tisztában, mennyire megrendíthetetlen és szinte sértődékeny, látva az elmúlt napokat. Tisztában voltam azzal, hogy neki volt igaza, az ő hozzáállása lett volna helyes, ami a tervünket illette, mégsem voltam robot, nem tudtam nem gondolni a járulékos veszteségekre, akik mindennél fontosabbak voltak nekem ezen a világon. A gondolataim elkalandoztak, míg az oldalamat megcélozó szúrás elől elugrottam, a bokámmal már találkozott a bot és a belenyilalló fájdalom elérte, hogy a földre zuhanjak. Rögtön a sajgó testrészemhez nyúltam, felszisszentem, mert az érintés csak tetézte a fájdalmamat, megmozdítani sem bírtam, hiába akartam. - Egy kis időt kérek. – Motyogtam felnézve Mikael-re, aki ebben a pillanatban minden bizonnyal legalább kis elégtételt kezdhetett érezni az általa okozott állapotom miatt.
Ezer bocsánat a késésért!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 28, 2015 4:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Davina & Mikael
A barátokon akaratuk ellenére is segítenünk kell.
Az idő elpuhította az embert. Régen a harc a mindennapos dolgok közé tartozott, az ember nem félt vért ontani, ha azt követelte meg a helyzet. Most viszont… fél cselekedni, akkor is, ha tisztán látja, hogy nincs más választása. A hamis biztonságérzet megmérgezte az embert és kiölte belőle a szunnyadó vadállatot. Manapság már nem azt tartják erősnek, aki visszavág, hanem aki tűr. Ez pedig nagy hiba. A példastatuálás mindig is fontos kelléke volt a megfélemlítésnek. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, érd el, hogy féljenek tőled. A félelem erősebb, mint a tisztelet, ráadásul kevesebbet is kell foglalkozni vele. A harcban pedig fontos tényező a másik félelmének tárgya. Meglep, hogy hárít. Talán mégsem reménytelen eset. Azonban előbb tépném ki a szívemet, minthogy ezt hangosan is kimondjam. Az elismerés csalóka dolog, az ember azt hiszi, hogy nem elég még tovább próbálkoznia, még többet akarnia. Ez hibás felfogás. Mindig van hova fejlődni, ezt pedig csak kemény munka és verejtékezés által érhető el. Égnie kell a bizonyítási vágytól az embernek, hogy fejlődhessen. A harc fejben dől el, látni kell, hogy mit lép az ellenfél még azelőtt, hogy megtenné azt. Meg kell látni a gyenge pontját, majd kihasználni azt. De nem az előrelátás egy harcos legnagyobb fegyvere. Nem nézek rá egyből, mikor elesik, csak a szavai hallatán téved felé a tekintetem. – A fájdalom eltűrése a harcos legnagyobb fegyvere. – ezáltal az ellenség emberfelettinek is láthatja őt, hiszen mindenkinek megrendül az önbizalma, ha azt látja, hogy bármit is tesz, a másik újra és újra feláll, majd küzd tovább, mint egy oroszlán. – Ha ezt elsajátítod, nem állhat többé semmi sem az utadba. Most pedig kelj fel! – lassan ejtem ki az utolsó szavakat, hogy ténylegesen legyen súlyuk. Indulatosan méregetem őt. Ha nem áll fel, akkor felesleges bármit is terveznie. Veszélyes az, ha valaki gyengébb, mint hiszi. Nem csak magára, hanem azokra is, akiket magával ránthat, mikor a mélybe zuhan. Én pedig nem kívánok vele együtt zuhanni. Dolgom van még itt. Meg kell ölnöm Niklaust.
Iszonyatosan fájt a bokám, nem is emlékeztem olyan alkalomra, amikor ilyen mértékű, egyszerre szúró és égő fájdalmat éreztem volna. Próbáltam megmozdítani, de szinte már a gondolatra is üvöltenem kellett. Nem hittem volna, hogy egyetlen rossz lépés is ekkora szerencsétlenséget vonhat maga után, pedig volt elképzelésem arról, hogy mire vállalkoztam, amikor kiejtettem azokat a szavakat a számon, amelyek arra kérték, hogy tanítson meg harcolni. Nem akartam egyből karatekölyök lenni, de hogy rögtön elbukjak szintén nem volt a kívánságlistámon. Mikael rezzenéstelen tekintettel nézett le rám, úgy éreztem magam, mintha feláldoznivaló, eldobható kolonc lettem volna… pontosan, mint a temetőben. Az őseink azt kívánták, hogy vágják el néhány fiatal lány torkát? Megtették. Senkit sem érdekelt, hogy az ígért visszatérésünk esetlegesen nem fog bekövetkezni, eléldegéltek volna azzal a tudattal a szüleink, nagyszüleink, rokonaink és barátaink, hogy ezt meg kellett tenniük… nem hagyhattam, hogy még egyszer a kiszolgáltatott szerepében tündököljek, ezt a szégyent nem fogom újra átélni. Ám itt voltam és ismét azok az érzések kavarogtak bennem, mint akkor, ezeket csak erősítette a tény, hogy nem tudtam ráállni a saját lábamra. Ismét megmozdítottam, de önkéntelenül is hangosan felszisszentem és megcsóváltam a fejem. - Nem tudok. - Motyogtam a talaj bámulva, kezemben a botot szorongatva, amit az edzésnek indult tevékenység elején dobott a kezembe. Hogy védhetném meg magam, ha egyetlen ütéstől hajlamos voltam padlót fogni? Hogy várhattam volna el, hogy Mikael vagy akárki más komolyan vegyen, amikor képtelen voltam feltápászkodni? Nem volt jó rábeszélőkém, olyannyira nem, hogy egy ősi, több, mint ezer éves vámpírvadászt magam mellett tartsak, ezért kellett a karkötő. Egyedül nem tudtam megölni Klaust, valami mindig az utamat állta, a varázserőm sem volt elég ahhoz, hogy megtegyem, ezért fogadtam el Mikael ajánlatát… ördögi körnek bizonyult az, amibe belekerültem. Mély levegőt vettem, ismételten kísérletet tettem a talpra állásra. A szemeimbe könny szökött a lábamba nyilalló fájdalomtól, a botot úgy markoltam, mintha az életem múlott volna rajta, de feltett szándékom volt megmutatni, hogy nem csupán a földön való ücsörgést terveztem a mai napra. Harcolni nem fogok tudni, de felállni felállhatok… valahogy, valamikor. - Megtalálom annak a módját, hogy mihamarabb megölhesd Klaust. Nem védeni akarom, szeretném holtam látni, szóval ne hidd, hogy meggondolom magam és átállok az ő oldalára. - Néztem Mikael-re komolyan, miután megtaláltam azt a helyzetet, amelyben nem ájultam el rögtön a fájdalom miatt. - Ha akarsz szabadon járkálhatsz a városban, a házában, feltérképezheted hol és hogyan fogod megölni. De még nem most. A karó is nálad lehet, mert nálam bármikor kereshetik. - Nyeltem egyet, az arcizmaim összerándultak a bokám miatt.
Nem ismerem a történetének minden egyes darabját. Annyit tudok róla, amennyit tudnom kellett, hogy elérjem a célomat. Visszahozott, egyedül csak arra nem számítottam, hogy… több esze lesz, mint egy gyereknek. Meglepett, hiszen azt hittem, hogy egy megtört, bosszúra szomjas nagyhatalmú, de gyenge jellemű egyén. Ennek nem nyert minden egyes része sem megerősítést, sem cáfolatot. A hatalma egyértelműen nagy, de az érzelmei elhomályosítják a látását. Fiatal még, nem lenne gond ez, hiszen az élet megfogja őt tanítani arra, hogy miként gondoljon az ilyesfajta kötődésekre. Azonban a tét itt sokkal több, mint az ő élete. A bosszúm is elhanyagolható mellette. Niklaus a természet szembekötése, egy szörnyeteg, azokat pedig kiirtják egytől egyig. Azt mondtam, hogy kelj fel! – lassan beszéltem, hogy tisztán értse, amit mondok. Kész lettem volna bármire, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe az apám előtt, mint amilyenbe ő került most előttem. Természetesen én is a földre kerültem ellene. Kemény leckéket adott, de megtanított mindenre, amit tudott. Harcost faragott belőlem, pontosan tudta azt, hogy szép szavakkal és törődéssel nem ér semmit. Így hát a fájdalmat választotta, azáltal tesztelte a kitartásomat, az által tett erősebbé. Újra és újra a földre vitt, míg el nem érte, hogy felszítsa bennem azt a tüzet, ami nélkül egy harcos reménytelen, legyen bármilyen jelentéktelen az ellenség. Szótlanul figyeltem, ahogy ismét talpra küzdi magát, majd egy apró bólintással nyugtáztam, hogy sikerült neki. – Talán mégiscsak tanultál valamit ma. – ha mást nem is, de a kitartásról kapott egy leckét. Noha ez semmi ahhoz képest, ha igazi harcos akar lenni, de erősen kétlem, hogy ilyen ambíciói lennének. Az ő oldalára már késő is lenne állnod, gyermekem. – mosolyom szelíd volt, de inkább hatott elégedettnek. Azzal, hogy visszahozott engem és Niklaus életére kész törni, többet követett el, mint egyszerű árulás, és ezt ő is pontosan tudja, felesleges, hogy tisztába tegyem előtte. – Nem az eltökéltséged aggaszt. – sokkal inkább az, hogy Niklaus élete semmi a számára, ha a barátai vannak a mérleg másik oldalán. – A barátaid óva intenének attól, amit teszel, remélem ezzel tisztában vagy. – egyikük sem tartaná okos lépésnek azt, amit eltervezett. De muszáj egy kicsit megacéloznom a makacsságát, hogy véletlenül se jusson eszébe, hogy hallgat rájuk. – Boszorkány vagy, szűntesd meg a fájdalmad. Élni kell azzal, amink van. – a harcban ugyan nem dominál a mágia, de egy erős és nem figyelmen kívül hagyható eszköz, amit kihasználhat ellenségei ellen.
Bólintottam. Igen, tisztában voltam azzal, hogy a környezetemben mindenki elítélné azt, amit tettem és fejmosás után úgyis megakadályoznák, hogy akármit tegyek és semmi sem lenne abból, amit elterveztünk. Véghez akartam vinni a szándékaimat. Meg akartam ölni Klaus-t, még ha nem is a két kezemmel, de benne akartam lenni a halála okozásában. Annyi mindent tett ellenem és a város ellen, nem érdemelte meg az életet. Gonosz volt, manipulatív, egy szörnyeteg, akinek a másvilágon volt a helye. - Ezért nem kell megtudniuk és ezért tettem rád a karkötőt, nehogy megjelenj előttük. - Vallottam be. És persze azért, nehogy Klaus megölésével még valakit elveszítsek, aki fontos nekem. A családom nem volt mellettem, a boszorkányok között nem találtam a helyem. Az egyedüli szeretteim Marcel, az apapótlékom és Josh, a legjobb barátom volt. Ha ők nem lennének, senkim sem maradna. Ez a gondolat jobban fájt, mint a bokám, aminek a sajgása nem maradt abba, hiába támasztottam már a botot és figyeltem közben Mikael szavaira, az éles fájdalmat nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni. - A varázslatok nem így működnek. Igék kellenek és felsőbb támogatás. A halálból való visszahozatal sem gyerekjáték volt. - Nyeltem egyet, felszisszentem, ahogy közelebb léptem hozzá egy lépéssel. A felesége a világtörténelem egyik legerősebb boszorkánya volt, a new orleans-i boszorkányok erejének egyik táplálója, tudnia kellene, hogyan működik ez a játék. - Neked is azzal kell gazdálkodnod, amid van. Nem engedem Klaus megölését addig, amíg nem állok készen és annyiszor fogom ezt elmondani, akárhányszor szükséges. - Elindultam a ház felé, anélkül, hogy visszanéztem volna vagy rákérdeztem volna, hová megy, mit akar csinálni a városban, most, hogy elmondtam neki, bárhová mehet, csak Klaus megölését akadályozza a karkötő. Nem láttam értelmét annak, hogy tovább beszéljük, amit már számtalanszor körüljártam.
Kezdőlap
• 
• 
•