Megálltam Hayleyvel a szürkületben már neonfénybe öltözött klub előtt, és összehúzott szemekkel felnéztem az emeleti erkélynek támaszkodó néhány figurára. A zene odabenn szólt, az utcára is ki lehetett hallani. Jazz, mint itt szinte mindenhol. A vér csak a ritmustól is forrni kezd az erekben. Igen... a vér. - Nos... hajlandó vagy követni engem, és megnézni, hogy fest nálam egy igazi buli, és az igazi szórakozás? - vonom fel a szemöldökömet, és kíváncsian nézek Hayleyre.
Igen, végre szórakozás. Most jövök csak rá, mennyire hiányzott ez már. Sok utazgatás ide-oda, meg orvoshoz járás mellett mostanában nem sok alkalmam volt ilyesmire. Izgatottan indulok Klaus nyomába, bár kicsit loholnom kell utána, olyan sebesen indul meg, és kézen fogva engem is szinte kirángat az étteremből. Aztán megállunk ez a pub előtt, és a kérdését hallva kicsit elgondolkodom. Akarom én tudni, milyen a Klaus féle buli? Hmm... tulajdonképpen igen. Unalmas csak nem lehet, azt meg remélem, hogy nem véresen fogunk hazaérni. - Rád bízom magam - bólintok határozottan, bár a szemeimben csilloghat egy kis izgatottság.
- Helyes - mondom válaszul tömören, majd belököm az épület ajtaját. Belépek, nyomomban Hayleyvel, és nekitolom az ajtót egy jól megtermett fickónak, aki morcos képpel fordul hátra. - Bocs - nézek rá, és a következő pillanatban máris törött nyakkal, holtan hanyatlik a földre. Szinte másodpercek alatt áll be a csend. Teljes némaság... a zenészek is elhalkulnak a színpadon, és a közönség is döbbenten, dermedten fordul felénk. - Oh kérem, ne zavartassák magukat - tárom szét szabadkozva a két karomat. - Folytassák csak a szórakozást. Nem akarok ünneprontó lenni. De... ha valaki megközelítené az ajtót, az sajnálatos módon azonnal az úriember sorsára fog jutni - bököm meg lábammal a hullát. - Nos... hol is kezdjük? Hát persze... - ugrom fel a színpadra, a színészek szemébe mélyedve. - Játsszatok - szólítom fel őket, és úgy látszik, ebben a városban tényleg senki nem iszik verbénát. Engedelmeskednek. - Hölgyeim és uraim. A ma esti ceremóniamester én leszek - hajolok meg, aztán visszapattanok az ajtóhoz, megfogva egy nő kezét, aki igyekezett észrevétlenül kioldalogni. - Mondtam valamit az előbb, szépségem - förmedek rá, majd kedves mosollyal - szorosan tartva a lányt - a közönségre nézek. - Táncoljanak, énekeljenek, igyanak. Tudják, szeretnék én magam is jól szórakozni. De jó társaság nélkül nehéz. Ha jól viselkednek, a kis hölgy megússza élve. Ha nem... lemészárolom az egész társaságot - teszem hozzá kedves mosollyal.
Belépünk az ajtón, és nagyjából három másodperccel később a legközelebbi fazon már élettelenül csuklik a lábaim elé. - Hmm... - pillantok le felhúzott orral a hullára. Hát ez érdekesen indul. Valahogy éreztem, hogy a mai estének még lesznek áldozatai, de arra azért nem gondoltam, hogy Klaus ilyen stílusos belépőt tervez. Nyilván szem előtt tartja azt is, amit korábban mondott, hogy fel akarja hívni Marcel figyelmét magára. Szerintem jó úton halad. Pár pillanattal később már a zenészek között áll, én azonban kicsit szórakozottan sétálok beljebb, és körülnézek a helyiségben, miféle pubba is érkeztünk. Amíg Klaus ismerteti a szabályait a jelenlevőkkel, én felülök a pultnál egy bárszékra, és kérek valami alkoholmenteset. Egyelőre nem tudom, számomra mi lesz ebben a szórakoztató. Nem igazán érdekel sem a lány sorsa, akit Klaus elkapott, sem a többieké. Már nagyon régen megtanultam elfordítani a fejemet mások szerencsétlenségéről, haláláról, de ez nem azt jelenti, hogy élvezném látni mások szenvedését. Csupán jobb, ha nem veszek ilyenről tudomást, nem érzek együtt minden jött-menttel, nem szánakozok, mert akkor már akár apácának is állhatnék, hogy együtt siránkozzak a világ fájdalmán a többi isten szolgájával. Persze más a helyzet, ha hozzám közel álló személyekről van szó. Azokért akár tűzbe is megyek, szembe nézek bármilyen ismeretlen veszéllyel. Nagyjából ez történt nem rég a régi temetőben is, amikor Klaus keresésére indultam Adammel, annak ellenére, hogy nem bíztam a fiatal hibridben. És szerintem ugyanezt tenném a családomért is, ha lenne. A pultos remegő kézzel teszi elém a szódát, én pedig magamhoz veszem a poharat, és fordulok ismét Klaus felé, követve a műsort, amit lead.
Hayley leül az egyik bárszékre, és egyelőre csendben marad. Az arca elég kifejezéstelen, de azt hiszem már ismer annyira hogy tudja, ilyenkor jobb, ha nem áll az utamba, és még jobb, ha nem próbál meggyőzni arról, hogy nem kéne ezt csinálnom. Villantok felé egy megnyugtató mosolyt, aztán még mindig a lányt szorítva elindulok befelé. - Játszatok! - mordulok a zenészekre. - A Moondance-t, gyerünk! És valamiféle átéléssel, ha kérhetem - teszem hozzá, aztán odalököm a lányt egy idősebb férfinak. - Táncoljatok! Ma itt mindenkinek táncolnia kell, és mulatnia! Én szórakozni akarok, és ahhoz ti lesztek a legjobb eszközök. Rajta, táncra mindenki! - kiabálom el aztán magam, mire az emberek dermedten engedelmeskednek. Nincsenek sokan, talán tizen, de ez épp elég ahhoz, hogy remekül érezzem magam. - Oh szépségem... neked nem jutott pár? - lépek oda egy fekete hajú lányhoz, aki megrettenve álldogál a falnak támaszkodva. - Gyere. Veled én táncolok - húzom magamhoz, és lépni kezdek vele a zene ütemére, majd egyetlen gyors mozdulattal tövig mélyesztem nyakába a fogaimat.
Sóhajtok, majd a szemeimet forgatom, ahogy az emberek lassan párokba rendeződnek előttem Klaus parancsára. Még mindig nem értem, hol lesz ebben nekem a szórakozás. Persze oké, ha Klausnak ez a buli, tőlem csinálja, nem zavar, és isten ments, hogy közbe avatkozzak. Neki is kell a kikapcsolódás. Vállat vonok, és a kiürült poharamat épp leteszem a pultra, amikor valaki mellém lép a jelenlevők közül, a kezem után nyúl, majd táncra húz, és a mancsa már a derekamon is van. A kemény, határozott mozdulataiból, és abból, amilyen szorosan tart, gyorsan kitalálom, hogy ő sem egyszerű ember. Halhatatlan, akárcsak Klaus. Az arcán virító önelégült mosoly is erre enged következtetni. Nyilván nem ijesztette meg Klaus produkciója. Próbálom ellökni magamtól, de nem enyhít a szorításán, majd szólásra nyitom a számat, de megelőz. - Hé, most táncolni kell, nem? - vigyorog. - Egyébként én a helyedben leállítanám a vámpír haverodat, mert kapásból Marcelnek legalább két-három szabályát megszegte. Ha így folytatja, könnyen a Kertben végezheti - int a fejével Klaus felé, de halvány lila fogalmam sincs, miről dumál. - Marcel szabályai? - kérdezek vissza értetlenül. - Milyen kert? - vonom össze a szemöldökeimet. Mi olyan ijesztő lehet egy kertben? De azt sem gondolhatja komolyan, hogy állítsam le Klaust. Vagy tréfál, vagy nem tudja, kiről van szó.
Elégedetten szemléltem a látványt. Én úgy szeretem a szórakozást, ha én irányítom a szabályait. A bárpult felé fordulok, Hayleyt keresve, és összehúzott szemekkel látom, hogy épp egy nagyon bátor fickó szorongatja a derekát a szőrös mancsaival. - Azt hogy tánc lesz, úgy értettem, hogy a hölgy kimarad belőle - fogom meg a pasas vállát. - Egyrészt terhes, tehát nem kellene akarata ellenére testmozgásra kényszeríteni. Másrészt, jobban jársz, ha leveszed róla a kezed. Ő az enyém, tehát tiltott terület. Remélem, világos voltam. Ha nem, akkor most közlöm veled - hajolok közelebb - hogy noha tudom, mi vagy, a szíveddel a kezemben már közel sem leszel te sem ennyire mozgékony - húzom el tőle Hayleyt.
"Ő az enyém"? Szuper, már megint itt tartunk. Morcos képpel állok meg Klaus mellett, de ezúttal nem teszem szóvá a dolgot, mert egyrészt legalább megszabadított ettől a pancsertől, másrészt még majd félreértené. Az meg nem hiányzik. - Te érted miről beszél? - fordulok Klaus felé. - Marcel szabályai, meg valami kert... Azt mondta, szóljak neked, hogy vigyázz, mert megszeged Marcel szabályait, és könnyen a kertben végezheted... - adom át az üzenetet, és értetlenül pislogok, de Klaus talán tudja, hogy miről van szó. - Bocs, haver, de nincs rajta a neved - pofátlankodik vissza a fickó, és áll meg a másik oldalamon olyan képpel, mint aki bizony nem fog lekopni. - És jól hallottátok. Marcel előtt kell felelnetek, ha ezt a játékot itt tovább űzitek - mondja ezúttal mindkettőnknek egy öntelt, mindent tudó mosollyal.
Elmosolygom magam Hayley szavai hallatán. - Szóval Marcel - jegyzem meg, és végigmérem a férfit. - Tehát Marcel embere vagy? Remek! Tégy meg nekem egy szívességet, barátom - teszem kezem a vállára, és sétálok vele néhány lépést. - Ha magadhoz térsz, add át Marcelnek, hogy megérkeztem a városba. A nevem nem mondom. Ne aggódj... azt hiszem, rá fog jönni, ki üzent neki. - Ha magamhoz tértem? - kérdez vissza a vámpír, de a következő pillanatban máris törött nyakkal hanyatlik a földre. - Nos... - porolom a kezemet, és visszasétálok Hayley mellé, a derekánál fogva közelebb húzva őt magamhoz. - Velem van kedved táncolni?
- Mm-hmm - bólintok szórakozottan, amikor Klaus magához húz egy táncra. Kezem automatikusan simul a vállára, és engedem, hogy vezessen, de gondolatban még a korábbi eseményeknél tartok, és igyekszem megemészteni, ami történt. Marcel törvényei... tényleg mint valami alvilági királyság, csak vámpíroknak. És bár nem tudok rájönni, mit értenek a Kert alatt, de ha jól sejtem, a büntetésekről gondoskodnak ott. - Úgy néz ki, sikerül a hatásos bevonulásod Marcel birodalmába - jegyzem meg egy félmosollyal, és a kitört nyakú vámpírra esik a pillantásom. - Gondolom, elég pipa lesz, amikor felébred. Biztos csupa jókat fog mondani rólad az urának - nevetek fel halkan a fejemet ingatva. - Kiszórakoztad magad, vagy még vannak terveid velük? - kérdezem ezúttal a továbbra is szeppenten táncoló párokra nézve. Kár, hogy nem ihatok alkoholt, az kicsit feldobná a kedvemet.
- Nos, megtehetek bármit, amihez neked van kedved - néztem Hayley szemébe tánc közben. - Megigézhetem őket, hogy addig táncoljanak, míg megszakad a szívük. Megigézhetem őket, hogy gyilkolják le egymást. Vagy akár el is engedhetem mind. De azt is megtehetem, hogy a te szórakozásodról gondoskodjanak - tettem hozzá. - Ma este te vagy az én királynőm. És a város királynője. Marcel meg hagy értesüljön róla, hogy Niklaus Mikaelson újra a városban van - hunyorogtam. - Szóval, mit szeretnél? A zenekar is csak a tiéd ma. Csak add le a kívánságodat - pördítettem ki Hayleyt, aztán visszahúztam. - Uralkodónak születtem Hayley, és nemsokára New Orleans királya leszek. És te, az én oldalamon New Orleans királynője. És egy királynőnek tudnia kell uralkodni. Kezdd el gyakorolni. Itt az alkalom.
- Királynő? - vonom fel a szemöldökeimet kicsit kétkedőn, de a szemeimben csillogó izgatottság árulkodik róla, hogy Klaus kezd felcsigázni. Hatalom? Uralkodni mások felett? Sosem vágytam ilyesmire, csak szabadságra, és arra, hogy legyen egy családom, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. De talán csak az utóbbiak utáni sóvárgásom tehet arról, hogy nem gondolkodtam igazán az előbbieken. Klaus mellett azonban olykor tényleg elhiszem, hogy az lehetek, aki csak akarok. És nem azt mondta Adam, hogy valami királyi farkasfalkából származom, vagy mi? Végignézek a jelenlevőkön. Enyhén szánalmas bagázs. Igazából nem tudom, mégis mit kellene kezdenem velük. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az egész nekem való, de nem akarom elrontani Klaus estéjét sem. - Azt hiszem, ehhez nem vagyok elég találékony - vonogatom a vállam. Nincs rá szükségem, hogy másik csüngjenek minden szavamon ahhoz, hogy jól érezzem magam. - Na jó - sóhajtok. - Jó lenne egy kicsivel gyorsabb zene, nem? Valami dallamosabb, mielőtt egyesek elsírnák magukat, és... szerencsétlenek, ahogy nézem, nem nagyon van kedvük táncolni. Csináljunk nekik kedvet. Ott az a sok pia a pultban. Én nem ihatok, de ők igen - bökök a fejemmel a halandók felé. Abba nem halnak bele, ha leitatjuk őket, de a részeg emberek szórakoztatóak tudnak lenni. Ha oldódna kicsit a hangulat, akkor remélhetőleg én is jobban tudnám érezni magam. - Mit mondasz? - harapok kissé izgulva az alsó ajkamba. Uralkodjak... Én csak jól szeretném érezni magam.
Ahogy Hayley szeme megcsillant, máris tudtam, hogy célba találtam. Hatalom. Igen, végre, most talán már ő is megérti, mit érzek én ezzel kapcsolatban. A hatalom nem más, mint egy mámor. A részegítő, véget nem érő mámor. Hányszor vágták hozzám már, hogy engem semmi nem érdekel, csak ez. Nos, úgy tűnik hogy másokban is megvan a hajlam. Hogy a szó varázsa-e vagy az enyém, azt magam sem tudom. - Gyorsabb zene rendel - súgtam oda, majd intettem a zenészeknek, és csakhamar azon vettük észre magunkat, hogy nagyot reccsent a trombita, és a tempó szinte a duplájára nőtt. - A bár nyitva áll! - mutattam széles gesztussal az italokra, és csakhamar tülekedés is kezdődött, mintha csak az emberek a pult másik oldalán reméltek volna biztonságot. - Hát nézd... úgy viselkednek, mintha valami szörny lennék - sóhajtottam nagyot, és Hayley felé visszafordulva megakadt a tekintetem valakin, aki megállt a zenekar mellett, és onnan nézett rám megvető tekintettel.
Buta csorda. Hogy igyekeznek, szinte egymást is letaposva engedelmeskedni a parancsnak. Bevallom, egy kicsit szánom őket. Nem kicsit. Egy igézésnek talán nem tudnék ellent mondani, de nálam soha senki nem érhet el nagyobb eredményt, még halálos fenyegetésekkel. Előbb köpöm szemen az illetőt. De én már csak ilyen vagyok, nem hagyom, hogy bárki tetszés szerint uralkodjon rajtam. Ezt szerintem már Klaus is tapasztalta. Ha neki nemet merek mondani, képzelheti, mennyire érdekelne mások véleménye. Talán igaza van. Inkább születtem uralkodásra, mint arra, hogy velem tegyék ezt. Bár leginkább tényleg csak az érdekel, hogy az én szabad akaratom megmaradjon. - Még egy vámpír? - kérdezem halkan, követve Klaus pillantását. Az a fickó, a többivel ellentétben, nem törekszik rá, hogy kiigya a pultot.
Merően nézünk egymás szemébe a férfival, aztán biccentek Hayley kérdésére, és ujjammal intve odahívom a férfit. Jön, de olyan hanyag, hányaveti eleganciával, hogy lássam, nem azért, mert én hívom, hanem csak mert úgy tartja kedve. Pimasz egy figura, az tény. Mesztic lehet, ami New Orleansban nem megy ritkaságszámba. - Azt hittem az egyetlen akadályozó tényezőt már kiiktattam - néztem a még mindig földön fekvő, törött nyakú vámpír felé egy pillanatra, majd visszanézek a vámpírra, aki Hayleyt mustrálgatja, leplezetlen megvetéssel a tekintetében. - Mit keresel itt, farkas? - sziszegi, és meg kell állapítanom, hogy noha a vámpír-vérfarkas viszony egyébként sem mondható kebelbarátságnak, ezúttal elsőre teljes az ellenszenv.
A férfi minden hanyag, közeledő lépésével a szemöldököm egyre feljebb csúszik a homlokomon. Mire fel ez a fene nagy gőg, meg a lenéző pillantások? Elsőre azt hinném, Klaus korábbi műsora nem tetszik neki, de aztán látom, hogy engem méreget, és most már nem meglepett vagyok, hanem haragos. - Mi az, hogy mit keresek itt?! - zörrenek rá fenyegetőn közelebb lépve. Ha azt hiszi, hogy megijeszthet, hát hatalmasat téved. Kikaparom a szemét, mielőtt még egyet pislogna, de a nyakát sem esne nehezemre kitörni. Szépen pihenhetne egyet a haverja mellett a földön. - Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, vérszívó - sziszegek felé fenyegetőn, csak hogy egyértelmű legyen, engem nem ijeszt meg a nagy felsőbbrendűségével.
Felemelt kézzel jelzem, hogy elég a verbális háborúból. - Mi az, hogy mit keres itt? - nézem a mesztic vámpírt összehúzott szemmel. - Oda megy, ahová akar. Pláne az én társaságomban. - Marcel kitiltotta a városból a farkasokat - veti oda nekem a vámpír. - Menj a mocsárba, a fajtádhoz - villogtatja a szemét aztán Hayley felé, de tovább nem tudja folytatni, mert megragadom a torkát, és úgy szorítom, mintha a két kezem vaskapocs lenne a nyakán.
Ahogy felém köpi azokat a szavakat, kicsit eldurran az agyam, és eküszöm, nekimennék, hogy minimum kitekerjem a nyakát, de szerencsére Klaus gyorsabbnak bizonyul, és megelőz. Így legalább van időm annyira összekapni magam, hogy feltegyek egy-két kérdést, hisz itt az alkalom, hogy nyomozzak a családom után. - Milyen mocsár? Pontosan hol? Hol élnek a farkasok? - teszem fel a kérdéseimet, és lépek közelebb, hogy a fickó szemébe nézhessek. - Beszélj, vagy esküszöm, hogy kiheréllek - vetem oda idegesen, és láthatja rajtam, hogy nem viccelek. Bármire képes lennék, hogy előbbre jussak az ügyben. Meg akarom találni a családomat, és semmitől nem riadok vissza. - Az úgy nevezett hátsó vidéken, a Houma után, a mocsárvidék közepén. Ott vertek tanyát a vérfarkasok kisebb táborokban - válaszol a vámpír kissé reszelős hangon, amit Klaus fojtogatásának tudok be. Legalább most már van miből kiindulnunk.
- Jobb, ha beszélsz - mosolygok kedvesen a meszticre. - Ha nem, akkor megengedem neki - intek fejemmel Hayley felé - hogy tényleg kiheréljen. Nem lesz kellemes, hidd el - biztatom, és úgy tűnik, ő is félti a micsodáját, mert úgy dalol, mint egy kismadár. - Kösz. Ezt akartuk tudni - engedem el a torkát, de a következő pillanatban ő is törött nyakkal hever a földön. - Nos... valami azt súgja, hogy talán meg kellene látogatni azt a mocsarat. Mit szólsz hozzá? - nézek Hayley felé.
- Úgy néz ki, jó kis csapatot alkotunk - vigyorgok elégedetten Klausra, miután sikeresen kiszedtük az infót a vámpírból, az pedig törött nyakkal landol a másik mellett. Hmm... elnézve őket biztos híre megy, hogy megérkeztünk a városba. - Igen, mindenképpen tennünk kellene egy kitérőt arrafelé - bólintok egyetértően. Ami engem illet, képes lennék akár most azonnal indulni, csak hát nem vagyok terepre öltözve. A csini, elegáns ruha, meg a magas sarkú cipők aligha lennének kényelmesek odakint. Szerintem nem is jutnék bennük messzire. Tönkretenni meg kicsit kár lenne. - Amikor neked megfelel - mosolygok hálásan Klausra, mert örülök, hogy nem mondott le a tervéről, hogy elkísérjen oda.
- Akkor azt hiszem, innen leléphetünk. Menjünk haza... és holnap reggel újult erővel nekivághatunk annak a mocskos helynek - dünnyögöm, aztán Hayley füléhez hajolok. - És én még nem felejtettem el, hogy ígértem neked egy csodálatos éjszakát. Vagy mondjuk úgy, elveszem a jussomat - sétálok aztán el a zenészek pódiumáig, és egyenként belenézek a szemükbe. - Tűnés. Nem történt itt semmi. A bár bezárt, szépen és rendben - intek az ajtó felé, azok pedig úgy vonulnak ki, mint a felhúzható játékok. - Kedvelem a művészet bármely formáját. Nem ölök tehetséges embereket - hordozom aztán végig a tekintetem a bárpultnál iszogató, vagy rémülten álldogáló emberekbe. - Szépen itt maradtok. Vártok öt percet menekülés előtt. Akinek nem sikerül... hát annak nem sikerül. Az alkohol és a dohányzás együtt mindig balesetveszélyes - locsolok szét egy üveg whiskyt a bárpulton, majd gyufát lobbantok, és máris lángokban áll a helyiség egyik sarka. - Gyerünk - fogom meg két kézzel a két vámpír nyakát, és kihúzom őket az ajtó elé. - Menjünk haza.
Klaus most sem szalasztja el az alkalmat, hogy emlékeztessen, mit ígért nekem korábban, de csak egy kihívó pillantást kap érte cserébe. Mintha azt üzenném, hogy most már csak hiszem, ha látom. Aztán karba tett kézzel megállok az ajtóban, és megvárom, amíg sorban elintézi a jelenlevőket. Az elsők katona sorban húznak el mellettem, úgy menetelnek kifelé az épületből, az utóbbiaknak azonban érdekes játékot talált ki Klaus. Cseppet talán durva, de legalább megadta nekik az esélyt a menekülésre. És bármennyire is szeretném elítélni Klaust ezért a romlottságért, nem tehetem, mert a valahol magam is izgalmasnak találom ezt a játékot, és ha nem lenne jobb dolgunk otthon, talán még félre is vonulnék az utca másik oldalára, és izgatottan nézném végig, hogy ki az, aki megmenekül, és ki nem jár szerencsével. - Végeztél? - kérdezek rá rosszalló fejcsóválással, csak a ravasz mosolyom árulkodik róla, hogy én díjazom a műsorát. Aztán kisétálok vele a pubból.
Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e itt lennem. De talán ha óvatos leszek, nem fogok szemet szúrni senkinek sem. Mi vérfarkasok nem éppen vagyunk a kedvencei a helyi vérszívó csoportnak, sőt mi több, úgy tudom, az itteni farkasokat a mocsárba száműzték. Néha úgy érzem, mintha valami középkori, visszamaradott királyságba csöppentem volna. Hihetetlen, mennyire nem tetszik ez a város, pedig csupán 2 napja vagyok itt. Lucas valami őrült nagy tervről beszélt, de konkrétumokat még nem mondott. Kíváncsi vagyok mikor nyitja végre ki a száját. Bárhogy is alakuljon, több hétnél többet nem vagyok hajlandó eltölteni ebben a városban. A zene és a kaja valami fantasztikus, viszont sose voltam az az ember, aki bujkálva tudott volna élni. És ezúttal sem fogok. Kecsesen sétálok be a Bloody Mary bárba, ahol csupán páran vannak kevesebben, mint az összes többi, tömegnyomoros bárban. Az élő zene, a jazz kellemesen hívogató dallamainak köszönhetően alig tudok megülni a bárpultnál, márpedig innen addig nem is mozdulok el, míg végre a csapos ki nem szolgál. - Hahó! - Kiabálok neki, mint már vagy százszor tettem, de továbbra se hederít rám. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy perc erejéig rám figyelne, odaadná az italomat, kifizetném, aztán mehetne tovább a lábai közt logó agya után. Én pedig boldogan szürcsölgetném a koktélomat. De nem, kérlek, ne is vegyél észre! Ezt viszont személyes sértésnek veszem. Tudom, hogy nem én vagyok a világ legdögösebb nője, de azért ennyire rosszul nem nézek ki. Még párszor megkísérlem felhívni a figyelmét magamra, de miután nem sikerül, felállok a székemre és nőies, valamint kecses léptekkel beugrom a bárpult mögé. Örömmel kiszolgálom magam, az pedig külön tetszik, hogy akik észrevették, nem köptek be a tulajnak, hanem mosolyogva figyelték a magánakciómat. Ennyit arról, hogy beolvadok a tömegbe. A helyemet elfoglalja egy helyes, fekete hajú fiatal srác. Én pedig főként iróniából, rámosolygok. Bár biztosan nem érti majd a célzást. - Segíthetek? - Kérdezem tőle, miközben elnevetem magam. Ha azt fogja hinni, hogy pultos vagyok, akkor még inkább nevetésben török majd ki, az biztos.
Itt is lennék, New Orleans utcáján sétálgatok, végre egyre közelebb az otthonomhoz, legalább már egy földrészen tartózkodom vele. Európa nem vicces dolog, egy ilyen fickó számára, mint én vagyok. De megoldom ügyes és nagy vagyok hozzá. Hallottam, hogy itt van egy csapat vámpír, akik régen Klaus otthonát bitorolják és cselszövéseket szerveznek a megölésükre. Valami Marcel a vezetőjük, őt kell elsősorban megtalálnom. Érdekesen hangzó jazz zene szólt az egyik kocsma féléből, jól esne egy ital és hol máshol szerezhetne egy ember, avagy hibrid információkat, mint ez kocsmába? Részeg és az igézet ember nem hazudik, én pedig, a minden igaz mindegyikkel rendelkezni fogok. Épp csak beléptem, mikor egy lány szinte baletti kecsességgel szolgálta ki magát a pultnál. Meg kell hagyni szép darab és miközben felpattant a pultra, minden apró szegletét végig tudtam pásztázni, ilyenkor jó, hogy élesebbek az ösztöneid. Lassan sétáltam a pulthoz és leültem a mellette lévő székre, amin eddig ücsörgött. - Egy kólát. – most ehhez van kedvem, nem akarok alkoholizálni ilyen korán, főleg, hogy elég volt a bajos tinédzser éveimbe. Persze tudtam, hogy a lány nem tartozéka a kocsmának, csak épp szomjas és mivel a fickó pár szőke cica babával foglalkozik nekem sem lett volna sok esélyem, hogy kapjak bármi felé hűsítőt. - Gyere ki, mert ráfázol. – nyújtottam felé a kezem, hogy kisegítem. Igen, nincs kedvem megnézni, hogy dobják ki a hölgyet, csak mert szomjas volt és a pultosnak hiánya van.
Kezdőlap
