Az üres poharat félig pakoltam jégkockákkal, majd a legdrágább whiskey-ből öntöttem magamnak. Azt hiszem ennyi kijár, hogyha így megvárakoztatják az ember lányát. Ahogy a fiú megjelent és elárulta, hogy mit szeretne inni, már majdnem kikívánkozott belőlem egy igen erőteljes beszólás. Vagy legalábbis elküldtem volna melegebb éghajlatra, de ahogy elé tettem a poharat, ő a kezét nyújtotta felém. Aztán megtudtam, hogy tisztában van azzal, hogy nem vagyok pultos, így pedig kicsit még örültem is annak, hogy nem ordítottam le a fejét. Felhuppantam a pultra, fenekemen fordulva kifordultam a bár irányába, majd segítőm kezébe kapaszkodva leugrottam a pultról. Közelebb toltam hozzá a kóláját és egy mosollyal az arcomon megszólaltam. - A ház ajándéka. - Már megint kedves vagyok. Hm, vajon New Orleans teszi ezt velem? Meglehet. Sose vagyok ennyire kedves, főleg nem idegenekkel. Megráztam a fejem, mert ma este nem akartam ilyeneken gondolkozni. El akartam engedni magam és egy kellemes estét szerettem volna magamnak. Ennyi volt csupán a kívánságom. Az italomat odahúztam magam elé, neki koccintottam az ő poharának, majd nagyokat kortyoltam a poharamból. Nem vagyok alkoholista, nem is szoktam túl gyakran ilyesmit inni, de a bátyámmal töltött egy-két nap bizony megkívánta az efféle durvább eszközöket. - Szia, Savannah vagyok. - Nyújtottam felé a kezem és illedelmesen bemutatkoztam. Bár nem tudom, miért ne lehetnék csak a lány a bárból, most valahogy mégis fontosnak tartottam, hogy pár ember emlékezzen majd a nevemre. - Vársz esetleg valakit, vagy foglalhatom továbbra is ezt a helyet? - Mutattam a bárszékre, amin ültem. Mellkasom pedig dagadt a büszkeségtől, hogy ennyire kedves és aranyos vagyok egy idegennel szemben. Ha Cara látna, biztos azt hinné valami hátsó szándékom van, aztán jól kielemezné a helyzetet. Pedig nincs. A magyarázatom igen egyszerű: nem bírom ki az itt létet a bátyámmal, Lucasszal, anélkül, hogy ne engednék meg magamnak pár naponta egy-egy ilyen és ehhez hasonló nyugis estét. Szükségem van erre és pont. Abban pedig csak reménykedem, hogy kellemes társaságban tölthetem majd el az első bározós estémet New Orleansban. Igaz, ez viszont már nem rajtam áll.
↠ megjegyzés: ó kérlek csak ilyen "pocsék" reagokat írj majd a későbbiekben is. : D
Furcsa lenne, ha Tyler Lockwood-ot nem érni utol a baj, próbáltam még elrejtőzni, hiszen bárhol lehetnek kémei Klausnak. Mikor a lány enyhe felháborodással nézett rám, egy pimasz mosolyt küldtem felé. Még is mit hitt? Én vagyok abba a helyzetbe, hogy bármit kérhetek tőle, ő garázdálkodik a pult másik oldalán. Meglepetésemre ki is szolgált, biccentettem egyet és figyeltem, ahogy felmászik a pultra, már csak az kéne, hogy az ölembe boruljon, mint a kóla, mint Ő. Aztán mikor földre ért, feltűnt valami, kecses mozgása nem emberi. A legügyesebb balerinának sem ment volna azok a mozdulatok. Kicsit megráztam a fejem, nem. Nem lehet, hogy nem keresek még is belebotlok valami természetfelettibe. Mármint, nem a lány ellen van kifogásom, mivel egészen szemre való, főleg azok a barna szemek, amikkel szinte végig méri a partnerét. Hanem, inkább azzal, hogy nincs olyan hely, ahol nem elsőre egy magam fajta lénnyel találkozom. Épp csak a számhoz emeltem a poharamat, mikor meghallottam, azokat a hatalmas kortyokat, amivel kiitta a pohara tartalmát Még életembe nem láttam inni így nőt. Talán.. mikor Caroline-val történt valami, pontosan nem emlékszem, de ő ivott ennyire. - Rossz nap? – miért nem fogom be a számat? Felsóhajtva kóstoltam meg az italomat, igaz nem ő csinálta, de tőle kaptam és szomjas is voltam. - Tyler. – mutatkoztam én is, szép neve van, különleges, nem is találkoztam még Savannah nevű hölggyel, pedig volt már párhoz szerencsém. Lassan néztem végig rajta, minden apró rezdülését látni akartam, rá jönni, hogy mi. Volt benne valami állati kecsesség, de mérget nem vettem rá. Lehet, hogy vámpír. - Nem, foglalj helyet. – paskoltam meg a széket mellettem. Nem akarok most senkit sem, de ha ő azt érzi, hogy beszélgetne velem, nem lesz kifogásom ellene, szeretem a spontán dolgokat, főleg, ha egy ilyen szép barna hölgy okozza.
Viszonylag halk zene szól. Ahogy belépek a helységbe, körül nézek, és egy viszonylag csendes, -épp hogy néhány fiatal van ott- mégis hangulatos bart veszek észre. A élőzene van, pontosabban jazz, ami rögtön belemássza a fülembe magát. Azaz tetszik. Igazából nem tudom mért nem vagyok otthon, és kockulok vagy alszok. Ma egy kis szórakozásra vágytam, úgy hogy bejöttem New Orleansba. De talán nem tettem rosszul. Ami azt illeti egészen tetszik ez a hely. Körbe jártam a parkot, és miután friss levegőt szívtam, elkezdtem sétálni itt a belvárosba, majd megláttam ezt a bizonyos Bloody Mary Music Pub-bot mely rögtön megfogott. És most ahogy leülök az egyik székre, és a szaxofonost nézem, eszembe jut valami. Nekem ez ismerős. Én már jártam itt. Nem tudom,mikor vagy kivel, de én hallottam már ezt a zenét, láttam már ezt a pultost. Ahogy oda megyek, és kérek egy erős whisky másolatot, megakad a szemem a pultoson. Pontosabban a bajuszán. Annyira ismerős... szeretném megkérdezni, hogy találkoztunk-e már, de inkább fölhajtom az italomat... És csendesen ülök tovább. Majd amikor az alkohol elkezdi tenni a hatását, és egy picit pörgősebb zenére, föleszmélek, és rájövök, hogy igen én már voltam itt! Elmosolyodok, majd leülök az egyik székre, és nézem az előadást.
Zaklatottan lépek be, és azonnal a bárpulthoz sietek. Már alig várom, hogy leöntsek valamit a torkomon, ami talán elnyomja bennem ezt a maró fájdalmat. - Whiskyt. Egy üveggel - meredek a csaposra, és alighanem látja, hogy jobb, ha nem akadékoskodik velem, mert bármire készen lennék. Megkapom az üveget, és azonnal le is húzom a harmadát. Igen... ez most mindennél jobban kell nekem.
Az Alienával való megismerkedés teljes mértékben felkavart. Nem elég, hogy jobb lábbal keltem ki az ágyból, de még mosolyogtam is. Tőlem ez nagyon ritka, és aki lát tőlem ilyesmit, felírhatja a naptárába, hogy végre ez is megtörtént, és Lucas, a nagy falkavezér végre megengedett magának egy apró kis vigyort. Boldogságot éreztem a gyomromban, amit azelőtt talán soha. Mit is várhatnék el egy olyan élettől, mely tele volt hazuzgságokkal, titkokkal? Benedict sosem engedte, hogy bárkinek bármiről beszéljünk. Szinte hazugságot között kellett felnőtté érnem a társaságában. De mindez megváltozott, mikor kiléptem az árnyékából, és Gwen-t ugyan hátrahagyva, de elhúztam onnét a fenébe. Pontosabban, ide. Igaz, ha Gwen idevonzotta azokat a szemeteket, esküszöm, hogy megfojtom. Nem azért jöttem idáig, hogy egy pillanat alatt elrontson mindent, csak mert megunta azt, amiben részesítették. Az élet nem leányálom a maffiában, és neki megvolt a lehetősége. Nem élt vele. Mára már nem tudom sajnálni. A szívemet egykoron elrabolta, de azóta visszaszereztem. Vagy épp hogy Aliena-nak adtam... - Egy tequila rendel. - foglaltam helyet egy általam nem ismert férfi mellett, mire a felszolgáló mellett álló lányka - aki szintúgy italokat adott ki rendelésre - megszólalt. - Lucas, téged is látni itt?
Elég gyorsan hatott a whisky, már kissé elmosódott vonalakban láttam mindent. Azt is csak halványan érzékeltem, hogy valaki leült mellém, csak a neve hallatán kaptam fel a fejem. - Lucas - szólaltam meg kéretlenül, és keserű mosolyra húztam a számat. - Csodálatos név... - bólogattam. - Ma már egyszer találkoztam vele... most másodjára. Bár te nyilván nem ő vagy... - dünnyögtem, aztán igyekeztem az üveg szájával megtalálni az én számat. - Már most utálom ezt a nevet - dohogtam, majd kézfejemmel megtöröltem a számat, és csuklottam egyet.
- Tudod, angyalom, aki teheti, elkerüli ezt a rosszhírű kuplerájt. - vigyorodtam el, ahogy válaszoltam a lánynak. - Mázlitok van a turistákkal. Ők nem hallgatnak a pletykákra. - kacsintottam rá, mikor elém lökte a tequilát, majd odébb sétált, hogy másokat is kiszolgáljon, de a figyelmemet rögtön más keltette fel. - Nos. - kortyoltam bele a felespohárba, végiggondolva a fickó szavait, amelyek egyáltalán nem józanul hagyták el a száját. Naponta megesik, már megtanultam lerázni magamról. Ahogy az ilyen félnótásokat is. - Valóban így lehet. Bár remélem, nem sértelek meg azzal, ha azt mondom, hogy legkevésbé sem érdekel, mi a problémája a lelki világodnak azzal a másik Lucasszal. Bár ha jól tudom, a környéken csak én vagyok eme névvel megáldva. - jegyeztem meg. Nyilván rólam hallott valamit. Ami lehetne hízelgő is. De a szavai alapján nem ez van a háttérben.
Félig-meddig felfogom a szavait az alkohol ködfátylán át, de csak vállat rántok. - Szarok a véleményedre - fejtem ki röviden. - Az sem érdekel, hogy téged mi nem érdekel - bonyolódom bele kissé a mondatba, aztán nem foglalkozom ezzel többet. - Mellesleg nem te vagy az egyetlen Lucas. Mert ha te az a bizonyos lennél, beverném a pofádat! - dünnyögtem hevesen, majd újra megfogtam az üveget, és meghúztam. - Gwennek még mindig fontos... az a bizonyos Lucas - csaptam hirtelen a pultra, mire a csapos vetett rám egy nem túl kedves pillantást. - Pedig én... azt hiszem, beleestem abba a nőbe. Két nap alatt. Érted? Kettő! - emeltem fel két ujjamat megerősítésként, aztán kicsit meginogtam a széken.
Ha valamit a hosszas évek alatt megtanultam, akkor az az, hogy csak akkor igyunk, mikor szerelmi bánatunk van, vagy úgy érezzük, hogy többé nem lesz rá lehetőségünk. Úgy tűnik, a fickó ezt jól tartja, bár még mindig nem érdekelt a nyomora. Felőlem ha alkoholmérgezésben purcan ki itt mellettem, akkor sem kapom fel rá a fejem. Hol marad a tisztelet? S aki engem nem tisztel, azt én sem tisztelem. Gwen nevére egészen felkaptam a fejem, és egy amolyan furcsa vigyor jelent meg a képemen, ahogy az ujjaim közé vettem egy olívabogyót, és az ajkaim közé emeltem. - Szóval az exemet d*god. Ha te szereted más levetett holmijait, felőlem aztán. - legyintettem. Verje be a képem, ha akarja. Cserébe én is viszonzom őt egy orrbavágással. - Bár nemcsak én vetettem már le, ha szabad ily' merészen fogalmaznom. Egy egész hadsereg állt már a lábai között. Vagy feküdt. Vagy tudom is én. Annyi érdekel, mint a hongkongi időjárás. - sóhajtottam fel. Tudtam én, hogy ez hergelés. De miért van az, hogy ez engem sose érdekelt?
Csaknem elharaptam ivás közben az üveg nyakát az újabb információtól, mivel burkoltan ugyan, de megjegyezte, hogy ő az a bizonyos Lucas. - Te szemét! - kászálódom le a székből, és fenyegetően meglóbálom az öklömet. - Te vagy neki a fontos, érted? Te, aki leszarod... nem pedig én, aki bármit megtennék érte! - bökdösöm felváltva a pasas mellkasát, meg a sajátomat, aztán lassan feldereng, milyen nem túl hízelgő jelzőkkel illeti Gwent. - Megöllek - hörgöm közvetlen közelről az arcába, miután megragadom mellén a ruhát. - Te-nem-beszélhetsz-róla-így! - tagolom, és ekkor - talán a közelség miatt - megérzem benne a fajtámbelit.
Megforgattam a szemem, mikor nagy nehezen legördült a székről, és mint valami dulakodni vágyó kakas, rögtön mondani kezdte a magáét. Nem igazán törődtem vele, a fejemet is csak akkor fordítottam felé, mikor kiittam a tequilámat a poharamból. - Az imént mondtál valamit. Két napja ismered. És őt ismerve, nem hiszem, hogy a szórakozáson kívül bármi mást akarna tőled. Bocs, haver. Az a nő soha nem volt a komoly kapcsolatok híve. Inkább fekszik össze idegenekkel. - vontam egyet ismét a vállamon, és még mindig nem izgatott, hogy szinte már szemmel láthatóan képes lett volna nekem ugrani. Ugorjon. Lesz egy kellemes fél órám, amíg kitaposom belőle a levegőt. - Szégyent hozol a saját fajtádra. - tettem aztán még hozzá, majd ismét végignéztem rajta. - De ha jobban belegondolok, a saját nemedre is. Itt rinyálsz mint egy hisztis prosti a félresikerült életéért, ahelyett hogy tennél valami hasznosat. És engem képenvágni egyáltalán nem hasznos. Csak mondom. - legyintettem. Még nem húzott fel eléggé ahhoz, hogy figyeljek rá.
- Mit tudsz te arról a nőről? Nem is ismered igazán... és ha ismered is leszarod! - köpöm felé a szavakat, majd felhördülök, mikor nemes egyszerűséggel a "fajtám szégyene" névvel illet. - Van neked fogalmad róla, kivel beszélsz? - förmedek rá, bár nyilván nem sikerül túl ijesztőre úgy, hogy közben kissé megtántorodom a benyakalt whisky hatására. - Te nem szólhatsz így hozzám! A fajtám hercege vagyok! - vágom oda neki keményen. - És lehet, hogy rinyálok, de én legalább használom valamire a szívemet. Szóval, annak ellenére, hogy a hölgy nem hallja - rázom meg irgalmatlanul - kérj szépen bocsánatot! - és hogy nyomatékosítsam a kérést, vagy parancsot, alaposan képen törlöm.
Megforgattam a szemem. - Nos, te két nap alatt valószínűleg mindent tudsz róla, igaz? Ha igen, akkor még mindig meglep, hogy Gwen milyen naív. - fintorodtam el. Most komolyan, ez a hülye tyúk mindenkinek kipofázik mindent? Ha igen, jó hamar rá fog fázni, főleg ha a múltjha egy bizonyos része visszhangot kap a városban. Akkor lesz kínos. Csak sajnos nemcsak neki, hanem nekem is. Amikor magát vérfarkas hercegnek titulálta, akaratlanul is kibukott belőlem a nevetés. - Nemcsak idióta, de beképzelt is. Nem hiszem, hogy túl jó párosítás, haver. - hörpintettem fel a maradék tequilát, de mire folytattam volna, már az ökle nyomát éreztem meg arcomban, s erre kissé megdermedtem, de éppen csak annyira, hogy egy pillanaton belül már megmassszírozzam a nyomát. - Akkor tájékoztatlak, TE kivel beszélsz. Te a mocsárból valók közé tartozol, igaz? Azok közé, akik nem mernek kilépni onnan, nehogy filét csináljhanak belőlük. Tudod, barátom, a városi vérfarkasokat én irányítom. LEhetsz akármilyen herceg, itt én vagyok a főnök.
- Szóval, te egy városi ficsúr vagy, mi? - nyúltam az üveg után, és újfent meghúztam. - Aki arra is kényes, hogy egy nyomorult porszem se szálljon a cipőjére. Selyemfiú... - tettem hozzá gúnyosan. - És tévedsz, nem tartozom a mocsárba. Máshová tartozom. Egy olyan törzs élére, hogy annak a hallatán te füled-farkad behúzva, szűkölve térdelnél elém - emeltem fel a fejem dacos-büszkén. - Tehát, én a helyedben visszavennék az arcból. És most ki vele! Mit kell tennem, hogy Gwen engem tartson fontosnak, ne téged? - hajoltam közel a szemem villogtatva. - Ha kell, akár laposra is verlek, győzzön a jobbik alapon. Vagy olyan gyáva vagy, hogy nem mernél ellenem kiállni? He? - böködöm már folyamatosan a mellkasát, nem éppen finoman.
- Kisbarátom, a városi lét nem egyenlő azzal, hogy.. hogy is mondtad? Jáh, igen. Nem egyenlő azzal, hogy selyemfiú lennék. - tettem aztán hozzá. Azon már tényleg csak nevetni tudtam, hogy ez a férfi valamely olyan törzs tagja, amelytől nekem tartanom kellene. Nem tartottam. Egyelőre ebben a városban még az én embereim vannak többségben. Megrántottam a vállam. - Honnan tudjam? Engem már régóta nem érdekel az a nő, akad sokkal jobb dolgom is nála, ha nem tűnt volna fel. - válaszoltam enyhe gúnnyal a hangmban, majd megráztam a fejem. - Szóval gyere rá saját magad. Verj össze akit akarsz, ez nála nem nagy bizonyíték lesz, ez az egy biztos. Sőt, csak magadat vágod el vele nála. - pislogtam rá gunyorosan. Tényleg tippeket adok neki? De nem mindegy végülis? Legalább leszedi rólam azt a nőt.
- Már így is elvágtam magam nála. Nem mindegy? Alig két órája elég szépen elküldött a búsba az új Jégkirálynő - morogtam. - És lehet, hogy semmi nem változik ha megverlek, de nekem marhára jólesik - löktem rajta akkorát, hogy csaknem leesett a székről. - Te nem farkas vagy, hanem egy gyáva szar. Sőt, egy hulla. Semmi élet, semmi érzelem...áh, mit is foglalkozom veled? - fordultam el, és igyekeztem visszamászni a székemre. - Kétlem, hogy lenne esélyed Gwennél - szúrtam még oda, mikor már ültem. - Nem kedveli a nekrofíliát.
Azt nem mondanám, hogy felállt a hátamon a szőr tőle. Épp ellenkezőleg, fenyegetett, de minek? Láthatta az arcomon, hogy egyáltalán nem törődöm a viselkedés eme gyermeteg formájával, főleg mikor a végén kitért arra, hogy nem sok esélyét látja nálam Gwendolyn-nál. - Hallod, mindjárt összetörik a szívem. Hoznál egy zsebkendőt? - kérdeztem tőle égető gúnnyal. - Utoljára mondom el. A legkevésbé sem érdekel a nőd. Vagy a kufircpartnered. Vagy nevezd, aminek akarod. - legyintettem. - Nem verekszem veled olyanért, ami nálam már a múlt. Üss meg még egyszer, ha jólesik, és azzal bizonyíthatod, mennyire egy kretén vagy. Bár miért lep meg? Ha bedőltél annak a nőnek, eleve nem lehetsz józan gondolkodású. - intettem újabb ital után, nem érdekel,ve hogy talán leszed a székről. - Mindenek előtt, annak idején én is így kerültem a hálójába. Hülye voltam. Kezdő abban a társaságban. Akkor ő tűnt a legjobb döntésnek abban az életben. Mára már közel sem tűnik annak.
- Az a nő többet érdemel annál, hogy kihasználják aztán így beszéljenek róla - dünnyögöm. - Most már nem csodálom, hogy ilyenné vált.. - mászom le ismét a székből, bár ez nem sikerül zökkenőmentesre. Olyannyira nem, hogy muszáj volt a szomszéd vállába kapaszkodni, hogy megtartsam az egyensúlyomat. - Elmegyek hozzá - morgom, aztán jókorát lökök annak az öntelt hólyagnak a mellkasán. - És ha még mindig te kellesz neki, megoldom a problémát. Mert megöllek... féreg - köpök a lába elé.
Lényegében nem is azzal kezdett el kihozni a sodromból, amiket mondott nekem, hiszen ember, mióta csak élek, mind a szülőktől, mind a közeli barátoktól csesztetést kaptam, ezért vagyok most itt. Kaptam már nagyobb pofkonokat is ennél, ezt aligha tudtam megérezni is. Ami felbosszantott, az maga a viselkedés. Így ne csodálja, hogy Gwen elhajtotta, főleg ha vele is így bánt. - Nos, nem adok nektek túl sok időt. Ha vele is ilyen gusztustalan királyfi vagy, akkor előbb repülsz, mint gondoltam. - címeztem még neki, mikor a lábaim elé köpött, majd felsóhajtottam, és felhúztam a tequilát. Már nem volt mit mondanom. Úgyis elhúz innen, nem?
- Csak azzal vagyok ilyen, aki megérdemli - morogtam még dühösen, de láttam, ezzel a pasassal nem érek el túl sokat. - Le vagy te szarva... - ingattam a fejem. Egy mozdulattal felhajtottam még az ital maradékát, majd kitántorogtam a kocsmából.
Éjszaka van. Az otthonomat adó város, melyben az éjszaka épp oly' izgalmas, mint a nappal, mindig találok kedvemre való szórakozást itt is, legyen szó egy kellemes kis bárról, egy őrületes partiról vagy csupán egy egyszerű étteremről, melyben végül nem is a felszolgált étel, hanem maga a felszolgáló lesz a végső vacsora. Néha visszarévedtem emberi életemre... egy egyszerű bisztróban dolgoztam, hogy apámat bosszantsam. Tudniillik, nem volt szükségem pénzre, hiszen anyagilag az egyik legtehetősebb család voltunk. És ott ismertem meg azt is, aki végül az életemet jelentette...
"- Üdvözlöm a St. James Bistro-ban. Mivel szolgálhatok? - kérdeztem a magam józan, kislányos hangján. Naponta akár harmincszor, negyvenszer is, miközben a kis noteszemmel sétálgattam az asztalok között, és felvettem a jelenlévők rendelését. Általában csak kávé volt a kérés, valami süteménnyel, ebéd időben tésztafélék, húsok, és ehhez hasonló finomságok. Szerettem itt dolgozni, pontosan emiatt. Az, hogy életem nagy részét úgy töltöttem el mintha nem lenne apám, arra ösztönzött, hogy megtaláljam a helyet, ahol otthon lehetek. Kerestem az otthont. És ez az ételillat... mindig azt érzékeltette velem, hogy hazaértem. Itt vagyok itthon. Annak ellenére, hogy a munkaidő végén ugyanúgy haza kell mennem oda..."
A zene hangosabbá vált. Erre kaptam fel a fejem. Időközben beértem egy bájos helyre, amelyről valószínűleg egy ember számára nem a "bájos" jelző ugrik be elsőként. De én imádtam. Körülnéztem, miközben hajamat megigazítottam. A vacsora valószínűleg ma is kellemes lesz, hiszen látok itt egy-két igencsak csinos nyakat. De szabad helyet a pultnál nem. Ahogy asztalt sem. Összeragadt párocskák... hogy oda ne rohanjak. Megindultam előre, majd ahogy egy ravasz mosoly ült ki arcomra, szinte rögvest megálltam az egyik asztal mentén, és félrebillent fejjel néztem, ahogyan észrevettem, hogy a nő nem csókolózik a fiúval, hanem éppen táplálkozik belőle. - Hm, sajnálom, hogy ezt az édes pillanatot megzavarom, de... - ültem le máris velük szemben, és a srác ugyan nem figyelt, a tekintete üvegként fénylett, a nő lassan felemelte a fejét a nyakából. Nem hiszem, hogy túlontúl örül a ténynek, hogy valaki megzavarta a vacsorázásban. - Máshol nemigen láttam ülőhelyet. S inkább vegyülök magamhoz hasonlóakkal, mint koszos vérfarkasokkal vagy poros boszorkányokkal - mosolyogtam továbbra is negédesen.
Lágy szellő simogatja az arcomat, miközben New Orleans utcáin sétálok. Mindig is imádtam az éjszakai életet. A fényeknek valahogy ilyenkor mindig is több jelentésük volt. Még emberi lelkemmel is imádtam az ablakból kifelé bámészkodni. Nézni a csillagokat, ahogy egyre több és több jelenik meg az égen. Most pedig már csak a természetem miatt is jobban kedvelem az éjszakát. A nappallal sincs különösebb problémám, de szerintem érthető mégis mi az, ami az éjszakában megfog. Az emberek elengedik magukat és olyan arcukat mutatják, amit a napfény úgymond leblokkol. Ilyenkor mindenki másképp viselkedik megfeledkezve a mindennapi problémákról, ami minden áldott nap körülveszi őket. Besétálok az egyik kis bárba. Az alkohol szaga rögtön megcsapja az orromat egy kis izzadsággal keveredve. Mosoly kúszik az arcomra, ahogy az asztalok mellett sétálok. Megtalálom a tökéletes vacsoraalanyt egyszerűen odahajolok hozzá, hogy a fülébe suttogjak pár egyszerű mondatot. – Tudom, hogy ezt a nőt most látom először, de számomra ő jelenti a mindenséget és mellette te egy kis senki vagy. Sajnálom drágám. – Értetlenül pislog felém én pedig ezt kihasználom és megigézem. – Mondd el neki. Utána pedig egy szót sem szólsz. A bábum leszel. – Suttogom olyan hangerőn, hogy azt a barátnője kis fülei ne hallhassák meg. Elmosolyodom, ahogy a lány lesápad a fiú szavaira. Imádom összetörni az ilyen kis senkik szívét. Annyira nevetséges, hogy még hisznek a tündérmesékben és abban, hogy egyszer megtalálják a saját hercegüket. Miután a lány sírva elrohan behuppanok a helyére és közelebb vonom magamhoz a srácot, mintha megakarnám csókolni. Erről szó sincs. Egyszerűen csak éhes vagyok. Fogaimat finom bőrébe mélyesztem és lassan kortyolgatom mézédes vérét, mikor valaki megzavar. Hogy én mennyire gyűlölöm, ha valaki megzavar, mikor éppen étkezem. Unottan húzódok el a srác nyakától és letörlöm a szám sarkában csillogó vércseppeket és szúrós pillantást vetek a velem szemben ülő lánykára. – Örülök, hogy pont az én társaságomat választottad. – A hangomból csak úgy ordít a szarkazmus. Nem vágyom társaságra. Ha akarnék valakit itt van ez az üveges tekintetű szerencsétlen. A reggelt, már úgy sem éli meg addig meg épp eleget fogok vele szórakozni. – Ha szórakoztatásra vágysz rossz helyen kopogtatsz. – Jegyeztem meg gúnyosan, majd visszahajoltam a srác nyakához, hogy folytassam előbbi tevékenységem. Nem bírok betelni az édes vérével.. Annyira finom.
Elmosolyodtam szavait hallva, főként látva tekintetét. Nem vagyok rest tagadni azt, hogy engem egyszerűen nem érdekel az ilyesmi. Pontosabban, nem érdekel, ha áthúzom mások számítását, szórakozását vagy bármi ehhez hasonló. Egykoron túl sokat foglalkozam általam nem sokra tartott emberekkel, pontosan egy ehhez hasonló helyen. Most már másképpen élek; más ember lettem. Nem érdekel semmi és senki. Pontosabban, azok nem érdekelnek, akik nincsenek hasznomra. Egykoron nem volt más választásom. Ki kellett szolgálnom mindenkit, tűrni az ízlésesnek nem nevezhető beszólásokat, de mára már... szívem szerint ha visszamehetnék az időbe, mindegyiknek letépném a fejét, és megetetném valami vad jószággal, hogy érezzék a törődést. Azt a törődést, amelyet ők maguk gyakoroltak az én lelki világomra, az érzeleimre... magyarán, azt kapnák, amit én kaptam tőlük. Semmit! - Sajnálom, hogy megzavartalak - billent oldalra a fejem, és ajkaimat lebiggyesztettem, mintha tényleg bánnám, de nem sokkal később ki is bukott belőlem a nevetés. - A fenéket sajnálom! - tettem aztán hozzá legyintve, majd intettem a kiszolgálónak, hogy fáradjon oda hozzám, különben nem lesz része túl sok kellemes élményben a ma estét illetően. Igen, eléggé megváltoztam... kinek örömére, kinek bánatára. Tatia Petrova nyivánvalóan büszke lehetne arra, ami vagyok, de sajnos... hm... miatta váltam ilyenné. De nem azért, hogy büszkévé teygem. - Ugyan, hagyd már élve szerencsétlent. Több öröme úgy sem lehet már az életben az iménti kis... játékod után. A legnagyobb szenvedés az lenne számára, hogy úgy éli tovább az életét, hogy elveszítette azt, akit öhm... szeret? - kérdeztem ironikusan. Régóta nem volt részem szeretetben. De nem is hiányzik. A szerelem gyengévé tesz. És nekem erre egyáltalán nincs most szükségem. Azt nem tudom, mit várok ettől a kis társaságtól. Talán semmit. A lány nem tűnik túl precíznek, bár talán ő is csak éppen unatkozik, és ezért cselekedett így. Ez velem is gyakorta megesik. - Sajnos, nem akarok még menni. Szóval... - vontam meg a vállamat. - vagy rám figyelsz miközben beszélek, vagy nem, de én el tudom szórakoztatni magam akkor is, ha te nem figyelsz rám - pislogtam ártatlanul. Egy közös vadászat sem lenne ellenemre akár.
A mai napon rendkívül ingerült vagyok. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de így van. Már a hangszíne sem tetszik ennek a lánynak arról nem is beszélve, hogy miért pont velem szembe ül le. Legszívesebben kitekerném a nyakát csak, hogy elhallgasson. Ez valószínűleg meg is fog történni, ha nem tűnik el addigra, mikor újra kihajolok a férfi nyakától. Minden egyes korty a véréből olyan számomra, mint a mennyország és pontosan oda próbálom elringatni magam. Próbálok elszakadni a hangos zenétől, a párocskák nevetésétől és azt a dolgot élvezni, amit úgy is lehet, hogy mindkettőnkön ott díszítenek még a felesleges anyagdarabok. Persze sosem viszem túlzásba. Legalábbis a lábaimat mindig igyekszem kihangsúlyozni. Szomorúan nyugtázom, hogy a lány még mindig nem távozott. Úgy ül velem szemben, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Megforgatom a szemeimet a szavaira és meg kell, hogy mondjam egyáltalán nem tetszik a hangnem, ahogyan felém intézi a szavait. – Azért a helyedben én megválogatnám a szavaimat szépségem. Ma nem vagyok türelmes kedvemben. – Ha kell itt helyben kitépem a nyelvét anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, akár csak egy apró, kis változás is. Maximum néhányan csak figyelnének, hogy mégis mi az a vörös folyadék, ami a szájából folyik. Hmm. Lehet egy rendkívül vöröses koktél is. Nem kell feltétlenül a legrosszabbra gondolni. – Csak nem ki akarsz oktatni arról, hogy mégis miként viselkedjek az áldozatommal? – Kérdőn oldalra döntöm a fejemet és már kezdem elveszíteni a türelmem, de ezt semmiképpen sem engedem, hogy láthatóvá változzon. Próbálom megőrizni a nyugodt formámat és remélhetőleg ez az egész még azelőtt véget ér, hogy esélyem lenne vulkánként felrobbanni és célba venni őt, mint a legújabb áldozatomat. – Önmagadat szórakoztatni? Hm.. Miért nem beszélünk arról, hogyan fogsz szórakoztatni engem, ha már voltál olyan kedves és helyet foglaltál itt az engedélyem nélkül. Tedd magad hasznossá. – Parancsolom, majd egyszerűen hátradőlök és keresztezem a lábaimat. Vagy ajánl valamit, ami számomra is értékes vagy megcsavargatom kicsit azt a szép kis fejét a nyaka körül. Egyszer, kétszer esetleg háromszor is. Attól függ, hogy mennyire fog az idegeimre menni addig.
Csak megforgattam a szemeimet, mikor szavaival egyértelműen megpróbált megfenyegetni engem. Mondhatni, próbáltak már a lelkemre beszélni hasonló módszerekkel, ám nem tettek rám túl mély benyomást, azt kell, hogy mondjam. Talán jobb lenne, ha ő is felfogná már most, hogy hiába ez a selymes bőr, hiába a porcelánnak tűnő arcocska, a tökéletes alak, és drága ruhák, nem vagyok egy netántsvirág, és ami azt illeti, nem is nyelem le sokáig, ha ilyen hangnemben beszélnek vele. De talán erre később ő maga is rá fog jönni. Akkor is, ha ebben a városban egyelőre még én vagyok új. Nevetséges szituáció, de ez van. - Kioktatni? Én? Téged? Téged, a szemmel láthatóan tökéletes vámpírt, aki úgy viselkedik, mint egy beképzelt városi ribanc? Ugyan, kérlek. Most, hogy így mondod, csinálj, amit jónak látsz -legyintettem. - Én elszürcsölgetem a koktélomat közben -sóhajtottam, és miközben ő továbbra sem tisztította le ajka széléről a vöröslő folyadékot, én a számba fogtam a szívószálat, és apró kortyokban kezdtem szívni az édeskés nedűt, amely úgy folyt végig a torkomon, mintha háromszáz éve érlelődő vértasakot kaptam volna ajándékba. - Hm, szóval most már szeretnéd élvezni a társaságomat. Meglehetősen érdekes fordulat - mondtam ki hangosan a gondolataimat, ám arcomon csak a szokványos mosolyom kapott helyet, miközben ő hátra dőlt, akárcsak egy díva. Hát lehet, hogy ott, ahol él, mindenki királynőként kezeli, de engem nem érdekel, milyen beképzelt kis vérszívó. - Tudom, hogy kinek a védelme alatt állsz - tettem végül hozzá negédes mosolygással. Victor, ha jól sejtem, de ezt egyelőre még nem tettem hozzá hangosan. Vele van egy rendezetlen ügyletem. És ez a kislány pont jó helyen van most. Vagy inkább rossz helyen? Egyelőre úgy tűnik, egyikünk sincs tisztában azzal, hogy mit tud a másik.
Kezdőlap
•