Soha nem szerettem, ha mások úgy közlekednek, mintha minden szabad joguk lenne. Mondjuk én is pontosan így viselkedem, de ez most teljesen részletkérdés. Ez a lány minden egyes pillanattal eggyel unszimpatikusabb. Elismerem, hogy tetszik valamilyen szinten a viselkedése és a gondolkodásmódja az is, ahogyan kiáll magáért, de azért azt kell mondanom, hogy mindennek megvan a maga határa. Ő pedig határozottan átlépte ezeket a határokat a következő mondatával. Nem tudom, hogy honnan van ekkora bátorsága, de nagyon rossz emberrel kezdett ki a mai napon. Pontosítok, vámpírral. Bár ez a mi szemünkben most lényegtelen. Mindketten azok vagyunk és így ki is ütjük ezt a kis ütőkártyánkat. – Elnézést, de azt hiszem, hogy rosszul hallottam. Te most szeretnél meghalni kedvesem? Még egy ilyen okos kis szófordulat és boldogan megteszem további utalásokra nincs is szükség. – Nagyon a bögyömben van már a leányzó. Már akkor ki kellett volna törnöm a nyakát, mikor helyet foglalt. Egyáltalán mégis mit gondolt magáról, mikor ide ült? Én nagyon jól élveztem a magányomat és nem bámultam a semmibe.. Nem mutattam semmi jelét sem annak, hogy társaságra vágyom. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is el voltam foglalva az én kis játékszeremmel. De manapság, már minden szórakozásomat elrontják! – Tudod, hogy kinek a védelmében állok.. Milyen érdekes. – Színpadiasan sóhajtottam, miközben óvatosan kereszteztem a lábaimat az asztal alatt. Oké, most már ténylegesen kezdem hasznát venni, mert nagyon is szórakoztat. – Miből veszed azt, hogy bárkinek is a védelmére szorulok? – Nem vagyok egy törékeny virágszál igen is ki tudok állni magamért. Sőt, mi több azt hiszem másoknak már a nevem is elég sokat jelent. Nem akarok különösebb hatalmat. Kivétel persze az ágyban.. Ott megharcolok érte. Itt azonban nem szomjazom semmi másra, mint tiszteletre, amit többnyire meg is kapok. Kivételek azonban sajnálatos módon mindig is voltak és lesznek is. – Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy ez nem csak egy véletlen helyfoglalás volt. Lökd ki hercegnő mit akarsz, mielőtt még elalszom. – Unottan nyújtózkodtam egyet, mintha ténylegesen ennyire untatna a társasága.
Már a puszta lényemmel szerettem idegesítgeni más lényeket, legyen szó emberről, vámpírról vagy akár vérfarkasról. Ő egy vámpír, és úgy tűnik, eléggé nagyhatalmúnak képzeli magát a városban ahhoz, hogy ilyen nyíltan táplálkozzon. Sajnálatos módon, én magam is szeretem a birtokomban tudni a hatalmat, ami azt jelenti, hogy azt másoktól el kell vennem. És ha jól tudom... az a férfi, akinek köteléke alatt áll... Victor... szereti a nőket. Pontosabban, nem veti meg őket. Még szép, hogy szereti a nőket! Ezt a darabot nézegetve itt magammal szemben, még mondhatjuk azt, hogy ízlése is akad a pasasnak. - Hm, elég nagy a szád ahhoz képest, hogy nagyjából lábrakosgatás végett vagy ott, ahol vagy - jegyeztem meg eléggé szemtelenül, és ekkor már félreraktam a mosolygós ént. Semmi kedvem nem volt ezzel a nővel jópofizni, habár eddig sem azt tettem, csupán mosolyogva próbáltam elküldeni a pokolba, legalábbis előbb-utóbb az lett volna. - Bár a férfiak tény, hogy imádják az olcsó árut. Hát ha még erős is... - sóhajtottam fel, és szemmel láthatóan végigmértem őt, amit nyilván ő maga is észrevett. - Hagyjuk a bájcsevejt, igazad van. Egy férfit keresek itt. És ha jól tudom, nálad jobban ebben a városban senki nem ismeri őket. Vagy mondjuk úgy, hogy egy bizonyos testrészed ismeri őket? - fokoztam tovább a hangulatot, ám rájöttem, hogy ehhez a viselkedéshez még én sem szoktam hozzá. Anyám úrilánynak nevelt, ők pedig nem beszélnek ilyesmiről. Úgy tűnik, megbukott az anyai jómodor. - A nevét viszont nem tudom, és ez itt a bökkenő - sóhajtottam fel végül, és a pincér felé intettem, hogy kérünk két új italt. Habár üzletről van szó, ilyenkor nem szeretek inni, de mégis jobb úgy gondlkodni, hogy valami ad alád egy kis kereket. - A segítséged pedig nem marad viszonzás nélkül - tettem még hozzá. Nem vagyok hálátlan.
Az egyszer biztos, hogy ez a kislány tudta, hova marjon, hogy felhívja magára valaki figyelmét. Ha nem idegesítene ennyire, akkor talán még egy bókot is kiérdemelne tőlem, de jelen pillanatban a felesleges csipkelődése rendkívül untat. Akar valamit, de ehelyett sérteget egyre inkább elérvén azt, hogy elmenjen a kedvem egyáltalán bármitől is. Ez az egész véletlen ideülős dolog még okosnak is mondható a részéről, de nem túlságosan okosnak. Nem szokásom a fajtársaimat bántani, mert elvileg azt nem lenne szabad, de vele boldogan kivételt teszek és senkinek nem kell tudnia róla. Bár a halált nem nézik jó szemmel. A halálnál pedig mennyivel rosszabb dolgok történhetnek valakivel. Az egyetlen dolog, amire szükségünk van az nem más, mint a puszta fantázia. – Tényleg azt hiszed, ha csak a lábamat rakosgattam volna, akkor itt lennék? De boldog vagyok, hogy hallottál rólam. Igazán szívmelengető. – Szívem még van. Legalábbis technikailag, hiszen ki kell tépjék a mellkasomból, hogy igazán szívtelennek mondhassam magamat. Hiába lennék kíváncsi mennyire sorvadt már el nem ér annyit az egész. – Abból kiindulva, hogy merre terelted a témát csak nem azt akarod, hogy a férfiassága alapján azonosítsam, kedvesem? – Felvonom a szemöldökömet és akaratlanul is gúnyos mosoly ül ki az arcomra. Ez egy kihagyhatatlan helyzet volt be kell vallanom. Ha már annyira csak ezért tart érdemesnek engem bármire, akkor mégis miért ne. – Szóval nem marad viszonzás nélkül.. De, hogyan is segíthetnék én neked, mikor csak ahhoz értek, hogy a lábamat pakolgassam? Ezt te is meg tudnád tenni. – Kicsit húzom az agyát, hiszen ha ennyire lebecsült, már ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ha csak a testemet használnám ész nélkül, akkor soha nem jutnék előrébb. Plusz nem is igazán értem, miért olyan nagy tragédia, hogy különböző gyönyörökre vágyom. A férfiak annyira különbözőek és van egy örökkévalóságom, amit kiélvezhetek azzal, hogy megkóstolom azt a gyümölcsöt, amire abban a pillanatban vágyok.
Fel nem foghatom, hogy miért gondolja vagy látja ezt a nőt szépnek. Na jó, az nem kétséges, hogy igencsak formás, és aranyos, igazán ártatlan arcocskája van. A férfiak nagyon gerjednek az ilyenre, bár tény, hogy nem szoktam figyelemmel követni más nőket, és főleg nem szoktam megnézni, hogy milyük van. Nem azért, mert netán irigy leszek, csupán egyáltalán nem vonzódom az ilyesmihez. - Hm, hát, a hírneved általában korábban ér az ember fülébe, mint te magad a szemük elé. - magyaráztam, de rájöttem, hogy lehet, csak én fújom fel annyira ezt a szituációt. Az, hogy ő mennyire nagy céda, egyáltalán nem bizonyított tény, csupán adok egy-két véleményre, amit hallottam tőle. Lehet, hogy fele annyi férfinak sem tette szét a lábát, mint ahogyan én azt most gondolom. - De azt is mondták, hogy az én céljaimnak pontosan ezért felelsz meg. Nem tudom, mennyi ideig tartózkodott itt az a férfi, de neked elvileg tudnod kell róla. Nagy... szoknyapecér. - vontam meg a vállam, csak magyarázatként, hogy tudja, miért rá gondolok. - Óh, talán van egy albumod, amiben számon tartod a partnereid ékességét? Igazából ezt is elképzelhetőnek tartom. - sóhajtottam, miközben a táskámban kutakodtam, hogy elővegyem az egyetlen fényképet, amit a férfiról őriztem. De mégis tovább húzza az agyam, és emiatt nem nyújtom át neki rögtön. - Nem vagyunk egy súlycsoportban, kedvesem. Te élvezed az életet, én erre nem vagyok képes. Sosem voltam, és nem is leszek, míg célt nem érek. - Ez talán túl sok információ magamról, de ki tudja? Az ellentétek vonzzák egymást, lehet, hogy holnap már barátnők leszünk. Végül átnyújtottam neki a fényképet, és figyeltem a reakcióit. Mindent tudnom kellett. De ami feltűnt, hogy megrendült a szája széle... lehet, hogy tényleg jó emberhez küldtek engem?
Eléggé unszimpatikus személy a számomra. Mindig megkapom a tiszteletet anélkül, hogy követelnem kellene, de nála azt hiszem a másodikkal sem érnék el túlságosan sokat. Egyrészt tetszik, hogy egy bizonyos módon hasonlítunk ugyanakkor idegesít is, hiszen én egy percet sem töltenék el magammal összezárva, de mi ketten már régen vagyunk azon az egy percen és az sem éppen kellemesen telt, hiszen keresztbe tett a táplálkozásomnak, a szórakozásomnak. –De, ha elég okos vagy nem hiszel el mindent, amit hallasz.– Sok szóbeszéd jár körülöttem néhányat én is elkapok fél füllel, de annyira nem érdekel, hogy foglalkozzak is vele. Amíg szemtől-szemben megkapom azt a tiszteletet, amit megérdemlek nem problémázom ezen. Meg persze álcának is jók ezek a pletykák. Többnyire üresfejűnek hisznek, mert szét rakosgatom a lábamat. Mintha egy átlagos nő nem tenné ugyanezt a helyemben, ha meglátná, hogy milyen férfiakkal van dolgom. –Elég sok szoknyapecér férfi fordul meg errefelé. – Vonom meg a vállamat egyszerűen, hiszen ezzel még cseppet sem kerültünk közelebb ahhoz, amire neki szüksége van. Azonosítanom kell valakit. Hát elég sok férfival volt dolgom már, de nem mondhatnám, hogy egytől-egyig emlékszem mindegyikre. Ahhoz valami olyasmit kell nyújtaniuk, amivel képesek arra, hogy lenyűgözzenek. Vagy egy alkalomnál tovább kell bírniuk. – Ha van is, azaz én titkom.– Nem vagyok annyira elvetemült, hogy emléktárgyakat gyűjtögessek az alkalmi partnereimtől. Nem érzem szükségesnek. Ha érdemes arra, hogy emlékezzek rá tárgyak, fényképek nélkül is tökéletesen az elmémbe vésem minden egyes porcikáját. – Ne rakd túl magasra a mércét, mert a végén úgy fogsz meghalni, hogy nem is éltél. – Jegyzem meg egyszerűen, majd a kezembe veszem a képet, amit a felém nyújtott és szinte azonnal lángra lobban bennem a gyűlölet. – Mi dolgod is lenne vele? Mert, ha őt akarod életed párjának rossz szekér után futsz.– Mondom, miközben az idegességem levezetése miatt harapdálni kezdem az alsó ajkamat.
Ez a bár... itt csináltam némi galibát, mikor Marcel tudomására akartam hozni a jelenlétemet a városban. Hayley is itt volt, és önmagához mérten élvezte is a dolgot. Legalábbis nem nézett rám olyan elítélő utálattal, ahogy általában szokott... Leültem a bárpult elé, és egy intéssel whiskyt rendeltem. Elena mindig összezavarja a fejem. A szex isteni vele, de Salvatore helyében már felkötöttem volna magam. A szerelem nem csak vak, de hülye is, ami azt illeti. Nem találtam ismerőst, hát töményen unatkoztam. Kellett volna valami mozgalmas változatosság.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 07, 2015 12:46 pm
New Orleans, a hely, ahol sokáig a testvéreim "uralkodtak", míg én egy koporsóban pihentem bosszúra várva. Egy új testben pedig végre lehetőségem van, hogy benyújtsam a kilencszáz éves számlámat. Már nagyjából sikerült is megbízható forrásokat találnom, akik tudják, hogy merre vannak a testvéreim, és egy kis rábeszélés után el is árulják. Miután pedig kiélveztem a turistáskodást el is indultam, hátha megtalálom egyik hőn szeretett családtagomat. Niklausra, egy bárban találtam rá, és egyáltalán nem lepődtem meg. Semmit sem változott az évek során. Lazán leültem mellé, mintha csak rám várt volna, majd a pultostól megrendeltem a ház legjobb italát. Remélhetőleg, tényleg olyan jó lesz. - Tudod, vannak jobb módszerek is az alkoholnál... de persze ezt te nagyon jól tudod - vetem oda neki barátságosan, ám egy kis él is van a beszédemben, ami leginkább a gyűlöletet szimbolizálja. Annak az esélye, hogy felismer nulla, de nem hiszem, hogy még fel akarom fedni magam, ahhoz túl korán van még. Most csak egy dühös mágiával rendelkező vagyok, semmi több.
A merengésemből a mellém telepedő fekete fickó riasztott fel. Méghozzá egy meglehetősen pimasz és epés megjegyzéssel. Felvont szemöldökkel fordultam felé. - A tisztelet mérsékelt hiányáért is törtem már ki emberi nyakakat - jegyeztem meg hűvösen. - A helyedben elgondolkodnék rajta, hogyan beszéljek azzal, aki minden téren feletted áll - tértem vissza az italomhoz. - Mellesleg nem hinném, hogy ismerjük egymást. Még egy megjegyzés, és a nyakad bánja - morogtam még hozzá, és felhajtottam az italomat. A pasas egész lénye irritált, és iszonyú tenyérbemászó képe volt.
Már-már lenézően nézek öcsémre, aki természetesen rögtön fenyegetéssel akarja elérni a tiszteletet. Ugyan mikor fog rájönni, hogy a tisztelet nem olyan dolog, amit fenyegetések árán kapunk meg, hanem kölcsönös elismerés által. Persze, Niklaus erre nem képes, sem a természetet sem az embereket nem becsüli meg. - Elnézést, igazad van. A nevem Vincent Griffith, de neked felesleges bemutatkoznod, jól tudom ki vagy - a név valószínűleg semmit sem mond neki, ami így is van jól. Bolond lennék az igazi nevemet mondani. - Azt hittem már megtanultad, hogy agresszióval, nem lehet elérni semmit - az arrogancia továbbra is ott bujkált a hangomban, és a tekintetemben még akkor is mikor beleittam az italba, amit kihoztak. Kicsit talán keserű volt, de ízletesen keserű, és pont elég alkohol volt benne. Mondhatni tökéletes.
Vállat vonok a neve hallatán, mi a fenét érdekeljen engem, ki is ő? Aztán önelégülten biccentek, mikor azt mondja, ő tudja a nevemet. Noha a város még nem teljesen az enyém, szeretem, ha máris tudja mindenki, ki is itt az uralkodó, és azzal hogyan kell viselkedni. A következő megjegyzésére viszont összeráncolom a szemöldökömet. A fickó úgy beszél, mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy látjuk egymást. - Találkoztunk már? - kérdezem, zordan méregetve. - Nem, nem hiszem. Megjegyeznék egy ilyen ocsmány pofát - válaszolom meg a saját kérdésemet. - Ha tévedek, világosíts fel. Ezer év nagy idő. Én sem emlékezhetem mindenkire.
Könnyedén fátylat boríthatnék az incidensre, de nem teszem. Egyáltalán nem azok körét erősítem, akik egyszerűen csak félreállnak. Talán annak idején megtettem volna... de ma már senki nincs életben, aki erre a döntésre rá tudna kényszeríteni. Bosszút akarok, revansot. És nemcsak Tatia Petrova az, aki megérdemli ezt. A listám hosszas, és általánosságban egyéb vámpírok nevét tartalmazza. Anastasia is az, de ha netán sikerül vele alkut kötnöm, talán sikerül egy egészen más kategóriába sorolnom őt. Barátok? Nem, ez erős kifejezés. Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben megtörténhet. - Ez kétségtelen - emeltem felé a poharam, mikor azt mondta, okosként senki nem dől be másoknak, és a hallott szónak. Ahhoz ismerni kell a másik felet. És én erre jelenleg nyitott vagyok. Főleg ha ráismer a férfira, akit a képen lát. Igen, akkor határozottan... lesz egy közös ügyünk. Bólintottam. Sejtettem, hogy errefelé sok a szoknyapecér. - Nem is kérem tőled, hogy... jegyezd meg mindnek a nevét, kedvesem. De ha erre az egyre emlékeznél, az óriási lenne! - mosolyodtam el, majd felnevettem. - Már meghaltam egyszer. A második már nem érdekel. A lényeg, hogy ne haljak meg addig, míg bosszút nem állok azokon, akik ezt megérdemik. És a listámon akad még pár név - sóhajtottam fel, aztán előre dőltem. - Páromnak? Ugyan, kérlek! - dőltem aztán hátra, hitetlen pofát vágva. - Esetleg emlékszel rá? Bár ezek szerint biztosan. Az arcod midnent elárul - szűkültek össze szemeim. Tudtam, hogy emlékszik rá.
Sosem szerettem, ha alábecsülnek, de ugyanakkor ez rendkívül hasznos volt a számomra. Így soha sem látták a következő lépésemet és azt sem, hogy mikor készülök lecsapni valakire. Vagy éppenséggel, hogy milyen fegyvereket is adtak a kezemben mondván, hogy úgysem tudnám használni. Az pedig, hogy megzavart és a segítségemet kéri, mintha természetes lenne egyszerre háborít fel és lenyűgöz. Van benne valami. Ha nem lenne ennyire mereven célorientált, akkor talán még el is tudnám viselni hosszútávon, de jelen pillanatban sokkal inkább az idegesítő jelző felé dől a mérce. Úgyhogy jobb túl lenni ezen a kis beszélgetésen, alkudozáson, vagy mi a fene ez. – Szóval, akkor van egy aranyos kis bakancslistád, hogy kinn szeretnél bosszút állni, mielőtt még újra egy sírban kötsz ki? Ez aranyos. – Mondom mosollyal az arcomon, majd ez egy grimasszá alakul, ahogyan forgatom a kezemben a képet. Nem egyszerű a múltunk, de egyik férfival sem volt túl egyszerű. Bár erre azért emlékszem kifejezetten, mert nem mondhatnám, hogy a legjobbak közé tartozott. Emlékeznék, ha az lett volna, de a rosszakat is megjegyzem és soha nem felejtem. – Emlékszem rá, de inkább áruld el nekem, hogy mit akarsz tőle. Vagy mi az, amit tudni akarsz, mert az, hogy ismerem kétlem, hogy téged bármerre is előrébb juttatna, de javíts ki kérlek, ha tévedek. – Már őszintén érdekel engem az ő kis bosszúhadjárata. Egyrészt, hogy mivel húzta ki nála a gyufát illetve, hogy mégis milyen tervek ütötték fel magukat a piciny kis elméjében. Kíváncsivá tett. Ez pedig nagy szó. Tőlem legalábbis az.
A bár tele van vámpírokkal, amit undorítónak tartok, nem lenne joguk még csak létezniük sem, nem hogy itt tévelyegniük. Egy nagyot kortyolok az italomba, majd az üres poharat leteszem a pultra. Még egyért intek a férfinak, de ez lesz az utolsó. Nem akarom, hogy homályosítsa a fejem, amikor a bátyámmal beszélek. Észnél kell lennem, nehogy véletlenül rávezessem valamire, amire nem akarom. - Régebben ismertük egymást, de nem így és a körülmények is másak voltak - homályosan fogalmazok és nem véletlenül. - Hogy mennek mostanában a dolgaid? - nagyjából képben vagyok, hogy meghalt a lánya, de tőle szeretném hallani. Még akkor is, hogy tudom, egy teljesen idegen arcnak nem fog megnyílni. Még ha az eredeti testemben lennék, akkor sem mondana semmit.
Gúnyosan felröhögök, amikor kérdezgetni kezd. Most komolyan, tényleg választ vár? - Mi vagy te? Gyóntató pap, vagy pszichiáter? - vágok egy fintort. - Ha esetleg társaságot keresel, akkor nem a legmegfelelőbb lényt találtad meg. Nincs kedvem a beszélgetéshez. Főleg a hozzád hasonlókkal nincs. Ha esetleg lennének olyan bájaid, mint egy nőnek, nem bánnám, de a férfiakhoz továbbra sem fűlik a fogam. Ha ilyen élményre vágysz, Marcel köreiben keresd - intek újabb ital után. - És a helyedben most nagyon sürgősen békén hagynám magamat, mielőtt nekifognék nyomatékosabban is elmagyarázni ezt. Ha tényleg ismersz, nyilván tudod mire vagyok képes - mosolygom el magam már szinte kedvesen. - Bár talán addig a pontig még életben hagylak, míg elregéled, pontosan honnan is ismersz engem.
A második pohárból is kortyolok egy keveset, majd arrébb tolom a poharat. Elment a kedvem az ivástól, ahogy meghallottam Klaus nevetését. A jelenlétem és a tenyérbemászó jellemem idegesíti. Jó! Minél előbb elveszti a fejét, annál előbb tudom megmutatni neki, hogy újjászületésemmel miféle erők birtokosa lettem. Vége annak a sok évnyi lenézésnek és porba tiprásnak, most már elég erős vagyok, hogy legyőzzem őt. A bosszú olyan közel van, szinte érezni lehet a levegőben, mégsem teszek semmit. Most okosnak kell lenni, nem szabad, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam. Szerencsér,e már nem vagyok vámpír, így ez megkönnyíti a dolgomat. - Oh, már hogyne tudnám mire vagy képes. Szíven szúrod a testvéredet, amikor nem értesz vele egyet és kilencszáz évig egy koporsóban tartod őt. Tudod, most veszem csak észre, hogy mennyire hasonlítasz Mikaelre. Ugyanazok a módszerek, néha még ugyanúgy is nézel ki, mint ő. Ijesztő - a végét már csak gúnyosan teszem hozzá majd szemem sarkából figyelem őt. Kezemet és erőmet készenlétben tartom, ha ne adj isten túlságosan is messzire mentem volna. Az öcsém köztudottan hirtelen haragú.
- Szóval hallottad a legendákat a családi kapcsolataimról? - mosolygok továbbra is, mint a ragadozó barracuda, és felé fordulok a székben. - Nos, hagy egészítsem ki az ismereteidet. Kol általában azért pihent a koporsóban, mert egy idióta figyelemhiányos kis pszichopata. Bekah azért, hogy megtanulja, a család az első minden felett. Finn pedig... nos, ő egy kis talpnyaló volt. Heves nyelvcsapásokkal biztosította a helyet magának a családban. Elmesélek egy történetet róla. Kisfiú voltam még, mikor anyánk a közeli faluba ment csereberélni. Mikor hazajött, minden gyerekének hozott valami apróságot, és mindenkinek úgy adta oda, hogy elmondta, miért kapjuk. Elijah a vadászatért, Bekah a főzésért, Kol a ház körüli segítségért, és Finn a favágásért. Mind kibújtunk a bőrünkből, mikor az én seggnyaló bátyám kijelentette, hogy ő anélkül is segít, hogy viszonzást kapjon érte. Még a mindig lojális Elijah is a szemeit forgatta, én meg öklendezőrohamot kaptam. Finn egy aljas, sunyi, képmutató csúszómászó. És vámpírként sem változott. Ha rajtam múlt volna, még a következő évezredben is a koporsójában pihent volna. Anyám egyetlen értelmes cselekedete az volt, hogy megszabadított minket tőle. Nos, van még egyéb kérdésed, vagy észrevételed?
- Bakancslistája a húsvéti nyuszinak is van, angyalom. - jegyeztem meg mintha mellékes információ lenne, mjad hátradőltem, és körmeimet kezdtem el fixírozni, mintha bármi rendhagyó lenne rajta. Pedig nem volt, éppen ellenkezőleg, nemrég voltam manikűrösnél, egész jó munkát végzett, nagyon tetszik. De most nem erről van szó. Vissza a témához! - És van egy olyan érzésem, hogy te nem szeretnél felkerülni rá. Vagy azt hiszed, hogy nem bánok el egy ilyen nővel, mint te? - kérdeztem halkan. Ez az egész megbeszélés nem a hatalmunk és erőnk összehasponlításával kellene hogy történjen. Sajnos... én hajlamos vagyok elragadtatni magamat, de mindig találok egy kiskaput, ami sikeresen visszatérít a témához. Hát úgy döntöttem, hogy egy nagy sóhaj kíséretében lapozok. Semmi hasznom nem származna abból, hogy megöljem, ahogyan neki sem származna az én halálomból. Hacsak nem az a célja, hogy idegesítő, fecsegő nőket akarjon eltávolítani az éterből, mert akkor van okom félni. Nem ártottam neki, csak burkoltan a város ribancának neveztem. Végül is, ezt valamilyen szempontból felfoghatná bókként. - Tudnom kell róla, hogy ki ő, mit csinált itt, mikor járt itt... és legfőképpen, hogy mit akart... vagy csak a szokásost csináltad vele... is? - fűztem oda azt a picike szót. Nem sok hasznom fog származni belőle, ha vele is csak ágyakrobatikáztak, de nekem már az is sok segítség, ha tudná, hogy honnan jött vagy hogy hová ment. - Esetleg valamivel belegázolt a pici lelkedbe? - biggyesztettem le a számat. - Mert akkor nem lennél vele egyedül.
– Akkor én erről lemaradtam. – Nem szokásom listát vezetni, hogy mégis kin akarok bosszút állni. Mert én nem pazarlom az időmet arra, hogy listákat írogassak, vagy egyáltalán gondolkodjak ilyesmin. Sokkal inkább azon vagyok, hogy cselekedjek, mert az egy helyben ücsörgés nem az én asztalom. Főleg, akkor nem, ha valakinek keresztbe szeretnék tenni. Miért is hagynám, hogy élvezze az életét, ha egyszerűen csak ki akarom tépni a szívét a mellkasából? Nevetséges elhitetni vele, hogy lehet még jövője. – Nézzenek oda. Hányadszor is fenyegetsz meg a kis beszélgetésünk során? Ne feledd, hogy a segítségemet kéred kislány, mert ha így folytatod olyan könnyedén eljátszod a fejed a helyéről, hogy még pislogni sem lesz időd. – Lehet, hogy azt gondolja csak egy ribanc vagyok, aki minden szembejövő férfival ágyba bújik. De ez alapján gondolkodhatna. Elég sok férfi van most is jelen. A legtöbbel legalább egy kis kalandom volt. Nem hiszem, hogy szeretnék veszni látni a játékszerüket. Legalábbis ők ennek gondolnak engem. Én sokkal inkább fordítva látom. De nem érthetünk mindig együtt. Csorgatják a nyálukat rám és bármit megtennének értem. Hát nem aranyos? A nőknek az egyik legnagyobb fegyverét használom ellenük. Eddig pedig ez tökéletesen bevált. – Mégis miből gondolod, hogy bármit is elmondok neked ezek után? Már teljesen a kedvemet vetted. Plusz. Kíváncsi vagyok, hogy mit is tennél, ha felkerülnék a bakancslistádra. Ha tönkre akarod tenni, akkor egyedül leszel ebben nyuszikám. – Lehet, hogy Ő sem volt maga a tökéletesség, de már kezdem unni, hogy ez a kislány egy apró szikrányi kedvességet sem tud felém mutatni. Azért vannak minimális szükségleteim és ez határozottan közéjük tartozik. A tisztelet.
- Hm... azt hiszem, hogy teljesen igazad van. A fenyegetéssel aligha megyek valamire - ismertem be az igazát. Mégis, mi értelme lenne annak, hogy tovább álltatom magam? Nem tudom, hogy idősebb-e nálam, de én nem élek olyan vad életet mint ő. Fogalmam sincs, hogy hány fogával, de simán képes lenne elbánni velem... bármilyen módsazert megragadva. Hiszen csak nézzünk rá aztán rám. Ő valamelyest így élte az életét... felkészült mindenre, én pedig csak egy pitiáner bosszút forralok valaki iránt, aki megölte a vőlegényemet. Talán nevetséges, talán tényleg merész elképzelés, de egyszerűen nem akarom hagyni, hogy boldogan éljen az a nőszemély, míg én a poklok poklát éltem át miatta... majd meg is erőszakoltak... nevetséges életem volt, teli fájdalommal, és ő indította el a lavinámat. Meg kell bűnhődnie érte. És minden létező elemet meg fogok mozgatni azért, hogy ez megtörténjen. Elgondolkodva dőltem hátra. - A bakancslistám egy nagyon terebélyes felsorolás... és ha fel is kerülsz rá, az valószínűleg annyit fog jelenteni, hogy szeretném, ha képesek lennénk együtt működni - nyeltem egyet. Fogalam sem volt arról, hogy valószínűleg tényleg lesz közös ismeretségi körünk, márpedig most ő az egyedüli, aki talán el tudja mondani, hol van az a férfi. Az áldozatom volt férje... mindennél jobban szükségem van rá. Talán tud nekem segíteni. - Nem akarok rajta bosszút állni... vagyis, talán. Tönkretenni mindenesetre nem szándékoztam. Tudod, egykoron megölték a vőlegényemet... és az elkövető annak a férfinak a volt felesége volt - sóhajtottam fel. - Tatia Petrova. Talán hallottál már valamely hasonmásáról... talán. Miután egy Victor nevű férfi rabszolgája vagy, akinek köze volt egy másik olyan... nőhöz - legyintettem, majd elvigyorodtam, hiszen nem jövök felkészületlenül sehová. Nyilván ő sem. -, nem hiszem, hogy nem ismernéd valamelyiket hallásból legalább. Szóval... meg kell találnom ezt a férfit ahhoz, hogy méltó bosszút tudjak állni a volt feleségén. De nekem úgy tűnt, hogy enekd is lenne pár... keresetlen szavad Cedricre nézve - fürkésztem az arcát kíváncsian.
Meg kell hagyni, hogy megvolt a maga stílusa a kislánynak, de őszintén mondhatom azt, hogy egy kicsit azért idegesített is. Vannak határok, amiket nem lépünk át főleg, hogyha valakinek a segítségére szorulunk ő pedig újra és újra megtette ezzel pedig felébresztve a haragomat. Az egyszer biztos, hogy talpraesett és nem riad meg semmitől, de azért valljuk be, hogy bármennyire is nem tűnök veszélyesnek elsőre annál veszélyesebb vagyok, de erről jobb, ha senki nem sejt semmit. Nem érdekel, hogy úgy terjedtem el, mint egy nő, akit szinte bárki megkaphat. Csak azt felejtik el, hogy mennyi mindent kaphatok meg én egy-egy ilyen alkalommal. Ilyenkor uralkodhatom a férfiak felett és könnyedén információkhoz juthatnék anélkül, hogy ténylegesen bajba kerülnék bármi miatt. - Szóval ennyi fenyegetés után felajánlod a számomra azt, hogy legyünk szövetségesek? Meg kell tanulnod, hogy mikor mit mondj, mert így nagyon nem fogsz érvényesülni a világban. - Szinte állandóan változik a hozzáállása. Próbálja mutatni a kemény oldalát, hogy mennyi mindenre képes lenne, de a fegyvereit nem éppen a legjobb időben használja fel, mert utána rájön, hogy ezzel mindent elveszíthet. Sokat kellene tanulnia, ha ténylegesen bosszút akarna állni valakin. Ahogy kiejti a száján azt, hogy Victor rabszolgája vagyok akaratlanul is felnevetek. - Hát azt hiszem a rabszolga szót illetően nem ártana frissíteni odabenn a rendszert. - Ha ilyen lett volna a rabszolgák élete, mint az enyém, mióta csak ismerem Victor-t, akkor nem hiszem, hogy olyan rossz dologként tekintettek volna rá. - Tisztában vagyok a hasonmásokkal, de az energiámat nem pazarlom arra, hogy Cedric-et keressem, hogy kioszthassam. Van jobb dolgom is, mint a múlton rágódni, bár nem mondom azt, hogy a szívem csücske, de.. Talán megegyezhetünk, hogy segítek megtalálni cserébe pedig te tartozol nekem, amit bárhol, bármikor, bárhogyan behajthatok. - Nem szeretek rögtön adott helyzetben visszaélni azzal, hogy valaki tartozik nekem. Lesznek még rosszabb időszakok, amikor ténylegesen szükségem lesz rá. Az a pillanat pedig nem most jött el. De egyszer tudom, hogy szükségem lehet rá.
Csak felsóhajtottam, és hátradőltem az italom társaságában, közben folyamatosan körözve a pohár peremén, mintha valami hangot akarnék belőle kicsikarni, de nem vagyok egy nagy szimfónikus, valószínűleg ezért is nem sikerült. Mindez a figyelmem elterelését szolgálta volna, hisz bárhonnan is nézzük, ezzel a nővel akkor sem leszünk barátok, ha ketten maradunk az egész univerzumban. Én még tanuló vagyok, tekintve, hogy csak most csöppentem bele igazán abba a világba, amelyre már vágyom közel fél évszázada. Most jött el az ideje annak, hogy méltó bosszút álljak azon a nőn, és eddig nem volt lehetőségem bicskanyitogatóan fenyegetni, zsarolni vagy szövetkezni. Pedig szükségem lenne rá, látva, hogy ténylegesen így működnek itt a dolgok. Ez a nő legalábbis tökéletesen bemutatta számomra, hogyan is funkcionál a vámpírlét. Azt mondjuk sejtettem, hogy a valamit valamiért érv tökéletesen működik errefelé. - Nem akarok érvényesülni. Számomra csupán annyi a cél, hogy megéljem a legnagyobb ellenségem halálát. Azt követően... megadom neked az örömet is akár, hogy te fossz meg kicsinyes, örömnélküli életemtől, ha ez lesz a kívánságod - mondtam teljesen őszintén, ajkam szegletében egy kezdetleges mosollyal, arcomon pedig láthatta, hogy egyáltalán nem viccelek. Miért is viccelnék, ugyan már? Szükségem van az elégtételre, de ha az megtörténik, már nem lesz miért élnem. Nem lesz életcélom. A vőlegényem többé már nem fog élni, a legnagyobb ellenségem pedig, ha nem is hal meg, de megkapja a megérdemelt jutalmát, és már az sem fog hajtani tovább. Végül beleharaptam alsó ajkamba, hogy meggátoljam a nevetést, amely készült előtörni belőlem. - Akkor a te szótáradban mást jelent a rabszolga, mint az enyémben - vontam egyet a vállamon. Anastasia az a nő, aki én sosem lennék. Valószínűleg mert nem lenne képes elviselni a gyomrom azt, hogy a férfiak tárgyként kezeljenek. Na jó, fogalmam sincs, hogyan is kezelik, tekintve, hogy nem vagyok gyertyatartó, de a híre alapján elég sok férfinak csavarta már el a fejét. Vagy csak pletyka és valójában közel sem így van? Ezt enm az én tisztem megítélni. - Mondtam, bármibe belemegyek némi segítségért cserébe. Ha ehhez az kell, hogy máskor a rendelkezésedre álljak, hát úgy lesz! - Hangomban érezhette az elszántságot. Valójában bármit megtettem volna, hogy megtaláljam azt a férfit. Az már nem számított, hogy nekik van-e dolguk egymással avagy sem.
A Dane-el való találkozásom rendesen meghozta a kedvemet ahhoz, hogy meghosszabbítsam a városban való tartózkodási időmet. Ha belegondolok abba, hogy a szakításunk óta nem láttuk egymást.. szinte semmit sem változott ez idő alatt. Ugyanolyan édes és udvarias maradt, mint a nyári tábor ideje alatt, egy picit felnőttesebb, felelősségteljesebb kiadásban. Néha jó érzés viszont látni a régi kapcsolatainkat, megtudni, hová jutottak, mit értek el a külön töltött idő alatt, jobbá vagy rosszabbá tette-e őket a szakítás.. Lehet, ezzel egyedül vagyok, de én ezt igenis így gondolom. Engem minden kapcsolatom tapasztalttabbá tett, bizonyos értelemben. A tapasztalat lehet rossz is, én azokban sem szűkölködöm.. De Dane nem azok közé tartozik. Mindenesetre, ami a múltban történt, azt legtöbb esetben jobb nem felbolygatni. Nikkel úgy beszéltük meg, hogy egy ismert szórakozóhelyen találkozunk, miután kedvére kivadászta magát, hogy így fogalmazzak. Még mindig érthetetlen a számomra, hogy miért nem hajlandó gyakorolni a mágiáját, miért olyan elutasító vele szemben, de lehet ezt még ő maga sem tudja. Olykor az is megkérdőjeleződik bennem, hogy egyáltalán rokonok vagyunk-e annyira eltérő a gondolkodási módunk egyes dolgokkal kapcsolatban.. Csak külsőre hasonlítunk valamennyire, belül olyanok vagyunk, mint a kutya és a macska, marjuk egymást egyfolytában. Tipikus testvéri pár. Épp beléptem a Bloody Mary-be és a bárpulthoz értem, mikor egy sms érkezett a drága bátyámtól, hogy sajnos nem tud eljönni, mert valami közbejött.. Egy szép hosszú káromkodást lenyelve, pötyögtem egy "egye fene"-t válaszul, mert pontosan tudtam, hogy a nőcije miatt mondta el találkánkat. Nem baj, ha már itt vagyok, rendelek egy italt. Kértem egy Bloody Mary koktélt a bárostól, ha már a helynek is ez a neve, majd helyet foglaltam az egyik bárszéken.
Kezdőlap
• 
