Damon előhúzta a tárcáját, és élettel telt meg a mosolyom, ahogy megmutogatta a kis családját. A kislányát, akit egyszer már láttam fényképen, de azóta milyen nagyot nőtt...! És a kisfiú... Damon-ek igaza volt, tisztára olyan volt, mint az édesapja.
‹ Nagyon szép családod van. Már csak a gyerekek miatt is. › mondtam neki boldog mosolygással, és megfogtam a kezét. ‹ És már az esküvőn is túlestetek? › kérdeztem még, bár teljesen feleslegesen hisz ez nyilvánvaló volt.
Egy apró sóhaj bukott ki a számon, és így szemléltem hátradőlve a két férfit, hol Klausra nézve, hol Damonre. ‹ Egyesek meg irigyek, hogy ha nőt szerezhetnek, maximum egy éjszakára. › vetettem oda az újonnan megismert Klausnak. ‹ Damon, ne légy idióta. Ez a férfi arra se méltó, hogy Elena ránézzen. Miatta érne véget a boldog kis életetek? ›

- Igen.... elvettem Elenát - bólintottam. - Én marha - tettem hozzá mélységes elkeseredettséggel. - És tudod, mi a gond? Hogy ha még csak ránézett volna Elena erre a szemétládára... - mutogattam Klaus felé - bánná a fene. De egészen közelről nézett rá... - hergeltem magam egyre jobban. - Nagyon közelről! Akkor, amikor aláfeküdt! - srófoltam a hangom egyre feljebb, és végre sikerült lemászni a bárszékről.
- Ha a lányomat még egyszer a szádra veszed, leverem a fejedet! - álltam meg előtte, és tettem néhány bunyózó mozdulatot, de csaknem nekiestem Harmonynak. - Bocsi - dünnyögtem.

- Helyesbítenék - jegyeztem meg, mutatóujjamat felemelve. - Elena is feküdt rám... - vittem be a találatot, aztán mulatva néztem Damont, ahogy megpróbált harcias kakasként viselkedni.
- Maradj nyugton Salvatore -vetettem oda. - Momentán a lábadon is alig állsz. Menj szépen haza.... nyalogasd a sebeidet. Én addig a kis hölggyel még beszélgetek egyet - csúsztattam a kezem Harmony kezére.

‹ Damon, elég, elég! › emeltem fel már magam is a hangomat, és ugyan együttérzően, de határozottan néztem rá. ‹ A ti szerelmetek tiszta Elenával. Ne csinálj butaságot. Neked megéri megkísérelni, hogy péppé verjen? › böktem az ujjammal Klaus irányába, aki időközben megfogta a kezemet. Most így jobban megnézve... érthető volt, miért cselekedett Elena úgy, ahogyan. Hisz nem éppen egy megvetendő külsejű férfi ült mellettem. ‹ Annyiban igaza van, hogy ideje lenne hazamenned. Beszéljétek meg Elenával. És ha szükséged van egy barátra, hívj fel, vagy keress a hotelban. Majdnem elvettél egy éve, szóval úgy vélem, hogy bízol bennem egy baráti beszélgetéshez. › mosolyogtam rá.

Úgy hallgattam Harmony szavait, mint egy óvodás kisfiú, még a fejem is lehajtottam szégyenemben.
- Talán igazad van... - motyogtam. - Haza kéne mennem.... - büffentettem egy whiskyfelhőt. - Ha hazatalálok. Meg ha lesz egyáltalán értelme - nevettem fel keserűen. - Hol... laksz most? - kérdeztem, de már nagyon össze kellett szednem minden józan eszem, hogy koncentráljak a válaszra. - Ja, vele meg vigyázz... aljas, szemét gazember - igyekeztem ráfókuszálni Klausra.

- HOHÓ! - csillant fel a szemem mohón, és felcsillanó érdeklődéssel néztem egyikről a másikra. - Salvatore... ezt nem is tudtam! Az exmennyasszonyodat tisztelhetem a hölgyben? - néztem meglepve a vörös lányt, majd Damon utolsó szavaira elnevettem magam.
- Jaj Damon. Mintha te nem csináltál volna olyat, amit nem lett volna szabad. És ha a kisasszony a volt mennyasszonyod... gyanítom, ebben az esetben is ilyesmiről beszélhetünk - jegyeztem meg. - Na menj. Addig, míg fel nem húzol, és péppé nem verlek - vetettem neki oda foghegyről.

‹ A hotelban lakom. A bátyám lakását vettem ki ismét. Bár neki már újra nyoma veszett. › mondtam csalódott arckifejezéssel, Brandonra gondolva. Milyen régen is láttam őt... ‹ Vigyázz magadra, Damon. A gyerekeid miatt. › mondtam inkább ezt, hisz' tényleges, hogy Elena most nem hatná meg. ‹ És ha szükséged van bármire, gyere nyugodtan. Rám mindig számíthatsz. › biztosítottam, és Klausra néztem. ‹ Remélem, nem bánod, ha a múltunkat nem a te szórakoztatásodra fogjuk kiteregetni. › beszéltem már hozzá. Már csak Damon piszkálásáért is képes lenne gúnyolódni vele.

- Meg foglak keresni... megígérem! - mondtam komolyan, aztán kitártam a karjaimat. - Megölelnél? - kérdeztem. - De ha nem.... tekintettel a múltra.... azt is megértem - dünnyögtem. - Aztán tényleg hazamegyek.

- Nem, nem bánom - rántottam meg a vállam Harmony kérdésére. - Okos fickó vagyok... és ismerve Salvatore előéletét, nagyjából kikövetkeztetem - vigyorogtam, aztán érdeklődve néztem Damont. - Te jó ég, mint egy életre kelt Teletubbie - sóhajtottam, a szemem forgatva.

Rá se hederítettem Klaus idióta 'megállapítására', felálltam a székemről, és Damon karjai közé bújtam, hogy megöleljem, mindenféle feszélyezettség nélkül. ‹ A múlt elmúlt. Nincs miért szégyelned magadat. Az a hiba vezetett el Elenához. Mellettem sose lettél volna olyan boldog. › beszéltem halkan csak az Ő fülébe. ‹ De tényleg vigyázz magadra. És Damon.. › bújtam ki a karjai közül, és kacéran rámosolyogtam. ‹ Tényleg hiányoztál. › mosolyogtam szélesebben, hátha ő is elenged nekem egy mosolyt.

Harmony megölelt, és én hálásan viszonoztam a gesztust, hogy aztán kicsit elmosolyogjam magam.
- Kösz... - mondtam. - Örülök, ha hiányoztam.... néha azért én is gondolok ám rád - bontakoztam ki az öleléséből. - Most azt hiszem... mennem kell... - fordultam a Grill ajtaja felé nehézkesen. - Látjuk egymást még Harmony... valamelyik nap megkereslek - paskolgattam még meg a kezét, aztán - mint egy billiárdgolyó, faltól falig haladva - kitámolyogtam a Grill ajtaján.

(Damon és Elena háza)

- Szívszorítóan megható gesztus volt - jegyeztem meg, mikor Damon távozott a bal fenéken. - De te ugye még maradsz egy kicsit? Hidd el, nem vagyok én olyan rossz, mint ahogy ő lefestett - intettem Damon után, aki ekkora már valahogy kievickélt a Grillből. - Nos... még egy ásványvizet? Ha már mást úgysem fogadsz el tőlem....beszélgess velem egy kicsit!

Követtem a tekintetemmel Damon távozó alakját, és nem nevezhettem éppen zökkenőmentesnek a kijutását, de végül elhagyta a Grillt. A fejemben viszont ott maradt néhány szó tőle. Hogy ő is gondolt rám néha. És ez jólesett. Főleg Tőle.
‹ Még miről beszélgethetnék veled? › fordultam végül nagy sóhajjal Klaus irányába, már nem olyan ellenségesen, mint az imént. ‹ És ha már ennyire italozni akarunk, akkoooooor... vodkát kérek. › mosolyodtam el.

- Végre, egy kedvemre való válasz! - intettem vodka után, míg magamnak egy újabb tequilát kértem. - Hogy miért is beszélgess velem? Mert nem is ismersz, azért - vontam vállat. - És mert ugyanúgy egyedül vagy momentán, ahogy én. Miért ne mulathatnánk együtt az időnket? - koccintottam a poharamat az övéhez.

- Ne ítélj anélkül, hogy ne ismernéd az előzményeket - vontam meg a vállam. - Oké, tény, hogy nem vagyok ártatlan bárányka. De Elena sem az. Tudod, mindenhez két ember kell. Ahhoz képest, hogy alig pár hónapja a házasságuknak, nem tartott sokáig az ifjú ara hűsége. Akkor meg már jobb, ha az ilyesmi még az elején kiderül... előbb-utóbb úgyis megtörtént volna, csak épp valaki mással - gondolkoztam hangosan. - De csak hogy tudd... nem csábítok el a városban mindenkit. Csak a nőket - vigyorogtam el magam szélesen.
- De akkor halljuk a sztorit. Mi volt anno Salvatore meg közted? - érdeklődtem.

‹ Hát volt bennem valami remény, hogy csak nőket csábítasz el. › nevettem halkan, és a kérdésén elgondolkodtam. ‹ Idegen vagy. Miért kellene elmondanom? Nem elég a sablonos sztori, hogy jöttem, szerelmesek lettünk, eljegyzett, aztán meg szakítottunk, és ismét elmentem? › kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Milyen rejtélyes vagy - mosolyogtam. - De igen, elég. Bár Salvatore jókora bolond, ha menni hagyott egy olyan szépséget, mint te vagy - kacsintottam rá. - Én biztos nem követnék el egy ilyen hibát - sóhajtottam. - Na és mi hozott vissza ide? Ennyire kedveled az unalmas városokat? Vagy rokonlátogató? - intettem két újabb pohár ital után. - Kísért valaki? Esetleg mondjuk egy féltékeny barát, vagy férj?

- Komolyan mondom, nem csak Salvatore bolond, hanem a fél világ - csodálkoztam. - Egy ilyen gyönyörű nő után legalább húsz férfinak kellene futnia.... vagy itt tolongania a Grill ajtajában - nevettem el magam. - Ami engem illet, éhes lettem. Mit szólnál valami vacsorához? Elvileg egész jó pizzát sütnek itt - vettem kézbe egy étlapot. - És ha van kedved, közben megismerhetsz, és rájöhetsz, hogy nem vagyok én olyan rossz fiú, mint amilyennek Damon tartott - hajoltam közelebb, és ahogy megcsapott a vére illata, óhatatlanul is hatalmasat nyeltem.

‹ Óh, vannak kételyeim, miszerint egy férfi sem lenne annyira udvarias, mint te vagy. › döntöttem félre a fejemet mosolyogva, némi csipkelődéssel a hangomban. Nem tűnt fiatal vámpírnak, épp ellenkezőleg. És ha Damon nem esett neki, hát teljes bizonyossággal állítottam magamnak, hogy jó pár száz év van kettejük között, Klaus javára.
‹ A pizza jól hangzik. Elfogadom a meghívást. › vettem át tőle az étlapot, és láttam az arcát, mikor közelebb hajolt hozzám. Ezt az ábrázatot már megszoktam, majd' minden vámpír így pislogott, mikor közelebb kerültem hozzájuk. ‹ Ha most azt tervezed, hogy a vacsora után elkapsz a sikátorban, és megcsapolsz, már most szólok, hogy nem ajánlom. › mondtam neki komoly tekintettel. ‹ Nem vagyok ember, így nekem is vannak eszközeim, hogy megtaláljam a gyenge pontjaid. › világosítottam fel kemény hangon.

Megrendeltem a pizzát, aztán hátradőltem, és félig meglepve, félig mulatva néztem a lányra.
- Hm... nos, az egyszerű emberekkel minden teketóriázás nélkül ezt szoktam tenni, tény. Imádom, ha halottak jelzik, merre is jártam. Úgysem jók másra, csak tápláléknak. De ami téged illet, tetszel nekem. Nagyszájú vagy, és bátor. Másnak már a nyakát törném emiatt.... téged meg vendégül látlak. Értékeld ezt, légy szíves - vigyorogtam. - De tény, hogy a véred.... - szippantottam újra nagyot - hihetetlenül vonz, és csábít... mi vagy te? Mert több mint ezer éve élek, ezer éve vagyok vámpír, de még ilyennel sosem találkoztam.

Lehunyt szemmel szívtam magamba a vére illatát mikor újra közel hajolt, és szélesen rávigyorodtam.
- Pimasz kislány vagy - csóváltam a fejem. - Általában ez az én szövegem, hogy érezze valaki megtiszteltetésnek, hogy egy ezer éves vámpír lehet a társasága... vagy épp ölheti meg - köröztem az ujjammal az asztalon.
Meghozták a pizzát, és letették elénk, én pedig a gőzfelhőn keresztül Harmonyra néztem.
- Ezek szerint van rá esélyem, hogy ma még kóstolót is kapjak belőled? - mosolyogtam rá kedvesen. - Minden téren netalán?