Viccesen megböktem a vállát, ahogy a szemétkedésről beszélt, de nem bántam. Ha neki jólesik hát csinálja, csak ne nagyon tudjak róla. Főleg akkor nem, ha Elenának vagy a család bármelyik tagjának köze van hozzá, de bíztam benne, hogy az ígéretéhez híven ez nem fog bekövetkezni.
Aztán kénytelen voltam nyelni egyet, amikor a gyűrűről és a gyerekről beszélt, de csak úgy, hogy én ezt nem várom el tőle. Igaza volt, tényleg nem. - Nem, én ezzel ráérek még. Nagyon, nagyon ráérek, azt hiszem - mondtam biztosítva affelől, hogy nem nagyon vannak ilyen szándékaim. - Szeretem a gyerekeket és a családokat is és minden egyebet, de... én még nem tudnék... ebből nem fogok jól kijönni - nevettem el magam a végére, aztán csak megráztam a fejem. Jobb, ha ezt hanyagoljuk.
- Akkor... mi most egy pár vagyunk vagy...? - nem nagyon tudtam, hogyan is kellene hozzáállni ehhez, ezért kérdeztem inkább rá. Minden tőle függ.

Belemosolyogtam a csókba. - Ugyan... nem vagyok én olyan nagyon szemét, hogy minden nap kelljen csinálnom valamit. Megelégszem a heti... két-három alkalommal - vigyorodtam el gonoszkásan, de persze azonnal el is tüntettem, hogy jókedvűen öleljem őt továbbra is magamhoz. - Húh... még jó, hogy Miss Pearl igézve lett. Ő lenne az első, aki a torkomnak esne, ha rájönne emiatt, merthogy... arra hivatkoztam, hogy nem akarom elkötelezni magamat. De... azért te más vagy. Te nem várod el, hogy holnap letérdeljek előtted, és felhúzzak egy gyűrűt az ujjadra, meg azt se, hogy rögtön gyerek jöjjön - kacsintottam rá. - Nem... te ráérsz holnap után is - vigyorogtam pimaszul.

Tudomásul vettem, hogy ettől jobb úgysem lesz ennek a két férfinak a viszonya, csak azért imádkoztam, hogy nehogy egyszer túlságosan elmérgesedjen köztük a helyzet. Annak egyikőnk sem örülne, vagyis Elena és én biztosan nem.
Lehunytam a szemeimet, amikor megcsókolt és ugyanolyan hévvel, mégis lágyan és kedvesen csókoltam vissza. Valahogy még ez is más volt, mint egy kis idővel ezelőtt.
- El sem tudod képzelni, milyen jó ezt hallani - szívből elmosolyodtam, bár azt hiszem, még mindkettőnknek szoknia kell majd a helyzetet. Hogy mi lesz ebből... - Én is szeretlek, Ben és nem érdekel, ki mit fog gondolni vagy az, hogy milyen szemétségekre vagy képes - mondtam őszintén, de azért reméltem, hogy nem nagyon fogja elvetni a sulykot.

- Damon meg köztem soha nem lesz béke, erről nem tehetünk. Évtizedek előtt megköttetett közöttünk egy viszály... és ezt soha nem fogjuk kiheverni. De legalább izgalmas az ő életük, meg az enyém is - vigyorodtam el egy pillanatra, majd kissé meglepve pislogtam rá. Azt hittem, hogy elküld, de... azt kérte, hogy csókoljam meg. Én meg nem is tétováztam sokáig. A tarkójánál fogva húztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem, úgy ahogyan kérte. - Szeretlek, Kate... - suttogtam közben.

- Damon is azok közé tartozik, akiket kedvelek, nem mellesleg Elena férje. De azért örülök, hogy visszafogod magad - mondtam én magam is megkönnyebbülve és mosolyát látva valahogy nekem is jobb kedvem lett. Nehéz lesz ez a dolog, de ebben a pillanatban jó érzés volt, hogy elmondtam neki, mit érzek iránta. A többi pedig a jövő zenéje.
- Most... kezdetnek talán megcsókolhatnál - mosolyodtam el ismét egy kissé, szemeibe nézve.

Valamivel könnyebb lett a légzésem, és halvány mosoly jelent meg az arcomon. - Ezt... azt hiszem, meg tudom ígérni. Már csak azért is, mert mostanság van jobb dolgom is, mint Salvatore meg az édes kicsi családja... - sóhajtottam egyet kis gúnyolódással, de ez nem Kate-nek szólt, hanem Damon-nek. - És akkor... mi mit csináljunk? Úgy értem, hogy... - Na jó, már magam se tudtam, hogy értem.

Az első verzió nagyon nem tetszett. Nem tudtam volna úgy tenni, mintha egyikőnk sem mondott volna semmit, az egyszerűen képtelenség lett volna. Esetleg egy kis igézéssel vagy valamivel, de az úgy nem az igazi, úgyhogy ezt rögtön kilőttem. Két lehetőség maradt és nagyon gyorsan, valamint nagyon alaposan kellett mérlegelnem ezeket. Nem akartam hibázni és máris elkergetni...ha valamit, hát ezt nem akartam. Ezért mondtam azt amit.
- Ismerlek már Ben és tudom, hogy milyen vagy. Nem várhatom és nem is akarom tőled elvárni azt, hogy ezt felrúgd miattam vagy elnyomd az igazi énedet. Nem fogom elkövetni ezt a hibát, mert én nem akarlak megváltoztatni - mondtam neki komolyan, tényleg komolyan. Miattam nem kell megváltoznia senkinek, éppen amiatt szerettem bele, amilyen volt. - Most, hogy már tudom mit érzel, így nekem is könnyebb egy kicsit. Csak annyit kérek, hogy... ne akard minden egyes másodpercben kiakasztani a húgomat és a családját - ez volt az egyetlen kérésem felé, reméltem, hogy ezt megérti.

Láttam rajta valami megnyugvást, és egy halvány mosoly suhant végig az arcán. De a kérdésére nagyon gondolkodnom kellett... mert vajon... képes lennék én ismét belebonyolódni egy kapcsolatba? Úgy, hogy... megint nem csinálhatok semmi parasztságot, bunkóságot, köcsögséget? Ájh, én azok nélkül képtelen lennék élni... - Az egyik lehetőség, hogy... úgy teszünk, mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna - válaszoltam, egyelőre a lehető legrosszabb megoldást felvázolva. - A második, hogy... az előbb elhangzottak fényében... tovább folytatjuk ezt, ami köztünk van, és talán... majd visz minket valahogy az élet... és majd kikötünk valahol. Mindenesetre... én téged féltelek a legjobban. Nem, nem azért, mert téged is úgy faképnél hagynálak, mint Pearlt, vagy akármi... hanem hogy... belegondoltál, mit fog gondolni a húgod, meg az az idióta Salvatore? - kérdeztem némi keserűséggel. - Én szeretlek, és érted azt hiszem, bármire képes lennék... együtt élni, és... és egyebekre is, úgy hiszem, de... neked kell eldöntened, hogy... akarsz-e egy olyan lókötővel bármit is, mint én.

Halvány mosoly ült ki az ajkaimra, tényleg nagyon halvány, de azt hiszem, már boldog. Azt mondta nem hazudik... én pedig hittem neki még akkor is, ha lehet, hogy ez életem legnagyobb hibája lesz. Hinni akartam neki és szemeibe nézve láttam, hogy tényleg az igazat mondja. Ettől függetlenül még mindig ott volt az a bökkenő, hogy ő nem ilyen. Ez csak egy kis rész belőle, de nem a teljes egésze.
- Szóval... te szeretsz engem és én is szeretlek téged - foglaltam össze az elmúlt néhány percet. - Most mi lesz... velünk?

Visszafordult felém, és feltette a nagy kérdést... - Hiába nézed ki belőlem... nem szoktam mindenből viccet csinálni, ezt elhiheted nekem... ha ilyesmiről van szó... én is tudok komoly és őszinte lenni - nyeltem egy hatalmasat, és így néztem továbbra is a szép szemeit. - Nem viccelek, és nem azért mondom, hogy ne érezhesd magadat rosszul... nem hazudom az érzéseimről. Csak titkolom őket, de... sosem hazudom róluk - ráztam a fejemet.

Hátat fordítva neki és ellépve előle letöröltem azt az árva könnycseppet, ami az arcomon csordogált egyre lejjebb, és mindössze annyit akartam, hogy hagyjon egyedül. Úgy könnyebb lett volna ebben a helyzetben, de mégis maradt, emiatt hallhattam meg a szavait. Nem hittem a fülemnek... azt mondta, hogy ő is szeret engem? Kimondta, amiről az előbb még csak rébuszokban beszélt, az én szívem pedig ennek hatására hatalmasat dobbant. Erőt vettem magamon, hogy tudjam tartani a tekintetét, összeszorított ajakkal meredtem a szemeibe. Te jó ég, hogy zúghattam én ennyire belé?
- Ezt...komolyan mondod? Nem csak azért, hogy... hogy ne érezzem magam ennyire rosszul? - kérdeztem rá, de legbelül már elkezdtem örülni. Valami mégis eszembe jutott. Már megint. - Olyan érzésem van, mintha most következne az, hogy de...

Ellépett előlem, és erre nagyot sóhajtottam és nyeltem egyszerre. Mit kellett volna tennem? A szerelem gyengévé tesz... nem akarom, hogy bárki gyengének lásson! Férfi akartam lenni, erős, és határozott. Aki nem függ senkitől és semmitől. Mégis ha ránéztem Kate-re... hát Ő... az Ő közelében nem tudtam ilyen lenni... mellette talán lett volna esély mindenre, amire eddig nem... - Kate... - léptem még egy percre utána, és mélyen a szemeibe néztem. - Én is szeretlek... - mondtam ki őszintén, suttogva, és rekedten.

Nem akartam mondani neki semmit, még ránézni is nehezemre esett. Miért kellett megnyitnom a szívemet felé? Nem szándékosan tettem, de ha előbb észreveszem, hogy így beférkőzött még a bőröm alá is, lehet, hogy tudtam volna tenni ellene valamit. Erre csekély esély volt, mégis mi lett volna, ha egyszer az egyik hülyesége alkalmával nem behívom a házba, hanem elküldöm őt? Lehet, hogy könnyebb, sokkal könnyebb lenne.
- Ha... ha nem tudod és nem akarod kimondani, nem kell - meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, mert a torkomban még mindig ott volt a gombóc, amint pedig pislogtam egyet, még egy könnycsepp is legördült az arcomon, pedig nem akartam sírni. Előtte nem. - Így nem. Úgy gondoltam jobb, ha tudsz arról, hogy elérted, hogy beléd szeressek. Nem ez volt a legjobb ötletem az életemben, most már ezt is tudom - nyögtem ki nagy nehezen. Ezt sem akartam neki mondani, de jött belőlem. Megbántott, ilyenkor ilyen leszek. - Ha már nincs itt semmi dolgod, akkor... most talán... menned kellene - elléptem előle, de megértettem a helyzetét. Neki is nehéz lehet 170 év alatt először ezt hallani vagy...esetlegesen valami hasonlót érezni.

Láttam arcán az érzelmek játékát, és azt hittem, meghasad a szívem... de ha most elmondom, hogy én is szeretem őt... vagy a mennyországban lesz egy ideig részünk... vagy egyből a pokolba kerülünk, méghozzá miattam, mert... reménytelen eset vagyok. Ha valaha voltam olyan helyzetben, hogy nem tudtam, mi lenne a helyes, hát akkor ez volt az a szituáció.

- Kate... - léptem újra elé, mikor hallottam a hangján valami nagyon furcsát. A kezeim az arcára csúsztak, és magam felé fordítottam, olyan lágyan simogatva, ahogyan csak képes voltam rá. - Nem tudod érezni azt, amit én érzek... Lassan 170 éves leszek, és ez idő alatt még egyszer sem éreztem ilyesmit... csak az árnyékát, azt hiszem - nyeltem egyet. - Nem tudom, mit kellene tennem... mert ha kimondom azt, amit érzek... fogalmam sincs, mi várna ránk... - néztem rá tanácstalanul, és megkínzottan. - A menny vagy a pokol...

- Már bizonyított, hogy vonzódom a szemétládákhoz - nevettem el magam keserűen és kínosan. Le akart beszélni magáról, ez világos volt és nagyon jól csinálta. Elkapta azt a fonalat, ami miatt én is bizonytalan voltam, tehát azt, hogy milyen is az ős személyisége. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz, nem lett volna szabad elmondanom neki, hogy mi kelt életre bennem iránta. Mégis jobb volt tisztázni és nekem is tisztábban látni a dolgokat. Tiszta lap, így már nem kellettem neki. Emiatt szavai pedig ezer apró darabra törték a szívemet.
- Értem. Persze, hogy értem, hogyne érteném - motyogtam magam elé megtörten, a torkomban pedig gombóc kezdett keletkezni. Ez van akkor, ha valakit szeretsz, de nem úgy jön össze, ahogy szeretnéd. - Nem is tudom, mit vártam - most kezdtem azt hinni, hogy Elenának végig igaza volt. Miért nem hallgattam a húgomra és hagytam ezt a dolgot a fenébe?

Ahogy megismételte, már csak döbbent tátogásra voltam képes. Nos... igen... azt hiszem, pontosan ettől féltem a mai délutánon... mert magam is majdnem kimondtam valamit a szeretkezésünk közepette, és olyat tőlem még nagyon senki nem hallott. Csak rázni kezdtem a fejemet, és valahogy még a légzésem is hevesebb lett. - Nem, Kate... TE nem szerethetsz engem! Neked... neked egy tisztességes férfit kell szeretned, aki... aki csak a Tiéd! - néztem rá, már nem kevés rémülettel. Most valljam be, hogy az én szívemet is hosszú idő után ő dobogtatta meg először úgy igazán? Azzal csak elmélyítenénk ezt... - Én nem vagyok tisztességes, én egy szemétláda vagyok! Érted? - kérdeztem zakatoló szívvel, ám közben egyre csak nehezedtem, hiszen éppen magamról beszéltem le... én, aki vágyott rá, a szívére, a lelkére, a testére... mégis jobbat érdemel. És erre... csak most jövök rá. Ő jobbat, és többet érdemel. Mégsem vagyok képes nem szeretni... nem lennék képes úgy túllépni, mint az előző "kapcsolatomon"...

Én magam nem tartottam felettébb viccesnek, amit mondtam, de ő jól szórakozott rajta. Ez nem nagyon lepett, meg mindenfajta reakcióra fel voltam készülve, mégis emellett... láttam a hitetlenkedést az arcán, olyan volt, mint aki nem tudja felfogni, miről is van itt szó. Most pedig még egyszer ki kellett mondanom... azért volt ilyen nehéz, mert olyasfajta pasiknak, mint neki még nem mondtam ilyet. Akinek mondtam, az teljesen más volt, de mint látható, változik az ember ízlése.
- Azt mondtam, hogy.... beléd estem - nyögtem ki még egyszer, direkt nem azt a szót használva, hogy szeretlek. Féltem attól a szótól, főleg az esetleges reakciók miatt.

Kíváncsi voltam, hogy mire megy ki a sok szöveg, és a szavak, amik valljuk be, egyre közelebb és közelebb érintették meg a szívemet, és a lelkemet egyaránt. Hogy végül meredten bámuljak a szemeibe, mikor befejezte, és az első kezdeti sokk után úgy nevettem el magamat, mintha az év legjobb viccét hallottam volna. Egy nő nem szerethet engem. Legalábbis a többségük csak szórakozni szeret, és én is velük, de szeretni... nagyon egyik se szeretett eddig. - Hogy mondtad? - kérdeztem végül, még mindig hitetlenkedő fejet vágva.

- Nem ez a lényeg, Ben - mondtam, amikor arról győzködött, hogy ő kétnaponta is jött volna, csak nem tudott. Nem itt volt a kutya elásva, teljesen másra akartam utalni. Olyasvalamire, amit eddig féltem kimondani, mert eddig még nem is éreztem, hogy ki akarom mondani, de most meg akartam tenni. Nem biztos, hogy kellene, de legrosszabb esetben legfeljebb...vége lesz ennek az egésznek, ami köztünk folyik. Ezt nagyon nem akartam, mégis megszólaltam.
- Tudom, hogy velem máshogy viselkedsz, mint a többiekkel. Kedvesebb vagy és gyengédebb, és eleinte nagyon jó mókának tűnt ez a dolog, amit mi csinálunk, de mára már... valami megváltozott bennem. Lehet, hogy azért, mert két hónapig nem láttalak, vagy lehetett ez akármi miatt, nem számít - megráztam a fejemet, kételkedtem benne, hogy kell-e ezt nekem tovább folytatnom, de ha már belekezdtem, nem hagyhatom abba. Végig kell mondanom. - Jó ez a se veled, se nélküled kapcsolat, semmi kötöttség vagy komolyság, elvégre te magad mondtad az előbb, hogy ezt nem akarod. Én mégis... - lehunytam a szemeimet, nagy levegőt vettem, nyeltem egyet, ezután nyitottam ki a szemem és néztem vissza rá. - Azt hiszem, beléd estem - megkönnyebbültem, ahogy kimondtam, pedig a java még csak ezután jött.

- És megalapítjátok Pearl-lel az "Utáljuk együtt Benjamin Lockwood köcsög fejét?" - kérdeztem érdeklődve, mikor végeztem az ingek begombolásával. - Bár az ő véleménye nem érdekel - vontam egyet a vállamon. - A tiéd már annál inkább - néztem őszintén a szemeibe. Őszintén? Egyre nevetségesebb vagyok. Húh, minél előbb elhúzok innen, annál előbb tehetek valami gonoszságot. De a fene, nem volt még kedvem menni... egyáltalán nem. - Kate... - léptem oda elé, és megsimogattam az arcát. - Sajnálom, ha fájdalmat okozok neked. De én ilyen vagyok... melletted már így is enyhébb vagyok, mint másokkal. Te fontos vagy nekem... ha nem ölettem volna meg magamat, jöttem volna minden második napon is akár, de... nem tehettem.

Nem tagadom, meglepett a válaszával de utána rájöttem, hogy mi mást is várhattam volna? Ő ilyen volt, ez most mégis rosszul esett. Nem tehetek róla, én pedig ilyen voltam. Milyen szép is, ha ennyire különbözünk!
- Kedves - nyögtem ki az első szót, amivel reagálni tudtam a válaszára. Eléggé hülyének éreztem magam, mert mindig, minden egyes alkalommal bedőltem neki, akárhányszor idejött. Le kellene állnom ezzel, de az volt a gond, hogy nem tudtam...

Az ingemet gomboltam éppen befelé, mikor meghallottam a kérdését, és elgondolkodtam. Nos igen, Ben, gondolkodj valamin, ami ezt az ütős kérdést fesztelenné teszi, mert nem szeretünk ám komolyak lenni. Én legalábbis szeretek komolytalanságokban élni. Az mindig annyira... jó. - Hmm... most megpróbálom lecsökkenteni az időt egy hónapra a kettő helyett - kacsintottam rá, és talán nem ilyen választ várt, de... na, ismer. Nem szeretek túlságosan komolykodni, főleg ha érzelmi kérdésről van szó. Tegnapig szenttül hittem, hogy nekem az érzelmi állomány kimaradt a testemből.

Elmosolyodtam, amikor egyet értett és én is a fehérneműimért nyúltam, hogy felkapjam őket magamra, aztán megkerestem a felsőmet és a nadrágomat is és azokat is felvettem. Ez az egész művelet nem tartott tovább két percél, de én is a gondolataimba merülve rángattam magamra a ruhákat. Általában mindig így éreztem magam, miután együtt voltam vele: bizonytalan voltam.
- A végén valahogy mindig...ennél kötünk ki - törtem meg aztán a csendet, utalva az előző fél órára. Én sem nagyon tudtam mást mondani és ez is csak amolyan megjegyzés volt, aztán mégis továbbfűztem a dolgot és akaratlanul is jöttek kifelé a szavak a számon. - És most mi lesz? Megint nem találkozunk két hónapig, aztán újra összefekszünk, majd ismét megyünk mindketten, amerre látunk? - kérdeztem, de a végén már lesütöttem a szemeimet. Ezt lehet, hogy nem kellett volna.

- Osztom a véleményt - bólogattam vigyorogva, aztán nagy nehezen elengedtem, és felültem, hogy az alsóm után nyúljak. - Nem szeretek szemérmetlen lenni - vigyorogtam szélesen, pimasz csillogással a tekintetemben, és belebújtam a gatyámba, aztán nagyot sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Most hirtelen semmi egyéb nem jutott eszembe, hogy mit is mondjak... jaj, ez egyre bonyolultabb.

Velem együtt érte el őt is a mámor, ennek pedig kifejezetten örültem. Fáradtan, kissé verejtékezve zökkentem vissza a való világba, ott, ahol élnünk kellett. Percekig liheghettünk kifulladva, közben pedig gyengéden a hátát simogattam, így sikerült megnyugodnom és rendeznem a légzésemet és gondolataimat. Elmosolyodtam szavaira és hátrahajtottam a fejem, a szőnyegre.
- Bevallom, én is imádlak - mondtam viccesen, de mégis komolyan gondoltam. Persze, hogy imádtam, de tudta ezt ő magától is. - Ez csodálatos volt.