Nem akartam fél percenként az órára pillantani, mégis ezt tettem. Mióta ebben a városban éltem megtanultam, hogy soha nem lehetek eléggé gyanakvó és soha nem félthetem eléggé a szeretteimet. Szüntelenül rossz érzés járta át a testemet, a gyomrom és a mellkasom görcsbe rándult, a végén már a körmömet piszkálgattam, hátha történik valami. Beleőrültem ebbe a semmittevésbe és tudatlanságba. Negyvenöt perc telt el azóta, hogy Ben nem vette fel a telefont és normális esetben nem aggódtam volna, de... azzal a Klaus-szal vagy kivel találkozott. Elena mesélte, hogy nem jó benne bízni, ahogy Ben is felvilágosított arról, hogy kicsoda és micsoda ő. Persze, hogy aggódtam a férfiért, akit szerettem. Ki tudja milyen baromsággal bízza meg őt és használja a szolgájának.
Felálltam a kanapéról és az ablakhoz sétáltam, mintha ott jobban érezhetném magam. Kinyitottam és beszippantottam a beáramló friss levegőt, de ez is csupán másodpercekig nyugtatott meg. A belső párkányra támaszkodva, mély lélegzeteket véve próbáltam mondogatni magamnak, hogy minden rendben lesz.
Kinyitottam a szemeimet és hirtelen fordultam meg a tengelyem körül. Nem elég a rosszullétem fokozódása, még mindig olyan volt, mintha figyelnének. - Van itt valaki? - kérdeztem végső kétségbeesésemben. persze, ha van is valaki a házban, biztosan válaszolni fog.

Lapoztam és lapoztam az újságot, egyre nagyobbakat sóhajtottam, Ben mégsem jött vissza. Talán még nála is jobban utáltam, hogy hibrid lett. Nem azzal volt bajom, hogy milyen természetfeletti lény, csak az, hogy így eléggé kiszolgáltatottá vált. Igaz, mit is ért egy hozzám hasonló ember a hibridséghez és az ehhez kapcsolódó dolgokhoz? Semmit. Mindössze annyi volt a dolgom, hogy elfogadjam a helyzetet.
Ledőltem a kanapéra és lehunytam a szemeimet. Nem akartam elbóbiskolni, a vízszintes helyzetbe kerülés mégis megtette a hatását, a szemhéjaim szinte leragadtak. Az álmok elkerültem, vagyis amikor kinyitottam a szemeimet nem emlékezte, hogy álmodtam volna valamit. Inkább egyfajta rossz érzés kezdett el dolgozni mellem és olyan volt, mintha... valaki lenne a lakásban rajtam kívül.
Felültem és körbenéztem. Senki. Ajtók, ablakok zárva, senki sem juthatott be, én viszont késztetést éreztem, hogy a telefonom után nyúljak és tárcsázzam Ben számát. A fülemhez emeltem a készüléket és hallgattam, hogy kicsöng, de csupán a hangposta jelentkezett. Remek!
- Szia, én vagyok. - mosolyodtam el halványan. - Azt mondtad, hogy visszajössz. Mindjárt sötétedik és... még mindig tart az a találka a főnököddel? - nevettem el magam kényszeredetten a szóhasználatomat hallva. - Ne hagyd magad belerángatni semmilyen ökörségbe, oké? - kértem. - Nem megyek sehová, nálam várlak, ha jönnél. Szeretlek. - ezzel letettem a telefont és magam mellé hajítottam. Lehet, hogy el kellene kezdenem a másik lehetőségen gondolkozni, miszerint Ben ismét... nem, megígérte, hogy nem fog ismét mások után koslatni. És én hittem neki. Csak ez a gyomorszorító érzés múlna el.. ahogy attól is felálltak a pihék a tarkómon, hogy szüntelenül olyan volt, mintha figyelne valaki.

Üres tér. Mekkora büntetés. Egyáltalán nem tudtam most hová tenni, hogy miért kellett erre a sorsra jutnom. Talán tényleg mindig is ez volt a rendeltetésem? Hogy engem erőszakkal, gyalázattal tüntessenek el, mint mocskot az ablakból? Annak idején is gyilkosság áldozata lettem. Annak idején is volt benne minden... és most... azok öltek meg, akiket én akartam eltenni láb alól. Megérdemelnék mind egy szálig a halált.

Az, amilyen állapotba kerültem, semmihez nem volt fogható. Nem tudtam, mennyi az idő. Nem hallottam semmit. Egy ideig látni se láttam semmit. Csak jöttem előre... nem tudom, miért éreztem, hogy muszáj... de jönnöm kellett. És felismertem az ajtót. Ahogy átsiklottam rajta, mintha ott se lenne... hát tényleg ilyen egyszerű a szellemlét? Nincs ránk hatással semmi? Talán még repülni is képes lennék... na jó, ez már megint a dolgok vicces oldala.
Bentebb léptem. Furcsa volt. A testem jeges... nem is. A testem olyan... semmilyen. Nincs is testem...! Elvették. Eltemették. A föld martalékává válok lassan majd... és senki nem tudja majd, hol vagyok, ki voltam, ki lehettem volna egy tökéletes nő mellett. Olyan nő mellett, mint Kate...
- Hát nem ironikus, hogy pont akkor történik mindez, mikor képes lettem volna lemondani mindenről, csak érted? - guggotlam le keserű mosollyal a kanapé elé, ahol a drága szépség feküdt, lehunyt szemekkel. Aludt. Biztosan a várakozásba fáradt bele. Megígértem hogy jövök majd. És nem jöttem... vagyis de... de később... és így.
- Annyira sajnálom, Kate... én annyira... érted akár... a csillagokat is lehoztam volna - próbáltam meg végigsimítani az arcán, de átesett bőrén az összes ujjam. - Soha senkit... nem szerettem úgy, ahogyan téged. Az életemet a lábaid elé tettem volna, ha... nem veszik el. Mondd, hogy hallasz... hogy érzel engem... - suttogtam elkeseredve, a szívem belehasadt... már ha lenne szívem. És ha lennének könnyeim.

Meglepve hallottam, hogy Ben telefonja megcsörrent. Milyen népszerű lett... de aztán elmondta, hogy ki hívta és keserves nyögéssel nyugtáztam, hogy tényleg mennie kell. Ha nekem sem tetszik a hibridlétének eme oldala, akkor vajon ő mit érezhet? Állandóan ugrania kell, ha az a Klaus hívja. Most is. Nagyon jó.
- Menj csak. De siess. - mosolyogtam rá és a bejárati ajtó csapódása után nem tehettem mást, mint lerogytam a kanapéra és boldog mosollyal lapozgatni kezdtem egy újságot. Úgy tűnik, minden rendbe jött. Boldogabb nem is lehetnék.

A hátát simogattam, miközben valami jóleső érzéssel töltött el az, hogy megint itt vagyok... vele vagyok. Csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy mennyire nagy szükségem lett volna rá már eddig is... de én olyan ostoba vagyok, hogy észre sem vettem mindezt.
- Persze, veled. Legalábbis szeretném - simogattam az arcát mosolyogva, miközben a zsebembe nyúltam, és előhalásztam a csörgő mobilomat. Alig emeltem a fülemhez, még meg sem szólaltam, máris egy hang kezdett pofázni, méghozzá a jó öreg Klaus MIkaelson részéről.
- Ekkora tapintatlan parasztot... - suttogtam felsóhajtva. - Egy szót se tudtam közbeszólni - nyeltem, majd megforgattam a szemeimet. - Ezt el kell intéznem. Tudod... a hibrideknek azt kell tenniük, amit mondanak nekik. Ha tetszik, ha nem - csókoltam meg még gyengéden, majd megindultam az ajtó felé.
- Egy-két óra és visszajövök - kacsintottam rá még az ajtóból.

(Boszorkánytemető)

A vállába bújva hallgattam a szavait, amelyek jelen pillanatban többet értek nekem akárminél a világon. Ezt akartam hallani... hogy elég leszek neki, hogy nem akar mást, csakis engem. Engedhettem volna a kisördögnek, aki a fülembe sugdosva akart kényszeríteni arra, hogy gondoljam végig: vajon meddig fog tartani ez az ígéret? Pár napig, esetleg néhány hétig? Mégsem akartam ilyeneken járatni az agyam, mindössze boldog szerettem volna lenni. Vele. Minden baj, gond és bökkenő nélkül, hiába tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán most lehetséges lehet.
- Köszönöm. - suttogtam a fülébe. - Szeretlek, Ben. - nem nagy vallomás volt, elvégre tisztában volt azzal, mennyire imádom őt, mégis jólesett ismét kimondani. Pár pillanat alatt jöttem rá, hogy ha naivitás ha nem, változatlanul nem érdekel, hogy milyen, hogy egyáltalán nem egy ma született bárány, sőt véletlenül sem mondható jó embernek... én ezt szeretem benne akkor is, ha engem is megbántott. A társadalom ezt már igazán hívhatja mazochizmusnak is.
- Ha már így megbeszéltük a dolgokat... - adtam a szájára egy apró csókot. - Velem töltöd a napot?

Ő is magához ölelt, és úgy éreztem, enyém most a föld minden boldogsága. Ennél többet nem kaphatok... egyszerűen nem. Szeretem ezt a nőt, szeretem a feje tetejéből a lába hegyéig. Minden porcikáját szeretem. És... most már itt maradok. Örökre... itt...
- Kate... - búgtam a fülébe, végigsimítva a hátán. - Mostantól nem lesz másik nő. Mostantól te vagy, és én. Egyedül mi ketten - suttogtam egészen halkan, és láthatta az arcomon, ha valamikor hát most először, hogy őszintén beszélek. Most minden igyekezetem benne lesz az ügyben... többé nem kell más nő. Nekem csakis Kate kell.

Nem igazán voltam hozzászokva ahhoz, hogy ő ennyire megkönnyebbülten felsóhajt, de ennek ellenére örültem. Én örültem? Igen, mert azt mondta, hogy elég leszek neki én. Nem tudom, meddig fog tartani ez a fogadalma, de bízni akartam benne. Bennünk. Nem akartam, hogy véget érjen, mert ahhoz túlságosan is szeretem.
Átfontam rajta a karjaimat és szorosan öleltem őt magamhoz. A vállára hajtottam a fejem. - Nem akarod többé a történteken gondolkozni... nem akarok tudni semmiről... csak azt szeretném, hogyha ott folytatnánk, ahol megakadtunk. - Suttogtam a pólójába. Nem voltam kíváncsi sem arra, hogy miért csalt meg, sem arra, hogy hányszor. Megvoltam ezek nélkül az infók nélkül is.

Ezek szerint mondtam valami jót, ha már nevetett miattam... jó lépés... előre vagy hátra? Inkább előre, ebben kezdek bizonyos lenni...
- Te jó ég... ezt most tényleg te mondtad? - kérdeztem egy apró mosollyal, majd nagyot nyeltem, és úgy vontam magamhoz, mintha az életem múlna azon, hogy nem ölelhetem át.
- Istenem... én... úgy szeretlek... és nekem elég leszel... mától elég leszel, érted? - kérdeztem remegő hangon. Nyilván azt hitte, hogy megbolondultam. Nem lennék meglepve. Azt érzem, hogy nem vagyok teljesen épelméjú.

Végig az arcát figyeltem, miközben beszéltem, hátha le tudok olvasni róla valamit, ami megsúgja, hogy ő mit akar valójában. Annyiban hagyni ezt a kapcsolatot vagy tényleg szeretné folytatni? Miért ilyen bizonytalan és nehéz ez? Miért nem elég az, hogy teljes szívemből szeretem őt, bármit megtennék érte és minden, amit egy szerelmes lány érezhet, gondolhat ilyenkor?
Elnevettem magam, de ez nem önfeledt kacaj volt, hanem kényszeredett, keserű nevetés, amikor azt mondja, hogy zárjam be. Tudtam, hogy ő sem gondolja komolyan, ahogyan én soha nem tenném meg... próbáltam mindent úgy csinálni, hogy neki is jó legyen, de a lakat alá zárás nem tartozott ebbe a kategóriába.
- Én csak annyit kérek, hogy... legyek elég neked. - suttogtam, miközben ő az arcomat simogatta. - Ennyit, semmi mást... csak próbálkozz... - elcsuklott a hangom. Elképedtem saját magamon, hogy hogy lehetek ennyire megértő még ilyenkor is? Bolondság lenne?

Lehunyta a szemeit, de aztán beszélni kezdett. Ezektől a szavaktól úgy féltem... féltem, hogy mit fog szólni, mit fog mondani, egyáltalán van-e értelme még itt maradnom, vagy örökké bántani fog engem, ahogy én őt... pedig isten a tanúm, hogy nem szándékosan teszem, bennem csak... ez van programozva.
Ahogy azonban hallgattam a szavakat, nagyot nyelve néztem végig rajta, majd vissza a tekintetébe, valami furcsa, és váratlan örömmel a tekintetemben, hiszen azt hittem, itt helyben megőrülök, amiért nem hajított még ki.
- Kate... - suttogtam, ahogy a kezemre siklott a keze. - Kérlek... kérlek... zárj be... tégy rám bilincset... bármit... én nem akarlak téged többé bántani, érted? - simogattam szabad kezemmel az arcát, és éreztem, hogy az én arcom is megtelítődik mindenféle érzelemmel.

Megijedhettem volna attól, hogy magát egyáltalán nem visszafogva ejtette ki a száján, hogy szeret, de nem tettem. Hozzászoktam tőle ehhez, ez volt az egyik olyan tulajdonsága, ami úgy vonzott, mint egy mágnes. A hirtelensége és a rosszfiúsága miatt szerettem őt és ez a vesztem is. Ki érti ezt? Miért pont az a legrosszabb benne, ami a legjobb is? Ez a kettősség felemészt.
Elém lépett és az arcomra csúsztatta a kezét. A szemeimet lehunytam egy pillanatra, szavai zeneként csengtek a fülemben. Egy ideig legalábbis. A szívem elszorulva vette tudomásul, hogy arra pályázik, amire eddig. Védeni próbál magától? Ne tegye! Hadd döntsem el én, hogy mi a legjobb nekem!
- Igazad lehet. - elszorult a torkom. - Talán jobbat érdemelnék nálad. A baj csak az, hogy nekem te kellesz. - megkerestem a tekintetét, az enyém viszont elhomályosodott. Annyira szerettem ezt a férfit, hogy már kínokat okozott ez az érzés. - Nem akartalak megváltoztatni, bezárni, elvenni tőled a szabadságodat, de szeretlek és fáj a tudat, hogy neked nem vagyok elég... ez mégsem azt jelenti, hogy akarom, hogy elhagyjuk egymást. - kezem az övére csúsztattam és így, félve vártam a következő mondatokat.

- Én is szeretlek, Kate, a pokolba is! - bukott ki belőlem kontroll nélkül, majd nagyot nyeltem, és próbáltam lehiggadni, mert úgy láttam jónak. Ha továbbra is ilyen heves vagyok, nem lesz jó vége. Nem bántanám Kate-et soha, de én képes lennék nekisétálni az ajtófélfának csak úgy poénból véletlenül.
- Kate, tudod, hogy én téged... akarlak... csak téged... - léptem oda mellé, és az arcára siklott a kezem. - Szeretlek. Teljes szívemből... de a vérem... az, ami mindig is voltam... nem tudom elfelejteni egyik napról a másikra... nem akarlak elveszíteni... de úgy érzem, hogy igen... te jobbat érdemelsz... - cirógattam tovább az arcát.

Mintha feszült lett volna, ebből tudtam, hogy igenis érdekli, mit fogok mondani. Nem úgy állt hozzá a dologhoz, hogy mindegy mi legyen, úgyis talál magának egy másik nőt... vagyis azt hiszem, hogy nem ezt gondolta. Az arcán nem ez mutatkozott, ettől függetlenül én még ugyanolyan bizonytalan voltam a jövővel kapcsolatban, mint három perccel ezelőtt.
- Szeretlek, Ben - mondtam neki a színtiszta igazat. Kis szünet után felsóhajtottam. - Tudod, hogy így van, de már mondtam, hogy én nem akarok a második Pearl lenni. Úgy érzem, hogy nem ezt érdemlem. - vált keserűvé a hangom a szemeibe nézve. Miért pont egy megszelídíthetetlen rossz fiút kellett kifognom? - Én csak... tudni akarom, hogy te mit akarsz. Mit akarsz, mit tegyek? Neked mi lenne a jobb? Ha vége lenne annak, ami kettőnk között van vagy... - megakadtam, nem bírtam tovább beszélni. Inkább a hajamba túrtam és nagyokat nyeltem.

Bejöttem utána, de valljuk be őszintén, nem akartam leülni, mert túl feszült voltam ahhoz, hogy csak úgy ücsörögjek itt, és bambuljak ki a fejemből, miközben ő azt hangsúlyozza, hogy nem tud nekem megbocsájtani.
De nem ez történt. Nem jött elutasítás. De megbocsájtás sem.
- Akkor...? - kérdeztem torkomat köszörülve, majd végignéztem rajta, és lehunytam a szeeimet egy pillanatra.
- Mit jelent ez, Kate...? - motyogtam.

(Ház)

Kissé ridegnek tűnhettem, egyáltalán nem játszottam rá. Ezt váltotta ki belőlem a helyzet, hogy megcsalt a férfi, akit szeretek. És aki azt mondta, hogy ő is szeret. De akkor miért? Ennek a kérdésnek nem sok értelme volt, múltkor is feltettem neki és ő sem tudott rá válaszolni. Lehet, hogy egyszerűen a lényéből fakad.
- Tudom, hogy most mondanom kellene valami olyasmit, hogy gondolkoztam a dolgon és erre meg arra jutottam, de... - néztem rá Benre megállva az asztalnál. Nem volt kedvem leülni. - Az nem lenne igaz. Képtelen voltam ép ésszel végiggondolni a dolgokat. - vallottam be tanácstalanul.

Eltelt egy nap. Nem nagyon mozdultam ki a házból, inkább elrendeztem mindent itthon, így már minden a helyén volt és minden ugyanolyan volt, mint mielőtt elmentem volna.
Nem is figyeltem, hogy mennyi az idő vagy akármi más, egyszer csak csengettek, ezért elindultam ajtót nyitni.

(Ház)

(Bevásárlóközpont)

Hazaérve lekaptam magamról a vékony kabátomat és a táskámmal együtt a fogasra akasztottam, de akárhogyan gondolkoztam, semmi dolgom nem volt itthon. Már mindent kicsomagoltam, amit elvittem magammal a New York-ba tett látogatásomra, minden ismét a helyén volt, semmi sem hiányzott. Ezért csak elvetettem magam a kanapén és bekapcsoltam a tévét, ahol éppen valami csöpögős romantikus filmet adtak. Egynek jó lesz.

- Oké - bólogattam mosolyogva, aztán amint kilépett a házból becsuktam az ajtót és még szélesebb vigyort ült ki az arcomra. A kezdeti és a várható nehézségek ellenére most boldognak éreztem magam. Ez pedig nagyon jó érzés volt, főleg, hogy végre elmondtam Ben-nek, mit is érzek iránta. Nem tudtam volna sokáig magamban tartani amúgy sem.

(Háló)

- Igen, itt leszek - bólogattam mosolyogva, és megcirógattam az arcát. - És majd... próbálok addig semmi rosszaságot nem csinálni... - vigyorogtam pimaszkodva, majd felegyenesedtem, és elléptem tőle. - Óh... és gondolj rám álmodban - kacsintottam rá, majd egy pár pillanatig csak bámultam őt, hogy végül kisétáljak a lakásból.

(Ben lakása - Hotel)

- Benne vagyok - elmosolyodtam, amikor megcsókolt, amit lehunyt szemekkel viszonoztam. Most már boldog voltam, hiába voltak apró kételyeim. Nem akartam ezekkel foglalkozni.
- Akkor holnap látlak? - kérdeztem rá kedvesen, még mindig mosolyogva. Nem gondoltam volna, hogy ez a nap így alakul, de tetszett. Nagyon is.

- Nos... - sóhajtottam, és az órára néztem. - Megállapodhatunk abban, hogy... adunk magunknak egy napot, és holnap visszajövök. Addig mindketten át tudjuk gondolni, hogy vajon mit is akarok én, és mit te... mert én szeretnék veled lenni... - mosolyogtam rá szélesen, és magamhoz húzva ismét megcsókoltam kedvesen, de szenvedélyesen, majd elszakadtam tőle, hogy a szemeibe mosolyogjak.

- Az eléggé vicces lenne, vagyis inkább fura - reagáltam a második javaslatára összevont szemöldökkel, de viccesen, aztán elmosolyodtam. - Én szeretném, ha egy pár lennék, csak nem voltam biztos abban, hogy te is. Tudod, mert lehet, hogy ez túlságosan is kötött lenne a számodra - mondtam kissé bizonytalanul, aztán egy kicsivel később folytattam.
- Nem akarom, hogy miattam úgy érezd, hogy elveszítetted önmagadat. Nem akarok ebbe a hibába esni - ráztam a fejem jelezve, hogy én soha nem tenném ezt és nem akarom őt megváltoztatni. Számomra ő így volt jól, ahogy van.

- Jól van, jól van, értem én - nevettem, ahogy ő is beszélt a házasságról és a gyerekekről, majd elgondolkodtam. - Nos, nem is tudom... te mit szeretnél, egy pár legyünk? Én benne vagyok... - vigyorogtam rá boldog csillogással a szememben. - Legyen, ahogy te szeretnéd... tőlem lehetünk nem pár is, de attól még szerethetjük egymást - kacsintottam rá pimaszkodva.