Mindenki a hátát fordította nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Elijah egyszerűen máshogy néz rám, amióta olyan vagyok, mint az öccse... mint az öccse. Annyira gyomorforgatóan hangzik, hogy most legszívesebben behúznék magamnak emiatt a gondolat miatt. Sosem leszek olyan, mint ő, és nem is akarok. Mérföldes különbség van kettőnk között. Amíg nekem a szívem a helyén van, és a fejemben is minden rendben, addig neki nincs. Ez pedig a legrosszabb emberi tulajdonság, amit egy ember el tud képzelni. De, a gyerekem apja, és egy család vagyunk, akárhogy is tagadom. Hope miatt újra, s újra vissza kell majd térnem hozzá. Egyáltalán nem azért, mert élvezem a társaságát. Amikor Elena már elkezdte a mindenki hibázik mondatát, kihegyeztem a füleim. Mégis mibe akar belekezdeni? Megpróbálja magáról lemosni az ribanc jegyet, vagy mi? Attól, mert kedves vagyok vele, és talán megpróbálom megkedvelni, még nem fogok változtatni a róla alkotott véleményemen hirtelenjében. Félrelépett, nem is egyszer, nem is kétszer. Nincs olyan szappan, nincs az a szó, ami lemosná róla a csalfa jelzőt. Egy ilyen ember képtelen változni, és ahogy hallgatom a kötelékéről tett beszédét, úgy látom ő egyáltalán nem is akar. - Te viszont már túl sokszor hibázol, ugyanazt. - ráztam a fejem csalódottan. Szokták mondani, hogy hogyha egyszer megcsaltuk a párunkat, akkor lehet még egyszer, mert már mindegy. Hát rohadtul nem az. - Nézd, én most nem akarlak bántani, de van egy véleményem rólad. Az, hogy te sem vagy más, mint a hasonmás elődjeid. Mindannyian azt hiszitek körülöttetek forog a világ, és nincs mentség arra, hogy ágyból jársz másik ágyba. Én komolyan elhittem az előbb, hogy megbántad a tetteidet, de most - szegeztem rá a tekintetem élesen. - újra ugyanaz lett a rólad alkotott képem. Csak ennyi erővel nem is értem milyen okon ítéled el a többi hasonmást. Te sem vagy jobb, ilyen szögből nézve. Maximum elő tudod adni magad, hogy te igazából milyen jó vagy. - folytattam rezzenéstelen arccal. Nem érdekelt a lelki világa, de mindig őszinte ember voltam. - Illetve, nem én leszek az az ember, aki a kis köteléketeket elrontja. Felőlem azzal fekszel össze, akivel akarsz, nekem nem lesz attól rosszabb. Viszont mérlegelj... - léptem hozzá közelebb, majd tekintetem mélyen övébe fúrtam. - ha tényleg szeretnéd a férjed, akkor nem alakult volna ki a kötelék Klausszal. El fogod veszíteni így Damon-t. De, legyen benned tartás. Érett nő vagy, nem egy útszéli szajha. - fejeztem be kellőképpen idillien a fejemben lévő dolgok felvázolását. Bár, ha Elena ilyen módon folytatja az életét, tényleg egy útszéli szajhának lehet majd titulálni. - Én viszont képes vagy fátylat borítani a múltunkra, és tiszta lappal kezdeni veled. Nem ismerlek téged közelebbről, csak a rossz pletykákat hallottam rólad. - ültem a kanapén, közben még mindig a vendégem arcát néztem. - Van esély rá, nem is kevés, hogy megkedveljelek. - biztató mosolyra kunkorodtak ajkaim, hogy bátrabban mozogjon. Én csak a véleményem fejtettem ki neki, bár gondolom tisztában volt vele, hogy valami ilyesmit gondolhatok róla. De sosem vagyok semminek sem az elrontója, így hajlandó vagyok megismerni. Nem akarom, hogy megijedjen, és egy előre ítélő alaknak gondoljon, mert nem vagyok az. Első benyomása megvolt, most itt az ideje a másodiknak. Bólintottam, amikor jelezte, hogy majd ő kiszolgálja magát. Úgy sejtem Klaus már bemutatta neki a házat. Na mindegy. Amikor meghozta a poharainkat, átvettem a sajátom, s összekoccintottam övével. - Fenékig! - ismételtem utána, majd egy gyors mozdulattal húztam le a pohár egész tartalmát. Na, igen, ez most nagyon jól esett. A kérdése miatt viszont újra keserű hangulatom lett. - Nem, nem hiszem. - tettem le a poharat a közelben helyezkedő kis asztalra, majd tenyereimet zavartan összedörzsöltem. - Túl kell élnem a gyászt. Már örökké élek, talán pár száz év múlva sikerül is. - nevettem fel keserűen, miközben hajamba túrtam. Kicsit rossz téma ez, mivel hazudnom is kell. Hiányzik, ez kétségtelen, és mérhetetlenül fáj, hogy mindenkinek azt kell mondanom, hogy meghalt. Olyan, mintha eltemettem volna, pedig a kicsikém még él valahol a nagynénjével, és boldogok ketten. Egy nap pedig vissza fog kerülni hozzám, és együtt fogunk élni az apjától messze.
Magam sem tudom, hogy mit tettem volna a helyében. Az egy dolog, hogy éltem már át hasonlót... igaz, az mégis más volt, ő világra hozta azt a gyermeket, és utána veszítette el... az én esetem más volt, még évekkel ezelőtt történt, és annyira... más volt az egész szituáció. Damon és én szakítottunk utána, mert elmartam magam mellől... és visszamentem Stefanhoz vigasztalódni. Akkor, abban a helyzetben úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet. Méghozzá Stefan mellett. De az igazi fájdalom csak akkor jött, mikor megtudtam, hogy Damon sincs egyedül... és azzal tudatosult bennem, hogy sosem fogom tudni csak Stefant szeretni. Úgy nem, ahogyan megérdemelné. Stefan jobbat érdekel, valamit, ami tisztább, őszintébb, jobb... az pedig nem velem vár rá. Hayleyt hónapok óta nem láttam. Csupán KLauson keresztül értesültem arról, mi történik vele, arról, hogy hibrid lett, és hogy nagyon nehezen viseli ezt a veszteséget. Miért is olyan meglepő ez? Akiben némileg több anyai érzés van, mint egy kődarabban, az nem emészti meg ezt két nap alatt. Erre nincs gyógyír, nincs megoldás, nincs fájdalomcsillapító... ezzel a tudattal egyszerűen csak élni kell, amivel vagy megtanulunk élni, vagy nem. Nincs sok lehetőség a történetben. Visszafordultam, ahogy meghallottam a hangját. Már némileg visszafogottabban szólt hozzám, bár nem is értettem az okát. Teljesen megérdemeltem azt is, amit az imént m ondott, elvégre nagyon is jól emlékeztem arra, amikor ránk nyitott hónapokkal ezelőtt... akkor azt hiszem, egy életre elástam magam a szemében. - Mindannyian hibázunk - mondtam pár másodperc szünet után, és éreztem, hogy a torkom teljesen ki van száradva, bár leginkább attól, hogy nem is tudom, miként kellene ezt az egészet elmondanom neki. Sosem éreztem, hogy magamon kívül bárkinek magyarázattal tartoznék, de most ebben a helyzetben talán jobb, ha tudja, hogy az én életem sem tökéletes... nincs meg mindenem. - Mióta ismerem Klaust, valami furcsa kötődés alakult ki kettőnk között. És ezt ne úgy értsd, hogy ez egyszerű testi vonzalom és nincs más közöttünk, csak testiség... ennél sokkal több. Barátok vagyunk, és akárhányszor egymás mellett... kötünk ki... nem tudom - ráztam meg a fejemet, hiszen erre már évek óta kerestem a választ. Ráadásul remek, hogy előadást tartok neki arról, amire valószínűleg nem kíváncsi. - Tudom, hogy hibázom. Sorra követem el a hibákat, miközben Damon hazavár, és bízik bennem. De vannak olyan kötelékek, amiket nem lehet elvágni olyan egyszerűen - fordítottam el egy pillanatra a tekintetemet, majd ismét sóhajtottam egyet, és közelebb sétáltam hozzá. - És bármilyen hihetetlen, nem azér jöttem, hogy ismét görbe utakon járjak, hanem hogy tényleg résztvétet fejezzek ki. De ha Klaus nincs itt... nem is baj. Tudom, hogy neked valószínűleg nagyobb szükséged van erre - jelent meg egy halvány, keserű mosoly az arcomon, majd leültem mellé a kanapéra. Ugyan nem kínálta fel egyértelműen, de valószínűleg ezer irányba vannak most gondolatai nem azon fog most gondolkodni, hogyan is legyen udvarias. És ezt nem is igénylem. - Maradj, ne tüskénkedj - álltam fel inkább én, majd amint megpillantottam az italos pultot, inkább én sétáltam oda, és elővéve két poharat, töltöttem mindkettőbe egy kis whiskyt. Nem voltam oda érte, de mivel a címkéje alapján eléggé régi darab, hát imádtam a gondolatot, hogy ne Klaus vagy Elijah igya meg, hanem mi. Visszasétáltam hozzá, majd a kezébe adtam a poharat. - Fenékig - koccant össze a poharam az övével. - És nincs valami lehetőség arra, hogy egy boszorkány újra... szóval visszahozza a lányotokat? - kérdeztem hirtelen, miután eltoltam magamtól a saját poharamat.
Annyira biztos voltam abban, hogy Klaus-hoz jött, minthogy én most itt állok. Fogalmam sincs mi jó neki abban, hogy megadja magát a vágynak. A szeretetnek sokkal erősebbnek kéne lennie, melyet a férje iránt érez. A családja iránt... ah, a család. Egyetlen dolog, ami nekem sosem lesz. Van egy lányom, de ő nem lehet velem, az apjára meg annyira számíthatok, mint egy fogpiszkálóra. Talán nem is magával Elenával van bajom. Állta a kemény szavaimat. Nem vágott vissza. Kedves volt. De miért? - Ne menj. - kértem halkan, hogy maradjon. Ő is maradni akar, nekem meg nem kell a magány újra. Sokkal jobb emberek közelében lenni, viszont semmi erőm lemenni a városba. - Ne haragudj az előzőkért... nem igazán voltam önmagam. Nem utállak. - tekintetemmel arcát fürkésztem, miből áradt az őszinteség és megbánás. Bántani akartam, ez tény, de jó pont volt, hogy ő nem rúgott belém egyből. - Csak ideges lettem. - sóhajtottam. - Tudod, neked mindened megvan. Gyerekek, barátok - mosolyodtam el, ahogy elképzeltem saját magam ilyen körben. - egy szerető férj. Nem tudom kivel házasodtál össze, de biztos vagyok benne, hogy szeret. - malmoztam ujjaimmal, halkan ejtve ki szavaimat a számon. - Miért kockáztatod ezt? Én nem fogom elmondani senkinek amit anno láttam, de ha hallgatsz rám, nem teszed ezt. Ha kiderül, akkor lehet nem hagy el a férjed, de meg leszel bélyegezve. - szemeimet még mindig le sem vettem róla, de tartottam a válaszától. Lehet most kikel magából, aztán egy ordítás közepette elviharzik. Én pedig csak segíteni szeretnék. - Én személy szerint ölni tudnék egy olyan életért, mint ami neked van, de tudod, ez már csak álom marad. - vontam vállat, majd újra a kanapéra helyezkedtem. Talán Elena leül mellém és lesz kivel megbeszélnem az érzéseimet. Jobb, mint a semmi. - Amúgy, köszönöm. - halvány mosolyra kunkorítottam ajkaim szélét. Jól esett, hogy amint meglátott nem elfutott, hanem maradt. - Klaus hamarosan hazajön majd, de ki tudja... nem is érdekel. - legyintettem. - Biztos megint valakit gyilkol, esetleg valami új nőt szerzett. Azt hiszem mindketten tudjuk miket csinál nap, mint nap. - próbáltam humort csempészni a kedvembe, de azt hiszem Elena nem a jobb gyászoló felemet találta meg most. - Milyen illetlen vagyok! - kaptam a fejemhez hirtelen. - Kérsz valamit? Inni, enni? Rengeteg dolog van itt, de senki sem eszik. Sosincs itt senki, nekem meg egy falat sem megy le a torkomon. - pattantam fel, hogy hozzak neki valamit. - Egy bögre kávé? Tea esetleg? - néztem körbe, hogy még talán mit tudnék neki adni. Próbálok kedves lenni, ha már ez az üdvözlés nem volt az erősségem. Remélem nem vette magára. Mondok olyat, amit megbánok. Hiába vagyok rideg legtöbbször, nekem is van lelkiismeretem. Nekem sem esne jól, ha mindig csak rosszat kapnék.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Már akkor sem tudtam, mikor autóba pattantam, és elhajtottam idáig. Erre a városra nem igaz a tényező, miszerint isten háta mögött van... itt nem tűnik el minden turista két perc után, hiszen tele van velük az egész város. Ahogyan vámpírokkal is. Sejtésem sincs, hogy mit képzelt Klaus, hogyan fog uralni egy ekkora várost egyedül. Talán száz évvel ezelőtt könnyen ment neki, mikor az egész város lakossága körülbelül a mostaninak a negyede volt. De ki vagyok én, hogy ezt megmondjam? Most vagyok itt talán harmadjára... és valószínűleg utoljára is. Megálltam Klaus óriási villája előtt, és vettem pár mély levegőt, mielőtt beléptem volna. Jómúltkor Klaus azt mondta, tekintsem az otthonát sajátomnak is, szóval ezért is merészkedtem ilyesmit tenni. Nem hívott senki... tudom, hogy vannak kockázatok. Azt hiszem, a gyomromnak nem kedvezne, ha itt találnám Klaust egy nővel éppen... elég intim helyzetben. Felfordulna a gyomrom. Igen, határozottan. A lépcső a nappalin keresztül vezetett fel az emeletre, de hallottam, hogy van ott valaki. És ahogy arra fordultam, szembesültem vele, hogy nem Klaus az. Hayley. Már készültem volna megszólalni, de megelőzött. Az utolsó találkozásunk alkalmával éppen én és Klaus... szóval félbeszakított bennünket. Legalább eggyel kevesebb szárad a lelkemen... szóval tekinthető hősnek is ilyen szempontból, de kétlem, hogy ő ezt gondolná magáról. - Hayley - ejtettem ki a számon a nevét, csak úgy, ahogyan ő az enyémet, habár belőlem van még kettő másik is, valószínűleg így próbálta meg kihangsúlyozni, hogy rájött, ki vagyok. Nem nehéz, hiszen külsőre hiába vagyunk egyformák, más a stílusunk. Felsóhajtottam, mikor a felpattanás után Damonről kezdett beszélni. Remek. Erre nem számítottam. Tudom, hogy mi él benne, egy valódi farkas, mely most már egy vámpírral is vetekszik... és még ott van a gyász is, mely felemészti az embert, az anyát... én nem tudnám? - Klaushoz jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet... nem azért, amiért te gondolod. De azt hiszem, veled is lenne miről... beszélnem - beszéltem eléggé lassan. Lényegében ribancnak nevezett, de a szememen kívül nem rezzent semmi. Próbáltam minden érzelmet eltüntetni az arcomról, de nem ment. Ez a lány most gyászol... ráadásul azt, ami egy nő számára a legfontosabb. Egy gyermeket. - A gyász őszintévé tesz. Legalább tudom, hogy miként is érzel irántam - léptem hozzá közelebb. - Részvétem a kislányotok miatt, Hayley. Szívből, őszintén sajnálom, ami veletek történt az utóbbi időben. Tudom, hogy mit érzel - tettem még hozzá, majd nagyot nyeltem. Nem fogok átkozódni. Miért tenném? Hogy bántsam? Mintha nem lenne elég megemészteni azt, ami vele történt. És Klausszal. Talán jobb is, ha Hayleyvel beszélek. Vele vajon ki törődik? Klaus valószínűleg minden második nővel képes csillapítani a fájdalmát, de Hayleyre ki figyel? - Elmegyek, ha akarod, egy szavadba kerül... de örülnék, ha nem tennéd. Nem maradhatsz egyedül... most nem - vált halkabbá a hangom. A házból nem jött semmi más zaj. Tényleg egyedül van.
Újabb nap az unalmas életemből. Egyre idegőrlőbb a magány, és az a tátongó lyuk, mit lelkemben érzek. Lassan felemészt, és semmi sem marad belőlem, csak sötétség. Az egyik részem meghalt, a másik pedig hangosan kiabál, hogy segítsenek neki mielőtt megfullad. Olyan ez, mint a bozóttűz. Mindent elpusztít legbelül és terjed, egyre csak terjed. Ezt hívnánk gyásznak? Szomorúságnak netán? Fogalmam sincs mi ez, de ilyet még sosem éreztem. Olyan, mintha a szívemből egy kés állna ki, és még valaki meg is forgatná. A gyomrom görcsben áll, a lábaim remegnek. Nincs senki olyan, kire számíthatnék. Hope elvesztése után meg már hab a tortán, hogy hibrid is lettem. Nem vagyok jobb egy olyan vérszívónál, kiket megvetek. Minden megváltozott, és nem csak bennem, hanem körülöttem is. A kanapén ültem, egy barna pléddel betakarózva, magam elé meredve. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek. Klaus maradásra bírt, pedig már rég az erdőket járnám, de azt mondtam neki, hogy maradok. Hogy miért? Ezt még magam sem tudom. Olyanokat mondott, hogy kénytelen voltam maradni, hiba lett volna ha nem. Mára nem is értem miért vagyok itt. Porfogónak talán jó leszek. Egész nap csak Hope körül jár az eszem, hogy mit csinálhat, mi járhat a fejében. Lehet, hogy egy kisbaba, de biztos hiányoznak neki a szülei. Rebekah közelében nem lesz baja, de mi van, ha rátalálnak?! Belegondolni is rossz, hogy mit mernek megtenni egy ártatlan gyermekkel. Gondolatmenetemből pár női lépés zökkentett ki, és fogalmam sem volt kié lehet. Talán Camille, mert Rebekah biztosan nem. Ő messze jár már, a határokon túl, vissza se néz erre a városra. Figyelmesen tekintgettem a bejárat felé, hogy vajon merre mehet. Amikor pedig egyenest besétált, megláttam azt az arcot, amire végképp nem számítottam. Meghökkentem, és ez az arcomra is kiült. Gondolom ő sem hozzám jött, de már tudom is kihez! - Elena! - csaptam össze a tenyereimet, imitálva, hogy örülök a jelenlétének, pedig nem. Felpattantam a helyemről, a takarót otthagyva ahova esett. - Hát te? - szélesen vigyorogtam. - Lefogadom Damon már megint megunta... - mutattam végig mindkét kezemmel a teljes egészén. - ezt a kinézetet. Nem csodálom. - fintorogtam, mellé ráztam a fejem. - Gondolom megint Klaus-hoz jöttél látogatóba. - tettem keresztbe a karjaimat mellkasom előtt, és sokkal ellenségesebb külsőt vettem fel, hogy tudja hol a helye. - Nincs itthon, sajnálom. Esetleg felhívjam, hogy jöjjön haza? Hívhatom Elijah-t is, vagy bárkit! Gondolom neked mindegy, csak valaki megfektessen. Nem jelentene nekik gondot. Úgyis csak egy Tatia pótlék vagy. - vigyorodtam el gúnyosan, és az utolsó mondat nagyon erős volt. Tatia tudtommal a régi szerelmük volt, és Elena ugyanazzal a külsővel rendelkezik. Nem akarok vele jó pofizni. Egy ilyen ribanccal? Klaus ízlése sem valami elegáns.
Sosem hittem volna, hogy megteszem, hogy megölöm azt, akinek az életemet köszönhetem, de az régen volt. Ma már tudom, hogy ő nem a családom többé. Aki a családom, az pontosan itt áll velem szemben, és hozzám lép, majd megölel. Viszonozom a gesztust, hiszen ő mégiscsak a családom. Ezért csináltam mindent. Csak ezért, hogy helyrehozzam a hibáimat. - Köszönöm - mondom halkan, bár magam sem tudom, hogy mit köszönöm, aztán Klaus csak felpattan, mint aki rémálomból riad fel, de egyet kell értenem vele, hiszen aggódik. Bár pár napja beszéltem a lánnyal, és megígértem neki, hogy jelentkezem, ha kibékültünk, de Klaus akar menni, nem állhatok útjába. - Persze... - mondom, de következő szavai megbotránkoztatnak, habár megszokhattam volna tőle ezt a stílust. Mégis mindig megüti a fülemet, ha így szól hozzám, de csak megvonom a vállam. - Menj, én itt leszek! - mondom, majd amint eltűnik, egy italt töltök magamnak, mint aki elégedett a mai tettével. Holott megöltem apámat bár Klaus pedig anyánkat ölte meg. Egyformák vagyunk, kegyetlen gyilkosok, semmi több. Hamar eltüntetem a holttesteket, anyánk testét a pincébe viszem, apánk testét pedig egyelőre a kocsi csomagtartójába. Majd valahol elásom, vagy nem tudom. Mindenesetre remélem hamarosan meg tudom beszélni Klausszal az elmúlt idő eseményeit...
▲ köszönöm a játékot, várom a folytatást ▲ music ▲ 888 ▲ made by ▲
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 25, 2014 11:09 am
Látom, ahogy Elijah felveszi a karót, és lesújtani készül. A diadal és a rettegés úgy váltakozik bennem, mint a fény és az árnyék. Diadal, ha arra gondolok, a bátyám mellettem áll, és ezúttal ő maga is le akar számolni Mikaellel. Rettegés kap el, mikor az utolsó pillanatban a karót tartó keze megtorpan, és belemered annak a szemébe, akiknek az életét köszönheti. Meglátja Mikaelben az embert... akit én sosem láthattam meg. Egy pillanatig tart az egész, aztán a karót tartó kéz meglendül, és lesújt, egyenesen Mikael szívének a közepébe. A kezemben tartott test először megfeszül, aztán elernyed, lángok csapnak ki belőle. Elengedem, hátraugrom, és nézzük bátyámmal közösen az elhamvadó testet. Belenézek Elijah szemébe, mikor bocsánatot kér, aztán odalépek, és futólag megölelem. - Örülök neked, Elijah - motyogom, aztán egy balsejtelem vág belém. - Hayley! - kiáltok fel. Ki tudja, nem-e érkezem majd későn... ki tudja, Mikael és Esther nem előzött-e meg. - Elijah, nemsokára visszajövök... el kell rohannom Hayleyhez... - kapom magamra a kabátom. - Tüntesd el a testeket, aztán keress egy szobát, érezd magad itthon. Ez már a te otthonod is - rohanok ki az ajtón szélvész módjára.
(mocsár)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 25, 2014 10:16 am
Dühös vagyok, és persze meg akarom védeni a testvéremet. Egész eddig nem vettem észre, hogy mellé kellett volna állnom, mikor kellene megtennem, h nem most. Egyedül is képes lenne legyőzni Mikaelt, de jobb, hogy itt vagyok. Örülök neki, hogy pont most jöttem, hogy kibékülhessek vele, remélem nem fogja kéretni magát. De ezt majd akkor, ha odaértünk. Küzdök Mikaellel, hogy ne vehesse el az életemet, majd egy percre megállok, hallom, ahogy valami leesik, de nem fordítok neki nagy jelentőséget. Aztán megindulna felém, de ekkor Klaus is segítségemre siet, és lefogja a férfit, aki előbb még nevetett, most pedig hergel. Egy pillanatra ledermedek, majd követem Mikael pillantását a tölgy karó felé, és felkapom a földről, habozás nélkül. Látom, hogy Mikael küzd Klaus szorítása ellen, és nem habozhatok sokáig, mégis, amikor a szíve fölé helyezem a karót, megdermedek. Sosem dermedek meg, most viszont nem csak a gyilkost látom benne, aki üldözött, hanem az apámat is. Ám szavai ismét erőt adnak, és ismét meglendítem a kezem, hogy a karó könyörtelenül hatoljon át a szívén. Másodpercekig nézek az üvegessé váló tekintetbe, majd amikor érzem, hogy a teste lángra kap, hátrébb lépek, és merev tekintettel nézem az egyre erősebb lángra kapó testet. Megtettem. És nem érzek bűntudatot, inkább nyugodtságot. Apánk az elmémbe férkőzött, melynek az lett az eredménye, hogy ellensége lettem a testvéremnek, de Mikael nincs többé. - Klaus én... Sajnálom, hogy eddig nem álltam melletted - vallom be, mikor a lángok alább hagynak. Az öcsém szemébe nézve mondom ki a szavakat, és látszik, hogy nehezemre esik, mégis megteszem, mert azt akarom, hogy megbocsásson nekem. - Szeretném jóvá tenni - pillantok le még egyszer Mikael elszenesedett testére, majd vissza Klaus-ra.
Egy pillanatnyi fölényem volt, amit hamar elvesztettem, de láthattam, hogy a fattyú mégis táplál érzéseket az iránt, aki kiáll mellette. Nem hittem volna, hogy a saját fiam inkább ellenem harcol. Ahogy nekem támad a haragja megsokszorozza az erejét és nem hagy időt a védekezésre. A karó kiesik a kezemből, és hatalmasat koppan a padlón. Mikor megáll felettem, hangos nevetés szakad fel a torkomból. - Csak ennyire vagy képes? - hergelem dühösen köpve felé a szavakat, és felállok. Amikor viszont a karóért mozdulnék, erős karok fonódnak rám, szint megbénítva a mozdulataimat. Próbálok szabadulni de a szorítás nem enyhül. Nem lehet erősebb nálam ez a fattyú. Nem érhet itt véget az életem. De mégis érzem, hogy esélytelen a harc, főleg úgy, hogy a karó Elijah-hoz van közelebb. - Azt hiszed megteszi? Elijah nem fogja megölni a saját apját! - sziszegem Klaus-nak címezve a szavaimat, és még mindig hiszem, hogy tényleg nem fog megölni a saját fiam. Még egy csepp remény van bennem, ahogy szabadulni próbálok, miközben Esther holttestére siklik a tekintetem...
Fel sem fogom szinte, hogy mi történik, csak akkor lepődöm meg, mikor Mikael eltűnik. A megkönnyebbülés csak időleges, mert a következő pillanatban a bátyámra támad, és belé mártja a karót. - Neeeeeee! - üvöltök fel hangosan, és amire senki nem tartott volna képesnek - én magamat sem - felugrom, hogy Elijah segítségére siessek. Kissé csodálkozom a saját viselkedésemen, aztán azon csodálkozom, hogy miért csodálkozom. Elijah a bátyám, és minden nézeteltérésünk, összetűzésünk, a tűz és víz természetünk ellenére ő a testvérem. Bekah-n kívül az egyetlen testvérem, aki iránt érzek valamit. Még önmagam előtt sem vallom be, hogy szeretem a bátyámat. Szerencsére Elijah nem szorul a segítségemre. Könnyedén bánik el Mikaellel, amit kéjes örömmel nézek, aztán a szemem egy pillanatra összevillan a bátyám tekintetével. Mindketten tudjuk kimondatlanul is, hogy egy dolgot tehetünk. Végeznünk kell Mikaellel, mert ha nem, soha egyetlen perc nyugtunk sem lesz tőle. Támadni fog, ártani amikor akar, és ártani bárkinek, akinek tud. Mindez a másodperc törtrésze alatt villan át az agyamon. Vámpírsebességgel Mikael háta mögött termek, és erőmet megfeszítve lefogom. Képes vagyok tartani őt talán egy percig... míg a bátyám megteszi azt, amit kell... azt, ami elhozza nekünk a megváltást.
Ahogy figyelem apámat, kezd az az érzésem lenni, hogy direkt akar felbosszantani. Persze lehet, hogy csak a gyanakvásom teszi, mégis a viselkedése és a hangneme előbbi feltevésemet igazolja. Nem hagyhatom, hogy bármelyikünknek is baja eshessen, bár ha biztosan tudnám, hogy a halálom megmenti Klaus-t és a gyermekét, akkor minden bizonnyal megtenném, de mivel Mikael Klaus-t akarja több mint ezer éve, így nem fogom hagyni magam. Ezer éve tettünk egy fogadalmat, és ehhez akarok hű lenni. Mindig meg kell védenem a családom, és nem csak azért, mert kötelességnek érzem. - Pontosan. Én akarlak elküldeni, de nem mondom még egyszer - kúszik egy félmosoly arcomra, de egyből le is fagy, mikor Mikael eltűnik. A másodperc tizedrésze alatt fordulnék meg, ha nem érezném az erős kart a torkomra fonódni, miközben valami hegyes érinti mellkasomat pont a szívem fölött. Ez nem lehet igaz. Ha rosszul mozdulok az életembe is kerülhet, de ujjaim a karót tartó kézre fonódnak, és kitörök a szorító karok közül. Ez már nem csak éles kakaskodás, hanem itt a családomról van szó, melybe ettől a perctől Mikael nem tartozik bele. - Én előre figyelmeztettelek - iramodok neki, és erőmet használva ütöm őt, ahol tudom. Amíg nem támad vissza, addig van esélyem gyengíteni őt, és remélem, hogy végre Klaus is regenerálódott eléggé. Talán megmutathatnánk, mire vagyunk képesek ketten. - Többé nem félünk tőled! - sziszegem apámnak ridegen megállva fölötte.
A jelenetre felnevetek, amit Elijah leművel. Hogy lehet ilyen ostoba, hogy még hisz és megbocsájt Klaus-nak? Nem érdemli meg ezt a bizalmat. Én fel s alá járkálok, mint valami időzített bomba. Talán még képes leszek hatni Elijah-ra, talán még kimászhatom ebből a helyzetből. Hiszen Mikael vagyok, aki nem hátrál meg, mert a két gyermeke fenyegeti őt. Egyelőre nálam a karó, és egyikükkel még végezhetek. Akkor lássunk neki. Mennyire is fontos ennek a fattyúnak Elijah? - Ugyan már Elijah. Ne hidd, hogy megijeszt a hangnemed! Te akarsz engem elzavarni? Pont te? - kérdezem, miközben fölényes vigyorom az arcomra ül kié Tekintetem semmi jót nem sejtet, és a következő pillanatban eltűnök a szemük elől. Nem, ne higgyék, hogy elmentem, csak idő kellett, hogy hátulról támadhassak Elijah-ra és egyenesen a szíve fölé nyomhassam azt a karót. Persze ott a lehetősége, hogy Klaus-nak ez semmit nem jelent, és én sem szívesen ölném meg a saját fiam, de ha az utamba áll, akkor nem tehetek mást. - Na mi lesz? Ő vagy te? - kérdezem halkan, úgy is tudom, hogy hallja. Persze tény, hogy esélyem sincs. De nem menekülhetek, mint valami gyáva....
A bátyám válaszát hallva eszembe villan egy régi, nagyon-nagyon régi jelenet. Mikael rajtakapott, hogy a vadászkésével apró figurákat faragtam. Nem követtem el bűnt ezzel, bár ő úgy gondolta, ezzel a tettel "meggyaláztam" a vadászat mesterségét, és az ő vadász, harcos létét. Leakasztotta az övéről az ostorát, és nekem esett. Nem hatották meg fájdalmas kiáltásaim. Csak akkor hagyta abba a püfölésemet, mikor megérkezett a megmentőm, Elijah... és kicsivel később Bekah is. Ez a jelenet rémlik fel most bennem, mert a szitu kísértetiesen hasonló. Félve nézek Elijahra, és csak akkor nyugszom meg kissé, mikor egyértelműen az oldalamra áll. Igyekszem talpra állni, mikor Mikael megáll fölöttem a karóval, mintha eltaposni való bogár lennék, de a bátyám máris elrángatja onnan. Kihasználom a kis időt, amit kaptam, és talpra küzdöm magam. Most már ketten vagyunk egy ellen. Lássuk, mit szól ehhez ez az emberbőrbe öltöztetett szadista állat.
Nem hagyhatom Klaus-t meghalni. Ezer éven át szerettük és gyűlöltük egymást, de nem engedhetem, hogy meghaljon. Ő az öcsém, és bármennyire is nehéz kimondanom, hibát követtem el, amiért azt akarom, hogy megbocsásson. Hogy ne ellenségeskedjünk, hanem egymás mellett harcoljunk jelen helyzetben apánk ellen. Aki persze nem hazudtolja meg magát, és megvallom, egyedül esélyem sem lenne ellene, de remélem meg sem fordul a fejében, hogy kettőnkkel végezhet. - Azért jöttem - ejtem ki lassan Klaus-nak szánt szavaimat majd meghallom Mikael felém irányuló szavait. - Hogy mi...? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, majd Klaus felé pillantok. Biztos jó oka volt rá, hogy megölje anyánkat, és tudom, hogy Mikael már megint éket akar verni közénk, ahogy anno is megtette. Régen végeznem kellett volna vele, amikor még megtehettem. Egy pillanat alatt rendezem a vonásaimat, bár cseppet sem tetszik, hogy ismét nála a halálos fegyver. Nem figyeltem, de még mindig nincs veszve az ügy. Ám ahogy Klaus fölött áll a karóval, most én kezdeményezek, és ellököm apánkat. - Hagyd békén a családom! Ne merészelj még egyszer rátámadni! - állok ki végül a fivéremért, hogy bizonyíthassam, hogy annak ellenére, amit megtudtam, nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Ígéretem van Hayley felé, hogy biztonságossá teszem ezt a házat számára és a gyerek számára egyaránt. - Tűnj el, amíg még lehet! - fenyegetem meg végül a saját apámat.
Az erőm megsokszorozódott abban a pillanatban, amikor megláttam Esther élettelen testét a földre hullani. Képtelenség, hogy másodszorra veszi el tőlem a szemeim előtt ez a fattyú a nőt, akit valamilyen beteges módon még szeretek. Vagyis szerettem. De nem helyezhetem a saját érdekeimet minden más elé. A vámpíroknak halnia kell. Klaus-nak, és a gyermeknek is halnia kell. Belé döföm a tölgy karót, szándékosan nem a szívébe döföm, azt akarom, hogy szenvedjen, hogy átélje azt, amit a halála előtt át kell élnie. - Megölted az egyetlent, aki visszahozna, mi az utolsó szavad? - sziszegem a képébe diadalittasan, ám ekkor váratlan meglepetés ér. Hátulról támad nekem, és kezeim közül kisiklik Klaus, ahogyan a karó is. Mikor ismét felállok, Elijah-t ismerem fel. Ketten vannak ellenem, de talán a hasznomra válhat, ha megpróbálok Elijah naiv oldalára hatni. Vagy el is menekülhetnék, de nem fogok. Többé nem megyek el, mikor lehetőségem van végezni Klaus-szal, és aki az utamba áll, azzal is. - Elijah. Csak nem jöttél végignézni az öcsédnek gondolt fattyú halálát, aki ismét megölte Esthert? Vagy te akarsz előbb meghalni? - tekintetem lesiklik a földön heverő karóra, és egy szempillantás alatt veszem fel a földről, és állok meg a földön heverő Klaus fölött. Kezemben lévő karóval játszom, miközben élvezem a helyzeti előnyömet. Nem engedhetem, hogy lássák, kettejüknek több esélye van. - Vagy magad akarsz végezni vele? - kérdezem, hogy felhergeljem őt. Szemmel tartom mindkettejüket, de ez nem jelenti azt, hogy fölényben vagyok. Csak remélni tudom, hogy Elijah-ra még hatással vagyok, ahogy régebben is hatással voltam rá...
Még ki sem élvezhetem a diadal örömeit, mikor Mikael kezét érzem meg a torkomon. Ezúttal én vagyok az, akinek a falhoz koppan a feje, aztán a levegő útja elzáródik a tüdőm felé. Fuldoklom, és hiába feszegetem Mikael ujjait, vaskapocsként zárulnak rám. Eddig is erős volt, erősebb, mint én. Ezért is tartott terrorban, ezért bántott, ütött-vert emberként, és vámpírként is, amikor módja nyílt rá. Most pedig anyám halála megacélozza az erejét, és az akaratát, hogy minél előbb engem is utána küldjön. Valami hirtelen, mint az izzó acél, az oldalamba vágódik. Noha nem látom mi az, de a fájdalom intenzitásából megérzem. És láttam is Mikael kezében már... a fehér tölgyfa karót. Ha csak csoda nem történik itt néhány pillanat múlva, én ma este meghalok. És meghal velem Hayley, és a lányom is... A csoda bekövetkezik. Mikael szorítása meglazul a nyakamon. Félig-meddig az eszméletvesztés határán először fel sem fogom, mi történik, csak térdre roskadok, és elkeseredetten kaparászok a karó után. Csak miután kirángattam magamból nézek fel, és attól, amit látok, elönt a megkönnyebbülés, és a félelem. A megkönnyebbülés, hogy a bátyám nem enged meghalni, és a félelem, hogy ha megtudja, anyánkkal mit tettem, ő maga is Mikael mellé fog állni. - Elijah... - hörgöm a földről felfelé. - Segíts.
Ideje tiszta vizet öntenem abba a bizonyos pohárba az öcsémmel. Nem akarok haragot. Főleg azok után, miután egy-egy elejtett információ a fülembe jutott. Szeretnék mellé állni, és segíteni őt. Hogy a gyermek is nagyobb biztonságban lehessen. Szeretném, ha Hayley nem a mocsárban rejtőzne egy csapatnyi farkassal, mikor nemsokára szülni fog. Annyira közönséges életkörülmények közt élhet ott. Ráadásul nem tudom eldönteni, hogy hol lesz nagyobb veszélyben, de ha végre sikerül pontot tenni az ellenségeskedéseink végére Klausszal, akkor visszatér közénk, ami már jó pont. Még az is lehet, hogy Klaus-nak is hiányzik a nő és a hasában növekvő gyermek. Legalábbis remélem, így minden pozitív gondolkodásomat előtérbe helyezve indultam el Klaus lakhelyére, már ha még itt él. Legalábbis Hayley szerint, de lehet, hogy azóta elköltözött? Mikor a bejárati ajtóhoz érek, furcsa zajokra leszek figyelmes, így vámpír sebességgel sietek be a nappaliba, ahol éppen Mikael van, és Klaus-t akarja megölni. Ezt nem hagyhatom. Amilyen gyorsan csak tudok, ott termek, és leszedem apámat az öcsémről. - Úgy látom elkél segítségem - jelentem ki a saját eleganciámmal, majd végigmérem a földön fekvő anyánkat. Anyánk? Mikaellel? Ez már elég különös a kettő együtt...
Ahogy az események folynak, egyre kezdem elveszteni a türelmemet. Klaus először nekitámad Esthernek, aki varázslattal taszítja a fájdalmas gyötrelembe. Utána én taszítom el, persze visszakapom, és érzem a fal erős ütődését, de pillanatok alatt felállok, majd ami következik, azt már magam sem tudom mihez hasonlítani. Klaus tartja Esthert a torkánál fogva, én pedig akármennyire is gyors vagyok, nem érek oda időben. - Ne! - szalad ki a számon eme apró megnyilvánulás. Szeretem Esthert, ő pedig halott. Megint. Klaus ölte meg. Újra. Olyan harag támad bennem, mely szinte felemészt, és magával tesz egyenlővé. Ha a harag testet ölthet, akkor bennem most megtette, mert Klaus elvette azt a nőt, akit hűtlensége ellenére tiszta szívből szerettem. Igen még én is képes vagyok, vagyis voltam ilyen érzelmekre, de ma már képtelen vagyok rá. Ettől a perctől, és ha meg is halok, holtamban sem lesz nyugtom. De nem halhatok még meg. Tekintetem elsötétül, és önmagamat is meghazudtoló erővel taszítom a falnak ismét Klaus-t a torkánál fogva. Ujjaim szorosan fonják körbe, hogy alig kaphat levegőt, én pedig zakóm ujjából előszedem a fehér tölgy karóm, és oldalba szúrom, - Megfizetsz, te fattyú! - sziszegem arcába éktelen haraggal és gyűlölettel, és csavarok egyet a karón.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 15, 2014 11:19 am
Ketten támadnak rám egyszerre. Hát persze, hiszen tudják, hogy külön-külön nem tudnak legyőzni. Összeszövetkeztek hát ellenem, és a gyerek ellen. Az egész életem ellen. Kiskoromtól kezdve tönkretettek, és az ezer éve tartó történetet akarják most befejezni. Úgy, hogy kiirtják az utolsó nyomot is belőlem a világban. A saját gyerekemet. Felordítok anyám varázslata nyomán, lüktet a fejem, mintha szétrobbanna minden ér az agyamban. Már káprázik a szemem, de ekkor a mágia enyhül. Mégsem találok megkönnyebbülést, mert Mikael a nyakamon van. Tőle nem is vártam mást, hiszen évszázadokon átható terve, hogy végezzen velem. De anyám... Miért fordult most ellenem? Ő volt, aki mindig óvott, védett, és most Mikael mellé állt... szemben velem. Az árulása pedig fáj, és dühvel tölt el. Olyan dühvel, ami szinte megkétszerezi az erőmet. Egy mozdulattal lerázom magamról Mikaelt, nagyot koppanva esik a falnak. A következő pillanatban pedig már anyám torkát szorítom a kezeim közé. Gyűlöletet érzek, iszonyú haragot, és szánalmat. Szánalmat az élete iránt, amiért olyan valakivel szőtte össze a sorsát, mint nevelőapám. Mert hagyta magát elnyomni, irányítani, és ami egyenesen vezetett ehhez a pillanathoz... itt és most. Egy reccsenés... még utoljára belenézek anyám meglepetéstől kitágult szemeibe, aztán látom, ahogy lehagyja a tudat, és élettelenül esik a lábaim elé.
A mágia még sosem hagyott cserben, ahogyan... valljuk be, hogy Mikael sem, és gondoskodott arról, hogy Niklaus ne csak a varázserőm kapcsán érezzen határozott fájdalmat. - Ideje lenne beletörődnöd a sorsodba, Niklaus. - fontam össze ujjaimat, miközben kezeimet magam elé helyeztem, és közelebb sétáltam a térdre rogyott fiamhoz, miközben végignéztem rajta, és láttam, hogyan kínlódik teljes mértékben. Nem okozott túlontúl nagy örömet hogy így látom, de feladatomnként éreztem mindezt megtenni. Azonban ezek után történt valami... magam se, tudom, hogy micsoda... de éreztem, ahogyan a mágia egyszerűen elhagyja a testemet, és minden kín, amelyet Niklaus felé küldtem, most megszűnt. Már nem érzi a fájdalmat, amelyet éreztetni akartam vele. Az okot már kezdtem sejteni... de azt hiszem, mindaz, amelyet elterveztem, mások fogják elvégezni. Döbbenten néztem végig a kezeimen, nem számítottam arra, hogy a mágia ilyen gyorsan elhagy... - Óh, ne - suttogtam halkan.
Érzem ahogy a harag egyre erősebb tüze fellobban ez ellen a fattyú ellen. Mikor még nem tudtam, hogy ő nem a vér szerinti gyermekem, azt hittem fiatal hevességével rám ütött, aztán mikor kiderült az igazság, rájöttem, hogy én tettem olyanná, amit önnön magamban is gyűlölök. Üldöztem őt, városokon és kontinenseken keresztül, ezáltal téve üldözöttekké őt védő testvéreit is. Esther szavai némiképp elégtételnek hangzanak, és tisztában vagyok azzal, ha ő is véghez vitte tervét, engem is ránt magával a halálba, amit őszintén nem bánok, de addig nem akarok nyugalomra lelni amíg a vámpírok e földön mérgeznek. Nem hiába táplálkozom belőlük. Sokakat meg is öltem már én magam is. - A halál nem a vég, s ha mi meghalunk sem lesz nyugtod - sziszegem, majd ahogy Esthernek ugrik, az izmaim összerándulnak ugrásra készen, mint aki egész eddig erre várt. Eme reakció bizonyítja rég elfeledettnek hitt érzéseimet a nő iránt, miközben a gyűlölet elhomályosítja elmémet. Alig pár másodperc alatt szelem át a nagyobb távolságot, hogy én ragadjam meg Niklaust, hogy az egyik falhoz vághassam. A létem adta erőnek köszönhetően erre képes vagyok, s eközben tekintetem alatt megjelennek a vékony erek egy rövid pillanatra. Támadásra készen állok, miközben észre sem veszem, hogy Esther is varázsolt, mielőtt én kezet emeltem Niklaus-ra.
Elöntötte a vér az agyamat. Úgy dobolt a halántékomon, mintha valaki ököllel verte volna a fejemet. Soha nem éreztem ekkora, robbanásszerű haragot és gyűlöletet, még akkor sem, amikor annak idején Mikael ütött-vert. - Hát így állunk? - fakadtam ki. - Ezért jöttetek? Halál nekem? Halál a testvéreimnek? Halál a lányomnak? - ugrottam anyám elé, és megragadtam a torkát. - Soha! Előbb haltok meg ti ketten! A lányomat nem adom, senkinek és semmiért! - ordítottam ahogy a torkomon kifért, de gyorsan elhallgattam, mert iszonyú fájdalom szúrt az agyamba. Térdre rogytam, még mindig hangos ordítással, de kezem közben valami fegyvert keresett. Tudtam, ha most legyőznek, meghal Hayley, és meghal a gyerek. És ezt nem fogom engedi semmilyen körülmények között.
Erre a reakcióra számítottam. Hogy miért? A fiam olyan számomra, mint egy nyitott könyv. A temperamentuma nem tud csak úgy köddé válni. Vérfarkas gének dolgoznak benne, ennél fogván mindig is kicsit hevesebb volt, könnyebben vált haragossá... és egy ilyen helyzetben miért vártam volna ennek ellenkezőjét? Mikael szavaira elmosolyodtam. Őt sem világosítottam fel, hogy miért félnek az itteni boszorkányok annyira attól a gyermektől. Ez a sajátos kis titkom, s gondoskodtam mindenről. A halálom után sem marad elvégzetlen a feladat, akkor sem, ha maga Mikael is kudarcot fog vallani. - Az a gyermek akkor is meghal, Niklaus, ha előtte téged kell megölnöm - néztem Nik tekintetébe határozottan, és felkészültem arra, hogy a lehető leggyorsabban túl is essek mindazon, ami következk hamarosan. Nem tudom, mennyi esélyem van az ezüst karó nélkül ellene... de a varázserőm sosem hagyott cserben. - Túl sok ember bűnhődött az én legnagyobb hibám miatt. Ideje mindannyiótoknak meghalnia, beleértve minden egyes utódotokat - sziszegtem már magam is feszülten, miközben elmélyültem szemeiben, és minden létező mágiával azt igyekeztem elérni, hogy hatalmas fájdalmat érezzen a fejében.
Csak hallgatom, ahogy Esther felvezeti a dolgot, és egy kis elégedettséget is érzek, holott nem kellene. Attól, hogy Klaus fattyát várja az a lány, nem kellene meghalnia, mégis az erő, amit képvisel, túl nagy ennek a földnek. Meg kell halnia. Vagy így, vagy úgy. Azon már meg sem lepődöm, hogy Klaus meglepődik, szinte kiakad, mert az anyja ilyen hírt hozott neki. De persze úgy érzem, nem fogja fel a lényeget, én pedig érzem, ahogy Klaus emelkedő és dühös hanghordozása belőlem is hasonló érzéseket vált ki. - Klaus. Annak a gyereknek sem szabadott megszületnie, miért hiszed, hogy a te fattyú vérednek hála a következő gyermek ártatlan lesz? - hallatom én is a hangom. Feszült vagyok, de nem olyan idegbeteg mint az ordibáló kölyök velünk szemben. Ha ezt a csatát el is vesztjük, a háború győzelme még a mienk lehet. - És miért jobb, ha a születése után öli meg más? Ha a boszorkányok félnek tőle, el fognak érte jönni. Ráadásul rengeteg erőt birtokol ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják - jelentem ki feszült hangon, határozottan, egyáltalán nem ordibálva. Tudom, hogy mit képvisel ez a gyerek, és nem szabad életben maradnia. Főleg akkor nem, ha rossz kezekbe kerül. Egyetlen pillantást vetek Esther felé, mert valamiért szükségesnek éreztem egy sokat mondó pillantást, amilyet régen tettünk. Ma már ennek nyoma sincs, mégis megpróbáltam. A karó itt feszül a belső zsebemben, és ugrásra készen állok, ha Klaus az utunkba áll, meg kell akadályozni őt.
Unottan hallgattam végig anyám monológját. Az ezer éve ismert, meg hallgatott prédikáció. Betéve tudtam minden szavát, csak a szemem forgattam meg közben. Mintha még mindig taknyos gyerek lennék. Csak akkor kapom fel a fejem, mikor az utolsó mondatok elhangzanak. - Micsoda? - kérdezek vissza halkan, és annak ellenére, hogy nem emelem fel a hangomat, komplett fenyegetés húzódik benne. - Hogy érted ezt, anyám? - lépek elé közvetlenül, és villámló tekintettel nézek a szemébe. - Én sem örültem a ténynek, elhiheted. Ezer évembe sem fért bele a családalapítás gondolata. De mára elfogadtam a tényt, és átkozott lelkem mélyén azt hiszem, valahol örülök is neki. Te már egyszer elvettél tőlem egy gyermeket, miatta - bökök vádlón Mikaelre. - Ez sosem fog többé megtörténni. Ez a gyerek meg fog születni, és ha kell, mindenkit megölök, aki ezt meg akarja akadályozni! - mennydörgöm végül, és a hangom az utolsó mondatra már ordítássá erősödik.
Kezdőlap
|| battlefield || 
redit
||
▲ music ▲ 888 ▲ 