to Mikael && Klaus

Megtorpantam a hangját hallva, de nem fordultam vissza felé. Ajkaimat összeszorítva figyeltem szavaira, hiszen az előbb is olyanokat mondott, amelyeket egyáltalán nem dicséretként fogtam fel. Hasonlítanék rá? Tényleg azt látja, hogy a hasonló történetünk egyformává fog tenni minket? Nem, azt én magam nem fogom engedni... nem hasonlítok rá. Én nem vagyok szörnyeteg... ha ezer évig élnék, mint ő akkor sem lennék az attól függetlenül, hogy ha akárki bántaná a szeretteimet képes lennék megölni. De nem kedvtelésből gyilkolok, nem készülők arra, hogy ellopjam más tulajdonát és megpróbálok kikeveredni abból a börtönből, amit az aratás okozott nekem, nehogy beleposhadjak. Ez a különbség kettőnk között.
- Ha melletted is kiállt volna valaki, te is ugyanolyan hálás lennél neki, mint én Marcel-nek. - Pillantottam vissza felé komolya tekintettel. Nem mutattam sajnálatot iránta, egyszerűen nem tudtam együtt érezni azzal, ami ő maga. - És ha csalódnék is... te lennél az utolsó személy, akihez fordulnék. - Mondtam tisztes távolságból ugyan, de a szemébe nézve, ezzel is nyomatékosítva, hogy nem szeretném, ha még egyszer engem keresne fel akármilyen varázslat ügyében.
- Ameddig élek harcolni fogok azért, hogy véletlenül se hasonlítsak rád. Megmutatom, hogy nem kell mindenkinek olyan sorsa jutnia, mint a tiéd... nem mindenki olyan gyenge, hogy a tiédhez hasonló utat válasszon. - Az igazat megvallva bogarat ültetett a fülembe a hasonlóságok felsorolásával még akkor is, ha nem akartam figyelni rájuk. És ahogy mondtam: én nem leszek olyan, mint ő. Nem lehetek. Ezzel a gondolattal hagytam magam mögött a hatalmas birtokot.

// folyt. valahol

Elégedett mosoly húzódott az ajkaimra, amikor ismét kisétált és néhány lappal tért vissza. A régi lapok szinte majdnem szétporladtak az ujjaim között és legszívesebben rögtön belevetettem volna magam a leírt varázsigék tanulmányozásába, ám rádöbbentem, hogy még mindig Klaus nappalijában ácsorgok, ami kissé alább vett a hirtelen feltámadt kedvemből. És az igazat megvallva hiába nem próbáltam figyelni a kérdéseire, mégis elkerülhetetlen volt, hogy elcsípjem a lényegüket. Hogy tudnám megmagyarázni neki azt, ami Marcel-hez köt? Egyáltalán miért kellene magyarázkodnom neki? Még ha lenne is valami abban, amit mondd... ha igazak is a szavai, akkor is... nem ismeri a teljes történetemet.
- Jelenleg nem az a legfontosabb, hogy fejlesszem a képességeimet. Tudod, hogy miért vagyok ilyen erős? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet. - Azért, mert meg kellett volna halnom. - Megpróbáltam lenyelni azt a gombócot, ami mindig kialakult a torkomban, ha felhozódik ez a téma. - Fel kellett volna,hogy áldozzanak, de Marcel az anyámmal ellentétben nem fordította el a tekintetét, amikor el akarták vágni a torkomat. Megmentett és azóta is azon vagyunk, hogy életben maradhassak. - Mondtam már jómagam is teljes komolysággal, elé lépve, mélyen a szemeibe nézve. - Nem akarom, hogy azt hidd, mert segítettem neked és kaptam néhány varázsigét bármikor a szolgálatodra leszek. Nem akarom, hogy bármi közvetlen közöm legyen hozzád vagy a családodhoz. És jobban jársz, ha te is békén hagyod az enyémet. - Nem fenyegetni akartam, mindössze tényeket közöltem vele, ezután nem is terveztem tovább maradni, egyhamar a kijárat felé vettem az irányt.

Megforgattam a szemeimet kérdése hallatán. Inkább örülne, hogy akármit megcsináltam neki, mivel azt is mondhattam volna,hogy felőlem aztán földhöz is verheti magát, de akkor sem fogok segíteni és az sem érdekel, ha valakinek baja esik emiatt. Nm az én dolgom vigyázni arra, akit teherbe ejtett, hanem az övé.
- Cirkuszi bohócnak nézel, hogy csak trükközök? - Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. - Éreztem, hogy sikerült, ennyi biztosítékot tudok felmutatni. Ha nem elég, akkor keress valaki mást, aki megerősíti, hogy sikerrel jártam vagy feleslegesen megpróbálja még egyszer elvégezni a varázslatot. - Vontam vállat szinte már-már nemtörődöm módon. Nem tartozom neki semmivel, mindössze a grimoire néhány varázsigéjéért csináltam az egészet. Ha ő nem bízik abban az erőmben, akkor tényleg nem tudok rajta segíteni.
- Láthattad, hogy először nem sikerült... de a sál jelképezte a lány és a boszorkány kapcsolatát, ami megszakadt, ahogy elmondtam a varázsigét. - Elléptem az asztal mellől és Klaus elé sétáltam. - Én végeztem a magam részével, most te jössz. - Nyeltem egyet. Ha már háziboszinak használt nem fogok elmenni az úgynevezett fizetségem nélkül.

Megremegett a kezem, hiszen próbálkoztam. Erősen próbálkoztam akartam, hogy sikerüljön a bűbáj és mégsem jött össze... és az sem segít, ha folyton azt hajtogatom magamnak, hogy sikerülni fog, képes vagyok rá. Láthatóan nem vagyok az. Ha képes lennék, akkor ez a csomó már feloldódott volna, de a vak is látja, hogy még itt van.
- Azzal sem tartozom neked, hogy egyáltalán itt legyek. - Vetettem oda Klaus-nak ugyanolyan mértékű gúnnyal a hangomban a szavaimat, ahogy ő intézte az övéit felém, majd mély levegőt véve tekintetemet ismét a grimoire lapjaira irányítottam. Egy varázsige, semmi több. Nem foghat ki rajtam... be kell bizonyítanom magamnak, hogy méltó vagyok arra az erőre, ami bennem burjánzik. Hogy nem a semmiért maradtam életben és ha a világot nem is tudom megváltani, de ezt a varázsigét végre tudom hajtani. Mindössze koncentrálnom kell és hinnem... miért ilyen nehéz?
Lehunytam a szemeimet és fókuszáltam. A sálra, az említett gyerekre, a varázskönyvben heverő sorokra, mindenre, aminek köze van a varázslathoz és sikert idézhet elő. Koncentrálás, koncentrálás, koncentrálás, ez a lényeg, semmi más... menni fog!
És mintha derült égből villámcsapás ért volna olyat éreztem, mint eddig mindig, amikor varázsoltam. A siker ízét, csak sokkal intenzívebben, szinte áramlott az ereimben az erőm. Csodálatos érzés volt. Rémisztő, ám sokkal csodálatosabb, mint eddig. Már csak annyi volt a dolgom, hogy kinyissam a szemeimet. A sál a levegőbe emelkedett, csomó oldódni kezdett, aztán az anyag visszahullott az asztalra. Ennyi, semmi több.. de tudtam, hogy ezúttal sikerült.

Kizártam Klaus hangját a fejemből és csak a varázsigére, valamint a sálra koncentráltam. Működnie kell... megvan az erőm, megvan a varázsige, össze kell tudnom hangolni a kettőt. Számomra ettől a pillanattól kezdve ez már nem arról szólt, hogy Klaus Mikaelson-nak segítek, hanem arról, hogy képes vagyok-e egyáltalán varázslatot úgy véghezvinni, hogy az erőmet oda összepontosítom, ahová kell? Mint már neki is említettem, nem csináltam még ilyet, ezért voltam bizonytalan annak ellenére, hogy szüntelenül tisztában voltam az erőm nagyságával.
Elmormoltam a varázsigét, de nem éreztem semmit, éppen ezért nyitottam ki a szememet és így a látásom is megerősítette a kudarcomat. Ugyan a mellkasom elszorult a sikertelenség miatt, ám ismét lehunytam a szemem és belekezdtem. Nem most, az első próbálkozás után fogom feladni. Nem olyan fából faragtak.
Csak jöttek és jöttek belőlem a varázsige szavai, miközben a kisbabára gondoltam, akiről Klaus beszélt. Őt és az anyját kell elválasztani valakitől... ha ezt ki tudom vetíteni... sikerülni fog! Viszont még mindig nem éreztem semmit... amikor sikeresen varázsolok mindig átjár egy félelmetesen jóleső érzés, de hiába, semmit nem éreztem a hosszú percek óta tartó próbálkozás óta. Igazából arról sem volt fogalmam, mennyi idő telt el.
Ismét kinyitottam a szemem. Jól éreztem... semmi! Az ajkaimba harapva akartam meggátolni feltörő dühömet, erősen a hajamba túrtam és csípőre tett kezeimmel szuggeráltam az asztalt. Ez így nem lesz jó.

Legszívesebben mindössze annyit mondtam volna, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék az az innen való szabadulás, szóval fogja be, de visszafogtam magam és jólnevelt lány módjára csak nyeltem egyet. Én nem olyan voltam, akikkel eddig dolga volt. Egyáltalán nem hatott meg, hogy a világ leghatalmasabb lényének kiáltja ki magát, nem érdekelt a befolyása sem és csupán azért foglalkoztam vele, mert lehetőséget láttam a fejlődésre. Bepillantani az anyja varázskönyvébe felért egy főnyereménnyel és ha ezért nyelnem kell, akkor nyelni fogok.
Eltűnt egy pillanatra, de vissza is tért kezében a grimoire egyik lapjával. Nyeltem egyet, ahogy letettem elé rápillantottam és valamiért magabiztosság járt át. Itt van előttem a világ egyik legerősebb boszorkányának egyik varázsigéje, ami ösztönzőleg hatott rám.
- Nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog. - Mondtam őszintén. Hirelen jött önbizalmam nem volt egyenesen arányos a koordinációs képességeimmel.
- De megpróbálom. - Figyelmemet a lapra összpontosítottam és magamban végigolvastam a varázsigét. Mielőtt áldozati bárányoknak akartak használni minket a boszorkányok azt mondták, használjunk különféle tárgyakat a kivetítéshez és ha azokon sikerül a varázslat, akkor semmi probléma nem lehet. Ezt a hozzáállást követve körülnéztem a nappaliban és amint megláttam a kanapén egy női selyemsálat a kezeim közé fogtam az anyagot, gyors mozdulattal csomót kötöttem rá és visszasétáltam az asztalhoz. Lehunytam a szemeimet, igyekeztem figyelmen kívül hagyni Klaust és az izgatottságtól hevesen kalapáló szívemet, nagy levegőt vettem és mormolni kezdtem a memorizált varázsigét.

A ház már kívülről is hatalmasnak látszott. Ez nem is ház, hanem egy villa. Egy erőd. És a kérdés ismét felvetődik: mi a fenét keresek én itt? Nem kellene itt lennem, nem kellett volna beszállnom emellé a felfuvalkodott, világuralomra törő hibrid mellé és nem kellett volna beleegyeznem abba, hogy varázsolni fogok neki. Ki tudja, lehet, hogy azt mondja egy szétválasztó varázslatot kell véghez vinnem és mégsem az… mert kijátszat, hiszen soha nem láttam az anyja könyvét, nem tudom, milyen varázslatok és furfangok vannak benne. Ám a tekintetében mégis őszinteséget láttam az utcán. Mintha tényleg fontos lenne neki az a gyerek, akiről beszélt.
- Nem olyan lány vagyok, akit könnyen rá lehet venni illetlen dolgokra. - Fintorodtam el végignézve rajta. El tudtam viselni az életemet alkoholos befolyásoltság nélkül is, az az ő baja, hogy neki nem ment. - Szóval nem kérek semmit. - Hoztam a tudtára és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, miközben beljebb sétáltam a nappaliba. Ez a fényűzés… beteges.
- Mindkettőnket kiráz a hideg a tiszteletköröktől és azt mondta, hogy minél hamarabb kellene a varázslat, úgyhogy mi lenne, ha idehoznád a könyvet és túlesnénk rajta? - Tértem rá a lényegre. Minden egyes itt töltött pillanattal egyre jobban azt éreztem, hogy elárulom Marcel-t és nem utolsósorban önmagamat.