Nem fogadtam rosszul azt, hogy azt mondta, ez nem szerelem. Ezzel én is így voltam... mert Damont szeretem. De talán mikor boldogtalan vagyok, képes vagyok elhitetni magammal, hogy Klaus iránt is hasonlót érzek... ami a vonzalom és valami furcsa szeretet egyvelege.
- Én sosem lennék "méltó" hozzád - suttogtam még mindig rekedten. - Én nem szeretem és nem vágyom hatalomra. Nem tudnék emberek és vámpírok felett basáskodni... egyszerűen képtelen lennék rá - ráztam meg a fejem, majd a kezeinkre néztem.  

Nagyot nyeltem. Ő még mindig annyira más volt, mint Damon... ami miatt ugyanúgy vonzó volt, akárcsak ő.
- Nem tudom, hogyan vagytok képesek egyszerre megférni a szívemben... - ráztam meg a fejem. - Mert szeretem Damont... gondolj rólam ezek után akármit, hidd azt, hogy csak hazudom magamnak, de ha nem szeretném, már régen nem lennék vele. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek... mit tegyek, mikor valami történik, és nekem rögvest te jutsz eszembe, mint B terv... mint menedék, akiről tudom, hogy akkor is megért és meghallgat, mikor talán Damon nem... - vált rekedtté a hangom, és éreztem, hogy könnyek gyülemlenek a szemembe. - A vámpírrá válás első, kezdetleges fázisai talán könnyebbek lettek volna, ha te vagy ott, mert ezer év után talán te egy-két apróságot jobban megértettél volna... de én nélküle sem tudok élni... ő miattam változott meg. Miattam vált olyanná, hogy jó legyen nekem, mert annyira szeretett, hogy erre is képes volt. És én nem tudom őt megbecsülni, pedig szívem szerint saját magam képelném fel, amiért azt bántom, akit mindennél jobban tisztelek és szeretek... - csuklott el végül a hangom. Hát igen. Ha valamiben díjnyertes vagyok, az a makacsság, és a könnyek. Azokból mindig akad egy pár csepp.  

Az éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra elborította a helyiséget a jeges, hidegvíz. Nem úgy gondoltam, amit mondtam, de nem volt már lehetőségem visszakozni. Vagy talán mégis úgy gondoltam?
- Mégis, mit kellene gondolnom? Én már... bármit elhitetek magammal, csak hogy... közöttünk ne történjen meg ismét... mert talán valami ősi bűbáj az, ami összeköt minket, és nem tudjuk megtörni... hát az emberi praktikák talán még működnek... - nyeltem nagyot. Testem még mindig lángolt ott, ahol hozzám ért. Ott is, ahol nem. De muszáj volt valamivel kiváltanom belőle ezt... hogy eltávolodjon tőlem. És úgy tűnik, megtaláltam a legjobb módszert.  

Csak beszélt és beszélt... nem is tudom, mikor fogtam fel véglegesen a szavak jelentését, de volt közte egy mondat, amely jelentősen változtatott mindenen, amit eddig éreztem.
Elhúztam tőle a számat, és nagyot nyeltem, ekkor már jóval tisztább tekintettel és fejjel. - Nem teszem... nem tehetem meg... ő szeret... és én is szeretem... nem érdemli meg, ő nem ezt... ezt nem - ráztam meg a fejem, ahogy a szemeibe néztem, amelyek most közelebb voltak, mint eddig valaha. - Ő nem csak birtokolni akar, ő szeret és... és szeretni akar... miattam tesz mindent... és én már... kétszer nem becsültem meg... - csuklott el a hangom.  

Tudtam, hogy ismét a döntés pillanata. Ismét itt lesz a pillanat, amelyből nem lesz visszakozás. Nem mondhatom majd azt, hogy nem akartam. Mert akarom.
Légzésem akkor gyorsult fel igazán, mikor rám tapadt, és csupasz mellkasa csak fokozta az izgalmat, melyet testemben éreztem. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ehhez fogható vágyat, de nem is ez volt a fontos. Igaza volt. A tiltott gyümölcs a legveszélyebb és a legédesebb. Talán mindezt azért érzem ennyire intenzíven.
- Damon... Damon sosem tudhatja meg... ígérd meg, hogy nem mondod el neki... és tőlem sem tudja meg - vált hangom szaggatottá, ahogy ismét hajába túrtam, és markomba szorítottam hajtincseit.  

Ahogy végignézett rajtam, azt éreztem, hogy szinte felfal... és nem is értem, hogy eddig miért nem esett nekem. De benne megint több kontroll van, mint bennem. És... azt hiszem, hogy ez mindig így fog maradni. Annak ellenére, hogy nekem van szerelmem... és veszítenivalóm.
Ahogy azonban utolsó szavai elhagyták ajkait, belém bújt az ördög... nem mozdultam, csak az ajtó fájának dőltem, és lehúztam magamról a farmerkabátomat, hogy egy mozdulattal a földre dobjam, ezáltal felszínre kerültek csupasz karjaim.  

A szavai felhangoztak, én pedig lassan elszakadtam tőle, hogy a tekintetébe nézzek. Hatalmas áron állt meg, ahogy láttam... és talán így is lesz a legjobb.
- Sajnálom - suttogtam aztán, és kiszakadtam a karjai közül, hogy egy pár méter távolságot vegyek fel kettőnk közé. - Ezt nem szabadott volna - köszörültem meg a torkomat.  

- Gondolok Damonön... egész nap azt csinálom, rajta gondolkodom... azon, hogy vele vagyok... hogy vele szeretkezem - suttogtam tüzesen, ahogy ujjaim gyengéden a hajába túrtak. - De most csak azon gondolkodom, hogy veled vagyok... - nyeltem egyet a forró vágytól. - Már olyan régóta kívánlak. Nem tudok élni anélkül, hogy mindez ne teljesüljön be... igézz meg, kérlek... hogy menjek el... vagy pont ellenkezőleg... hogy ne gondoljak másra... - tapadtam ekkor hirtelen ajkaira.

- Én... én nem akarlak megőrjíteni... én csak... nem tudok parancsolni magamnak... és a gondolataimnak - csúszott a tekintetem a szájára, majd a szemére, aztán ismét a szájára. Nem csókoltam meg viszont, nem. Akkor már nem lett volna megállás, és ennyi kontroll még volt bennem. Hasznát is vettem.
- Küldj el... kérlek... kérlek. Küldj el... - ismételgettem a szavaimat, miközben hevesen kapkodtam a levegőt. - Vagy tedd azt, amit tenni akarsz... amit tenni akarunk - súgtam, a levegő pedig szinte porrá zúzta a tüdőmet. Meg akartam őt kapni. Ismét. Bármilyen áron. Ha kell, igézzen meg, hogy ne emlékezzek rá, vagy... akármi. De megőrülök ha most nem kapom meg azt, amit akarok.

Ő is átölelt, és ahogy nyaka az arcom elé került, beszívtam férfias illatát. Nem akartam most többet érezni, nem akartam azt hinni, hogy... ez lehet több. Ő sosem lett volna az enyém, akkor sem ha nem vagyok együtt Damonnel, mert mindig Tatiát szerette. És ennek teljes tudatában éreztem azt, amely talán nem szerelem, de... mégis itt él a szívemben.
- Értem. Gyönyörű név - suttogtam halkan, majd még ugyan nem engedtem el, de tekintetemmel megkerestem pillantását, és szinte éreztem, hogy... tekintetem megtelik perzselő vággyal. - Én... én nem tudom, hogy miért érzem ezt... azt érzem, hogy... hogy megőrülök, ha nem teszel a magadávé - suttogtam halkan, rekedten, de nem mozdultam. Nem... azt akartam, hogy ő józan legyen. Hogy elküldjön. Hogy el tudjon küldeni. Remélem, hogy képes rá. Csak legyen rá képes.

Nem is ő lett volna, ha nem tesz félreérthető megjegyzést, de mit vártam? Legalább bennem is oldotta kissé a feszültséget.
Aztán mikor kérése elhagyta a száját, meglepetten fürkésztem a tekintetét. Tényleg komolyan gondolta. Úgy, mint egy barátot szoktak. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez... de ez talán menni fog... azt hiszem.
Nagy levegőt vettem, és odaléptem hozzá, egyik karom a vállára, a másik a dereka köré fonódott, és egy apró sóhajt kísérően a vállára hajtottam a fejem.

Magam sem tudom, hogy miért, de miután kiszöktek belőlem a szavak, megkönnyebbültem. Mintha egy hatalmas nagy kő esett volna le a szívemről, és... emiatt kezdtem is zavarban érezni magam. Most tényleg beavattam őt a lelki világomba? Talán... nagyon nagy butaság volt.
Viszont mikor ő kezdett beszélni, már úgy éreztem, hogy túl forró a szoba levegője mindkettőnk számára.
- Én... én azt hiszem, hogy most elmegyek. El kell mennem - győzködtem még magam is erről a lépésről. Magam sem tudom, miért jött rám a menekülési kényszer, de nem bírtam tovább a szemébe nézni annak, akit egyszerre akartam ellökni és közben mégis összefonódni vele...

Azt hiszem, szavai alapján itt az ideje, hogy nyílt kártyalapokkal játsszunk. Mert talán tényleg ezek az utolsó pillanatok, amelyek közöttünk történnek, és... nem tudom, hogy milyen ez a város, de bármikor történhet valami, aminek súlyos következményei lehetnek.
- Ha őszinteséget szeretnél... - suttogtam, bár kezemet nem húztam el a mellkasáról. - Azt kérdezed, van-e olyan rész a szívemben, amely rád vár? Fogalmad sincs arról, hogy milyen régóta van. Hogy milyen régóta próbálok mást keresni, amely betöltené azt, amelyet te töltesz be az életemben... a szívemben. Sosem mondtam, hogy mikor először feküdtem le veled, nem baráti érzéseket tápláltam irántad. Többet éreztem, mert... mert boldogtalan voltam az életemben, és... tudni akartam, hogy van-e esélyem még boldognak lenni - vált hevessé a hangom, majd vettem egy nagy levegőt. - Te egy olyan része voltál az életemnek, amely mást nyújtott, mint amit Damon mellett élhettem meg. És nem tudod, milyen nehéz minden napot úgy vészelni át, hogy tudom, hogy bármikor ismét hibázhatok, ha a közeledben vagyok, mert az érzéseim sosem hűltek ki - gyűlt gombóc a torkomba. - Ezt akartad hallani?!