- Segíteni akarsz? Tényleg? - kérdeztem vissza eltűnődve. - Hát jó. Segíts. Tudj meg mindent erről a jelről. Keress néhány boszorkányt. Legalább nem minden gondon az én fejem fog főni. Mi Hayleyvel a mocsárba megyünk... a vérfarkasokkal is van beszédünk - hajtottam fel az italomat. - Bár még mindig nem hiszem el, hogy pont te akarsz nekem segíteni. És gyanítom, hogy túl nagy árat fogsz kérni érte. Te nem vagy az a fajta, aki viszonzás nélkül ad segítséget. Nekem meg főképp nem.

- A segítséget kérdeztem. Megtegyek valamit? - Kérdezem érthetőbben, bár lehet., mindent egyedül akar csinálni, én csak valami hátvédnek leszek jó? Előbb-utóbb fel kell fednem a kilétem, de egyelőre ez még várat magára. Persze ha az aktuális helyzet másképp nem kívánja, de a háttérből is tudok segíteni. Viszont Klaus szavai szöget ütnek a fejembe. - Nem, Fiam... Lehet, hogy megedzettem a lelked, és általam lettél kegyetlen, de én soha nem áldoznám fel a családom, a helyedben sosem zárnám koporsóba a testvéreimet, én veled ellentétben elviselem az igazságot, és azt, ha más a véleménye, mint az enyém. Én csak egyetlen dolgot nem viselek el, az pedig az árulás... Az, amilyenné lettél csak részben írható a számlámra... - Veszek egy mély lélegzetet, s meglep, hogy még nem estünk egymás torkának. - A többi a te sarad, az a benned lakozó szörnyeteg, ami vagy... Az az áruló hibrid... ne kenj mindent rám, Fiam! - Néha úgy érzem előrébb jutnék, ha egy darab fával folytatnék beszélgetést, nem értem, miért éppen most érzi szükségét kimondani, amit gondol, de egyszer mindennek eljön az ideje, hát legyen...

Horkanok egyet. Most komolyan kérdezi, mit tennék vele?
- Nem tenném meg - válaszolom. - Bármit is tettél, felneveltél. Apámként tiszteltelek... egy ideig. Én sosem tenném azt, amit te tettél velem. Sőt, köszönettel tartozom neked - fordultam szembe vele. - Köszönöm, hogy úgy bántál velem, ahogy. Megtanítottál erősnek lenni. Keménynek, mint egy szikla. Törhetetlennek. Megacéloztál, testben és lélekben egyaránt. Neked köszönhetem, hogy képes voltam megtenni olyasmit, amire a gyengék és ostobák képtelenek lennének. Megöltem anyámat, mikor szükségét éreztem, és koporsóba tettem a testvéreimet. Feláldoztam mindenkit és mindent a céljaimért. Nélküled sosem lettem volna az, aki most vagyok.

- Az életeteket akartam védeni! - Csattanok fel feszülten, majd leteszem a poharat, ami már ki tudja mióta lehet a kezemben. - Lehet, hogy én kezdtem... Hogy a szavaiddal éljek, de amíg van ki folytassa, soha nem ér véget ez a tánc... - Jelentem ki. Igen hullámzó a kedélyállapotom, de mindig is ilyen voltam. És ilyen leszek, amíg élek. Már ha ezt annak lehet nevezni. - Ne kísérts... Örömmel kínoználak akár napokon át! De ez nem az a nap... Inkább én kérdezném ugyanezt... Ha már felajánlottam a segítségemet... - Kérdezem és most tényleg kiváncsian várom a választ.

Belebámultam az italom sárgás-aranyló színébe, és elgondolkodtam.
- Azért váltam kegyetlenné, mert egész életemben ezt láttam tőled. Mivé is válhattam volna? Megöltétek a nőt, akit mindennél jobban szeretem. Előtte pedig húsz éven át ölted meg a lelkem. Miattad váltam ilyenné, te pedig azt mondod, miattam lettél te is ilyen. Vajon ki is kezdte el ezt a körforgást? - teszem fel a kérdést, de csak magamnak. Nem is igazán várok választ.
- Nos, legyen. A szavamat adom, hogy nem szólok nekik. Akarsz még valamit? Esetleg megölni, vagy meggyötörni, még mielőtt távoznál? - nézek rá fagyosan.

- Ahogy arra a percre is, mikor a szemem láttára ölted meg a nőt, akit szerettem... De hogy mikor lettem én a gyilkos? A kegyetlen szörnyeteg, aki hirtelen felindulásból ölte meg Esthert... Erre is tisztán emlékszem, vagy te talán már elfelejtetted? - Válaszolok vissza élesen. Igen azt a pillanatot nem tudom kitörölni. Ezer álmatlan éjjelt, és sok nyughatatlan évet okozott. Aztán valami megtört. Niklaus volt a legengedetlenebb. Ő azt hiszi őt utáltam, pedig csak a viselkedését. - Ez a tetted fordította gyűlöletté mindazt, amit előtte éreztem... - Folytatom hevesen, majd teszek pár lépést távolabb tőle. Haraggá válik ismét az a cseppnyi jóindulat, amit Klaus iránt éreztem, ami miatt segíteni akarok.
- Nem szégyellem, ha így tennék, ide sem jöttem volna, s nem ajánlottam volna alkut... Csak pusztán nem akarom, hogy tudják merre vagyok. Ahogy soha nem is tudtátok, csak akkor, ha én akarom. - Rántom meg a vállam, de a felszított tűz még mindig a lelkemben pusztít...

Keményen belenézek Mikael szemébe, ahogy a jelképes és váratlan pofonokról beszél. Nem tudom, ő vajon mire gondol, de én ismerem a saját gondolataimat. Kaptam tőle jónéhányat.
- Igen. Ismerem az érzést. Én is nagyon sokszor kaptam pofonokat. Ugye, apám? Emlékszel? Sőt, nem csak pofonokat. Még élénken él bennem a perc, amikor szíjjal vertél el - sziszegem. Ha valamit, azt soha amíg élek nem fogom neki megbocsátani, ahogy velem bánt egész emberi életem folyamán.
- Felhívnám a figyelmedet, hogy a testvéreim, bár itt tartózkodnak a városban, nem jöttek el hozzám - ülök le a kanapéra, és kényelmesen a dohányzóasztalra teszem a lábam. - Kétlem, hogy ez változna a jövőben. Ergo, nyilván nem fogom nekik elárulni, hogy itt vagyok. Bár az érdekelne, miért ekkora titok ez. Szégyelled, hogy velem kötöttél alkut? - vigyorogtam.

- Nem is baj, ha nem tudnak mindent... Mindig attól kapod a legnagyobb pofont, akitől nem is várnád... - Mondom halkan magam elé, és nem lehet tudni, mire értem. Az utolsó szavaknál nézek csak a szemébe, mintha egy részről az jönne le a mondandómból, ami a múltban történt. De ezzel egyidejűleg a jelenre is értem. Tekintetem mégis keserű, szinte már megkeseredett, de egyben hűvös és távolságtartó is. - Mindenesetre megér egy próbát elkapnod valamelyik helyi boszorkányt... A leggyengébbet. A boszorkányklánok mindenhol egyformák...védik egymást, de megvehetők... Még ha az okot nem kötik az orrodra, legalább ki tudod deríteni kivel van összekapcsolva. És lehet, hogy a varázs megszüntetésében anyád segíthetne... - Játszom még mindig a pohárral a kezemben. Rossz szokás, ami rám ragadt, de most éppen az egyik leggyűlöltebb lénnyel vagyok összezárva, lehet, hogy ez tesz feszültté.
- De nem szeretném, ha rájönne bárki is az ittlétemre... A segítségemért cserébe pusztán a szavadat akarom, hogy még a testvéreidnek sem jár el a szád! - Ismétlem meg a kérésem. Nem baj, ha nem tudják, hogy itt vagyok, nm akarom felfedni a kilétem. Így nyugodtabban tudom tenni, amit tennem kell...

- Rebekaht a legutóbb hajszál híján kidobtam innen - vontam vállat. - És ami azt illeti, ő túl lelkes, és néha kissé túl fárasztó. A hisztikről már nem is beszélve - legyintettem. - Elijah meg egyszerűen túl komoly, és túl bölcselkedő. Erre nekem nincs szükségem. Bár ő... talán tudna segítő kezet nyújtani - gondolkodom hangosan, aztán elgondolkodva nézek Mikael felé.
- Ha létezik ilyen hely, nyilván kívül esik a francia negyeden - válaszolom. - A többit Marcell mind ellenőrzés alatt tartja.

Egy biccentést intézek Hayley felé, miközben én is a jelet figyelem a vállán. Együtt érzek vele, meg akarja védeni a gyermekét, ahogy Klaus is, és ahogy anno én is meg akartam az én családomat. Ha akkor nem cselekszünk, talán abban a tudatban halok meg, hogy Klaus a fiam... Furcsa belegondolni. Kiiszom a maradék italomat, és az üres poharat forgatom a kezemben, miközben beszélek.
- Miután feloldotta egy másik boszorkány a Hayley-vel összekötött illetőt... - Javítom ki immár lenyugodva. Félre érthetően beszélt, ne csodálkozzon, ha félre is értem. Kissé feszült a helyzet, és tisztában vagyok vele, hogy nem is lesz másképp. - Kissé furcsállom, hogy a fivéred és a húgod nincs itt, hogy védelmezzék... - Gondolkodom hangosan, és tekintetem még mindig a messzibe réved. Igazából nem tudom, miért mondtam ezt, csak tényleg furcsállom, hogy Elijah, akinek a család a mindene, és Rebekah. aki mindig is gyermeket akart, nincs itt, hogy védjék a születendő unokahúgukat. Szinte biztos vagyok abban, amit eddig mondtam.
- Szóval Marcel elüldözte a vérfarkasokat... Hallottam erről... Ahogy a boszorkányokról is. De ha nyomon tudja követni, mikor varázsolnak, akkor kell lennie egy eldugott helynek... Ami kívül esik azon a hatáskörön... - Pillantok Klausra, majd ismét kocogtatni kezdem a gyűrűmet a poharamhoz.

Aggódva pislogok a távozó Hayley után. Ahogy felsétál a lépcsőkön szinte virít a vállán a vörös jel. Az égés nyoma.
- A fenébe, én nem a te segítségedet utasítottam el! - csattanok aztán rá Mikaelre. - Pontosan tudom, Hayley mit értett segítség alatt - öntök aztán magamnak újabb italt. - A családját. Az állítólagos vérfarkas családját, akiket Marcel a mocsárba száműzött - teszem hozzá. - Semmiképp nem akarom, hogy segítsenek. Megfogadtam, hogy bárki is okozta ezt, azt megölöm. Méghozzá lassan, és kegyetlenül. De mivel Hayleyt érzékenyen érinti a családtagjainak élete, ezért nem fogok farkassegítséget kérni. Őt még legalább érdekli a családja. Hagy éljen ezzel a tudattal. Nekem már nagyon rég nem sikerült. Igaz, nem is bánom.

- Békejobbot?! - Morranok fel kiragadva egyetlen szót a szövegkörnyezetből, majd még egy korty italt engedek végigfolyni a torkomon. Egyetlen szó, mégis a gúny csak úgy süt belőle. Végigsétálok a kanapé mentén, majd kinézek a délutáni félhomályba egy pillanatra, s emésztem a hallottakat. Leginkább pedig azt. hogy alkut ajánlottam Klaus-nak... ÉN! A gyerek miatt tettem. Engem nem érdekel Klaus, és nem bízom benne, de a gyermeke nem folyhat bele. - Emberi? A boszorkányok beszélnek másutt is... Meg persze a vámpírok is... Egy vérfarkas és egy hibrid egyéjszakás kalandja nem emberi cseppet sem... - Jegyzem meg szinte csak magamnak, de Klaus minden bizonnyal hallhatta. Hayley nem biztos. Nem tudom, nem is szándékoztam nyíltan kimondani, amit gondolok, de én mindig ilyen vagyok. - Nem kell segítség? Igen? És azt hiszed, hogy azzal mindent megoldasz? Én elhiszem, hogy a nagy hibrid meg tudja védeni magát, de Hayley? - Emelem meg a hangom, hiszen eddig reméltem, hogy közös nevezőn vagyunk, de tévednem kellett. Klaus csak menne a saját feje után, mint valami bolond... - Én lennék a legboldogabb, ha meghalnál, és utána mi lesz Hayley-vel és az eddig olyan fontos gyermekkel? Szerinted ők meg fogják tudni védeni magukat, ha egy boszorkány életben maradásától függ az életük? Nem azért ajánlottam alkut, hogy mert nem vagy elég erős... - Nyomom meg gúnyosan az utolsó pár szót. - Hanem azért mert Hayley az önfejűséged és az örökös önzőséged miatt kiszolgáltatottá válhat... De ha nem kérsz a segítségemből, magam derítem ki, ki áll emögött, és elhiheted, egyetlen szót sem szólok neked róla... - Adom ki a mérgem, hiszen Klaus egyetlen szval fel tud idegesíteni. Egyetlen mozdulat, vagy arcrándulás. Pedig mintha láttam volna egy cseppnyi esélyt arra, hogy valamit az életben igazán akar...

Két oldalról megfogtam a fejem, mintha így akarnám megóvni attól, hogy szétpattanjon az információhalmaztól.
- Mit tudok a helyi boszorkányokról? - nézek Mikaelre. - Nem sokat. Annyit, hogy nem szívlelik Marcelt, aki kitiltott mindennemű mágiát a francia negyedből. Egyébként egyszerűen nem értem, miért kell egy gyereknek ártani. És mi van, ha emberi lény? Ebbe nem gondolnak bele? - dühöngtem, aztán felpattanva járkálni kezdtem fel-alá.
- Azt hiszem, egyre gondoltunk - fordultam Hayley felé. - Csapdába lehet csalni őket. Elég egy tökéletes ígéret hozzá. Hogy ha engem támogatnak a Marcel elleni háborúban, megkapják azokat a jogokat, amiket az a beképzelt, önjelölt király elvett tőlük - tűnődtem hangosan. - Persze, eszem ágában sincs az ígéretemet betartani - dünnyögtem olyan halkan a végén, hogy nem tudom, Hayley meghallotta-e egyáltalán.
- Nem kell segítség. Ha békejobbot nyújtva megyek, nem fognak rám támadni. Vagy ha igen, megnyugodhatsz - pislogok Mikael felé gúnyosan. - Megoldódik életed egyik legnagyobb problémája.

- Valaki olyan, aki megszerezhette valami személyes holmidat, ami elengedhetetlen a varázs végrehajtásához... - Fejezem be Hayley szavait, majd Klausra nézek, de nem válaszolok egyből. Elfogadom az italt, ami most jót fog tenni, mert egy kissé még én is émelygek ettől az egyezségtől, habár én magam javasoltam - Összekötve... Valakivel összekapcsolták. Ami történik Hayley-vel, az megtörténik a másik féllel is, akárki is az... És fordítva... Tehát megeshet, hogy ez a heg rajta van valakin... Ha ez az illető meghal, meghalhat Hayley is... - Magyarázok, majd kortyolok egyet a poharamból, és reflexszerűen kezdem el kocogtatni a gyűrűmet a pohár falán, majd abbahagyom. - Ahhoz, hogy ez a kötés sikerüljön, szükséges Hayley, vagy valami személyes tárgya, ami őt jelképezi... Ez a kötelék nem engedi, hogy a két fél távol lehessen egymástól... Szóval biztos, hogy mágia van a dologban, de hogy ki áll mindezek mögött... A helyi boszorkányokról mit tudsz? - Fordulok Klaus felé, és ismét a telefonomra pillantok, de a keresés még nem járt sikerrel...

- Egy pillanat! - emeltem fel a kezem, és zavartan nézek Hayleyről Mikaelre, és vissza. - Mi az, hogy összekötve? Boszorkány anyám van, de erről még nem hallottam. Ezer év alatt sem. Kicsit úgy érzem magam, mint aki lemaradt a szombat esti film elejéről - mormogtam. - Arról szól, amire a neve is utal? Egy mágiával összekötve... kivel? Bárkivel? Valakivel? - ráncoltam a szemöldökömet, aztán dühösen néztem a telefonra. - Hihetetlen, hogy anyám a füle botját sem mozgatja a képre - dühöngtem aztán kissé. - Mit tudsz erről az összekötésről, vagy miről? - álltam aztán fel, italt töltöttem magamnak, majd - némi hezitálást követően - Mikaelnek is. Ne mondja, hogy bunkó vendéglátó vagyok. Még akkor sem, ha azt kívánom, fulladjon bele a whiskybe.

Hallgatom, ahogy sorolják a neveket, és ezernyi gondolat merül fel bennem, mégis ki akarhat ártani... Mire volt jó ez a jel...
- Elterelés igen... Megeshet, hogy valakivel össze vagy kötve? - Kérdezem hirtelen, hiszen abban az esetben is rákerülhetett a jel, ha a rituálé elhangzott. Szóval valaki szemet vetett a gyermekre, akinek minden bizonnyal mágikus ereje van, vagy lehet, hogy a vérében van a titok? Vajon képes lenne ezzel a gyermekkel akárki hibridet csinálni? Hiszen Klaus-nak nem is olyan régen ez volt a nagy álma, egy hadsereg, aki hibridekből áll. Lehet, hogy valaki rájött valamire. Kusza gondolatok, és nem találok érthető magyarázatot.
- Segítek megvédeni a gyermeket... Egyetlen kérésem van. A szavatokat kérem, hogy senki nem tudja meg, hogy itt vagyok. Nem akarom, hogy Elijah, vagy Rebekah tudomást szerezzen az ittlétemről... Remélem teljesíthető... - Fordítom el a fejem egy pillanatra, s tekintetem az ablakon túli tájat figyeli.
- Nem... Nem hiszem, hogy Marcel tette volna... Túl ostoba húzás lenne tőle. Mindenesetre megpróbálhatod kideríteni... - Szólalok meg, miközben a telefonommal babrálok. Majd elteszem, és ismét Klaus-ra emelem a tekintetem. - Esetleg a helyi boszorkányok vetettek a gyermekre szemet? Ahogy hallom nem szívlelik a fiút, akit te neveltél... - Jegyzem meg, de lassan ideje lenne mennem. Őszintén fogalmam sincs mit kezdjek ezzel a helyzettel,és nem hiszem, hogy nagyon tudnék velük mit csevegni...

Lenézek a karomra, ahol Hayley megérint, és ez az érintés kissé eltereli a feszültséget bennem valami más irányba. Még mindig ölni, pusztítani lenne kedvem, és ezt - a félelemmel egyetemben - egy olyan irányba fordítom, ahová kellene. Bár még elraktározom, dédelgetem. Akkor fogom majd elővenni, mikor rátalálok arra, aki játszani mert a lányom életével.
- Marcel ártatlanságára nem vennék mérget - kelek fel, elsétálok a bölcsőig, és elgondolkodva megbököm, mire az lágyan hintázni kezd. - Tudja, hogy Hayley a gyermekemet várja, és mivel tisztában van azzal is, hogy nem hagyom sokáig az önjelölt király szerepében tetszelegni, visszavághat nekem így is, ha már tudja, hogy másképp nem tud. Az másik kérdés, van-e ehhez elég bátorsága. Mellesleg azok közül akik tudnak a gyerek létezéséről, bárkinek eljárhatott a szája.

Újabb sóhaj hagyja el az ajkam, és a csend, ami beállt, kínos, szinte fájdalmas. Nem... Nem akarok megbocsájtást. Nem vágyom Klaus szeretetére, figyelmére, vagy egyéb ilyen dolgokra, mert sosem tudnék megbocsájtani. Túl büszke vagyok. Eredetileg nem az alku vezetett ide. Nem is Klaus miatt jöttem. De a jel megrémiszt, és kételyeket ébreszt bennem. Nem mellesleg megijeszt Klaus nagyképűsége is, hogy hiszi, hogy majd aki a jelet rárakta megijed attól, ki lakik itt. Napfénygyűrűm idegesen forgatom ujjamon, miközben tekintetem ridegen vándorol hol a lányra, hol Niklaus-ra, s ismét a farkaslány töri meg a csendet. Egy pillanatra együtt érzek vele, hogy ki van szolgáltatva valaminek, amit még én sem értek. Hiszen hogyan is vághat össze egy távoli boszorkányszekta jele a vállán az itteni dolgokkal? Sehogy.
- Elterelés. Ki tud a születendő gyermekről? - Emelem tekintetem először Kllaus-ra, majd a lányra. Majd még a válasz előtt hallom meg a hibrid hangját, és egy elégedett mosoly bújik meg szám sarkában, ami aligha észrevehető. Lehajtom a fejem.
- Akkor ne bennem bízz, hanem emlékezz, hogy a család védelme volt a legfontosabb célom. Bízz abban, hogy nem akarom, hogy a gyermekedet valami olyanra használják fel, amire még csak gondolni is félsz... - Nem vagyok bolond. Én sem bízom benne, hiszen Klaus képes a legváratlanabb pillanatban tőrt ragad, bár ezt csak a testvéreinél tudja eljátszani.

Leteszem a krémet, ahogy végzek Hayley sebének kenegetésével, majd nagyot sóhajtva hallgatom a kérdését. Kemény küzdelem zajlik bennem. Valahol mélyen érzem, hogy ha boszorkányok egész szektájával van dolgom, akkor egymagam vajmi kevés leszek ahhoz, hogy megállítsam őket. Kitől várjak segítséget? Marceltől, akinek a hatalmára török? Anyámtól, aki szemlátomást a füle botját sem mozdítja? Vagy a testvéreimtől, akik a közelembe sem jönnek? A sors elég ironikus fintora, hogy pont Mikael ajánlja fel a segítségét. Ugyanakkor dolgozik bennem a sértett büszkeség is. Ha most elfogadom a segítségét, elismerem azt, amit világ életemben igyekeztem kerülni. Hogy még mindig erősebb nálam. Döntenem kell, hogy a saját hiúságom, vagy a gyerekem élete a fontosabb.
- Hogyan lehetne megtalálni őket? - kérdezem aztán magam is csendesen, és csodálkozom a kérdésen. Mintha nem is én tettem volna fel, hanem valami idegen erő lökte volna ki a számon. - Meg akarom menteni az új családomat - nézek rá Mikaelre, és Hayley meg a gyerek felé mutatok. - Tudom, hogy szükségem van a segítségedre. De ezer év bújócska, gyötrelem, és jónéhány gyilkossági kísérlet után nem bízom benned maradéktalanul. De ennek ellenére.... akarom, hogy segíts. Segíts megmenteni azokat, akik fontosak nekem.

- Most komolyan a múltról akarsz velem fecsegni? Hogy felemlegesd mit miért és mikor? Ha nem foglalkozom veled annyit, nem az lennél aki... Nem ismersz félelmet, ahogy én sem. A tükörképem? Legalább valamit elértem - Jelentem ki én is ugyanolyan gúnyosan, ahogy ő. Igen, azzá vált. Talán észre sem vettem, hogy az, amit benne igazán gyűlölök, azt önnön magamban is épp ugyan annyira gyűlölöm. S mivel neki nem voltam hajlandó megbocsájtani, amit tett, úgy magamnak sem tudok... Az üldözést választottam. Ez lenne hát a sorsunk? Nem... Még mindig nem megbocsájtást, és békét keresek. Azt sosem lelhetem, és nem is egy vágyott cél... Az egészen más.
- Az első hibrid, ugyan már! Meddig áltatod magad ezzel a szöveggel? És meddig lesznek félelemben? Míg ellened nem szegülnek? S majd az szúr kart a hátadba, akiben a legjobban bízol... Tapasztalat - Nevetek fel, de végül a nevetés keserédessé válik, kissé túlvilágivá. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kimenjek az ajtón, ahol bejöttem, és visszatérjek ahhoz a tervemhez, hogy megölöm őt... De hezitálok, persze ezek nem ülnek ki az arcomra.
- Megint felesleges köröket futunk úgy látom, veled nem lehet közös nevezőre térni. Ahelyett, hogy itt kakaskodnál, inkább ki kellene derítened, ki akar ártani a gyerekednek... És mit akar tőle. Ez a jel, egy eldugott kis szektáé, akik cseppet sem jó szándékúak, ráadásul nem a szomszédban laknak, hanem jóval távolabb... Lehet, hogy ők akarják a gyereket, megeshet, hogy el akarnak távolítani tőle, de lehet, hogy csak megjelölték... Mint egy jel, hogy figyelnek... A mágiával szemben kevés lesz az, hogy te vagy az első hibrid... Még az is lehet, hogy erősebb ellenfeled akadt... - Lemondóan sóhajtok egyet, majd felállok, és figyelem, ahogy Hayley-nek segédkezik. Én megpróbáltam. Egyszer az életben közös nevezőre jutni, de kezdem azt érezni, hogy ez képtelenség. Mintha Klaus azt hinné, hogy hibrid volta elég, hogy megvédje Hayley-t. Pedig édeskevés, és néha a legádázabb ellenségével kell szövetkeznie, hogy védelmet adhasson. Ebből látom, hogy még nem nőtt fel, s sokkal gyerekesebb szinten van, mint hittem.