Elképedtem. Tényleg ez rí le rólam? Hogy egy elveszett lélek vagyok, aki nem találja a helyét a világban? Ha igen, akkor a helyzet rosszabb, mint gondoltam, hiszen attól nincs szörnyűbb, amikor a külvilág is látja, hogy nem vagyok teljesen ura önmagamnak. Ez ellen sürgősen tennem kell... ha Elijah látja rajtam, hogy mi bajom van, akkor mindenki látni fogja. És nehéz volt bevallani, de igaza volt. Tényleg úgy éreztem magam, mint aki csak céltalanul bolyong a Földön, de igazából nincs itt, mert nem tudja, hogy mi értelme annak, hogy figyeljen a körülötte lévő dolgokra. Ilyen még nem fordult elő velem, ezért is voltam kétségbeesett.
- Tudni akarod, hogy milyen vagyok valójában? - Kérdeztem még mindig suttogva. - Rossz. Gonosz. Nem vagyok jó ember. - Néztem a szemeibe. - Mindenkit kihasználok... az emberek csak addig jók nekem, amíg valami hasznot látok bennük. Nem tovább. - Bár a kezei erősebben kezdték el szorítani a karjaimat, az egyiket kihúztam az ujjai közül, így a tenyeremet felemelve végig tudtam simítani az arcán, a saját arcomat viszont nem húztam el az övétől. - De veled más a helyzet... te vagy a más. Veled nem tudok ilyen lenni, drága Elijah... - Mutatóujjamat végighúztam az ajkain és hirtelen újra felrémlettek előttem a régmúlt képei. A pillanat, amikor először találkoztunk, amikor önfeledten fogócskáztunk, mint a kisgyerekek, amikor először csókolt meg. Hm... bárcsak nem kellene más dolgokkal foglalkoznom csakis azzal, amit szeretnék. Mert most ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni Elijah iránt, mégis megszólalt bennem a vészharang. Utáltam ezt az érzést is, amikor valami korlátozott abban, amit csinálni szeretnék... most mi tévő legyek?
- Visszatérve rád... azért nem lehetsz olyan, mint Klaus vagy én, mert az nem te vagy. Te mindig a nehéz utat választottad és jól jártál vele. Neked az való, hogy jó légy, érzelmes, becsületes... nekünk nem. Ne tedd tönkre magad csak azért, mert könnyebb lenne. Hosszú folyamat, ne most vágj bele. - Pislogtam rákárlelően. Nem akartam, hogy Elijah megváltozzon. Az én egykori szerelmemnek ilyen gondolat meg sem fordult volna a fejében. Bár azóta történt egy s más.
- És mit gondolsz? Mi a válaszom? - Nem hagytam magam, úgyis addig fogok menni, míg ő ki nem mondja, hogy mit gondol. Az sem érdekelt, hogy a szívem sokkal hevesebben vert a közelében és ezt ő is biztosan érezte, hallotta.

- Az teljesen más, amit te csinálsz. A vámpírléttel jár, hogy gyilkolj, a génjeidbe programozták a szüleid. De én magamtól lettem ilyen... nem az terelt erre az útra, hogy vámpír lettem, hanem az, hogy sokkal jobb volt így élni. - Vallottam be az őszintét, de az ő hangjában lévő érzelmek egyáltalán nem kerülték el a figyelmemet. Hogyan volt képes szeretni ennyi időn át, ha igaz az, amit mond? Neki talán még többet ártottam, mint Klausnak, hiszen ő a másik férfi volt az életemben. Klaus után, bár nem akartam őket sorrendbe állítani, elvégre teljesen különböztek egymástól, ahogy a szerelmem is máshogyan lángolt iránta, mint az öccse iránt. Elijah egy kalandnak indult, aminek végül egyikőnk sem tudott véget vetni, mert ahhoz túlságosan közel kerültünk egymáshoz. Függtünk a másiktól és kívántuk egymás társaságát, akármennyire próbáltunk küzdeni ellene. Aztán feladtuk a harcot és... a történet már közismert, már-már unalmas. De számomra nem. Mert ez volt az életem.
Tovább simogattam az arcát. Nem gondoltam volna, hogy itt kötünk ki. Vigyázna rám? Lenne az őrangyalom? Úgy is, hogy tudja, még mindig a fivérével vagyok és őt szeretem? Istenem... hogyan állhatnék ennek ellent? Ez a viselkedés kísért meg a legjobban, az emberi énem akarja őt, szeretné, hogy igaz legyen, amit mond. Hogy mellettem legyen, amikor szükségem van rá, hogy bármivel fordulhassak hozzá, hogy ne tűnjön el újra a szemem elől... hogy a közelemben legyek. önző lennék? Mohó? Bizonytalan és döntésképtelen? Igen, az vagyok és szégyelltem magam, amiért nem tudtam neki határozottan azt mondani, hogy ő kell nekem. Nem akartam játszani vele... mégis mintha ismét valami ilyesmi kezdődött volna el.
Ajkai hirtelen tapadtak az enyéimre, ám egy másodpercig sem voltam rest viszonozni a csókját. Az agyam üressé vált, csókja lehetetlenné tette a gondolkodást, mindössze szavai kattogtak a fejemben. Harcolna értem... mint régen, pedig nem éri meg. Értem nem. Ő másvalakit érdemel, valaki jobbat, olyat, aki úgy szereti őt, ahogyan kellene. Ennek ellenére eszem ágában sem volt kiszakadni a csókból. Jólesett, lágy volt, mégis szenvedélyes. Az őrület környékezett...
Kezeim arcáról először a tarkójára csúsztak, később átkulcsoltam a nyakát, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz. Csak csókoltam és csókoltam, ki tudja meddig... nem is érdekelt. Éreztem ujjai simogatását a csípőmön, amitől a szívverésem újra gyorsabb fokozatra kapcsolt, elválva ajkaitól a lélegzetvételem is szaporább lett. Mit ki nem vált belőlem...
- Nem akarlak bántani. - Nyögtem ki a fejemet csóválva. - Én csak... azt akarom, hogy a közelemben légy. A közelemben akarlak tudni.- Nyeltem egy nagyot egy pillanatra lesütve a szemeimet, de tudtam, hogy nem lehetek gyáva, a szemébe kell mondanom azt, amire készülök. - De nem szerethetlek úgy, ahogy te engem... most nem. Még nem. - Ejtettem ki a szavakat sajgó szívvel. Annyira nem akartam neki fájdalmat okozni... tényleg nem, előbb bántottam volna magamat. Viszont tisztáznom kellett Klaus-szal a dolgokat, mert akárhogy is alakult a helyzet, nem tudtam kizárni a kérdést, hogy mi lesz kettőnkkel.

Elmosolyodtam szavaira. Halványan ugyan, de mégis ott volt a szám szélén egy aprócska mosoly. - Köszönöm. Te annyira... jó vagy. - Hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet. Azt hittem, hogy azok után, amit mondtam neki itt hagy és soha nem látom többé. Hogy eltűnik, mint a kámfor és akárhol kereshetném, akkor sem találnám meg, ha kutatóosztagot küldenék a keresésére. Az előbbi vallomása teljesen beleférkőzött a fejembe, biztos voltam benne, hogy jó darabig kalapáccsal sem fogom tudni onnan kiverni. A szó viszont bennem akadt a kérdése hallatán. Egyébként be sem áll a szám, minden helyzetben eszembe jut valami okos dolog, de most...
- Nem tudom, Elijah. Nem akarok neked semmit sem ígérni. Már mondtam, hogy... nem akarlak megbántani. - Simítottam végig az arcán finoman. Mintha így is óvni akarnám. Ez a pár perc vele egy teljesen másik világ.
Bólintottam. Megértette, hogy először az öccsével kell elrendeznem a dolgaimat, hiszen bárhol van és bármit csinál, jelenleg ő töltötte be a férfi szerepét az életemben.
Megfogta a kezemet és a mosolyom vigyorrá alakult, ahogy visszaültünk a padra. Keresztbe tettem a lábaimat és a hajamat az egyik oldalon a fülem mögé tűrtem, mert zavart, hogy az egyik hullámos tincsem az arcomba hullott. - Mire vagy kíváncsi? - Kérdeztem.

A kíváncsiság mintha az arcát is megváltoztatta volna, az érdeklődés teljesen más fényt vetett rá. Természetes, hogy tudni akarta, mi történt.... miért tűntem el olyan hirtelen, de azt hittem, hogy már valaki beavatta. Érdekes, legalább így rám marad a feladat. Az én történeteimet én tudom a legjobban előadni.
- Azért tűntem el, mert nem volt értelme annak, hogy maradjak. Az áldozat után minden véget ért számomra és bár a kunyhótokban felkészültem a halálra, mégsem tudtam nemet mondani Oliver ajánlatára. Az örök életre. - Megvontam a vállamat. A hallhatatlanság csábereje nagyon vonzó tud lenni, volt benne részem bőven. Egy lenni a legelső vámpírok közül pedig életem egyik legjobb döntésének számított, sohasem fogom letagadni, hogy élveztem a pillanatot, amikor újult erőre kaptam. Mázlista vagyok, hogy a végén ezt dobta a gép.
A másik kérdése hallatán nyeltem egyet. Sejtettem, hogy ez neki sem hálás téma, de ha rákérdezett... válaszolok. Megígértem. - Nem olyan régóta. Egy hónapja, talán kicsit több. Az időérzékem nem a legjobb. - Húztam el kissé a számat. Igazából az öccse mellett mindig elvesztettem a fonalat, máshogy érzékeltem az időt, amikor vele voltam, bár úgy tűnik, hogy ezzel mostanában nem lesznek problémáim.
Apró sóhaj és egy harmadik kérdés. A gyermekem apja? - Melyik gyerekemé? - Pillantottam a szemeibe. Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy tudja, terhes voltam az áldozat megejtésekor. Ez a kérdése viszont az én fájó pontomat találta el, nem az övét. - A lányomé a férjem. Vagyis a volt férjem, Cedric, aki miatt eljöttem Bulgáriából. Azé a gyereké, aki nem született meg... az ő apja Klaus volt. - Nem akartam belemerengeni a múltnak ebbe a részébe, szerencsére jött egy eléggé vicces tudakozás részéről, így nem sokáig kellett ezekre a dolgokra gondolnom. Kiváló figyelemelterelés.
- Aquapark? Úgy nézek ki, mint aki oda szokott járni? - Kérdeztem nevetgélve, de nem dorgálóan, inkább jót mulattam a dolgon. - Inkább a tengerpartot részesítem előnyben. - Mire ezt kimondtam már el is kapta a kezemet és kiléptünk a filagória takarásából, hogy a füvön ácsorogjunk. Eltátottam a számat.
- Ez nem ér! Te most vámpír vagy, simán lekörözöl. - Körbenéztem. Tizenöt másodperc. Hmmm... mondhatni, hogy ezer éve nem fogócskáztam úgy, hogy valaki engem akart elkapni. Mindig én játszottam a fogó szerepét.
El is tűnt, én pedig fogtam magam és emberi tempómmal szaladni kezdtem. Nem rohantam, ráérősen kocogtam, mígnem megálltam az egyik fa tövénél és nekitámasztottam a hátamat. - Régen mindig hagytál nyerni. - Kiáltottam.

Hangtalanul lapultam a fa mögött és természetesen észrevettem, amikor ő is odaért. Még a fülemben csengtek a szavai: az élet sosem volt igazságos. De még mennyire nem. Mi már csak tudjuk... ennek hatására sóhaj hagyta el az ajkaimat, ám mivel szinte a fülemben hallottam légzését, elvigyorodtam. Tényleg be akarja adni nekem, hogy szaladt utánam és elfáradt? Ugyan már, az első vámpírok közül valók nem szoktak kifulladni.
Elkapott és a vállára vetett, mint egy zsákot. Önfeledt kacarászásba kezdtem. Jól éreztem magam, talán jobban, mint kellene, ám senki ne vesse a szememre, hogy megpróbálom élvezni az életemet, ami jelenleg ugyan nem a legjobb, de... Elijah ezt elfeledtette vele.
- Köszönöm. - Pillantottam rá félszeg mosollyal, amikor a fülem mögé rakta a virágot és kósza hajtincseket simított ki az arcomból. Viszont az, hogy ismét megcsörrent a telefonja, ami azt jelentette, hogy mennie kell... az nem tetszett. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Magamra, egyedül.
Lebiggyesztett ajkakkal csúsztattam a zsebembe a papírcetlit, amin a telefonszáma állt. A szigetre megy... még mindig nem tett le erről? Veszélyes, nem szabadna oda mennie. - Vigyázz magadra. - Mondtam halkan és kérlelően. Reméltem, hogy egyik egyáltalán nem épeszű szülőjének sem fog eszébe jutni, hogy esetleg bántsa őt, emberré tegye, majd megölje. Ám mire akármi mást mondhattam volna, már el is sétált.
Szomorú szemekkel néztem utána és az ujjaim közé vettem az apró virágot. Megszagoltam és csak ez ösztönzött arra, hogy ismét elmosolyodjak. Úgyis találkozunk még, a hálám egyébként is mérhetetlenül áramlott felé. Feldobta a napomat, megnevettetett és rádöbbentett, hogy valaki számára még fontos vagyok.
Nem volt értelme tovább maradnom, lassan sétálni kezdtem, hogy kiérjek a parkból. Elméláztam, egyáltalán nem figyeltem az útra, csak akkor kaptam fel a fejem, amikor ütközést éreztem. Valakinek nekimentem.
- Bocsánat. - Dörmögtem a hozzám nem illő szót és jobbnak láttam, hogy tényleg odébbállok, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet és még mentegetőzni is kezdek. Így szaporábbra fogtam a lépteimet és ott sem voltam.

|| Én is köszönöm.   ||

- Serenity nem jött rá ilyen gyorsan, az egyszer biztos... - sóhajtottam fel, majd felvontam a szemöldökömet. - mond neked valamit ez a név? Serenity... - ismételtem meg, majd odaléptem elé úgy, hogy a lélegzetemet érezhette az arcán. - Szükségem lesz a tudásodra... boszorkány - jegyeztem meg foghegyről. Nem akartam én bántani... de talán ő megpróbál engem. És akkor bizony nem tűnhetek laza fiúcskának, mert... milyen lenne már, ha egy nő elbánna velem? Nem akarok itt ilyesmit, de mindenre gondolni kell.
- Szóval...? - vártam még mindig a válaszát.

Zsákutca. Egyre inkább érzem, hogy ebbe nem kellett volna beleütnöm az arcomat. Egyelőre nem tudom megmondani, miért is érdekel ez ennyire... talán mert nem létezik, hogy ok nélkül ennyire egyformák... nem tudom elképzelni, hogy mi játszhat még közre ebben a rejtélyben, de nem adom fel.
- Hé, figyelj rám, kérlek! - szólaltam meg aztán hangosan, hogy biztosan rám figyeljen. - Jártas vagy a természetfeletti világban - kezdtem el suttogni. - Boszorkány vagy. Én vámpír... nem jó párosítás, ez igaz, de... vannak olyan dolgok, melyre nincs kézzel fogható bizonyíték. És... Serenity egy... gyönyörű lány volt... de nézd meg magad! - nyúltam a zsebembe, és elővettem egy megtépázott képet... reméltem, ezzel itt tartom. Lássa, hogy ugyan régi a kép, de aki rajta van, az... ő... saját maga...