Mostanság túl sokszor ébredtem arra, hogy ki kellene szellőztetnem a fejem. Nem jó ez így! Rengeteg dolog történt az elmúlt időben, sőt akár napokra is leszűkíthetnénk a kört. Mennyivel jobb volt, amikor csak éltem világomat, néha-néha tovább álltam egyik városból a másikba, hogy ne legyen egyszerű a nyomomra bukkanni és élveztem az életet, amit én választottam. Nem kellett foglalkoznom senkivel és semmivel, a problémákat pedig hírből sem ismertem, mindössze az az egy gondom volt, hogy Klaus ne találjon meg. Kész, slussz passz.
Vágyakozva tekintettem vissza lelki szemeimmel ezekre az időkre. Sok álom és kevés cselekedet. Ez az! Tennem kell azért, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, az nem elég, hogy várom a sült galambot. Nem, nem... a halogatás sem jó módszer mégis inkább úgy döntöttem, hogy leülök a kis építmény egyik padjára. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy nézelődjek. Elveszettnek éreztem magam. Tényleg az lennék? Ismét? Rossz, fura érzés. Lehunytam a szemeimet, hogy a könnyed, kissé meleg szellő segítsen rendezni a gondolataimat és ha akarja, nyugodtan takarítsa ki a fejemet. Jobb dolgom nem volt.

A szellő finoman simogatta az arcomat és olyan érzésem támadt, mintha soha többé nem akarnék felállni innen. Mióta visszaváltoztam emberré kezdem értékelni az élet apró szépségeit, örömeit... ezzel egyidejűleg pedig mindig el is szörnyedek magamon, hogy hogyan jutottam idáig. A vámpírok legidősebbikének körébe tartozom, a legkegyetlenebb vagyok közülük és rá kell döbbenjek, hogy szeretem a napsütést, a virágok illatát és a fák ágainak susogását? Borzasztó, nevetséges, hihetetlen. És mégis... talán ez hiányzott legjobban az emberlétből és örülök, hogy ismét átélhetem. Persze ezt magamtól nem vallanám be akárkinek.

Emberi hang ütötte meg a fülemet, méghozzá nagyon ismerős, viszont a név, amit kiejtett a száján elérte, hogy hányingerem támadjon. Elena. Neki még jövök egy visszavágóval. Nem felejtek, nehogy azt higgye a kis virágszál.
Az érkező felé fordítottam a fejem és önkénytelenül ült ki egy halvány mosoly az arcomra. Rá pont nem számítottam. Azt hittem, hogy ezen a helyen nem sokan fordulnak meg, nem nagyon volt szem előtt a park vendégseregének. Ezért is jöttem ide, mégsem fordult meg az a gondolat a fejemben, hogy miért nem hagynak békén?
- Adj hozzá még ezer évet, persze ráncok nélkül és akkor már közel fogsz járni a megfejtéshez. - Szélesedett ki a mosolyom. Úgyis rájön, ki vagyok, bár az emberlétem megmásíthatatlan jelei nem éppen a koromról árulkodnak. - Nem Elena vagyok, hanem Tatia. - Nyögtem ki azért a biztonság kedvéért. - Rég láttalak, Elijah. - Hirtelen nem tudtam mást mondani, csak ezt. Tényleg hosszú idő telt el az utolsó találkozásunk óta. Hosszú hónapok.

Szinte láttam a felismerést a szemeiben és ez elégedettséggel töltött el. Jó volt tudni, hogy akármi is történjen velem, még azelőtt rájönnek az emberek, hogy ki vagyok, mielőtt bemutatkozhatnék. Elég egyetlen szó... mert Elijah-ról sütött, hogy már akkor leesett neki, ki mellé ült le, amikor megszólaltam. Lehetnek hasonmásaim, nézhetnek ki ugyanúgy és meg is próbálkozhatnak az enyémhez hasonló viselkedéssel, akkor is én vagyok az eredeti és ilyen szempontból megismételhetetlen. Néha azért jó, ha ez mindenkiben, de legfőképp bennem tudatosul. A végén lehet, hogy megcsorbul az önbizalmam. Na jó, maga a gondolat is nevetséges.
Végigjárattam a tekintetemet Elijah-n. Rövidebb lett a haja. Tetszett. Nem mintha ezelőtt nem osztottam volna a tényt, hogy az egyik legjóképűbb férfi volt, akit valaha ismertem. Elvégre szerettem, a külseje eleve azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek anno megfogtak benne. A többi már csak hab volt a tortán. Hm... szép idők voltak azok is. Sőt, a ezer évvel ezelőtti időszak volt az egyik legjobb az életemben.
- Jó tudni, hogy idáig jutottunk. - Nyeltem egyet kissé zavartam. - Hogy már a puszta jelenlétem is elüldöz. - Húztam el a számat. Persze megértettem, hogy miért viselkedik így, de Klaus-on kívül ő is aközé a pár ember közé tartozott, akiket nem szerettem megbántva látni. És ez a kör tényleg nagyon szűk volt, ha engem és az ismerőseimet nézzük.

Összevontam a szemöldökömet. Sajnálja? Mit? Ez volt Elijah egyik legjobb, viszont egyben legrosszabb tulajdonsága is... a jó szíve, az erkölcsössége és az úriembersége. A családjában ritkaságszámba mennek ilyenek, maximum még az a bájgúnár Finn lehet hasonló, de nem, mégsem. Elijah egyedi és különleges a maga módján. Csak tudnám, hogy honnan örökölte ezeket a tulajdonságokat.
Felpillantottam rá. Próbáltam hangtalanul mély levegőt venni. Nem szerettem, ha szembesítenek a hibáimmal vagy azokkal a dolgokkal, amelyeket rossz cselekedeteknek könyveltek el. Ilyenkor olyan érzésem volt, mintha minden egyes rám olvasott bűn százszoros erővel nehezedne a vállamra. Persze ez is csak kivételes esetekben történt, ha olyanok tették, akik valamikor számítottak vagy még mindig számítanak nekem.
- Tudom, hogy bántottalak... nem akartam. - Vallottam be őszintén. - Akkoriban én magam sem tudtam, mi lenne a legjobb nekem. Mindössze egy kislány voltam, semmi több. - Nevettem el magam keserűen. Hogy szerettem-e őt? Persze. Ő is tudhatná. Mindkettejüket szerettem, őt is és Klaus-t is. Máshogyan, más miért, de szerettem őket.
- Ha leülsz mellém, minden kérdésedre válaszolok. - Jelent meg egy kis ravaszkás szín a hangomban.

Tusé. Elijah nem volt ostoba, így a keserű mosolyom visszakéredzkedett az arcomra és nagyon úgy tűnt, hogy meg is szilárdította ott a helyét hallva azt a gunyoros hangnemet, amit használt. Amikor én beszéltem így, az teljesen máshogy hangzott. Természetes, hiszen azokat a szavakat én mondtam, nem nekem voltak címezve. Tőle viszont nagyon idegennek hatottak ezek a mondatok... mintha nem is ő állt volna velem szemben, hanem csak egy alteregója a rosszabb fajtából.
Nem válaszoltam, hiszen megígértem magamnak, hogy addig egy szót sem szólok, míg úgy nem dönt, hogy marad. Elégedetten nyugtáztam, hogy leült, így teljes testtel felé fordultam és nagy levegőt vettem. Kezdődhet a mesedélután.
- Először a hogyan lettem ember részt magyarázom el. - Néztem a szemeibe. Ez a tekintet... - A hasonmásommal nem jövünk ki jól. Elenával. Igazából utáljuk egymást, de ez nem is csoda. Teljesen különbözünk, már a másik létezése is idegesít mindkettőnket. - Forgattam meg a szemeimet, mint mindig, amikor valahogy szóba kerül a virágszál. - Létezett egy gyógyír, ami ideiglenesen hat a vámpírokra. AZ újszülötteket képes visszaváltoztatni véglegesen emberré, de az ilyen idős vámpírokon, mint mi csak ideig-óráig hatott. Elenával összevesztünk és elfajult a dolog. Tudod, legszívesebben megöltem volna. - Bukott ki belőlem kendőzetlenül őszintén. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a múltban is lehettem vele őszinte, akkor most miért lenne másképp? - De nem így történt. Csak egy pillanat kellett, egy aprócska pillanat... - Mutattam ki távolságot a mutató - és hüvelyujjam között. - És megtörtént a baj. A hasonmásom az orrom alá nyomta a gyógyírt. - Sóhajtottam kissé fájdalmasat. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy egy újszülött legyőzött. Ha nem lett volna ott a kislánya...
- A baj az, hogy ez nem most történt, hanem hetekkel ezelőtt. Valamiért nem változom vissza és ez nagyon furcsa. Fura így, emberként élni azok után, hogy ezer évig vámpír voltam. - Sütöttem le a szemeimet.

- Mégis hogyan lehetnék boldog? Nem tudom, hogyan kell embernek lenni. Már nem emlékszem rá. - Csóváltam meg a fejem tanácstalanul. Igen, tanácstalan voltam, mint mostanában annyi más alkalommal is. És ez kikészített, elvette a lényem egy részét, olyanná tett, aki nem vagyok. Aki már régóta nem voltam. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni mindamellett, hogy túl sokat és túl szabadon érzek. A gondolat is fájt, égetett.
Egy halvány, zavart mosoly mégis megjelent az ajkaimon, ahogy Elijah felemelte a fejem az államnál fogva így kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Büntetés, méghozzá a szép fajtából. Ezt a tekintetet nem lehetne legálisan használni... istenem, miért járnak ilyen dolgok a fejemben? Jólesett ezekre gondolni. Arra is, hogy régen mennyire más volt vele, mint az öccsével, hogy miért szerettem őt. Elég volt pár perc ahhoz, hogy teljesen ellepjék az agyamat az emlékképek.
- Nem is olyan rossz ötlet. - Nevettem el magam, de összehúztam a szemöldökömet és az arcomhoz kaptam a ráncok említésére. Tudtam, hogy viccelődik, mégis úgy tettem, mint aki nem érti a tréfát. Pomponlány? Ajaj, bogarat ültetett a fülembe. Szerettem a középsulik hangulatát, főleg, hogy általában méhkirálynőt játszhattam.
Hallgattam a további szavait. Nem akartam az orrára kötni, hogy eszem ágában sincsen újszülöttként visszatérni a vámpírok világába. Akkor inkább az emberlét és halál. De nagyon, nagyon meglepődtem, amikor egy másik gyógyírről kezdett beszélni. Annak tudtam a létezéséről, de hogy ő és az anyja, valamint... Mikael? Meg akarják szerezni?
- Be akarod venni a gyógyírt? Mégis miért? - Kérdeztem elhűlve. Ha ők hárman indulnak neki, akkor biztosan az egész családnak akarják megszerezni.. mindenkinek. - Nem jó ötlet, Elijah. Azoknak, akik ennyi ideig voltak már vámpírok, mint mi, az emberlét nem az igazi. Újratanulni mindent... addigra eljön a halál. - Szorítottam össze az ajkaimat. - Higgy nekem, mondhatni tapasztalatból beszélek. - Fújtattam egyet és ismét nagy levegőt kellett vennem kérdése hallatán.
Pár másodpercig csönd telepedett közénk, mert nem tudtam, elmondjam-e neki, mi a helyzet. De kivel legyek őszinte, ha vele nem? - Nem tudom. - Pislogtam párat. - Azt hittem, hogy Klaus-szal rendeződtek a dolgaink, de valami megint közbejött. Azt hiszi, hogy megcsaltam Kol-al. - Bukott ki belőlem egy fájdalmas kacaj kíséretében. - Kol-al. - Ismételtem már suttogva. - És azóta nem tudom elérni... nem tudom hol van és van egy olyan érzésem, hogy jelenleg törleszt azért, amit azt hiszi, hogy elkövettem. - Néztem Elijah-ra kissé félve, hogy vajon erre hogyan reagál. Nem akartam ezt a nyakába zúdítani, hiszen a múltban sem jött ki jól, ha nagy ritkán Klaus-ról beszéltem neki.

- Mire gondolsz pontosan? Fogalmam sincs arról, hogy mit csinál egy ember? Hiszen... egy embernek általában van családja, barátai, olyanok, akikkel együtt lehet... nekem csak egy barátom van, családom pedig egyáltalán nincs. Ezért nem nekem való ez az élet. - Nyögtem ki nagy nehezen azt, hogy mitől is félek igazán. Ha ember maradok, egy senki leszek. Vámpírként legalább voltam valaki, de egyszerű halandóként? Már az a férfi sincs velem, akiről azt hittem, hogy szeret. Szép kis életnek néznék elébe.
Belém szorult a levegő, ahogy a tenyere a szívem környékére vándorolt. Lefagytam, az viszont eszembe sem jutott, hogy rászóljak, esetleg én emeljem el onnan a kezét. Ez az apró mozdulat... olyan érzésem támadt, mintha törődne velem mindazok után is, amit ellene tettem. Tényleg ennyire jó lenne? Ennyire megbocsájtó és... erre nem találtam szavakat, csak akkor tértem vissza a mintegy hipnotizált állapotból, amikor elhúzta a kezét a szívem felől. Ezzel egyszerre kezdtem el aggódni érte. Aggodalom... tessék, ismét egy emberi érzelem, amiben nem voltam jó. Mégis éreztem, ez biztosan az!
- Akkor ne menj, Elijah! - Nem értettem őt. Nem engedheti egyedül oda Esthert és Mikael-t? Nem gyereke, tudnak vigyázni magukra. - Ne kockáztass semmit, az életedet meg főképp ne. A szüleid... nem normálisak és ezt úgy mondom, hogy tudom, én sem vagyok az. De ők elvetemültek. Ezer évvel ezelőtt is azok voltak. - Reflexszerűen csúszott a kezem az övére. Észre sem vettem ezt az apró mozdulatot, hiszen ő maga is annyira közel ült hozzám és olyan jó volt vele beszélni.. minden mást elfelejthettem volna, ha nem jutott volna ismét az eszembe, hogy Klaus-ról is szó esett. Emiatt húztam el ujjaimat a kézfejéről.
- Beszélni vele? Te? Nem hinném, hogy jóra vezetne. - Vontam vállat. - Én csak... aggódom. Szint érzem, tudom, hogy mit csinál. Ismerem már őt annyira, hogy minden lépése majdnem teljesen tiszta legyen előttem. A legrosszabb az egészben viszont az, hogy tényleg nem akartam megbántani... nem csináltam semmit. - Mondtam úgy, mintha bizonygatnom kellene az igazamat, de rájöttem, hogy Elijah ül velem szemben, nem egy vallatóbizottság.
És az is közrejátszott a hallgatásomban, amiket mondott. - Persze, hogy nem érted. Te jó vagy. - Mondtam ki az igazat. - Én megtettem ezer évvel ezelőtt is, mert nem tudtam ellenállni neked. Ez a különbség kettőnk között. - Sóhajtottam és újabb szünetet rendeltem el. - És te? Neked van valakid? - Kérdeztem én is ugyanazt tőle, amit ő tőlem. Érdekelt, hogy.. foglalt-e a szíve.

Bólintottam egyet, de mérget vettem volna rá, hogy nem lehetett látni, csak én éreztem, hogy megtettem. Muszáj volt szavakba öntenem, hogy igen, magányosnak érzem magam. - Jelenleg olyan érzésem van, hogy sohasem voltam ennyire egyedül. - Nyeltem egy nagyot. Gombóc volt a torkomban és borzasztó volt, ahogy elzárta a nyelőcsövemet. Mintha fuldokolnék. És Elijah-ra nézve ő is ugyanilyen helyzetben lehetett. Neki sem volt senkije... az anyja és az apja arra tették fel az életüket, hogy megöljék a gyermekeiket, a testvéreivel nem igazán szívleltél egymást... az én helyzetem annyiban különbözött, hogy a családom a lányomból állt, aki kimondhatatlanul gyűlölt, valamint nagyon úgy tűnt, hogy közelmúltban két férfit is sikerült elmarnom magam mellől, pedig én mindkettőt... erre jók az érzelmek, mi?
Neki pedig Katherine volt az utolsó szerelme? Annak már majdnem ötszáz éve. Azt hiszem. Nem tartottam pontosan a fejemben, hogy mikor születtek a hasonmásaim. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, amiket mondott. Dréga Elijah... hirtelen az villant az agyamba, hogy miért kellett nekem ennyi hibát elkövetnem? Miért kellett megbolondítanom mindkét testvért és miért kellett mindkettőbe beleszeretnem? Sokkal könnyebb lett volna az életem enélkül és azóta már bizonyosan a föld alatt porosodnék. Nem, nekem a normális, egyszerű élet nem volt vonzó.
- Miért? - Kérdeztem halkan. - Miért nem tudsz kiverni a fejedből? - Kezeim lassan az arcára csúsztak. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy ezeket mondta. - Neked egy aranyos, kedves, tisztességes lány kellene és kellett volna már régen is. Olyan, aki hasonlít rád. - Suttogtam. Mégis mi lenne az, ami megfogta bennem? Nem voltam szerethető, ez már biztos.

Mit mondhattam volna? Olyan hirtelen történt ez is. A találkozás, aztán az, hogy ilyen irányba terelődött a beszélgetésünk. Nem csodálom, hogy eddig úgymond kerültük egymás társaságát. Valószínűleg neki sem hiányoztak az efféle érzelmei, amiket irántam táplált, engem pedig csak még jobban összezavart. Milyen furcsa! Eddig bele sem gondoltam, hogy milyen lenne újra találkozni vele, most viszont túlságosan is sokat gondolkoztam. Nem jó ez így... szétrobban a fejem. Ez... nem nekem való, ennek ellenére semmi kedvem nem volt felállni és itt hagyni őt. A lábaim amúgy sem lettek volna képesek erre a mozdulatra, hiába próbált volna kényszeríteni az agyam. Elvégre ezek a szavak nekem szóltak és olyan szépen csengtek.
- Azt hiszem már tudom, hogy miért szerettem beléd ezer évvel ezelőtt. - Mondtam lehelethalkan, miközben hüvelykujjammal az arcát simogatva a szemeit fürkésztem. Elijah vonzereje a jóságában, a szívében rejlett, míg Klaus-ban mindig az engedetlenségét és a szemtelen vadságát szerettem. Két külön véglet. Lehet engem hibáztatni azért, mert mindkettejükért odavoltam?

Megrezzentem a mobilja hangjára. Jó is volt, hogy megcsörrent, így egy kissé visszarángatott a valóságba. Nem nagyon, csupán egy kicsit és nem is tartott tovább tíz másodpercnél. Nem akartam rákérdezni, hogy mi állt az üzenetben, elvégre nem az én dolgom volt, hogy a magánügye után kutakodjak.
- De, biztos voltam benne. Csak most ismét eszembe jutott. - Vallottam be és a már ölemben heverő kezeinkre néztem. Mintha nem telt volna el ezer év, hanem mindketten emberként, gondtalanul ücsörögnénk az akkori falu határában és mindenféle lényegtelen dolgokról beszélgettünk volna. Ilyen érzésem támadt, csakhogy ez közel sem volt így. Nem is kellett, hogy hasonlítson a helyzet azokra az időkre, hiszen azóta rengeteg minden történt velünk.
- Tévedsz, Elijah. - Nevettem fel csöppet keserűen. -Jobbat érdemelnék? Mihez képest? Nem hiszem. - Vontam vállat. Nem akartam csak úgy kimondani, hogy szeretem az öccsét, hiszen nemrég vallotta be, hogy még mindig érez irántam valamit. Nem lett volna fair vele szemben, ha kimutatom előtte a Klaus iránti érzelmeimet. Úgy meg főleg nem, hogy Elijah az elmúlt percekben elindított bennem valamit... ahogy említettem, felrémlett előttem, hogy mennyire szerettem és hogy igazából nem szerettem ki belőle. Egyszerűen csak vége szakadt annak, ami köztünk volt.
- Eddig azt hittem, hogy boldog vagyok vele. Szerettem volna azt hinni, hogy tovább fog tartani... - Sóhajtottam, viszont nem akartam sajnáltatni magam. Jó volt hallgatni, amiket mondott a bizalomról és a törlesztésről. Bölcs gondolatok voltak ezek, mégsem éreztem elégnek egyiket sem.
- Szeretném, ha nem tűnnénk el egymás szeme elől. - Váltottam témát és ismét a szemeibe néztem. - Hiányzik a társaságod.

Nagyon régen nem mondtak már nekem ilyet. Különleges lennék? Különleges? Nincsen bennem semmi olyan, ami erény lenne, erre egyre inkább rá kellett, hogy döbbenjek. Életem során nem is volt szükségem a jó tulajdonságokra, de Elijah szavai és maga a jelenléte elérte, hogy vágyni kezdjek rájuk. Mit hoz ki belőlem ez a férfi? Ugyanazt, mint ezer éve... ennyi a válasz. Ás bár az ég lássa lelkem egyáltalán nem akartam, hogy Klaus-szal vége legyen a kapcsolatunknak, élveztem a testvére társaságát. Ez egy újabb intő jel, amiről hazudhatnám, hogy érdekel, de nem így volt. Tessék, ebből is megmutatkozik az, hogy milyen vagyok valójában.

Mit mondhattam volna? Semmit sem tudtam kinyögni, így inkább lehajtottam a fejemet. Szinte a bőrömön éreztem azt, amit Elijah és egyáltalán nem akartam őt megbántani a kérésemmel. Csak szeretném, hogyha a közelemben lenne... ha számíthatnék rá, ha akkor beszélhetnék vele, amikor akarok. Tisztában voltam vele, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen, az a kötetlenség már nem fog visszatérni, mégis olyan sejtés járta át minden porcikámat, hogyha most a viszontlátás reménye nélkül tűnne el valamelyikőnk innen, abba belepusztulnék. Be kellett vallanom, hogy hiányzott nekem.
- Ne, kérlek... - Pattantam fel, amikor felállt a helyéről és elszorult torokkal léptem utána a korláthoz. Az egyik kezem a fára kulcsolódott, de egész testemmel felé fordultam. - Tudod mi a legrosszabb az emberi létben? - Tettem fel egy kérdést, ami igazából nem passzolt ide, de én tudtam, hogy mire akarok kilyukadni. - Az, hogy hetek óta mindent érzek, ami csak lehetséges. Eddig képes voltam kizárni, most viszont nem. Érzem azt, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked és Klaus-nak is ezer évvel ezelőtt. Szánalmasnak hangozhat, de... bűntudatom van és nem tudok tenni ellene. - Nyeltem egyet. Nem hittem volna, hogy megélem ezt a napot vagy valaki a környezetemben ilyet fog tőlem hallani, ám dőltek belőlem a szavak. Nem akartam visszafogni magam, ki szerettem volna adni azt, ami bennem volt.
- Nem akarlak kihasználni, Elijah. - Suttogtam közelebb lépve hozzá. - Hidd el, így van. Nem sokszor mondok ilyet, de ha mégis, akkor azt őszintén teszem. Azt pedig végképp nem akarom, hogy jobban összetörj miattam... - Mondtam erőtlenül. Mindössze annyi volt a kívánságom, hogy valaki mellettem álljon és számíthassak rá. Igen, tudom, hogy mindig én voltam a hibás... én üldöztem el magam mellől Curtis-t, amit szintén eszméletlenül bántam, ugyanezt tettem Klaus-szal. Ennek ellenére vágytam a megértésre.

Összepréseltem az ajkaimat és borzongás futott végig a testemen. Nem jóleső, hanem sokkal másabb, olyan volt, mintha kirázott volna a hideg. Nem sok alkalom volt, amikor dühösnek láttam őt, de meg mertem volna rá esküdni, hogy mosta az volt. Látszott a szemeim, a mozdulatain, az arcizmai rezdülésén és csak a hülye nem hallotta volna ki a hangjából a haragot.
- Az, hogy itt állok előtted még nem jelenti azt, hogy nem bánom a történteket. Nem vagyok egy sarokban sírdogáló típus, Elijah. Megtanultam kezelni a dolgokat. - Megcsóváltam a fejem. Az mást tészta, hogy ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor valószínűleg mindent ugyanígy csinálnék, ettől függetlenül sajnáltam őt. Sajnáltam, hogy elbántam vele. - Nem csodálkozom azon, hogy nem hiszed el. Tudom, hogy milyen vagyok, nem kell bemutatnod engem saját magamnak. Azt hiszed, hogy ezer évvel ezelőtt én ilyenné akartam válni? Nem. - Jelentettem ki. - Így alakult és ezért tudtam túlélni az évszázadokat. Ezért nem kerestelek sem téged, sem senki mást, aki a régi életemhez kapcsolódhatna. Mert sokkal könnyebb volt úgy élni, ahogy éltem. Nem törődni semmivel, nem visszanézni... de most, hogy itt vagy, itt állsz mellettem ez elkerülhetetlen. - Végig tartottam a tekintetét, a hangom magabiztosan csenghetett, ám belül legszívesebben visítottam volna. Szerettem szörnyű lenni, minden egyes pillanatát élveztem a gondolatan életnek, de voltam időszakok, amikor megbántam néhány tettemet. Úgy látszik, hogy ezt a beszélgetést is felírhatom erre a listára.
- Az öcsédet csaltam meg veled, nem fordítva. - Fújtattam egyet halkan. - Ettől függetlenül sohasem hazudtam arról, hogy mit érzek irántad. Mindig az igazat mondtam és nagyon jól tudtad, hogy szeretem Klaust, mégsem érdekelt téged. Belementél abba, hogy velem légy és én örültem neki. - Mondtam hadarva a szavakat. Én is kezdtem felfújni magam, ilyen volt a természetem. - Hogy miként alakult a sorsunk... arról egyikőnk sem tehet, nem állíthatjuk, hogy én voltam a hibás vagy te, esetleg bárki más. Csak megtörtént. - Túrtam a hajamba feszülten.

[justify]- Talán mert nem is akarod látni, hogy milyen vagyok valójában. - Elijah-nak minden bizonnyal én mindig a kitagadott, aranyos kislány leszek, nem a számító, manipulatív, ördögi dög, akivé váltam. Csak egy lány, akit egykor szeretett. A gond ezzel mindössze annyi volt, hogy hiába tört felszínre néhanapján az érzelmes, emberi énem, ettől függetlenül ezek a kiugrások nem tudják megváltoztatni az ezer éve során kialakult személyiségemet. Az képtelenség lenne, egyszerűen lehetetlen. Az emberi Tatia Petrova már csak nyomokban és időnként létezett. Például jelen pillanatban.
- Mit akarsz ezzel? Te nem vagy olyan, mint Klaus, nem is lehetsz. Az nem menne neked. Teljesen más vagy... ez a jó benned. - Vontam össze a szemöldökeimet apró sóhajjal. Kíváncsi voltam, hogy Elijah-t mikor éri utol az őrület. Vagy már talán magával ragadta? Nem tudom, egy ideje már kiesett a látókörömből,de azért ugyanúgy, mint az öccsére, rá is figyeltem fél szemmel, amikor a sors közel sodort hozzájuk vagy amikor egyszerűen kíváncsi voltam rá.
Én lepődtem meg legjobban a kérdésén, pedig nem kellett volna. Várható volt,hogy előbb-utóbb felteszi. Mit válaszoljak? A szeretet, a szerelem két külön dolog és nagyon relatív is. Jelen helyzetben a gondolkodásra sem voltam képes, hiszen Elijah kezei a karjaimat tartották, elzárta előlem a menekülési útvonalat. Nem mintha szökni akartam volna, de így még moccanni sem voltam képes. Annyit tettem, hogy közelebb hajoltam az arcához és beleharaptam az alsó ajkamba.
- Mondd meg te, hogy szerinted mit érzek. - Suttogtam már szinte a szájára. Nagyon közel volt az arcunk egymáséhoz és ez a közelség az eszemet vette. Megőrültem. Ez tény.