Nem értem, hogy mit várt. Ő se gondolhatja azt, hogy azért amiért megijesztett majd a nyakába ugrom, vagy esetleg elmondom neki, hogy a drágalátos exe visszajött és megtámadott. Tudtam jól, vagyis sejtettem, hogy ő az exe lehet. Ki más lenne képes erre, kinek lenne érdeke az, hogy távol maradja tőle? Elég beteg nő lehet, ha erre képes, hiszen tudtommal nem ő L hagyta őt ott, vagyis valami ilyesmit mesélt, de már az is lehet, hogy képzelődök a sérüléseimnek köszönhetően. Nem is lényeges, mert minél inkább töröm a fejemet, annál inkább kezd el hasogatni. Fáj minden porcikám még mindig, de már sokkal kevesebb seb van rajtam, mint korábban. Ott volt még az igézéses dolog is. Nem tudom, hogy miért gondolta azt, hogy még nem fogom a fejéhez vágni. Biztos vagyok abban, hogy még sokszor meg fogja kapni, hiszen nőből vagyok. Az is tény viszont, hogy jobban járt azzal, hogy ő mondta el, mintha én jövök rá, mert akkor tuti leléptem volna és soha többé nem látna. Figyeltem őt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy miféle játékot úz megint, de esélyt se adott arra, hogy válaszoljak neki, mert elkapta a kezemet és magával húzott, akár menni akartam, akár nem. Egyszerűen megint tehetetlen voltam. Nem értem, hogy miért nem néz rám, majd amikor elkezd beszélni, akkor megértem. Soha se volt az a személy, aki könnyen tud beszélni az érzéseiről, de mégis kimondta most. Persze jobban örültem volna annak, ha engem néz közben,de legalább elmondta az igazat. Kezemet lassan az arcára teszem, majd pedig az állánál fogva megfordítom őt. - L, az sms-t... tudod.... - kezdtem bele, de én is oldalra pillantottam, de ekkor olyan személyt láttam meg az árnyak közül előlépni akire nem számítottam. A mondatom félbe maradt a szavak a torkomon akadtak, mert pontosan ott nézett engem mosolyogva, aki éppen meg akartam említeni. Azt hiszem az ördögöt a falra festettem...
ઈ Zene: Kasanie ઈ Note: Nem lett vmi jó ઈ Words: -
Semmi dolgom se volt, illetve semmiről se szerettem volna lemaradni. A kémeim pontosan elmondtak mindet, hiszen te se gondolhatod azt, hogy nap hosszat L után fogok kémkedni. Mondhatni olyan volt az egész, mint a pók hálója, az egész várost behálózta és így semmiről se maradtam le soha se. Sok kémem volt és végül minden információt megtudtam amire szükségem volt. Ha valaki hazudni próbált volna vagy elárulni engem azt pedig nyilvánosság előtt öltem meg, ha pontos akarok lenni, akkor kitéptem a szívét és a földre dobtam, de persze nem egyből, hanem szépen lassan, hogy szenvedjen az áldozat, a többiek pedig tanuljanak ebből. Utáltam az árulókat, illetve olyan "pókokat", akik kettős életet akarnak játszani. De a legszebb az egészben az volt, hogy képesek voltak még egymást is bemártani, de az ilyenek ugyanúgy megöltem, de persze szépen csendben. Nem szeretem az ilyen törekvő és bármire képes szolgákat se. Tudom, hogy sok bajom van, de nem hiába maradtam még mindig életben ennyi ellenség, illetve ennyi mészárlás után. Alig, hogy elhagyta drága, kicsi bolhás a hotelt máris tudtam róla. Egy dolog zavart, hogy pont akkor kell neki is útra kelnie, amikor éppen szórakozom és táplálkozom. Szörnyű, hogy a mai fiatalok semmire sincsenek tekintettel. Gyorsan magamra kaptam egy ruhát, majd egy kis rúzst raktam az ajkaimra és persze megcsináltam a sminkemet, majd elindultam arra felé, amerre mondták, hogy ment. Hazaküldtem mindenkit és így már csak ő és én voltunk. Ott voltam minden árnyékban, minden ködben és ő még csak nem is tudott róla. Mestere voltam a rejtőzködésnek, majd azt is színtisztán láttam, amikor L megjelent. Komolyan már kezdtem úgy érezni magamat, mintha valami brazil szappanoperába kerültem volna, s egy kisebb hányinger is elfogott ettől már. Komolyan nem értem, mint eszik ezen a bolháson L, de komolyan ez már kész röhej volt, amit csináltak. Még egy pillanatra körbe is pillantottam, hogy hirtelen nem-e tényleg egy szappanopera forgatásába sétáltam, de nem. Ez tényleg a játékszerem volt, illetve az újdonsült barátnője, vagy valami ilyesmi. Türelmesen vártam, amíg végül eljött a megfelelő pillanat. Figyeltem a lányt és élveztem a pillanatot, hogy a torkán akadt a szó. Majd lassú léptekkel kisétáltam a ködből és mosolyogva pillantottam rá. - Ohh, aranyom talán valami rémet láttál? - kérdeztem tőle egy ártatlan mosollyal, majd pedig L-hez fordultam. Végig mértem őt, hirtelen ott teremtem nála és szenvedélyesen megcsókoltam.- Hiányoztál életem. - suttogtam az ajaki fölött és utána visszalöktem a padra és megálltam velük szemben mosolyogva.- Csak nem megzavartam az ifjú gerlepárt? - kérdeztem tőlük játékosan és egy hamiskás féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, illetve egyik lábamról a másikra helyeztem az egyensúlyomat. - Téged nem ismerlek már? Nem, nem hiszem. Biztosan összekeverlek valakivel. - mondtam ártatlanul és közben a tekintetem a reszkető lányra tévedt. Ismer engem, tudja, hogy ki vagyok és fél is kicsit. Hmmm ez igazán tetszik, majd pedig újra egy ártatlan tekintettel pillantottam hol az egyikről, hol a másikra. - Tényleg ennyire telik tőled? Egy bolhást szedtél össze? - Közben végig L-t nézem. Összefontam a karomat magam előtt, de a mosolyom csak egyre szélesebb lett, mivel pontosan olyan hatásokat váltottam ki belőlük, ami a célom volt és a játék még csak most kezdődik.
a hozzászólás L & Kendranak készült, 522 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Remélem tetszik
Nem akartam ránézni.. ez a lány olyan szavakat kierőszakol belőlem, amiket már idejét se tudom mikor mondtam utoljára, vagy, hogy mondtam - e egyáltalán. Az arcom vörösben pompázott. Ritka pillanatok egyike mikor zavarba jövök, vagy ilyen vagyok szóval.. remélem jól az eszébe vési. Nekem ez egyelőre egy évre elegendő adag volt. - Igen? - Pillantok rá végül félszemmel Kendrára, aki meredten néz a tőlünk nem túl távol elhelyezkedő bokrok felé. Követve tettét egy pillanat erejéig mintha a vér is megfagyott volna bennem. Rian. Az utolsó ember akit látni akarok.. főleg most. Bár ezzel bebiztosították gondolataim. Az ő műve.. minden. Felállok, vagyis szinte felugrok a padról s ökölbe szorítva kezem igyekszem visszafogni a bennem kialakult.. feszültséget. Az idegességtől, természetesen semmi mástól. Egykori nem akármilyen szerelmem hirtelen előttem terem s lekap. Egy pillanat erejéig mintha viszonoznám tettét.. emlékeket idéz fel bennem, szimplán csak ezért. Amint elhúzódunk egymástól a padra lök. Elfordítom fejemet, s letörölöm számat majd köpök egyet, mintha valami leprás lenne a csaj. Éreztem a vér ízét a számban, szinte biztos vagyok benne hogy nem régiben megint eljátszadozott valakivel. Kendra felé fordulok, szemeim azt sugallják mennyire is sajnálom a történteket.. nem akarom ennek kitenni. Felállok és elé állok. - Kendra.. ő lenne az exem, aki már igazán elfelejthetne.. de mint látod csak rám kell néznie, és már is nem bír magával. - Írom körbe Kendrának Riant pár szóval s fenyegető szemekkel nézek rá visszafogottabb gúnyos mosolyra húzva számat. Mondjuk, nem hibáztatom érte hogy még ő sem bír ellenállni nekem. Féltem Kendrát.. Rian..túl kiszámíthatatlan.. ha egyszer már elintézte ezúttal kétlem hogy visszafogná magát.. exem elé kerülök, majd a felsőjénél fogva magamhoz húzom mintha kezére játszanék. - Miről beszélsz? Csak így akartalak előcsalogatni. - Hazudom be a lánynak mindenféle szemrebbenés nélkül. A hazudozás..szinte mindenre Rian ösztönzött. Ő tett ilyenné ami most vagyok. Hajolni kezdek a lány felé, egészen a szája felé s úgy teszek mintha megakarnám csókolni, de kikerülöm száját s a füléhez hajolok végül. - Csak érj hozzá még egyszer.. és megöllek. - Suttogom fülébe, kezem a szíve környékén játszik. Nem habozok, egy mozdulattal nyúlok mellkasába, s picit rászorítok szívére.
Abban se vagyok biztos, hogy ha nem jelenik meg ez a némber, akkor képes vagyok-e végig mondani azt, amit szerettem volna, de hirtelen minden bátorságom elszállt és úgy éreztem magamat, mint egy viharban egy aprócska virágszál lennék, amit a szél úgy dobál ide-oda, ahogyan csak akarja. Nem lenne szabad félnem, de pontosan tudom, hogy idősebb L-nél, így hiába voltunk ketten biztosan ő győzne. Mennyi ideje is lehetünk már itt? 5-10 perce és se L-nek, se nekem nem tűnt fel az, hogy ő itt van. Túl jó és túl ördögi, de ezt soha se mondanám meg neki, mert a végén még bóknak gondolná, vagy még inkább nagyobb lenne az önbizalma. Nem akartam rátenni még egy lapáttal, így csak csendben szemléltem és L után nyúltam, de a ribanc megelőzött és a szemem láttára dugta le a nyelvét L torkán. Éreztem azt, hogy a félelmem szép lassan elpárolog és düh veszi át a helyét. Tudom, hogy L se így tervezte ezt az egész estét, majd pedig amikor L bemutat minket egymásnak, akkor megforgatom a szemeimet, de még egy köszönésre se nyitom a számat, majd amikor megszólal újra Rian, akkor már nem bírok csöndben maradni.- Szerintem ettől a színjátéktól eltekinthetsz, mert mind a hárman tudjuk, hogy te és én találkoztunk. - mondtam neki minden kedvesség nélkül és a tekintetemet továbbra se vettem le róla. Majd amikor bolhásnak hív, akkor egyszerűen érzem, hogy mindjárt neki esem és nem érdekel semmi se. Tudom, hogy ostobaság lenne, de sohase tűrtem el azt, hogy valaki gúnyolódjon rajtam. Majd a következő jelenetet, ami Rian és L között történik egyre nehezebben bírtam elviselni. Úgy éreztem, hogy L-nek lesz valami baja, hiszen a lány pontosan ezt akarja. Húzni szeretné őt és L meg is adja neki a választ, majd amikor L került alulra, akkor már én se tétlenkedek és lépek. Megtámadom a vámpírt, de talán nem kellett volna, hiszen ....
Soha se voltam angyal. Igaza volt az embereknek és a szolgáimnak is, hogy engem maga a pokol küldött, hiszen élvezettel öltem meg másokat. Szerettem látni azt, ahogyan vérük végig folyik a tökéletes vagy a kevésbé tökéletes testükön. A sikolyuk és a könyörgésük zene volt a füleimnek. Biztos vagyok abban, hogy sokan befogtál volna a fülüket, de én soha se tettem. Élveztem és gyönyörködtem. Ez mondhatni a hobbim volt, vagy legalábbis olyan. Nem más tett ilyenné, hanem én ilyennek születtem. L-t én tettem olyanná, amilyen mostanában, de ez egyáltalán nem érdekelt, hsizen csak akkor volt képes tényleg kegyetlen lenni, ha kikapcsolta az érzéseit. Egyszer már elértem nála azt, hogy ez megtörténjen, vajon képes lennék újra megtenni? Hmm, érdekes lenne, ha nem az én kezem által halna meg a bolhás, hanem a saját kezei által. Kíváncsi lennék, hogy mit tenne, akkor amikor magához térne a pici L. Ohh, talán még popcornt is rendelnék, hiszen élvezettel nézném azt ahogyan ezek a dolgok megtörténnének. Láttam azt, hogy se L és se a drága kicsi Kendra nem nagyon tud uralkodni magán, de pontosan ez lett volna a célom. Ha ideges az ember, vagy dühös, akkor sok ostobaságot cselekszik és akkor még a kisujjamat se kell megmozdítanom ahhoz, hogy valamelyiküknek baja essen. L szavai hallatán elnevettem magamat, de ez inkább egy ördögi kacajnak hallatszott, mint valami kedves és ártatlan nevetésnek. - Ohhh, igen. Amióta elmentél soha se tudtalak elfelejteni és most azért jöttem, hogy visszaszerezzelek. - mondtam neki egy gúnyos mosoly kíséretében a szavakat, de valójában azért jöttem, hogy megtörjem őt és elvegyek mindent tőle ami kedves volt neki. Figyelem L-t, amint közelebb lép, majd a felsőmnél fogva magához ránt. Pontosan tudom, hogy mennyire utál engem és mennyire megvet engem, illetve én tanítottam neki mindent a hazugságokról, így ő se gondolhatja komolyan azt, hogy képes lesz átvernie engem, de úgy teszek, mint aki semmit se sejt. Szeretek játszani és semmi jónak nem vagyok az élrontója. - Ohh, milyen romantikus, de egy fekete rózsa is megtette volna. - mondtam neki gúnyosan, hiszen amikor eltűntem, akkor csak egy fekete rózsát hagytam a hűlt helyemen. Olyan volt az egész, mintha azzal fejeztem volna ki a gyászomat és egyben bántani akartam őt még jobban anno. Egy darabig nem mozdultam ás úgy tettem, mint aki megijedt, majd amikor úgy érezem már, hogy túl sok teret engedtem neki, illetve idegesítenek az ujjai a szívemnél, akkor egyszerűen elkaptam a kezét, kicsavartam, majd a földre löktem L-t. A magassarkúmat a torkára tettem, hogy a földön tartsam és lehajolok hozzá. - Elfelejted azt, hogy én teremtettelek és erősebb, illetve ravaszabb vagyok, mint te. - mondom neki mosolyogva, majd amikor megláttam a felém rohanó lányt, akkor elmosolyodtam. Felálltam és egy pillanat alatt Kendra mögött teremtem és elkaptam hátulról a nyakát és egyre szorosabban fogtam.- Szerinted félek tőled?- kérdezem L-től és közben figyelem ahogyan bolhás egyre inkább levegőért kapkod. - Azt teszek amit akarok. Nem tudsz megállítani, illetve hidd el, ha azt akarom, hogy a lány meghaljon, akkor meg is fog. Gyenge vagy, mert félted őt, de nekem nincs szívem. Nem félek se tőled, se a haláltól. - mondom neki lassan a szavakat, hogy megértse azt, hogy nem túl sok mindent tud ellenem tenni. Én maga vagyok az ördög, ő pedig csak egy szerelmes bolond.
a hozzászólás L & Kendranak készült, 540 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Remélem tetszik
Túl óvatlan voltam. Vagyis, mindketten. Leengedtem a védelmem, a figyelmem.. és egyszerűen annyira elvoltam foglalva Kendrával hogy ekkora hibát vétettem.. vétettünk. Hogy nem vehettük észre hogy itt van? Most már késő bánat..hiába minden, visszafordítani semmit nem lehet. Ha egyedül lennék még azt mondom oké, elviselem.. csináljon amit akar, de Kendra.. túlságosan féltem őt. Nem akarom ezt a kettőt egy térségbe látni, valahogy magamra kell hívnom Rian figyelmét, de teljesen. Mert ha ezt tovább folytatjuk semmi jóra nem vezet. A kezemben tartom a szívét és csak egy mozdulat választ el attól, hogy végleg véget vethessek ennek az egésznek, a szenvedésemnek, mondhatni. De egyszerűen képtelen vagyok rá, képtelen vagyok megtenni. Nem tudom miért de összezavarodtam.- Túl sokat képzelsz magadról. - Még hogy fekete rózsa.. ne vicceljen velem. Még csak egy kavicsot se adnék neki ha rám erőltetnék se. Még azt is sajnálnám tőle. Lehet hogy régen az életemet is eldobtam volna magam érte, de már más idők járnak. Amennyire szerettem akkor, most annyira gyűlölöm őt. Ellenszenves, ráadásul két erős személyiség nem fér el egymás mellett. Egy pillanat alatt megfogta a kezemet, kicsavarta majd végül a földön végeztem. Magassarkúját a torkomnak szegezi.. még élvezném is a helyzetet ha nem róla lenne szó.. mindig is szerettem az erős nőket. - Hmm. Fekete? - Pillantok be a szoknyája alá megnyalva számat s mit sem foglalkozva fenyegetőzésével. Lehet hogy idősebb, de a ravaszságban nem lennék olyan biztos. Az ő vére által lettem az, aki most vagyok.. ez tény. Nem is tagadom. De. Nem tanított semmire, szimplán csak magamra hagyott.. ebben az új világba amibe bele csöppentem oly hirtelen magamra voltam hagyatkozva. Én voltam, s vagyok is a magam ura, mestere. Lassan felálltam.. a kezem megfogtam s egy mozdulattal visszarántottam a helyére. Felnevettem szavain jólesően s szemrebbenés nélkül figyeltem ahogy szorítja Kendra nyakát, s keresztbe fontam kezemet. - Mondtam már.. ő nem jelent semmit. Csak szórakoztam vele, hogy elüssem az időmet és az unalmamat..valami.. jobbat találj ki. - Mosolyodtam el baljósan, majd Kendrára pillantottam. Tekintetem teljesen üres, semmiről nem árulkodik, mintha tényleg az igazat beszélném, pedig közben magamban.. alig tudom visszafogni magam. De, ha kiborulnék vagy bármi ilyet tennék azzal csak saját magunk ellen játszok. - Gyáva vagy Rian. Gyengébbekkel bárki kikezdene. - Terelek.. mást nem tudok. Még mindig el kell érnem hogy velem foglalkozzon valahogy, s engedje el Kendrát.. még ha ehhez ilyeneket is kell mondanom. - De, szólj ha befejezted és készen állsz valami nagyobb falatra. - Elfordulok, s intek nekik majd szép lassan eltávolodom tőlük, félszemmel hátranézve. Nem szeretnék semmi váratlant, illetve.. csak biztonságban akarom tudni a lányt, akit szeretek.
Soha se gondoltam volna, hogy ennyire könnyű dolgom lesz és most nem csak a jelenlegi helyzetre gondolok, hanem a múltra is. Annyi hős szerelmes volt L, hogy ennél könnyebb dolgom nem is lehetett volna vele anno. Mindig is tudtam, hogy könnyen az ujjaim köré tudom csavarni az ellenkező nem egyedeit, de L-el még annál is könnyebb volt, illetve most is. Annyira édes volt ahogyan elfelejtkezett rólam, óvatlan lett ez a lány miatt. Talán igaz a mondás, hogy a szerelem képes elvenni az emberek eszét, mert szemmel láthatóan L-nél megtörtént. Élveztem minden egyes pillanatát eme kis műsornak, illetve azt is, hogy úgy voltam a közelében az elmúlt hónapban, hogy fogalma se volt róla. Mindig is mestere voltam a rejtőzködésnek és mások megtévesztésének, szóval ezen már meg se lepődök, hogy vele szemben ennyire könnyű dolgom volt. Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott és hidegen hagyott teljesen a véleménye. Pontosan tudom, hogy milyen vagyok és nem érdekel az, hogy ő éppen lebecsül engem vagy nem. Régóta nem találkoztunk már és ha azt hiszi, hogy az volt a legkegyetlenebb énem, akkor nagyon is téved. Sokat változtam az elmúlt évek alatt, fejlődtem és mondhatni még kegyetlenebb lettem mindenkivel szemben. Senkiben se bízok meg csak magamban és még a saját embereimet is képes vagyok megölni hidegvérrel, de L maradjon csak meg abban a tudatban, hogy az volt a legrosszabb énem és akkor megint nyert ügyem lesz. Te soha nem fogsz változni és ez tényleg szánalmas. - mondtam neki undorodva, amikor a bugyimról kezdett elbeszélni, majd a magassarkú cipőmet még jobban a nyakához nyomtam. Nem érdekelt az se, hogy kiserken-e a vére vagy nem, de még éppen idejében akart nekem támadni a farkaska, de persze gyenge volt mint a harmat és a kezeim között végezte vergődve. Figyeltem L-t és a játékát, majd egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. Az egyik kezem végig siklott a lány arcán, egészen a nyakára, majd egy picit lejjebb, de közben szorosan tartottam a másik kezemmel. - Ha te mondod, akkor biztosan így van és akkor ez se fog meghatni. - s azzal a lendülettel egy apró sebet ejtettem a lány mellkasán és figyeltem ahogyan a vér végig folyik a hamvas bőrén. - Látod angyalom, erre képesek a férfiak. Képesek letagadni az érzésüket, mert azt hiszik azzal csak segítenek a másikon, pedig ez nem igaz. - mondtam Kendrának mosolyogva, majd pedig L-re pillantottam és az ujjammal kerestem a következő célpontot a testén és újra felsértettem a bőrét. Éreztem, amint a kezem között vergődik, de nem nagyon érdekelt és közben végig L-t néztem. Én képes leszek eljátszadozni mind a kettővel, de egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a bolhást és a földre löktem, vagyis a térdére esett. Mosolyogva léptem el tőle, majd pedig hirtelen az egyik bokornál teremtem amely mellett voltak törött ágak, felkaptam egyet és habozás nélkül ott teremtem L-nél és a gyomrába vágtam. - Erre gondoltál? Azt hitted, hogy te méltó ellenfél lennél? Ne feledd, hogy csak egy játékszer voltál számomra és semmi több, illetve gyengébb is vagy nálam. - Majd ezek után mögé léptem és a fejét felemeltem. - Nézd meg jól, hogy mit tettél. A szemed láttára fog kínok között vergődve elvérezni az, akit állítólag nem szeretsz. - súgtam a fülébe, majd pedig helyett foglaltam a padon és mosolyogva pillantottam az egyikükről a másikra.
a hozzászólás L & Kendranak készült, 544 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Bocsánat a késés miatt.
El sem tudom mondani mennyire nem volt kedvem Rianhoz, hallgatni az üres fenyegetéseit ráadásul pont most. Nyűg az egész.. fogalmam sincs hogy a régi énem mit látott benne, mit szeretett benne annyira..akit szerencsére eltiportam. Ezzel együtt pedig az iránta táplált érzéseimet is. Egészen eddig féltem, hogy mi lesz ha újra látom őt.. de merem kijelenteni egy cseppnyi bizonytalanság nélkül is, hogy egyáltalán nem váltotta ki belőlem a várt, vagy nem várt érzéseket. Pusztán a gyűlölet maradt, semmi más. Számomra már csak Kendra létezik, s mielőtt tennék bármit is el kell csalogatnom innen ezt a nőszemélyt. Így, vagy úgy.. de megteszem. Tisztában vagyok az erőkülönbséggel, s hiába megyünk ketten többre, az esélyünk egyáltalán nem jobb Kendra állapota miatt. Még mindig lábadozik.. lassan gyógyul. Hála neki. Szúrós tekintettel nézek rá. Megesz az ideg hogy itt áll előttem aki ezt tette vele, s szinte még én is tehetetlen vagyok vele szemben.- Soha nem fogok változni? - Felnevetek. Ekkora viccet is régen hallottam. Az akkori énem még egy légynek sem ártott volna. A földön tart. Ráadásul, a magassarkújával. Óvatlan volt, vagy csak túlbecsüli magát hogy tud kétfelé is figyelni. Mit gondolt? Hogy hagyni fogom hogy ezt tegye velem? Szeretem viszonozni az efféle szívességeket, de honnan is tudhatná ? Rohadtul nem ismeri az új énemet, csak a régi, szánalmas, kis ártatlan L-t. A sarkához nyúlva töröm le a cipője végét. Nyilván nem fog neki örülni de mégis.. kit érdekel? Ezután jön csak az izgi rész.. a lábába szúrom azt. - Régen.. még csak eszembe se jutott volna, hogy bántsalak. - Hangom kissé sajnálkozó.. mintha sajnálnám hogy végül így alakult köztünk minden. Nézem amit művel Kendrával. A szívem majd megszakad érte de erősnek kell lennem, érzelemmentesnek mutatnom magam. Régen annyira ment ez a dolog.. a fülemben cseng megállás nélkül ahogy a lány csöpögő vére végül földet ér.. szinte összerezzenek rá. Lehunyom szememet, erőt veszek magamon majd Rianra nézek. - Ennyi? Öregszel Rian. Csalódtam benned. - Jelentem ki a szokásos gúnyos mosollyal arcomon. Az hogy tudok ennyire nem törődöm lenni, az hogy ő itt van és próbál nekünk keresztbe tenni lassan de felnyitja a szememet, hogy mennyire is nem vagyok egy efféle kapcsolatba tartozó ember. Időbe észlelek mindent. Nem hiába nézegettem hátra, számítottam valami hasonló kiindulásra tőle, de hiába. Hiába kapom el kezét, megállítani nem tudom s a faág egyenesen a gyomromban ér célba. Válaszul csak mosolygom. Nem foglalkozok a fájdalommal. Elértem a célomat, csak ez számít és eltereltem a figyelmét. - Nem unod már a "műsort" , Rian? - Lassan kihúzom magamból az ágat, majd kitárom kezeimet s közelítek felé. - Váltani kéne már.. - Figyelmen kívül hagyom Kendrát. Még mindig próbálom úgy beállítani a helyzetet, hogy tényleg nem jelent számomra semmit a lány, hiába menne érte minden egyes porcikám. A padhoz megyek, s Rian elé lépve hajolok közelebb. - ..nem gondolod? - Fejezem be végül a mondatomat s egy hirtelen mozdulattal a torkához nyúlok, de egyelőre csak fogom. A másik kezemben lévő hegyes végű, nem rég belém hasított faággal simítom végig arcát néhol felsértve tökéletes arcát, s összekenve véremmel.
Biztos voltam abban, hogy még mindig emlékszik a múltra. Ohh, én soha se fogom elfelejteni, mert annyira könnyű dolgom volt vele, hogy csak na. Talán pontosan emiatt változtattam át őt anno vámpírrá, mert olyan személy volt, akitől soha se akartam megszabadulni. Természetesen nem olyan értelemben, mert soha se szerettem igazán, én olyanra már nem lennék képes. Egyszer szerettem valakit igazán, de még az is eltiport és biztos vagyok abban, ha újra a közelembe mer jönni, akkor örömmel fogom megölni őt. Két férfi volt régen is és most is, akiket szívesen láttam volna kínok között vergődni. Egyik Nolan volt, a másik meg L. Kim nem tett semmi rosszat se, de vele annyira könnyű volt játszani, hogy csak na. Ő amolyan házi kedvenc lett számomra, akitől soha se tudnék megválni, mert élvezettel nézem azt, ahogyan újra és újra megtörhetem, illetve a földbe döngölhetem. Látom a tekintetében, hogy nem hiszi el, amit mondok, de nagyon nem ismer. Sokkal rosszabb lettem, mint amikor utoljára látott. Képes lennék habozás nélkül megölni még őt is, ha nem arra vágynék, hogy lássam a szenvedését és a vergődését, ami a partra vetett halhoz hasonlítana. De itt van nekem a bolhás, egyszer már elláttam a baját és megmondtam akkor is neki, hogy több figyelmeztetés nem lesz. Biztos voltam abban, hogy nem sokáig fog ülni nyugodtan a helyén, de ez csak nekem fog kedvezni, mert örömmel fogom felsérteni a tökéletes bőrét és utána hagyni, hogy meghaljon. Még végig is nézném, ha nem untatna L sírása. Soha se szerettem a szappanoperákat és ez biztosan olyan jelenet lesz, ha esetleg erre sor kerülne, de minden tőlük függ. Hallgatom, de nem válaszoltam arra, amit mondott. Eddig se változott és nagyon el van tévedve szegényem, ha azt hiszi, hogy valaha is jó fiú lesz belőle. Ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy soha senki se lenne képes megváltoztatni őt. Láttam már harcolni, a bajt keresni, illetve különböző ágyasokkal is láttam már, miért pont most változna meg? Még a bolhás se tudna tenni semmit se, egyszerűen csak megölnék egymást. Ez se lenne rossz, mondjuk azt biztosan popcorn kíséretében nézném végig. Hallom, amint valami reccsen és nem sokkal később fájdalom hasit a lábamba, de egy hangot se adok ki, csak még jobban rá nehezedek a lábammal a nyakára. Egy kisebb gúnyos nevetést töri meg a csendet és a szél játékát.- Ez a különbség köztünk, mert én a kezdetektől fogva csak bántani akartalak és játszani veled. Túl könnyű préda voltál és most is az vagy. - mondtam neki minden érzelem nélkül, majd pedig kivettem a lábamból a sarkat, de a következő pillanatban már Kendrával voltam és L-t néztem mosolyogva. Szerettem mindig játszani vele és ez most se volt másképpen. Figyeltem ahogyan lehunyja a szemét, majd a kérdésére csak egy ördögi mosoly jelent meg az arcomon. Miért kellene bármit is elsietnem, ha ki is élvezhetem a dolgot. Ez olyan, mint a szex. Ki kell élvezni és úszni kell a mámorban. Tudom jól, hogy mennyire fáj neki, mert ha nem érdekelné őt, akkor egy pillanatra se csukná be a szemét, illetve a szívverése is elárulja őt. Egy kis játék, egy kis szórakozást, ez nekem olyan, mint a szerencsejáték függőknek a Kasino, illetve az ilyesmi helyek. Kényelmesen elhelyezkedem a padon, majd amilyen ritmusban Kendra vére földet ér, olyan ritmusban utánoztam annak a hangját, hogy még jobban idegesítsem L-t. Mosolyogva pillantok fel rá, amikor megáll előttem és kíváncsian várom, hogy mit is fog tenni. - Tudod én szeretem kiélvezni a műsorokat, de hidd el még messze sincsen vége ennek az egésznek. - mondtam neki higgadtan és még az se érdekel, hogy a keze a nyakamon pihen. Unalmasan sóhajtottam, majd pedig elkapva mind a kettő kezét fordítok a helyzeten és a padra lököm, én pedig az ölébe ülök. Érzem a lány tekintetét magamon, majd pedig közelebb hajolok L-hez, de úgy, hogy a fejét ne tudja elfordítani. Tartom őt, illetve a másik kezemmel pedig a karót fogom. -Azt szeretnéd, hogy legyen vége a műsornak? Rendben, megkapod.- majd pedig egy csókot lopva tőle, újra belé lököm a karót, de sokkal mélyebbre, illetve még meg is forgatom benne, majd pedig felállok és kibújok a cipőmből. Lassan sétálok Kendra felé, de közben néha-néha hátrapillantok L-re és figyelem ahogyan küzd a karóval. - Te akartad, szóval magadra vess. - mondtam neki egy ördögi mosollyal, majd pedig egy aprócska kést veszek elő és Kendra nyakához tartom, miközben a hajánál fogva hátra rántom a fejét. -Remélem készen állsz a befejezésre. -mondtam neki ördögi mosollyal, majd először a lány hasába, végül pedig a mellkasába döftem a kést, s végül pedig a kezemmel sértem fel a nyakát, hogy rövid időn belül elvérezzen. Ezek után pedig, mint aki jól végezte a dolgát a földre lököm a szerencsétlen farkast és eltűnök a sötétségben. Soha nem szerettem a drámát és a lányt se. Megérdemli a dolgot, de azért kíváncsi lennék L arcára, amikor megtudta, hogy mégis csak kegyetlenebb vagyok, mint aminek gondolt.
a hozzászólás L & Kendranak készült, 809 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Köszönöm a játékot
Hihetetlen. Hihetetlen hogy mennyire vonzzuk a bajt magunk után és egy nyugodalmas percünk nem lehet egymással. Bár , ez már akkor is kilőve ha csak kettesben vagyunk.. mindig van valami.. valami, amin vagy összekapunk, vagy megzavarnak, vagy történik valami.. kivétel nélkül. Ez a zavaró tényező jelen esetben Rian volt, és őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Be kell hogy valljam, kétség kívül erősebb és ravaszabb, talán gonoszabb is nálam s látva ahogy elintézte Kendrát.. ő egy olyan alak, aki nem viccel ilyenekkel, véghez viszi az akaratát. Ezért is akartam kicsit elcsalogatni.. mert, ha valakit ma itt elrak akkor az én legyek, én szenvedjek, s ne a lány akit szeretek. Neki elég volt mára, mind testileg és mind lelkiekben is. Ezért is örültem annyira, mikor velem foglalkozott végre, utánam jött bármennyire is fájt egyszerűen nem érdekelt. - Vicces. Te sem tudod mit akarsz nem de? - Megmosolyogtat, bár amolyan gúnyosan. Az imént még azt mondta nem akar véget vetni a műsornak, most meg.. teljesen az ellentettjét. Alap helyzetben élvezném ha egy nő ennyire dominál, de róla van szó és őszintén, undorom tőle, undorom a közelségétől. Megcsókol.. bármennyire ellenkezek nem tudok mit tenni ellenne, és ez idegesít.. már értem hogy miről is beszélt Kendra. Teljesen átérzem. - Ne csókolgass. Ne érj hozzám. - Szúrós tekintettel nézek a nőre, majd arcon köpöm. Hiába gusztustalan tett, egyszerűen nem tudok már uralkodni magamon. De, meg is kapom érte a jutalmamat. Érzem ahogy a karó átvágva bőrömet egyre mélyebben belém hatol, ahogy átvágja a húsomat.. eszméletlenül fáj, nem sokon múlt hogy a szívemet találja el. Valószínűleg, direkt csinálta. - Ennyi? Meg sem éreztem. - Felnevetek, provokálom őt ezzel elkövetve valószínűleg életem eddigi legnagyobb hibáját azután, hogy összeálltam vele. Hiába, még engem is mozgás képtelenné tesz még ha csak egy pillanatig is. Nem tudom kihúzni a karót.. felnézek. Rájuk. A látvány láttán pedig magamba töröm a karót. Teljesen lesokkolok.. most szembesültem vele mennyire is szeretem Kendrát, hogy mennyire is nem akarom elveszíteni őt. Odarohanok hozzá, majd letérdelek mellé s ölembe húzom a lányt. - Meg ne halj nekem érted?! Azt soha nem bocsátom meg.. - Fogom őt, a kezembe tartom, még sem tudok semmit sem tenni az egész ellen és ez kiborít. Nem hagyhatom elveszíteni.. életem szerelmét. - Kendra.. tarts ki. Kérlek. - Igyekszem minél többet hozzábeszélni, tartani benne a lelket közben pedig elnyomni a vérző sebeit, de mind hiába. - Szeretlek. - Érzem ahogy lassan kiszáll belőle az élet, s valószínűleg ez az utolsó neki szánt szavam. Vérével áztatott kezemmel végig simítom arcát, szememből áradó könnyeimmel lemosva azt. Rég volt.. mikor szinte már üvöltöttem, vagy éppen sírtam. Komolyan csak ennyire lennék képes?
Nem akartam a játékszere lenni, de mégis az lettem. Egyszerűen nem tudtam fékezni magamat és pontosan azt tettem, amit nem kellett volna. Megtámadtam őt. Láttam a mosolyát, láttam azt, hogy pontosan erre vágyott, hogy a kezére játsszak és én balga módra meg is tettem. Úgy viselkedtem, mint egy kezdő, nem pedig úgy, ahogyan egy hozzám hasonló személy tenné. Megtanultam nem az érzéseimre hagyatkozni, de ha L-el voltam, akkor soha nem sikerült ehhez tartanom magamat. Egyszerűen elvesztettem mindig az önkontrollt. Olyan az egész, mintha ő váltaná ki belőlem, pedig nem így van. Egyszerűen mellette csak önmagam lehetek és nem kell megjátszanom magamat, de most talán jobb lett volna, ha nem lépek, de ha az ember szeret valakit, akkor soha nem az eszére hallgat, hanem a szívére. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de soha nem gondoltam volna azt, hogy ez a hajnal az én halálommal fog véget érni és ezzel fog kezdődni a nap. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy L exe keze által fogok meghalni, hamarabb gondoltam volna azt, hogy Sean fog megölni, de ez talán annyira nem is meglepő. Éreztem azt, amit csinált, mert nem csak a vérem serkent ki, hanem a könnyeim is a fájdalomtól, de egy hangot se ejtettem ki az ajkaimon. Nem akartam Riannak megadni ezt az örömet, de abban már ekkor is biztos voltam, hogy soha se fogom elfelejteni azt amit tett és mindent meg fogok tenni azért, hogy bosszút álljak érte kerüljön bármibe is. Nem sokkal később a földön feküdtem, de minden erőmet összeszedtem és újra feltornáztam magamat legalább ülőhelyzetbe, így pontosan láthattam azt, hogy mi is történik. A kezem ökölbe szorult és az ajkamba haraptam, mert egyáltalán nem tetszett az amit Rian csinált L-el. Régen talán együtt voltak, de most semmi joga nincs megcsókolni őt, de azt se értettem, hogy miért zavar ennyire, mert még soha se voltam képes bevallani magamnak azt, hogy szeretem őt... Vámpír, de még ez se zavart. Amint kiélvezte az elnyújtotta lehetőségeket újra ott termet mögöttem. Egyáltalán nem tetszett ez a helyzet, illetve a hanghordozása se, majd szép lassan ejtett rajtam két sebet, aminek esélye se volt begyógyulnia, de pár pillanattal később megéreztem körmének élességét is és ekkor már tudtam, hogy hamarosan megismerem a másvilágot és egy új élet fog rám várni. Hallottam amint egyre távolabb ment, miközben szép lassan eldőltem és a földre zuhantam. Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Nem bírtam beszélni, csak könnyeim folytak. Nem akartam elveszíteni L-t, de nem tehettem már semmit se, legalább ő jól van és él. Csakis ez számít, illetve a sebeimnek köszönhetően az egész testem fájdalomban úszott és emiatt is egyre sűrűbben kezdtek el potyogni a könnyeim. Hallottam L szavait, de már nem bírtam felelni rá. Egy biztató mosolyt küldtem felé, mert én se akartam meghalni, de éreztem, amint a hidegség járja át a testemet, illetve a halál keze kinyúlt értem. Szép lassan körém fonta a karját és elkezdett magával rántani. Kisgyerek módjára toporzékolni kezdtem, majd pedig dobbantottam egy nagyot és elüvöltöttem magamat.- Miféle kegyetlen játékot űzöl velem univerzum? - fogalmam sem volt arról, hogy valaki esetleg lát-e engem vagy hall, de most nem is érdekelt. Dühös és szomorú is voltam egyben.
Nem tudom elrejteni a könnyeimet, hiába is próbálok, hiába ellenkezek jön magától. Mint egy hisztis kislány, kb úgy nézhetek ki de nem tudok mit csinálni. Talán életem szerelme itt fekszik karjaimban, amivel még nem is lenne probléma ha nem a halálán lenne. Olyan szinten idegesít ez a tehetetlenség, hogy semmit nem tudok tenni ez ellen csak hagyom hogy meghaljon.. hívhatnám a mentőket, és tehetnék ehhez hasonló dolgokat is de tudom hogy csak felesleges köröket futnék vele. A nyakából dől a vér, a többi sebéről nem is beszélve amit Rian okozott.. minden az én hibám. Ez az egész.. tudtam , hogy nem kellett volna hagynom hogy megtörténjen mindez velünk, nem szabadott volna közel engednem magamhoz. De már késő ezen agyalni. Hibáztathatom magamat, azzal nem változna semmit sem a helyzet. - Kendra. Hallasz engem?! Visszahozlak! Ígérem! - Szinte már torkom szakadtából üvöltöm neki szavaimat. Amik talán az utolsó szavaim is számára egyben. A haját eltűröm arcából majd letörlöm könnyeimet, s befejezem a siránkozást. Elhatároztam magam. Történhet bármi, ezzel nem fogok megtörni. Nem.. minden erőmmel azon leszek hogy visszahozzam őt, mert ez.. ilyen véget számunkra nem fogadok el. Rian.. megfogja bánni hogy ezt tette velünk. Mostantól csak is a bosszúnak a fogok élni, illetve hogy visszahozzam szívem választottját az élők közé. Ha ez megtörténik.. úgy fogok vigyázni rá mint még soha. Esküszöm, tényleg magamhoz láncolom.
Elegem volt már ebből az egészből, hiszen pontosan tudtam, hogy nem volt mindig angyal. Pontosan tudtam, hogy amit Sean-el tettem az se volt szép dolog, de azt se lehet a mentségem, hogy tinédzser voltam és azért tettem. Egyszerűen csak dühös voltam, illetve szerelmes belé, vagyis azt hittem, hogy az vagyok, de tévedtem. Ez már minden volt, csak nem szerelem. Utána megjelent L is az életemben. Nem tudtam, hogy miért és mi fog történni. Sodródni akartam az árral, mert magam sem tudhattam előre azt, hogy ez fog történni. Fura volt az, amit láttam. Látni a testemet és L-t fölötte. Hallottam a szavait, de fogalmam sem volt arról, hogy ő is hall-e engem. Itt vagyok! - mondtam kicsit sietve, de úgy tűnt, hogy nem nagyon hallja ezt. Nem tudtam volna megmondani, hogy kire is vagyok jobban dühös. Rianra, rá, vagy saját magamra, hogy hagytam beleélni magamat abba, hogy boldog is lehetek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Lassan sétáltam oda L-hez. Gyengéden végig simítottam arcának az egyik oldalán, majd pedig egy apró csókot leheltem az arcára. Nem tudtam, hogy érzi-e a dolgot vagy nem, de már nem is ez volt fontos, hanem az, hogy el tudjon engedni. Ég veled. -mondtam neki szomorúan, majd pedig elsétáltam a ködben. Nem tudtam, hogy merre menjek vagy éppen mitévő legyek, de az biztos, hogy találnom kell egy boszit, aki visszahozna engem. Féltem attól, hogy mi fog ezek után történni, de úgy éreztem, hogy ez a legjobb amit tehetek. Nem tudtam, hogy valaha élni fogok-e, de meg kell próbálnom mindent a célért, illetve utána majd ráérek gondolkozni azon, hogy mit is kezdek az életemmel, ha újra élek.
Egy pohár kávéval a kezemben indultam el, immár gyalog szerrel az utcán. Ahogy elhaladtam a kirakatok előtt, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt. Nincs munka, ami ide hozott, a mellettem elsétálók pedig bizonyára érdekesnek találtak, mint a városba érkező különc szerzetet. Hajam tarkómon összefogva hagytam, zakót vettem fel egy egyszerű fehér pólóval és a zakóhoz színben és anyagban passzoló nadrággal. Üzletemberhez hasonlítottam a leginkább, mégis kitűntem innen is. A tükörkép, ami minden nap visszanézett rám, közel ötszáz éve, ha nem több ideje, de ugyan olyan harmincas éveiben járó férfira emlékeztettek, mint amilyen egykoron voltam. Kávémmal a kezemben tovább sétáltam, egy filagória felé, ami alá beérve, nekitámaszkodtam az egyik oszlopnak, kávém lehelyezve a vízszintesen fekvő lécre, fordítottam hátat a mozgalmas utcának, és néztem inkább a bokrokat. Egyszerre tűntem most reményvesztettnek és egyszerre éreztem magam jól a magányomban. A kezemen lévő gyűrűre bámultam, összevonva szemöldököm. Az előző, s egyben első gyűrűm annyira ósdin mutatott, ráadásul csak arra emlékeztetett, hogy hány embernek fordítottam hátat, így csináltattam egy újat, de a boszorka kissé sokat kért, így miután megkaparintottam a nappali mozgásra alkalmas ékszert, eltettem láb alól. Fiatal volt és meggondolatlan, aki azt hiszi, hogy parancsolhat egy magamfajtának. Ideje volt felébreszteni a leányálomból, bár kétlem, hogy az engem üldöző elveszett lelkek között, nem találna magának társaságot. A lista hosszú volt és véráztatta. Ahogy ácsorogtam, és a kávém iszogattam, egy ismerős hang csendült fel a fülemben, s bár eleinte azt hittem, hogy az emlékeim űznek velem csúf játékot, hamar rá kellett jönnöm, hogy a hang nem holmi visszhang. Megfordultam és a távolban megpillantottam a lányt, akit igazán soha nem tudtam elengedni magamtól. Az egyetlen kapaszkodóm volt, de a világháborúk kitörése közepedet jobbnak láttam, ha nem hozok több bajt a fejére. -Sibyl…-suttogom a kávésbögrét szorongatva, de rájövök, hogy ezzel kockára teszem azt, amit az elmúlt évek alatt felépítettem a lány ellen. A jégfal, ami szívem uralta, nem törhetett meg ilyen egyszerűen. Visszafordultam hát a növények felé, ujjaim a deszkába mélyedtek, s szinte éreztem, ahogy legbelül összecsap a józan eszem és az akaratom, a vágyaim. Hát ilyen egyszerű lenne? Nem hagyhatom magam, most nem.
Csak ültem élettelen teste mellett. Egyszerűen.. nem tudtam feldolgozni a történteket.. olyan hirtelen történt minden, s bár nem most látok először halált ez most teljesen más történet. Idejét se tudom hogy mikor törődtem utoljára valakivel.. de előre látható volt. Hatalmas hibát követtünk, követtem el azzal hogy hagytam sodródni az árral és közelebb engedtem magamhoz. Még ha burkoltan is, de én is vágytam szeretetre amit megkaptam tőle.. és végül.. így végezte. A földön feküdve vérében fagyva. A történteket még én sem tudom visszafordítani s hiszem hogy minden okkal történik.. még ha ennyire fáj is. Nem szabadott volna hagynom hogy Rian belerondítson a kapcsolatunkba, de már késő bánat ezen pedig nem fogok siránkozni. Megtörtént.. még ha nem is fogadom el. Lehunyom szememet s az együtt töltött időnkre gondolok vissza.. annyi mindent átéltünk már és pont egy ilyen okozza vesztét?! Megannyi rossz de megannyi jó emlék is beugrik róla.. a mosolya, a fenyegetései kezdetektől fogva.. annyira ellentétek voltunk, de mégis vonzottuk egymást.. Az emlékek hirtelen megtörnek. Letörlöm könnyeimet, befejezem a sírást. Egyszerűen annyira fájt hogy elveszítettem életem szerelmét, hogy akaratlanul is kikapcsoltam érzéseimet. Felállok, innentől rohadtul nem érdekel senki és semmi csak az számít hogy nekem jó legyen. Oldalra fordítom fejemet egy utolsót pillantva testére, s egy kisebb fajta mosolyt villantok arcomon. - Hiba volt.. - Csak ennyit préselek ki magamból, annyira sem méltatva hogy befejezzem a mondatot. Megfordulok ott hagyva testét már a napsugaraiban pompázva, majd zsebre tett kézzel eltűnök a helyszínről.
Csak pár napja voltam itt eme városban, de még mindig képes voltam eltévedni. Nem voltam rossz tájékozódó, de most sikerült néha eltévedtem. Bár az is igaz, hogy nem volt mostanában semmi konkrét célom. Annyi ideig kerestem őt, hogy kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogom már megtalálni. Azt is pontosan tudtam, hogy számomra csak ő létezik és senki más nem fog kelleni. Mindig is kitartó voltam, de annyi várost felkerestem már, illetve annyi varázslatot kipróbáltam már, de még mindig semmik nem történt. Nem értem miért reménykedtem abban, hogy itt megtalálhatom őt. Szerettem volna újra látni őt, érezni ajkának az érintését, hallani mély és érdes hangját, illetve újra a karjaiban álomba szenderülni. Gyönyörű nyári nap volt, s úgy gondoltam itt az ideje felfedezni ezt a rejtélyes várost. Folyamatosan a régi idők emlékei lebegtek a szemem előtt. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, majd pedig körbe pillantottam. Sok ember járt az utcákon, s annyi ártatlan lélek volt itt. Nem értettem, hogy lehetnek még olyan emberek, akik semmit se sejtenek. Ez a város tele volt természetfeletti lényekkel, illetve érezni lehetett a boszorkányok erejét is, ami átjárta a boszorkánytemetőnek köszönhetően. Végül pedig beültem egy hangulatos helyre és megreggeliztem, illetve kértem egy kávét is. Ahogyan folytattam az utamat eltévedtem, s nem találtam vissza ahhoz a bolthoz, amit az első napon kinéztem. Leszólítottam egy fiatal nőt és segítséget kértem tőle. Hangom kedves és barátságos volt, majd hirtelen valami fura érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy valaki figyel engem. Ismerős érzés volt, mintha ismerném azt a férfit. Figyeltem őt, de az arcát nem tudtam jók kivenni, de mégis olyan volt, mintha régóta ismerném már. Lassú léptekkel indultam el felé, de magam sem tudtam, hogy miért teszem. Nem szoktam csak úgy idegenekhez odamenni, de most egy láthatatlan kéz lökött felé. Majd hirtelen kellő távolságba megálltam és figyeltem a férfi testalkatát, a haját, majd halkan, de csilingelő hangon megszólaltam. - Gannicus? - Nem tudtam megmondani, hogy mi lesz, akkor ha tévedek, de most nem is ez volt a lényeg. A szívem a torkomban dobogott, de úgy éreztem, hogy az utolsó reménybe is kapaszkodnom kell.
Észérv mellette és ellene, hogy miért ne tegyem azt, amit gondolom, hogy tenni szeretnék. Tudtam, hogy szemem nem csal, messziről kiszúrtam a távolban feltűnő ismerősen csilingelő hang mellé társuló, kecsesen és könnyedén mozgó lányt. Amikor a nevét suttogva kiejtettem, tudtam, hogy életem talán legnagyobb baklövését követem el. Eddig, már lassan több, mint egy évszázada, sikeresen léptem meg előle, erre most, a legnagyobb esélyem arra, hogy ezt elbaltázzam, még nagyobbra nő. Az észérv mellette, hogy újra magam mellé akarom édesgetni sokkal inkább volt önző, mint az előző érv. Újra érinteni akartam teste minden porcikáját, magamnak akartam tudni, s szívem még nem elfeketedett részében szerettem őt. Ez volt az egyetlen, amit még akkor sem tudtam volna teljesen kiölni magamból, ha kikapcsoltam volna mindent. Elfordítva tekintetem próbálom kitisztítani gondolataim, legyűrni az akaratom, de a lépések közeledtével rá kell jönnöm, hogy bármennyire is próbálkozom ellenkezni ennek, egyszerűen képtelen vagyok rá. Hangja, ahogy száját elhagyja nevem, egyszerre emlékezetet arra az elesett lányra, akit megmentettem a tűz martalékától és arra a harcosra, akit faragtam belőle, akit elhagytam. Mégis mintha hangjából kihalt volna ez a harciasság, amit egykor megszerettem benne. A kényszer, hogy felülemelkedjen a határain. Lassan megfordulok, a szívverése viszont olyan hangos, hogy szinte mást se hallok abból, ami a környezetünkben zajlik. Gyors ritmus társul mellé, tekintetem arcára emelem, de a nyakán lüktető ér egy pillanatra kecsegtetőbb reményt ígér. Soha nem bántanám, mégis azzal hitegettem magam, mikor mellette voltam, hogy boszorkány, és nem ember. De ez nem volt kizáró ok. -Jó újra látni.-préselek ki magamból olyan sablonos megjegyzést, ami a zakóhoz és a kibokszolt cipő mellé még röhejesebbé tesz. Röhejessé, mert ő ismer, előtte nem sok titkom volt. Leszámítva azt a puszta évszázadot, amikor azt hitte, hogy meghaltam. De jobb volt neki így. Legalábbis elhittem, hogy így volt. Teszek felé egy lépést, de lábaim, mint két ólomtömb húznak a Föld középpontja felé, szinte ledermesztenek. Állkapcsom megfeszülve próbálom legyűrni, a mellkasom nyomó súlyt és a fülemben dübörögve visszhangzó szívverését. -Nem kellene itt lenned. Nekem sem kellene itt lennem.-ismerem el, mert minden meggyőződésem ellenére arcom elárul, és a puszta gondolat, amit kimondok, olyan hazugnak állít be, mintha legalább azzal vádoltam volna meg, hogy ő csak egy szellem, semmi más. Hatással volt rám, de soha nem gondoltam, hogy ennyire. Tekintetem övébe fúródik, továbbra sem tudok mozdulni. Az őrület első lépcsőfoka, ha hagyod, hogy egy nő kergessen a vesztedbe. Hagytam...
Nem tudtam, hogy miért megyek oda, mert úgy éreztem, hogy ő figyelt engem korábban, illetve az is lehet, hogy tévedek. Nem voltam már semmiben se biztos. Régóta éltem már, de én is tévedhetek. Annyira persze én se vagyok kezdő, csak túlzottan szeretek valakit és talán emiatt már képzelődöm is. És még ott van az a dolog is, ha tévedek, akkor mit fogok tenni? Hogyan fogok tovább élni? Képes leszek egyáltalán valaha megnyugodni és elengedni őt? Megpróbálni normális életet élni? Legbelül pontosan tudtam, hogy ez képtelenség, illetve erre soha nem fog sor kerülni. Túlzottan szeretem ahhoz és ezt bizonyítja az a tény is, hogy még ennyi idő után se tudtam kiverni a fejemből és még most is azt hiszem, hogy őt pillantottam, de talán a szívsugallata nem téved... Ideges voltam és féltem. Lassan mentem oda és a szívem olyan hangosan kalapált, hogy sok embert, akarom mondani vámpírt idegesíthetett volna már ez a "zaj". Idegesen ökölbe szorult a kezem és a ruhám ujját gyűrögettem, de amikor megszólalt, akkor már minden kétségem elszállt. Egyszerre voltam boldog és dühös is. Majd amikor megfordult, akkor még inkább elkezdtek keveredni bennem. Mérges voltam rá, hogy megakadályozta azt, hogy megtaláljam őt. Nem értettem, hogy tehette ezt. Figyelem ahogyan közelebb jött, de meg se mozdultam. Próbáltam higgadt maradni, de ez nem ment úgy, mint szerettem volna. Ohh, lehet neked az lenne jobb, de nekem nem. - mondtam neki dühösen, majd vettem egy mély levegőt, de ez se segített, mert mielőtt bármit mondhatott volna újból neki estem. - Hogy tehetted ezt velem? Miért akartad elhitetni velem, hogy halott vagy? Ennyit jelentettem neked? - s miközben ezek a kérdések elhagyták az ajkamat egyre közelebb lépdeltem hozzá, majd pedig egy hatalmas pofont lekevertem neki. De nem sokkal később egy rövid, de annál inkább édes csókot loptam tőle, de hirtelen hátrálni kezdtem és éreztem, amint egy két könnycsepp végig fut az arcomon. Feltúrtam az egész világot utánad, olyan dolgok történtek velem emiatt. - mondtam neki egyre halkabban és úgy éreztem, hogy a világ forogni kezd velem. Mindig is erre vágytam, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem ez a dolog. Újra rápillantottam. - Sajnálom. Nem akartalak bántani. - mondtam neki akadozva, s szinte alig hallhatóan, de ez volt az igazság. Nem szerettem volna bántani, de mégis megtettem. Nem bírtam féken tartani magamat, de ez talán annyira nem is meglepő. Az se érdekelt, ha az emberek figyeltek minket.
Egyszerre voltam rá kíváncsi, hogy elmúlt éveit mivel töltötte, de jelenléte egy felemnek csalódás volt, hisz ha az elmúlt évtizedeket, s lassan már századról beszélhetünk, sikeresen rejtőzködve tudtam eltölteni, ez most a sors nevű dolognak betudható közbelépés volt. Próbáltam eldönteni, hogy mi is akarok valójában, de pontosan tudtam, hogy neki is az a jobb, ha nem vagyok a közelében. Szokták mondani, hogy a háború sok mindent megváltoztat köztük az embereket is. Olybá tűnik, hogy engem is megváltoztatott, de nem pozitív irányba és ez volt az, ami ellen még ő se tehetett semmit. A szívem még ennek ellenére is az övé maradt, de gyenge pontot nekem nem szabadott tartani magaga mellett. Túl sok ellenséget gyűjtöttem össze, köztük nem csak vadászokat és vámpírokat, annál több hibridet és vérfarkast. A boszorkányokról és a maradék fajról, aki két lábon járva élt ezen a világon vagy akár a két világ között, róluk már ne is beszéljünk. Szívverése zene volt a füleimnek és zavaró tényező, mert egy pohár kávé kevés a magamfajtának, ha az éhségről beszélünk. Hevességét mindig is szeretem, hogy ami a szívét nyomta, annak hangot is adott. Ez volt az első tulajdonsága, ami egyből szembeötlött, már azon az első, hosszúnak tűnő és véres éjszakán, amikor még emberként tengettem mindennapjaim. Szavai mellé tettei is bizonyították, hogy épp annyira zavart, amennyire én, de neki nem megy az, amit én próbáltam előadni. Más esetben, már lendült volna a saját kezem is, hogy figyelmeztessem az adott illetőt, hogy tudja, hol a helye, de ez nem az az eset volt. Aztán előrelépve, mintha csak ki akarna engesztelni hirtelen felindulásból elkövetett tette miatt, ajkait enyémekre tapasztotta. Nem ellenkeztem, épp ellenkezőleg, ahogy elhúzódik, úgy fut rajtam végig némi elégedetlenség és csalódottság, amiért csak ennyit kaptam. Egy ilyen nőre, mint ő, mégis ki ne vágyna az élete végéig, ha arról van szó? Az egyetlen dolog volt, az egyetlen lélegző ember –még ha nem is csak egy ember-, aki elérte, hogy magamnál többre tartsam. Ahogy hátrálni kezdett, úgy engedett ki a lábamat uraló görcs, léptem utána, és kaptam el kezét, gyengéden, mégis határozottan. -Bántani? Azon csodálkozom, hogy egy pofont adtál öt helyett.-mondom, s míg egyik kezem övét fogja, másikkal letörlöm az arcán végiggördülő könnycseppeket, és próbálok egy okot adni magamnak arra, hogy miért is kellene most inkább eltűnnöm. Nem sikerül. –Igazad van, elszúrtam, leléptem, átvertelek és minden bizonnyal jó boszorkányt találtam ahhoz, hogy eltüntessen előled.-jegyzem meg ama nem mellékes dolgot, amiről csak én döntöttem, s ami talán a legnagyobb bűnöm volt ellene, amit eddigi és ezt követő életemben elkövethettem. –Jogos a dühöd, s bár mondhatnám, hogy sajnálom, amit tettem, így éreztem helyesnek, s nem mértem fel döntéseim súlyát.-engedem el kezét, s emelem meg állát annyira, hogy ragyogó, de könnyektől áztatta szemeibe pillanthassak, s elmerülhessek benne, emlékeztessem magam, hogy mit is jelentett ő nekem. Mit is jelentett és jelent most is. –Most jön az a rész, hogy mérgedben rút békává változtatsz és várhatok az igaz szerelem édes csókjára?-kérdezem, arcomon a rám jellemző mosolyommal, ami azt sugallja felé, hogy a látszat ellenére semmi sem változott. Ugyan az a problémákat elviccelő vámpír vagyok mellette, aki voltam. Ehhez értettem én igazán. Bár tetteim súlyát és következményit soha nem mértem fel igazán, úgy a problémákat sem vettem a kellő komolysággal, amit mások elvárhattak volna egy magamfajta vén rókától. -Bár akkor életem végéig béka maradnék, mert épp az szabadíthatna csak fel, aki elátkozott.-simítom meg arcát, s mintha a minket körülvevő világ, s az el-el sétáló emberek lopott és kíváncsi pillantásai megszűntek volna körülöttünk, összezsugorodott volna minden egy pillanatban, az ő pillantásában.
Az ember sokszor elgondolja azt, hogy mit is fog mondani vagy tenni, amikor újra lát egy régi ismerőst, vagy az élete nagy szerelmét. Sokszor elképzeltem én is, sokszor álmodtam erről, illetve a múlt darabkáiról, de álmaimba se gondoltam volna, hogy ilyen lesz ez az érzés, illetve hogy ezt fogom tenni. Olyan volt az egész, mintha valaki átvette volna az irányítást a testemen. Azt tettem, amit nem szerettem volna, de ez se teljesen igaz. Szerettem volna még egy-két pofont lekeverni neki, de ugyanakkor vágytam arra, hogy megízleljem ajkainak csábító és mámorító csókját. Amikor elkapta a karomat, akkor megálltam és rápillantottam. Figyeltem őt, majd pedig megráztam a fejemet. Ne bízd el magad, mert még lehet megkapod a párját. - mondom neki kicsit viccelődve, pedig ez volt az igazság, de még magam sem akartam ebbe belegondolni. Kicsit közelebb léptem hozzá és figyeltem őt. Néztem az ismerős arcvonását, végül pedig teljesen elvesztem abban az igéző szempárban. Persze, egészen jót, mert összevissza utaztam miattad a világban. Miattad kerültem a maffia kezére. Vajon a boszorkányod erről is beszélt, hogy a nyomokat arra felé hintette el? - kérdeztem tőle egy kicsit idegesen és feszülten. Tudni akartam, hogy mit tud, illetve hogy az ő ötlete volt-e vagy egyszerűen olyan boszorkányt fogott ki, aki szeretne engem holtan látni. Miért gondoltad, hogy ez a helyes? Miért akartál távol tartani tőled? Szerettelek és még mindig szeretlek. Bármire képes voltam azért, hogy megtaláljalak. - folytattam a mondandómat egyre halkabban. Éreztem, amint a szívem egyre inkább fájni kezd. Fontos volt számomra, jobban mint bárki más és ez a dolog soha nem fog változni. Nem számított az, hogy mennyi dolog történt velük, mennyire távol kerültünk egymástól. Számomra csakis ez volt a fontos. Végül pedig hangos nevetésben törtem ki miközben a könnyeim végig folytak az arcomon. Éreztem gyengéd érintését, majd pedig gyengéden végig simítottam az arcán. - Szeretlek és mindig is foglak. - suttogtam neki és biztos voltam abban, hogy rengetegen figyelik az eseményeket. Éreztem a tekintetüket rajtunk, de nem érdekelt. Gondoljon mindenki azt, mit szeretne. - Örülök annak, hogy végre hazatértél. - suttogtam az ajkai fölött, majd pedig megcsókoltam őt gyengéden és szerelemmel. Régóta nem érezhettem már a mámorító csókjait. Közben végig abban reménykedtem, hogy már nem fog eltűnni.
A helyzet és az érzések ellentétes dolgok hadára épültek. Itt akartam lenni, mellette és vele, de mégsem éreztem ezt minden porcikámban. Azon részem, ami már egyszer és még megannyi alkalommal elhagyta és el akarta hagyni, most sem hagyott megnyugvást egy percre sem. Épp ezért volt az a benyomásom, hogy itt vagyok előtte, érzem pofonjának csattanását arcomon, de mégsem. Karját mégis gyengéden fogom meg és húzom magam felé, mert közelsége jótékony hatást gyakorolt jég szívemre. A szívverése ismerős hangja, heves természete és pulzusa szaporasága mind-mind olyan dolog volt, amiért szerettem őt, amiért legbelül még most is ezt éreztem. Állkapcsom megfeszül, ahogy agyamig eljut mondanivalója, de nem sokat segít az sem, hogy ezzel egy időben szemébe meredve próbáltam okokat keresni az egyszerű távozási, menekülési módra. -Nem sokat tudott beszélni, miután megtette, amit kértem. Bár az sem éppen ez volt.-mondom nyugodtan, bár az ő hangja épp annyira olt nyugodt, mint amennyire az enyém heves. A boszorkány nyakát eltörtem, hisz a gyűrű, amit szintén neki köszönhettem, nem csak, hogy ócska külsejű volt, de a kezdetek kezdetén nem is működött igazán. A kérésem pedig arra irányult, hogy engem tegyen láthatatlanná Sibyl előtt, nem pedig azt kértem, hogy őt küldje a halálba. A megnyugvást mégis az adta számomra, hogy már azelőtt végeztem vele, hogy megtudtam volna az igazat arról, ahogy cselekedett. Így kedvesebb volt neki is a végső lélegzetvétel. -Amiért mindig is eltűntem a közeledből. A saját fejem után megyek, nem gondolkodom, naivan azt hittem, hogy megszökhetek egy nálam idősebb boszitól. Nem vagyok neked való, ezt te is tudod.-jegyzem meg végül ama tényt, ami igazán fontos indok ebben a témában. Mert ez volt az igazság. Gyenge pontja volt egy olyan embernek, akinek több ellensége van, mint barátja. Még ha boszorkány is volt, akkor sem gondoltam, hogy azzal megóvhatnám bármitől, ha mellette maradok. Jobbnak tűnt skorpióként eltűnni, miután megadtam az utolsó szúrást az áldozatomnak. De most itt állt, és mintha ez nem is számított volna többé. –Épp ettől féltem. Tudtam, hogy vagy olyan makacs és a nyomomba szegülsz, bármibe kerül is ez neked. Soha nem kértelek, hogy így tégy. Ahogy arra sem tudlak, hogy felejts el, pedig ez lenne a helyes. –simítok végig könnyáztatta arcán, de mintha a kettősség nem csak bennem, hanem benne is ott mozogna. A pofon után mézédes ajkainak zamata, most pedig a könnyei, de ahogy íriszében elmerülök, rá kell jönnöm, hogy boldogságának jelei is fel-fel csillannak a könnyek alatt. A lopott pillantások, amikkel az emberek elhaladtak mellettünk, és azoké, akik úgy bámultak, mintha tévét néztek volna, mintha nem zavartak volna olyannyira, mint számíthattam volna rá. Csak az érdekelt, hogy ő itt van, hogy szemébe nézhetek, magamhoz ölelhetem, csókolhatom negédes ajkait, és bódulhatok el azokban az érzelmekben, amiket csak ő volt képes igazán a felszíne hozni bennem. A népség, akinek ölelő szemeiből nem tudtunk kitörni, egyszer tapsban tört ki, ugyan csupán pár emberről beszélhettünk, de helyzet abszurditása nem lehetett eléggé érezhető, egészen eddig a pillanatig. Élvezni akartam csókját, ujjaim gyengéden szántottak hajába, míg másik kezemmel derekánál fogva húztam őt közelebb magamhoz. A percek elmúltak létezni, inkább hosszú óráknak tűnhettek, ahogy ajkai enyémekbe forrtak, nyelvünk pedig heves táncot lejtett másikéval. -Köszönjük, köszönjük. Most már mindenki mehet a dolgára. –jegyzem meg elhúzódva tőle, a kíváncsi pillantások felé nézve. –Csupán ma érkeztem, fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék. Esetleg van valami ötleted?-pillantok újra szemeibe, de még mielőtt válaszolhatna, még egy édes csókot lopok tőle. Csak, hogy biztosra menjek a dolgomban.
Egy pillanatra elszörnyedtem azon amit mondott, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondolt. Ismerem már a vámpírokat annyira, hogy tudjam milyenek is. Általában csak addig kell nekik egy boszorkány, amíg meg nem szerzik azt amit akarnak. A kezdő boszorkányok sokszor csapdába esnek és egy-egy ilyen szívesség a végzetük lehet. Nem gondoltam volna azt, hogy ő is képes ennyire könnyen elvenni valakinek az élet. Figyelem őt továbbra is rezzenéstelen arccal, pedig legbelül egy kicsit kétségbe esek, hogy tényleg ismerem-e még mindig őt, hogy vajon nem-e változott meg teljesen az elmúlt évek alatt, hiszen annyira régen láttuk már egymást, hogy csak ne. Két világháború is eltelt közte és még sok minden más, de a szívem az eszem fölé kerekedik és minden egyes dobbanással azt súgja, hogy még mindig olyan, mint akit régen ismertem. Ő még mindig az, akit mindennél jobban szerettem és szeretek, s talán mindig is szeretni fogom... Igen, mindig is a saját fejed után mentél, de .. - s hirtelen a kezemet a mellkasára csúsztattam, ahol a szíve található, majd pedig mélyen a szemébe néztem és úgy folytattam. - mindig hallgattál a szívedre is. Mindig is visszataláltál oda, ahol az otthonod van. Meg tudom magamat védeni, de nélküled nem volt soha teljes az életem. - mondtam neki egyre halkabban és a végére pedig lesütöttem a szememet. Ez volt az igazság, hiszen nélküle egy bizonyos üresség mindig ott lappangott az életemben. Nem is akartam, hogy más töltse beaz űrt, de pontosan tudtam azt is, hogy soha senkit nem tudnék annyira szeretni, mint őt. Soha nem volt könnyű az életünk, de talán pontosan ezt tette annyira érdekesség a dolgot. Sok nehézség ellenére is mindig kitartottunk egymás mellett és bármennyire is kerültünk távol egymástól, végül mindig újra megtaláltuk a másikat és boldogok voltunk. Minden egyes percet kiélveztünk, mert tudtunk azt, hogy lehet a következő percben újra távol sodor az élet egymástól. Ez lenne a helyes? Szerintem egyáltalán nem lenne helyes, hiszen szeretlek és nélküled sivár lenne az egész életem. Sok minden történt már velünk és azt hittem ennyi év és ennyi dolog után rájöttél, ha akarnék se tudnék már nélküled élni. - mondtam neki komolyan és közben végig őt néztem. Egy pillanatra nem vettem volna le róla a tekintetemet. Olyan volt, mint az utolsó emlékeimben, de mintha valami mégis csak megváltozott volna. Annyira fura volt hallani ezeket a szavakat tőle, illetve talán kicsit ijesztő is, hiszen féltem attól, hogy egyszer talán tényleg el fog tűnni végleg. A karomat a nyaka köré fontam és abban a pillanatban, amikor megéreztem rabul ejtő csókjait, akkor megszűnt a világ. Csak ő és én voltunk, s semmi más nem számított. Jó érzés volt újra érezni ajkainak az érintését, illetve kezeinek erős, de ugyanakkor érzéki érintését, majd amikor meghallottam a tapsot, akkor egy pillanatra még zavarba is jöttem, hiszem nem kis közönségünk volt már akkora. Biztosan sokan azt hiszik, hogy valami forgatásra tévedtek ezekben a pillanatokban, pedig nem így van. Csak egy szerelmes pár életébe nyertek bepillantást. Először elmesélhetnéd, hogy mi történt veled ennyi idő alatt, mivel kis híján majdnem meghaltam miattad, s tudni szeretném, hogy merre "kószáltál". - mondtam neki egy apró féloldalas mosoly kíséretében, de még legbelül kicsit tomboltam. Egyszerre voltam boldog és dühös is. - Mi lenne, ha elmennénk a hozzám, vagy valami csendesebb helyre? -kíváncsi tekintettel néztem rá.
Bármennyire próbáltam volna úgy tenni, hogy érdekelt a boszorkány élete, akivel végeztem, nem ez volt az igazság. A legkevésbé sem érdekelt, hogy egy emberrel több van e a listámon, akiknek joga volt, bár már lehetőségük kevesebb megkeseríteni az életem. Így is épp elég volt az, hogy azt hihette, még mindig ugyan az az ember vagyok, aki egykoron, akit ismert. Az idő múlt, s bár egyikünkön sem fogott, mégsem maradtam az a személyiség. Fejlődtem vagy sem, az csak nézőpont kérdése, de több akartam lenni. Olyan valaki, akit nem kötnek a szabályok továbbra sem, de nem is küzd az ellen, hogy megpróbálja átlépni a határokat, a normákat, amiket egy vámpír felállíthat sivár életében. -Te egészen más vagy. –fogom meg kezét óvatosan, és húzom el kezét mellkasomról. Akárhogy is próbál megbizonyosodni arról, hogy nem változtam, nem hagyhatom, hogy saját magát is azzal áltassa, minden a legnagyobb rendben van, semmi sem változott. Bár azt soha nem mondtam, és gondoltam, egy másodpercre sem, hogy talán nem ő az, aki megváltoztathatna. Sőt. Minden alkalommal, mikor elhagytam, erre gondoltam, de nem kérhettem tőle, hogy várjon rám. Nem vártam el, hogy így tegyen, s csak remélni tudtam, hogy az elmúlt közel egy évszázadot nem úgy élte le, hogy engem hajkurászott, még akkor is, mikor az a boszorkány tett róla, hogy láthatatlan maradjak előtte. A szabadság az életem része volt, ez tudhatta volna, s bár nem ő volt az, aki megakadályozta, hogy így érezhessem a létezésem, valami mindig ott volt köztünk, ami más normális halandók életében nem volt, még csak távoli kapaszkodó sem. Azok a rövid idők, amit a másik nélkül töltöttünk, mintha apró jelek lettek volna arra, hogy hogyan is alakulhat ki olyasfajta kötelék, ami mindig összehozza az embereket, ha huzamosabb ideig nem látják egymást. Nálunk ez a kötelék egyszerre volt átok és áldás. -Nem akarod eléggé, de te is tudod, hogy nem vagyok olyan… Nem úgy élek, hogy neked megadhassam azt, ami jár neked.-noha nem a pénzre gondoltam, mert az utóbbi évtizedeim elég sikeresek voltak, inkább arra értettem, aki emberileg maradtam. Semmi más nem tapadt a kezemhez, csak vér, a múltam pedig olyan volt, mint egy történelembe illő személy élete a szolgasorból az uralkodóvá emelkedéséig. Bár előbb lettem volna a pokol királya, mintsem az angyalok kegyeltje. Édes csókja, viszont semmit nem változott, ugyan azokat az elrejtett gondolatokat hozta elő belőlem, hogy talán még van remény arra, hogy megváltozzam. De egyik felem ez ellen úgy ellenkezett, mint ahogy kisgyermek ragaszkodik a kedvenc játékához. Az összegyűlő kisebb nézőközönség viszont határozottan veszélyezett és idegesített, mert mintha valami szappanoperába csöppentem volna, úgy éreztem magam. -Nem hiszem, hogy neked való történet lenne az.-jegyzem meg a hirtelen tett kijelentésére, s sokkal inkább az érdekel, hogy minek köszönhetően kockáztatta az életét miattam. Soha nem kértem, hogy tegye azt, amit én tettem érte, soha nem értettem, hogy benne miért lobbant fel az az elvárás féle megmagyarázhatatlan gondolat, hogy tartozik nekem annyival, hogy amit megtettem érte, azt ő is megtegye értem. Nem ez volt a feladata, egy eltévelyedett lelket pedig nehezebb megmenteni, mint egy szenvedő és magányos emberét. –Bár azt hiszem, érdekelne az a nyugodtabb hely, amit otthonodnak nevezel.-ejtek meg felé egy ravasz vigyort.
Még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy itt van és nem csak a képzeletem szüleménye. Örültem annak, hogy nem adtam fel a keresését, illetve hogy küzdöttem azért, hogy újra vele lehessek. Nem egyszer vittem válságra a bőrömet érte, s még mindig biztos vagyok abban, hogy bármelyik percben meghalhatok, ha rám találnak. Talán emiatt is szerettem volna minden egyes percet kiélvezni vele. Valószínűleg emiatt volt számomra ennek a találkozásnak is nagyobb jelentősége, mint más emberek, lények tették volna a helyemben. Szerettem őt, s számomra mindig csak ő létezett. Soha nem szerettem még úgy férfit, mint őt. Sokat köszönhetek neki, s jobban ismerem, mint az ő hinné. Biztos vagyok abban, hogy változott is ennyi idő alatt, de reménykedem abban, hogy ő se volt képes teljes mértékben megváltozni és még felfedezhetek a személyiségében olyan vonásokat, amiket én is ismerek régről. Miben lennék én másabb? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tisztán emlékszem arra az időre is, amikor szinte levegőnek nézett engem. Soha nem éreztem még annyira magányosnak magamat, mint azokban az időkben. Nem volt már senkim se, hiszen addigra már édesanyám is halott volt, illetve abban a faluban se ismertem senkit. Nehéz volt oda beilleszkednem, de végül egy szép napon minden megváltozott. Soha nem értettem, hogy miért kell ennyi ideje élnem, de talán ő volt az ok mindenre. Rá kellett "vigyáznom", vagyis mellette kellett volna maradnom mindig, de az élet sokszor közbe szólt, de biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül keresztezte az életünk egymásét ennyiszer. Valamit súgni akar a sors, de talán mind a ketten túl "süketek" vagyunk ahhoz, hogy meghalljuk a szavait. Honnét tudod, hogy mire vágyom? Honnét veszed azt, hogy nem lennél képes rá? - kérdezem tőle egyre halkabban ejtve a szavakat. Érzem ahogyan a torkomon akadnak a szavak és újra gyengének, s talán még kicsit tehetetlennek is érzem magamat. Mindig erős maradtam bármivel is kellett szembenéznem, de azzal soha nem lettem volna képes megbirkózni, hogy örökre el kell veszítenem őt. Szerettem, szeretem és fontos számomra. Ő volt a családom, hiszen rajta kívül már szinte semmim és senkim nem maradt. Talán nem csak te változtál ennyi idő alatt. - mondtam neki határozottan és közben az arcát fürkésztem. Próbáltam megfejteni, hogy a szemeimben vajon mi lapul. Fájdalom? Kétely? Remény vagy esetleg mind egyszerre? Egyikünknek se volt könnyű élete és talán ez a viszont látás is sokkal nehezebb lesz, mint korábban. Sok időt töltöttünk távol egymástól, de vajon még mindig olyanok vagyunk, mint régen? Vagy esetleg mind a ketten teljesen megváltoztunk? - Hidd el erősebb vagyok, mint gondolnád. Szóval nyugodtan elmesélheted, mert tudni szeretném, hogy mi történt veled és mik voltak azok a dolgok, esetleg kik voltak azok ... - kicsit halkabban tettem hozzá az utolsó szavakat. Rossz volt még belegondolni abba is, hogy esetleg mással osztotta meg az ágyát, illetve az ajkai más nőnek érintették a bőrét, de erőt vettem magamon és folytattam tovább a mondatot. -, akik távol tartottak tőlem. Óvatosan a kezéért nyúltam, mert talán kicsit féltem attól, hogy el fogja húzni, de végül megfogtam és elindultam. - Jelenleg a hotelben lakok, hiszen nem régen érkeztem meg a városba, így nem volt még időm házat keresni. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. - Erre van. - mondtam neki sietve és lassan elindultam, közben figyeltem az embereket, s éreztem a szél gyengéd simogatását. Éreztem, amint szép lassan visszarepülök a múltba, amikor úgyanígy kézen fogva sétáltunk és boldogok voltunk. Vajon lehetünk-e még olyan boldogok, mint régen vagy már nem...?
Azzal, hogy megváltoztam, már tükörképe sem voltam annak, aki régen megmentette a halálból, megmentette őt önön magától és a gondolataitól, amik őrültségre késztették volna. Egyszerűen, ahogy telt az idő, rájöttem, semmi sem fekete vagy fehér. A szürke minden árnyalata megtalálható az életben és sokszor a feketébe hajló dolgok lesznek azok, ami igazi megoldást tartalmaznak. Persze ezekben önző gondolatokból nem volt hiány. Soha nem mondtam, hogy nem vagyok az. Rengetegszer elhagytam és reménykedtem, hogy nem lép túl rajtam. -Mert te te vagy, az pedig csak egy boszorkány volt a sok közül.-teszek megjegyzés olyan könnyedséggel hangot adva e feketébe hajló gondolatoknak, mintha nem életekről beszélnék, csak tárgyakról, amiknek sorsáról könnyedén dönthetek. Soha senki nem volt, aki gondom viselje, szeressen, vagy pusztán a családtagom legyen, az életben pedig egy örömöm lelhettem vámpírként, ami folyós volt, mégis sűrű és meleg. A vér volt az, ami talán még nála is jobban hajtott előre, ami miatt bármire képes lettem volna. -Nem tudom, hogy mire vágysz, csak azt tudom, hogy mit érdemelsz. És az nem én vagyok, ezt valahol mindig is tudhattad.-próbálom megértetni vele, hogy miért lenne jobb az észérveimre hallgatnia, mint arra, ami nem dobog a mellkasomban igazán, és ami igazán csak akkor ad kilátásokat az életemre, ha mellette állok. De jobb lett volna, ha soha nem így kellene léteznem. Megmentettem ezer meg egy alkalommal, vámpírként mégis jobban vonzott vére zamata, még ha boszorkány is volt, mint a gondolat, hogy magaménak tudhatom. Többre vágytam, mint amit megadhatott és többre vágyhatott ő is, mint amiről azt gondolta, hogy én adhatom meg neki. -Ezzel nem vitatkozom.-gondolom, hogy igaza van, az idő sok mindent és mindenkit változtat, senki nem lehet kivétel ez alól. Bár az érzés a mellkasomban ugyan az a szerelem, ami már első pillantása után tisztán dobogott bennem, de az ember, aki ennek tulajdonában van, több olyan dolgot tett az életében, amire nem lehet büszke és nem is fog dicsekedni vele. Ha megtenném, egy életre elüldözném, s egyre erősebben érzem, hogy így lenne a legjobb neki is. Mert pontosan tudtam, hogy ki ártana neki úgy, hogy azzal engem kínozna meg igazán, hiába fiatalabb és gyengébb, mint én. A kérésének leget teszek, nem hazudnék neki és másnak sem, okom sem lenne rá. Az igazat akarja hallani, és bár elhiszem, hogy megváltozott, egy próbát tennék rá, hogy mennyire. Vajon ha nem mondanám, el az igazságot sem döntene másképp, és akkor is velem akarna maradni? Kétlem… -Rendben.-egyezek bele, nem ellenkezve vele. Még nincs itt az ideje, hogy haragra gerjedjen, adok neki és magamnak is annyi időt, hogy a helyzetet kiélvezhessük egy kicsit. Elindult én pedig egy szó nélkül, csendesen követtem, magamban egyszerre áldva és átkozva a szerencsét, ami utamba sodorta. Ha ennyi időt várt rám, csalódni fog bennem és rá fog hamar jönni, hogy a férfi megszűnt létezni, amikor a világháború szörnyűségei elől az élvezetekbe menekült, mit sem törődve azzal, hogy a szeretett nőjének bármi baja eshet. Szívtelen és önző gondolataim soha nem hagytak el, élni pedig úgy éltem, ahogy makacs és kalandvágyó énem hagyott. Féktelenül és határokat nem ismerve…
Kezdőlap
Because everyone has a good and dark side
