- Az élet mindig is nehéz volt.. - bölcselkedtem. - Ezer éve is, most is az.. és az lesz a jövőben is.. - sóhajtottam nagyot és kissé az ég felé fordítottam a fejemet, mintha valami felsőbb hatalmat hibáztatnék ezért, pedig aztán én nem hittem abban, hogy fentről valaki vigyázza a lépteinket.. Akkor sok mindent ki lehetett volna kerülni a múltamban. - Én is érte... - bólintottam szinte azonnal. Végre kimondhattam valakinek, hogy szeretem Kolt és hogy igenis mindent megtennék érte. Nem érdekel mit csinált.. Vagy..
Aúú...
Fáj a lábam - állapítottam meg magamban, mikor a súlyomat rá akartam helyezni. A cipőből kibújtam és úgy éreztem sok ezer apró kis tű szurkálj a lábfejeimet. Erre többet Kol nem vesz rá.. És tessék végszóra meg is érkezett..
- Máris? - kérdeztem kissé csalódottan, mert még mindig nem kaptam választ a kérdéseimre, csak sejtelmes utalásokat a semmire.. Vagyis a jövőre.. Ami egyenlő a nullával.. - De igen, fárasztó volt.. - helyeseltem mégis és beláttam, hogy tényleg ideje lenne indulni.
- Örültem, hogy találkoztunk, Emily.. - mosolyodtam el búcsúzóul és megsimogattam az arcát. Annyira aranyos kislány.. Bár van egy stílusa neki... Talán családi örökség..
Aztán összefűztem Kol ujjait a sajátjaimmal, közelebb araszoltam hozzá és hozzábújtam, majd lehajoltam a cipőmért és utolsót intettem a kislánynak. - Remélem látlak még.. - köszöntem és Kol vezetésével megindultunk a kijárat felé.

- Mikaelson villa - Kol szobája -

Kilépve a kertbe szinte azonnal megpillantottam Freyát a kislány társaságában. Pár szófoszlányt sikerült elkapnom a kiscsaj szavaiból, ami ugyan nem sokat engedett következtetni az előző beszélgetésükre. Ez a kislány nagyon sokat tud... De vajon honnan? Kész rejtély... De attól eltekintve csak egy kislány, akkora szemétláda meg azért nem vagyok, hogy mindenki előtt kifaggassak egy gyereket, durvább eszközök igénybe vételével. Odaléptem hozzájuk, és igyekeztem a létező legkedvesebb tekintetemet felvenni, bár már teljesen elegem volt ebből az esküvőből, meg az egész felhajtásból, ami körülötte zajlott.
- Ideje indulnunk, angyalom -mosolyodtam el, rá nézve. Azt hiszem... vagyis úgy emlékszem, szerette a gyerekeket. És talán még akart is párat. Igen, talán elképzelt néhányat régebben. - Hosszú volt ez a nap, nem gondolod? - érdeklődtem, majd a kislány felé pillantottam. Szép volt... igazán szép, és a tekintetéből ítélve határozott jellem is volt.

Láttam az arcán a zavart... a szerelmes nő zavarát, aki nem érti, hogy szerethet a szerelme valaki mást is, hasonló erővel... Mondjuk ezt olyannyira én sem értem, hiszen anyámmal kapcsolatban nem lehettek ilyen tapasztalataim...
- Rossz a jövőm - bólintottam. Azt hiszem, jobb lesz inkább elterelnem a figyelmét az aggodalmairól, és nem tovább mondogatni a sejtelmes utalásokat, amik aztán bármit jelenthetnek. - De nem változtathatok rajta túl sokat. Gondolj bele... figyelmeztetem például ezt a Saraht, hogy a fia vérfarkas lesz, amikor meg akar majd menteni engem. Nem meg szeretné majd óvni ettől? És ha nem váltja ki az átkot, akkor jelentősen megváltozik a jövőnk - magyaráztam. Mi lenne akkor? Lehet, hogy én lennék vérfarkas, és Will ember... Igaz, akkor nem gyűlölné az anyját, de soha nem bocsátaná meg magának, hogy tönkretett engem. - Ne félj... Bárki bármit is mond, neki te vagy a mindene. Érted mindent megtenne... - mosolyodtam el. Igen, azt hiszem, biztatásra van szüksége, ha már elbizonytalanodtam. Az már más kérdés, hogy aztán itt lesz majd az a másik személy... de őt nem úgy szereti, mint Freyát. Másképp, de mégis ugyanazon a szinten.

Nem, nem szerettem.. Áhh.. Inkább utáltam, hogy mindig is kíváncsi természet voltam. Ez mit sem változott és nem vált előnyömre. Most pláne nem. Kétlem, hogy ennél többet ki fogok tudni húzni belőle.. Sőt, lehet, hogy ezzel is borult a jövő.. Hiszen.. Kol nem szerethet más nőt! Mindent megtesz majd érte.. Ahogy értem?! Kizárt, hogy én ezt akarjam.. Ha csak nem Rebekahról van szó... De őt most is szereti. Nő. És talán mindent megtenne érte, én is ezt akarnám.. De ez a folyamatos jövő idő sehogy sem tetszett. Azt képzeli, hogy hagyni fogom, hogy Kol mással legyen?! Vagy.. Kol fogja akarni, hogy mással legyen és nem lesz beleszólásom. Akarni biztosan nem fogom. Egyenesen gyűlölni fogom őket érte.. Persze, Kolt talán nem tudnám teljes szívemből, eddig sem tudtam.
- Ez nem lesz így.. - ráztam meg a fejemet. - Nem lehet így.. - erősködtem, de képtelen voltam magamat meggyőzni az igazamról, hisz a maga a "jövő" áll előttem. Kétségbeejtő.
- Rossz a jövőd? Akkor viszont.. - kezdtem gondolkodni, de agyam egy része még mindig a Kol témára fókuszált.. Nehéz nem rajta gondolkoznom, mikor ilyen dolgot tudok meg. - .. Meg kellene próbálnod megváltoztatni, nem? Milyen átkot? - értetlenkedtem. Annyira rossz, hogy vajmi keveset tudok a világról, meg a természetfelettiről.. De.. Ha van barátja, miért lenne rossz a jövője?! - Valamit biztosan lehet tenni... - sóhajtottam nagyot és bár személy szerint nem voltam érintett, mégis azt tanácsolnám, hogy próbálkozzon. Csak hogy neki jobb legyen... Ha megváltozik a jövője, az ezek szerint nem csak rossz kihatással lehet a jövőbeli jelenére...
- Sarah Lestwick? - formáltam a nevet kevés hanggal. Ismerős volt ez a vezetéknév.. Hát persze, az előbb hallottam a barátja kapcsán. - Ki ő? - kérdeztem, bár kétlem, hogy el fogja árulni, ha már azt az instrukciót kaptam tőle, hogy Koltól kérdezzem meg. Nem is fűztem hozzá sok reményt. - Feltétlen.. - bólintottam, mielőtt válaszolhatott volna. Frusztrált, hogy ez a kislány több dolgot tud Kolról, mint én.. Pedig valószínűleg csak azért van így, mert a jövőből jött...

Igazából, amikor arról kezdett mesélni, Kol mennyire tud szeretni, legszívesebben megforgattam volna a szememet.  Persze, szereti  meg minden, és ő is Freyát, de ez azért  már túlzás. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy ha kell, habozás nélkül belerúg akárkibe. És ezért tartottam is tőle, mint sokan mások. Bár ahogy most hülyét csinált magából egy lány kedvéért, már annyira nem gondolom ezt. Passzolok, mit gondoljak. Jobban tetszett Freya reakciója arra a sejtelmes  mondatomra, hogy fog még valakit szeretni... Hogy jobban? Hát, kétlem. A csecsemőket maximum elrabolni csipázza, amúgy  ha pelenkázni kéne meg ilyenek, máris menekül, mint  amúgy minden normális férfi.
- Nem mondanám. Inkább másképp szereti majd azt a lányt, de ragaszkodni  fog hozzá. Mindent megtesz majd érte. Ha eljön az ideje, majd megérted... és te is pontosan ezt akarod majd -  vigyorogtam tovább. Szeretem a talányokat,  kivéve, ha azokat nekem teszik fel, mert ha  nem jövök rá a megoldásra, akkor attól  képes vagyok megőrülni. Ám ha én teszem fel őket... akkor  imádom. Aranyos játék, ahogyan az emberek próbálják kitalálni, vajon mire  utalhattam. Bár a kérdése, hogy  nem félek-e a jövőmtől, elgondolkodtatott. Talán változnak majd dolgok... talán nem is  kevés, és az is lehet, hogy mire visszatérek, semmi nem lesz  úgy, mint régen volt. Lehet, hogy  engem is másképp látnak majd az emberek. De végülis...  mi lehet rosszabb?
- Nem különösebben félek. A jövőm így is  rossz...  A barátom, William Cortez Lestwick miattam váltotta ki az átkát. Az anyám miatt örökös veszély leselkedik rám. És még sorolhatnám mindazt, amitől nem volt nyugodt gyermekkorom, és  most sem felhőtlen az életem  - túrtam bele a hosszú, szőkésbarna hajamba.  Ez később  be fog barnulni, de én úgy is szeretem. Igazán Pierce-es. Így  meg, ebben a habcsók ruhában  teljesen ártatlannak tűnök, ami  nem is  nagy baj igazából. - Azért egyszer kérdezz rá tőle, ki az a Sarah Lestwick, és figyeld meg jól az arcát - nevettem fel, teljesen hirtelen. Ez  nem igazán kapcsolódott a tárgyhoz, de Will anyjától tudom, hogy volt egy időszak, amikor Kol mindenáron meg akarta szerezni őt, csak ő nem hagyta magát. Sarah okos  nő, hiába olyan, mint az anyám, nem  csábítja el akárki.

Ami egyértelmű?! Mi egyértelmű? Az, hogy szeretjük egymást vagy Kol természete? Együtt leszünk, vagy nem... Ah.. Képtelen gondolatok..
Nem tudom, hogy jó dolog-e, hogy Kol egészen jól ismeri az anyját.. Egészen elbizonytalanodtam, de nem tettem szóvá.
Mégis megnyugtatott, amit mondott.. Hogy Kol engem szeret. Ez arra utal, hogy szeretni is fog? Ki tudja... Most?! És később?!
- Igen.. Kol szeret... - értettem egyet, hiszen ha nem így lenne, nem kérte volna meg a kezemet. - De fontos neki a családja is... Nagyon. Tudja, milyen elveszíteni valakit... - magyaráztam. - Kevesen tudják, hogy nagyon tud szeretni, de csak keveseket... - mosolyodtam el. Pontosan tudtam, miről beszélek, még akkor is, ha változott az évek során. És ha valakit Kol szeret... Ahhoz ragaszkodik.. Ahogy hozzám is, ezer év óta.. Azt hiszem.
Hogy még valaki? Akit Kol szeretni fog és én nem leszek rá féltékeny? Ezek szerint nő?! És miért fogja szeretni Kol? El fog hagyni... De akkor miért nem leszek rá féltékeny? Ahj.. Nem.. Nem szerettem az ilyenfajta megjegyzéseket, mert nem hagynak nyugodni. - Jobban fogja szeretni, mint engem? - nem tagadhattam, hogy kissé elszorult a torkom és nem lepődtem volna meg, ha ennél többet nem is mondhatna. Ez is épp eléggé sok információt kaptam ma már...
- Te húsz éves vagy? - néztem meglepetten. Nem gondoltam volna,bár korához képest elég intelligensnek tűnt. Itt van rá a magyarázat. - Akkor is veszélyes... Nem félsz attól, hogy a saját jövődet megváltoztatod valamivel, amit itt teszel és amire visszatérsz... Nem oda térsz vissza, ahonnan jöttél? - csodálkoztam. A helyében tartanék tőle... Nagyon.

A következő kérdése mondhatnám, hogy meglepett, de nem, nem igazán. Hiszen egy szerelmes nőt mi más érdekelne, mint a szerelme, és ő? De ha elmondom... ha valóban elmondom, konkrétan kimondom, mi a helyzet, valószínűleg nem fog beteljesülni a dolog, és akkor... nem, ezt Emma is megmondta, hogy nem kockáztathatom meg. Talán egy ici-pici utalás még nem árthat meg... amiből nem jön rá semmire, de elgondolkodtatja.
- Azt mondanám, ami egyértelmű. Ó, és igen, Kol ismeri az anyámat, elég jól... De ez nem az, amire kíváncsi vagy - sütöttem le a szememet. Anyám soha nem szeretett egyetlen férfit sem igazán, talán még Nathan apját sem, én meg nem vetettem mindezt az ő szemére. Természetesnek vettem, hogy ez így van... talán egy jó darabig erről is álmodoztam, hogy majd én is ilyen leszek, egy lelketlen nőszemély, aki bárkit és bármit megkaphat. De ott volt Will... Will a barátom, majd Will a szerelmem. Már megint ő. Miért jut eszembe mindig, mindenről ő? - Tudom, milyen Kol. Tisztában vagyok vele. Nem szeret ő senkit... rajtad kívül. Talán még ott van a családja, akiért sokat megadna, de ők nem olyanok. A szeretete nem feltétel nélküli... Ez a helyzet most, igaz? - mosolyodtam el. Ez csupán következtetés, de helyesnek véltem. A következtetéseim az emberek múltjáról és az akaratuk mozgatórugóiról általában jók. Helyesek, és ezt hamar meg is tudom. Egy barna hajú, barna szemű lány képe kúszik az elmémbe. Csodálatos... gyönyörű a mosolya, gyönyörű a megjelenése, és ránézésre senki nem tudja, milyen titkokat hordoz magában. - Lesz még valaki, akire te még véletlenül sem leszel féltékeny - mosolyodtam el mindet tudóan. Persze már ez is túl sok, de ki fogja elégíteni a kíváncsiságát... vagy legalábbis felkorbácsolja, de többet tényleg nem mondhatok el. - Nem vagyok én kislány. Emma néném szándékosan ilyen gyerekként küldött vissza, de húsz éves vagyok. És hamarosan az is leszek megint - ráztam meg a fejemet.

Nem lepődtem meg igazán a válaszán. Bár nyilván csak hallomásból ismer, mégis jól esett, hogy odajött hozzám. Kedves teremtésnek tűnik.
- Azt sem árulhatod el, hogy mi lesz Kollal és velem? - kérdeztem rá. Hát persze, hogy csak ez érdekelt.. Még akkor is ez érdekelne, ha szemfényvesztésnél nem lenne többről szó. - Az anyád? De hát te most itt vagy.. - mutattam rá a tényre. És ha valóban az anyjára vigyáz, akkor neki is itt kell lennie. - Itt van ő is? Hol? - kérdeztem. Mindenképp jó lett volna tudni, kinek a lánya, hogy tudjam, kitől örökölte a csodálatos megjelenését. Bár nyilván az egész Tatiáig vezethető vissza... - Nem ismerem.. Kol talán ismeri.. - rántottam vállat, majd láttam, hogy kissé elszomorodott. - Ne beszélj butaságokat.. - mosolyogtam rá bátorítóan. - Az anyád nem épeszű, ha téged nem szeret... - simítottam végig a haján, majd arcán. Szerettem a gyerekeket, szerettem gyerek lenni... Akkor még minden könnyebb volt..
- De mondd, nem nehéz feladat, egy ilyen pici gyerkőcnek vigyázni a mamájára? - aggodalmaskodtam.

Okos kérdések... tőlem meg okos választás volt, hogy Tatiával fogtam meg, akit bár nem is ismerek, vagyis csak alig, de tudok dolgokat... sok emberről tudok dolgokat, hiszen a családomban nem kevés az ármány, és a gyűlölet...
- Sok helyről ismerlek. Nem vagy különösebben részese az életemnek... - vallottam be őszintén. Mert ez így is volt. Kedveltem, meg minden, de értelemszerűen, valahogy nem sűrűn találkozott az én anyámmal, így velem sem. - ... és nem is mondhatok el dolgokat kettőtökről. Az tilos volna, mert megváltoztatná a jövőnket - magyaráztam tovább, majd a következő kérdésén elmosolyodtam. Szoknia kell még ezt a világot, ami teli van furcsábbnál furcsább dolgokkal. Én ebben nőttem fel, nekem az átlagosság lenne hajmeresztő. - Ott vagyok a jövőben is, de most anyukám barátnője visszaküldött, hogy vigyázzak anyámra, aki éppen várandós velem. Ne is mondj semmit... tudom, hogy agyrém, de találkozásunk minden percében hangoztatja, hogy legszívesebben megölne engem - forgattam meg a szemeimet, miközben arcomra bús mosoly ült ki. Rémes anyám van, és én mégsem gyűlölöm. Akkor Will miért képes rá? Miért kell mindig, minden dologról eszembe jutnia?

Emésztgettem a hallottakat és egyre inkább biztos voltam benne, hogy igazat beszél a kislány. Nem azért, mert racionális magyarázatom volt rá, hogy helytálló tényeket közöl, csupán megérzés volt, de azokban mindig is bíztam és szinte sosem hagytak cserben. Bár most, még nem kellett ilyen horderejű dolgokban döntenem, ha mégis hazudik, azzal sem tesz sok kárt. A nevét ízlelgettem... Emily.. Egy Emilyt ismerek.. De ő nem az. Ő keltett engem újra életre, amiért hálás voltam neki. De kétségtelen, hogy a két személy között ég és föld a különbség.. Meg aztán nem is tűnt boszorkánynak a kislány. Nem rémlett se az ő, se az anyja neve. Sosem hallottam még. Vagy csak figyelmetlen vagyok. Minden esetre, Tatia neve hallatán kissé fennakadtam. Ükunokái? Jesszusom.. tehát mondhatni a kapcsolat megvolt. Tatiát mindig is kedveltem, közel állt hozzám, és ha ez a kis tünemény a rokona, nem bánhatok vele rosszabbul, mint amúgy tenném. Bár kétlem, hogy tenném. Nem rám vallana.
- Honnan ismersz? - kérdeztem sokkal barátságosabb hangnemben. - Hogyan? - értetlenkedtem mosolyogva. - Neked.. Nem a jövőben lenne a helyed? - ráncoltam a homlokomat. Ha ő most itt van, akkor ott ki van?! Saját magam is belezavarodok ebbe a logikátlan maszlagba...

Láttam az arcán, hogy meglepődött. Végülis tényleg elég furcsa, hogy két olyan személy találkozik, akik elviekben soha nem ismerhetnék egymást. Az én múltam... az elméletileg nem lehet az ő jövője, de Kol tett róla, hogy így legyen...
- Mondtam már, a jövőből jöttem - álltam egyik lábamról a másikra, az ajkamba harapva. Annyira rossz, hogy így nem vesznek komolyan! Felnőtt akarok lenni. A felnőtt testemet akarom, a felnőtt énemet... Most épp nem mindig tudom eldönteni, hogyan reagáljak úgy, hogy ne tűnjek kislánynak. Régebben is pontosan ez idegesített a dolgokban. - A nevem Emily Stella Pierce. Az anyám Katerina Evelynne Pierce, Tatia Petrova sokadik ükunokája. - És Kol egykori szeretője, de ezt jobbnak láttam nem hozzátenni. Nyilván volt aki már felvilágosította róla, mi a helyzet. Meg hát... Kolban igazából az volt a jó, hogy nem volt ott feleslegesen, de támogatta anyámat, amikor bajba került. Persze csak titokban, mert Emma néni meg gyűlölte... Amit nem is csodálok némely húzásáért. Tatiát viszont megemlítettem, hiszen akkor volt ember, amikor ők is. Amikor az ősiek is egyszerűek voltak, egyszerű problémákkal, vámpírok pedig nem léteztek a földön...

Való igaz, hogy ez a hely sokkal alkalmasabb beszélgetésre, mint a nyüzsgő nagyterem. És azt sem hiszem, hogy Kol zokon vette volna, hogy eljöttem, hisz épp Rebekával beszélgetett valami családi zűrről, ami most kezd kibontakozni. Egy picit talán zaklatott is lettem az ott hallottaktól, de ezt most félretettem, hogy a kislányra figyelhessek.
- Honnan? - kérdeztem automatikusan, hisz nem számítottam rá, hogy választ is kapok. Vagy legalábbis valami affélét. - Hogy honnan jöttél? - néztem rá kitágult szemekkel. Próbáltam olvasni a szemeiből, de fogalmam sem volt, hogy mit keressek. Mindig is csak Kolról tudtam leolvasni, ha hazudik, és ez most be is bizonyosodott. - Honnan tudod ezt rólam? Ki vagy te? - néztem rá hitetlenkedve. Persze nem zárkóztam el a dologtól, mivel ez sem különb attól, mint amit Kol műveltetett a boszorkánnyal. Elvégre én is itt vagyok. De ez..

Kisétáltunk a kertbe, ahol immár, néhány arra lézengő embert kivéve kettesben voltunk. Remek, mint ahogy az is remek, hogy látszik a szemén, odavan értem. Bár ki ne lenne? Nem nagyképűség, meg ilyenek, de egyszerűen így van, tennem sem kell azért, hogy lenyűgözzem az embereket.
- Valamit el kell mondanom... - fordultam szembe vele, amikor megbizonyosodtam arról, hogy tényleg senki nincs a közelünkben. Ez azért elég meredek dolog, de ha valaki, akkor Freya hinni fog nekem, hiszen ő meg lényegében a múltból jött. Feltámadt, én meg visszaszöktem egy másik jelenbe, ahol még minden más. Vettem egy mély levegőt, mielőtt belekezdtem. - Ismerlek téged. Nem innen... nem a múltadból, bár tudom, hogy körülbelül ezer évvel ezelőtt éltél. A jövőből jöttem... Ahol ismerlek - jelentettem ki végül. Ó, de még mennyire ismerem! Tudom, mi lesz a sorsa... de nem árulhatom el, még véletlenül sem. Mert ha elárulom, akkor esetleg megváltozik, és akkor minden, de tényleg minden borulni fog. Sejtelmes utalások, de még annyit sem engedhetek meg. A jövő útjai elméletben kifürkészhetetlenek, és fogalmam sincs, mit teszünk azzal, hogy most itt vagyunk.

Jut is eszembe, miért utáltam őt annyira. Azért, mert mindig sikeresen rátapintott a lényegre, legyen szó akár egy olyan apróságról is, mint hogy kivel szórakozott a bátyám. Hát, vele biztos nem fog, az is fix!
- Elijaht minden bizonnyal eszi a sárga irigység, hogy valamiért mindig én vigasztaltam a barátnőit - vontam vállat, tettetett közönnyel. Igazából... pontosan emiatt volt egy kis félnivalóm, főleg ha valaki már korábban is ráijesztett. Elijah nyilván kapva kapna az alkalmon, hogy legalább egy kicsit visszaadjon azokból, amiket egyébként jogosan tettem. Mert tehetek én arról, hogy sokkal jobban nézek ki, és emiatt a női rendszeresen rám másznak, miután ő megunta őket? Nem hiszem.
- Rendben, utoljára mondom el, bár nyilván nem tőled kell majd féltenem. Hiszen van egy lányod, aki megszólalásig olyan, mintha Katie-é lenne, nem igaz? - döntöttem félre a fejemet. Láttam a kiscsajt. A tartását. Magát a szemeit. Bár jelen pillanatban még szőke volt ő is szinte, simán beillett volna egy Petrovának. - Szóval, ha hozzáérsz, akkor nem érdekel, hogy kinek a barátnője vagy, gondoskodom róla, hogy kicsináljalak. Világos? - kérdeztem. Nem az én dolgom az ezzel való törődés... vagyis valamilyen szinten igen. Viv nem fogja megvédeni, szóval maradtam én. Aki meg pontosan az ilyen eseteket akarta elkerülni, amikor nem vállalta magára a tulajdon lányát. -További jó szórakozást, Miss Prescott. Engem vár a partnerem, akinek nem volna szabad Elijah karjaiban kikötnie - kacsintottam rá, majd fütyörészve otthagytam őt. Majd jön, de gondolom nem utánam. Azért... azt hiszem, az a baja, hogy vele soha nem foglalkoztam úgy, mint Katie-vel. Nyilván ha közelebbi barátságba kerülünk, most más lenne a véleménye rólam, de nem is akartam őt meghódítani, mert csak egy idegesítő boszorkányvámpírt láttam benne.
/Bálterem/

Meg sem hallom amit mond, vagy legalábbis elengedem a fülem mellett. Most komolyan azt gondolta..? Na mindegy. Úgy érzem fején találtam a szöget a témával. Bizonyosan meg fogom keresni azt a nőt, biztos találunk közös témát... Ő valószínűleg totál feleslegesen odavan városunk egyik legnagyobb nőcsábászáért, aki használat után megöli. Bár, Kol szavaiból nem az jött le, hogy meggyilkolni készülne az újdonsült "társát".
Óó! Szóval ő kapta el a csokrot. Arcomról a felismerés tükröződhetett. Beugrott a lány arca, a ruhája, és az is, hogy kivel volt. Ismét keresztbe fonom a kezem, gúnyosan nézve Kolra.
-Az a lány.. A csinos rózsaszín ruhában.. Áááhh! Akit olyan jól elszórakoztatott a bátyád? -felvonom a szemöldököm.
-Feleségül venni?! Ha már Elijah nem kérte meg helyetted. -halkan felnevetek.
-Bár.. Tudod mit hallottam még?! Mögöttünk beszélgetett egy nővel. Tulajdonképpen nem titok. Danaval. Valami ősboszorkány. Vámpírfülemmel volt szerencsém meghallani, hogy nagyon megfélemlítette szegény párát. -lebiggyesztem az alsó ajkamat. -Veled fenyegette. -ismét keresztbe fonom a kezem, majd oldalra billentett fejjel kezdek topogni. Kol Lestwick.. Borzasztóan hangzik, bár igazából is csak viccnek szántam. Már maga a "Kol" név is egy vicc. Lényegtelen, erre nem is reagálok különösen, csupán csak megrántom a vállam.
-Ugyan már! -legyintek. -Nem vagyok hülye, Kol! -megforgatom a szemem. -Tudom, hogy van. Még, ha nem is tudnám, az arcod elárulja. -rákacsintok.

- Na, hát ezek szerint valaki nevelt némi észt beléd. Csodálatos - forgattam meg a szemeimet. Nagyon semmit nem tudna tenni ellenem, a fehér tölgyfa karó nyilván olyan helyen van, ahol senki nem érné el, nemhogy egy hozzá hasonló, közönséges vámpírboszorkány. Azért a következő szavai a nemlétező szívemen ütöttek. Ha csak a közelébe merészel menni... Bár nyilván nem mondhat el olyan dolgot, amiről valaki előbb-utóbb ne világosítaná fel. Talán a lányomról nem tud még, de vele kapcsolatban is csak a megfelelő alkalomra várok. A nőügyeim? Nos, arról sem beszéltünk, de nem csinálok titkot belőle, hogy előtte mennyi ágyat megjártam. Vagy utána? Utána előtte? - Ő kapta el a csokrot. Úgy tűnik, kénytelen leszek feleségül venni - vigyorodtam el gonoszul. Igen, végülis... pont ez volt a célom. Csak ne akarjon rögtön lagzit, meg ilyeneket, mert nekem éppen elég fárasztó hogy megkérjem a kezét. Én akarom, meg minden, de túl romantikus. Orrfacsaróan bűzlik a nyáltól, úgyhogy előtte még majd át kell lépnem a tényen, hogy ennyi idő után el akarom kötelezni magamat.
- Nyilván, ha Kol Lestwick-nek nevezte volna el, ott helyben vízbe fojtottam volna a kölyköt, aztán kinyírom Sarah-t is. Vagy legalábbis jó időre hűvösre teszem. - Na persze. Sarah úgysem nevezné el rólam, hála istennek. Előbb hívná valami idióta néven, mint például Harold, vagy ilyenek. - A madarak rosszul csiripelnek. Nekem nincs lányom -hazudtam. Ugyan ki mondhatta el neki? Faith létezését a saját maga érdekében próbáltam titokban tartani, és ha már ez a szipirtyó tudja, akkor sokan mások is.

-Azért nem vagyok annyira szőke, hogy a normális karóra gondoljak... -megforgatom a szememet. Na persze... Gondolom, hogy nem tudom, hogy egy eredetit csak azzal a tölgyfakaróval lehet megölni. Ha ez nem így lenne, talán már nem élne. Mondjuk nem ölném meg. Már csak azért sem, mert akkor Katie eszeveszettül dühös lenne rám, és nekem a jelenlétén kívül semmivel sem ártott különösebben.
-Hűha! Erre igazán nem számítottam. -rakom keresztbe a kezemet. -Bár.. Belőled igazán kinézni mindent. -megrántom a vállamat. -Mondd csak.. Itt van szegény nő? Meginnék vele egy pezsgőt.. -sóhajtok fel. -Biztos örülne annak, ha mondanék pár jó szót rólad. -az égnek emelem a tekintetem, majd vissza. A kérdésén felnevetek. Pont ő kérdezi?! Ugyan már!
-Igen. Szép fia lett. Csak azon csodálkozom, hogy nem rólad nevezte el. -oldalra biccentem a fejem. -De miért nem a te kölyköddel foglalkozol? Csiripelték a madarak, hogy felcsináltál egy nőt, és lányod született. Szegény gyermek.-megforgatom a szememet, kérdőn nézve rá. Ezt már kevésbé néztem volna ki Kol Mikaelsonból, mint, hogy megállapodik. Férjes családapa. A végén még jótékonykodni is fog..

Nők... Emma. Legalább vele még mindig annyiadán állunk, mint száz évvel ezelőtt, vagyis ugyanúgy megszervezné a halálomat. Én meg cserébe az övét, amit eddig csak azért nem tettem meg, mert a barátnőjét meg tiszteltem annyira valamelyest, hogy ne öljem meg. Idegesítő perszóna!
- A karó nem árt nekem, aranyom, hányszor mondjam még el? - ásítottam unottan, majd emberi tempóban lépkedni kezdtem körülötte, jó alaposan végigmérve őt. Csinos meg minden, de nem annyira az esetem. Nem bukok a szőkékre. - Megállapodósnak nézek én ki? - billentettem félre a fejemet. - Nem hiszem. Bár... Jobb ha tőlem tudod, hogy talán mégis léteznek csodák, és én is visszakaptam a társamat. - Az igazán őszinte és boldog mosolyt letöröltem az arcomról, ehelyett egy újabb kérdés jutott eszembe. - Halljam, igaz a hír? Azt a ribanc Sarah barátnőtöket tényleg felcsinálták? - A modorom nyers volt, de ha róluk volt szó, egyszerűen nem tudtam másképpen beszélni. Nem kedvelem őket. Színészkednek, mélyen belül meg semmiben nem különböznek Katie-től.

A gratulációk után már nem találtam Katiet és Emilyt. Biztosan elmásztak valamerre, így kijöttem a kertbe. Kellemes volt a levegő, viszont a társaság már kevésbé. Kol Mikaelsonba botlok bele. Sohasem kedveltem/kedveltük Sarahval. Katie viszont annál inkább. Mondjuk ő melyik férfit nem kedvelte?! Kocsmákba jártak, és minden ilyen elzüllött helyre. Volt amikor napokig nem láttam Katiet. Mondjuk, akkor néha jó is volt egy kis Katie nélküli leengedés.
-Nem csak nem hinném el, de tudom, hogy nem is lenne igaz.. -sóhajtok fel, csípőre tett kézzel.
-Hát, ha lenne egy karóm akkor megszervezkedném a halálodat is. -kiül az arcomra a gúny, miközben szemet forgatok.
-Na és mi történt veled, amíg nem volt "szerencsénk" találkozni? Megállapodtál már? Sikerült összeszedned valami szerencsétlent? -vonom fel a szemöldökömet, bár nem mintha kíváncsi lennék a válaszra...

Az isten színe előtt, ha a csók után nem ért volna véget a szertartás, nagy valószínűséggel tökön szúrtam volna magam. De véget ért, megtörtént a csokordobás - Freyának - és mindenki ment a maga helyére. Sajnos. Láttam, ahogy Elijah elráncigálja Freyát, és elhatároztam, az aláírás után jó alaposan beolvasok majd neki. Most azonban vár a papírmunka, és már Katie is itthagyott, sajnálatos módon. Gyorsan odafirkantottam a nevemet, és már indultam is volna, ha nem állja el az utamat váratlanul egy kiállhatatlan szőkeség, Emma. A Katie-vel való örömteli pillanataim oly gyakori megzavarója.
- Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de nem hinnéd el - vontam vállat közönyösen. Nem mellesleg, nem is lenne igaz. Ez a liba meg Sarah dögunalmasak voltak száz éve, ahogy úrikisasszonyt játszottak. - Nyilván te szervezted az esküvőt. A szervezkedéshez nagyon értesz - gúnyolódtam.

Miután lejárt a ceremónia és a menyasszony is eldobta a csokrát - mellyel kapcsolatban muszáj megjegyeznem, hogy örülök, hogy nem az én kezeimben landolt - , elindultam hát a bálterem felé, hogy ha ismeretlen is, de elhangoztassak egy gratulációfélét az ifjú párnak. A hátam borsódzott a gondolatra, hogy mire készülök. A ragadozó énem legszívesen jelenetet rendezett volna, ámbár ezt egyelőre mégsem tehettem meg. Legalább az udvariasság látszatát meg kéne örizzem. Hogy is nézne ki, ha idegenként már a városban való tartózkodásom első napján kimutatnám a fogam fehérjét? Így hát elindultam a bálterem felé.

/Bálterem/

Úgy látszik, a gyerektéma mindkettőnket elszomorított egy -nagyon- picit. De tényleg! Hogy ezt hogy fogjuk megoldani, arra kíváncsi vagyok.
-Nash - Isten szent színe előtt - feleségül megyek hozzád.- Most komolyan! Minek ennyire túlzásba vinni? Nem elég, ha kimondjuk az igeneket. A pap kérdése után Nash a tömeg felé nézett. Követtem a tekintetét. -Mi a baj?- suttogtam.

Azt hiszem, a nagy többségnek leesett az álla, ahogy megláttak engem az élők sorában, vagy legalábbis ezt gondoltam néhány reakcióból ítélően. Persze az "újdonsült" aráról ez sem igazán vonta el a figyelmet, úgyhogy miután az oltárhoz kísértem, elfoglaltam én is a helyemet, és körbenéztem. A tekintetem egy pillanatra megállapodott Freya és Elijah párosán, és ha nem lennék tökéletes színész, isten bizony itt helyben, a puszta pillantásommal megfojtottam volna a bátyámat. Fogadni mernék, hogy most jön az a rész, hogy ostobaságokat állít majd rólam Freyának. Vagyis... nem teljesen azokat, de Elijah nem tud róla, mit jelent nekem ő, úgyhogy könnyedén keresztbe tehet a kettőnk ügyének. Ehelyett csak igyekeztem egy biztató mosolyt küldeni Freya irányába, hogy nem, semmi esetre sem fogok bajba kerülni, ha nem szükséges. Meg ostobaságokat sem fogok csinálni, legalábbis ezt próbáltam közvetíteni, fogalmam sincs, mekkora sikerrel. Lassan elkezdődött a szertartás, én pedig csak most vettem észre, kicsoda is Nash tanúja... Katie! Milyen régen nem láttam már! Bár amint láttam, annyira nem élvezi a helyzetet, vagy nem is tudom... mindenesetre a tekintetét elkapva akár illetlen dolog, akár nem, elvigyorodtam. Semmit nem változott, és fogadni mernék, ez nem csak külsőleg igaz rá. Ha van még valaki, akit igazán kedveltem a hosszú távú szeretőim között, az ő volt. Sokat szórakoztunk, és lényegében azt szerettem benne, hogy nő létére nem voltak érzelmei, és nem vált egy idióta, nyafogó, unalmas kis vámpírrá, mint Sarah, aki bár próbált jó útra térni, unos-untalan embereket ölt. Na meg a kedvelt Petrovák listáján is igen előkelő helyet foglalt, egyedül Tatia került előrébb közöttük. Hm... muszáj lesz egy táncot kérnem tőle, aztán meg felvilágosítani, hogy vagy jó ideig, vagy soha többet semmi mást nem fogok adni neki. Közben a ceremónia elérkezett addig, hogy mind a ketten kimondták a "boldogító" igent, és ehhez még halálosan boldog arcot is vágtak. Jó ég, azért én ennyire nem akarok ennyire nyálasan romantikus lenni. Erre a gondolatra ismét Katie tekintetét kerestem, amiből az undor elég magas fokozatát sikerült kiolvasnom. Azért éljen az ifjú pár... köbö örökké.