Honnan tudja a nevemet? Honnan ismeri a családomat? Képtelenségeket hord össze. Mégis hogyan lenne képes ezekre?! Nem érdekel ki ő.. Mit kezdjek a nevével? Semmit nem mond nekem.. Nem érdekel a lánya sem.. Csak Kolt ne.. - Szeret engem.. - jelentettem ki, hiszen tudom, hogy igazam van. Nem lehet hazugság.. Nem tudna a szemembe hazudni. Nem tenné meg. Szeret! Mindennél jobban... Utáltam ezt a nőt, amiért bogarat ültetett a fülembe.. Utáltam érte, mert gyanúba kevert másokat is.. És.. Selena? Ő nem.. Biztos, hogy nem.. Kol barátja! Kol lesz a tanúja az esküvőn. Barátok és semmi több.. - Hazudsz! - vádoltam azonnal és felpattantam. - Minden szavad hazugság.. - ráztam meg a fejemet, hátha ő is eltűnik.. Hátha most jön elő az, amit Kol mondott, a hallucináció. Igen, biztosan ez a baj.. Nem hatott a vére.. Ő szeret engem. Szeret.. feltámasztott.. Csakis ezért tudhatja a nő, hogy halott voltam.. Nem igazi.. Nem valóság.. Nem tudhatja rólam ezeket.. Csak képzelem..
Egész testemben remegni kezdtem. Nem akartam. Tűnjön már el..
- Nem.. - nyögtem erőtlenül. Meg kell keresnem őt. Most.. Bajba kevertem. El kell mennünk.. Most! Muszáj.. - Menjen a pokolba.. - fordultam el tőle és a sorok között igyekeztem visszajutni a házba. A végén már annyira siettem, hogy szinte futottam. Bár a magassarkú miatt ez cseppet sem nevezhető futásnak.. Talán még a könnyeim is eredtek és átkoztam a nőt, amiért ilyeneket mondott nekem. Magamat még jobban, mert nem vetettem el az új információkat azonnal.
Már majdnem az ajtónál jártam, mikor hirtelen rántást éreztem, majd szúró fájdalmat a bokámnál és megtántorodtam. Nem haboztam lerúgni magamról a cipőt, és úgy haladni tovább, egészen addig, míg bele nem ütköztem valamibe. Vagyis inkább valakibe. - Sajnálom.. - motyogtam szipogva és tovább igyekeztem. Meg kell találnom Kolt.

Emily & Nash & Nikola & Emma & (Dana)

Begyöpösödött riherongy?! Nem tudom, hogy miért hiszik azt, hogy Emma valamennyivel jobb nálam. Oké, talán egy picivel mégiscsak jobb, de azért, mert még a közelükben egyszer sem mutatta ki a foga fehérjét, még én igenis ismerem, és tudom, hogy milyen. Lényegtelen. Összeszorítom a fogamat, hogy ne vágjak vissza semmilyen epés megjegyzést. Amúgy is! Mi ez a Mili?!?! Jó, hogy nem nevezi mindjárt decinek, vagy liternek... Ne nevettessen már! Engem egy ideig Katicázott. Mi közöm nekem ugyan ahhoz a retkes bogárhoz?! Csak azért, mert a nevem úgy kezdődik..na mindegy. Nem csípem a beceneveket.
A következő mondatára Emilyhez, csak a homlokomra csapva felsóhajtok. Az új családját akarom megsemmisíteni, nem a Petrovákat. Ez az ember úgy hülye, ahogy van. Bár, lehet, hogy csak az esküvője teszi. Sőt biztos. Ennyire még sohasem volt gyöpös. Szerintem még Emily is levágta, hogy mit akarok ezzel mondani.
Már vártam... Nash a nyakamnak ugrott, és szorította azt. Most egy sóhajtás közepette mondanám, hogy, hát "Megmondtam",de levegőt is alig kapok. A kezére kapom a kezemet, és bár kívülről úgy tűnik, mintha egyáltalán nem élvezném. Pedig igen, jót nevetek magamban, hogy ezt sikerült kihoznom belőle a kis ázsiai sértegetésével, bár nem ez a célom. Több értelem?! Ugyan.. Értelem kell ahhoz, hogy kikezdjen egy vámpírral, egy ősvámpírral, meg beleszeressen abba, akit majdnem az apjának mond?! Ha ez neki értelmes, akkor én nem is tudom, hogy mi vagyok...
-Nézz csak oda. -mondom nyöszörögve, miközben a halványuló Emilyre mutatok. -Akárhányszor bántanak, Emily elkezd eltűnni. -már majdnem vigyor kúszott a számra, de végül sikerült az "elvarázsoljam" onnan. Ujjait próbáltam lefejteni magamról, és az oldalamnál láttam, hogy már Emma is itt van, bár Nikola megelőzte, és leszedte rólam ezt az elmebajost.  A nyakamat kezdem masszírozni. Köszönetképpen biccentek Nikola felé, majd újra megköszörülöm a torkom, hogy neki is válaszolni tudjak.
Tényleg nem változott semmit, ugyanolyan csökönyös, mint volt. Szemforgatás  helyett mosolyt erőltetek az arcomra, ám egyáltalán nincs kedvem mosolyogni. Emily pedig nem hasonlít rám. Főleg a szőke hajával nem. Legalábbis nem szeretném, hogy hasonlítson.
-Igen, mi ezen az olyan meglepő? -finoman felvonom a szemöldökömet. -Nash felőli Petrova ágról származom. -villantok egy bájos mosolyt, majd Danat hallom meg a hátam mögül. Meglepődve megpördülök, és összeráncolt homlokkal mérem végig.
-Ha valahogy ki tudod "szívni" belőlem azzal az abrakadabra varázserőddel, azt megköszönném. -kacsintok rá, majd ügyet sem vetve arra, hogy esetleg válaszol, újra Nash felé nézek.
-Ha nem hiszed el, nem tudok mit csinálni.. -vállat vonok. -Én tényleg próbálom visszafogni magamat, és ha te ezt nem látod, akkor szemüveget kéne hordanod. -még ebbe is beleremeg a hangom. Hogy próbálom magamat visszafogni? Ez azért valamennyire igaz.
-Hogy menjek el?! -sértődötten összefonom a karomat, miközben odalépek közvetlen elé. Egy csepp félelem sincsen bennem.
-Én vagyok a tanúd. -elmosolyodom, megigazítva rajta az inget, ami még akkor mozdult el, amikor nekem ugrott.
-És ne üvöltözz, mit fognak rólad gondolni? Megértem én, halk szóból is. Ha persze azt akarod, én elmegyek. -kitárom a karom, majd újra vállat rántok, miközben az éppen beszivárgó tömeg felé mutatok. Mosolyom ezúttal biztató, és egyben nyugtató. Kissé oldalra biccentett fejjel várom a válaszát.

Hát persze... A rokoni szállal tisztában voltam, Kol azt említette.. Na de, ki ez a nő, hogy csak.. ez a .. Kétezer éves nő?! Mi a franc?! Ki ez? Ez csak vicc... - Ne érdekeljen, hogy ki vagyok... - fordultam el tőle, de még láttam, ahogy mutogatni kezd. Előbb egy nőre, akire eddig fel sem figyeltem, bár őszintén szólva nem is akartam beszélgetésbe bonyolódni senkivel sem, inkább arra vártam, hogy Kol visszajöjjön. Lehet, hogy tényleg nem fogom bírni ezt az egészet, és rossz ötlet volt idejönni.. Hogy.. Micsoda? Alaposan szemügyre vettem a nőt, majd azt akire mutatott, a düh pedig fellángolt bennem.. Ha igaz, amit mond.. Istenem.. Elgyötört sóhaj szakadt fel belőlem, hiszen megláttam a különbséget kettőnk között...
Következőleg egy férfire mutatott, akiről kiderült, hogy a vőlegény. Remek, legalább a kis tervecskéje kapóra jön ahhoz, hogy megtudjam ki kicsoda.. - A midet? - kérdezem mellékesen. - A ki.. kid? - futottam neki újból, majd nagyokat pislogva néztem rá, ki nem nézné az ember belőle, hogy van lánya. Egy ilyen elmebetegnek nem lehet gyereke.. Az kizárt.. - Még csak nem is hasonlít rád.. - forgattam meg a szemeimet akadékoskodva. De következő mondata a vért is belém fagyasztotta. Neem.. Nem! - Kolnak még csak a közelébe se merészelj menni! - csattantam fel ingerülten a gondolatra, hogy a kotyogásommal veszélybe sodortam a szerelmemet. - Meg ne próbáld, különben én.. Engem nem érdekel, hogy te ki vagy, vagy mi vagy, vagy kivel mit akarsz csinálni... De ha meglátlak a közelében, én... - elharaptam a mondat végét, hiszen mit mondhatnék?! Sosem fenyegettem meg még senkit sem, hisze nem volt rá szükségem...

Nem számítottam tőle ilyesfajta reakcióra. Ismeri Kolt? Honnan ismeri Kolt? Hogyan és miért? És.. Miért nem mondta Kol? Bár ez hülye kérdés, nem számolhat be mindenről ilyen rövid idő alatt, de mégis.. Még jobban felzaklatott a dolog. - Azt hiszem, én egyiküket sem ismerem.. Személyesen biztosan nem.. - rántottam vállat. Nash? Ő lenne a vőlegény? És az ő vőlegénye volt? Ez egyre inkább bonyolódik. - Miért vagy itt? - kérdeztem kissé elcsukló hangon. - Jelenetet akarsz rendezni? - érdeklődtem. Ha igen, jobb, ha Kol is tud róla, hogy le tudja állítani.. Mégis csak egy esküvő.. Megborzongtam, mikor hozzám ért, a hideg futkosott a hátamon a pillantásától is, nemhogy még hozzám is nyúljon. Semmi kétség, hogy halálra rémültem, mikor vért emlegetett.. És pont most nincs itt Kol.. Mi a francot akar ez velem? Tekintetemet körbefuttatva a tömegen nem láttam szembetűnő dolgot, talán csak neki van kiélezett érzéke erre. - Meg van bolondulva... - néztem rá, mint egy holdkórosra. Tényleg nem normális... Én meg itt cseverészek vele, ahelyett, hogy eltűnnék valahová. Én se vagyok az!

Talán kicsit.. Na jó, nem is kicsit, szorongani kezdtem a közvetlen közelében. Semmi kétségem nincs afelől, hogy boszorkány, és nem a kedves, aranyos fajtából való nőszemély.
- Nem, van kísérőm.. - bukott ki belőlem azonnal a válasz. - .. aki a menyasszony tanúja. - mosolyodtam el. Amióta tudom, hogy nem kényszerházasságról van szó, csak örülni tudtam neki. - Kol Mikaelson. - kotyogtam ki büszkén, csak aztán esett le, hogy talán nem kellett volna. Honnan tudjam, hogy ki ez a nő egyáltalán? Na és mit keres itt? Nem tűnik túl boldognak ettől az egész felhajtástól. - És maga?! A menyasszony vagy a vőlegény oldaláról érkezett? - kérdeztem. Főként azért, mert a vőlegénynek még csak a nevét sem tudtam.. Említette Kol? Túl sok volt az információ... - Nincs gond.. - ráztam meg a fejemet, mégis távolságtartó voltam.

Néhány percig csendesen merengtem magamban. Sok mindenhez kell még hozzászoknom. De úgy tűnt, az itt lévőknek nem tűnt fel, hogy még az életben nem láttak engem. Nem csak a városban, hanem nyilvánvalóan soha, sehol másutt. De ez csak azt jelentette, hogy sikerült nem felhívni magamra a figyelmet, aminek örültem is. Egészen addig, míg meg nem szólítottak.
- Persze.. - bólintottam mosolyogva, és már fogadtam volna is a bókot, miszerint Kol választotta nekem a ruhát, amit Tatia csomagolt így nem az én érdemem a szépsége, de az arcomra fagyott a mosoly, a szó pedig a torkomon akadt. A ruháink egyetlen mozdulatára cserélték ki gazdáikat, én pedig csak lestem, ahogy a csipkeruhám helyén, az ő fekete rövid darabja termett ott, mintha a semmiből aggatták volna fel rám. De mielőtt szóvá tehettem volna, egy mondva csinált indokkal visszacsereberélte, így nem volt mibe belekötnöm.. Talán csupán abba, hogy udvariatlan... - Elnézést.. Talán mégsem jó helyet választott magának.. - mértem végig a nőt, de pillantására bennem akadt a szó. Azokra a hideg kék szemekre nincsenek is szavak.. Hátborzongató.. Akár egy tébolyult.

/Mikaelson villa - Kol szobája/

Kol bókja után, azt hiszem méltán érezhettem, hogy valóban szép vagyok.. És hallgattam is rá, miszerint minden a legnagyobb rendben velem. Karjába kapaszkodva próbáltam egymás elé tenni lábaimat ezekben a gyilkos sarkakban, és néhány lépés után, mintha már hozzá is szoktam volna... Remélem minden akadályt sikerül majd ilyen egyszerűen vennem.
Az autó már kint várt minket, az út pedig nem tartott tovább 10 percnél. Plusz-mínusz néhány.. A birtok pedig - mert hogy ezt a monstrumot lehetetlenség pusztán háznak hívni - hatalmas volt és fel volt díszítve. Ízlésesen, kecsesen, nem túlkomponálva az ékeket.. Gyönyörű volt. Azt hiszem, a szám is tátva maradt néhány pillanat erejéig, de aztán gyorsan rendeztem a vonásaimat. - Ez meseszép.. - lelkendeztem Kolnak, aki már meg is indult a bejárat felé. Egyedül valószínűleg már az előcsarnokban elvesztem volna, de azonnal segítségünkre sietett egy fiatal úriember, aki mint bemutatkozott, Mike volt, a komornyik. Kedvesen üdvözölt és beljebb tessékelt minket, a kert felé. Én pedig ismét rácsodálkoztam minderre a sok pompára.
Kol persze nem maradhatott velem, hisz Selena tanúja, és valószínűleg ő fogja az oltárhoz kísérni is őt, így menni kellett. Egy csókkal és egy hatalmas, lelkes mosollyal engedtem őt útjára, miután egészen az első sorig kísért.
- Ne félj, megleszek, menj csak.. Selena már vár.. Különben is.. Látták, hogy veled vagyok, hacsak nem akarnak lassú és fájdalmas halált halni, rám sem fognak nézni.. - tréfálkoztam szemforgatva, hisz tudtam milyen Kol..

Nem hallgatom meg, még csak nem is figyelek rá.
-Katie vagyok, Emma az anyja. -közlöm szárazon egy torokköszörülés után. De utána csak megforgatom a szemem, majd ismét kizárom őt, nem veszek tudomást róla. Miután végleg abbahagyta, tapsolni kezdek.
-Én pedig azt hiszem, ha még egyszer hozzáérsz akkor nyírlak ki. -ördögi mosoly jelenik meg az arcomon, miközben Emily elé lépek.
-De nem is veled kezdem. -az arcom elsötétül. -Hanem Selenával. És a lányod fog benne segíteni. Vagy nem ő a lányod?-és újra döfök.
-Látod Emily? Meg akar ölni engem, és azzal téged is. -fordulok a kislány felé, majd vissza Nashhoz.
-Nincs igazam? -oldalra billentem a fejem. -Pont az esküvőd napján? C..c..c.. Nash..-megrázom a fejem. -Most a mennyben biztos potyognak a húzott szeméből a könnyek, miközben a testét keresi. -hergelem jó erősen megnyomva a szavakat. -Bár, ha jobban meggondolom, miattam ölted meg. -keresztbe fonom a kezem. -Miattam lettél olyan amilyen. Milyen édes! -sóhajtok fel. -Végre megismerted a valódi önmagad, bár nem használtad ki. El kell ismerjem, hogy velem is igazán a családodhoz hívően bántál el. De rossz emberrel kezdtél. -édes mosoly jelenik meg az arcomon.

Ekkor veszem észre, hogy letértem az eltervezett utamról. Lenézek a földre, azt kezdem vizslatni..
-Sajnálom. -felnézek Nashra, miközben ebbe az egyetlen szóba beleadok minden színészi tehetséget, őszinteséget, és fájdalmat. Persze kamu az egész, de ezt még a legjobbak sem mondanák meg. Tökéletes, ezért már tapsot érdemelnék.
-Tudod... A gyógyír volt a legrosszabb dolog, amit velem tehettél. -ráharapok az alsó ajkamra, majd felnézek az égre. Aztán újra le a földre, és vissza Nashra.
-Tönkre...tönkretetted az életemet. -megremeg, és megcsuklik a hangom, mintha éppen a sírás fojtogatna, pedig belülről nevetek. Kegyetlenül nevetek. Megfogom Emily kezét, gyászos tekintettel.
-Sohasem fogok megjavulni? Most is azon vagyok..csak..csak nem tudom, hogy hogyan fogjak neki. -óó Katerina! Mondaná az apám. Ő is azt mondta, hogy sohasem javulok meg, de ő teljes szívéből szeretett. Talán ők négyen voltak az egyetlenek. Többre nem is szorultam rá. Utána már annyira sem. Nem is akarok megjavulni, nincs velem semmi baj. Ezek az elcseszettek. Álszentek. Nem tudják kiélvezni az életet.. De Nash már elkezdte, csak rosszul fejezte be. Felsóhajtok, majd megint beletúrok a hajamba. Tudom, hogy elhiszi. Még én magam is elhiszem, olyannyira élethű vagyok..
-De mindegy. -lehelem, majd hátrálok egyet Emilyvel, mintha indulnánk vissza az előcsarnokba. De még várom a válaszát.. Eközben a szőkeség is megszólal. Mármint Emily.
-Van kit szeretned? -összeráncolom a homlokom. -Oké, ezt majd anyáddal megbeszéled. -még mindig csodálkozva, de rákacsintok. "Jól fogok viselkedni, ha te is jól fogsz, Katie néni" Ezen hirtelen nevetnem kell, de nem teszem. Én meg a jóság? Esetleg megjátszva. Mondjuk, ő is eljátssza, hogy Emma az anyja. Na mindegy, majd eldől milyen leszek, amilyen kedvem lesz. Megvonom a vállam, Emily következő szavaira már nem figyelek.

- Szerintem nem tennéd meg. Nem fogod megtenni - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt. Furcsa volt, hogy a kislány testemről hiányoznak bizonyos... Jól jövő kellékek. - Jól fogok viselkedni, ha te is jól fogsz, Katie néni - jelent meg mosoly a szám szélén, majd visszaléptem mellé, és megfogtam a kezét, mintha tényleg az lenne a legtermészetesebb, hogy rajta csüngök az "imádnivaló" nagynénimen. Aztán a tekintetemet Nash bácsiéba fúrtam. Rosszul hiszi, ha azt gondolja, olyan vagyok, mint ő. Nem, én majdnem olyan rossz vagyok, mint anyám.
- Csak azért nem vagyok olyan, mint ő, mert nekem van kit szeretnem, vele ellentétben - néztem egy pillanatra az anyám felé, majd a földre szegezve a tekintetemet, elmosolyodtam. Willre gondoltam, meg az iránta táplált érzéseimre, és sajnáltam az anyámat. Sajnáltam, amiért ötszáz év alatt talán egyszer sem volt szerelmes. - Mindjárt kezdődik az esküvő, ajánlom szedjétek össze magatokat, és ne akarjátok kinyírni egymást - néztem szúrósan hol az egyikre, hol a másikra.

Nash felé fordulok. Felvonom a szemöldököm.
-Nem, képzeld el. -kihúzom magam, majd rámosolygok. -Éppenséggel nem mondtam neki semmi hazugságot. -keresztbe tettem a kezem. -Vagy ha azt is mondtam volna, mit tehetnél? Úgy járnék, mint a kis ázsiai? -összeráncolom a homlokom. -Tudod, köszönettel tartozom neked. Én akartam megölni, de elintézted helyettem. Láttam is. Csak a feje nem volt meg. -mint aki nem érti a dolgot úgy nézek rá, majd gonosz mosoly görbül az arcomra. Majd Emily beszélni kezd. Mögöttem áll, én háttal állok neki. Nem fordulok meg, úgy hallgatom, miközben oldalra billentem a fejem. Amikor végzett megpördülök. Gonosz mosolyom átcsap gúnyosba.
-Tudod drágám, hogy az ilyen kitöréseket, és parancsolgatásokat Katie néni nem tűri. -leguggolok hozzá. -Csak egy kézmozdulatomba kerül, és én újra vámpír, te pedig halott vagy. -biccentek, miközben neki suttogom a szavakat. Tudom, hogy fejben már nem annyi idős, mint kinézetre, így úgy beszélek vele. Persze, nem fogom megölni, eszem ágában sincsen ezt tenni, szükségem van rá. Csak fenyegetem. Megköszörülöm a torkom, és beletúrok a hajamba. Kérdően nézek rá, hogy akkor mehet-e a régi kerékvágás, és engedelmeskedik-e, mert én ezt így nem tűröm. El kell higgye, amit mondok, mintha igazi gyerekkel beszélnék, és úgy is kell viselkedjen.
De azért a végén egy büszke mosoly csúszik az arcomra, hogy ilyen: kiáll magáért, és az igazáért, hangoztatja, ami nem tetszik neki. Olyan mint én. Bár, ezt a mosolyt gyorsan eltüntetem magamról, nem vetne jó fényt rám.
-Igen, Katie néni képes emberien viselkedni, mert a te drágalátos gonosz nagypapád elintézte neki. -ismét lebiggyesztem az ajkaimat. -De kétlem, hogy ő tudna. -ránézek, majd vissza Emilyre, akit újra felveszek.
-Na, mennyire szereted a te Katiedet? -teszem fel a próba kérdést, műmosollyal az arcomon.

Nash bácsi és én kijöttünk a kertbe, ahol az egész nagy lagzi tartva lesz. Szépen nézett ki, meg minden, és akár idilli is lehetne, ha az anyám - az igazi -nem viharzott volna ki teljesen hirtelen, hogy ostobaságokat állítson nekem Nash bácsiról. Komolyan azt hiszi, be fogom venni ezeket? Lehet, hogy egy kislány testében vagyok, de már húsz éves vagyok a jövőmben, és el tudom dönteni, mi igaz, és mi nem. Anyám olyan hirtelen rántott ki a bácsikám (vagy fogalmam sincs, milyen rokonom) kezéből, mintha csak az élete múlna rajta, de én csak azért sem hagytam magam, addig evickéltem, míg a lábam a talajra nem került, és akkor csípőre tett kézzel addig távolodtam a családom jövőmben oly nagyra becsült tagjaitól, hogy mindkettőre tökéletesen ráláthassak.
- Na jó... ti azt hiszitek, hogy a jövőben sült bolond vagyok? Tájékoztatásul közlöm veletek, hogy a jövőben is helyén van az eszem, igaz, hogy nem mindig fogom jóra használni, de ez az én dolgom. El fogom játszani, hogy más vagyok, mint aki valójában, mert szükségszerű. Elég nehéz lenne megmagyarázni másoknak, hogy honnan is jöttem én igazából. De ha az esküvő alatt akár egy percet is civódtok egymással, vagy akármilyen ostobaságot akartok elhitetni velem, ki fogok állni a pódiumra, és mindenkivel közölni fogom, kivel hányadán is állok valójában. Szóval megtennétek, hogy legalább a ceremónia idején úgy viselkedtek, mintha felnőttek lennétek? - Azt hiszem, sikerült az egészet majdnem egy szuszra elhadarnom, úgyhogy a mondandóm végén jó szaporán vettem már a levegőt. Nem szerettem, ha gyerekes módon viselkedtek, mert az a viselkedésmód nekem volt való, lévén én vagyok közülük a legfiatalabb, minden tekintetben.

[Előcsarnok]

Nash után mentem, és pont meg is találtam őket, miközben valakivel beszélgetett, miközben Emma félúton lemaradt, mert meglátott egy terítőt, ami rossz helyen van. Háttal voltak nekem, egyedül Emily fél arcát láttam. Hát nem megmondtam, hogy szükségem van rá?! Miért engedi, hogy elvigyék?! Szótlanul álltam meg mögöttük, majd egy hirtelen mozdulattal kiszedtem Emilyt Nash kezéből. Azért a reflexeim még a helyén vannak...
-Emily, édesem! -magamhoz ölelem, majd nyomok a homlokára egy puszit. -Ha ezt anyád megtudja! Mit mondtam neked otthon?! -az arcomról aggodalom tükröződik. -Szerencséd, hogy meglátott valamit, és nem jött velem! Tudod mennyire félt téged. -hihetetlen, hogy mennyire tökéletes színésznő vagyok. A pillantásom még mindig aggodalmas, mikor újra magamhoz szorítom a kis szőkeséget. Azt hiszem az aggódó nagynéni szerep áll nekem a legrosszabban. Még magam is utálom, de ha ezzel megkapom amit akarok. Bár, én mindig megkapom, amit akarok. Elengedem az ölelésemből Emilyt.
-Tudod Emily, azt hiszem már elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd: a nagypapád egy gonosz bácsi. Csúnya dolgokat tesz az olyan kislányokkal, amilyen te vagy. De nem csak a kicsikkel, még a nagyokkal is. Nincs minden rendben neki, de anyukád miatt eljöttünk ünnepelni egy kicsit. -egyszerűen úgy mesélem, hogy talán még én is elhiszem. Ha normális gyerekésszel gondolkozna még őt is simán manipulálni tudnám ezzel, bebeszélem neki a dolgokat. Elviekben a legtöbb szülő ezt csinálja.. A gólya, a mikulás stb..stb.. De szerencsére Emily, még ha tudja, hogy ez nem is igaz, eljátssza, hogy elhiszi. Olyan mint én. Eközben Nashra nézek. Gúnyosan elvigyorodom, majd Emma alakját látom kirajzolódni pár méterrel odébb.

-...Elkeserítő a viselkedése. Kérem vegye már észre magát. - Elkerekedtek a szemeim. -Ezt most nekem mondta? Csak azért, mert egy szavamba kerül, és maga repül innen.- Visszafordultam a többiekhez. Meg kell mondjam, hogy Jin megérdemelte, mert már tényleg túlesett a ló másik oldalára. -Ez nem teljesen normális...- mondtam Claunak, miközben felszedte Jint a földről. A következő pillanatban már itt sem voltak. Ez érdekes...amint Jin eltűnik a közelemből, mindig lenyugodok. A komornyiknak nyoma sem volt, de hallottam a lépteit a parkoló felől, úgyhogy utána mentem.

/folyt. parkoló/

(kórház)