Silas összeesett, s tisztában voltam vele, hogy ez volt az első, és az utolsó alkalom, hogy én ilyen sérülést okozhattam neki. Tisztában voltam azzal is, hogy ezt még ezerszeresen adja vissza majd nekem, de nem érdekelt. Fontosabb volt most az, hogy Esther-nek ne essen baja. El akartam vinni innen. - Ne aggódj, Elijah biztonságban van, s már ismét Mystic Falls-ban sétálgat egy utcán... - És elakadt a szavam is, a gyógyír. Most először, ennyi év után ismét láttam Esther-ben azt a nőt, akit szerettem, és aki iránt még mindig táplálok mély, őszinte és tiszta érzéseket. És ehhez az kellett hogy majdnem meghalt? - Valaki biztos tudomást szerzett róla, és követett minket, de most ne ezzel foglalkozz, pihenned kell - Hangomban cseppnyi féltés cseng, és mintha a szilárd, rideg gyilkos a háttérbe szorult volna. Nem mondhattam el neki az igazat. Lassan botorkáltunk a barlang folyosóin, s megmondom őszintén minél előbb ki akartam jutni innen. Karjaimba vettem a nőt, és vámpírsebességgel siettem ki a partra, ahol a csónak volt. Óvatosan tettem bele, majd beindítottam a motort, és amilyen gyorsan csak lehetett, úgy hagytam el a szigetet. Hallom Esther szívverését, ami egyre erőteljesebb, de a vérem még ott van a szervezetében. A házamhoz viszem őt. Vigyázni akarok rá. Ez a legkevesebb, amiért bajba sodortam.
//Kövi Mikael Háza, ha neked is megfelel //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 25, 2013 3:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem voltam tisztában azzal, hogy mikor szakadt el Silas a nyakamtól, de abban biztos voltam, hogy nem egy, és nem két korty vért sikerült kiszívnia belőlem, ami azért okozott némi hátrányt bennem... egyáltalán nem voltam a helyzetem magaslatán, így csak mintha távoli hangként hallottam volna Mikael hangját, és az, mikor Silas elengedett, mintha nem is velem történt volna... Rögtön a földön kötöttem ki, a nyakamon szúró és fájó sebeket éreztem, így mozogni sem mertem, mert mintha a bőrömet húzta volna a fájdalom... Aztán minden kiesett... csak a vért láttam, amit Mikael tartott az arcom elé. A légzésem már így is gyors volt, de azt sejtettem, hogy még egy percet se bírnék ki ennyi vér hiányában, így lehunyt szemekkel kezdtem inni a vérét, abban a reményben, hogy hamarosan meggyógyulok... Majd a kéz eltűnik, és csak egy perc elteltével jelenik meg ismét mellettem, de ekkor már többnyire észnél voltam, és nagy nehezen, de a két lábamra álltam. - Hol van Elijah...? És a gyógyír...? - kérdeztem még egészen halkan. Egyelőre nem volt lehetőségem forrongani, mert nem passzolt volna ide.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 25, 2013 1:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mikael & Esther
Élveztem, amit csinálok. A boszorka lágy vére úgy csurgott végig a torkomon... ilyen mámorító ízt el sem tudtam volna képzelni. Akár most itt helyben egy kamionnyi embert fel szárazra tudnék szívni. A három Eredeti fejéből elég sokat megtudtam a mai világról. Az első dolgom lesz, hogy felülök egy repülőre. Mindig is irigykedtem a madarakra, mert képesek olyan magasan szállni. Aztán benézek egy vidámparkba és megízlelem azt a jeges valamit, amit fagyinak neveznek. De legfőképpen vérre szomjazom.. Vért akarok és sokat. Csillapíthatatlan vágyamtól elvakulva észre sem vettem, hogy a boszorka van a kezeim közt és éppen őt fogom halálba küldeni olthatatlan szomjúságommal. De nem érdekelt. Az ösztön erősebb volt. Ahogy minden erejét beleadva húzott el tőle... Ujjaim még a levegőben is a nyaka után nyúltak.. a vére kell. - Vér...- suttogtam, aztán egy hatalmasat csapódtam a barlang nyirkos falának. A csontjaim is belerázódtak az ütközetbe. Most már kezdtem visszanyerni normális formámat, hiszen két ember vére elengedő ahhoz, hogy addig egy kis erőre kapjak, míg el nem érek a következő áldozatig.Belekapaszkodtam a sziklafalba és úgy próbáltam felhúzni magamat. - Ezt még megbánod Mikael! Nagyon meg fogod keserülni, hogy elvetted az én Drágaságomat!!! Sírni fogsz! Könyörögni fogsz az életedért! - mondtam undorodva. De valami tompa egészen a belsőmig hatolt ekkor. Felüvöltök. Kislányos szemeimben ég a düh. Úgy nézek a szemébe, mintha csak a tekintetemmel megöltem volna Mikaelt vagy ezerszer. - Kicsinállak Mikael...- suttogtam farkasszemet nézve vele. Lecsúsztam a földre háttal a falnak dőlve. A botot fogtam magamban. Tetszik ez az alakom és mivel több is van belőle, így sokkal könnyebben elvegyülhetek, majd a városban. Kitéptem a botot magamból és feltápászkodtam. - Máris menni készülsz???? - kérdeztem. Hangomban egy kis gúny játszott. - Menjetek csak! Úgyis megtalállak titeket! ... Egyikőtök elvitte azt ami az enyém és addig nem állok le míg vissza nem kapom! - ordítottam agresszíven nőies hangomon utánuk. Kezem ökölbe szorult. A sebemhez kaptam és összeestem a kőkemény talajra. Hosszú hajam az arcomba hullott és elsötétült minden.
Köszönöm skacok a játékot! Majd szeretnélek Esther téged is zaklatni egy játékkal, amikor a városban nálad is keresem az ellenszert. De mindent a maga idejében.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 25, 2013 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Felgyorsultak az események, s hirtelen még az én vámpír szemem előtt is elhomályosult minden. Az eredeti tervem az volt, hogy John után eredek, de túl nyilvánvaló lett volna, túl sablonos, meg Silas amúgy sem hagyta. - Szerinted kockáztatnám az alkunkat a hülye gyógyírért, amit amúgy sem akartam soha? - Kérdezem ingerülten, és szinte ledermedek, ahogy Estherre veti magát. Emlékek tolulnak elő a semmiből, a gyermekeink születése, az öröm Esther arcán, ám most kétségbeesés ül ki az arcára, és döbbenet. Hagyhatnám meghalni, és akkor senki sem állhatna az utamba Klaus-t illetőleg. Akkor végre a bosszúm egyik része teljes lenne, de milyen szörnyeteg lennék én, ha hagynám meghalni azt, aki gyermekekkel ajándékozott meg? Talán egy percig voltam ledermedve, csak néztem, ahogy Esther egyre gyengül, éreztem a vére illatát, láttam, hogy tehetetlen. - Hagyd őt békén! - Orgítom a barlang csendjébe, és olyan erővel lököm el Esther-től Silas-t, melyen még én is meglepődöm. Hallom, ahogy teste a falnak csapódik, és látom, ahogy Esther összeesik. Odasietek, hogy elkapjam, s mellette guggolok. Szemei félig vannak csak nyitva. - Könyörgöm maradj ébren. Tessék! - Nyújtom felé a beszéd közben felharapott csuklóm. - Idd, szükséged van rá, kérlek! - Ezer év óta talán ez az első törődő megmozdulásom irányába, én magam sem értem tetteimet. Talán még mindig érzek iránta valamit? A következő érzés a harag és a gyűlölet. Izzó tekintettel fordulok Silas felé, és amíg lehetőségem van rá, támadni kezdem, majd a kezembe akad egy vastagabb bot, és a gyomrába döföm oly erővel, mely ismét meglep. - Nem ez volt az egyezség. Én tartottam magam hozzá, de te az első adandó alkalommal megszegted. Sajnálom, hogy nem nekem jutott először eszembe ellopni - Hagyom összerogyni a férfit, még gyenge, még tudok neki ártani, de már nem sokáig. Hangom dühtől remeg. Visszasétálok Esther-hez. Felsegítem őt, de gyenge. - Gyere! - Suttogom, és elindulok vele, hogy itt hagyjam ezt a porfészket.
A hozzászólást Mikael Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 14, 2013 6:56 am-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 25, 2013 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Sikerrel jártam, de egy pillanatra sem volt ez kétséges. Hiszen miért vallanék kudarcot? olyasmiket tudok, amit más - nálam fiatalabbak ugyebár - nem. Elvégre én voltam ezer évig halott, és abban az állapotban az ember (boszorkány) sok mindent megtapasztal. Pompás. A sikereket fejezte ki az is, hogy Mikael rögtön előhozakodott azzal a fickóval, akit Elijah fiam tuszkolt erre a szigetre, és amint odaért, ahová kellett, már nem volt megállás: az események felgyorsultak, szem szinte alig látta, hogy mikor fogyott ki a férfi utolsó csepp vére is a testéből, ahogy azok a több évszázada aszott ujjak a nyaka köré fonódtak. De ami ezek után történt, arra nem számítottam. Valaki... mint egy árnyék, vagy mint egy szélvész, elemelte azt akis dobozt, mely Silas mellkasán nyugodott eddig. Nem tudtam ezt mire vélni, de rögtön tudtam, hogy... Mikaelben ezúttal sem lehetett volna megbízni. Ezért még megölöm... én magam ölöm meg... Fület tépő hang vonta el a figyelmemet erről a gondolatról... mint valami... hát, ehhez nem tudtam mit hasonlítani. Kegyetlen volt ez a hang, ami képes volt elhagyni a száját, főképp zavaró volt, hogy a három Petrova nő mellett most ő is egy hasonmás alakját öltötte fel. Ez már bezavart az én amúgy egyáltalán bezavarhatatlan elmémben. A gyógyír eltűnt... és ezt ő maga is észrevette, de a következő, ami igazán eljutott a tudatomig, hogy a nyakamba harapott, és kegyetlenül szívni kezdte a véremet... a rohadt életbe... a szavak, melyeket közben suttogot... és nekem nem volt elég erőm, hogy ellökjem magamtól. hiszen én csak ember vagyok...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
"Várd meg a megfelelő pillanatot!" Csengtek Mikael szavai a fülemben. Hogy féltem-e? Igen. Mi van, ha meghalok? Hiszen mégiscsak egy kétezer éves vámpírról van szó. "Ha megtalálod a megfelelő időpontot, hogy elvedd, nem eshet bajuk. Még azt sem fogják tudni, hogy te voltál! Erről én gondoskodom!" Szavak, melyeknek meg kellene nyugtatniuk, mégsem sikerül nekik. Hiszen Mikael ereje eltörpül Silas-é mellett. De mégsem tudok ellent mondani Mikaelnek. Talán megigézett, nem emlékszem rá. Éles füleimmel hallom, ahogy a boszorkány mormol, majd ahogy Mikael odalöki az áldozatot, ez az a pillanat. Szélsebesen sietek be, épphogy egy pillanatra állok csak meg, de arcomat kapucni fedi, nem ismerhetnek fel. Az a másik boszi elfedett Silas elől, de csak ma éjfélig tart. Még nincs éjfél. Egy pár másodpercre ledermedek, de eszembe jut a Mikaellel folytatott beszélgetés. "Csak a dobozzal törődj, a többi az én dolgom!" Fogom a dobozt, bár elég nehéz kihalászni a kezei közül, ráadásul arra is figyelnem kell, ne juthasson a véremhez. Megvan, itt van a kezemben! Mennem kell, s vissza se néznem. Óráknak tűnt, mire kihalásztam, pedig alig volt húsz másodperc, talán annyi sem, s már ott sem vagyok. Mennem kell, rohannom, futnom, s vissza sem néznem. Ez az ő dolguk, nekem ezt tovább kell adnom. Muszáj. Nem tehetek ellene, pedig Elenának akarom adni, de nem lehet. Valami nem engedi. Hamar kiérek a partra. A csónakom még mindig ott van. Csak akkor leszek nyugodt, ha eltűnhetek a szigetről minél messzebb. Nem akarok itt lenni, fojtogató... Egy kilométert némán evezek le, majd beindítom a motort. Még mindig remegek... Nekem ennyi is elég volt, nem akarok jobban belefolyni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 7:20 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
★The Only One
„DARABOKRA TÉPLEK PICINYEM.”
WHEN OTHER LITTLE GIRLS WANTED TO BE A BALLET DANCERS, I WANTED TO BE A VAMPIRE.THERE IS NOTHING WORSE THAN WAITING AND NOT KNOWING WHAT WILL HAPPEN TO YOU. YOUR OWN IMAGINATION CAN BE CRUELER THAN ANY CAPTOR. WHY DID SHE HAS TO BE SO GORGEOUS? WHY DID SHE HAS TO STAND SO CLOSE, AND WHY DID I STILL LOVE HIM SO MUCH? LONG LIVE THE KING! SILAS!
Tengereken át hánykolódva, kőbányák mélyén lapulva, puszta koromerdők mélyén átszövő patakként bugyogva, a természet minden kis kiskapuját átfonva létezem én, Silas.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyermek. Mindenki csak Silasnak szólongatta. Imádott a természetben lenni, inni a forrásvízből a faluja mellett, versenyt futni a táncoló szelekkel és elrejtőzni a közeli vadbokrok ágai közt. Annyira szerette ezt, hogy az életévé vált. Lassan átvette az uralmat a természet felett és magáévá tette, megszelídítette mindezt. Most már társak voltak, a fákat, bokrot, a zubogó víz mind behódoltak neki. Az anyatermészet megadta magát. S így lett Silas boszorkánnyá. De ez nem volt elég neki. Ő többet akart. Többet, többet s többet! Nagyon makacs elmévé érett és megtanulta, hogy ennél még sokkal többet adhat az élet. Halhatatlanságot akart... Már nem volt elég neki a kerek erdő négy szöglete, nem volt elég az, hogy a természet adott magából neki egy darabkát, ő örökké élni akart. Örökkön örökké.
Ez a kisgyermek voltam én magam, Silas. Ahogy mondják, aki vakul keres egy beláthatatlan kiutat a sötétségből, az megfogja találni, ha nem mostanában, de akkor is megfogja találni. Én megtaláltam. Elvégeztem magamon az igézetet egy kis segítséggel és létrehoztam egy új immortális fajt, a vámpírokat. De a dolgok balul sültek el, a szerelmem nem tarthatott velem. Innentől a gyógymódért kezdtem kutatni, de sehol nem találtam. Aztán végre sikerült! Sikerült! Mindennél jobban vágytam rá, hogy megízlelhessem újra az emberség ízét. Aztán békével eltávozhassak erről a világról, de nem sikerült... meghaltam ugyancsak, de nem úgy ahogyan én szerettem volna. Barátom segítségével két ezer évig feküdtem egy nyamvadt kőkoporsóban. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy én magam fejezzem be az egészet és tegyek pontot a dolog végére. A dühöm követett engem a síromig és ott maradt velem egészen mostanáig. Mostanáig?
Vér szaga csapta meg az orromat. Vér? Hol? Merre? Ösztönösen megmozdítom a karomat, de nem akar engedelmeskedni. Vaskos láncok hálózzák át kővé dermedt testem. Kiszáradtam. Fáj mindenem. Nem élek. Mégis érzem a vér szagát. Valami nedves rideg márványmaszkomnak feszül. Az ajkaimra csöppen az első vércsepp. Az élet vize mámorító. Kiszáradt nyelvemmel megízlelem az édes nedűt. Finom! Aztán még több vér, még több vér csöppen az arcomra, a számba és kezdem érezni... egészen belül az ereimben, hogy újra élek. Testemet ölelő súlyos láncok már nem tűnnek csak szövött kötélnek, mint amivel a lovakat kötik az itatóhoz. Eltöröm őket. ÁÁÁ! Nyújtózkodom és a kezemmel, elgémberedett végtagommal az ajkaimhoz rántom a kart, amiből az életadó folyadék csöpög. Beleharapok, egyre jobban és mélyebbre. Isteni! Egy pillanatra elfeledem, hogy mi is vagyok és ocsmányul húzom egyre közelebb és közelebb a testet. Kell nekem... kell nekem az egész, mindet akarom! Ki akarom szívni az összes csepp vért belőle!!!! Élek! Élek! Hasít az agyamba a tudat. Sikerült! Megcsináltam! Mikor végzek félrelököm a bágyadt élettelen testet és kikecmergek a kőágyból. Ördögi mosollyal az arcomon kutatok kiszáradt ujjaimmal az én kis dobozom után. Egy pillanatra elkap a meglepettség. Nincs sehol. Az arcom eltorzul a dühtől. Hirtelen minden érzés, amit ezer évvel ezelőtt éreztem rám zuhan. - Hol van az én drágaságom!!!!! - visítottam idegesen a hasonmás alakjában. Hangom visszhangzott. Kérdőn néztem az ott állókra, a boszorkányra, Mikaelre. - Melyikőtök emelte el? - még gyenge voltam. A barlang falának támaszkodtam, hogy tudjam magamat tartani. - Hol a francban van az én dobozkáááám!!!! - akadtam ki. Az ember elfogyott, amit nekem hoztak. Vámpírarcomat nem tudtam levakarni magamról. Nem tudtam olvasni a banyában sem, mert gyenge voltam. Kétezer éve nem álltam mindkét lábamon. Kapkodva veszem a levegőt. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a gyöngeség. Megindulok... botorkálok a nő fele és utolsó erőmmel elkapom a nyakát. Szorítom teljes erőmből. - Ha nem adod vissza ő belőle fogok erőt meríteni. - nyitottam a számat a nyaki ütőeréhez, de nem bírtam tovább. Nem bírok ellenállni a nő vérének. Teljesen elvesztettem a fejemet. Mintha újszülött lennék. Egy tonna vérre éhezem. Akarom mindent.. Rátapadok a nő nyakára és szívni kezdem. - Többet...többet... - nem tudom kontrollálni a testemet. Csak a vér jár a fejemben. Fogaim egyre mélyebben nyomulnak a nő bőrébe. Hiába ellenkezik nem tud mit tenni. A hókoszpókjai rajtam nem fognak, boszorkány vagyok... elég régi. Vámpírerőmből nem tud szabadulni. Ujjaim remegve mélyednek a mellkasába. - Akarom... a véred...- ajkaim remegve suttogják mocskos vére alól. - Felfallak. - mondtam vágytól égve és még jobban belemélyedek a testébe. Megeszlek... Megiszlak... Megöllek...
A hozzászólást Silas összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 25, 2013 8:48 am-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Elijah-t hátrahagytuk, már csak annyi a dolgunk, hogy Esther befejezze, amit elkezdett. Csendesen várok, s tudom, nemsokára itt az idő, hogy akcióba léphessen John is, amiről persze egyikük sem tud. Amikor Esther megszólal, h szabad az út, magam előtt lökve az embert megyek előre. Végigsétálunk egy hosszú folyosón, majd elérünk valami sír vagy kőoltár szerűhöz, s én odalököm a férfit vérző nyakkal Silas fejéhez, hogy eléggé feléledjen ahhoz, hogy John könnyedén tehesse a dolgát...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 5:11 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Tovább mormoltam, nem figyelve a külvilág hangjaira... egyszerűen nem ment volna, ha most másokra is koncentrálok, és elronthatom az egészet. Azzal pedig a saját családom érdekeit teszem tönkre. Nem kellettek most gyertyák, nem kellett semmi... nekem legalábbis. Csak egy egyszerű varázslat, mely megnyitja az utat magához Silashoz... A gyomrom kavarogni kezdett, ahogy egyre többet és többet mondtam... majd mikor úgy éreztem, hogy most már elég lesz, hirtelen elhallgattam, és kinyitottam a szemeimet. - Most már szabad az út...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
★The Only One
„DARABOKRA TÉPLEK PICINYEM.”
WHEN OTHER LITTLE GIRLS WANTED TO BE A BALLET DANCERS, I WANTED TO BE A VAMPIRE.THERE IS NOTHING WORSE THAN WAITING AND NOT KNOWING WHAT WILL HAPPEN TO YOU. YOUR OWN IMAGINATION CAN BE CRUELER THAN ANY CAPTOR. WHY DID SHE HAS TO BE SO GORGEOUS? WHY DID SHE HAS TO STAND SO CLOSE, AND WHY DID I STILL LOVE HIM SO MUCH? LONG LIVE THE KING! SILAS!
Itt bent már nem volt elég erőm hozzá, hogy a testemen kívül az agyukba másszak. Főleg nem amikor éppen varázslatot mormol, hogy bejussanak hozzám. Így hát vártam arra, hogy bejussanak végre és a számhoz nyomják a vacsorát.
A hozzászólást Silas összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 24, 2013 7:19 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 1:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Érzem a kezeit a nyakamon, fojtogat, de egy jajszó sem hagyja el ajkaim. Nem adom meg neki ezt az örömöt, Soha! - Nincs az a fegyver, amitől megijednék. A gyenge pontom... Nos az sincs, fenyegess csak Silas! - Suttogom, miután egy ocsmány pókot kell követnünk. Örülök, hogy Elijah-t nem kellett tovább győzködni, csak megigézem az embert, és vezetem, amerre mennünk kell, majd megállunk. Esther valamit mormolni kezd, majd a messzi távolban léptek zaja üti meg a fülem. Talán Elijah távozik reményeim szerint, talán John, de most nem foglalkozom vele, Esthert figyelem, ahogy varázsigét mormol.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 24, 2013 1:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
(Barlang)
Azt meg kellett hagyni, hogy Silasnak van stílusa. Csak kár, hogy nem olyan személyiség társul hozzá, mely elég lenne ahhoz, hogy békében csinálhassuk mindezt. A fiam felemlegetése nem volt kellemes élmény, de ezer évig voltam én is halott... beletörődtem ezekbe. Míg Elijah kinn maradt, mi követtük azt az akármicsoda lényt, ami ment előre, és vezetett minket, majd mikor bentebb értünk, a sírkőre néztem. - Valahol itt kell lennie - suttogtam egészen halkan, nem is nézve Mikaelre, majd mikor az a pókféle szörnyeteg megállt, én is így tettem és körbe sem néztem... nem. Nem érdekel, mi van itt. Silas sem érdekel. A gyógyír érdekel. Így hát halkan mormolni kezdtem azt a varázslatot, amiért Mikael idehozott engem.
Kezdőlap
//
Belekapaszkodtam a sziklafalba és úgy próbáltam felhúzni magamat. - Ezt még megbánod Mikael! Nagyon meg fogod keserülni, hogy elvetted az én Drágaságomat!!! Sírni fogsz! Könyörögni fogsz az életedért! - mondtam undorodva. De valami tompa egészen a belsőmig hatolt ekkor. Felüvöltök. Kislányos szemeimben ég a düh. Úgy nézek a szemébe, mintha csak a tekintetemmel megöltem volna Mikaelt vagy ezerszer. - Kicsinállak Mikael...- suttogtam farkasszemet nézve vele. Lecsúsztam a földre háttal a falnak dőlve. A botot fogtam magamban. Tetszik ez az alakom és mivel több is van belőle, így sokkal könnyebben elvegyülhetek, majd a városban. Kitéptem a botot magamból és feltápászkodtam. - Máris menni készülsz???? - kérdeztem. Hangomban egy kis gúny játszott. - Menjetek csak! Úgyis megtalállak titeket! ... Egyikőtök elvitte azt ami az enyém és addig nem állok le míg vissza nem kapom! - ordítottam agresszíven nőies hangomon utánuk. Kezem ökölbe szorult. A sebemhez kaptam és összeestem a kőkemény talajra. Hosszú hajam az arcomba hullott és elsötétült minden. 
Majd szeretnélek Esther téged is zaklatni egy játékkal, amikor a városban nálad is keresem az ellenszert. De mindent a maga idejében.
éreztem rám zuhan. - Hol van az én drágaságom!!!!! - visítottam idegesen a hasonmás alakjában. Hangom visszhangzott. Kérdőn néztem az ott állókra, a boszorkányra, Mikaelre. - Melyikőtök emelte el? - még gyenge voltam. A barlang falának támaszkodtam, hogy tudjam magamat tartani. - Hol a francban van az én dobozkáááám!!!! - akadtam ki. Az ember elfogyott, amit nekem hoztak. Vámpírarcomat nem tudtam levakarni magamról. Nem tudtam olvasni a banyában sem, mert gyenge voltam. Kétezer éve nem álltam mindkét lábamon. Kapkodva veszem a levegőt. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a gyöngeség. Megindulok... botorkálok a nő fele és utolsó erőmmel elkapom a nyakát. Szorítom teljes erőmből. - Ha nem adod vissza ő belőle fogok erőt meríteni. - nyitottam a számat a nyaki ütőeréhez, de nem bírtam tovább. Nem bírok ellenállni a nő vérének. Teljesen elvesztettem a fejemet. Mintha újszülött lennék. Egy tonna vérre éhezem. Akarom mindent.. Rátapadok a nő nyakára és szívni kezdem. - Többet...többet... - nem tudom kontrollálni a testemet. Csak a vér jár a fejemben. Fogaim egyre mélyebben nyomulnak a nő bőrébe. Hiába ellenkezik nem tud mit tenni. A hókoszpókjai rajtam nem fognak, boszorkány vagyok... elég régi. Vámpírerőmből nem tud szabadulni. Ujjaim remegve mélyednek a mellkasába. - Akarom... a véred...- ajkaim remegve suttogják mocskos vére alól. - Felfallak. - mondtam vágytól égve és még jobban belemélyedek a testébe. Megeszlek... Megiszlak... Megöllek...