Nem éppen a legjobb mulatság kétezever éven keresztül egy hegy mélyén feküdni, nekem elhiheted. De mégis.. egyetlen személy boldogabbá tette a napjaimat. Amara. Amaráért cserébe bármit megtennék, a végsőkig küzdenék azért a lányért. Alapvető, hogy egymásnak lettünk teremtve, hisz mint később kiderült a hasonmásainknak össze kell jönniük, pont úgy mint nekünk. Csak ez számunkra éppenséggel nem teher, mert bár sose hinnéd ezt el, de én szívemből szeretem. Valahol mélyen nekem is van szívem, nekem is vannak érzéseim, amiket gyakran nem tudok kontrollálni.
Mint említettem, több mint kétezer éve születtem az Ókori Görögországban. Átlagos gyermekkorom volt, mint bármelyik mindennapi gyereknek. A családom gazdag volt, nemes, tehetős családként tartottak számon minket. Ennek köszönhetően ismertem meg Qetsiyah-t. Elbűvölő volt, szép és okos, de közben a lelke mélyén egy álnok, ravasz suttyó volt mindvégig. Csupán a hírneve és a vagyona miatt kértem meg a kezét. Már az esküvő felé jártunk, amikor megismertem Qetsiyah egyik szolgálóját, Amarát.
Sose hallottam még róla, a lány kilétét és milétét homály fedte. Mégis, mikor megláttam, úgy éreztem, hogy mindig is ismertem. A tekintete maga volt egy megoldatlan rejtély, titokzatos, de mégis magával ragadó. Teljesen belefeledkeztem abba a pillanatba, olyan volt, mintha az egész addigi életemben erre vártam volna.
Utána kérdeztem a lánynak, több embernél érdeklődtem, hogy ismeri-e, de senki se tudott érdemi válasszal szolgálni. A gyanúm beigazolódott. A lány tényleg maga volt a rejtély, de egy nap újra találkoztam vele, majd később egyre többet találkoztunk. A neve Amara volt. Egy szegény család leszármazottja volt, egy szolgálólány, aki a két kezével kereste meg a kenyérre valót. Szerénynek és alázatosnak ismertem meg. Sokszor titokban jöttünk össze, de az egyik napon Qetsiyah meglátott minket. Ártani akart Amarának, amit nem engedhettem. Tudni illik, Qetsiyah boszorkány volt, ahogyan én is, de ő nálam sokkal erősebb volt. Örökké tartó szerelmet akartunk, ezért készített két italt, amiktől halhatatlan lehetett az ember. Nem akartam elveszíteni Amarát, ezért neki adtam Qetsiyah italát, a másikat meg magamnak. Qetsiyah rájött a titkunkra, ezért készített egy gyógyírt a halhatatlanságra. Eljátszotta Amara halálát, azt mondta, hogy eltörte a nyakát és kitépte a szívét, amit meg is mutatott. Végső elkeseredésemben se mondtam igent Qetsiyah tervére, ami az volt, hogy együtt élünk örökkön örökké. A mennyasszonyom bosszúból egy hegy gyomrába helyezett "örök" nyugalomra. Csak hogy volt egy választásom, amivel ezt az egészet befejezhettem volna. Az, hogy megiszom a gyógyírt. De a szeretetem Amara iránt sose aludt ki, sőt ő volt az egyetlen személy, aki miatt nem mondtam le a halhatatlanságról, aki életben tartott arra várva, hogy valaki lemerészkedjen a hely mélyébe és kiszabadítson.
A sors keze volt, hogy két ezer év múlva kimentettek. Nem volt könnyű, de sikerült. Felvettem egy férfi külsőjét, és úgy járkáltam. Az egyik salemi boszorkánnyal is szórakoztam is kicsit, de a legnagyobb móka az volt, amikor Niklaus Mikaelsonnak adtam ki magamat. Felemelő érzés volt játszani az emberekkel következmények nélkül. Még Qetsiyah, az az álnok ribanc is életben volt, vele is találkoztam. De mikor megtudtam, hogy Amara is életben van, összeszedtem magam. Felvettem a hasonmásom, Stefan Salvatore küllemét, akiről inkább nem is beszélnék, ha megbocsátasz, borzalmas, hogy ő az egyetlen élő hasonmásom. Azt hittem, hogy a sors megajándékoz egy hozzám méltó utóddal, de mint általában, akkor is csalódnom kellett a sorsban. Nos, mint említettem megtaláltam Amarát, aki az én segítségemmel halandó lett, majd újra együtt voltunk. Minden tökéletes volt addig, ameddig össze nem kaptunk. Azt akartam, hogy ő is halhatatlan legyen, de ő nem akart. Talán a kelleténél túl reagáltam a dolgot, ugyanis ordibáltam vele, majd ott hagytam. Megcsaltam egy egyszerű, halandó fruskával. Szakítottunk, és akkor ott mélyen, legbelül összetört bennem valami. Azóta egy hónap telt el, és lazítás képpen elmentem egy bulira, ahol újra szembe kellett néznem a végzetemmel.. Amarával. Abban a pillanatban elhagytam az iskola területét, mert újra éreztem azt a fájdalmat, amit okozott nekem a szakításunk. Elkezdte kitölteni a bennem rejlő ürességet az Amara iránt érzett szeretetem, de nem vagyok benne biztos, hogy a szimpátia kölcsönös-e köztünk, de én nagyon örülnék neki, ha úgy lenne, viszont semmi se biztos. Mi van akkor, ha újra csak ártanék neki? Ha újra, önző módon csak magamra gondolnék? Én próbálok változni, de ez egyáltalán nem megy a hatalomvágyam mellett. Mi tévő legyek?

Kedves Silas,

Elnézésedet kérjük, hogy ennyire megvárakoztattunk, de ha egy sorozatbelire kerül megalkotásra, akkor arról minden admin nyilatkozik és együttes döntés alapján dől el a karakter sorsa.

Régóta nem volt szerencsénk Silas karakteréhez is, így kicsit meglepetés is volt számunkra, hogy valaki hozta őt, ugyanakkor kellemes értelemben. A karakterlapod remekül visszaadta azt, amihez már volt szerencsénk a sorozatban, ugyanakkor egy kicsike pluszt is adtál hozzá. Kíváncsiak vagyunk arra, vagy legalábbis én tuti, hogy mik fognak még történni a karakterrel, a megannyi lehetőség közül mik kerülnek majd kijátszásra és abban is biztos vagyok, hogy már Amara is nagyon várta a megérkezésedet.

Nem is szeretném tovább húzni az időt, hiszen már így is megvárakoztattunk, hess foglalózni és mehet is a játék! Köszönjük a türelmedet!