Utcák

Nagyot néztem, amikor Kol az ablaknál kezdett el kutakodni. Felvont szemöldökkel figyeltem, mit csinál: azt hittem, hogy először nincs kulcsa a saját kocsmájához és az ablakon akar bemászni. Nekem mindegy, nyitott vagyok az ilyen dolgokra is, de mégsem került sor ilyesmire, mert egy kulcsot húzott ki egy apró mélyedésből. Látszik, hogy Kol nem ember, helyén van az esze ami a rejtekhelyeket illeti, viszont nem lett volna egyszerűbb a zsebében tartani a kulcsot?
- Az úriember szerepe nem áll jól neked. - Kacsintottam rá, ahogy kitárta előttem az ajtót, amin azonnal be is léptem. Sötétség fogadott, vagyis inkább félhomály, de azért minden tökéletesen kivehető volt. A bárpult fája, a mögötte lévő szekrénysor, néhány asztal és normális és néhány bárszék... talán csak én tudom az ilyeneket értékelni, ám még így kialakítatlanul, takarítás és mindenféle rendberakás nélkül is pofás volt a hely. Volt egyfajta hangulata és ez a legfontosabb.
- Kissé lepukkant és poros, de... - Húztam végig az ujjamat a pulton. - Jól néz ki. - Töröltem le a kis port a mutatóujjamról és körbenéztem. Volt még itt egy betonlépcső, ami felfelé vezetett, ám ez szinte beleolvadt a környezetébe, nem nagyon volt feltűnő. Főleg majd ha emberek járkálnak itt. Most viszont még észre lehetett venni... Biztos a tetőtérbe visz. Hm... tényleg nem rossz ez a hely.
- Tetszik. - Jelentettem ki már Kol-ra nézve. - Igazi vámpírbarlangot lehetne belőle csinálni, főleg, hogy kívülről is elég ijesztő. - Vigyorodtam el elismerően. - Mióta a tiéd?

Csak egy vigyort engedtem meg arra, hogy az úriember szerepe nem áll jól. Hát, azt én is tudom, de attól függetlenül szeretek néha próbálkozni. Nagyon néha...
- Hát, legalább már áporodott szag nincs - jegyeztem meg, mikor láttam, hogy végighúzza az ujját a poros bárpulton, minek következtében jó vastag porréteg ragadt rá. - Ez már nem nagy probléma - léptem a bárpult mögé, annak tudatában, hogy oda rejtettem pár üveg piát... Whisky, orosz vodka, pár lazább innivaló... Jónak találtam az ilyenfajta látogatásokra, úgyhogy most neki is álltam kipakolni őket a bárpultra, hogy ő is lássa, miből válogathat, ha szeretne. - A vámpírbarlangos ötlet meg nem is rossz. Nyilván ha tudomást szereznek arról, hogy én vagyok a tulaj, csak úgy tolongani fognak - forgattam meg a szememet, majd a következő pillanatban már fel is nevettem. Ironikus lenne, de nyilván vonzana pár kalandvágyó illetőt a hely. Meg van jópár szövetségem is. Barátom már jóval kevesebb. Azok közül is a legrégebbi éppen soron kívül látja a helyet. - Körülbelül a múltkori bál előtt egy hónappal vehettem meg. Megtetszett. Ráadásul körülbelül akkor épülhetett, amikor Klaus úgy döntött, ideje lenne Csipkejózsikát játszanom egy darabig - vontam vállat. Klaustól nem igazán számíthattam másra, meg aztán én is provokáltam, hogy leszúrjon. És bár sok dologról maradtam le ennek következtében, legalább azokról a korokról lemaradtam, amikor az embereknek egymást támadt kedve pusztítani. A nagyobb háborúkat mindig is értelmetlennek tartottam. Túl sok volt a feleslegesen elfolyt vér. Túl sokan vesztek kárba egy értelmetlen ügy miatt.

Míg ő belépdelt a pult mögé, addig én fogtam magam és lehuppantam az egyik még viszonylag portalan bárszékre. Egy mozdulattal hirtelen letöröltem a pultot, aztán leporoltam a kezeimet és a fára támaszkodtam, miközben figyeltem, hogy Kol milyen italokat pakol ki. Ahhoz képest, hogy úgy tűnt, mintha évek óta nem járt volna itt senki, Kol szépen bespájzolt alkoholból. De mit is vártam tőle?
- Úgy még jobb, ha utálnak. - Vált ravasszá a halvány, szinte folyamatosan az arcomon játszó mosolyom. - Vagy ha félnek tőled. Mindenki tudja, hogy az Eredeti vámpírcsalád tagja vagy és hiába titkolják, a piti kis vámpírok mindig a legelsőkre akarnak hasonlítani. Rá, a bátyáidra, a húgodra, Oliver-re, rám. Mi vagyunk a legjobbak. - Húztam magamhoz közelebb a poharakat, amiket szintén kipakolt. Hirtelen kedvem támadt keverni egy italt, csakhogy meg kellett köszörülnöm a torkomat, hiszen eszembe jutott egy cseppet sem elhanyagolható momentum. - Vagyis én csupán voltam. De remélhetőleg visszaváltozom még azelőtt, hogy elérném a nyugdíjkorhatárt. - Sóhajtottam aprót, majd a vodkát fogtam a kezembe és mindkét pohárba töltöttem, aztán a kínálatom végigfuttatva a szemem találtam egy kis tonikot is, amit hozzáöntöttem a vodkához.
- Egy kis jég hiányzik belőle. - Vontam vállat és Kol elé toltam az egyik poharat. Kezdetnek jó lesz, nem is annyira ütős, hogy emberként leessek a székről és azért csináltam Kol-nak is egyet, hogy bunkóságomat palástoljam.
Belekortyoltam az italba. Nem rossz, kifejezetten jól sikerült. - A halál olyan lelombozó, Csipkerózsika. - Csóváltam meg a fejem. - Viszont már hozzászokhattál volna, hogy a családod imád szurkálódni. Szó szerint. - Futott fel egy pillanatra a szemöldököm a homlokomra, a tenyerembe támasztottam az államat és így pillantottam Kol-ra. - Na de ha már itt vagyunk, akkor mondd el szépen, hogy miről is akartál beszélni. Tudod, arról a hatalmas hibáról. Mégis milyen hiba lenne az, amit te ki akarsz javítani? - Érdeklődtem hitetlenkedve. Kol megbánt volna valamit? Á, nem hiszem...

Tetszett a ravaszkás mosolya, ahogy megjegyezte, mi vagyunk a legjobbak. Szeretem ezt a fajta észjárást, ami valljuk be, minden hozzánk hasonló korú vámpírban megvan. Mi, a legyőzhetetlenek. Vagyis... aztán átsuhant az arcán, hogy ő jelen pillanatban nem az, mire elkomorult az arca. Na igen, ha például soha nem változik vissza, vagy valaki más teszi meg vele, ugyanolyan használhatatlan fiatal vámpír lesz, mint amiket mind a ketten mélységesen megvetünk. Nehéz helyzet... és mivel nem ismerem ezeket a gyógyíreket, fogalmam sincs, meddig normális ez az állapot.
- Biztosan csinos nyugdíjas lennél. Lenne vagy ötven macskád, és ha bárki bántani akarna, ráuszítanád őket - vigyorodtam el, miközben kisétáltam a bárpult mögül, és leültem a mellette lévő bárszékre. A pia kint van, így csaposra nincs szükségünk. - Jegem sajnos nincs, egyelőre örülök, ha áram van. Majd szerzek hűtőt is.
Miközben belekortyolt az italába, figyeltem e reakcióját. Bíztam a képességeiben, meg hát a piát nem lehet elrontani, szóval csak figyeltem, majd azután, hogy ő is ivott, magamhoz húztam az enyémet, és én is jó nagyot kortyoltam az én poharamba. Meglepően kellemes. - Tudod, néha már az lepne meg, ha a családom nem így intézné el a dolgokat. Mennyivel egyszerűbb csak leszúrni valakit, elintézve az indulatokat! - prüszköltem sértetten. Jó, néha én is szívesen megtenném ezt... mondjuk Klausszal meg Elijah-val, de az egyiket lehetetlen így megölni, a másik pedig általában nem tartózkodik a közelemben. Amikor meg ott van, akkor megoldjuk egymás között a vitáinkat. Mondjuk egy képen törléssel. - És hogy milyen hiba? - forgattam meg a kezemben a poharat. Na igen... még Tatia is csodálkozik, hogy van, amit ki akarok javítani. Persze ő ismer, úgyhogy ez nem csoda... - Nem sok hibát követtem el. Illetve azok szerint, akiket mi utálunk, nyilván igen... De én nem bántam meg a gyilkosságokat, amik az én lelkemen száradtak, egyetlen kivételével. Megöltem valakit, aki hitt bennem... Akit szerettem, és aki miatt ilyenné váltam. Van már valami tipped? - kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy Tatia nem felejtette el őt úgy, mint az anyám. Talán csak a sorstársság miatt, de emlékszik rá. Csak talán arról nincs fogalma, hogy én okoztam a halálát.

- Komolyan? Macskák? Macskás típusnak nézek ki? - Akadt fel a szemöldököm. Előbb ugrok le egy húszemeletes ház tetejéről a  betonra, minthogy megöregedjek. El voltam már szokva attól, hogy az évek múlásának következményei egyáltalán eszembe jussanak és most sem akartam ezeken gondolkozni. Azért indultam el sétálni, hogy kitöröljem ezeket a fejemből és így is fogok tenni.
Újabb korty az italomból és bólintottam egyet. Be kell vallani, hogy tényleg sokkal könnyebb volt valakit szíven szúrni, mint megbeszélni a problémákat, de hát a vámpírok többsége egyébként sem arról híres, hogy a vacsoraasztalt körbeülve a desszertnél előterjesszék azt, ami nem tetszik nekik. Karó a szívbe, verbéna bármelyik testrészbe, nitrát a vérbe, szív a kézbe. Mind egytől egyik tökéletesen bevált módszerek a beszélgető és/vagy vitapartner elhallgattatására. Pont a Mikaelson-ok csinálnák másképpen?
Érdeklődve fürkésztem az arcát, miközben hátradőltem. Ahogy arról a bizonyos hibának a körvonalairól kezdett el beszélni, mintha megváltoztak volna a vonásai. Sajnálkozás, esetleg megbánás lett volna, amit láttam? Itt nagyobb a baj, mint gondoltam.
- Rémlik valami. - Szűkültek össze a szemem visszaemlékezve egy régi, régi incidensre. Annyi mindent éltem már át, de mindössze egyszer láttam Kol-t szerelmesnek... régi barátom volt, nagyjából képben voltam azzal, hogy mi történt vele az idők folyamán, így csakis egy lehetőség volt adott. - Kitalálom. - Hajoltam előre és rátámaszkodtam a térdeimre. Már megvolt a név, az évszázad, a helyszín, minden, ami kellett. Üsse kő, talán ráhibázhatok. - Freya, ugye? - Emeltem fel a mutatóujjamat, kérdő tekintettel Kol-ra nézve. - Ő az egyetlen, akiről beugrott, hogy szeretted. Kár, hogy megölted úgy kb... 980 éve? - Számoltam utána hirtelen. Így kimondva még többnek tűnt, mint amúgy. - Plusz, mínusz néhány év.

- Hát, még soha nem öregedtél meg, hogy tudd, szükséged lesz-e a macskákra - vágtam vissza arra a kérdésére, hogy macskásnak néz-e ki. A macskák tipikusan uralkodó jellemek. És persze nem túl hűségesek, de ha kaját adsz nekik, akkor úgy dorombolnak, ahogyan te szeretnéd. Nagyjából mint azok, akik behódolnak nekünk. Mondjuk ha abból indulunk ki, hogy Klaust szereti, nem biztos, hogy a legjobb ötlet lenne macskákat tartania. Kutyák meg macskák...
Mielőtt azonban a Freyára tett megjegyzésére válaszoltam volna, nagyot kortyoltam az italomból. Nem volt gúnyos, de újra meg újra hallani, hogy miattam történt az egész, mindig keserű érzéssel töltött el. Szerettem őt. Mindennél jobban, és már az is csoda, hogy egy esélyt adott... Pedig a lelke mélyén tudja, hogy én sosem változom, és ugyanolyan rossz maradok. Egy idő után nem fog elsiklani felette.
- Tudod... - hajoltam közelebb hozzá. Neki nem kell részleteznem, mennyire szeretem. Tudja ő azt maga is, a szót meg felesleges erre fecsérelni. - Kerestem őt. Más lányokban. Rengetegen borultak a lábam elé, bárkit meg tudtam hódítani...Még a te drága hasonmásod, Katherine is bemászott az ágyamba. Tényleg, a testetek is teljesen egyforma? - szakítottam félbe a gondolatfolyamom ezzel a pimasz kérdéssel. Na jó... vele igazából soha nem akartam egy ágyba bújni. Eljátszottam már a gondolattal, de ő nem olyan barátom volt, mint Selena. Ez nem azt jelenti, hogy hátrébb helyeztem, egyszerűen vele nem érzem, hogy a búfelejtést némi szexxel kéne megoldanom. Pedig biztosan jó lehet benne. - Néha úgy éreztem, megtaláltam. De nem, egyik sem volt olyan különleges, mint Ő. Vagy egy ribanc volt, vagy azt mondta, amit hallani akartam... Egyik sem vetette volna a szememre, hogy megveti azt, aki vagyok. Egyiknek sem sikerült igazi érzelmeket előcsalogatni belőlem. Ő... jelen pillanatban mindennél jobban kell nekem. És fel fogom támasztatni. Van egy boszorkány, aki ért hozzá, és tartozik nekem. - Észre sem vettem, mennyire belelendültem a mondanivalómba. Talán túlságosan is... de akkor és most is megbízom Tatiában. Talán hibát követek el, hiszen ő is megváltozott, de élénken él bennem annak az emléke, amikor annak ellenére bíztam benne, hogy az egész falu gyűlölte, és rosszabbnál rosszabb jelzőket aggatott rá.

Legszívesebben hozzávágtam volna valamit jelezve, hogy tudja kinek az öregedésével szórakozzon, de nem volt időm rá, mivel meg akartam hallgatni, mit is tervez pontosan. A hibák kijavítása nem rövid és hirtelen folyamat, amit csupán egy szép gondolattal el lehet intézni. Nem, nem... ez olyan, mint a megjavulás. Hosszú, fájdalmas folyamat, aminek a végén lehet, hogy már semmi értelmét sem látod. Ám ha Freya-ról van szó, Kol végig fogja csinálni. Ezer év az ezer év, de van, ami nem változik.
- Egy pöcs vagy, Kol. - Csóváltam meg a fejem vigyorogva, ahogy felhozta a hasonmásomat. - Ez tetszik. Legalább nem javultál olyan sokat. - Emeltem felé a poharamat és kiittam a tartalmát. Jólesett az ital és úgy döntöttem, hogy nem vesződök a kevergetéssel, elkaptam az első kezem ügyébe kerülő üveget és szépen magam mellé húztam. Tökéletes helyen lesz mellettem. - Viszont válaszolva a kérdésedre nem tudom, hogy mennyire egyforma a testünk. Csak annyit tudok, hogy még mindig én vagyok az Eredeti hasonmás, teljesen nem lehet leutánozni. - Kacsintottam rá.
Öntöttem magamnak egy újabb italt és mivel ismertem magam ezért tudtam, hogy ettől még nem fogok becsípni. Esetleg a következőtől, de Kol meséjét józanul akartam végighallgatni és véleményt nyilvánítani róla akár kívánja, akár nem. Mert tetszett hogy megnyílt előttem... régen beszélgettünk már így és ez megmosolyogtatott. Nem szerettem, ha az emberek megbíznak bennem, nem terapeutának jöttem a világra, de a régi és igaz barátokat mindig meghallgattam. Kevés is volt belőlük.
- Ismerős sztori. - Nyögtem ki. - Azért árulj el valamit. - Néztem komolyabban Kol szemeibe. - Miért pont most? - Tártam szét a kezeimet. - Mi történt, hogy rájöttél, hogy ő kell neked? Miért akarod visszahozni a halálból? - A helyzethez képest egyszerű kérdések voltak ezek, amelyekre ugyanilyen választ lehetett adni. Vajon hogy reagálna Freya, ha Kol hipp-hopp visszavarázsoltatná őt a több évszázados nyugalmából? Főleg úgy, hogy ő ölte meg.

- Van, ami sosem változik - vontam vállat az arra való utalására, hogy nem javultam valami sokat. Hát... tény és való, hogy rendes valószínűleg soha nem leszek, viszont a Katherine-nel való kis kalandommal szívesen büszkélkedem előtte. Amúgy sem szívleli a kis hasonmását, szóval... külön öröm látni, hogy ezzel idegesíthetem. - A stílusod persze mindenképpen egyedi és utánozhatatlan, ezt soha nem vonnám kétségbe - kacsintottam rá, miközben nem vesződve a pohárba töltögetéssel, nemes egyszerűséggel lecsavartam a whisky kupakját, és belekortyoltam. A vámpírok amúgy sem terjesztenek sem fertőzést, sem mérgeket. A kérdéseire való válaszom előtt azonban komolyan elgondolkodtam. Pontosan tudtam rájuk a választ, de így szembesülve vele, hogy csak most kellett, ezer év után... kicsit furcsa volt. Ámbár Tatiát mindig is a szókimondásáról volt híres.
- Válaszolok... bár remélem, hogy te is válaszolsz egy kérdésemre. Te miért pont most hagytad abba a menekülést? Miért kellett eltelnie ezer évnek? Bújkáltál... persze Katherine után könnyebb volt. Nem is tudom, hányszor futottunk össze úgy, hogy neki próbáltad kiadni magadat - célozgattam. Volt rá példa párszor... talán többször is, mint hittem. Viszont mindig tudtam, hogy legalább egyikük merre tartózkodik. Így ha a másikba futottam bele, akkor tudtam, kiről van szó. Csak úgy tettem, mintha én is hülye lennék. -A kérdésedre visszatérve...Pár hónappal ezelőttig azt hittem, már régen nyugovóra tért, és továbblépett, ahogy lennie kellett volna. De úgy tűnik, mégsem, mert itt maradt, a közelben. Talán csak rám várt, hogy jól beolvasson nekem. És amíg halott voltam, találkoztam vele, meggyőzve, hogy adjon nekem még egy esélyt. Így jött ez pont most - adtam neki újabb magyarázatot.

Rátudtam, hogy tényleg utánozhatatlan teremtés vagyok, ezt már mondania sem kellett volna Kol-nak, hiszen magamtól is tudtam. Viszont úgy döntöttem, hogy megvárom, míg ő válaszol a kérdésemre, csak aztán kezdek el gondolkozni azon, hogy én mit feleljek az övéire. Pár perc alatt ha nem is egy teljesen átfogó, de egy felületes magyarázatféleségre van időm, ám most nem azon volt a lényeg, hogy én miért menekültem ezer évig és miért hagytam fel vele, hanem az, hogy Kol miért akarja azt csinálni, amit.
Egyfajta "nem rossz" arckifejezést vettem fel hallgatva, hogy mi történt. Freya megjelent neki a halálában? Azért ez tényleg nem semmi, főleg, hogy a lánynak bőven lett volna ideje továbblépni és maga mögött hagyni ezt a világot. Főleg úgy, hogy Kol ölte meg... hirtelen még az is eszembe jutott, vajon én mit tettem volna Freya helyében? Kísértettem volna vagy rátudtam volna a dologra és egy legyintéssel egybekötött búcsúval elillantam volna, mint egy gyenge szellő?
- Mi történt pontosan? Halott voltál, ő pedig csak úgy megjelent? - Ittam bele én magam is az egyik üvegbe. Nem fogok a pohárral szórakozni. - De ami fontosabb... mi vitt rá arra, hogy meggyőzd, adjon neked még egy esélyt? Miért akarod újrakezdeni vele? - Kérdezgettem, miközben hátradőltem és rájöttem, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy kihallgatósdit játszottam vele, elvégre... Kol arcába mintha belesütötték volna az okokat, annyira lehetett rajta látni.
- Szereted őt. - Állapítottam meg halványan elmosolyodva. A szerelem nem az én témám volt, nem nagyon szoktam erről másokkal beszélni, de egy ezer éves barátság azért más tészta. Egyébként Kol maga mondta az előbb, hogy senki sem tudta helyettesíteni Freyát az életében... ha mindenkiben őt kereste, akkor érzés nem múlt el. - Ugyanúgy szereted, mint évszázadokkal ezelőtt. Mint akkor, amikor megláttalak titeket annak a fának a tövében. - Szélesedett ki a mosolyom és fejcsóválva vizslattam a barátomat. - És most akarsz egy második esélyt, hátha összejön az, ami akkor nem... esélyt akarsz a boldogságra, méghozzá vele, mert tudod, hogy nagyon elcseszted, amikor megölted őt. - Újabb kortyot nyeltem le az alkoholból, majd a mutatóujjammal finoman megböktem a vállát. - Látod Kol, a mi bajaink is teljesen ugyanolyanok, mint a tizenöt, tizennyolc, huszonegy, huszonhat és akárhány éveseké. Azt akarjuk, hogy szeressenek minket és néha képesek vagyunk feladni az önzőségünket is, hogy ez megtörténjen. - Szó mi szó, örültem annak, hogy Kol életének eme része talán rendeződhet. Utáltam az érzelmes vámpírokat, mindenkinek kell egy stabil pont az életében. És ha már az ölés,a  kéjelgés, a hedonizmus összes alkotóeleme nem teszi meg, akkor jönnek az emberi érzelmek.

Újabb kérdéseket tett fel, de mielőtt bármit is felelhettem volna rá, kitalálta magától is a válaszokat. Amik egyébként nyilván az arcomra voltak írva... Ez a nagy bajom, annak idején csak a nevét említettem azoknak, akiknek meséltem róla, és máris kitalálták, mit éreztem iránta. Persze nem bánthattak vele, hiszen halott volt, így nem jelentett fenyegetést. Az olyan ostobaságokban meg nem hittem, hogy valaki azt mondta, esetleg feltámadhat, ha ezt meg azt megteszem neki. Az szimpla fenyegetés volt.
- Amikor legutóbb meghaltam, egy olyan helyre kerültem, amit addig nem is ismertem... Talán anyám direkt intézte így, vagy korábban is ott voltam, csak a tudatom kilökte magából az emléket... De olyan volt, mintha a Pokolba kerültem volna, annak is a legrosszabb változatába, ahol közel s távol nincs semmi. Egy fűszál vagy kavicsdarab sem. Fogalmam sincs, hogy jutott oda, de odakerült. - És én elmondtam neki mindent, tettem hozzá magamnak. Tatiát már nem akartam untatni azzal, hogy mi történt még a továbbiakban, valószínűleg magától is rájött, vagy rá fog jönni. Érdekes, mennyi párhuzamot tudok vonni a már emberkoromban is körülöttem élő személyek sorsa között. Mindannyian elrontottunk valamit, amit általában félünk helyrehozni, ezért menekülünk inkább előle. Ő például a családunk elől bujkált, én meg a Freya iránt érzett szerelmem elől. Néha sokkal jobb kizárni a dolgokat. - Szerintem nem csesztem el annyira. Mert mi lett volna, ha átváltoztatom? Jó eséllyel azért gyűlöl meg. Ő nem olyan, mint te vagy én. Nem vagyok benne biztos, hogy úgy ki tudná kapcsolni az érzéseit, mint te vagy én - kortyoltam bele újonnan az üvegembe. Ha megtettem volna vele, akkor sem hiszem, hogy velem maradt volna. Még ő is megmondta mindezt, bár nem ilyen szavakkal. - Na, és tudod, miért ugyanazok a mi problémáink? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Hogy megragadtunk ezen a szinten, és képtelenek vagyunk továbblépni. Minek viselkedjünk felnőtt módjára, amikor soha nem öregszünk? Szerezhetünk akármennyi élettapasztalatot, tovább nem fogunk lépni. Mert ilyenek maradtunk. Ez a mi önvédelmünk.

- Hm...érdekes helynek tűnik. - Húztam el a számat egy pillanatra. Sehol semmi, még egy ártatlan porszem vagy hasonló sem? Ilyen lehet egy diliház is,az száz százalék, hogy én biztosan megőrültem volna Kol helyében, ha akárhová is megyek a nagy semmi fogad. Akkor inkább tényleg jöjjön Lucifer a patáival és az aranyos kis vasvillájával, de legalább lehetne valakivel kötekedni és hasonlók, nem csupán magamba roskadva elmélkedni hosszú életem dolgain és minden elrontott percén.
- Ki tudja! - Tártam szét a karjaimat. - Lehet, hogy gyűlölt volna, ha átváltoztatod, de élt volna és ez nem elhanyagolható. A gyűlölet pedig előbb-utóbb elmúlik, főleg ha olyan emberről van szó, aki szeret. - Mondtam ki, amit gondolok és szinte elmosolyodtam azokon, amiket mondott. Nem azért mert vicces volt, hanem azért, hogy ismét megtapasztalhattam, Kol ilyen gondolatokat is képes birtokolni. Mennyi mindent rejt a bennünk lévő sötétség..!
- És mikorra tervezed a nagy bummot? - Kérdeztem kíváncsian. - Már mindent megterveztél, csak a megvalósítás hiányzik? - Érdekelt, hogy mikor szeretné visszahozni Freyát, hiszen az a lány mindig is a normális fajtába tartozott. Kicsit féltettem is, hogy mi lesz vele, ha hirtelen belecsöppen a mai Mystic Falls világába.

Az arckifejezése mindent elárult a helyről alkotott véleményéről. Nem járt ott, de ez neki is hatalmas büntetés lenne. Az is előfordulhat persze, hogy ha véletlenül oda kerül, nem lesz egyedül ő sem. Legalábbis egy darabig... Sajnos túl sokáig voltam az őrült egyedüllétben én is... Persze alapból nem mondanám normálisnak magam, szóval ez mélyebb nyomot nem hagyott bennem.
- Talán nem gyűlöl érte örökké. Talán. Akkor esetleg más lennék... Nem olyan család szégyene, mint Finn, meg nem is olyan unalmas, öltönyös fazon, mint Elijah, egyszerűen csak más. Már most is olyan, mintha nem lennék önmagam - nyeltem egy nagyot. Ez az egész... nem szoktam én így viselkedni. Túl sokat árulok el az érzéseimről, és bár néha sikerül elejtenem egy-egy pimasz beszólást, az nem javít semmit a helyzetemen. A szerelem a vámpírok legnagyobb gyengesége, Klaus gyakran hangoztatja ezt. De Tatiát figyelve... sejtve, hogy talán ismét kialakult valami közöttük, nem csak én vagyok gyenge. Mióta hazatértünk a városba, mindenki kifordult önmagából. - Minél előbb tervezem. Már tudom, kit kérek meg rá, és azt is, hogy igent fog mondani. Kénytelen lesz - húztam ravaszkás mosolyra a számat. Emily tartozik nekem... és olyat kérek tőle, amit nem sok vámpír akarna. A halottak feltámasztása mindig is veszélyes mulatság volt, főleg, mert a mi fajtánknak van félnivalója tőlük. - Különben, zenegép is van itt. Igaz, hogy csak egy magnó, de ha gondolod, akár tarthatnánk egy kétszemélyes bulit is - kacsintottam rá. Túl sokat beszéltünk már az érzelmekről, és kezd kifárasztani... Főleg mert ez a téma egyikünknek sem igazán való.

- Ó, nagyon is önmagad vagy. Talán még jobban mint eddig. Előbb-utóbb mindannyiunknak felszínre kerül az elrejtett, érzelmes, emberi énje még akkor is, ha nem nagyon akarjuk. - Sóhajtottam aprót és egy amolyan "ez van" kifejezést varázsoltam az arcomra. Kol-nak is ezer év kellett ahhoz, hogy ismét érezze, milyen szeretni, ahogy nekem sem kellett hozzá kevesebb. Talán most értünk meg erre... vagyis pontosabban arra, hogy próbálkozzunk egy kicsit és megpróbáljuk megváltani önmagunkat. Ha már az emberiségnek nem sikerült, lehet, hogy mi nagyobb sikerrel járunk.
- Azért majd értesíts, oké? Kíváncsi vagyok, Freya hogy fogadja majd, hogy újra életben van. És minden másra is... - Foglaltam össze ezzel a három szóval azt, hogy lehetőleg világosítson fel azokról a dolgokról, amik majd velük történnek. Érdekelt, hogy mi vár rájuk, elvégre a múltban mindig nagy csodálattal néztem rájuk. Freyát elígértették a szülei egy férfinak, ám ő és Kol titokban találkoztak és ritka szerelemmel szerettél egymást. Mint a mesékben.
- Zenegép? - Csillant fel hirtelen a szemem és széles mosolyra húztam a számat. - Gondolatolvasó vagy. - Kacsintottam rá én is és felpattantam a székről, hogy azon nyomban elkezdjek kutakodni a szerkezet után. Mivel nem volt nagy tömeg és annyira berendezés sem, ezért nem volt nehéz dolgom, mint egy lopakodó közelítettem meg a dobozt az üveg whiskyvel a kezemben. Az nem hiányozhatott.
- Vajon milyen őskori zenék vannak benne? - Nyomtam be a gombot és kis dolgozgatás után meg is szólalt egy dallam, ami felettébb ismerős volt és rögtön vigyorrá alakította a mosolyomat.


- Nagy Bon Jovi-rajongó vagyok, de azért ijesztő, mennyire idevág ez a szám. - Nevettem el magam és nem sajnáltam a hangerőt, hogy ezután meghúzzam az üveget úgy, mint akinek az égegyadta világon semmi baja nincs. Igazából most gy éreztem magam... nem foglalkoztam a bajaimmal. - Olyan régen buliztunk már együtt, Kol. - Néztem az említettre és fordultam egyet a tengelyem körül. - Használjuk ki az alkalmat, mert ki tudja, mikor lesz rá újra lehetőség. - Vontam fel a szemöldökömet és még egy kortyot ittam az alkoholból. Furcsa volt, hogy emberként jobban marta a torkomat, de attól, hogy pillanatnyilag nem vagyok hallhatatlan még tudok úgy szórakozni, mint egy vámpír.

Fogalmam sincs, mikor lett ilyen érzelmi szakértő... mindenesetre próbáltam hinni neki abban, amit mondott. Talán nem is olyan régen ő is átélhette ezt, azért tudja ilyen pontosan. Na igen... mi, a mások számára érzelemmentesek igenis küzdünk azzal a problémával, hogy a legerősebb érzést képtelenek vagyunk kizárni.  Pontosan úgy van, ahogy mondja, és még mi is szomjazunk rá.
- Szerintem szívesen találkozna veled. Úgyis olyan jól megértettétek egymást - jegyeztem meg, miközben ő már a zenegépnél matatott. Bevallom őszintén, bár tudtam, hogy ott van, még nem próbáltam belehallgatni, úgyhogy meglepett, amikor első lenyomásra sikerült működésbe hozni. És bár az a korszak, amikor mindenhol ezt játszották, kimaradt az életemből, pontosan ismertem ezt a számot. És még mielőtt Tatia kimondta volna, úgy is tudtam, hogy ez illik ránk.
- Egyáltalán buliztunk mi valaha együtt? - léptem oda hozzá egy vigyorral kísérve. Nem emlékszem rá, hogy lett volna ilyen, szóval van mit bepótolnunk, hogy legyen mit megismételnünk. - Na gyere, most ne törődjünk semmi mással -vigyorodtam el, majd odalépve mellé táncolni kezdtem, legalábbis azt imitáltam. Oké, ezt még nem nagyon tanultam meg, viszont gyorstalpaló vagyok. Meg Tatia egészen biztosan ismeri a diszkókorszakot. Meg hát, itt nincsenek olyan kötött koreográfiák, mint a keringőben, szóval ez elég felszabadult tánc hozzánk. Talán pont erre mondják azt, hogy csak érezd át a zene ritmusát... Hát jó, gyerünk! - Amúgy is kár ezen rágódni... ami elmúlt, az elmúlt. Inkább élvezzük, hogy mindkettőnk kapott egy új esélyt - kacsintottam rá.

- Nem tudom. - Vontam vállat hanyagul amikor azt kérdezte, buliztunk-e mi már együtt. - Rengeteg minden esett ki, én sem emlékezhetek mindenre. De te ebben a korszakban nem is éltél! - Tört rám a felismerés, de nem szomorkodtam emiatt sokáig, elvégre az volt a lényeg, hogy most már Kol is kilépett a koporsójából és nem ott porosodott.
A zene egyre ütemesebb lett, én pedig lekaptam magamról a vékony kis kabátomat mielőtt még melegem lehetett volna és az egyik bárszékre hajítottam. Miközben a ritmus hatására riszálni kezdtem a csípőmet beleittam néhányszor az alkoholba és most tényleg felszabadultnak éreztem magam. Emberinek, de felszabadultnak.
- A második esélyre és arra, hogy ezt ne szúrjuk el olyan gyorsan, mint az elsőt. - Koccintottam az üvegemet Kol whiskysüvegéhez és vigyorogva folytattam tovább a rögtönzött táncomat megfordulva néhány asztal és szék körül, szinte fáradhatatlanul éreztem a buli szellemét.

- Hát, valahogy túléltem - vontam vállat arra a kijelentésére, amikor rájött, miért hagytam ki azt a korszakot. Egyszer mindent be lehet pótolni... És egy jó kis kétszemélyes bulinál nem lehet jobb. Ráadásul így elnézve nem is volt rossz az a korszak... a középkornál persze minden jobb. Úgyhogy nem esett nehezemre csatlakozni hozzá a "tombolásban". A testemmel igyekeztem felvenni a zene ritmusát, ami meglepően jól ment, Tatiára sandítva viszont meg kellett állapítanom, hogy neki még jobban.
- A második esélyre! - kiáltottam ünnepélyesen én is, miközben koccintottunk, majd nagyot húztam az italomból. Még jó, hogy ha az egész üveget lehúzom, akkor sem leszek részeg. Többtől már igen, most viszont talán még az sem érdekelt volna. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam a bárpultra, és ott folytattam a táncomat, egyre jobban belemerülve a ritmusba. Nincsenek problémák... nem létezik semmi, és mégis minden a miénk lehet. Erről szól a teljes felszabadultság. A szárnyalás. - Csatlakozol? - néztem le rá, bár nem tudom, meghallotta-e, amennyire ő is bele volt merülve a saját kis világába.

Jól éreztem magam, ha Kol-on kívül még más is lett volna ebben a kezdetleges bárban, akkor ő is megállapíthatta volna ugyanezt. Bár éreztem, hogy az alkohol kezd egy kissé a fejembe szállni, hamarabb, mint vámpírkoromban, de érdekelt ez valakit? Mert engem biztosan nem! Talán a koordinációs képességeim nem voltak a helyzet magaslatán, de amíg látok, lélegzek, tudok beszélni és táncolni, addig semmi probléma nincs!
Elnevettem magam Kol-ra nézve, aki a bárpultra ugrott. Na ez az, ami nekem jelen pillanatban nem nagyon menne, de próbálkozni szabad, nemde? Nem nagyon akartam kiszolgáltatott lenni és Kol segítségét kérni, így fogtam magam, ráléptem az egyik bárszékre és a következő pillanatban ott is álltam Kol mellett. A magassarkúm egyáltalán nem zavart a mozgásban, ezer év alatt hozzászoktam már a legextrémebb helyzetekben történő viseléséhez is, úgyhogy folytatódhatott a buli! Másik szám kezdődött el, ettől függetlenül a zene ugyanúgy bömbölt.
Kol-ra nézve hirtelen az jutott eszembe, ami nem sokszor életem során: milyen jó, hogy csak barátok vagyunk! Oké, be kellett valljam, hogy Kol irtó jó pasi és igazi vámpír, de ha nem csak barátok lennénk, lehetne ebből nagy kavarodás is... ott lenne a kísértés, pedig Klaus-nak megígértem, hogy nem csalom meg és valószínűleg a nemsokára feltámadó Freya sem díjazna semmi olyan dolgot, ami... túlmutat a barátságon. Mégis olyan jól éreztem magam vele!
- Nem is táncolsz olyan rosszul! - Néztem rá széles mosollyal. - A magunkfajtának mindig jót tesznek az ilyen bulik. - Kacsintottam aprót.

Csatlakozott is mellém, így már ketten roptuk a bárpulton, mintha valóban nem lenne semmi problémánk, és most valóban nem is volt. Két felszabadult fiatal voltunk, akik élvezik az életet, és kizárják a gondjaikat egymás társaságában. Közben a zene megváltozott, de továbbra sem zavartattuk magunkat, ugyanúgy táncoltunk tovább erre is. Nem is rossz...Sőt, kifejezetten imádom, hogy egy ilyen barátom is van, mint ő, akivel egyszerre tudok komoly, és komolytalan lenni... És akivel ha most együtt látnának, mindenki irigykedve nézne ránk, hogy mi vagyunk azok a bolondok, akik bármire képesek, és nem érdeklik, mit gondolnak róluk mások.
- Te sem táncolsz rosszul - kacsintottam vissza rá. Sosem tudtam, hogyan képesek a nők magassarkúban egyáltalán járkálni... ő meg még táncolni is képes, anélkül, hogy lezuhanna innen... Hát, ennek ellenére én nem szívesen járkálnék ilyen cipőben. Közben a zene újra váltott, egy szintén jól ismert dallamra, és mihelyst felismertem, felé tartottam az üvegemet, hogy ismét koccintsunk. - Arra, hogy ez a mi életünk! Meg arra, hogy az előző tulaj nagy Bon Jovi rajongó volt - koccintottam össze az üvegeinket, majd ismételten nagyot húztam a sajátomból. Én persze örökké fogok élni... talán még annál is tovább, de ha nagyon igyekszünk, itt is találhatunk párhuzamot közöttük.

- Tudom. - Vigyorogtam, amikor azt mondta, hogy nem táncolok rosszul. Imádtam táncolni és mindent, ami ezzel járt. Vámpírként sohasem fáradtam el benne, ám már érezni kezdtem, hogy az alkohol megkezdi kifejteni hatását gyönge kis emberi szervezetemben, hiába próbáltam ellenállni neki. Így eléggé érdekes lesz hazamenni... már ha egyáltalán meg fogom találni, hogy hol lakom. De miért is foglalkozom ilyenekkel?
Ismét Kol üvegéhez koccintottam a sajátomat és jó nagyot húztam belőle, akkorát, hogy mire észrevettem, már csak egy kicsit lötyögött az alján. Úgy nézhettem ki, mint egy kislány, akitől elvették a játékát, összecsücsörített szájjal és lebiggyesztett ajkakkal figyeltem a whisky-t, majd vállat vonva megittam a maradékot is.
- Ugye majd hazakísérsz? - Kérdeztem Kol-tól a lehető legaranyosabb nézésem kíséretében. - Még a végén megtámadnának engem mint védtelen, gyönge kislányt. - Pislogtam párat.

Azt hiszem, kezdett egy kissé a fejébe szállni az ital, legalábbis az egyre bizonytalanabb mozdulatai, és a szavai erről árulkodtak. Azért meg kell hagyni, meglehetősen aranyos volt részegen... valahogy nem sikerült, és már nem is akart kőkemény lenni. Még hogy hazakísérjem! Ilyen állapotban, ha bárki is meglátja az utcán velem, kombinálni kezdene... Meg nincs is igazán kedvem hazakísérni őt.
- Ez a gyönge kislány úgy látom, többet ivott, mint azt bírná - nevettem fel, ahogyan az utolsó csepp whisky is kifogyott az üvegéből. Biztosra veszem, hogy vámpírként mindez a mennyiség meg sem kottyanna neki, most azonban meglehetősen érdekes látványt nyújtott... Tatia Petrova részegen? Ritka pillanatok egyike... - Nem hiszem, hogy a saját lábadon haza tudnálak vinni. Mi lenne, ha itt maradnál? - kacsintottam rá. Közben a zene tovább dübörgött a lejátszóból, bár jelen pillanatban már kevésbé tűnt fontosnak. Na jó... amíg nem támad kedve csak úgy sztriptízelni a nemlétező nézőközönségnek, addig nem aggódom érte, mindenesetre azért jó, ha figyelek rá. HA itt marad, akkor persze kevésbé van szükség erre...akkor akár még tovább is mulathatunk.

- Csak egy kicsivel többet. - Biggyesztettem le színpadiasan az ajkaimat, amihez hozzátársítottam egy ugyanilyen sóhajt is. Oké, bevallom, talán oda kellett volna figyelnem arra, hogy emberként nem dolgozom fel olyan gyorsan az alkoholt, mint vámpírként, de kinek volt ez az eszében? Vagyis... ki akart erre gondolni? Mert én biztosan nem, sőt pont ezt akartam elfelejteni. Úgy látszik, hogy mostantól életem minden mozzanata emlékeztetni fog a halandóságra. Bárcsak egyszerűen visszaváltozhatnék...
- Itt? - Néztem Kol-ra kíváncsi tekintettem és elnevettem magam. - Pontosan hol? A bárpulton? - Fordultam körbe és egy hirtelen mozdulattal lehuppantam a pult fájára. Lelógattam a lábaimat, kezeimmel megtámaszkodtam a hátam mögött, de ez sem akadályozott meg abban, hogy a lábaimat ne a zene ütemére lóbáljam és ne mosolyogjak. - Vagy hol gondoltad? - Emeltem fel a fejem, hogy láthassam Kol arcát. - De mindenféleképpen velem kell maradnom. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Még mit nem, ki ne találja, hogy magamra hagyva bezár ide! Nem vagyok félős, kislány meg főleg nem, de akkor is! Az ajánlata viszont felbátorított, így a vodkás üveg után nyúltam és széles mosollyal Kol-ra pillantottam. Az tuti, hogy magamtól hazamenni nem fogok tudni...

Azt látva, ahogyan nemes egyszerűséggel lehuppant a pultra, nevetésre késztetett. De még milyenre! Azt hiszem, sűrűbben kéne összefutnunk úgy, hogy leitatom, mert jelen pillanatban még a szokottnál is jobban kedvelem.
- Az emeleten van egy lakás - vontam vállat, majd leugrottam a bárpultról. A talaj egy kicsit instabilan mozgott alattam, de semmi egyéb jele nem volt annak, hogy én is annyi italt pusztítottam el, mint ő. Á nem, dehogy! Mivel ő magához vette az egyetlen vodkás üveget, amiben volt még pia, keresni kezdtem egy másik fajta innivalót. A tekintetem nagy sokára megállapodott valami átlátszó löttyön, amit magamhoz is kaptam, majd nagyot húztam belőle. Nem rossz... elég ütős, akármi is ez. - Na gyere - fogtam meg a szabad kezét, majd lehúztam őt a bárpultról.Nem akartam véget vetni a dolgoknak, sőt! Inkább táncolni akartam vele, tovább, talán hajnalig is, vagy ameddig kedvünk tartja... van egy egész örökkévalóságunk, hogy barátok legyünk. Vele talán a semmi sem lenne unalmas... - Most mennyire menne az egyensúlyozás? - néztem rá kihívóan. Igazán tetszetős volt, ahogy a mielőbb még a ritmusra ringatta a csípőjét, és ha meg is ismétli a mutatványt, akkor... hát, megemelem a nemlétező kalapomat előtte. Ha meg nem, elkapom, mielőtt elesne.

Kissé eltátott szájjal néztem, ahogy Kol csak úgy hirtelen, mindenféle erőlködés nélkül leugrott a pultról. Persze, vámpírként könnyű! Na de nem sajnáltatom magam, tudok én úgy viselkedni, elvégre már a zsigereimben van. Az első vámpírok közül származom, az isten szerelmére! Csak néhány olyan vámpír van, akit velem egy lapon lehet említeni, úgyhogy egy átmeneti emberlét nem fog megtörni.
- Egy lakás az emeleten? Ajjjajj... és én menjek fel oda? - Biccentettem félre a fejemet ravasz mosolygással és elég kétértelműen, de még becsípve is volt annyi eszem, hogy ne gondoljam teljesen komolyan amit mondok. - A bátyád nem örülne, ha ezt hallotta volna. - Halkítottam a hangerőmön, mintha csak cinkosan suttogni akartam volna, de a különös, pimasz csillogás éreztem, hogy nem tűnt el a tekintetemből. Ez voltam én, nem lehet hibáztatni ezért.
Megfogtam a kinyújtott kezét és én is leugrottam a pultról. Egyensúlyozás nagyjából kipipálva, fő, hogy nem estem hanyatt. Vagy hason... attól függ.
- Provokálsz? - Vontam fel a szemöldököm széles mosollyal. Azt hiszi, hogy így nem vagyok képes táncolni? Háh, hogyne már.. ! - Na jól van! Gyere csak, kicsi Mikaelson! - Nevettem el magam és nem volt nehéz újra ráéreznem a zene ütemére. Egy gond volt, hogy a vodkát a pulton hagytam.. öreg hiba.
Egy pillanatra kikaptam Kol kezéből az üveget, amit szorongatott, ittam belőle egy kortyot, aztán visszaadtam neki, így kezdtem el ismét a zenére mozogni. - Ne álldogálj, táncolj velem! - Néztem rá kiskutya-szemekkel, a kezét fogva.

- Kit érdekel a bátyám? Engem ugyan nem - tártam szét a karomat. Igazán, Klaus valószínűleg nem fogja megtudni, hogy amíg ő ki tudja merre jár, addig én Tatiával mulatok. Szóval amiről nem tud, nem fáj neki, de a barátom szemének csillogásából azt vettem ki, hogy ő is ugyanezen az állásponton van. Vagy esetleg már annyit sikerült innia, hogy nem érdekli a dolog.
Elégedett vigyor kúszott az arcomra, amikor tovább folytatta a táncot, mintha az előbb még mi sem történt volna, sőt, még a piámat is kivette a kezemből, hogy igyon belőle. Ennyi volt a szünet, aztán megint belekezdett...és ekkor vettem észre, hogy én egy kissé belebambultam az érdektelen gondolataimba, úgyhogy csak álltam, mint bizonyos testrészek a lakodalomban... - Na, gyerünk! - kiáltottam fel, majd én is csatlakoztam a vele való táncba... csak ezúttal próbáltam vele ellentétesen lépkedni, hogy valamiféle közös tánc képzetét keltse... Nos, nem igazán jött össze a dolog. Talán mert utánozhatatlan? Á, a francba, inkább elengedtem a kezét, belekortyoltam a piámba, majd átadtam azt neki, és... nem, nem volt szükségem túl nagy koncentrációra, hogy belemerüljek a lépésekbe, amikkel körbetáncolta őt. Vagy azt imitáltam, profi úgysem vagyok...