Megvontam a vállamat. Most csak magammal akartam foglalkozni, senki mással, úgyhogy Klaus is kiesett a képből... hadd legyek ismét egy kicsit önző, ennyit kérek, semmi mást.
Vigyorogva húztam ki az ujjaimat az övéi közül, amikor sehogy sem akart összejönni a közös tánc. Mindegy, nem lényeg, az számít, hogy itt vagyunk, élünk és jól érezzük magunkat.
- Imádom ezt a helyet! - Túrtam hátra hosszú, hullásom hajamat, hogy egyetlen tincs se lógjon a szemembe. Párszor körbefordultam magamon, csakhogy kissé elszédültem, így megállva forgott velem a világ. Ám még ezt sem tudtam mosolygás nélkül elviselni.
- Koooool... - Nyújtottam hosszúra a nevét. - Álmos vagyok. - Jelentettem ki hirtelen, mert az előbbi forgolódásom után már nem nagyon láttam esélyét annak, hogy táncolni kezdjek.

- Tudtam én, hogy tetszeni fog - vigyorodtam el a megjegyzésére, amikor azt mondta, imádja a helyet. Meg kell hagyni, én is. Nem véletlenül választottam ezt a régebbi építésű házat a kocsmám helyszínéül. A hangulat, meg minden egyéb... igen, szerintem több hozzánk hasonló korú is így lesz vele. Aztán kijelentette, hogy álmos, amitől egy kissé elszontyolodtam. Én még egyáltalán nem voltam fáradt... de ha ő az, akkor egyedül nem fogom folytatni a bulizást.
- Valamit elfelejtettem mondani, de remélem nem nagy baj. Csak egy ágy van - kacsintottam rá, miközben elindultam az emeletre vezető lépcsősor felé. Reméltem, hogy így is követni fog, és ha már úgyis berendezem az egész házat, akkor szerzek még jó néhány ágyat az emeletre. Már csak a biztonság kedvéért is, mert ha közhírré teszem, hogy ez a hely az enyém, fogadni mernék, hogy a testvéreimet érdekelné a hely. - Persze ha probléma... - fordultam vissza felé, miközben kinyitottam a "bejárati ajtót" - aludhatok a földön is. - Persze amíg el nem alszik, mert utána úgyis befekszem mellé. Szívesen eljátszanám vele, hogy reggel felkel, és elgondolkodik azon, történt-e valami közöttünk az éjszaka, amire éppenséggel nem emlékszik. - Menj csak beljebb, meg fogod találni a szobát - álltam arrébb, hogy előreengedjem. Megint az úriemberség... És megint rájövök, hogy nagyon rosszul áll nekem a szerep, és Elijah sokkal jobban jár ezzel.

- Jaj, ne nézz rám így. - Utaltam arra az elszontyolodott képre, amit vágott. Úgy nézett ki, mint egy édes, hatéves kisfiú, akit megfosztottak a legjobb szórakozásától. De szó mi szó, eléggé elálmosodtam, vagyis inkább elfáradtam. Volt egy olyan érzésem, hogy amint egy ágyféleségbe vagy fotelbe vagy akármibe kerülök, elalszom, méghozzá olyan módon, mint akit fejbe csaptak.
Elindultam arra, amerre ő, elvégre én nem ismertem annyira a helyet, hogy képes legyek magamtól tájékozódni. - Azzal nem lesz baj. - Vontam hanyagul vállat. Egy ágy? És? Mi ezzel a probléma? - Mi vagy te, hogy a földön aludj? - Kérdeztem elhalva és megfontoltam lépdeltem felfelé a lépcsőn, mert nem hiányzott, hogy egy rossz lépés következtében leguruljak róla. Azt biztosan megérezném, ha mást már nem nagyon. A kék-zöld foltok amúgy sem állnak jól nekem.
- Kezdesz megváltozni! Micsoda úriember. - Pukedliztem aprót az ajtó előbb és beléptem a szobába. Egy ágy hevert középen, másra nem is nagyon fókuszáltam, amúgy sem volt valami világos a terepszemléhez. Azért körbevizslattam a tekintetemmel a "környéket", ám nem kellett többet tennem három lépésnél, hogy leülhessek az ágyra.
Lerúgtam magamról a cipőmet és hanyatt dőltem, a kezeimet a hasamra kulcsolva néztem a plafonra. Most örültem annak, hogy mindössze egy combközépig érő nyári ruha volt rajtam, így nem kellett nadrágban aludnom.
- Te nem jössz? - Kérdeztem vigyorogva. Az alkohol szüntelenül dolgozott bennem.

- Az úriemberség csak a látszat - forgattam meg a szememet vigyorogva, miközben becsuktam magunk mögött az ajtót. Senki és semmi nem fog minket megzavarni, úgyhogy azt hiszem, nyugodtan fogunk aludni az éjjel. Bár odalent még egészen halkan szól a zene a lejátszóból, azt már Tatia az emberi füleivel nem hallhatja, engem meg nem igazán zavar. Egy idő után hozzászokom a hasonló dallomokhoz, de minden egyéb zajra úgyis fel fogok riadni. - Dehogynem megyek... mit gondolsz, az ajtóban állva fogom őrizni az álmaidat, mint valami undorító, szőke herceg? - vontam fel a szemöldökömet, majd vámpírsebességemet kihasználva egy pillanat alatt az ágy mellett termettem. Az ötlet már felfelé jövet is benne volt a fejemben, ám most láttam elérkezettnek az alkalmat, hogy egy széles vigyor kíséretében alkalmazzam is. - Teszteljük, mennyire jó a részeg memóriád - húztam le magamról a felsőmet, amit félredobtam a sarokba, majd ezt követően feküdtem be mellé az ágyba. Barátok vagyunk! Meg hát épp elég felsőtestet látott már, de az enyémet egészen biztosan nem. Most legalább, ha nem is csodálja meg, legalább láthatja. - Jóéjt, Tatia. Álmodj szépeket - vigyorogtam továbbra is. Talán egy kicsit nekem is megártott az alkohol... egy picit. Persze nem műveltem különösebb őrültségeket, azt leszámítva, hogy normál esetben nem kockáztatnám, hogy valaki mással alszom, aki fontos Klaus számára.

- Valahogy a fejedbe kell vernem, hogy a mesebeli szerepek nem állnak jól neked. - Nevettem el magam, amikor magára utalt, mint a szőke hercegre. Nem is volt szőke... micsoda gondolatok fordulnak meg az ember fejében, ha nem teljesen józan. Ráfogtam arra, hogy például Freyának igenis ő a hercege. Csak nem volt időm tovább fűzni a gondolatokat, mert éreztem, hogy megfájdul a fejem... te jó ég, nem is emlékszem, hogy mikor fájt egyáltalán. Tényleg jót fog tenni ez az alvás...
- Te mit...? - Azt akartam kérdezni, hogy mégis mit csinál, viszont elég hülye kérdés lett volna, hiszen magamtól is láttam, hogy levette a felsőjét. Úgy döntöttem, inkább bele sem megyek ebbe, úgyhogy csak legyintettem egyet. - Tökmindegy. - Sóhajtottam és pár pillanat alatt végigmértem. Nem rossz, sőt... kifejezetten jó. De hát mi mást is várhattam volna Kol Mikaelson-tól? Helyes pofi, tökéletes test... enélkül nem tudta volna meghódítani a világ nőinek nagy részét. Meg egyébként is, ő egy Mikaelson, az egyik legidősebb vámpír. Alapkövetelmény, hogy tökéletes legyen, ahogy nálam is az volt.
Nem igazán hallottam - vagy ha hallottam is, akkor nem fogtam fel -, hogy mit mondott a későbbiekben. Feljebb csúsztam az ágyon és ezután ismét letettem a fejemet, méghozzá valami szokatlanul kényelmesre. Hogy egy párna volt-e vagy esetleg Kol mellkasa... jó lett volna tudni. Bár az utóbbinak nagyobb esélyét láttam, hiszen amikor legelőször az ágyra néztem, párnát nem láttam... ám ezen időm sem volt gondolkozni, mert rögtön magával ragadott az édes álom és tudatlanság.

(erdő, ösvény)

Követtem a zenét. Úgy hittem, erdőbéli sátorozókra bukkanok majd rá. Nem bántam volna. Momentán három-négy fogásos vacsorát is elképzeltem volna magamnak. Éhes voltam, nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire a kiszáradás szélén. Hiába, a zacskós vér nem az én kedvencem...
A meglepetésem annál nagyobb volt, mikor nem sátrat, hanem egy házat pillantottam meg. Mint valami nevetséges horrorfilmben... egy kihalt ház az erdő mélyén, ahol szól a zene, és ki tudja miféle lények várják a betérőket. Bár itt az egyetlen természetfeletti lény alighanem én vagyok. Hacsak szellemeket nem rejt a vityiló, azok meg simán nem érdekelnek.
Beóvakodtam, és máris megütötte az orromat az ital szaga. Nofene... valami buli folyhatott itt. Kissé lejjebb halkítottam a zenét, hiszen a saját lépteimet is alig hallottam abban a szörnyű ricsajban. Találtam egy üveget, beleszagoltam, és elmosolyodtam. Na igen... ez az igazi minőség.
De egy valami zavart. Az illatok, amiket éreztem, olyan különösek voltak. Ismerősek, túlontúl ismerősek. És ahogy tovább szagoltam az üveget, már tudtam, kit-mit érzek. Tatiát! Tatia Petrovát, személyesen. Az ő illatát nem keverem össze máséval, sem Katerinával, sem pedig a Gilbert lányéval. Tatia idejött volna, méghozzá nélkülem? De minek? Egy buliban én is benne lettem volna...
Az emeleten ekkor megmozdult valami. Halk neszezés támadt, és úgy döntöttem, nem gondolkodom tovább. Felrohantam a lépcsőkön, megállva egy ajtó előtt. A szúette fára tapasztottam a fülemet, és ekkor meghallottam bentről valami mást is. Egy másik lélegzetet. Valaki volt itt Tatiával.
Éreztem, ahogy a keserű harag, és valami baljós érzés elönti az egész lényemet. Fogaim megnyúltak, szemeim alatt kiütköztek a sötét erek, és mikor átengedtem magam a tomboló haragnak, egy rúgással berúgtam a szoba ajtaját, hogy rámeredjek Tatia, és a félmeztelen Kol békés ölelésben összefonódott párosára.

Vigyor kúszott az arcomra, ahogy Tatia a mellkasomra hajtotta a fejét. Hogy ebből milyen gondolkodása lehet majd reggel! Nem sokkal később már békésen is szuszogott a karjaimban, én pedig néminemű fülelés után követtem a példáját, és engem is elnyomott az álom.
Arra riadtam fel, hogy valaki berúgja a szobaajtót, megtörve ezzel a békés csendünket. Pár pillanatig csak tovább feküdtem, annak reményében, hogy csak egy álom, ám amikor ezután is érzékeltem az illetéktelen jelenlétét, az ösztöneim nagy nehezen végre reakcióba léptek, és kiugrottam az ágyból, egyenesen szembenézve a behatolóval. Az arcom átváltozott, a védelmi ösztön, hogy önmagamat és Tatiát megvédjen, tökéletesen működött. Egészen addig, amíg meg nem láttam, kivel állok szemben.
- Nik? - kérdeztem döbbenten. Bakker! Ez nagyon kínos helyzet... - Ez nem az, aminek látszik! - mentegetőztem.

Tényleg úgy aludtam, mint akit fejbe ütöttek. Nem is... olyan szintre süllyedtem, mint egy csecsemő, aki csak akkor ébred fel, ha arra már egetrengetően nagy szükség van. Néha ugyan egy-két pillanatra kiléptem a teljes öntudatlanságból, de akkor sem keltem fel, hanem kényelmesen aludtam tovább. Még arra is mérget vettem volna, hogy egy centit sem mozdultam azóta, mióta elszundítottam.
Összerezzentem, amikor egy hatalmas csattanást hallottam. Te jó ég, mi van itt? Összedőlt a ház? Király, pont emberkoromban kell kifognom azt, hogy rám omoljon egy épület...?
Próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy legalább lássam, mégis mi folyik itt, de nem nagyon akaródzott... fáradt voltam, fájt a fejem és... hol vagyok egyáltalán? Csukott szemmel elég nehéz volt megállapítani, így nagy nehezen, amikor mozgolódást éreztem magam alatt... várjunk csak! Ez nagyon gyanús nekem! Biztosan látni akarom, hogy mi történt?
Végül meggyőztem magam és a hátamra fordulva lassan nyitottam ki a szemeimet. A plafon ismerős volt, ez jó jel. Viszont amit hallottam, az nem volt az... Kol hangja, ahogy azt mondta, hogy Nik. Ha ő az a Nik, akire én gondolok... akkor elkezdhetek pánikolni.
Felültem az ágyon, mint akit kidobtak onnan, viszont muszáj volt megtámaszkodnom, mert éreztem, hogy egyébként eldőlök. Megpróbáltam gyorsan felmérni a helyzetet... Kol álldogált az ágy mellett, átváltozott arccal és félmeztelenül, valamint Klaus az ajtóban eléggé vérmes ábrázattal. Egyetlen, nagyon cifra szó jutott eszembe, de még ez sem fejezte ki azt, amit hirtelen éreztem. Itt bajok lesznek...
- Klaus... - Nyögtem ki elhalóan és ekkor jöttem rá, hogy Kol nagyon könnyen beszél, csakhogy én nem nagyon emlékeztem arra, hogy miért is van ő félmeztelenül. - Kol-nak igaza van. Ne légy dühös, oké? - Túrtam bele a hajamba és próbáltam észrevétlenül megfeszíteni a vállaimat, hogy legalább azok ne fájjanak. Felálltam és nagy levegőt vettem, a fejfájásom mégsem akart elmúlni. A fenébe, ez nehéz menet lesz.

Hörögni kezdtem. Még van pofája ennek a szemét öcsémnek azt mondani, hogy.... még meg akarja magyarázni?
- Szemétláda! - sziszegtem, és a következő pillanatban neki is ugrottam. Ha egyszer már visszamászott a halálból, hát most én magam fogom visszarugdosni oda!
- Rohadék....! - ordítottam, és ökölbe szorított kézzel ütöttem. Bele, egyenesen a képe közepébe. Szinte éreztem a kezemen, hogyan roppantak a csontjai.
- Megöllek! Széttaposlak! - üvöltöttem magamon kívül, és nem is tudom, hányszor ütöttem meg újra és újra.

Gondolhattam volna, hogy nem fogja elhinni a magyarázatomat... csak tudnám, mi a jó büdös francot keres itt, vagy mi vonzotta erre... Csak aztán a tőle megszokott módszerhez folyamodott, és nekem esett. Esküszöm, nem értem, minek kell ilyen erősnek lennie, pedig kivételesen még el sem követtem semmi olyat, amiért megérdemelném. Oké, én semmiért nem érdemlem meg, de amikor az ökle a képemben landolt,már kezdtem elveszíteni az egyébként sem létező türelmemet. Na nem, arról szó sem lehet, hogy én nem fogok neki visszaütni! Igaz, hogy valószínűleg kétszer annyit kapok majd érte, de ez a legkevésbé sem érdekelt, mert kihasználva a két ütése közötti időt, lendületet vettem magamon,és fölé kerekedtem... Tudom, hogy ez kb csak fél percig, ha tarthat, úgyhogy kihasználtam az addig is meglévő időmet, hogy én is bemossak neki párszor... jónéhány elég cifra szitokszó kíséretében.
- Mi a jó büdös francot képzelsz? - sziszegtem a képébe. Idejön, beront oda, ahová meg sem volt hívva, aztán meg nekem esik, mielőtt elmagyarázhatnám. Igen, ez ránk vall. Igazán ránk. - Ránk rontasz, aztán csak így nekem esel? Elmehetsz te a pokolba, Nik!

A nyugtatásom nem éppen vált be, bár beláttam, hogy a "ne légy dühös, oké?" ebben a helyzetben kicsit kevés. Láttam Klaus arcán, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot és... nem hibáztattam, hiszen én magam is kicsaptam volna a balhét, ha ilyen helyzetben találom valaki mással, de ez tényleg nem az volt, aminek látszott! Talán egyszer fordult elő ilyesmi az életemben, az sem most történt, hiszen soha nem kellett magyarázkodnom senkinek, hogy mégis kivel és miért fekszem egy ágyban... a fenébe is!
Azonnal ugrottam, ahogy Klaus Kol-ra támadt. Ezt nem hagyhatom, főleg úgy, hogy Kol az egyik legjobb barátom, ők pedig testvérek... nem mintha ez érdekelt volna a legjobban, de ha Klaus begurul, képes agyonverni Kolt úgy, hogy ő is halhatatlan. Ezt nem fogom végignézni!
- Klaus! - Kiáltottam el magam, viszont nem úgy tűnt, mint akit kimondottan érdekel, hogy mit sipítozok itt jobbra-balra. - Klaus, állj már le! - Emeltem meg még jobban a hangomat. Ha vámpír lennék, egyszerűen leszedném róla, de így? Mit csinálhatnék? - Ne bántsd! -Próbáltam volna odalépni hozzájuk, de ekkor megtorpanva láttam, hogy Kol felülkerekedett Klaus-on és rajta volt a sor, hogy néhány isteneset behúzzon a bátyjának. Ezt sem hagyhatom... eszembe jutott, hogy míg ők verekednek, addig én szépen kisomfordálok az ajtón és lesz ami lesz, rendezzék el egymást között. Ez illett volna a leginkább hozzám, csak hát rájöttem, hogy annak sem lenne jó vége, ha eltűnnék, így inkább kicsit tartva tőlük lépdeltem közelebb a két sziszegő kígyóhoz. Féltem tőlük? A francba az erőtlen emberléttel! Legszívesebben toporzékoltam volna kínomban!
- Kol.. - Szólítottam meg az a felet, aki talán egy picivel jobban kapható volt a normális szóra. Azt a megfogalmazást hülye ötletnek tartottam, hogy Klaus ránk rontott, ám ebbe én még mindig nem akartam beleszólni, mert időt sem kaptam emlékezni. - Hagyjátok abba! Szállj le róla... kérlek! - Tettem hozzá ezt az apró, általam nemigen használt szócskát, amivel esetleg jobb belátásra bírhatnám mindkettejüket. - Ne csináljátok ezt! Nem történt semmi... tényleg nem! - Néztem már Klaus-ra kérlelően. Nem akartam, hogy miattam püfölje az egyik legrégebbi és legjobb barátomat... egy félreértés miatt... ugye félreértés volt? Ekkor Kol-ra pillantottam, hogy légyszíves erősítse meg azt, amit hadoválok.

Négy-öt ütés után éreztem, hogy ezúttal fordul a kocka. Kol kerekedett felül. Ha volt valami, amit kedveltem az öcsémben, az a harciassága volt. Szinte némán könyörögtem azért, hogy üssön meg... hogy szítsa bennem a haragot, a gyűlöletet ezzel még magasabbra, hagy veszítsem el a fejem, és hagy öljek, hagy gyilkoljak kedvemre. És ő, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, engedelmeskedett is. Éreztem a saját vérem ízét a számban, és ez volt az a pillanat, mikor végképp a szemem elé borult valami lila köd.
Egy mozdulattal lelöktem magamról Kolt, és felpattantam, de csak azért, hogy amint talpon állt, rá vessem magam. Ezúttal nem ütni akartam.... A fejem előrelendült, és egyetlen jól irányzott, kegyetlen harapással martam a nyakába, és csak téptem a nyers húst vad önkívületben. Már nem úgy, mintha vámpír lettem volna, hanem mintha a bennem élő farkas kegyetlensége tört volna felszínre.

Tompán érzékeltem Tatia nyugtatónak szánt szavait, ám pontosan tudtam, hogy ez kevés. Ő nem fog leállni, akkor én minek? Aztán egy pillanatra találkozott a tekintetem a tanácstalan barátoméval, aki nagyon úgy tűnt, nem tudja, hogy most igazat mondunk-e. Némán, egy apró fejrázás és egy villanásnyi mosoly kíséretében feleltem neki, aztán... A következő pillanatban a bátyám borostyánsárgáva változott tekintetébe meredtem. A francba! Nem volt időm kitérni a harapása elől, ami így valahová a vállamba talált be. Számít az? Egy elcseszett hibridharapás, ha nem is öl meg, kínok közé taszít, meglehetősen hosszú ideig. Talán ha visszaharapok... De akkor újabb és újabb csapásokkal büntet. Ezt utálom benne. Lehetek akármilyen hatalmas, ő mindig is több lesz nálam. De harcolni fogok... Mert a gyengesége az önkívületi állapota. Az ösztön... Nem leszek áldozat. Minden létező erőmet a végtagjaimba összpontosítottam, mire sikerült őt lelöknöm magamról. Még nincs lejátszva, és most nem akarok menekülni. Csak a szoba sarkába húzódtam.
- Gyerünk Nik! Bizonyítsd be, hogy te is olyan gyenge vagy, mint a többi! Hogy is mondod? A szerelem a mi legnagyobb gyengénk - mosolyodtam el gunyorosan. Ha így, hát így. Képes lenne engem is megölni Tatiáért? Tegye! Próbálja! De attól életünk elmúlt ezer évének álszent maszlagja számára is csak egy hazugság. - Legalább legközelebb tudni fogod, mit tegyél, ha valaki tényleg a csinos kis lábai közé akar férkőzni. Én Elijahtól jobban félteném - vigyorogtam tovább. Jellemző, hogy amíg ők egy lány után szaladnak, addig én nevető harmadikként összebarátkozom az illetővel.

Kol tekintete nagyjából megnyugtatott. Bíztam benne, tudtam, hogy nem hazudna ebben az ügyben... a francba, akkor Klaus a semmiért próbálja halálra verni! Sok mindent annyiban szoktam hagyni és legyinteni, de ez nem fogom... ki ne találják már, hogy végignézem a testvérharcot. Ahhoz túlságosan is fáj a fejem!
Még inkább elkerekedett szemekkel figyeltem, amikor Klaus arca teljesen elváltozott. A szeme szíve aranysárgába váltott és ebből tudtam, hogy most már nem a vámpír, hanem a farkas énje tartózkodik a szobában. Egyik jobb, mint a másik, kívánni sem lehetne érdekesebbet!
Kétségbeesetten néztem körbe a szobában. Egymagam nem mehettem ellenük, kellett valami... valami éles, szúrós, nagyot ütő... a szék! Ó, tökéletes!
Sietősen az öreg székhez léptem és megállapítva, hogy fából van rögtön fogtam és egy határozott mozdulattal letörtem a lábát. Erőm nem volt sok, a fejembe nyilallt a fájdalom a mozdulat miatt, de arra azért még képes volt, hogy gyorstalpalón összeeszkábáljak egy karót.
Legújabb fegyveremmel indultam el feléjük és egyetlen lendítéssel Klaus hátába szúrtam. Erősen, jó mélyen, hogy biztosan megérezze! Nem érdekelt, hogy mi ordibálok, na most majd figyelni fog rám!
- Hagyd már őt békén! - Ordítottam szintén Klaus-nak címezve. Nem tetszett, hogy ok nélkül bántotta Kolt... a barátomat... lehet, hogy ő úgy látta, hogy igenis megérdemli, de nem!

Szóval hergel. Még mindig hergel.... Kol, ez a fafejű barom. Nem elég neki, hogy néhány napig a pokolban fogja érezni magát egy ilyen harapástól? Hát jó. Ő akarta.... ma, ha hazamegyek, el ne felejtsem elmondani anyámnak, hogy egy gyerekét húzza ki az élők listájáról.
Épp lendületet vettem, hogy rávessem magam Kolra, de elkövettem azt a hibát, hogy az elmúlt percekben engedtem, hogy Tatia kisétáljon a látóteremből. És most azt hittem, maga a csillagos ég szakadt rám, mert ekkora súlyt, és ilyen hirtelen fájdalmat ugyan mi okozhatna mást?
De a saját kérdésemre megkaptam a választ, mikor Tatia hangja megszólalt a hátam mögött.
- Ennyire jó volt vele, hogy így félted? - sziszegtem, és nyálam a dühtől, de a kíntól is a padlóra csepegett. Ugyanakkor magam is éreztem, hogy a farkas sárgán világító szemének fénye már kihunyt a pillantásomban.

Láttam a szemében, hogy készül az újabb, gyilkos támadásra. Talán ezt túl sem élem, de aztán feltűnt Tatia, aki bátorsága és találékonysága lévén egy hirtelen készített karóval hátba szúrta Niklaust. Na, ezt nem gondoltam volna. Igaz, a bátyám szavai már pontosan ide valóak voltak. Szívesen mondanék neki néhány extra csípős dolgot, hogy tudja, hová menjen az érthetetlenségével. De nem tettem. Hergelhetném, de egyelőre felesleges, amíg van pár percem közölni vele az igazat. A vérét persze ezután se kapom meg.
- Tatia csak a barátom, Nik - léptem közelebb hozzá. - Ismer olyan titkokat, amit senki más, és nem élt vissza velük. Én sem árultam el senkinek, még neki sem, hogy évszázadok óta tudom, életben van. És a barátságunkat nem teszem tönkre azzal, hogy lefekszem vele - forgattam meg a szememet. A kérdés, hogy mennyire hisz nekem, bár gyanítom, semennyire. Mi oka lenne rá, ha minden körülmény ellenünk szól? Talán mégsem Tatia megviccelésén kellett volna gondolkodnom. Mindenesetre felkészültem az újabb támadására.

Végre! Köszönöm, erre vártam! Nem arra, hogy Klaus fájdalmasan felordítson, hanem arra, hogy észrevegye magát, bár így jobban belegondolva nem volt a legbölcsebb döntés karót állítani a hibrid-pasim hátába. Mindegy, nem tudom visszaforgatni az időt és egyébként sem arról voltam híres, hogy visszakozok, úgyhogy rezdületlenül álltam Klaus már kevésbé borostyánszínű, de ennek ellenére eléggé mérges tekintetét.
- Ha figyeltél volna rám az elmúlt percekben, akkor hallhattad volna, hogy nem történt semmi! - Állítottam már magabiztosabban és bősz bólogatásba kezdtem, ahogy meghallottam Kol szavait. Meg akartam kérdezni tőle, hogy jól van-e, de a harapásból kiindulva ostoba kérdés lett volna és nem akartam tovább hergelni Klaust sem. Az egyikőnknek sem lenne jó. - Kol-nak igaza van. - Halkult el a hangom és a tekintetem a két férfi között szaladgált. - Barátok vagyunk! Csak barátok! - Jelentettem ki halálosan komolyan. De hülye helyzet... bizonygatnom kell, hogy nincs közöm úgy egy férfihoz... pár héttel ezelőtt röhögtem volna saját magamon. - Nyugodj meg... tényleg nem arról van szó, amire te gondolsz.

- Ha figyeltél volna önmagatokra - csikorgott a hangom, és még mindig térdeltem a padlón, egy kezemre támaszkodva - félreérthetetlen helyzetben találtalak titeket. Ja, ez amolyan barátság-kefélés volt, mi? - hörögtem haragosan, és rákiáltottam Tatiára.
- Szedd ki ezt a szart a hátamból! - igyekeztem hátrafelé nyúlkálni, sikertelenül. - Nem mondom el többször! Mi az, csak így tudsz engem legyőzni? - vágtam oda Kolnak.

Hazugság lenne, ha azt mondanám, nem tetszett a helyzet jelenlegi állása. Karóval a hátában nem jelentett nagy veszélyt, anélkül meg... Hát, majd kitalálok valamit. Vagy ha nem, akkor menekülök egy sort. Kezdem azt hinni, hogy a semmiben sokkal jobb sorsom volt, mert ott nem fájt semmim, itt meg kezdem érezni, ahogy hasogat a harapása helye. Mégis nevetni támadt kedvem, amikor azt mondta, szerinte csak így tudom legyőzni. Részben igaza is volt, részben nem, viszont nem kötöm az orrára, hogy talán vannak nála hatalmasabb lények is.
- Nos, talán csak így, őhibridsége - tártam szét a karomat. Ismét közelebb léptem, és letérdeltem elé. - Csak anyánk tehet róla, hogy te erősebb vagy, és királynak képzeled magad. Ne felejtsd el neki megemlíteni legközelebb, hogy csessze meg, amiért már ő is megölt - morogtam. Jelen pillanatban dühös voltam. Klausra, anyánkra, a harapásra... Persze nekem épp úgyis mindegy, szóval mielőtt még Tatia kiszedhette volna a karót Klaus hátából, az öklöm ismét meglendült, egyenesen a bátyám képébe. Sok dologért gyűlöltem. Nagyon sokért, de most, amíg van időm, ideje törlesztenem valamit.

Dühösen morrantam egyet. Igen, most már én is nagyon ingerült voltam. Utáltam ezt a makacsságot, hogy nem lehet vele beszélni, mert ha a fejébe vesz valamit, akkor az úgy van, másik variáció nincs is. A francba ezzel az egésszel! Egyszer akarom magamat jól érzeni, erre balhé lesz belőle? Normál esetben éveztem volna, de ez nem volt vicces.
- Nem feküdtem le az öcséddel! - Legszívesebben Klaus képébe mondtam volna, hogy hová menjen, ám mérget vettem volna rá, hogy rá se hederítene, sőt meg sem hallaná. - A mondat melyik része felfoghatatlan? Mert ha elmondod, akkor szívesen segítek értelmezni! - Túrtam bele feszülten a hajamba. Már ott tartottam, hogy tényleg mindegy lett volna, ha az éjjel lefekszem Kol-al, így legalább jogosan csinálta volna a balhét. Na szép...
Ki akartam szedni a hátából a szék lábát, de mire léptem egyet, addigra Kol ismét behúzott egyet a bátyjának. Ez komoly? Mikor hagynák abba végre? Ha most kiszedem a karót, akkor... Klaus ismét nekiugrik Kol-nak. Megőrülök tőlük!
- Ne bántsd Kol-t. - Suttogtam Klaus-nak kérlelően és kicsit tartva tőle óvatosan elkezdtem kihúzni belőle a fadarabot, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki.

Még mindig a nyomoromat élvezte mind a kettő. Kol viszont szemmel láthatóan jobban. Sőt, érezhetően jobban, amit az arcomba csapódó ökle is érvényesített. Nem szóltam egy szót sem, csak lenyeltem önnön véremet, és olyan tekintetet vetettem rá, hogy csodáltam, amiért nem pattantak ki karók a szememből - ahogy Zeusz kezéből villámok - hogy helyben halálra sújtsák ezt a kis szemétládát.
- Na persze hogy nem - morogtam Tatiának, és fogaimat összeszorítva hagytam, hogy végre megszabadítson attól az átkozott cölöptől. - Azért feküdtetek egymáson ilyen békés egyetértésben, ráadásul hiányos öltözékben - mértem végig megvető pillantással az öcsémet, majd a zsebembe nyúltam.
- Ezt neked vettem - néztem Tatiára fagyosan, majd odadobtam Kolnak a kis dobozt. - De ezek után jobb lesz, ha te adod neki oda.
(a dobozban:)
http://kepfeltoltes.hu/130704/il_fullxfull.367076785_9y3c_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Összébb húztam magamon a dzsekit, és úgy néztem Tatiára, meg Kolra is, mint ahogy Isten nézhetett az emberpárra, mielőtt kiűzte őket a Paradicsomkertből.
- További jó szórakozást - csikorgott a hangom. - Nem foglak zavarni titeket többet - indultam el az ajtó felé. - De csak hogy tudd... - fordultam vissza a küszöbön, Kol szemébe nézve - én a helyedben nem adnék neki több alkoholt. Ha még nem mesélte volna, a drága Tatia a jelek szerint csak csomagban kapható. Ugyanis a gyerekemet várja - léptem ki, és teljes erővel bevágtam magam mögött az ajtót. Legszívesebben üvöltöttem volna a haragtól, és az iszonyatos csalódástól, de ezt az örömöt nem akartam megadni nekik.
Egy hely jutott az eszembe, ahová mehetnék. De előbb még kell látogatnom egy régi ismerőst.

(Mila háza)

Arra számítottam, hogy újabb ütést fogok válaszul kapni... mert hát miért nem? Ám Nik annál sokkal kegyetlenebb volt, de nem velem, hanem Tatiával. A fagyos hangnem, ahogyan a kezembe dobta a dobozt, aminek a tartalmát neki szánta... Én valahogy túlélem, hogy Nik megharapott... Meg persze ő is a kegyetlen szavakat, de úgy, hogy ketten maradtunk... vagyis hé! Hárman! Csak tudnám, eddig miért nem említette a tényt, hogy esetleg terhes. Attól függetlenül, hogy egy szemétláda vagyok, ebben az esetben nem adtam volna neki alkoholt.
- Miért nem mondtad el? - kérdeztem zavartan, miután meggyőződtem róla, hogy Klaus elég távol jár tőlünk. - Nem tettelek volna ki ennek, ha tudom... Egyáltalán biztos a dolog? - érdeklődtem, a kezemben a dobozt tartva. Nem akartam kibontani. Nem nekem kéne átadnom... Nik csak dühből dobta ide nekem. Mert azt hiszi, képes lennék lefeküdni valakivel, akit ő szeret. HA jobban belegondolok, ilyet még egyik bátyámmal sem tettem. Sage eleve nem az esetem, Selena meg csak vágyódott Elijah után, de Elijah nem szerette viszont. AZ unokaöcsémről van szó... vagy az unokahúgomról. Akárkiről is, ha létezik, akkor talán minden egyéb családtagomnál és barátomnál nagyobb veszélyben van.

Lassan húztam kifelé Klaus hátából a karót és miután már a kezemben volt a fadarab, eldobtam a szoba másik felébe. Nem volt szükségem rá, egyébként is csak figyelemfelkeltő eszköznek szántam, semmi másnak. - Miért nem tudod elhinni, hogy... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Klaus rögtön tovább fűzte a mondandóját. Láttam, hogy itt semmi értelme szabadkozni, úgysem fog meghallgatni, elhinni meg főleg nem, amit bizonygatni akarok neki. Pedig most tényleg nem csináltam semmit! És mindennek tetejébe nemrég ígértem meg neki, hogy hűséges leszek hozzá... ennyit a bizalomról, dobhatom kifelé az ablakon.
- Klaus, ne csináld ezt... - Néztem rá meggyötört pillantással, amikor Kol kezébe hajított egy dobozt. A fenébe is, azt akarja, hogy könyörögjek neki, hogy hallgasson meg és ne fordítson hátat nekem? Talán még meg is tettem volna, ha nem csinálja ezt... ha nem néz rám úgy, mint az utálatos képre. Mert jelen pillanatban ez esett a legrosszabbul, pedig általánosságban egyáltalán nem érdekelt senki véleménye. De ő... ő volt.
- Klaus! Nik! - Próbáltam utána szólni, hogy legalább egy kicsit álljon meg, hadd adjam elő neki az én sztorimat, de becsapta maga után az ajtót, ezzel együtt elérte, hogy én az ágyra roskadjak és hatalmasat, keserveset sóhajtsak. Mindössze Kol szavai szakítottak ki a gondolatmenetemből, miszerint nem kellene Klaus után mennem. Forgalmam sem volt merre ment, hol találhatnám meg... biztosan keres magának egy nőt és gerincre vágja, mintegy bosszúként azért, amit szerinte Kol és én elkövettünk ellene.
Összeszorított ajkakkal fordultam Kol felé. - Nem biztos. Egyáltalán nem az. - Mondtam halkan a babára utalva. - Azért nem szóltam róla, mert el akartam felejteni... mindent, ami ahhoz kapcsolódik, hogy ember vagyok. - Vallottam be nyelve egyet, majd keserűen felnevettem. - Tudom, hogy ez szörnyen hangzik... ezért is nem lennék jó anya. Már ha ez a gyerek létezik... - Csóváltam meg a fejemet. Ezt nem hiszem el... és mi van, ha a baba él? Akkor mi lesz? Erre a gondolatra a nagyon is lapos hasamra vándoroltak a kezeim, nem voltam képes ellenállni a mozdulatnak.
- Pár napja meglátogattuk Esthert, aki azt mondta, hogy talán azért nem változok vissza emberré, mert a természet jóvá akarja tenni azt a hibát, amit ezer éve elkövetett. - Bukott ki belőlem. - Figyelmeztetett, hogy előfordulhat, hogy terhes vagyok. - A térdeimre könyököltem és ismét sóhajtottam egyet. - Emlékszem arra, hogy este mindketten az újabb lehetőségekre ittunk. Nekem nem kellett több, mint... - Pillantottam az órámra. - 6 óra, hogy elcsesszem az enyémet. - Állapítottam meg lemondással a hangomban. Erre már ihatom a hideg vizet...

Szóval nem biztos... De ahogyan ösztönösen viselkedett, ellentmondott azoknak a szavainak, hogy talán nem szeretné azt a kisbabát. Bár... kérdés, hogy közülünk lenne-e valaki egyáltalán, akiből jó szülő lehetne? Nem tudunk biztonságot adni a gyerekeinknek. Törődést meg végképp nem, hiszen az nem fér bele az életünkbe.  Nem,amikor gyakran az életünkért harcolunk, vagy életeket veszünk el. Csuromvéresen meg nem lehet normális gyereket nevelni. Mégis... ki vagyok én, akinek van egy lánya, akiről képtelen gondoskodni, hogy ítélkezzek?
- A természet elég hülye, hogy ezer év után akar jóvátenni dolgokat... Bár nem hülyébb, mint én - próbáltam lazának látszani, ám úgy, hogy a vállam egyre jobban égett a harapás következtében, eléggé nehéz volt. Épp elégszer haraptak már meg ahhoz, hogy tudjam, mi fog következni mi után... Tehát jobb lenne minél előbb elpucolni, viszont nem fogom ilyen állapotban itt hagyni őt... Leültem inkább az ágyra, és onnan figyeltem őt a tekintetemmel. Nem akartam firtatni, mit tett tönkre ezer éve a természet, főleg mert úgy vagyok vele, a természet kismiska anyám mesterkedéseihez képest. - Talán nem rontottunk el mindent... - tűnődtem. - Ha Freya feltámad, Klaus kénytelen lesz beismerni, hogy nem feküdtem le veled. Vagy... ó, a jó büdös francba! - keltem ki magamból. Nem... Nem... Az elcseszett, kurva életbe! Ezt egyszerűen nem hiszem el... - Nem... nem... lehetetlen - ráztam meg a fejemet, és talán máris úgy tűntem, mint akin hatni kezdett a farkasméreg. Pedig a mostaninál tisztább nem is lehetett volna a helyzet. - Tudod, mivel tud a legjobban bosszút állni kettőnkön? Nem azzal, hogy most megharapott. Freyával. Ha ő nem is hiszi el Klaus teóriáját, elég egyetlen rossz mozdulat tőlem, és Klaus ott lesz. Vajon mennyi ideig tarthat neki olyan dolgokra rávennie, amiket valójában nem is akar? És akkor mindkettőnkbe belerúghat... Belém, mert tudja, hogy szeretem. Beléd, mert kedveled. De nem, nem vonom vissza az ígéretet, hogy én is helyrehozom a hibáimat - ráztam meg a fejemet, és most már biztosra vettem, hogy a színtiszta őrület kerülget, ami a méreg nélkül is megvan bennem. - El fogom fogadni Klaus kihívását, és nem hagyom, hogy ilyenfajta bosszút álljon rajtam, valami olyan miatt, amit kivételesen nem követtem el - bizonygattam.

- A természet sohasem volt normális... - Ezer év alatt nagyon elegem lett a szellemekből és a hozzájuk tartozó blablákból, most sem kértem az úgynevezett segítségüket. Nem akartam visszaváltozni emberré, a szülőség pedig tényleg nem az én asztalom akkor sem, ha eleinte kicsit vágytam rá. Ezek után... elképzelni sem tudtam, hogy anya legyek. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy akárki is azzal akarna bántani egy ártatlan gyereket, hogy én legyek az anyja... Erin-nel is elszúrtam, most miért lenne más?
Összevont szemöldökkel néztem Kol-ra, aki mint valami őrült kezdett el hadoválni különböző dolgokról. Á, Klaus megharapta... lehet, hogy ezért kezdett el mindenfélét összehordani, bár volt igazság a szavaiban.
- Kol, jól vagy? - Kérdeztem a vállára pillantva. Eléggé csúnya volt a seb, de mi mást lehetett volna várni egy hibrid harapásától? Főleg úgy, hogy az első és legerősebb hibrid ajándékozta meg Kolt ezzel. - Klaus nem fogja belekeverni Freyát a dolgokba, ebben biztos vagyok... emlékszik rá egyáltalán? Nem tudom... inkább kerüld el a bátyádat egy ideig... én megpróbálok majd beszélni vele, ha egyáltalán szóba áll velem. Addig fogom neki hajtogatni, hogy semmi sem történt köztünk, míg el nem hiszi. - Próbáltam magamat is megnyugtatni, hogy ez ilyen egyszerű menet lesz, de korántsem látszott ilyen fényesnek a helyzet. - Előbb-utóbb be kell látnia, hogy most nem neki volt igaza és nem feküdtem le veled... - Sóhajtottam egyet. - De azért a biztonság kedvéért tényleg próbáld meg elszigetelni magadat és Freyát is tőle, ha feltámasztod. - Tettem hozzá. Igaz, hogy Klaus-ból bármit ki lehetett nézni, ám... jelenleg még én sem voltam képes ara, hogy belelássak a fejébe. Ez egyébként is lehetetlen küldetés volt.
- Rosszul néz ki. - Néztem ismét a sebre. - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. - Mondtam őszintén, pedig ez is ritkaságszámba ment nálam. Viszont Kol a barátom volt és miattam fog szenvedni ki tudja meddig,..