Azt hiszem megőrültem. Mint mostanában mindig most is pontosan azt csinálom, amit nem kellene. De hibáztathat ezért bárki is? A francokat. Ha egyszer jól érzem magam valakinek a társaságában, akkor jól érzem magam és kész. Nem kell senkinek sem megfelelnem. Mi vagyok én rasszista, hogy amiatt kerüljem el nagy ívben, mert vámpír? Oké. Lehet, hogy ez lenne a legésszerűbb döntés, hiszen talán az életemet kockáztatom azzal, hogy még mindig itt vagyok, hogy nem mentem el az első adandó alkalommal. De nem is fogok. Nem vagyok az a típus, aki egyszerűen csak megfutamodik. Makacs vagyok. Nagyon. De ez az én bajom jelenleg nem az övé. Vele tartok, mert így döntöttem és senki és semmi nem tud megakadályozni ebben. Még a kis figyelmeztető hangok sem. Nem érdekel. Én irányítom az életemet és nem a paranoia. Lehet, hogy rövid lesz, de az enyém. – Azt nagyon megköszönném. – Nagyokat pislogtam rá, mintha tényleg valami csodát tenne ezzel. Jól éreztem magam. Nem emlékszem, hogy utoljára, mikor éreztem magam ilyen jól. Mondhatnám, hogy múlt éjszaka, de az inkább volt zavaros.. Előbb vagy utóbb Jason-nel is beszélnem kell, de most nem Ő a legfontosabb. Nem tudok róla tisztán gondolkozni még nem. Ezért felesleges is rajta töprengeni. – Fantáziám elég sok mindenhez van.. Azonban ez még nem jelent semmit. – Próbáljuk meg kimagyarázni a kimagyarázhatatlant. Első lecke. Az arcom vöröses színben pompázott. El sem hiszem, hogy ezeket kimondtam hangosan.. Na, mindegy. Vele olyan, mintha ez valamilyen szinten természetes lenne. Megnyíltam neki túlságosan is egyszerűen. Felüti a fejét bennem az, hogy talán megigézett. De nem. Nem tette. Tudom jól, hogy mit mondott. Nem hagyom senkinek sem, hogy bántson. Valahogy sokkal jobb érzés volt ezt az ő szájából hallani, mint bárki máséból. Na, jó talán tényleg kezdek egy kicsit megőrülni. Mit számít? A világ maga is őrült. De még mennyire.. Lehet, hogy hozzá kellett volna már szoknom a közelségéhez, de ez még mindig nem történt meg. Kicsit elpirultam, majd a fülembe súgott dologtól rögtön felcsillant a szemem. – Mégis mire gondolsz? – Tényleg érdekelt.. Verbéna az oké.. Ha nem lennék feledékeny, akkor most sem lett volna ezzel probléma. Az egyetlen probléma csak az, hogy feledékeny vagyok. Nem is kicsit. Egyszer, majd ez hozza a vesztemet, de remélhetőleg nem most. Nem szeretnék vámpírként ébredni.. Vagyis valami olyasmiként. Amennyire, már sikerült megismernem ahhoz próbáltam viszonyítani a házat. Nekem az első is megfelelt volna, mert egyszerűen gyönyörű volt. De valahogy mégsem volt az Ő stílusa. Ezért nem is ragadtam le annál az egynél. Majd pedig a másodiktól, már a lélegzetem is elállt. Egyszerűen tökéletes volt. Ha tovább mennénk csak veszítenénk vele.. Nem, mintha nem jöhetnénk vissza, de akkor is. Felesleges tovább keresni, amikor ez a hely maga a főnyeremény. Alig bírtam levenni a szemeimet a házról s annak minden egyes pontjáról. Mikor ez megtörtént a tekintetem találkozott Dex-ével. Halványan elmosolyodtam. – Szerintem tökéletes. – Jelentettem ki.
Persze tehetném, hogy megölöm, ezzel is megszabadítanám attól, hogy a többi vámpír bántsa, de akkor kivel dumálnék ilyen jó ízűen? Jó, ember, de nincs kőbe vésve, hogy mindenkit meg kell ölnünk. És nem szeretem az olyan vámpírokat, akik nem gondolkoznak. Mert ha minden egyes vacsora partnerünket megöljük, utána kiből fogunk táplálkozni? Idióta barmok. Nem mellesleg, örömmel legeltetem a szemem az élő lányon, mint sem az élettelen hulláján. - Nyugi, nem lesz baj. – vigyorodtam el. Nem akartam tovább feszegetni a témát. Láttam, hogy tényleg szeretné. Én pedig megadok neki mindent. Bár csak most ismertem meg, még is, nagyon vonzz. A közelsége jól esett, ahogy az illata körbe járta az érzékszerveimet, ahogy moccant. Férfi vagyok, és ő egy gyönyörű lány, még jó, hogy megindít a közelsége. - Néha szeretnék olyan tulajdonságokat, amikkel belelátok a másik fejébe. De ilyen csak a filmekben van. – vontam meg a vállam egyszerűen. Tényleg kíváncsi vagyok, mi jár a fejében. Bár lehet jobb nem tudni. Vannak olyan nők, akik mindenre gondolnak, egyszerre ezer dologra. Én tuti bekattannék. Ahogy elnéztem a házak nagyon tetszettek, én nagyon nem néztem körül, inkább őt figyeltem. a szemei csillogása elárulta, nem kellet volna ki mondania sem. - Akkor ez lesz. – csaptam össze a tenyeremet és oda léptem az eladónkhoz. - Nem emlékszik semmire, még a házra sem, sosem vlt eladó, csak véletlenül került fel a listára. – igéztem meg a nőt és a kezembe adta a kulcsot, majd elment. - Ennyi volt. – vontam vállat, majd a zsebemből előhalásztam egy apró karkötőt. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét, óvatosan ráillesztettem. - Ez megvéd az igézéstől és minden egyébtől. – mondtam halkan, majd távol léptem tőle. Majd megnéztem a frissen vett házamat. Szerencsére a bútorok bent voltak, majd a ruháimat kell elhoznom, bár lehet, inkább vásárolni megyek. Szép ízlése van Oliviának, meg kéne, háláljam neki ezt a szép házat. Csak ötletem nincs, hogy mit kéne tegyek. Nem vagyok jó ezekben, főleg, hogy pasija van.
Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg abban a házban fogok meghalni, amit segítek neki kiválasztani. Miért is jutott volna ilyen az eszembe? Nem bántott és kétlem, hogy később bántana.. Mert megölhetett volna, de nem tette. Bár nem akarom megérteni, hogy mi játszódhat le a fejében. Mégis csak egy vámpír és vannak, akik.. Hogy is mondjam. Eléggé betegesek. Könnyen bele lehet őrülni az örökkévalóságba, ha nincs ott melletted valaki, hogy támogasson. De mivel testvére van meg sógornője őt ez a veszély nem fenyegeti. Legalábbis gondolom én. Jól éreztem magam vele.. Nagyon is. Meg is feledkeztem a tegnap esti hibámról. Soha nem szabadott volna így kihasználnom Jason-t. De nem szabad ezekkel a gondolatokkal beszennyeznem a fejemet. Előbb vagy utóbb találkozni fogunk s akkor vagy beszélünk a dologról vagy úgy teszünk, mintha meg sem történt volna ez az egész. Ez pedig nagyon, de nagyon valószínű. Nem az érzések embere.. Bár mondott valamit, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Vagyis azt, hogy talán irántam mégis.. Tönkretenném ezzel őt? Hiszen eddig érzéketlenül vadászott most pedig.. Megtöröm talán? Nem szabad erre gondolnom. Most nem. Meg amúgy sem. Mert nem hiszem, hogy bármi is lesz köztünk. Bár ki tudja.. Nem vagyok jósnő, hogy megmondjam mit hoz a jövő. Ha az lennék megakadályoztam volna a családom halálát. Megráztam a fejemet, mert egy kicsit elkalandoztam a gondolataimba. – Egy idő után biztos bediliznél. Az én fejembe például biztos nem akarnál belelátni az a sok baromság, ami átfut rajta. Néha még én magam is meglepődöm. – Na, igen. Sötét gondolatok vagy éppenséggel olyanok, amikor egy helyes srácot látok, mint Ő. Na, de ebbe nem akarok belemenni. – Jó dolgod van. – Mondom kuncogva, mikor az ingatlanügynök üveges szemekkel kisétál a ajtón, miután De kezébe adta a kulcsot. Jó dolog ez az igézés ugyanakkor nagy szemétség is. Nem szép dolog mások fejével játszadozni. Ha lenne vámpír illemkódex tuti belerakatnám. Bár kétlem, hogy létezik ilyesmi. S ha létezne is. Ki a franc tartaná be? – Ó, köszönöm. – Halványan elmosolyodtam és egy pillanatig a karkötőt néztem, majd a vállaira helyezve a kezeimet lábujjhegyre álltam s nyomtam egy puszit az arcára.
Ha valaki azt mondja, hogy az ittlétem alatt, legalább négy lánnyal nem melegszem össze, akkor körbe röhögöm. Erre tessék, itt van Olivia, aki már az első perctől fogva rabul ejtet a csacskaságával. Ahogy jön, megy és gesztikulál, meg a stílusa. Nagyon helyes. A házvásárlást, hamar lerendeztük, hiszen nem került egy fillérembe se. Isten áldja a tudatmódosítást. Minek dobjak ki pénzt azért, amit ingyen is megkaphatok. De, azért ugye kifizettem a vizet Oliviának, hogy lássa, azért nem sajnálom a pénzt, de egy házért azért igen. Aztán felnevettem. Mert én is pont erre gondoltam, hogy teljesen megőrülnék, ha hallanám a gondolatait. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy fejben még igen csak a másik fickónál van, aki miatt haza kell majd kísérnem. - Ne aggódj kicsi lány, kikapcsolnám az érzelmeimet, ha már tényleg nem bírnám. Bár az senkinek sem lenne jó. Főleg nekem. – gondoltam vissza arra a pár hétre, mikor úgy gondoltam nekem jobb, ha nem érzek semmit. Borzalmas volt, és a dolgok, amiket tettem… Még borzalmasabb volt, mint amit ép eszű ember fel tudna fogni… - Ugye? Jó dolog ez az igézés. – nevettem fel és csak végig simítottam a csuklóján. Amolyan muszájból való késztetés, hogy érezem a bőre selymességét. Mikor hátra léptem ő mozdult és egy puszit nyomott az arcomra. Édes gesztus, bár nem szoktam meg, hogy ripsz-ropsz megpusziljanak. Tőle még is jól esett. Amint ajkai elváltak az arcomtól, finoman körülöleltem a derekát és megemeltem. Nem tettem semmit, csak tartottam, pehely könnyű volt, nem lennék vámpír is könnyen elbírnám.
A házvásárlás az átlagosnál sokkal gyorsabban zajlott le. Nem lepődtem meg, hiszen ha valaki vámpír kétlem, hogy túlságosan sokat foglalkozna a papírmunkával meg az ilyen felesleges dolgokkal. Tényleg fantasztikus a ház. Legalábbis engem nagyon lenyűgözött. Ő nem tudom, hogy van vele, mert azért annyira nem ismerem, hogy mindent ki bírjak olvasni belőle. Ügyvéd vagyok, voltam.. S ennek köszönhetően elég könnyen kiigazodtam az embereken még akkor is, amikor magamon képtelen vagyok. De ez egy teljesen más nézőpont. Az egész életünket azzal töltjük, hogy kiismerjük saját magunkat és még az életünk végén sem tudjuk igazán kik is voltunk mi. Szóval nem hiszem, hogy bármivel is le lennék maradva. – Jó dolog, nektek. De az embereken annyira nem. Biztos, hogy szegény össze lesz zavarodva majd emiatt. Nem hiszem, hogy te örülnél neki, ha valaki a fejeddel szórakozna. Bár kétlem, hogy ennek bárki örülne. – Nem akartam belekötni.. Egyszerűen csak kimondtam, ami már jó ideje a fejemben volt. Az igézés jó dolog annak, aki elvégzi nem annak, akin elvégzik. El sem tudom képzelni, hogy mennyire zavart lehet később, mikor valahogy a kezei közé kerülnek ennek a háznak a papírjai vagy tudjam is én. Kicsit meglepődtem, mikor megemelt. Nem tudtam, hogy most mégis miért teszi.. Vagyis igazából az egész szituációt nem értettem. Megpusziltam, mert hálás vagyok neki a karkötőért, de ennyi. Talán félreértette volna? Oké.. Helyes srác meg minden de nem fogok elkövetni még egy hibát nem tehetem. Plusz nem is vagyok az a típus, aki mindenkivel összefekszik, aki vele szemben jön. Elakadt a lélegzetem s a szívem vadul verni kezdett, miközben tekintetem az övébe fúródott. Mondjak valamit? Mégis mit mondanék? Maradjak csendben? Erre még képes vagyok.. Legalábbis azt hiszem.
Még magam sem tudom miért vagyok ennyire… nyitott a ez a lány felé. Hiszen történtek dolgok, ami miatt éppen meg kéne, öljem. Kezdve azzal, hogy egy karó van a csizmájába rejtve. Az épp mellékes. Hogy nem tudja használni, de akkor is az arra való, hogy megöljön. De nézz rá, nem az a fajta, aki neked ront és kivégez. Főleg, hogy épp azon rágódik melyik lakás legyen az enyém. Bár sokáig nem tartott, hiszen a második eleve szép lakás lett. Hamar elintéztem a „vásárlást” és sikerült kettesben maradnom vele. Nem mintha bármit is terveznék vele, mert isten ments, hogy bajba keveredjek. Nem tudom, menyire lenne ideges a kis barátja, ha megtudná, hogy épp egy vámpír karjaiban van. Ahogy összezavarodott, először azt hittem, hogy fél. Még is csak vadász és tisztában van azzal, hogy ki fogja épp a karjaiban. De az is lehet, hogy épp zavarba ejtettem. Megigézhetném, hogy felejtsen el mindent és menjen az útjára, de akkor én se lehetnék vele többet. Nem, mintha azt tervezném, hogy itt és most magamévá teszem, aztán lelécelek. Sőt, eszembe sincs, bármennyire kívánom, nem tehetem meg. Látom rajta, hogy milyen hánytatott sorsú, ha kihasználom, teljes nyomorba taszítanám. Legutoljára Eline csókolt meg, azzal a túlbuzgó csókkal, amikor a vámpírok szexelni akarnak, olyankor nincs megállás, hiszi ő. De már rá jött, hogy engem nem fog felstrigulázni a falra, hogy megvoltam neki. Így hát letettem Oliviat egy szó nélkül, majd közel hajoltam hozzá. - Szerencséd, hogy nem vagyok egy fiatal vámpír. – mormoltam ajkához hajolva, oly’ közel, hogy szinte éreztem, ahogy ki-be lélegzik. Olyan szinten vonz, hogy csókoljam meg, hogy szinte fáj, hogy el kell, távolodjak tőle. Pár lépést hátráltam és inkább az újdonsült otthonommal ismerkedtem. Egészen jó lett, tetszik a berendezés is, meg úgy az egész lakás hangulata. Szép ízlése van, kár, hogy a pasik terén nem olyan jó, ha már nem mer haza menni, mert ott egy másik. Akár itt is maradhat, nem fogom az éjszaka közepén megerőszakolni.
Nem mondanám, hogy kellemetlen volt az, ahogy a karjaiban tartott csak egyszerűen zavarba hozott az egésszel. Egyáltalán nem azért, mert vámpír. Nem féltem tőle. Azonban attól már annál inkább, hogy mi történhet, ha elveszíti a fejét.. Vagy éppenséggel én. Tegnap este sikerült. A fejemet a falba verhetném, ha a két napot két különböző pasival tölteném. Nem tudom, hogy mennyire tartja magát olyan emberi szabályokhoz, hogyha valakinek van valakije arra nem illik különösebben rámozdulni.. Valószínűleg azt hiszi, hogy én meg Jason együtt vagyunk.. Pedig csak egy éjszakát töltöttünk együtt, ami egy hatalmas hiba volt. Nem tudom meg nem történtté tenni. Bár nem is vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném. Legszívesebben nekiálltam volna csacsogni valami ostobaságról csak, hogy egy kicsit enyhítsek a helyzeten, de egy aprócska hang sem jött ki a számon. Csak a szemeit figyeltem.. Utána pedig az ajkait. Meg akartam csókolni. Nem tudom, hogy miért de meg akartam. Azonban nem tehetem meg.. Nem. Ez az egész nem lenne helyes. Ha már tegnap este nem sikerült gondolkodnom, akkor itt az ideje, hogy most átgondoljam a helyzetet. Megéri? Jelen pillanatban nagyon is. Később? Még mindig nem vagyok jósnő. Nagyot nyeltem, mikor elengedett és valamilyen szinten hálás voltam most neki. De még mindig nem múlt el azaz érzés, hogy meg akarom csókolni. Tudni akartam, hogy milyen érzés, mikor ajkai az enyémet súrolják. Ha megteszem azt fogja hinni, hogy valami olcsó ribanc vagyok. Nincs senkim. Szabad vagyok. Legalábbis addig, amíg nem beszélek Jason-nel. Nem tudom, hogy ő neki milyen érzései lesznek ezzel kapcsolatban. A szavai kísértenek.. Hiba volt. De még milyen jó hiba. Nem akarom visszapörgetni az időt, mert valószínűleg pontosan ugyanezt tenném. Megkönnyebbülten engedem ki a levegőt, miután hátrált pár lépést. Mintha újra oxigénhez jutna az agyam és ezzel együtt észhez is térek. Az agyam most már erőteljesen tiltakozik az egész ellen. Viszont van bennem egy sokkal erőteljesebb érzés, aminek nem tudok ellenállni. Csak egy csók. Semmi több. Ettől még nem jön el a világvége. Megteszem azt a pár lépést, ami elválaszt minket és ajkaimat az övéire tapasztom.
Megmagyarázhatatlan erő húzott a lány felé, ami azt sugallta, ne hagyjam elmenni, ne hagyjam, hogy más férfi érjen hozzá. De nem tehetem meg, nem akarom kisajátítani. Önző voltam egész életembe, most meg kell, tanuljam milyen feladni dolgokat. Így hát inkább a lakással foglalkoztam, mint sem a benne lévő fiatal szépséggel. Bűn, tisztában vagyok vele, férfi vagyok. Mit is mondhatnék, azt hiszem semmit, jobb, ha a felszereléssel foglalatoskodom, mint sem vele. Egészen kényelmesnek tűnik a kanapé, be kell, szerezzek pár italt és egy dugi vérraktárt, egy takarítónőt, ruhákat.. Mi kell egy lakás fenntartáshoz? Gőzöm nincs, hogy mit akarok, meg ahhoz sem, hogy mi kell, eddig mindig volt egy nő a közelembe, aki megoldott mindent. Most pedig nincs, lehet, tényleg szerzek valami bejárónő félét. Az lesz a legtisztább, mert, én takarítani nem fogok, az már fix. A telefonommal csináltam pár képet és elküldtem a bátyámnak, hogy milyen frankó lakást vettem, aztán mikor a zsebembe dugtam a telefont, forró, nedves ajkak csúsztak a számra. Hirtelen nem értettem mi a baja, de nem is izgatott, ha csókot akar, akkor kap csókot. Kicsit meghajoltam, hogy a pindurkának ne kelljen magasra emelkedni, és eltűrtem a haját, miközben már faltam ajkait, mint éhes vad a kiszemelt zsákmányt, ahogy hozzám ért, ahogy megtette. Minden tökéletes volt. Aztán megszakítva ezt a kényes pillanatot nyomtam egy puszit a homlokára. - Most már nem védekezhetsz azzal, hogy megigéztelek. – köszörültem meg a torkom és a karkötőre böktem. Olyan nehezen nyíltak meg ajkaim, hogy beszélhessek. Olyan nehéz volt minden, főleg, hogy nem érhettem hozzá, hogy nem kérhettem még egy csókra. Nem tehetem ezt vele, ő mással van, ez csupán kíváncsiság, hogy igaz-e minden, amit a vámpírokról mondanak. Jobb, ha ebben ringatom magam. Nem gondolhatok olyanra, hogy egy embertől kaptam a világon a legjobb csókot. Nem, ki kell vernem a fejemből.
Őrültéség. Tudom, hogy amit művelek az hatalmas őrültség mégis képtelen vagyok gondolkodni. Már megint valami megmagyarázhatatlan erő vonz egy férfihoz. Lassan már kezdem azt hinni, hogy el kell mennem valami fajta kivizsgálásra, mert ez nem lehet normális. Talán egy időzített bomba van bennem csak nem tudok róla és minden lehetőséget meg akarok ragadni? Elég hülye ötlet, de jelen pillanatban csak ezzel tudtam megmagyarázni, hogy miért csókoltam meg őt. Ami persze rettentően jól esett, mert az ajkai pontosan olyanok voltak, amilyenre számítottam. vagyis ez nem az igazság. Sokkal jobban voltak annál, mint amire számítottam. egyszerűen odáig volta érte és legszívesebben egy pillanatra sem eresztettem volna most már el, de tudtam úgy lesz helyes, ha megteszem. Jelen pillanatban legszívesebben a világ végére rohantam volna innen. El sem hiszem, hogy megtettem. Most valószínűleg megvet.. Vagy tudjam is én, mert nem merek ránézni. Az arcom olyan vörös lehet, mint egy rák. Vagy még talán vörösebb. Jobb is, ha ezt nem látja, mert akkor elsüllyednék szégyenemben. Bár most is ezzel próbálkozom csak sajnos valahogy a föld nem akar elnyelni. Pedig mennyire szeretnék most hirtelen eltűnni. Most pedig kezdem irigyelni a másik képességüket is a vámpíroknak. A gyorsaságot. Pontosan úgy szelelnék el innen, ahogyan ők szoktak egy halott ember mellől. Legszívesebben bocsánatot kértem volna az egészért, de van azaz érzésem, hogy az elég hülyén jött volna ki. Mégis ki az, aki bocsánatot kér azért, mert megcsókolt valakit. Egy idióta természetesen. Egy akkora idióta, mint én. Mielőtt kimondhattam volna, hogy sajnálom nem akartam alsó ajkamba haraptam magamba fojtva az idióta szavakat. – Nem állt szándékomban. – Mondtam még mindig a padlót bámulva. Nem szerettem volna, ha negatív véleménnyel van rólam, bár nem tudom segített-e egyáltalán rajtam az, amit mondtam vagy még inkább rontott a helyzetemen. – A srác, aki miatt nem akartam visszamenni nem a barátom.. Csak.. Szóval.. Mindegy. A lényeg, hogy nem az és kész. – Nagyot nyeltem és szempilláim alól bátorkodtam felnézni rá, de amint tekintetünk találkozott rögtön lesütöttem a szemeimet.
NNem hittem volna, hogy lesz olyan bátor és megcsókol. Nekem kellet volna akkor megtennem, mikor felvettem őt, és a karjaimba tartottam. De úgy döntöttem akkor, hogy jobb neki, ha nem érintkezünk. De ő makacs volt és mintha mágnes vonzaná hozzám, lépet utánam és már is ajkaimon csüngött. Esküszöm még jól is éreztem magam, ahogy ajkait ízleltem. Elképesztő mennyi mindent ki tud hozni az emberből, - vagyis vámpírból. - egy nő, egy emberi nő, aki olyan akár egy felhúzott kis Duracell nyuszi. Még mindig mosoly csal az arcomra, ha egy nő belepirul abba, amit adhatok neki. És, miért ne adnám meg? - Jól van. – nevetem el magam és a telefonom rezgése zavar meg. Kitágult szemekkel pislogok a kijelzőre és egy halk szitkozódás szalad ki a számon, a kedves bátyám tényleg megőrült. Na, biztos, hogy én nem fogok vele találkozni. „Ugyan már, ez az Én lakásom, nem az övé. Ide nő nem teheti be a lábát.” nyomom le a küldés gombot és Oliviára pillantok. Na, jó. Rajta kívül nem léphet be nő, főleg nem Ő. Hogy lehet ekkora marha a testvérem? - Nekem nem kell magyarázkodnod kicsi. – féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon és levágom a kanapéra magam. Még mindig frusztrál, hogy megtette. Azt hittem képtelen gyengéd érzelmekre. De tévedtem, van akkora marha, hogy egy nővel éljen. Rápillantok ismét a lányra és megpaskolom mellettem a kanapéülő részét. Tudni akarom, hogy mit tehetett vele az a nő, hogy ennyire elpuhult. - Egyet tudnod kell, oda adtam a karkötőt, nem várok cserébe semmit, csak, hogy vigyázz magadra. – lecsatolom róla és mélyen a szemébe meredek. Meg kell tennem, el kell felejtetnem vele, hogy létezem. - Ezt a nagymamádtól örökölted és most visszamész a barátodhoz, elmentél kiszellőztetni a fejed és nem történt semmi különös. – mormoltam, még nekem is fájtak a szavak, aztán felcsatoltam a karkötőt és semmi perc alatt kivittem az utcára. Nem tehetem ki veszélynek, ami velem érheti. Aztán csak ültem a lépcsőn és néztem, hagynám elmenni? Nem. Hagynám, hogy veszélybe sodorjam? Nem. Miért kell elengednem? Mert nem lehetek gyenge. Mikor belépek, az ajtón leporolom a nadrágom és kortyolok valami erőset. Kinézek az a frissen vett házam ablakán és nem bírom ki, nem hagyhatom elmenni. Az a csók több volt nekem, mint amit megérdemelhetek. Utána rohantam és megálltam előtte. Kíváncsi vagyok tényleg nem emlékszik rám.
Nem tudom honnan szedtem a bátorságot arra, hogy megcsókoljam de felesleges ezen rágódnom, hiszen megtörtént most már visszavonni nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy most beleszeretek ő meg belém. Ostobaság. Csak egy csók volt. Egy nagyon, de nagyon jó csók. Ajkaim még mindig vibrálnak.. Újra meg akarom csókolni, de nem lehet. Itt az ideje, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Ügyvéd voltam, de ennek már egy árnyalatnyi nyoma sincs bennem. Nem vagyok az a kiegyensúlyozott személy, aki azelőtt voltam, mielőtt ide jöttem volna. Viszont vissza kell rázódnom egy picit. Csak egy icipicit. Nem veszíthetem el a fejemet, ha egy helyes srác jön a közelembe. Nem csinálhatok úgy, mint egy idióta tini lány. Kellemetlenül éreztem magam. De hálás voltam annak, hogy egy kis távolság volt kettőnk között. Így már valamennyire sikerült tisztán gondolkodnom. El kell innen mennem mielőtt még nagyobb őrültséget csinálok. Később talán több eszem lesz és nem fogom így letámadni, bár semmit nem ígérhetek meg már magamnak. Kell valami állandóság az életembe. A családom után a munkám volt, ami betöltötte ez a szerepet. De most? Ez az egész annyira nehéz. Ki gondolta volna, hogy ökörségeket fogok csinálni, amint megszűnik az életemben az állandóság. A munka mellett ott volt a kutatásom most pedig megtaláltam, akit keresek tehát így már ezt is elveszítettem. Valami állást kell találnom magamnak, hogy ezt az egészet magam mögött tudjam. Hátha attól egy kicsit helyre rázódom. Mikor megpaskolta a kanapét jelezvén, hogy foglaljak helyet mellette egy kicsit visszatértem a gondolataimból. Nagyot nyelve foglaltam mellette helyet és nagy szemekkel néztem rá. Nem tudtam, hogy mit akar. De amúgy sem túl biztonságos egy vámpírral kettesben lenni.. Azt hiszem. Bár ő nem olyan. Mondjuk mindenki ezt mondja és a végén kiderül, hogy igen is egy szörnyeteg. De nem haladhatok ennyire előre. Mikor levette a kezemről a karkötőt egy kicsit megrémültem. Mégis. Mire? – Nem.. – Szólaltam fel, de ennyi volt az egész. Több szó nem jött ki az ajkamon. Megráztam a fejemet fogalmam nem volt, hogy mégis hol vagyok és hogyan keveredtem ide. Talán tényleg ennyire belemerültem a gondolataimba? Nem kellene ezen csodálkoznom. Körbenéztem, hogy mégis merre induljak el, majd úgy döntöttem, hogy jobbra talán jobb lesz. Valahogy csak kilyukadok a hotel környékén. Pár lépést tettem, mikor egy alak feltűnt szinte a semmiből. A mellkasomhoz kaptam ijedtemben. – Megijesztettél. – Mondtam egy halovány mosoly kíséretében, majd felpillantottam az arcába és ez a mosoly lefagyott. Ismerős volt az arca, de nem tudom honnan. Azonban nem ez okozta a mosolyom felszívódását. Hanem a tudat, hogy valószínűleg egy vámpírral állok szemben, mert egy ember nem tud ilyen gyorsan felbukkanni. Hátráltam pár lépést és megmozgattam picit a lábam, hogy érezzem a biztonságot nyújtó fadarabot a csizmámban.
Nem tudom miért, vagy hogyan történt, de nem tudtam elengedni ezt a lányt. Nincs egy napja, de valami vonz, akár egy erős mágnes. A jeges ital karcolta a torkomat, ahogy nyeltem. A poharat kocogtatva figyeltem, ahogy a lábai moccantak. Elmosolyodtam, kecses és még is ügyetlen egy lány. Viszont a szavakkal elképesztő mód tud bánni. A csacsogásával össze tudja zavarni az ember gyerekét. Ahogy ott álltam figyeltem őt, mintha nem épp csókolt volna meg. Bár nem is emlékszik rá, jobb is. Ott van az a másik fickó, aki nem mellesleg egy vadász. Nem akarom, hogy feszültség legyen köztük, amiért egy vámpírral smárolt. De megmozdult bennem valami és semmi perc alatt tűntem el, és bukkantam fel előtte. Oldalra döntöttem a fejem és úgy néztem, ahogy mosolyog, és a szívéhez kap, öröm volt hallani, ahogy a szíve meglódul az ijedségtől. A pórusai szinte árulkodtak arról, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Még is, érzem, hogy ő is érzi az ismeretségünket. Van olyan mély érzelem, amit nem lehet kitörölni? - Nem akartalak, ne haragudj. – léptem hátra, nem akartam a személyes terébe furakodni. Még csak az kéne, hogy valami zaklatónak higgyen. Bár vicces eset lenne, az már biztos. A kezére pillantottam, ahol a karkötő volt, elmosolyodtam, hiszen a bőrén simítva végig tettem fel rá, pihe puha bőre van. Amolyan mikor reggel felébredsz, és a bőrödet simogatja a selyemtakaró. Jut eszembe, nem tudom, hogy jobban van-e. Így nem engedhetem el. Elsimítva a haját, pillantottam a nyakára, még csak az kéne, hogy látszódjon, hogy megharaptam. De szerencsére hűlt helye sem volt. - Elhagytad. – vettem elő a zsebemből egy apró fülbevalót, amit ügyesen akkor vettem ki, mikor ellenőriztem a nyakát. - Más lány nem járt most itt, és remélem nem probléma, hogy visszaakarom szolgáltatni. – nyújtottam át neki és kellemes mosollyal az arcomon dőltem neki az egyik fának, ami az utcán sorakozik. El kell, engedjem őt, nem tarthatom magamnál, ez nem normális. Csak menjen, én pedig kieszelem, hogy tudnék a tesómmal találkozni anélkül, hogy a sógornőmmel kellene, belefussak. Még őt se ismerem, előbb legyen az első a kettőnk kapcsolt kiépítése, aztán jöhetnek a nők. Nők… Felpillantok az előttem állóra és nem tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek. Vissza lehet vonni az igézést? Elhúztam a számat és inkább az égnek emeltem a tekintetemet. Nem tudom mit akarok. Vagy is, de. De őt nem kaphatom meg.
Összezavartan pislogtam, mikor eltűrte a hajamat. Nem értettem, hogy ezzel most mégis mit akart. Kezdtem félni, hogy a következő dolog, amit észreveszek az, hogy a szemfogait a nyakamba fúrja. Nem tudtam, hogyan mozdulhatnék olyan gyorsan, hogy kivegyem a karót a csizmámból és beleszúrjam. Még ha nem is sikerül eltalálnom a szívét megsebesíthetném és elrohanhatnék. Ez lenne a legjobb megoldás csak az utca kellős közepén egy kicsit nehézkes a dolog. Főleg, mivel kétlem, hogy ő vállalná azt a kockázatot, hogy megtámadjon itt. Azonban mi okom is van azt hinni, hogy vámpír? Lehet, hogy csak egyszerű ember. Oké.. Úgy tűnt, mintha hirtelen felbukkanna a semmiből, de lehet, hogy csak elbambultam és nem figyeltem. Szóval a karóval még jobb, ha várok. Még az kellene, hogy egy embert bántsak engem meg bezárjanak vagy diliházba vagy börtönbe. Egyik sem hangzik túl jól. Másrészt pedig elég kicsi az esélye, hogy feltűnés nélkül hozzá tudnék férni a karóhoz. Valami könnyebben elérhető helyre is kell helyeznem egy önvédelmi eszközt. A legjobb lesz, ha megkérdezem róla Jason-t. Jason.. Vele is meg kell beszélnem a dolgokat. nem kellett volna lelépnem ma reggel, de összezavarodtam.. Gondolkodnom kellett. Muszáj volt. Értetlenül néztem a kezében lévő fülbevalót és automatikusan a fülemhez nyúltam és tényleg hiányzott a fülbevalóm. Nem tudom, hogyan eshetett ki mindenesetre hálás vagyok azért, hogy visszajuttatta hozzám. Még édesanyámé volt. Igaz, hogy az értéke más szemében nem túl nagy nekem igen is fontos. – Ó, nagyon szépen köszönöm. – Vettem át tőle, de azért továbbra is fenntartottam a távolságot. Nem adom a bizalmat olyan könnyedén. Ebben a városban minden második ember nem ember, szóval oda kell figyelnem. Főleg, mivel még mindig elég béna vagyok ebben az egész vadász dologban. Talán nem is leszek jobb. Bár egy nap gyakorlást után nem várhatom el, hogy megváltsam a világot. Pedig annyira egyszerű lenne, ha ilyen könnyen el tudnám sajátítani a dolgokat. Azonban semmi nem megy egy csettintésre.. – Hát akkor.. Még egyszer köszi és.. Szia. – Mondtam zavart mosollyal az arcomon, majd kikerülve őt indultam az utamra. Szaporán szedtem egymás után a lábaimat, mert volt vele kapcsolatban egy nagyon furcsa érzésem. S ez az, ami arra késztetett, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle. Összefontam a karomat a mellkasom előtt és úgy kerültem tőle egyre távolabb és távolabb. Nem néztem hátra, hogy tényleg így van, de reméltem, hogy nem tud úgy lopakodni, mint egy macska.. A betont bámulva néztem hátha meglátom az árnyékát valahol mögöttem, de nem így történt és ekkor kicsit megnyugodtam és lassítottam a lépteimen. Kezdek paranoiás lenni. De azok után, hogy két vámpír is megtámadott már.. Jobb elővigyázatosnak lenni.
Kisasszony olyan volt nekem, mint egy erős drog, amire mostantól szűkségem volt. De az évek alatt megtanultam, hogy egy vámpírnak nincs más gyenge pontja, mint egy szerelem. És nem akarom még egyszer átélni azt, amit Liával átéltem. Borzalmas, elveszteni valakit, majd kiderül, hogy a büdös francot volt halott. Csak átcseszte a fejedet. Ahogy ott állt, enyhe pírral az arcán, még mindig elbűvölő volt. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy ez a kellemes nap után olyan nehezen tudom elengedni őt. Hogy a szívem is beleremeg, hogy most egy másik férfihoz tart, aki büntetlenül megcsókolhat. ágyba bújhat vele. És elfelejtettem vele, hogy alig félórája ő és én érzelmes csókba forrtunk. Még is úgy érzem számára ez a legtökéletesebb, és legbiztonságosabb. A vadász megtanítja, hogy legyen könyörtelen gyilkos, hogy védje meg magát. Olyan ragadozók ellen, mint én. Vagy is, remélem nem valami két bal kezes önfejű hülyével akadt össze. - Nincs mit. – vigyorodtam el hagytam, hogy távolodjon tőlem. Ismét. Mai napon már másodszor tartom vissza, mennyiszer fogom még visszaláncolni magamhoz? Mikor fogom végre elengedni őt? Ő egy ember, egy vadász jövendőbeli barátnője. Nem kérhetem, hogy most azonnal hagyja ott, főleg nem egy olyan miatt, aki az ősellensége. Hajtóvadászatot indítana ellenem, ha megtudná, hogy vámpír miatt hagyta ott. Ahogy kecses alakja szaporán verő szívével távolodott, úgy éreztem, hogy kifacsartak és nem érdemlem meg, hogy megtudhassam, mi lett volna, ha.. Beletúrtam a hajamba és hirtelen előtte termettem. Nem tudom miért, miért akarom, hogy maradjon, hogy emlékezzen. Vajon vissza lehet vonni az igézést? A karkötőjére pillantottam. Ha leveszem és megigézem, hogy emlékezzen, vajon fog? Mekkora pofont fogok tőle kapni, hogy a fejével játszadozom? - Emlékezned kell. – mormoltam és finoman lecsúsztattam a kezéről az ékszert.
Fogalmam nem volt, hogy miért van egy rettentően furcsa érzésem vele kapcsolatban, de azt hiszem ez már nem is számít. Rámosolyogtam, majd pedig egyszerűen elsétáltam mellette. Kicsit féltem, hogy tényleg vámpír, de erre semmi bizonyítékom nem volt. Nem hiszem, hogy itt az utca közepén szerette volna megkóstolni a véremet.. Bár ki tudja. Lehet, hogy ez volt a célja csak aztán rájött, hogy nem olyan jó az illatom, mint azt gondolta. Bár néha valaminek elég rossz illata van, de az íze még elmegy. Azonban ez nagyon, de nagyon ritka. Meg hát én se szívesen nyúlok valamihez, aminek az illata már borzalmas. Na, de néha kísérletezni kell.. Na, de mindegy is. A lényeg, hogy már van egy kisebb távolság kettőnk között. Ez rettentően megnyugtató. Mikor felbukkan előttem megtorpantam. Megrémültem s hátrálni akartam pár lépést, de a lábaim földbe gyökerezetek. Nem bírtam mozdulni. Mikor a kezemhez nyúlt lepillantottam. Nem volt ismerős a karkötő, ami a kezemen volt. Nem emlékeztem, hogy mégis hogyan került a kezemre. Aztán felpillantottam a szemeibe és szinte abban a pillanatban minden visszatért. Most már minden sokkal érhetőbb volt a számomra.. Tulajdonképpen az egész találkozásunk itt az utcában értelmet nyert. Nem értem, hogy mégis miért szórakozott az emlékeimmel? Mitől lett ez jobb? Talán nincs olyan dolog, amit ennél jobban megvetnék. Azzal a szegény ingatlanos lánnyal is eljátszotta s ebből is látszik, hogy nem tekint engem többnek nála. Bár miért is tekintene? Én is csak egy gyenge kis ember vagyok semmi több. A düh fortyogni kezdett bennem s hirtelen a tenyerem is nagyon viszketett.. Nem is fogtam vissza magam. Egy hatalmas pofonnal ajándékoztam meg. – Mire volt ez jó? Soha.. De soha többet ne merészelj játszadozni az emlékeimmel, mert esküszöm megöllek… - Az emlékeim tesznek azzá, aki vagyok. Nélkülük az érzéseim is zavarosak. Nincs joga ahhoz, hogy elvegye tőlem!
Mit is mondjak, azért párszor átfutott a fejembe, hogy Olivia reakciója milyen lesz, ha rájön, hogy az ő fejével játszottam. És, meg kell vallanom nem ért csalódás, mikor a tenyere csípősen csattant az arcomon, megragadva a csuklóját húztam közel magamhoz, éreztem a mellkasomnál a testét és úgy néztem le rá. -Erősebb vagy, mint gondolnád, és vakmerő. – mondtam közel hajolva az arcához, eltűrve egy tincset az arcából és eltoltam magamtól, majd elindultam vissza a lakásba. Nem tudom miért érzi magát gyengének, még mindig bizsereg az arcom, ahol megütött, ezek szerint csak fel kell piszkálni ahhoz, hogy megmutassa nem az a szánakozó nőszemély, aki a parkban rimánkodott az életéért. Az ajtóban felvettem az egyik újságot, majd a telefonomat néztem, hát, ha a testvérem épp megint találkozni akar, vagy épp tiszteletét teszi ebbe a nyamvadt házba. Bár bízom benne, hogy nem épp akkor fog beállítani, mikor Olivia itt van. Nem attól félek, hogy cinkelne, hanem attól, hogy talán nem örülne, hogy egy emberrel vannak különleges szálak, aki nem mellesleg vadásznak készül. Aztán eszembe jutott, hogy a karkötő még az ujjaimra van fűzve. Elhoztam a karkötőt, amit adtam neki, hogy ne tudják megigézni. Nem is én lennék, ha épp nem tettem volna meg. Megfordulva kutattam fel, hogy merre is kószálhat, messze nem juthatott, hiszen ember. Beleszippantva a levegőbe éreztem, hogy az édes illata feltódul az orromba. - Olivia. – léptem utána és oda adtam neki a karkötőt. – De a verbénát azért idd, ez csak attól gátol meg, hogy ne igézzenek meg, rajtam kívül úgy se tudja senki sem. – túrtam a hajamba és csak álltam előtte, ez már ma a negyedik alkalom, hogy nem tudom hagyni, elmenni. Azt hiszem ez már beteges, még tőlem is. Hiszen az emberek, akikkel találkozom, kevés százalékok mondhatja, hogy életben marad. De ő már meg is csókolt amit nem nagyon értettem, mert hát alig pár órája ő maga akart kinyírni. Ami azért tegyük hozzá, hogy nagyon vicces volt.
Annyira dühös voltam, hogy azt hittem itt helyben fel fogok robbanni. Megértem, hogy mások fejével játszadozik, hogy megszerezze a házat vagy ilyesmi, de én is csak egy eszköz lennék? Egy eszköz, aki arra kellett neki, hogy segítsen házat választani és addig is egy kicsit elszórakoztassa. Ki tudja… Az is lehet, hogy nem azért akartam megcsókolni, mert tényleg én akartam, hanem az is az ő műve. Gyűlölöm a vámpírokat és azt is, ahogy kihasználják az embereket. Ez az egész rohadtul nem fair. Nem is értem miért hittem, hogy ő bármivel is jobb a többinél. Ugyanolyan szemét. Igaz az én hibám, hogy ma reggel elfelejtettem verbénát fogyasztani, de akkor is! Fáj, hogy velem is eljátssza ugyanazt, mint másokkal. Miért kicsi szívem azt hitted, hogy egy találkozás alatt megváltoztatod a világát? Szólalt meg a fejemben egy kis gúnyos hang. Legszívesebben a nyelvemet öltöttem volna rá, de ez nem volt lehetséges. Egy, mert gyerekes kettő, mert az egész csak a fejemben játszódott le. Na, szép.. Most már hangokat is hallok.. Lehetne jobb ez a nap? Mikor visszahozta azt a flancos karkötőjét csak bámultam rá. Komolyan azt gondolja, hogy ezek után még bármire is szükségem van tőle? Lehet, hogy útközben, majd megtámad egy vámpír, de akkor elég rossz napot fogott ki ahhoz, hogy egy törékeny nőt bántson, mert rohadtul ideges vagyok és akkor ő fogja megszenvedni a dühömnek a kárát. Mert valakin ki kell töltenem. Legszívesebben rajta tölteném ki, de nem hiszem hogy túl sok esélyem lenne ellene.. Vagy nem tudom. Ez csak akkor fog kiderülni, ha megpróbálom. Amihez jelen pillanatban nagyon nincs hangulatom. – Tartsd meg a rohadt karkötődet. - Hozzávágtam és még be is mostam volna neki legszívesebben, de visszafogtam magam. Nem emlékszem, hogy valaha is ébresztettek volna bennem ekkora dühöt.. Egyszer mindenből kell egy első..
Láttam a dühét és éreztem, hogy a szíve összevissza kalapál és valami elképesztő mekkora erőt fejt ki magából. Nem direkt csináltam, amit, de egyszerűen azt akartam, hogy tudja, mekkora veszélyben van, hiszen csak eddig tart, hogy olyat tegyenek vele, amit nem akar. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű eset, mert miért lenne az bármelyik nővel? Mikor hozzám vágta a karkötőt elszakadt a cérna és megragadtam a csuklóját és magamhoz húztam. Hagytam, hogy a vámpír átvegye az irányítást felettem és nem is érdekelt igazán, hogy hol vagyunk. Úgy néztem, hogy érezze, nem vagyok egy mai kis ficsúr akivel így viselkedhet. - Tudod, Százötven éve azt tanította anyám, hogy legyek tisztelettel, a nőkkel, mert ők kincsek. De a mai nők csak szemetek, akik egyik ágyból a másikba ugranak. Ebben semmi tisztelni való nincs. – köptem a szavakat, és le se szartam, hogy éppen kivel fekszik össze, vagy épp magára veszi a dolgokat. Csak azt tudtam, hogy éreznie kell, nem vagyok egy két, három éves vámpír. Ha velem akar kötekedni, jobb lesz felkötni a gatyáját. - Mikor a véred a számba volt rohadt sokat küzdöttem magammal, hogy végre leálljak, és ne szipolyozzalak ki, aztán a fecsegésed elbűvölt, most pedig a hevességed. Nem érted, hogy csak téged akarlak megvédeni, te hülye kis liba. Veszélyes vagyok, rád. Enzo-ról nem is beszélek. Kitudja, hogy a felesége meg milyen fétisekkel rendelkezik. De persze magyarázhatom neked, sosem fogod megérteni, milyen mikor az életed is adnád, hogy ismét érezd azt, amit akkor mikor itt vagy. Mikor fecsegsz minden szarságról. De nem engedhetem, hogy a közelembe kerülj. Azt hittem jobb, ha nem emlékszel rám. De nem, önző vagyok, visszaadom a lehetőséget, hogy emlékez rám. – ütöttem bele a legközelebbi fába, éreztem, ahogy a csontjaim hangos töréssel megadják magukat, de az sem izgatott. A vérem folyt az öklömön, pár fadarab belém állt azok martak, de az mit sem ért azon, hogy elvesztettem a lányt, aki előttem állt. - Menj! – ordítottam rá, nem akartam, hogy velem maradjon és inkább visszasuhantam a lakásba és törni, zúzni akartam. Egy nő mindent felkavar, és a legrosszabb, hogy ő csak egy ember.
Legszívesebben addig ütöttem volna, amíg bele nem fájdul a kezem és ezen még az sem segített, amit mondott. Szavai késként fúródtak a mellkasomba. Nem tudom, hogy magamra kellett volna-e vennem avagy sem. De valahogy az első közelebb állt hozzám. Megcsókoltam, de nem vetettem magam rögtön a karjaiba. Vagyis nem akartam. Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem azért volt, mert játszadozott a fejemmel. Én már mindent kinéznek belőle. Ugyanakkor eszembe jut mindaz, amit elmondott. Átláttam rajta az első perctől kezdve.. Legalábbis azt hiszem ezt mondhatom. El akar lökni magától. Nem mondom elég jó úton halad. Én viszont nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy pontosan azt fogom tenni, amit ő mond. Megijesztett. A szavai a viselkedése. Nem rohanhatok el rögtön, amikor valami nem úgy sül el, ahogy terveztem. Ma reggel ezt tettem. Még egyszer ugyanazt a hibát eszem ágában sincs elkövetni. Most nem fogok meghátrálni. Hogy mi lesz később? Vagy egyáltalán mit akarok? Nem tudom. Amiben viszont száz százalékig biztos vagyok azaz, hogy nem fogom most magára hagyni. Bármennyire is ezt szeretné nem fogok neki hátat fordítani. Félre kell tennem a dühömet. Mély levegőt vettem és határozott léptekkel indultam meg a ház felé. Nem tudtam, hogy mi vár odabenn, de nem féltem. A félelem most egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Mikor a házba érve végre megláttam őt tartottam a tisztes távolságot. Nem akartam túl közel menni, mert most körülbelül ő is olyan dühös lehet rám, mint én az előbb. Nem csak azért, ami történt, hanem mert visszajöttem annak ellenére, hogy azt mondta menjek. Megkapartam a torkomat, majd beszélni kezdtem. – Nem érdekel, hogy veszélyes vagy rám. Ebben a városban azt hiszem minden második sarkon aláírhatnám a halálos ítéletemet. Ennek igazából semmi köze hozzád. Sajnálom, hogy így reagáltam le ezt az egészet.. Vagyis nem sajnálom. A francba is! Az emlékeimmel játszadoztál, amihez teljes mértékben jogom van. Tudnom kell, hogy a családom miképpen halt meg. Mindenre emlékeznem kell. Ahogyan rájuk találtam a fájdalom, amit akkor éreztem. Ugyanekkor nem foszthatsz meg a jótól sem. Mert igen is jól éreztem magam veled. Nem érdekel, hogyan indult.. Én.. Itt akarok maradni és ezt nem veheted el tőlem. – Hogy féltem-e? Rettegtem a reakciójától, de próbáltam elnyomni magamban. Nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. A tőle kapott karkötő nélkül úgy játszadozik a fejemmel, ahogy akar. Mégis.. Remélem, hogy nem fogja ezt választani. Mégis honnan tudhatnám? Ha megint úgy dönt, hogy felejtsek el mindent, akkor nem tudom mit tehetnék. De mégis.. Semmit.
a hozzászólás Dexnek készült, 408 szót tartalmaz, és írás közben a Wings című számot hallgattam.
Mikor végre belibbentem a lakásba és magam mögött hagytam mindazt, amit ma megszerezhettem. Csak föl s alá járkáltam, nem mintha nem tudtam volna bármi mást tenni, de annyira forrt bennem a düh és a harag, az önzőség, hogy akartam őt, alig, fél napja ismerem. Ez az érzés más, olyan idegesítő. Az utolsó ilyen érzelmem a sírba tett, hiszen lelépett az illető, mert csak egy egyszerű.. szajha. Ismét egy üveg whisky-t vettem a kezembe, hogy most ne töltsem pohárba így meghúztam az üveget. Amikor kinyílt az ajtó. Mikor megköszörülte a torkát fogalmam sem volt mit akar, azon kívül, hogy ismét csak fölösleges fecsegésnek leszek fültanúja. Aztán csak mondta, mondta és mondta. Az agyam már annyira tompa volt az italtól, hogy szinte el sem fogtam, csak azt, hogy maradni akar. Részegesen leültem a kanapéra és nem szóltam egy szót se. Mit bánom mit akar, ha az életével akar játszani, akkor játszón vele. De ha a tesóm ma ide jön, akkor tuti, hogy nem fogja túlélni. Lerúgtam a cipőmet és a lábamat felraktam a dohányzó asztalra tettem, úgy tettem, mintha nem, nem is hallanám, csak néztem a plafont. Beletúrtam a hajamba és úgy néztem rá. Gyönyörű s nem hiszem, hogy az alkohol tette volna még szebbé, csak most kicsit eltompultam. Mikor az illata megcsapott, éreztem, hogy legszívesebben leteperném, és csak innám a vérét. De persze nem akarom, megöli, mert bármennyire is ittam le magam, akkor se tudnám bántani. - Egy hálószoba van. – vigyorodtam el, ha itt akar maradni, csak ha osztozik velem az ágyon. Nem mintha nagyon bánnám, de akkor is. Jobb, ha felfogja, nem fogom hagyni, hogy a kanapén aludjon, vagy a földön. Neki mellettem van a helye, még az ágyban is.
Miközben beszéltem olyan volt, mintha nem is figyelt volna rám. Vagy egyszerűen csak nem akart. De nem foglalkoztam vele. A mondandóm végén pedig ott álltam, mint valami szerencsétlen, aki nem tudja, hogy most mit tegyen. De igazából tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek. Mert féltem, ha túl közel megyek talán még bajom eshet. Féltem tőle. Azok után, amit az utcán láttam és most, hogy ránéztem sem tűnt úgy, hogy jobb formában lenne vagy valami ilyesmi. Úgyhogy a szükséges távolságot fenn tartottam. Egészen addig, amíg meg nem szólalt. Észre sem vettem, de a padlót kezdtem bámulni, amikor meghallottam a hangját rögtön felkaptam a fejemet. Megkönnyebbültem, hogy nem küld el.. Sőt. – Tisztában vagyok vele, hiszen én segítettem neked kiválasztani. – Mondtam kuncogva, majd pedig félénk léptekkel közeledtem a kanapéhoz, ahol helyet is foglaltam, de még mindig nem mentem túlságosan közel hozzá. Innen is éreztem az alkohol szagot, ami belőle áradt. Annak most rendkívül örülök, hogy a vámpíroknak nagyobb mennyiség kell ahhoz, hogy nagyon megártson nekik. Szóval nem kell attól félnem, hogy azalatt az idő alatt míg ideértem túl sokat ihatott volna. – A bátyád az egyetlen oka, amiért ellöksz magadtól vagy van más is? – Kérdeztem, miközben oldalra döntöttem a fejemet. Kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani, de tényleg. Egy testvér.. Tudom milyen érzés. Még halványan emlékszem arra, hogy milyen érzés volt az, hogy volt egy testvérem. Nap, mint nap hiányzik bármennyire is voltak rossz napjaink együtt. Vagyis inkább csak egyfolytában piszkáltuk egymást, de mindent megadnék azért, hogy még egyszer beszólhasson nekem valamit.. Bármit. Lehet, hogy őrültséget csinálok, de egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. Nem túlságosan, hiszen említette, hogy mennyire nehezére esett leállnia a parkban. Nem szeretném, ha most nekem esne és ezúttal talán nem sikerülne neki leállnia. Visszatérnék.. Vámpírként, ami nem akarok lenni. Semmiképpen sem.
a hozzászólás Dexnek készült, 291 szót tartalmaz, és írás közben a Wings című számot hallgattam.
Valahogy éreztem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgokat, meglepett a bátorsága, hogy utánam jött és persze miért is hittem, hogy egyszer szót fogad és lelécel. Megdörzsöltem a homlokomat és nagyot sóhajtottam. Mintha nem is érhetően beszéltem volna hozzá, hanem inkább kínaiul. - Örülök, hogy emlékszel még rá. – nevettem el magam és letettem az üveget az asztalra. és figyeltem, ahogy helyet foglal mellettem. Elég nagy bátorsága van, bár inkább hülyeségnek tartom, mint sem bátorságnak, hiszen még mindig kívánom a vérét, bár az alkohol tompította az éhségemet. - Miért vagy te mindenre kíváncsi? – emeltem fel a húzódott kíváncsiságra a szemöldököm és figyeltem, hogy egyre közelebb araszol hozzám. Tudtam, hogy a nőknek van valami megérzésük azzal kapcsolatban, hogy volt előttük nő, aki miatt bizalmatlanok a férfiak. És miért pont ez a képessége hiányozna, kotnyeles kisasszonynak. - Nem elég, hogy a testvérem simán kinyírna? –nevettem keserűen. Tényleg még nem is tudom, hogy viselné, ha kiderülne előtte, hogy egy ember lányt pártolok. Azt hiszem, teljes mértékben kitagadna a még össze nem állt családból. Aztán a csizmájára néztem, eszembe jutott, hogy a karó benne van és hát elég sok mindent tudna vele alkotni. Aztán hozzá hajolva simítottam ki egy tincset az arcából és ajkaihoz hajolva húztam ki a karót a csizmájából, majd visszadőltem a helyemre és eldobtam a fadarabot. Nem akarom, hogy ott legyen és valami bekattanjon benne és belém állítsa, nőből van bármi megtörténhet. - Nem fogsz hiányozni a mesterednek? - attól, hogy nem akar elmenni és megcsókolt, tisztán emlékszem, hogy azért kesergett, mert lefeküdt a vadász mesterével aki még otthon van. Nem mellesleg szeretném, ha megtudná magát védeni, és ezt egy vadász tudja a legjobban megtanítani neki.
Kicsit lenyugodott vagyis legalábbis úgy tűnt. A szívem sem vert olyan hevesen, mint eddig már nem féltem. Örültem annak, hogy nem ordította le a fejemet vagy éppenséggel rúgott ki a lakásból. Itt akarok maradni, mert nem fogom engedni, hogy csak úgy ellökjön magától. Lehet, hogy ezt mással sikerült megtennie, de velem nem fogja. Itt maradok mellette mondjon bármit. Csak remélem, hogy ezúttal nem szándékozik az emlékeimmel játszadozni. Nem hiszem, hogy azt másodszor képes lennék neki megbocsájtani. – Hát még én mennyire örülök neki. – Válaszoltam kuncogva. Rendkívül örülök annak, hogy az emlékeim tudatában vagyok. Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna nélkülük. Valószínűleg hazamentem volna és rendeztem volna a dolgokat Jason-nel. De az emlékeimmel.. Most így.. Nem igazán vágyom erre, hogy visszamenjek. Még nem. Beszélnem kell vele. Egyszer biztosan, de nem akarom ennyire előrehozni ezt az egészet. – Talán baj, hogy kíváncsi vagyok? – Eddig különösebben nem volt gondja azzal, hogy sokat fecsegek vagy éppenséggel kíváncsiskodom. Most sem hiszem, hogy baja lenne.. De azért jobb megkérdezni, mint betámadni kérdések ezreivel megint. – Nem.. Nekem ez nem elég. Érzem, hogy van még valami más is. Ami talán még az egész testvéred megölne engem dolognál is rosszabb, szóval.. Mondjad. – Tényleg tudni akartam, hogy mi az ami még hátráltatja. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni mindent tudni akartam és remélhetőleg idővel így is lesz. Bőven van, mint mesélnie. Vámpír. Hosszú élete volt. Hosszabb, mint nekem valaha is lesz. Mikor közelebb hajolt hozzám azt hittem, hogy meg fog csókolni és a szívem is hevesen kezdett verni pár pillanatig még levegőt sem vettem, majd mikor elhajította a csizmámban tartogatott karót csalódottan sóhajtottam. A francba is. Azt akartam, hogy megcsókoljon. – Nem hiszem. Meg amúgy is. Jobb lesz most mindkettőnknek a tér, hogy kitisztuljon a feje. Megmentette az életemet pár évvel ezelőtt. Én pedig nem a legjobb módját választottam a hálám kifejezésének vagy nem is tudom miért tettem.. Talán a whisky az oka. De hagyjuk most őt. – Mondtam, miközben belemásztam az ölébe. Nem zavartattam magam különösebben. Tisztában voltam azzal, hogy a vérem csábító a számára és a közelségem sem segít rá a dolgokra, de bíztam benne.
a hozzászólás Dexnek készült, 342 szót tartalmaz, és írás közben a Wings című számot hallgattam.
Hogy is mondjam, most kicsit megbántam, hogy kitöröltem az emlékeit, hiszen egy csodás élménytől fosztottam volna meg. Erre tessék, már megint itt csörög és faggat, akár egy ügyvéd, aki minden áron be akarja vallatni velem, hogy én öltem meg a bírólányát - Majdnem felképeltél, mert közel volttál, hogy ne emlékezz. – kacsintottam egyet. Hiszen tényleg így volt, alig pár perce még nem emlékezett rám, hogy kivagyok és mit tett velem. Bár azért bánnám, hogy egy olyan csókot elfelejtettek valakivel. De isteni ajkai vannak, ahogy selymesen olvadnak bele a számba, akár a kedvenc italomat innám. Amiből sosem elég. - Nem baj. – vontam meg a vállam, hiszen tényleg nem baj, csak nem akarok arról beszélni, hogy micsoda ribanc tette tönkre az életemet, bár tudtam, hogy ő az. Mert Tényleg a vérében van, a kéjelgés, és most is képes lett volna velem lenni, csak, hogy ne akarjam kifaggatni. Remélem Olivia nem ilyen. Nem fog egyből az ágyamba mászni, aztán lelécelni, mert forró a talaj. Ez olyan gerinctelenségnek tartom. - Majd egyszer megtudod. Ha megéred, mondjuk a száz évet. – vigyorodtam el. Hiszen tudom, hogy nem akar vámpír lenni és tudom, mennyire utálja őket. Kivéve engem, hiszen megcsókolt. Lássuk be, kedvel és micsoda cirkuszt, csapot, mert kitöröltem a memóriáját. Kis heves egy nőszemély és ez nagyon is tetszi benne, nem mintha ezt szeretném elmondani neki. Mert sosem beszélek érzelmekről, még Lia előtt sem mondtam volna ki, hogy szerettem őt, az egyetlen nő, akit tényleg szerettem, és mi lett vele, Összeállt mindenkivel, mert én nem voltam elég. Még mindig felforr a vérem és szinte felrobbannék, ha rá gondolok. De Olivia ajkai most jobban lekötöttek, ahogy bele szuszogtam. Aztán gonosz mód, lógva hagytam. - Pedig oktathatna, bár ha olyan, mint eddig, akkor előbb törik ki a nyakad, mint sem feltűnik, hogy vámpír van a közeledbe. – nevettem el magam, hiszen igazam van, még a szerencsétlen karót sem bírta úgy elrakni, hogy ne sértse meg magát. És ez nem az ő hibája, hanem a tanáré, mert nem mutatta meg, saját maga, meg honnan tudta volna?! Aztán csak pördült, fordult és az ölembe ücsörgött. Elmosolyodtam, amolyan ragadozó mosollyal, ahogy kényelmesen elhelyezkedtem alatta. Azért ügyeltem, hogy nehogy leessen. - Igaz, hagyjuk. – bólogattam egyetértően és kezembe vettem a kezét, szinte elveszett, olyan kis picike, az egész lány egy pöttöm. De még is, tetszett, hogy ennyire elengedte magát.
Kezdőlap
•• 
