Magam mögött akarom hagyni ezt az egész elvette az emlékeimet dolgot. Ha nem teszi meg többször még jóban is leszünk. Méghozzá nagyon, jóban. Na, jó nem szabad ennyire haladnom még akkor sem, ha ezek csak egyszerű gondolatok. Túlságosan beleélem magam aztán még a végén tényleg elfeledtet velem mindent újra és soha nem fogja visszaadni ezeket az emlékeket.
– Szerintem maradjunk annyiban, hogy az emlékeim az én tulajdonomban állnak. Nincs jogod játszadozni velük. Még a végén profi vadász leszek és akkor jól seggbe rúglak. – Mondtam kuncogva. Nem gondoltam komolyan a dolgot, bár ennek is fenn áll a lehetősége. Mármint annak, hogy tényleg belejövök ebbe a vadász dologba és akkor ő fog rosszul járni, mert ha legközelebb egymásba futnánk az emlékeim nélkül kétlem, hogy jól járna. Nem, hogy nem csókolnám meg. De sokkal rosszabb dolgok is várnának rá. Legalábbis azt hiszem.
– Akkor jó. – Örültem, hogy nem bánja, de ebből már tudtam is, hogy nem fogja elmondani mégis mi az, ami még nyomja a lelkét. Azonban bármennyire is szerettem volna tudni nem erőszakoskodhatok vele. Egyszerűen nem tehetem meg. Nem érdemli meg, hogy kifaggassam. A véremben van a dolog, hiszen ügyvédként dolgoztam, de akkor is. Most nem fogom használni ezeket a kis „képességeket”, hogy kiszedjem belőle az igazat. Ha akarja elmondja, ha pedig nem.. Akkor így jártam.
– Na ez szép. Mondjuk lehetséges.. Olyan egészséges életmódot folyatok, amilyet még nem láttál és akkor nesze neked. Majd ráncosan és száz évesen fogok a botommal dörömbölni az ajtódon. – Nem akarok vámpír lenni. Egyszerűen ez nem egyfajta lehetséges opció. Meg sem fordult a fejemben, hogy vámpír legyek. Miért akarnék olyan szörnyeteggé válni, mint amilyen megölte a szüleimet? Elég nagy az esély arra, hogy én is pontosan olyan leszek. De akár lehetnék olyan is, mint Dex. Akiben egy kicsit több lakozik, mint egyszerű szörnyeteg. Neki van lelke és múltja. Ugyanúgy, mint egy embernek. A különbség az, hogy neki sokkal hosszabb. Meg képes olyan dolgokra, amikre egy átlagos ember nem. De nem ítélkezem. A lényeg, hogy nem minden vámpír szörnyeteg. Legalábbis nem teljes mértékben.
– Héé. – Mondtam, majd gyengéden megütöttem a vállát. – Ez most gonosz volt. – Mondtam kuncogva, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ölében. Olyan jól éreztem magam a közelében. Nem tudom, miért. Egyszerűen csak jól éreztem magam és kész. Gondolhatnám azt, hogy megigézett vagy valami, de nem tenne ilyet. Főleg azok után nem, ahogyan reagáltam arra, hogy elvette az emlékeimet.
– Ez a beszéd. – Válaszoltam kuncogva, majd pedig közel hajoltam hozzá. Annyira közel, hogy ajkaink majdnem összeértek, de nem én akartam megtenni..  Most nem. Azt akartam, hogy ő csókoljon meg. Azért, mert meg akar csókolni.

– Hmm. Csak nehogy az legyen az egészből, hogy annyira hagyod magad, hogy még a végén tényleg én jövök ki győztesen a mi kis bunyónkból. Nem akarod tudni, hogy mire vagyok képes, ha valamit nagyon akarok. – Ha valamire rávilágított ez az egész, akkor ez az volt, hogy még bőven van mit tanulnom. Soha nem voltam az a típus, aki egy kisebb bökkenő után feladja és most sem fogom elkezdeni. Miért tenném? Kitartóbbnak kell lennem. Ha képes voltam éveken keresztül nyomozni mondhatni egy hangyányi nyommal a kezemben, akkor most is képes leszek normális vadásszá válni. Ki kell ölnöm az érzéseket magamból. Az egyszer biztos. De nem akarom azokat az érzéseket is kiölni magamból, amik Dex-hez kötnek, már most. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi is ez. Még nem. Később lehet, hogy képes leszek rá, de ez az idő még nem jött el. Bőven van időm arra, hogy kitaláljam mi is vonz úgy igazán hozzá..
– Azt nem mondanám, hogy kergetnélek, mert valószínűleg addigra az egyszerű séta is megterhelő lenne, bár.. Összeszorítom a fogaimat majd és igazából bármi megtörténhet, szóval úgy készülj. – Nem hiszem, hogy megélném a 100 évet. Egy az, hogy még messze van tőlem. Kettő pedig egy ilyen világban, ahol minden sarkon vérfarkasok, vámpírok és boszorkányok vannak nem jósolok senkinek sem túl hosszú életet. Még azoknak sem, akik elméletileg halhatatlanok. Azért a többi vadászt sem szabad lebecsülni. Nem mindenki olyan szerencsétlen, mint én vagyok.
– Elismerem, hogy nem vagyok egy hatalmas szerencsekupac. Amennyire el tudok rontani dolgokat.. Viszont, ha a jó oldalát nézem már pedig a jó oldalát nézem a dolgoknak, akkor ugyanennyire sikeres is tudok lenni. Van még mit tanulnom. Elég kínos lesz köztünk ez az egész.. Mármint, hogy ezek után is megpróbáljunk úgy viselkedni, mint az előtte. Bár.. Nagyrészt csak parancsokat osztogatott nekem. Erősödnöm kell. Aztán jöhet a többi. De ez még dögunalom, szóval.. Izgalmat akarok. Ez is megvolt, mert már két vámpír is megtámadott a városban te vagy a harmadik. Az elsőt elintéztem. Nem öltem meg, csak elintéztem.. Azóta pedig csak romlott a tudásom. – Fordítva kellene történnie a dolognak, de nálam valamiért nem akart összejönni a dolog. Nem is értem, miért csodálkozom ezen. Eléggé érdekesen vagyok összerakva. Télen melegem van nyáron fázom. Egyértelműen nem úgy működöm, mint a többi ember.
Vágytam arra, hogy megcsókoljon. Figyelmeztető szavaira pedig egyszerűen csak elmosolyodtam. Mikor ajkai végre egymáshoz értek egy áramütés futott végig a testemen. Hozzásimultam, miközben nyelveink vad táncot jártak. Élveztem. Még az sem érdekelt, hogy felsértette az alsó ajkamat. Az ég világon semmi nem tudott most meghatni. Olyan jó érzés volt megcsókolni őt. Képtelen vagyok felfogni, hogy miért, de jó érzés volt. Annyira, hogy legszívesebben nem is eresztettem volna el ajkait. Soha többé. – Hmm, én egyáltalán nem bánom. – Mondtam kuncogva, majd karjaimat a nyaka köré fontam és homlokomat az övének döntöttem. – Mesélj a gyerekkorodról. – Honnan jött ez a kérdés? Nem tudom. Számít? Nem hiszem. Kíváncsi vagyok a múltjára. Ezzel kétlem, hogy mondtam volna bárkinek is bármi újat.

Jól éreztem magam. Nem feszengtem egyáltalán. Bár elég ritka az, ha feszengek új emberek társaságában. Hozzá kell szoknom a másik emberhez az tény és való, de Dex-el nagyon egyszerű volt. Nem tudom miért. Talán azért, mert ő már belülről is ismer, ha úgy vesszük. Nem kell rögtön rosszra gondolni egyszerűen csak a véremet vette, ami számára rendkívül csábító. Valamiért ez engem boldoggá tesz.. Valamilyen szinten. Annak örülök, hogy számára csábító a vérem, de az, hogy más vámpír is ugyanezen a véleményen van annak, már egyáltalán nem örülök. Talán pont ezért támadott meg annyi vámpír ebben a rohadt városban. Jó az elsőnek önként és dalolva adtam a véremből, mert elég pocsékul nézett ki, de akkor is. Most már értem, hogy a másodiknak, miért pont én kellettem és, miért szívta ki majdnem az utolsó cseppig is a véremet.
– Élni akarsz? Hmm. Majd, ha száz éves leszek retteghetsz, mert el fogok jönni érted. -  Válaszoltam kuncogva. Még most sem tudok elbánni vele nem majd száz évesen. Bár ki tudja milyen varázsbotom lesz.. Lehet, hogy csak ülök majd és nézem, ahogy a botom elintézi a dolgokat a „rablótámadás ért üzemmódban.” Ki tudja, hogy hova fejlődik a technika. De az is lehet, hogy majd visszafelé fog fejlődni. Nincsen kristálygömböm, hogy ezt meg tudjam mondani.
Válaszolni, akartam a kérdésére, amikor meghallottam egy hangot a hátam mögül. Jobbkor nem is jöhetett volna. Hátrapillantottam a vállam felett, majd újra visszanéztem Dex-re és az ő reakcióját figyeltem. Most nagyon dühös voltam, amiért elhajította a karómat. Benne lehet, hogy megbízom azonban a bátyjában egyáltalán nem. Megnyugtató lenne, ha a közelemben lenne, de most nem állhatok fel és mehetek oda érte. Egyrészt, mert el sem jutnék odáig. Kettő meg, ha meg is tudnám szerezni használni még nem tudnám. Csak a meglepetés erejével.. Az meg már ott régen elbukott, hogy felállnék és odasétálnék érte. Szóval inkább csak ültem a hátsómon.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon, majd kényelmesen elhelyezkedtem Dex oldalán. Jelen pillanatban nem tűnt olyan ijesztőnek.. Mármint Dex annyira féltett tőle, hogy sokkal rosszabbra számítottam. Ez ahhoz képest semmi. A fejemben, már elég érdekes dolgok kezdtek összeállni és ez még meg sem közelíti. Azonban még mindig megváltozhat a véleményem, hiszen nem telt el több egy-két percnél mióta itt van. Nem szabad az embereket első benyomás alapján megítélni, mert az igazából semmit nem árul el róluk, szóval.. Inkább csak hallgatok és meglátom mi sül ki ebből az egészből. Talán meg is feledkeznek arról, hogy itt vagyok. Ennek még örülnék is.

Nem éreztem magam kényelmetlenül. Legalábbis nem annyira, amennyire kellett volna. Azzal most tisztában voltam, hogy jobb lesz, ha befogom a számat. Eddig éppen eleget csacsogtam Dex-nek végül is igazából mindenről. Szóval jobb lesz, ha befogom a számat, mert nem biztos, hogy a testvére különösebben tolerálná. Legalábbis Dex jellemzéséből ez jött le azonban nem félek tőle. Eddig sem véltem most pedig még okot sem adott arra, hogy remegő lábakkal rohanjak ki innen, amilyen gyorsan csak tudok.
Észrevettem, hogy Dex nem szívesen engedné őt a közelembe pontosan ezért is ültetett arra az oldalára, ami a bátyjától távolabb helyezkedett el. Édes volt tőle ez az egész, ahogy védelmezni próbál. De komolyan. Mondanám, hogy nem szorulok védelemre, de ez nagyon nem így van és ezzel ő is teljes mértékben tisztában van. Első kézből tapasztalta, hogy mennyire vagyok képes megvédeni magam fizikailag. Semennyire. Talán a sok fecsegésemmel még jutnék valahova, de azért nem fogadnék rá. Jelen pillanatban semmire nem fogadnék. Csak némán figyeltem, hogy viszonyulnak egymáshoz. Azt azonban nem mondtam volna meg, hogy nem vérszerinti testvérek. Ez számomra meglepő volt, hiszen annyira hasonlítanak egymásra, hogy az már törvénytelen.. Mintha ikrek lennének. Na, jó azért ez egy kicsit túlzás, de akkor is.
A történetüket csendben hallgattam végig és olyan keserűnek hangzott Dex szájából az egész, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, de azt hiszem a bátyja tett volna erre is valami megjegyzést úgyhogy inkább csak a tekintetemmel próbáltam felé sugározni az érzéseimet. Nem tudom, hogy mennyire igazodik ki már rajtam.. Nem ismer olyan régóta, de.. Azért reméltem, hogy ez egyértelműen kiolvasható a szememből.
Mikor megfogta a kezem egy kicsit megszorítottam és közelebb fészkelődtem hozzá. Olyan megnyugtató volt, hogy itt van mellettem. Lehet, hogy félnem kellett volna a bátyjától, ahogy ő tette, de azt hiszem amíg ő itt van mellettem nem kell összepisilnem magam. Szóval teljes mértékben nyugodt vagyok.
A legtöbb ilyen esetben be nem állna a szám, de most ha akartam volna se tudtam volna mit mondani. A bátyja nem egy olyan személy volt, akivel szívesen kötekednék, szóval inkább csak finoman alsó ajkamba harapva hallgattam és figyeltem őket. Annyira szívesen közbeszólnék, hiszen szinte mindenre lenne valami megjegyzésem most mégis visszafogom magam. Azt hiszem ez így a legjobb.

Nem tudom, hogy miért vagyok ennyire csendben. Talán, mert nem akarom kihúzni a gyufát a rossz, nagy bátyónál. Nekem nem úgy tűnik, hogy bármi gond is lehetne vele. Na, de mindegy. Ajkamba harapva folyamatosan magamba fojtom a szót. Bármennyire is járatnám szívesen a számat nem biztos, hogy ő is pontosan ugyanúgy értékelné a zagyvaságaimat, mint Dex. Külsőleg tényleg olyanok, mintha ikrek lennének. Meg nem mondtam volna, hogy nem vértestvérek. Mert totálisan úgy néznek ki. Bár ezek szerint mind a ketten jó sok gént örököltek az apjuktól. Legalábbis ez az egyetlen értelmes magyarázat a hasonlóságukra. Két különböző anyánál ez a leglogikusabb. Kettejüket összemosva talán megkaphatjuk az apjukat. Vagy valami ilyesmi. Na, de még a fejemben sem fogok elvégezni ilyen elmebeteg kísérleteket még akkor sem, ha csak elméleti dolog az egész. Próbáltam visszafogni magam tényleg. Továbbra is, de most már kibukott belőlem akaratlanul is kibuktak belőlem a szavak.
– Miért akkora probléma a számodra az, hogy non-verbális kommunikáció által próbálja közölni veled, hogy úgymond az övé vagyok. Bár meg kell mondanom, hogy ez egy eléggé, hogy is mondjam.. Hmm. Kivételesen nem találom a szót milyen meglepő. Na, de azért megpróbálom elmagyarázni. Rendkívül kényelmetlen a számomra, hogy tulajdonként beszéltek rólam. Nem egy rohadt vértasak vagyok. – A mellkasomra teszem a szabad kezemet. – Ez itt dobog. Igen.. A vért pumpálja a szervezetembe, amit ti annyira nagyon imádtok, de ezen kívül még érzésekre is képes vagyok. Hát nem csodálatos? – A hangom kicsit gúnyos volt, de meguntam, hogy a csendes kislányt játsszam. Nem vagyok az. Nem akartam felhúzni Enzo-t, de most pont teszek az egészre magasról. Ha már itt vagyok, akkor ne húzzam be fülem farkam, mert két vámpírral vagyok egy helyiségben. Ja, és önvédelemből, ha meg lehetne bukni én totálisan megbuknék. Nem értem, miért nem tanítják.. Komolyan. A mai világban ezt már tanítani kellene.
– Amit rólam tudni kell azzal Dex nagyon is tisztában van, de tudod az első találkozáskor nem terítem ki a lapjaimat, szóval érd be annyival, hogy lehet egy sztriptíz táncos vagyok kuviki földről. De akár még pincér is lehetnék.. Ez még hihető is, nem? Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te így ránézésre mégis mit mondanál rólam.. Ha már annyira tudni akarod, hogy mit lehet rólam tudni.. Próbálj olvasni belőlem. – Valamiért kíváncsi vagyok, hogy mégis mire jutna így ránézésre. Meglátjuk, hogy mennyire jó emberismerő. Hogy Dex-et kicsit megnyugtassam óvatosan visszamásztam az ölébe. Lehet, hogy ezzel közelebb kerültem Enzo-hoz, de ugyanakkor hozzá is és ez a fontos, nemde?

Lehet, hogy jobban járok ha csendben maradok és nem szólok vissza a nagy, gonosz testvérnek, de nem fogok egyfolytában csendben ücsörögni. Egyszerűen ez nem én vagyok és nem fogom megjátszani magam még azért sem, mert lehet ezen múlik az életem. Igen.. Szívesen jártatom a számat olykor elég felesleges dolgokról vagy olyan dolgokat mondok, amiket mások nem is igazán értenek meg. Persze az is elő szokott fordulni, hogy azt nem értik az emberek miért beszélek még mindig, de nekem ez egyáltalán nem számít. Beszélek, mert szeretek beszélni. S, ha valaki sokat beszél azt is hihetik, hogy magabiztos vagy éppenséggel intelligens. Azonban nálam szó sincs erről. Nem mondom azt, hogy hülye lennék vagy ilyesmi egyszerűen csak nem ehhez kötöm. Néha egyszerűen csak a zavaromat üldözöm el a folyamatos csevegéssel néha pedig egyszerűen csak tényleg jól esik fecsegni igazából a semmiről. Most pedig azt hiszem rekordot döntöttem azzal, hogy ennyi idő alatt ilyen keveset beszéltem. Mikor még ügyvéd voltam, akkor a tárgyalóteremben is folyamatosan beszéltem a lényegesebb dolgokat kihangsúlyozva ezzel is kicsit manipulálva az esküdtszéket. Nem hiába voltam olyan sikeres a munkában, de ez most már a múlt. Hogy miért? Mert új dologba vájtam a fejszémet. Méghozzá a vámpírvadászatba. Ez pedig egy olyan ágazat, amiben többször már nem is bukhatnék meg. Lefeküdni a tanárral nem jó ötlet.. Egy vámpírral összemelegedni és a szintén vámpír bátyjával veszekedni? Szintén nem a legjobb ötlet, de az ember úgy is igazából a hibáiból tanul.
– Váó, te pedig mindig ekkora tapló vagy? Egyértelműen nem ebből az évszázadból származol, szóval igazán tisztában lehetsz azzal, hogy a nőknek kijár a tisztelet. – Nem fogok csendben ülni. Éppen eleget ültem és hallgattam. Most már unom. Itt az ideje, hogy ne csak egy csöndes, visszahúzódó nőt lásson bennem, aki csak úgy finoman megjegyzem, hogy nem vagyok.
Nem is igazán érdekelt, hogy mit mondd. Vagyis figyeltem minden egyes szavát, de ami a figyelmemet lekötötte az Dex távozása volt. Nem értettem, hogy mi a baja és legszívesebben utána mentem volna. De nem tudom pontosan, hogy melyik a rosszabb megoldás. Az, hogy itt maradok a veszélyes bátyjával, akitől annyira féltet vagy pedig utána megyek. Nem úgy tűnt, hogy nagyon tetszett neki a kettőnk között kialakult kis párbaj, ami szerencsére csak szavakon alapul, mert igazi harcot még ha nagyon akarnék se tudnék felvenni. Ez bebizonyosodott nem is egyszer. Még, ha nálam lenne a karóm lenne egy kis esélyem, de így az ég világon semmi esélyt nem látok arra, hogy győztesként kerüljek ki egy komolyabb összecsapásból. Amire azért nem hiszem, hogy sor kerülne, mert Dex csak nem engedné, hogy addig fajuljanak a dolgok.  
– Jelen pillanatban, amit látok belőled azaz, hogy egy igazi bunkó vagy teszel arra, hogy mit gondol az öcséd.. Ja, persze még az is ott van, hogy van valakid, akit le akarsz nyomni a torkán. Nem mindenki örül annak, hogy rögtön megismeri testvérének az élete szerelmét vagy tudjam is én mi ő neked. Mert úgy beszélsz róla, mintha annyira nem számítana, de közben mégis, mikor róla beszélsz teljesen másként viselkedsz. – Nincs kedvem elemző órát tartani még akkor sem, ha én voltam, aki ezt az egészet elkezdte. Jobban érdekelt, hogy mi van Dex-el, de nem akartam utána menni, mert ha vágyott volna a társaságomra nem megy el.. Vagy nem tudom. Alig ismerem.