- Mindketten tudjuk, hogy Klaust még akkor is nehéz lenne meggyőzni, ha visszapörgethetné az időt, és láthatná, mi történt valójában - mosolyodtam el halványan Tatia szavaira. Nem volt naiv, csak szerette volna, ha így történik. Hiszen mikét régi barát vagyunk, akik most valószínűleg ismét kénytelenek leszünk kerülni egymást. Vagy legalább megoldani valahogy a lehetetlent, hogy legalább ő visszaférkőzzön a bizalmába. - Nem csodálnám, ha nem emlékezne rá. Senki nem emlékszik rá a családomból. Mintha csak egy álom lett volna - forgattam meg a szemeimet. Pedig nem álom volt... Csak sokat álmodtam róla. Emberként ezek az álmok jobbak voltak, mint most, de talán ha létezni fog... ha ismét a karomba zárhatom, ugyanezek az álmok térnek vissza. De most miért ezen gondolkodom? Mást kell még letisztáznom vele kapcsolatban. - Ha Nik akár csak egy ujjal is hozzányúl, megtalálom a módját, hogy kicsináljam - jegyeztem meg még utoljára, mielőtt barátom a sebemről kezdet magyarázni. Szó, ami szó, tényleg csúnya volt... meddig tarthat a szenvedés? Belekalkulálva persze, hogy Valószínűleg Klaus mérge a legerősebb. Egy, talán két nap. Azt még csak kibírom valahogy. Meg hát én nem halok bele, és legközelebb talán könnyebben átvészelem. Vagy nem.
- Ugyan! Nik csak az adandó alkalmat várta, hogy ezt kipróbálhassa rajtam - forgattam meg a szememet. Biztos vagyok benne, hogy talált volna valami okot, hogy összebalhéhassunk. Valamit, amitől így járhatok. - Nem szereti, hogy túlságosan hasonlítunk - vigyorodtam el, majd az eldobott pólómhoz léptem, hogy végre felhúzhassam magamra. Nem akartam, hogy Tatia tovább bámulja a sebemet, meg lassan jó lett volna továbbállni és folytatni azt, amibe belekezdtem. - Csak egy utolsó, félreérthető szívesség. Kölcsönadnál pár ruhát Freya számára? Fogalmam sincs, hogy egy méret vagytok-e, de szeretném, ha csinosnak érezné magát, amikor végre... tudod - néztem a szemeibe.

- Tudod milyen vagyok, Kol. Ha nekem van igazam, akkor azért harcolni fogok. - Még azért is szoktam, hogyha tudtam, hogy az állításom hatalmas sületlenség, de most nem így volt és ez a legfontosabb. Viszont szinte láttam Kol arcán, hogy ugyanarra gondol, amire én: az is biztos, hogy emiatt nem fogom őt elkerülni, mert Klaus-nak előbb utóbb be kell látnia, hogy nem történt semmi.
- Én emlékszem rá. Ez a lényeg. - Kacsintottam Kol-ra. Felálltam az ágyról és beletúrtam a hajamba. Nem hittem, hogy Klaus valamilyen okból kifolyólag is bántaná majd Freyát, ha ismét életre kel, de meg tudtam érteni Kolt... a szerelmemért és is bármit megtennék, ezzel csak az volt a baj, hogy az én szerelmem egy fafejű hibrid, akinek aztán magyarázhattam.
Bólintottam, amikor azt mondta, hogy Klaus egyébként is talált volna arra alkalmat, hogy megharapja vagy egyszerűen elintézze. A Mikaelson-família és a családi összetartás! Nem mintha én jobb lennék ebben.
- Öhmm... persze. - Először meglepett a kérése, de aztán rájöttem, hogy túl sok ruhám van ahhoz, hogy ne legyek önzetlen. Freyára való tekintettel pedig igazán felfüggeszthettem az önzőségemet. - Ha eljössz velem a birtokomra, akkor kiválogatok neki pár cuccot. - Mondtam szinte teljesen természetesen és mivel már ő is felvette a pólóját, ezért nem volt más hátra, minthogy elinduljak az ajtó irányába.

Tatia birtoka ;; Hálószoba

A hetek egyre csak teltek, és miközben minden egyes percet kiélveztem Freya társaságában, próbáltam az én "kedves kis kocsmámat" is alakítgatni. Vagy legalábbis valami olyasmi, mert Nik meg az én pusztításom után kellett némi idő, hogy rendbe tegyem a helyet, elvesztegetve ezzel jónéhány értékes hónapot. Mostanra azonban már szinte teljesen elkészült minden. Az emelet lakható, a bár be van rendezve, már csak a piára van szükségem, illetve néhány csinosabb pincérnőre, akik hajlandóak felszolgálni, és kiszolgálni... engem a vérükkel. Na jó, még talán néhány másik vámpírt is, Tatiát, vagy Katherine-t, esetleg a húgomat, Rebekaht... bár nekik pincérfiúkat kéne felvennem. Igaz is, Tatia legalább megérdemelné, a többi nőszeményben viszont kételkedem. Na de pincérlányok... szerencsére vannak olyanok, akik jelentkeznének az állásra, például ez a Colette nevű francia csaj. Érdekes... elnézve az önéletrajzát, főleg a képét még megfelelő is lenne az állásra, feltéve, hogy eljön a találkozóra. Utána már úgysem lesz más választása, mert rá fogom igézni az együttműködésre.

Második játék

Nemrégiben beadtam az egyik kocsmába az önéletrajzomat. Dolgozni szeretnék... Egyedül élek, így nincs, aki eltartana. Tehát valahonnan pénzt kell szereznem. Nos, a pultos munka annyira nem rossz, hátha felvesznek oda.
Elindultam abba a kiskocsmába, hogy megtudjam mik a fejlemények. Amint beléptem, barátságos környezet fogadott. Minden a helyén volt, nagyon jól berendezték. Az első ember, akit megláttam, egy férfi volt és odasiettem hozzá.
- Elnézést! A főnököt keresem. Nem tudja merre találom? - kérdeztem kedves hangon egy halvány mosollyal az arcomon.

Hamarosan meg is érkezett a lehetséges új alkalmazottam, és meg kellett állapítanom, remekül nézett ki. Sőt, kifejezetten olyannak tűnt, akivel szívesen elszórakoznék hosszabb távon is. Sajnos az egyik kedvenc foglalatosságom már kilőve, de a vérének szívására még könnyűszerrel tehetek kísérletet.
- A főnök én lennék - villantottam felé a legtöbb nő számára megnyerő mosolyomat - Kérlek ülj le. Colette vagy, igaz? Szeretnék kicsit elbeszélgetni veled. Tudod, alkalmasság, meg ilyenek, de szerintem nem lesznek problémák veled - kacsintottam rá. Azt hiszem, miniszoknya lesz az egyenruha, meg jó mélyen kivágott blúz. Ha valamelyik alkalmazottamat zavarná, vagy túl kurvásnak találná, egyszerűen megigézném, de ez az ő javukat is szolgálja, elvégre ilyen csinos lányoknak simán adnék még százdolcsis borravalót is. Ha meg egy sztriptízbárban lennénk, kétszázat is, ha már dúskálok a pénzben. De persze... ez most egy komoly állásinterjú, aminek a végén valószínűleg meg fogom kóstolni a nyakát is, hogy teljesen biztos legyek az alkalmazhatóságában.

Nem vagyok normális... rendben, ezt eddig is tudtam magamról, viszont egy gyerek elrablása még tőlem is hajmeresztő, hiába próbálok Freyának kedveskedni ezzel a lépéssel. Egyáltalán neki próbálok, vagy csak egy idegen kislány furcsa kérését teljesítem? Őrültből furcsa őrült lettem, efelől semmi kétségem, de z a kisbaba meglepően aranyosnak tűnik a karjaimban. Édesen szuszog, miután sikerült megnyugtatnom valamelyest, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy épp nem otthon van. Törékeny kis Katie-baba, hiszen le sem tagadhatná a Petrovás vonásait, már most sem. Egy törékeny, előre meghatározott sors, hiszen a Petrovák el vannak átkozva... talán már a kezdetektől fogva.

[Pierce lakás]

Nem vagyok képes elhinni. Lassan haladtunk, útközben konkrétan többször is rosszul voltam, az ájulás kerülgetett, lehet, hogy emberként elkaptam valami nyavalyát, de valószínű csak túlzottan megmozgatott, hogy pont Kol rabolta el a lányom, aki bevitt a kórházba és ottmaradt, hívta Emmáékat és segített.
Teljesen kikészültem, főleg, amikor megláttam a helyet. Csönd volt, semmi nesz, vagy zaj.. Nem hiszem, hogy nyitva lenne és ezren tolonganának részegen, összenyomva Emilyt.
Kiverem a fejemből az efféle gondolatokat. Közelebb érve hirtelen felsíró gyerekhangot hallok, tudom, hogy Emily az, megismerem a hangját, de ha nem ismerném meg, akkor is tudnám, hogy ő az, hiszen ki más lenne?! Nem hiszem, hogy Kol hobbiszinten csecsemőket gyűjtöget össze a kocsmájába. Oké, morbid vicc.
Sarah magabiztosan megy elől, én pedig utána kullogok. Emmát megkértem, hogy maradjon kint, ha elveszti az eszét óriási károkat tud csinálni és ne felejtsük el, hogy bent van a lányom is. Persze higgadtan beleegyezett, hiszen tudja, hogy felrobbantaná a helyet, ha meglátná őket.
Sarah egy gyenge mozdulattal kivágta az ajtót és besétáltunk. Az első utam Kolhoz vezetett, nem érdekelve, hogy mennyivel erősebb nálam.
Kikaptam a kezéből Emilyt, majd pofon vágtam. Habár szinte valószínű, hogy meg sem érezte, remélem legalább a nemlétező lelkét eltaláltam valamennyire.
-Undorító vagy, semmi jogod nem volt ezt tenni! -üvölteni tudnék, de megteszi ezt helyettem a kezemben bömbölő Emily is, így csak kipréselem a szavaimat a fogaim közül. Idegroncs vagyok, a lábamon alig állok, teljesen kikészültem. Nem tudom, hogy csinálhatta ezt. A szemeibe nézek, amin keresztül talán láthatja az aggódást.
-Utállak. -jelentem ki nemes egyszerűséggel, mást konkrétan nem is nagyon tudok mondani...
-Nem ilyen sorsot szántam neki, erre te az akaratom nélkül megszabadítod tőlem! Rám kellett volna hagyd a döntést, a feladatot, semmi közöd nincs hozzá, sem hozzám, sem a gyerekemhez. -gyönge szavaimat átitatja a gúny, miközben elhallgattatom Emilyt, aki már csak csöndben szuszog a kezemben.

Már kezdtem egészen jól ellenni a kölyökkel... szinte  már arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Faith-et tartottam volna  így a karjaimban, de őt nem...  soha nem fogom már talán, mert képtelen vagyok hosszú távon törődni   a  kisgyerekekkel, hiszen egyszer csak felnőnek,  és akkor ők  is prédák lesznek,  én meg a vadászuk... Na jó, Faith-et valószínűleg akkor sem bántanám, és a Petrovákat sem. Faith az én  vérem, a  Petrováknak pedig magam is tudom,  hogy  tilos kihalniuk. Na meg az sem utolsó, hogy kedvelem őket... Mielőtt azonban az elmélkedésem végére érhettem volna,  két ismerős alak rontott be az én  kis "birodalmamba". Katie és Sarah... vajon  hol hagyhatták Emmát? Na, nem mintha hiányozna. Katie gyenge volt,  és emberi, de hajtotta  az, amit  soha nem  hittem volna, hogy létezik  benne, az anyai törődés, szóval  olyan könnyedén tépte ki a kezeimből, mintha még mindig vámpír lenne... Bár a szavai enyhén szólva nevetségesek voltak, sokkal jobban illettek volna Sarah vagy Emma szájába, mint az övébe, de a dolog így sokkal hatásosabb volt.
- Katie, Katie, Katie -csóváltam meg a fejemet, gúnyos mosolyra húzva a számat. A nagy ribanc, az érzéketlen, nemtörődöm kis Petrova-ivadék úgy tűnik, mégsem létezik annyira, mint hinni szerette volna. - Nem érdekelt, milyen sorsot szántál a kölyködnek. Elraboltam, kész, téma lezárva. Tetszik, hogy kiakadtál - vigyorogtam tovább. Sarah előtt nem akartam elmondani a dolog valódi okát, mert az a perszóna természetesen máris zúdítja rám a különböző szidásokat, hogy én semmit nem változtam, ugyanolyan érzéketlen dög vagyok, meg blablabla... unalmas volt, szóval egész egyszerűen odaléptem, és kitörtem a nyakát. Pfej, legalább csöndben marad. - Ember vagy. Még ha Emma veletek is van, semmit nem hall, mert a falak hangszigeteltek - duruzsoltam a fülébe. Emberként meglepően jó illata van. Csábító... - Ha sikoltozni kezdenél, sem hallaná meg... De miért kéne bántanom téged? - fogtam meg egy hajtincsét. Igazából nagyon is kedveltem őt, mert igazi, belevaló vámpír volt, érzések, bűntudat, és megbánás nélkül. És az élő példa, hogy lehet ugyan emberi érzéseket kicsikarni belőle emberként, de soha nem lesz már emberi... a példa, hogy az emberség nekem sem való. - Alkut ajánlok. Ha visszajössz ide, egyedül... ismét vámpír lehetsz. A vérem által - néztem a szemeibe. Úgyis vissza fog jönni, ismerem őt. Vámpírként boldog, emberként csak egy szerencsétlen kis roncs.

Bosszant ez az egész, hogy Kol vitte el, és ráadásul ennyire nemtörődöm módon áll a dolgokhoz. Dühös vagyok nem tagadom, mérhetetlenül dühös, hogy ezt merte velem tenni.
-A picsába is Kol, ez nem így működik! -ismét csak üvölteni tudnék, de Emily jelenléte miatt megint nem tetszem meg. Nem hiányzik még az, hogy újra elkezdjen visítani, nekem meg nyugtatgatni kelljen. Fél kézzel lökök egyet a közvetlen előttem álló férfin.
Megijedtem, beparáztam, tény és való. Ha az ő gyerekét vitték volna csak el, akkor nem tudom, hogy ő hogyan reagálta volna le a dolgokat, még ha nem is szereti annyira, mint kéne. Mert eddig a pillanatig nagyon én sem éreztem kötődést Emily iránt, csak egy jó helyre akartam elvinni, ahol mindent megkap, tökéletes élete lehet, egy tökéletes családnál, és nekem nem kell vele foglalkozzak. Most is ezt érzem. Valamelyest. Mindegy, jobban úgy sem tudom megmagyarázni.
-Elraboltad és kész. Mintha te az a nagyon gyerekrablós fajta lennél, maximum a gyerekek szüleit rabolnád el, és nyírnád ki, de nem az újszülötteket. Biztosan volt valami szándékod... -vonom fel a szemöldökömet. Nem félek tőle, nincs oka bántani, vagyis hát, lehet van, de úgysem tenné meg, túl sok a közös múlt.
-Örülök, hogy örömödet leled a kiakadásomban, én valahogy nem tudok olyan bárgyún vigyorogni ezen, mint te. -megigazítom a még mindig csöndben szuszogó kislányt a kezemben.
-Mi terved volt vele, felneveled? Meg sem fordult a fejedben, hogy nem fog érdekelni, csak örülni fogok neki, hogy eltűnt? Tévedtél. Azért csak a vérem, és nem egy utolsó senki gyereke. Mégiscsak tökéletes életet szántam neki, még ha nem is mellettem, hiszen velem egy gyereknek minden, csak nem tökéletes az élete.. -megforgatom a szemem, majd finoman vállat rántok. Aztán Sarah felé lép, aki szúrós szemekkel méregeti, olykor-olykor odavetve neki egy-egy kellemetlen szót. Könnyed és nemtörődöm mozdulattal kitöri a nyakát. A szívem ugrik egyet, egy lépést talán hátráltam is, habár semmi félelmet nem érzek, még mindig.
-Ha bántani akarnál, már rég megtetted volna. -felnézek a plafonra, aztán vissza rá, kissé unottan. -Szóval térj a lényegre, utálom az ilyet, minél előbb haza akarok menni. -szögezem le, miközben az egyik hajtincsemet emeli fel. Szokása, ismerem, mint a tenyeremet, de mindegy. Következő monológjának már az első szava felkeltette az érdeklődésemet.. Alku.. Miféle alku? Felvont szemöldökkel hallgatom végig, majd az ajánlata végén elkerekedik a szemem.
-Mégis mi hasznod származna neked ebből? -maximum annyi, hogy megbocsátanék neki, semmi több, nem értem, miért tenné meg. Persze, ha ezek a körülmények nem lennének, elsőre igent mondtam volna.

Csak mondta, mondta, és mondta, és mint mindig, most is tökéletesen átlátta a szándékaimat, mégpedig, hogy ha bántani akarnám, már rég bántottam volna, és hogy cél nélkül nem rablok el újszülötteket. De bolond az nem vagyok, valószínűleg akárkit megkérhetne, vagy megfenyegethetne, hogy változtassa vissza vámpírrá, tehát a céljaimat jobb, ha még nem árulom el neki.
- Ha tudni akarod, miért vittem el Emilyt, éjfélig várlak itt. Egyedül gyere - kacsintottam rá. El fog jönni, ezt már most tudom, és nem csak azért, mert valószínűleg mindennél jobban szeretne már vámpírrá változni, hanem azért is, mert mindig is vonzotta őt a veszély, és a szabályok megszegése, amiket most minden bizonnyal Emma diktál neki. - És akkor elmondom, mi hasznom származna, ha visszaváltoztatnálak - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, miközben whiskyt töltöttem magamnak. Nem hinném, hogy kötődni kezdene hozzám, ha az én vérem csörgedezne az ő ereiben is... hiszen bár volt pár közös éjszakánk, nem szeretjük mi egymást annyira, jelen pillanatban pedig inkább gyűlöl az anyai ösztönei miatt, mint hogy szeressen. Közben hallottam, hogy Sarah is ébredezni kezd. - Tűnjetek innen ezzel a kis szarzsákkal - váltottam hangnemet, elvégre sokkal jobb, ha Sarah nem tud erről az egészről, mert ő egészen biztosan megakadályozná Katie-t az éjfél előtti megszökésben.

Utáltam kolt, utáltam azt a fellengzős hangnemet, ami rá és a testvéreire is egyaránt jellemző volt, utáltam ahogy pöffeszkedett, ahogy jelen pillanatban is csak egy szarkasztikus köcsög volt, aki élvezte azt a helyzetet, hogy egy olyan valakinek okoz fájdalmat, akit elvileg a barátjának tart... Katie-nek, akit épp készültem védelembe venni, amikor Kol előttem termett, majd éles reccsenést hallottam, és a nyakam eltörött, a világ elsötétült...
Valahol messzi járhattam, kislánykorom régi birtokain, az almafák tövében, amikor még romlatlan voltam... nem voltam sem elkényeztetve, sem semmi egyéb, csak én voltam, és apám, és boldog voltam... Szerettem a világot, szerettem volna még jobban megismerni, barátokat szerezni, na meg persze hercegnő is akartam lenni, de egyik vágyam sem teljesült...
Aztán felébredtem, ismét magamhoz tértem, a kocsmában voltam, Kol pedig épp arról motyogott, hogy vigyük Emilyt, vészjósló hangon.
- Ezért még számolunk - álltam fel, de nem volt kedvem kötekedni vele, mert nem szerettem volna ismét meghalni, egy napra elég egy haláleset. - Menjünk, Katie... -fordultam a barátnőm felé, aki most védelmezően, már-már anyaian tartotta a karjaiban Emilyt, a romlatlan őt.

Összeszűkült szemekkel néztem rá. Éjfélig jöjjek vissza, hát persze! Vacilláltam, mit válaszolhatnék, így hát végül csak bólintottam egyet.
Piát töltött magának, miközben Sarah ébredezni kezdett. Odaálltam mellé, félkézzel felsegítettem, ő pedig pár szót intézett Kol felé, és indulni akart, majd mielőtt bármi más történhetett volna, Kol felé bólintottam, köszönésképpen, majd Sarahval az oldalamon, Emilyvel a kezemben, kimerülten kisétáltam a kocsmából. Majd az ördög eldönti, hogy visszahoz-e erre a helyre, a későbbiekben. Talán újra vámpír leszek Kol által, talán ez csak valami vicc. Majd eldől...

[Folyt.: Pierce lakás]

Várok. Tudom, hogy Katie el fog jönni, pontosan tudom, hogy erre számíthatok tőle, mert mindennél jobban gyűlöl ember lenni, ahogyan én is mindennél jobban gyűlölném, ha anyám visszaváltoztatna minket. Azt hiszem, ebben hasonlítunk, ő meg én, meg a felszín alatti azért van akit mégis szeretünk dologban is. Katie egyedül Freya ügyét nem értené meg, de ezt nagyjából meg is értem, hiszen ő nem volt olyan helyzetben, mint én... Az óra persze csak ketyeg és ketyeg, nekem pedig lenne jobb dolgom is, mondjuk Freya mellett, de várok, várok Katie-re, várok, hogy elmondhassam neki, mit miért tettem, várok hogy visszaváltoztassam, és ezért az adósom legyen, vagy legalább megmaradjon cinkostársamnak. Meg fog érkezni, ezt biztosan tudom.

[Pierce lakás]

Még rövidebben telt az idő az ide vezető úton, mint az előbb.
Megálltam az ajtó előtt, mély sóhajt véve, remélhetőleg utoljára lenézve magamra, emberként, majd könnyed mozdulattal belöktem az ajtót. Kol háttal állt nekem, nem is mentem tovább, megálltam az ajtó előtt, keresztbe font kezekkel, majd megköszörültem a torkom, hogy a tudtára adjam, hogy itt vagyok, bár elképzelhetetlen, hogy nem hallotta, maximum nem akart megfordulni.
-Visszajöttem. -ejtem ki a szót, szárazon.
-Tehát, ki vele, mi a terved. -közelebb sétálok felé, felvont szemöldökkel, kissé türelmetlenül.

Már távolról hallottam a lépteit... jellegzetes léptek voltak ezek, kicsit erősebbek, mint amiket vámpírként tett, de akkor is hozzá tartoztak. Apró mosoly húzódott hát a szám szélére, amikor ismét belépett az ajtómon, és rögtön a tervről kérdezősködött. megfordultam, így rögtön szemben találtam magamat vele. Izgatott volt, akarta a dolgot, és talán bármire képes lett volna érte... Khm, ez így úgy hangzik, mint ahogy az egykori szeretőimről gondolkodom. Mind akarta, és mind izgatott volt, csak nem mind élte túl a dolgot.
- Isteni illatod van, tudtad? - hajoltam közelebb a nyakához, mélyen beszippantva azt a csodálatos, emberi illatot... hallottam, hogyan lüktet a vér az ő ereiben, és mi tagadás, szívesen belekóstoltam volna. Ehelyett azonban elhúzódtam tőle, és jó alaposan végigmértem, memorizálva, hogy az emberi Katie nem sokban tér el a vámpírtól, csak az ereje szűnt meg létezni. - Hogy mi a tervem? Először is, hagy mondjam el, miért tettem, amit tettem. A lányod, vagy ki a fenéd, a jövőből, vagy honnan a francból, a lényeg, hogy valami agyrém helyről, leszólított a kórházban, hogy raboljam el a csecsemő énjét, hogy megszeresd. Ezt elég furcsának tartottam, de láttam hogy álltál hozzá a kölyökhöz, szóval végül megtettem. Megnyerő nőszemély volt. Sikerült célt érnie? - érdeklődtem felvont szemöldökkel.

Még mindig mérges voltam rá, és tulajdonképpen nem teljesen hittem benne, hogy tiszták a szándékai, hiszen kérlek! Ő Kol Mikaelson, egy eredeti vámpír.
Közelebb hajol a nyakamhoz, azt hittem megtaláltam, amit akart, de végül nem harap meg, csak tesz egy igazán felesleges és együgyű kijelentést, miszerint isteni illatom van.
-Addig kóstold meg, amíg vissza nem változtatsz. -vonom meg a vállam, hetykén kijelentve. Elvégre még talán ennyit meg is engednék neki.
-Tudtam persze, már ezerszer a tudtomra adtad. -kacsintok rá és kicsit hátrébb tolom. Azért még féltem a testi épségemet, Kol kiszámíthatatlan.

Végül elkezdi ecsetelni, hogy miért rabolta el Emilyt. Sejthettem volna! A jövőbeli Emilyre hihetetlenül dühös vagyok, de a kicsi, eredeti Emilyhez percről-percre egyre jobban kötődöm.

-Nem túlzottan sikerült elérnie. -hazudok a szemébe. -Ugyanúgy állok a dolgokhoz, odaadom valakinek, aztán tökéletesen felnevelik, és olyan élete lesz, amit én úgysem tudnék neki megteremteni. -ejtem ki a szavakat a számon. Persze nem gondolom komolyan, egyre jobban erősödik bennem a tudat, hogy szükségem van a lányomra, de mégis annyira veszélyes, de kockáztatnék miatta, hiszen az én vérem.
-Na jó, mindegy, úgyis tudod az igazat. -adom meg magam végül, feleslegesen hazudok neki, ha nem is tudná, úgyis rájönne előbb, vagy utóbb a dolgokra.
-Jobban belegondolva.. Kell egy normális örökösnő az ilyen királynők mellé. -elvigyorodom. -Nem holmi Elena fajták. -vállat rántok. -Már amennyit hallottam arról a nőről. Simán letagadhatná, hogy honnan való.. -szemet forgatok.

-De azt hiszem, rátérhetnénk a lényegre... -kezdem kicsit ízlelgetni a dolgokat, hogy akkor hajrá, vágjunk bele... -Ismét meg akarok halni. Csak most a véreddel a szervezetemben. -húzom ki magam, konkrétan ellentmondást nem tűrően, és várom, hogy lépjen valamit.

Kell egy normális  örökösnő... ez vicces, végülis,  hiszen a  kiscsaj  nem tűnt teljesen normálisnak, a manipulálási képességét legalábbis sikeresen átvette az anyjától.  Rám is úgy hatott, ahogy  csak egy Petrova  képes,  és ott  volt benne a tűz...  Bár Elenával még nem igazán találkoztam,  amit hallottam  róla, nem sokat  veszíthettem.
- Nem is tudom, miért teszem meg  neked... hiszen sokan  élveznék  látni, ahogyan szenvedsz - csóváltam meg a fejemet. Részben nekem is tetszett ez a törékeny, mindennek kiszolgáltatott lány, akiben  így sincs semmi emberi. Csak egy vámpír, akitől  egy idióta elvette  az erejét, annak reményében,  hogy talán ember lesz. - Tudod, az anyám helyre akar hozni minket,  és emberré tenni mindannyiunkat. El tudod képzelni, milyenek lennénk mi, a világ legősibb vámpírjai emberként, kiszolgáltatva?  Öt perc után kinyírna bennünket valamelyik ellenségünk,  amint kiszagolják,  hogy emberek vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnánk emberként élni...  emberként lélegezni, táplálkozni, emberként érezni... Túlságosan is  bennünk van,  hogy erősek vagyunk. És én szenvednék...  te is szenvedsz az emberségtől, és bár megérdemelnéd, hogy megöregedj,  és meghalj,  túlságosan kedvellek én ahhoz, hogy  hagyjam neked mindezt. Mondhatni a barátom  vagy, bár  tudom, hogy ez téged a legkevésbé sem érdekel. Neked nincsenek barátaid  Emmán és Sarah-n kívül, bár időnként  őket  is kihasználod,  mert megteheted, túlságosan szeretnék téged ahhoz, hogy tudomásul  vegyék az érzéketlenségedet. Ebben hasonlítunk mi... mindketten érzéketlenek vagyunk a világgal szemben,  és egyikünk sem  érdemelné meg aszerint a lökött  társadalom szerint az örök  életet, de  nem ők határoznak meg minket, hanem mi őket, mert  mi írjuk a történelmet, a társadalom meg csak  behódol a nagy eszméknek,  mégis több embert pusztítanak el, mint  mi  tettük hosszú életünk során. - Nagymonológom végén csuklómat a számhoz emeltem,  hagytam,   hogy fogaim előbújjanak,  majd felsértettem a vékony bőrt, amennyire csak tudtam... A vér bő  sugárban kezdett el folyni belőle,  én  pedig odatartottam azt kevés barátaim egyikének,  hogy igyon csak nyugodtan,  mert megadom neki azt, amit senki szerint nem érdemelne meg...

-Túl sokan, ahhoz, hogy már azért is visszaváltoztass. -kacsintok egyet, majd belekezd valamiféle elsőre túlontúl érzelgősnek hitt monológba. Felvont szemöldökkel, ám kíváncsian hallgatom, hogy mire akar kilyukadni. Persze, hogy halált érdemlek, hiszen több száz ember vére tapad a kezemen, akiket a világ legnagyobb örömével gyilkoltam le, szedtem szét, és szívtam a testüket szárazra. De akkor sem akarok meghalni, van még egy pár befejezetlen ügyem. Talán annak tekinthetjük Nasht is, anyámat, apámat, Briennát, no de legfőképpen a lányomat és a fiamat, ha egyáltalán ő még él.
Nincsenek barátaim.. Az előző gondolataimra visszatekintve, nem is csodálom. Csak Emma és Sarah, bár, igaz, amit mond, gyakran használom ki őket is, de mit tegyek? Bele van égetve a vérembe. Túlságosan szeretnek, felnéznek rám, de legfőképpen félnek tőlem. Na jó, nem pont a mostani állapotomban. Az is igaz, hogy nem bántanám őket sohasem, maximum valami nagyon bekattant állapotomban, amibe igen ritkán kerülök bele. Az volt például az elsőszülött fiam elvesztése, amire már nem is túlzottan emlékszem. Vagy csak nem akarok emlékezni. " Ebben hasonlítunk mi... mindketten érzéketlenek vagyunk a világgal szemben, és egyikünk sem érdemelné meg aszerint a lökött társadalom szerint az örök életet, de nem ők határoznak meg minket, hanem mi őket, mert mi írjuk a történelmet, a társadalom meg csak behódol a nagy eszméknek, mégis több embert pusztítanak el, mint mi tettük hosszú életünk során." beleborzongok a gondolatába. Tudja mit kell mondania, mi kell nekem, mivel tud megfogni, és megtartani, hogy kellőképpen megbízzak benne, mint a mostani hosszú évek során. Ismét vigyor ül ki a szám szélébe, az érzelmeim mind tükröződhetnek a hófehér arcomon, ami talán pár perc múlva inkább porcelán-hatást fog kelteni, mint fehérséget.
Ekkor megteszi, amire eddig vártam. Felharapja a csuklóját, amit a számhoz emel. A kezemet az övére teszem, úgy nyomva méginkább a számhoz, amivel szívni kezdem magamba a most még undorító ízű, mégis éltető vért, mohón, türelmetlenül, hogy még hatásosabb, kockázatmentes legyen az akció.
Talán már-már szemtelenül mohó voltam, az is lehet, hogy túl sokat ittam belőle, de nem érdekelt, és ő is hagyta. A végén, amikor már éreztem, hogy a gyomrom kezd kifordulni magából, abbahagytam, és levegőért kapkodva, elégedetten szuszogtam, készenlétben a halálra, ami az életem folytatását jelenti.

Nem tudom, mit érezhetett... undort talán, vagy valami mást, de rengeteg vért lenyelt, annak érdekében, hogy biztos legyen az átváltozása... aztán szinte könyörgő tekintettel nézett rám, hogy mikor teljesítem a dolgok következő részét, és mikor ölöm meg... ha ez kell, hát ez kell... szemrebbenés nélkül törtem ki a nyakát, pedig talán fel sem fog ébredni... talán nem fog használni, mert már egyszer volt vámpír, de reménykedtem benne, hogy nem követte m el hibát, és megmarad a kevés barátaim egyike. Mint egy rongybaba csuklott a földre élettelenül. A következő lépés, hogy kaját szerezzek neki, mire felébred, szóval rövid időre magára hagytam... elég hamar sikerült egy fiatal férfit találnom, és magammal hurcolnom, beleigézve, hogy nem szól egy szót sem, és nem kezd el rimánkodni, mert legalább egy gyönyörű, sötét angyal karjai között fog meghalni. Blablabla... azt is beleigéztem, hogy kussban maradjon, amíg Katie ébredésére vártam.

Mielőtt bármi mást is mondhattam volna, egy lépéssel közelebb jött, én meg tudtam, hogy mi következik. De mégis olyan hirtelen sötétült el előttem minden, és élettelenül hullottam a földre, hogy szinte fel sem fogtam. Csak sikerüljön...

Gőzöm nincs, hogy mennyi idő telt el, de abban biztos vagyok, hogy legalább egy óra. Hallok hangokat, hallom a nem teljesen jól elzárt vízcsap csöpögését, lélegzetvételt hallok és erős fényt a szemhéjam mögül. Meghaltam, vagy újra élek? Pár pillanat kell, amíg felfogom, hogy vámpír lettem, megint. Érzem a testem, a kezemet mozgatni kezdem a padlón, nem érzem a hűvösségét, nem fázom, pedig tél van.

Vért érzek, és kívánom. Próbálom kinyitni a szemem, pár percbe beletelik, amíg hunyorítva fellesek a mennyezetre. Kol áll felettem. Kifújom a levegőt, majd feltolom magam ülésbe, aztán egy könnyed mozdulattal felpattanok a talpamra. Erős vagyok, gyors vagyok, gyilkos vagyok, ismét van hatalmam, még nagyobb, mint most ebben a pár hónapban, hiszen még így is be tudtam folyásolni néhány embert, még vámpírt is..

Már csak egy valami hiányzik, hogy befejeződjön a folyamat. Meg is pillantom azt, akinek a vérét éreztem, hallom az ütőerének, finom, ritmusos dobogását, és érzem, hogy kell nekem. Bár egészen jól néz ki a fickó, most az ereimben érzem, hogy darabokra kell szednem, meg kell öljem, szükségem van a vérére.

Mielőtt Kol bármit is szólhatott volna, kihasználva az újra megkapott képességeimet, vámpírsebességgel rontottam neki, toltam a falnak, majd elégedett és mindenre éhes vigyorral a képemen estem a torkának, direkt lassan szívva a vérét, hogy egyre jobban szenvedjen, émelyegjen, legyen rosszul, fájjon neki a seb, amit újra és újra feltépek a fogaimmal, miközben az erek egyre erősebben kirajzolódnak a szemem alatt.

Végre, újra önmagam vagyok. Katerina Petrova visszatért.

Nem kellett hozzá sok, hogy végleg megöljem és az elhalt, kiszáradt teste a karjaimba hulljon, amit utána úgy dobtam el, mint a banán héját evés után, ha már csak ilyen vacak hasonlat jutott az eszembe.

Kol felé fordulok, majd körbenyalom a véres számat, halvány mosollyal a szám sarkában, majd köszönésképpen kacsintok egyet, ezzel el is van intézve. Kiengesztelt Emily miatt, legalábbis egyenlőre.

Többé már nem vagyok terhes, többé már nem vagyok beteg, többé már nem vagyok kiszolgáltatott, többé már nem vagyok gyenge, többé már nem vagyok Ember, és ez felülmúlhatatlan érzés.

Hamar fel is ébredt, amitől mérhetetlen megkönnyebbülés lett úrra rajtam. Ismét vámpír, megtettem neki, pedig tudom, hogy folytatni fogja a kisded, manipulatív játékait, de nem zavart, mert egyformák vagyunk, és valamilyen szinten számítok is rá. Mohón szívta a vért a fickóból, aki talán fel sem fogta, hogy meg fog halni, mire már élettelenül is rogyott össze a karjai között, majdnem úgy, mint az előbb Katie, csakhogy ez a pasi nem fog többé felkelni... jut eszembe, kéne csinálnom valami helyet, ahol eltüntethetem a hullákat, amiket esetleg a vámpírok idecsinálnak a kocsmámba.
- ÜDv újra a vámpírok között, Katarina -vigyorodtam el. Csurom vér volt, de ismét sugárzott, visszakapta a régi fényét, olyan volt, mint amikor megismertem, sötétben ragyogó, gonosz kis ördögfajzat, aki angyalnak álcázta magát, és mindenki a lábai előtt hevert... - Mire vágysz a legelső visszakapott estéden? Ma kihasználhatsz - ajánlottam fel nagylelkűen. Amúgy is azt tenné, de ma este megérdemli, hogy saját magam ajánljam fel a szolgálataim nagy részét. Kivéve persze azt, amit régen nagyon élveztem vele... most nem akarnék tőle semmit.

-Újra élek, neked köszönhetően, most mondanám, hogy meghálálom valamivel, de szerintem éppen most engeszteltél ki félig-meddig. -elvigyorodom, megsimogatva a vállát, majd megveregettem azt.
Körbesétáltam a helyen, jól megfigyelve azt, miközben újabb számomra tökéletes szavakat ejtett ki a száján. Reméltem, hogy megteszi.
-Még több ilyet akarok. -épp a kiszáradt hullát lépem át, rámutogatok. Másra nem is tudok gondolni, kívánom, érzem a fogaimon, az ereimben..
-Ölni akarok, ártatlan embereket, újra. Mert imádom azt tenni. Imádom kihasználni őket, játszani velük, ki akarom élvezni amit elvettek és most visszakaptam. Aztán haza akarok menni a lányomhoz és Emmához. Körülbelül ennyi. -diadalittas mosollyal nézek rá, kiadva neki a dolgokat, amiket kérek, miközben ráhuppanok egy székre.
-Jaa, és gondolom a ház vendége vagyok pár üveg zamatos piára. -kacsintok egyet, újra felpattanva, miközben kiszolgálom magam.

Elégedett vigyor kúszott az arcomra. Hát persze, hogy ölni akar! Én is azt akarnék a helyében, hogy ismét érezzem és biztosítsam a hatalmamat.
- Igyál csak nyugodtan... tudod, a ház vendége vagy, pénzem meg annyi van, amennyit nem szégyellek - vontam vállat, miközben én is kiszolgáltam magamat egy kis Bourbonnal. A régi szép idők, amikor még lepukkant lebujokba jártunk, embereket öltünk, és a hulláik fölött csináltunk mások számára gusztustalan dolgokat. - Aztán vadászunk... remélem élvezni fogod -kacsintottam rá. Szent ég, mióta nem voltam vadászni... embert persze öltem, de nem játszottam velük, és lassan már hiányozni kezd az élvezet... a rettegés, a félelem... vadászni akarok, játszani a prédával, és Katie tökéletes vadásztárs hozzá.

-Szerencséd, hogy ezt mondod. -kacsintok felé egyet, a polcról levéve egy címkézetlen üveget, majd nagyot kortyolok bele, visszaülve az előbbi pozíciómba. Imádom. Egyszerűen imádom, hogy érzem: élek. Furcsa íze volt a piának, meg sem mertem kérdezni, hogy mi az. Kissé fűszeres volt, erős, igazából nem is tudom megmagyarázni, de az utóbbi időben nem ittam ehhez hasonlót.
Már majdnem kiittam az üveg teljes tartalmát, az utolsó cseppeket, amik lefolytak a torkomon, már szinte meg sem éreztem.
Csak az egyre hegyesedő szemfogaimat éreztem, ami arra ösztönzött, hogy induljak, mert indulnom kell. Sok hónap elteltével újra vadászni fogok, kegyetlenebbül, mint eddig. Gonosz vigyor kúszik fel az arcomra, miközben megragadom Kol kezét, és ellenkezést nem tűrően kezdem kihúzni ebből a kocsmából. Eleget beszélgettünk, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk.
Az utcára kilépve a legelső embert elkapom, hátrahúzva a fejét, a hajánál fogva, így a nyakán a bőr sokkal feszesebb. Hallom, ahogyan eldurrannak az erek, amikor felszakítom a fogaimmal őket. Ha nem tapasztanám a sebre a számat, és nem kezdeném szívni magamba ezt a gyönyört, talán már mindenfelé kispriccelt volna. Szépen lassan szívom, eltűrve, ahogyan kapálózik a nő, majd sikítozik. Pár másodperc elteltével a szájából már csak egy hűvös, utolsó nyögésszerű sóhaj hallatszik. Száraz. Eldobom.
Megköszörülöm a torkom.
-Remélem nem bánod, ha ma nem éppen a legszebb énemet fogom előtted mutatni. -ismét körbenyalom a véres számat, kacsintva egyet. Nem mintha nem látott volna a leglágyabb énemtől a legdurvábbig.
-Mehetünk? -vonom fel a szemöldököm, halkabb, gonosz kacaj keretében.

Piálás, aztán indulni gyilkolászni, mint a régi szép időkben. Aha, csak hát úgy tűnik, Katie épp aktuálisan megrészegült az újonnan visszaszerzett hatalmától, mert az első szembejövő embert nemes egyszerűséggel meggyilkolta. Unalmas, ilyet csak a kezdők csinálnak, nem olyanok, mint ő meg én... Néha persze mi is ha a szükségről van szó, de most... olyan, mintha egy névtelen kis kezdő szintjére süllyedt volna vissza.
- Hova az izgalom? A vadászat izgalma? - suhantam a háta mögé, átkarolva a derekát, hogy a fülébe suttoghassak. Igen, ez talán túlontúl intim... de rá nem hiszem, hogy bármiféle hatást is gyakorolna a dolog. - Ne legyél már kezdő... incselkedjünk egy kicsit még a legegyszerűbben elérhető áldozatainkkal is! - Elengedtem a derekát, és elsuhantam előle az utca végébe. Újonnan visszakapott vámpírérzékeivel úgyis pillanatok alatt ismét észrevesz, és tudni fogja, hogy ez az én jelzésem arra, hogy indulhatunk...
/folyt utcák?/