Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 23, 2017 2:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Niklaus and Elijah



Ha egyszer könyvet írnék Niklaus évszázadokon át hangoztatott fenyegetéseiről, alighanem egy teljes könyvtárra rúgna a kötetek száma - sajnálatos módon viszont a sokaságukhoz nehezen lehetne tartalmukból kigyomlálni a monotóniát. Folyamatosan ugyanazokat a mondatokat hallgatom már emberöltők óta, minek a vége az, miszerint ismét egy szaténpárnán találom majd a fejemet, egy jókora és díszes láda fogságában, kiszolgáltatva öcsém kénye-kedvének, legalábbis ami a világba való visszatérésemet jelenti.
- Niklaus, bízvást mondhatom, hogy tőreid társaságától megfosztva nyilván másféle diskurzus lenne divatban kettőnk között - sóhajtok fel szemforgatva. Nem is értem, a mai kor előnyeit kihasználva miért nem lett az öcsém pszichiáter: remek érzéke lenne hozzá. Tökéletesen tudja, hol van a másik ember idegi terhelhetőségének végpontja, és remek affinitással mindig túllendít rajta.
- Ami Hope-ot illeti, tökéletesen köze van mindenhez - világítok rá aztán a tényre a magam kifinomult, de köntörfalazás nélküli módján. - Ahogyan Hayley-nek is. Sajnálatos módon Niklaus, míg valamilyen formában mindketten függenek tőled, a lányodra minden, a városban történő dolog hatással van. Legfőképpen a tulajdon apja viselkedése, valamint annak esetleges folyományai - tápászkodom fel, és összegombolom öltönyöm zakóját. Fontolóra veszek, hogy talán egyszer elő kellene hoznom magamból azt a viselkedést, amivel tükrözném Niklaus habitusának tükörképét, és a meghökkenés esetleg elég időre elnémítaná őt, meg őrületbe hajló gondolatait ahhoz, hogy képes legyen meghallani a józan ész szavát.
Csak egy gúnyos fintorra futja tőlem, ahogy ismét szóba kerül Camille. Mily bájos, hogy Niklaus a maga vérgőzös módján igyekszik óvni őt. Vajon Camille tisztában van vele, hogy akik eddig az öcsém figyelmét felkeltették általában keserű sors osztályrészesei lettek?
- Felvilágosítottad ezen elvárásod felől Camille kisasszonyt is? - érdeklődöm. - Mindössze azért kérdezem, mert nem tudom mit mondjak, amennyiben ő szeretné velem felvenni újfent a kapcsolatot. Talán közöljem vele, hogy sajnálom, Niklaus nem engedi? - színezi meg némi gúny a hangomat, aztán a következő kérdését hallva teszek néhány lépést, mígnem megállok az ablaknál, és csupán a vállam fölött szólok neki vissza.
- Ami Marcellus terveit illeti, nem tudom miből gondolnád, hogy éppen velem osztja majd meg. Tervei nyilván vannak, és ugyanazok, amik neked: hogy hogyan szerezhetné meg a trónt magának. Nem is vagyok meglepve ezen, lévén, hogy a te tanítványod volt. Nos, faramuci helyzet az, mikor két dudásnak kell osztoznia egy csárdán, nemdebár? - villantom fel mosolyomat. Tapasztalja csak meg Niklaus elsőkézből, milyen is az, mikor tulajdonképpen önmagával kell harcot vívnia.
- Lehetek még segítségedre valamiben, vagy most már hagyod, hogy kiélvezzem azt a békét, aminek elérését űzve otthagytam a Mikaelson villát? - hangom hűvös, és udvarias, miközben öcsém szemébe nézek. Az elmúlt időszak számomra is megterhelő megpróbáltatásai után valahogy nem nagyon vágyom a társaságára - nem vágyom senkiére, ami azt illeti. Örülnék, ha nem élne hosszasan vissza a jelenleg tanúsított türelmemmel.



/ zene: a dal címe / megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 18, 2017 10:23 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Elijah & Niklaus


- A koporsó még mindig nyitva áll előtted bátyám. Névre szabva. – dobom vissza szavait, ne hasonlítson az öcsénkhez, én mindig én leszek és ezen nem kívánok változtatni. Ha csak így nevelhetem meg őket, hogy ne támadjanak hátba, akkor csak ezen választásom maradt.
Mélyen felsóhajtok, mint aki épp nyugtatást próbálna mérni önmagára, holott köztudott tény, hogy nálam ez lehetetlen, amikor is a harag táplálja a lelkemet, és ha az elmémet egyszer elöntötte, akkor onnantól kezdve a megnyugvás nehéz feladat. Hirtelen megállva fordulok a személy irányába, és megrázom a fejemet, ahogy egyre, és egyre közelebb lépek hozzá. Még ha ül is, akkor is lenéző, megvető pillantással adózok felé.
Camille kisasszony mi?
- Ne hozd szóba Hopet, semmi köze ehhez. Te is tudod. – pillantok el róla, majd odébb sétálok, onnan hallgatom őt.
Nincs kedvem szópárbajba kezdeni, se nem másféle úton kettőnk közt élénk harcot feléleszteni. Számomra nem igen lenne hasznos, ha épp az utálatába sorolna be, bár senki sem kedvel, szóval nem is értem miért akarok kivételt képezni valakinél. Biztosan csak a játékkedvéért, hisz játszmát űzni élvezet. De Hope… őt nem adom. Ne keverje bele. Őt ne! Ő nem láthatja azt az arcomat, amit másoknak mutatok. Mást érdemel… Apát és nem Szörnyet!
Ha már elhatároztam, akkor nem most fogok éppen meghátrálni.
- Megemlítette igen. – pillantok rá, majd felé fordulok. – Nem akarom hogy többé a közelébe menj. – ez nem kérés, sem óhaj, sem parancs. Vegye aminek akarja, de ne érjen többé hozzá!
- Kol felől meg... intézkedem hamarosan. - nézek rá szúrósan, majd a kijárat felé vettem az irányt, de még visszaléptem egy szóra.
- Marcellus tervet kovácsol...tudsz róla bármit is?
A fiam embereit nem sikerült szóra bírnom, hiába a kedvességem, hiába véreztettem ki egyet közülük...semmi. De nem adom fel, kellenek az infók, ha elakarom tenni őt láb alól.
Egyedüli Királya leszek a Városomnak...



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 25, 2017 2:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Niklaus and Elijah



Ha megkérdezünk száz embert, hogy vajon mi a legnagyobb erény, és mely emberi tulajdonság bír a legnagyobb érdemmel, alighanem kilencvenkilencen teljesen mást fognak megnevezni, mint listavezetőt az emberi viselkedés palettáján. Pedig úgy gondolom, a válasz roppant egyszerű: ez az érdem nem más, mint a türelem. Talán ez a legfontosabb, amit valaki birtokolhat, és ez az, amiből oly kevés van egyeseknek - vannak, akiknek talán egyetlen csepp sem. Nem titok, hogy ide sorolom Niklaust is - nem tudom, a farkas géneknek köszönhető-e forrófejűsége, de mióta az eszemet tudom, mindig is forró tűz lángolt az ereiben, és vitte néha más útra az ösztön, mint amerre az értelem hajtotta volna. Ím, most sem hazudtolja meg magát, olyan, mint egy csapdába esett farkas, vagy mint egy dacos, sértett kisgyerek: vagdalkozik oktalanul, értelem és eredmény nélkül.
Mint a tűz és víz, vagy árnyék és a fény, úgy váltják az érzelmek egymást az arcán. Előbbi emésztő haragját felváltja a gúny, hangja mégis úgy csikorog, mint a homok a cipő talpa alatt.
- Bocsáss meg öcsém, csupán arra szándékoztam rávilágítani, hogy Kol figyelembe vehetett volna más példát is, mint a te néhanapján kiszámíthatatlan, vagy épp beszámíthatatlan viselkedésedet - válaszolom hűvösen, miközben kényelmesen elhelyezkedem. - Igen, erre számítottam, hogy még mindig nem léptünk túl azon a meglehetősen idejét múlt ostobaságon, hogy előszeretettel élsz azon előnyöddel, hogy váratlan, meglepetésszerű támadásokkal fektesd a rokonságodat a koporsóba tetszőleges ideig - sóhajtok aztán fel. Niklaussal sosem volt könnyű szót érteni - Kol ezen a szinten csakugyan tükörképének tekinthető - de az elmúlt időszakban mégis képes volt hajlani az okos szóra. Nos, a jelek szerint amit eddig magába szívott az én viselkedésem példájából kiindulva, az most úgy hullik a földre, mint a száraz levél az ágról.
Fanyarul elmosolygom magam, ahogy félresöprni jelenlegi bűnöm, és vámpír mivoltom legszembetűnőbb - és élettel legkevésbé sem teli - bizonyítékát. Mintha csak vetekedni akarna velem, bár az természetesen tagadhatatlan, hogy bármennyire is veszíteném el maradék józan eszem, és lépnék a mértéktelen gyilkolás útjára, mellette még mindig csupán az "irgalmas halál" eposzi jelzőre tehetnék szert.
- Rendben, ahogy akarod - teszek egy apró kézmozdulatot, amellyel azt jelzem, szót se róla többet. - Csupán azért bátorkodtam felhozni ezen témát, mert úgy gondoltam, talán ha az időközben általam feltételezett érzelmek jelenlétére nem apellálhatok, akkor találok olyan témát, ami némileg közelebb hozhat bennünket - dőlök hátra, és kényelmesen kinyújtom a lábam, vetve egy futó, ellenőrző pillantást a nemrég letisztogatott cipőm ragyogására. Persze közben óhatatlanul is hallom Niklaus fenyegetőző szavait, és lám, kibújt a bizonyos szög a zsákból, méghozzá teljes pompájában: a jelek szerint Camille kisasszony képes volt hatni Niklausra úgy, ahogy én nem - legalábbis ezen dühkitörés azt fémjelzi számomra, hogy még ha ő maga nem is látja, vagy nem ismeri be saját maga számára sem, de Miss O'Connell képes volt olyasféle érzelmek kiváltására Niklausból, amelyet családunk tagjai közül talán egyikünk sem képes.
- Kérlek öcsém, moderáld magad, még ha ismeretlen is számodra a fogalom - vonom fel szemöldökömet a fenyegetőzés hallatán. - Nyilván ismersz már ahhoz eléggé, hogy tudd, ezzel a viselkedéssel nem fogsz célt érni nálam - ezzel csupán egy lehetőség kiváltásához jársz közel: hogy Hope meglássa az apja azon oldalát, amit eddig sikerrel takargattál előle - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Alighanem nem tévedek ha azt mondom, találkoztál Camielle kisasszonnyal, aki volt oly kedves beszámolni neked a múltkori, meglehetősen rendhagyó eredménnyel záruló beszélgetésünkről - nézek aztán várakozóan öcsémre. Kívácsi vagyok, Miss O'Connel vajon miféle orvosi látképet vázolt fel rólam - bár a történtek tükrében nem lennék meglepve, ha ő maga adná a tőrt Niklaus kezébe. Az emberek körében ha valaki elveszíti a realitásérzéket, és a kapcsolatot önmagával, egy zárt intézet meglehetősen sekélyes megoldása dívik. A mi köreinkben egy tőr, és egy díszes koporsó jön számba lehetőség gyanánt, a századokra kirótt bűnhődés penitenciájával.



/ zene: a dal címe / megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 19, 2017 2:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Elijah & Niklaus

Fivérem nem törődöm módszere az elmúlt napokban testvérei felé elég iszonyatos, felhergel...még ha csak én is látom ekképp a dolgokat. Felemészti őt, felemészt engem, minket és ez haragot uszít kettőnk közé. Éket, hogy egymás ellen menjünk a cselekedeteink sorkavalkádja során. Nem szerencsés 2 természetfelettit egymás ellen uszítani.
Főleg nem 2 ősit. Mi ezt már évszázadokkal ezelőtt megtapasztaltuk, ha mi ketten összecsapunk...ott vége mindennek.
- Nem érdekel egyik szomszéd állam sem. - nézek szemeibe ridegen, majd közönyösen végig nézek rajta, az érzelmek nélküli valós alakján. Igen Elijah ez az. Ez az az arc, ami nekem kell! Kérdése azonban arra késztetne... hogy újabb tőrt vágjak bele és újabb évtizedekre száműzzem ettől... nem érdekel hogy néha enged magának teret...de azért vannak határok, amiket nem árt, ha betart... és igen. Én mondom! Én nem tartom be senki szabályait...de ha megszegik az én szabályaimat (igen, történetesen ebből rengeteg van), az aki megszegte...nagyon bűnhődni fog.
- Nem érdekelnek az áldozataid... - ez így nem igaz természetesen. De amikor öcsénket is szóba hozza, ajkaimra gúnyoros mosoly kúszik.  - Kolnak remek mentora volt. - értem ezt itt magamra, hiszen tőlem tanult, rólam. - Nálam nagyobb ragadozó nem létezik, bátyám. Ezt ne feledd. Ha pedig riválisom akadt ezen téren öcsém személyében...nos csak el kell tenni láb alól. - tárom szét karjaimat önelégülten, majd szúrósan nézek a szemben állóra. - Volt probléma, nincs probléma. - fivérem helyet foglal, pillantásom a szobában lévő dolgokra siklik, átlépem a nő holtestét, közben testvérem szavait hallgatom, de megállok egy pillanatra, miközben lenéző pillantással adózok felé.
- Nem érdekelnek a bűneid lajstroma. Ne hozd fel ezt most! - emelem fel a hangom ez hallatán, hiszen mindenki tudja kettőnk között a nagyobb bűnös a Hybrid.
- Ha még egyszer Camille közelébe mész... ezer év is kevés lesz ahhoz, hogy meglógj előlem. Remélem megértettél! - most már tudhatja, mégis mi bajom van jelenleg tulajdon személyével. Szemeim alatt húzódó ér dudorodik kifelé, tekintetem is borostyánba hág át... nem tudom elviselni a gondolatát, hogy hozzá ért Camille-hez, sőt! Vámpírüzemmódban lépett a közelében. Egyetlen alkalommal sikerült elkapniuk. Egyetlen alkalommal szenvedtem, s kínok közt vonaglottam. Ha megtörtem volna, akkor most nem tartanék itt, ahol. Annyi minden van a kezemben, de most mégis azt érzem...megint elkaptak. Még egy ilyen nem fordulhat elő! Nekem...nincs kit védenem... nekem nincs gyenge pontom, egy főt kivéve, aki történetesen a saját vérem.
Aki tönkre tesz... annak a vérében fogok egy szép napon fürdeni... az élet méltán megtorolja majd.
Düht érzek, és egyre nagyobb haragot, ha arra gondolok, hogy tán minden másképp van, mint ahogy én azt gondolom. Táplál a harag, éltet, és erősít, de amikor pont olyan tény bosszant, amely nekem nem tetszik, az iszonyúan kihoz a sodromból.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 06, 2017 5:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Niklaus and Elijah



Azt mondják, a világ s vele az emberek mindig változnak, de én képes vagyok megcáfolni eme tételt. Legalábbis ami a családunkat illeti úgy tűnik, mi kimaradtunk ebből az örök érvényű igazságból, mert per pillanat úgy érzem, visszafelé forgott évszázadokat az idő kereke alig néhány másodperc alatt.
- Kérlek öcsém... - sóhajtok fel, szemeimet az égre függesztve pár pillanat erejéig Niklaus "elefánt a porcelánboltban" jellegű bevonulása kapcsán - ne fogd vissza magad. A szomszéd városban talán még nem hallották a hangodat - jegyzem meg blazírtan, miközben az érkező elé lépek. Nem is értem miért gondoltam úgy, hogy azok után, miszerint csaknem rám rúgta saját lakásom ajtaját, képes lenne a kimért, udvarias kommunikációra, ami a kulturált emberek ismérve. Düh lángol a szemében - ezt már jól ismerem. Tekintetében ezzel az eszelős haraggal fektette koporsóba fél családját századokra - beleértve engem is, bár beérte azzal, hogy engem csak évtizedekre vont ki a forgalomból. Igaz, a tény, hogy akkor engedett visszatérni az életbe úgy hiszem, nem az én, hanem az ő javát szolgálta. Most azonban a megbántottsága nagyobbnak tűnik - olyan formán fest, mint mikor valakinek tönkreteszik, vagy elveszik a játékát. Aztán az eddigi emésztő indulatot felváltja pillantásában a gúny - sajnos ez a legrosszabb Niklaus-arc, amit csak el lehet képzelni. Én magam is ezt tolerálom a legkevésbé.
- Kérlek öcsém körvonalazd számomra, csupán hogy teljesen érthető legyen, mely fordulatom nincs ínyedre? A tény, hogy néhanapján magam is engedek vámpír mivoltom kísértésének - intek a halott lány felé - vagy hogy békére törekszem a városban ahelyett, hogy hagynám, hogy fogad vagy tőröd hegyére hányj mindenkit, aki él és mozog? - érdeklődöm udvariasan, miközben nézem, hogy jár fel s alá, az így sem éppen makulátlan szőnyegemet koptatva.
- Ami Kolt illeti, sajnos azt kell mondjam, bár a századok alatt meg voltam győződve róla, hogy nálad nagyobb problémát nem hordott még hátán a föld, vagy jómagam, most azt kell mondjam, legkisebb öcsénk rajtad is képes túltenni. Nem igazán tudom eldönteni, örüljek-e ennek valami morbid módon, vagy essek kétségbe a tény miatt, hogy van valaki, aki képes még nálad is nagyobb mélységekbe süllyedni - ülök le kényelmesen. - Ha nem járok közelében az igazságnak, és más tettem bántotta meg a lelkedet, kérlek, szólj. Momentán semmi más nem tettem nem jut eszembe, ami ily haragot vívhatna ki benned, de persze bűneim listája némileg rövidebb is, mint a tiéd. Ami pedig a türelmemet illeti, már így is roppant rugalmasnak bizonyult egy olyan családban, ami mintha arra született volna, hogy tagjai próbára tegyék a toleranciámat. Sajnos én nem vagyok a bájos Miss O'Connell, így hát csak remélni tudom, hogy nem kell barchobát játszanom veled.

/ zene: a dal címe / megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 03, 2017 4:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Elijah & Niklaus


Hogy ne halottam volna. Mindent tudnom kell. Mindent tudok is. Dühös vagyok. Düht érzek, és egyre nagyobb haragot, ha arra gondolok, hogy tán minden másképp van, mint ahogy én azt gondolom. Táplál a harag, éltet, és erősít, de amikor pont olyan tény bosszant, amely nekem nem tetszik, az iszonyúan kihoz a sodromból. A bátyám most a táplálója eme ténynek… bántotta a nőt, aki még számít valamennyit…
Lassú léptékkel sétálok egyre közelebb az épülethez, majd végül egy könnyed ajtó kinyitással beljebb kerülök. Nem invitáltak be, nem számít, nem meghívás által jövök sosem. Mikor kedvem tartja. Körbenézek, ahogy egyetlen hely felé indulok meg határozottan, ez pedig bátyám kedvenc helyisége, ahol minden bizonyára ott lesz. Legtöbb idejét ott tölti, töltené, mint egyfajta megszállott, de voltaképpen az is; egyszerűen imádja a könyveket. Kimért lépteim jelzik a helyzet komolyságát. Nincs kedvem szópárbajba kezdeni, se nem másféle úton kettőnk közt élénk harcot feléleszteni. Számomra nem igen lenne hasznos, ha épp az utálatába sorolna be, bár senki sem kedvel, szóval nem is értem miért akarok kivételt képezni valakinél. Főleg ha már a testvéreim közül Elijah és Bekah azok, akikben még úgy ahogy megbízom. De ez még rajtam is túltesz. Én sem emeltem kezet Hayley-re, isten ment hogy a lányomnak ártsak, de ez úgy lett volna fair, ha ő sem mutat olyasmit Camille-nek, ami túltesz még rajta. És ne legyek mérges. Legszívesebben a koporsójába dugnám tőrrel a szívébe úgy 70 évre. Vagy több! A magány olykor ezerszer szebb és jobb, mint ha ennyi testvér ellened fordul!
- ELIJAH!
Kezdek elborzadni magamtól, ahogy emésztően ég a bensőmben a tűz, mely egyre inkább lángra kap, és szítja bennem a haragot. Dühös vagyok, velem kötekedik, s ez mélyen nem tetszik. Nagyon nem tetszik! Még a nyomorult levegővételek sem segítenek az állapoton.
Megtorpanok egy méterre fivérem előtt, gúnyosan elmosolyodok és újjal mutogatni kezdek felé.
- Nem tudom mi van veled mostanság, de azt kell mondanom... nem tetszenek a fordulataid! - néztem élesen a szemébe, vérfarkas létem egyik apró csirája megmutatkozik szemem alján. De még nyugton vagyok.
Egy egyszerű, de annál mégis könnyebb mozdulattal hátrébb lépek tőle, így adva szabad teret neki. Miért vagyok annyira rákattanva Cami-re. Magam sem tudom igazán. Talán szeretem, de ez őrültség! Nem adhatom meg neki azt, amire annyira vágyik. nem tehetem kockára az életét. Míg mellettem van, addig veszélynek van kitéve. Számomra nem kellenek nők... sem szórakoztatásra, sem kéjre, sem semmire.. csak gyengeséget nyújtana bármiféle érzelem.. Meg vannak a magam hobbijai.
- Megint Kol okozott fejfájást számodra? Vagy csak a békéd mondta fel a hosszúra elnyújtott szabadságát? - néztem rá élesen, hiszen nem tudtam mire vélni az előbb említett megmozdulását.





Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 25, 2017 5:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Niklaus and Elijah



Olvasás közben az lehetsz, aki csak akarsz. Egy időre elmenekülhetsz saját magad elől. Az olvasás - ha élvezetet okoz - segít élni. Átélni és túlélni is. Az olvasók és az álmodozók nem különböznek. Nem a világhoz ragaszkodnak, belső képeiket hajszolják csupán, és a többi olvasót és álmodozót hívják hozzájuk tanúként. Én kétséget nem tűrően tudom, hogy vigaszt csak az irodalomban találok, és minden, amire szükségem van, megtalálható a könyvek borítói között. Mindig ehhez a módszerhez nyúltam - vagy épp menekültem - ha úgy éreztem, összecsapnak a fejem felett a hullámok, vagy ha már képtelen voltam elviselni öcséim viselkedését, esetleg azt a káoszt, amit forrófejűségükkel és vérszomjukkal hoztak a családunk fejére.
Mióta kiszabadultam Kol öcsém kényszerű marasztalással nyomatékosított vendégszeretetéből, és búcsúajándékként megkaptam rémálmaim és szörnytetteim ezer éves listáját, jobbnak láttam, ha meghúzódom Algír viszonylag békés falai között. Időről időre feltűntem a Mikaelson villában, de amikor csak lehetett, mondvacsinált ürügyekkel kimentettem magam mind Hayley, mind Niklaus társaságából, bár tisztában voltam vele, hogy ez egy bizonyos határon túl már nem mehet, és előbb vagy utóbb de felkeltem azok gyanúját, akik elől titkolni szerettem volna azon énem jelenlétét, mely nem volt méltó sem bizalomra, sem a szeretetre.  Azok után, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával mindössze egy hajszál választott el attól, hogy Camille saját testközelből tapasztalhassa, milyen is egy Ősivel való - nem épp békés - találkozás, valahogy bölcsebbnek tűnt, ha egyedül önmagam társaságát fertőztem meg önmagammal. Vannak olyan dolgok, amikről nem beszélünk, és vannak terhek, amiket egyedül kell cipelnünk. Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél mélyebb a vágás, annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek - a lelkiek is - emlékeztetnek majd szenvedésünkre. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, és előre nem látható következményeket hozhat magával.
Lapozok egyet a könyvben, a régi pergamen serceg ujjaim alatt, és megmozdítom lábaimat, majd kinézek az időette borító mögül, és bosszankodva látom, hogy a szőnyegen fekvő halott lány vére beszennyezte makulátlanul tiszta cipőmet egy cseppnyi vérrel. Pedig biztos voltam benne, hogy engedve az éhség, és a bennem tomboló szörnyeteg szavának, annyit sem hagytam az ereiben, amiből egy szúnyog táplálkozhatna.
Különös dolog a vámpírlét. A létezés néha valószínűtlenre nyúlt hosszát is csak kevesen viselik el, a szomjúság pedig minden kínok legfokozhatatlanabbikával ajándékoz meg bennünket. És itt sajnos nem a vérszomjról beszélek, hanem a színtiszta vágyakozásról olyan tettek után, amik felül emelnek bennünket az átlagembereken. Azt hiszem, a börtönben senyvedő gyilkosok is ezzel az indítékkal követik el az emberölést: vonzza őket a törvények felülírása. Csak ők épp kevésbé szerencsések, mint mi vagyunk. Míg az átlag gyilkosok ifjúságukkal, vagy életükkel fizetnek egy emberélet elvételéért, számunkra a hétköznapi szintjére süllyed ez a cselekedet. Az egyetlen, aki megbüntethet bennünket ezért, mi magunk vagyunk.
Előhúzom öltönyöm zsebéből makulátlan fehér zsebkendőmet, és egy halk sóhajjal letörlöm cipőm orráról a rátapadt szennyet. Az egyetlen hátránya Algírnak: kevés megigézhető személy van a körömben, így kénytelen leszek saját magam gondoskodni az olyan hozzám méltatlan tettekről, mint egy hulla eltávolítása a lakásomból.
Akkor sem izgatom magam túlzottan, mikor léptek dobbannak az ajtómhoz egyre közelebb. Ezer éve ismerem már tulajdonosukat, talán ezért is tudom már mozdulatai alapján, hogy ki a látogatóm, és nem tévedek, ha azt mondom, ez az első alkalom, hogy az öcsém látogatást tesz nálam, némileg puritán otthonom falai között.
- Niklaus. Úgy tűnik vannak még váratlan, és némileg kellemetlen meglepetések a napok folyamán - mosolygom el magam, majd összecsapom a könyv lapjait, és leteszem a mellettem álló kis asztalra, hogy felkelvén elébe menjek a megszólítottnak. Egyszerre örülök ittlétének, és bosszankodom is miatta: ismerem már annyira, hogy tudjam, nem fogja megjegyzés nélkül hagyni az elmúlt időszakban életre kelt, némileg rá emlékeztető önmagamat, ahogy az sem, hogy az elmúlt alkalommal csaknem megtámadtam Camit. Ha nem tévedek, ez a lány túl fontos ahhoz Niklausnak, hogy ne reagálja le a saját beszámíthatatlan és kiszámíthatatlan stílusában ezen tettemet. Mindezek ellenére ha túlnézünk a veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jól esik emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon nincs fontosabb. Nélkülük nem lehet élni. De néha velük sem.


/ zene: a dal címe / megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 21, 2017 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Egy dolgot meg kéne tanulnom az életbe, vagyis listát kéne vezetnem, hogy miket kéne megtanulnom. Például, hogy a Mikaelson család tagjai a világ legmakacsabb emberei, teljesen mindegy mit mondok és teszek, nem fog nekem hinni. Elkönyvelte magát rossznak, pontosabban eredendő gonosznak. Veszek egy mély lélegzetet és tudom, hogy nincs értelme tovább erősködnöm, hogy nem akarja, hogy meggyőzzem, egyszerűen csak fürdeni akar a bűntudatban. Talán ez is egyfajta szinonimája a gyávaságnak.
– Tudtommal az predesztináció nem volt jellemző a te korszakodra, de talán a reformáció eszméi annál inkább hatottak rád.  – mert szavaiból csakis arra lehet következtetni, hogy ő hisz az eleve elrendelésben. Az én nézeteim szöges ellentétben állnak az övével, attól még hogy valaki szörnyű dolgokat tett, még megváltozhat. Semmi sem örök és maradandó, egyik dinasztia sem maradt fent örökre.. De mint mondtam, hiába mondok bármit is, ő tagadni fogja és ellenkezni fog, így inkább csak csendben maradok és hallgatom őt. Természetesen nehéz megállnom, hogy ne nyissam ki a számat, hogy ne hozzak fel érveket az ő "igazának" megcáfolása érdekében.. Végül elhangzik az általam leggyűlöltebb idézet,  Jo Nesbo szavai.  – "Az egyensúly lényeges. Ez minden jó, harmonikus kapcsolatra vonatkozik. Egyensúly a bűntudatban, szégyenben és lelkiismeret-furdalásban." – felelem neki, de aztán.. aztán olyat tesz, melyre nem számítottam.
Meghökkenek és hátrálni kezdek, de nem is a félelem, sokkal inkább a meglepettségem miatt. Talán épp olajat öntök a tűzre azzal, mikor újra szóra nyitom az ajkaimat. – Most már csak egy kérdés maradt.. kinek akarsz bizonyítani? Nekem vagy önmagadnak?  – teszem fel a kérdést jóval hangosabban, mint szerettem volna, de a testemben szétárad az adrenalin.. az agyam valamelyik része tudja, hogy jobb ha félek.. – Viszlát Elijah. – lépek el mellőle és indulok el a kabátom felé, ha csak meg nem állít engem. De nem nagyon fejezi marasztalási szándékát, így hazamegyek..

Angel By The Wings •• Köszönöm a játékot! ©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 21, 2017 5:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Létezik egyáltalán a jóság mint fogalom, vagy mint megfoghatatlan, mégis jelen lévő tényező a világban? Miért várna büntetés a rosszra, amikor azt látjuk, hogy nincs megjutalmazva a jó? Nem vagyunk mindig annyira bűnösök, mint amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szeretnénk. Én magam is, miközben gyakoroltam a bűnt, néha a jót is elkövettem. Vajon melyikük fog többet nyomni a latban - nem, a másvilágban nem hiszek - de ebben az életben talán szükséges lesz, hogy tetteink valamikor mérlegre kerüljenek. Néha ezen múlik minden: belső béke vagy harc, háború vagy megnyugvás, kárhozat vagy feloldozás a vétkek oly hosszú és nyomasztó súlya alól.
Csak egy pillantást vetek Camille-ra első szavait követően, majd összefont ujjaimat nekitámasztom államnak, és elgondolkodva nézem a sör barna üvegét, ahogy megcsillan rajta a világítás.
- A rémek már kiskorunktól kísértenek bennünket, Camille. Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás... és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben. A te ágyad alatt is ott vannak a szörnyetegek, csak még nem találkoztál velük. Vagy ha találkoztál is, nem láttad az igazságot, hogy ami rémnek születik, annak lételeme a pusztítás, és soha nem válik mássá - ütögetem mutatóujjammal a szám sarkát. - Én is szörny vagyok Camille, bármennyire is igyekszel meggyőzni az ellenkezőjéről akár engem, akár önmagadat. Kedves tőled, ha másképp gondolod, de ez nem más, csak önámítás. És tévedsz, ha úgy hiszed, nem ártottam a szeretteimnek. Néha épp azoknak okozzuk a legnagyobb fájdalmat, akik nem érdemlik - állok aztán talpra, és hiába igyekszem uralkodni feldúltságomon, fel-alá kezdek járkálni a kanapé és az ablak közti keskeny sávban. Eszembe jut minden ártó szó, amit Hayleynek mondtam - az egyetlennek, aki fenntartások nélkül, őszinte szívvel állt mellettem. Ha belegondolok, hogyan viselkedtem vele, vagy miféle szavakat hagyták el számat mikor szemben álltam vele, legszívesebben én fordítanám a fehér tölgyfa karót a saját mellkasomnak. Aztán kissé keserűen mosolygom el magam, ahogy arra tereli a szót, hogy mindennél jobban bízik bennem.
- Bocsáss meg, ha újra csak azt kell mondanom, tévedsz. Hogy mindeddig nem bántottalak, nem önmagamnak, hanem a körülményeknek köszönhető.  Te úgy véled, alapvetően mindenki jó, és a gonoszság nem születik, hanem megteremtődik. De ez a tézis alapvetően téves, mert egyszerűen minden rossz. Gonosznak születünk. A gonosz a kiindulópont, az a természetes. De olykor felragyog egy kevés fény. Ez azonban átmeneti, mert vissza kell térnünk a sötétségbe - rázom meg a fejem, aztán megtorpanok, és szemöldökömet összeráncolva hallgatom szavait.
- Tényleg így hiszed, Camille? - csikordul meg hangom kissé élesebben, mint eddig, és villámok cikáznak a tekintetemben. - Mit tudsz te igazán a jóságról? Azt gondolod, hogy akit ismersz és szeretsz, az olyan is, mint amilyennek látod. Nem ismered még az emberi szívet, hogy mekkora keserűség és milyen gonoszság lakozhat benne. De tarthatok bemutatód, ha igényét látod - termek előtte a másodperc tört része alatt, és - mintha csak a semmiből születne meg - szemem alatt érzem kiütközni a fekete ereket, vámpír mivoltom legszembetűnőbb velejáróját, miközben talán megmagyarázni sem tudnám, honnan támad fel bennem az a hirtelen, pusztítani vágyó erő, ami azt suttogja a fülembe, hogy meggyőzhetném róla egy harapással, hogy a jóság nem több, mint gyermeteg, hagymázos agyszülemény, egy olyan gondolat, amit az emberek reménysugár gyanánt hoztak létre a saját gondolataikban.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 21, 2017 4:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Tudom, hogy ezernyi titok tartja őket és talán nem látok át mindent, nem tudom milyen lehet a vérszomj melyet éreznek, azonban egy biztos. Magam is megtapasztaltam milyen, amikor a démonaim átveszik a testem felett az irányítást. Milyen, amikor olyat teszek, mely ellen minden egyes idegszálam tiltakozik és vadul kiabál, hogy ne tegyem meg. Biztosan állítom, hogy nem találkoztam Elijahnál nemesebb lélekkel, talán nem is fogok már hátralévő életem alatt. Több apró dolog miatt nem tudok ítélkezni felette, mondjuk nem is nagyon szokásom, azonban tisztán látszik rajta, hogy mennyire nyomják bűneinek súlya a vállát, mennyire megbánta mindent, amit tett. Van azonban egy dolog, amitől félek. Sokan képesek a bűntudat hatására azzá a szörnyeteggé és rémképpé válni, melyet maga előtt lát. A bűntudat tud a legkárosabb lenni az elmére, de ezt minden egyes ember és természetfeletti tudja, talán ők jobban, hisz érzéseik felerősödnek.
Elhangzott mondatára kisebb sokkhatás ér és magam sem tudom, hogy mire véljem a mondandóját, azonban próbálom figyelmen kívül hagyni, ezen ráérek később is elmélkedni. Aztán jön egy még annál hosszabb és elgondolkodtatóbb monológ, melyre magam sem tudom mit kéne mondanom. Először csak szóra nyitom a számat, de egyetlen hang sem jön ki belőle. – Velem egyik sem fog megtörténni, mivel nem szörnyetegekkel vagyok körülvéve. Nem ti akartatok ilyenek lenni és nem vagytok mindannyian erkölcsileg romlottak Elijah. – mondom neki minden egyes szavamat komolyan gondolva. Ők nem szörnyeteget és nem tehetnek róla, hogy az édesanyjuk ilyennek teremtette meg őket, mert ha valakit lehet okolni, az akkor ő. De most nem az a fontos, hogy minek és kinek a tettének következménye miatt történt ez meg, most az a lényeg, hogy meg fog nyílni és elmondja milyen teher van a vállán.
Szavai hallva együttérzés tölti meg a lelkemet és egyetlen egy pillanatra sem szakítom meg a mondandóját és gondolatmenetét. Miután elmondta az egészet, akkor pár másodpercig csak csendben ülök és nézek rá. Nem, egyáltalán nem tudom elítélni és mindenképpen segíteni szeretnék neki, éppen ezért emelem fel a poharamat és kiiszom a tartalmának felét. Nem igazán szeretem a sört, de igaza volt.. ha ebbe belemegyünk, akkor alkoholra lesz szükségem. – Tudod eddig egyetlen egyszer sem történt meg ez, nem bántottál egyetlen egy szerettedet sem. – mondom neki tényszerűen, majd lerakom a poharat és nem hagyom, hogy megszólalhasson. – Ha a legrosszabbon gondolkodsz, az semmiképpen sem fog segíteni neked. Egyszerűen bevonzod a rosszat és pont azért történik meg minden szörnyűség, mert mindig ezt látod magad előtt és esélyt sem adsz egy másik kimenetelnek.  – veszek egy mély lélegzetet. Olyat fogok neki mondani, melyet nem hittem volna, hogy valaha is kimondok hangosan. – Egész eddig melletted voltam a legbiztosabb arra, hogy bármilyen állapotban is vagy, nem leszel képes bántani. Ez mostanáig nem is változott. És egy embert sok fajta módon lehet bántani, például az emlékek kitörlésével, ahogyan Klaus is tette velem.. – mondom neki, majd végül felállok és kinézek az ablakon. Hagyom, hogy megeméssze az általam mondott dolgokat, de még mindig nem hagyok neki lehetőséget, hogy megszólalhasson. – Ott van benned a jóság Elijah Mikaelson, csak engednek kell, hogy átvegye feletted az irányítást. – nézek a szemébe végül, miután tekintetem elemelem az ablaktól.

Angel By The Wings •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 01, 2017 6:07 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



A tiszta lelkiismeret és a jóakarat. E kettő adja meg a szilárd horgonyt az élet viharaiban, s szolgál legelső feltételül az igazán kielégítő cselekvéshez. S e tényezők egyúttal a leghatékonyabb védelmet is jelentik a gyötrő megbánás kínjai ellen. A bűntudat nem olyan érzelem, aminek megmondhatod, hogy tűnjön el, és ő majd készségesen továbbáll. Ott marad benned, minden napod minden percében, életre kel és erőre kap az éjszaka sötétjében, mikor éber szemekkel nézed a mennyezet repedéseit, és belesuttog a füledbe olyan szavakat, amikkel darabokra tépi a lelket és az elmét egyaránt.
Mindenki rákényszerül kisebb-nagyobb megalkuvásokra. Nem fekete-fehér a világ, hanem számtalan színárnyalata van. Mindenki boldogulni akar valahogyan. Csakhogy az apró megalkuvásokból és árulásokból lassanként jó nagyok lesznek, és ettől bizony szét tud rohadni egy ember erkölcsi tartása, vagy épp vérgőzös bestiává válik, aki még önmaga elől is elkendőzi a valóságot - ahogy jómagam is tettem századokon át. A strucc a homokba dugja a fejét, hogy le lássa a valóságot, vagy a fenyegető veszélyt maga körül, én öltönyök és álszent szavak mögé bújtam, mert úgy hittem, ezzel különbé válok a lelkem mélyén lakozó rémnél.
- Azt hiszem Camille, most már tökéletesen tudom és értem, mit lát benned Niklaus - szólalok meg végül. - Fogalmam sincs, miféle mozgatórugó vezérel téged abban, hogy meglásd a jót abban is, akiben a legkevesebb van, vagy épp talán nincs is. Talán semelyik más ember nem lenne képes arra, hogy a szörnyek láttán ne meneküljön sikítva, hanem képes legyen ráérezni, hogy néha a vadság, a lidércek és démonok tükre mögött mi rejtőzik. Egyszerre adózom neked elismeréssel, sajnállak, és féltelek ezért. Elismerem azt az erkölcsi magasságot, ahová az én családom egyetlen tagja sem tudott eljutni, még én magam sem, hosszú századok alatt. Sajnállak ezért, mert aki a fenevadak közelébe kerül, vagy a lelke tisztaságát veszti el, vagy az életét. És féltelek, pontosan ugyanezen indokok miatt - dörzsölöm meg homlokomat fáradt mozdulattal.  - Semmivel sem tehetem jóvá a múltban történteket, legfeljebb azzal tehetek próbát, hogy nem fognak megismétlődni a jövében. De garancia nincs semmire a világon, még a legnagyobb akarattal és erőkifejtéssel szemben sem. A lelkiismeret fontos dolog, és szeretnék úgy élni, hogy reggel, mikor belenézek a tükörbe, ne tegyen fel nekem olyan kérdéseket, amelyekre szégyellnék válaszolni. Lehetek egyáltalán egyszerre két ember - egy jó és egy rossz -, vagy muszáj lesz összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen kísértésében él? - tűnődöm hangosan. - De a legnagyobb félelmem nem önmagam vagyok. Ha már teljesítem küldetésemet, ami miatt ezer éve élek, és elvégzem a munkámat, ha a lelkiismeretem vádló szavai túl hangosak lennének, tudnám, mit kezdjek magammal - nézek a gyűrűmre. Igen, nem csupán a fehér tölgyfa karó hozhatja el a megsemmisülést, vagy a megszabadulást a legborzalmasabb emlékektől. - De még van dolgom a világban, Camille. És ez jelenti számomra a legnagyobb félelmet. Hogy mi történik, ha egyszer akkor tör ki belőlem a vérgőzös bestia, mikor Hayley-vel vagyok, vagy épp Hope-ot tartom a karomban? Mi történik, ha a te társaságodban hajt engem uralma alá a vérszomj? Mi van akkor, ha végül én leszek okozója családom és szeretteim pusztulásának? - teszem fel végül azt a kérdést, aminek puszta feltételezése is jeges tőrként járja át újra és újra a szívemet. Ha van bennem rettegés a jövőtől, annak nem a háború és gyilkolás az oka... hanem egyedül ez.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 29, 2017 11:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Elijah is megnyílik nekem, mint ahogyan Klaus is tette.. szeretnék neki segíteni és minden tőlem telhetőt meg is teszek. Megérzésem azonban most sem tévedett, volt oka távozásának vagy az ő általa "férfi magánynak" nevezett cselekedetének. Nagyon elképzelni sem tudom, hogy milyenfajta lehet a probléma és mekkora, azonban egy biztos, nem fogok ítélkezni feletette, mindenkinek megjár a második esély és a változtatni akarás eléggé él benne. Látszik, ahogyan lelkiismerete mardossa és nehézkesen tud csak belekezdeni, már régen megkezdődött nála a feldolgozás folyamata. Teljes mértékben tisztában van bűnei súlyával és mások erről alkotott véleményéről. Azonban kérése semmiképp nem felelhettem úgy, ahogyan ő azt szerette volna, nem lennék képes átszúrni a mellkasán egy tőrt, miközben ő változtatni szeretne, sőt. Sosem bántanám őt, mert megvannak a démonai, nekem is megvannak.
Következő mondatára, melyben szerepel a lojalitás szó, nem is reagálok, magam és talán neki is tudnia kéne, hogy nem lennék ilyenre képes. Mikor pedig a titoktartásra kér engem, csak halványan elmosolyodom. – Nálam biztonságban lesz és az orvosi titoktartás kötelez. – nem mondom, hogy nem csigázta fel az érdeklődésemet, mindaz ellenére, hogy talán nem olyan dolgokat fogok hallani, melyeket elvárnék tőle. Nézem mit csinál, ahogyan támaszkodik és az ujjait nézi. Talán nem kéne erőltetni, hogy megossza velem a titkot, mely ennyire nyomja a lelkét, hisz alig ismer engem. Bár sosem tettem fel magamnak a kérdést, de mindig is érdekelt, hogy vajon mit gondolhat rólam, hogy milyennek lát.
Végül elkezdi mesélni. Nem tudtam sokat a testvérükről, szinte semmit sem, mert nem meséltek róla, azonban.. Talán ő hangzik a leginstabilabbnak a családjukban, de jelenleg nem szeretnék Kol-on elmélkedni, mert nem is igen találkoztam vele, ráadásul nem is értem, hogy miért ezzel kezdi az egészet, megértem a tettét, hogy mit miért tettek, belátták, hogy meg kell fékezni. Igaz az a része, hogy nem segítettek neki, pontosítva nem siettek a segítségére valamilyen szinten elítélendő, de szavaiból úgy veszem ki, hogy volt ennek egy nyomos oka is. Végül folytatja és értelmet nyer az ezt megelőző monológja. Hirtelen egy szót tudtam kimondani.. – Sajnálom.. – nem részleteztem, hogy mit, de szerintem ő maga is tudja. Mindent, amin keresztül kellett mennie, hogy múltbéli tettei meghazudtolják azt az embert, akivé vált. Talán az elméje így próbálta megvédeni magát attól, hogy ne tudatosuljon benne annak a ténye, hogy a vámpírtermészet átvette felette az irányítást. – Még mindig az a férfi vagy, aki voltál és aki lenni szeretnél. – mondom neki komolyan, mert talán a múltjában elkövetett gyilkosságokat és tett borzalmas dolgokat, de sosem késő változtatni és ő tud is. Senkinek sem könnyű belátni a bűneit és ő tisztában van azzal, hogy ezek nagyon is súlyos bűnök. – Nem szabad hagynod, hogy ezek a képek átvegyék feletted az uralmat, te nem ilyen vagy Elijah. – minden egyes szavamat halál komolyan is gondolom. Ő nem rossz ember, nem így ismertem meg és tudom, hogy képes ilyen ember maradni. Talán ez most adott egy hatalmas pofont önmagának, talán kicsit letéríti az útról, melyet választott, de nem szabad elvesznie és ha ebben segítenem kell, akkor segítek is neki.

Angel By The Wings •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 19, 2017 8:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Születéskor a férfiaknak bizonyára pont annyi könnycseppet osztanak ki, mint a nőknek. Mivel azonban nekünk tilos könnyet ejtenünk, jóval a nők előtt halunk meg; a szívünk felmondja a szolgálatot, a vérnyomásunk az egekig emelkedik, vagy a májunkat felfalja az alkohol, mert nincs rá mód, hogy bánatunk tava túláradjon. Mi, férfiak, azért halunk meg, mert nem áztatja elég könny az arcunkat. A férfi, még ha senki sem látja, akkor sem pottyant könnyet, imkább lenyeli a bánat minden cseppjét. Néha úgy gondoljuk, hogy amikor az élet kihívások elé állít minket, akkor egyúttal büntet is minket, mert letértünk a helyes útról. Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy a magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.
Arcom elkomorul, ahogy Cami roppant ügyesen és megfellebbezhetetlenül kikerüli a kérésemet. Talán ő látja még bennem a fényt, amit elvett tőlem a mivoltom, a múltam, vagy anyám, akár éppen Kol, a kínzó látomásaival, mik úgy jelentek meg képzeletem palettáján, mint egy mozivásznon. Csak épp, míg egy filmet kikapcsolhatunk, mikor kívánunk, a rémálmokból jó darabig nem volt menekvés, és mivel önmagamba láttam, így hiába is hunytam le a szemeimet, hogy meneküljek a kínzó képektől.
- Ha a szavadat nem vehetem, akkor a diszkréciódra és lojalitásodra apellálok - szólalok meg végül rekedten, és megállok egy fotel mögött. Úgy támaszkodom az elém tornyosuló támlának, mintha ez lenne a tényleges támasztékom - nem, ezúttal nem fizikailag. - Senki nem tudhat arról, ami a közelmúltban történt - úgy értem, senki a családom tagjai közül. Az egyetlen, aki birtokában van az igazságnak, az Hayley. Nem szeretném, ha a velem történtek valami elhamarkodott cselekedetre adjnaka okot akár Rebekah, vagy Niklaus számára. Ami megtörtént, egyedül az én szégyenem - nézem az ujjaimat, amikor erősen marnak bele a fotel huzatának brokát mintáiba.
- Kol öcsém mindig is nehezen kezelhető volt. Ha úgy hiszed Camille, hogy Niklaus viselkedése kimeríti a probléma fogalmát, nos akkor azt kell hogy mondjam, Kol képes volt túllendíteni ezen a viselkedésen is. Egyszerre volt kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan minden egyes tette, és a véres, szadista gyilkolás elkötelezett rabja volt. Egészen addig, míg Niklaus koporsóba nem fektette... a segítségemmel. Kol a jelek szerint ezt képtelen megbocsátani. Ahogy azt is, hogy néhány évvel ezelőtt nem siettünk segítségére, mikor mellkasa és szíve találkozott a fehér tölgyfa karóval - kerülöm meg aztán a fotelt, és leülök, de a tekintetem nem merem Camille-re emelni. Gyanítom, hogy csalódást, megvetést és borzadályt látnék benne. - Nem tudom hogyan, mi módon, de Kol visszatért, és viselkedése alulmúlja régmúltbeli önmagát. Engem napokig tartott láncon, kiéhezve, hogy a maga módján kiélvezze a bosszúját. De nem ez volt a legrosszabb. Hanem hogy szembesített önmagammal. Azzal, hogy a vasalt öltönyöm, és ékes szavaim mögött én magam sem vagyok más, mint egy kegyetlen gyilkos. És azokat a képeket, áldozataim ezreinek utolsó másodpercét, és halálra vált sikolyukat azóta sem tudom kitörölni magamból. Hallom őket a nap minden percében, és az éj csendjében egyaránt. És most érzem először azt a félelmet és tehetetlenséget, amihez már oly régóta nem volt szerencsém. A világom megingott Camille... és félek, hogy másokat is magammal rántok a feneketlen mélységbe.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 17, 2017 2:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Nem, talán nem látom még, hogy mi a gondja, hogy mit próbál rejtegetni, hogy miért jött ide és választotta a magányt, de.. ez nem most kezdődött. Ez egy olyan gyökeres probléma, mely elég régóta nyomhatja lelkét és tudom, hogy a felismerés a realizálás a legrosszabb.. Talán nem éltem át egyetlen hatalmas traumát sem, de mikor felismertem, hogy akkor jó sok éve.. amikor azt tettem a fiúval, amikor bántottam és fájdalmat okoztam neki, élveztem.. Nem, ezt el kell felejtenem, ez egy olyan dolog, melyről nem beszélhetek, talán épp ásom magam bele az ő gondjaikba, éppen ezért próbálom megérteni a démonjaikat. Szavai most is, mint minden esetben átgondoltak és bölcsek, mégis szavai kitérő válasznak hatnak és nem tudom eldönteni, hogy a bizonytalanság vezérli-e, de ha igen, akkor saját magában vagy esetleg bennem nem bízik?
– A titkok súlyosak és olyan terhet helyeznek a vállainkra, melyekbe beleroppanunk, csak idő kérdése. – mondom el neki a nézőpontomat a titkokról, hisz titkok nincsenek, minden egyszer kiderül, de talán az az előnyösebb, ha minden szép lassan.. De nem az én tisztem ítélkezni és megmondani neki, hogy mit hogyan tegyen, így mindent teljesen baráti alapon adok tudtára. Tudom, hogy helyes döntést fog hozni és idővel nem fogja megbánni a tettét, mindent átgondol és megfontolt ember. – Minden embernek megvan a saját keresztje és meg van az esély arra, hogy nem reagál az elvártnak megfelelően az ember, akit beavatsz. – kezdek bele, hisz tényleg meg van az esély erre, talán ha elmondanám a titkomat az én rólam alkotott képük is megváltozna, gyökerestől. – azonban ha nem vállalod a kockázatot csak te fogsz beleroppanni az örök hallgatásba. – nem véletlenül nem térek ki Hayleyre, nem tudom megmondani jelenleg milyen viszonyban van és hogyan reagálna, ő is rengeteg dolgon ment keresztül oly rövid idő alatt.
Nem szólok közbe, csak nézem ahogyan feláll és az ablaknak nyomja a tenyerét és a szavai.. Kissé meglepnek, nem hittem volna, hogy ilyen is megfordul a fejében, ez esetben már teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy nagy probléma nyomja a lelkét. – Mint a pszichológusod azt mondanám, hogy megígérem, de én a barátod vagyok Elijah. – állom a pillantását és egyetlen pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust. – Te vagy az egyik legerősebb és legnemesebb lélek, akit életem során megismertem Elijah. – nem fogom megtenni, nem fogom neki megígérni azt, hogy egy tőrt szúrok át a mellkasán. Nem lennék rá képes, még ha veszélybe sodorna, akkor sem tenném meg vele, tudom hogy megtudja tenni, hogy letudja győzni a saját démonjait. – Sosem a rossz kimenetelen kell gondolkodni, képes vagy rá. – mondom neki magabiztosan és szeretném, ha ezt ő is belátná.

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 6:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



A titok ajtaját nem olyan nehéz kinyitni, mint ahogyan azt az emberek gondolják. Ellenkezőleg, az a szörnyű, milyen nehéz bezárni. Emberek vagyunk. Titkolózó faj. A többi állattól eltérően ruhában járunk, zárt ajtók mögött szaporodunk, és szégyelljük, amikor valami bajunk van. De ki tudjuk ezt nőni, méghozzá úgy, ha beszélünk róla. De a kérdés, hogy vajon megtehetem ezt? Elmondhatom-e legnagyobb félelmeimet és szégyenemet Camille-nak anélkül, hogy gyávának vagy férfiatlannak tűnnék, mutathatok-e olyan jellemvonásokat, amiket apám igyekezett gyökerestől kiirtani bennünk? A titkok néha szükségesek. A titkok az acél, belőlük kovácsoljuk védpáncélunkat, belőlük szabjuk az töltönyt a testünkre, és velük kendőzzük el félelmeinket, és ők óvnak, ők védelmeznek meg minket az elől az igazság elől, hogy végül mindannyian bűnösök és gyilkos fenevadak vagyunk.
- Néha meg kell békélnünk a gondolattal, hogy titkokkal élünk együtt, Camille - állok aztán fel, megkerülöm a fotelt, megállok az ablak előtt, és kibámulok New Orleans utcájára. Nézem a téren muzsikáló zenészeket, mintha ezzel akarnám elűzni önmagam magamtól, mintha csak testükbe kívánkoznék, oda, ahol nincsenek természetfelettiek, viszály, gyilkolás, csak hétköznapi emberek vannak, jelentéktelen problémákkal. - A traumát gyakran nem csak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehet beszélni róla. Ha megtenném, vajon mit gondolnának rólam mások? Mit gondolnál te, és mit.... mit gondolna Hayley, ha valaha megtudná? - teszem fel a kérdés második felét szinte már csak önmagamnak, félhangosan. Ez talán, amitől a legjobban rettegek. Hogy a szeretett nő egy nap szembesül azzal, hogy Elijah Mikaelson, akit megismert, soha nem is létezett. Hogy vasalt öltönyökkel, és mázos szavakkal rejtem el a szörnyet, amivé váltam azon a napon, mikor anyám és apám a világ legiszonyúbb lényeivé tettek bennünket.
- Minden elme egyedi, és egyedi módon is hibásodik meg. Az én elmém kissé máshogy hibásodott meg, mint másoké. Camille - nyomom egyik tenyeremet az ablak hűvös üvegének. - Csakugyan kíváncsi vagy rá, hogy mi rejlik egy ezer éves vámpír pszichéjének legmélyén? Bár mondhatnám, hogy megőrzöm a titkomat az örökkévalóságig, de félek, nem leszek képes rá. Ha tudatában akarsz lenni a történteket, ám legyen - fordulok meg, és belenézek Camille szemeibe. - De cserébe kérek tőled valamit. Ha azt látod, hogy kiszámíthatatlanná válok, ha veszélybe sodrok másokat... ha úgy véled, hogy képtelen vagyok felülemelkedni a démonjaimon, amik rettegésbe taszítanak, tégy ellene. Ha másnak nem is, de neked Niklaus odaadja a kincsként őrzött tőrjét. Akkor tudod, mit kell majd tenned - szorítom össze az ajkamat. A legkevésbé kecsegtető a gondolat, hogy az elkövetkezendő éveket, vagy évtizedeket egy koporsóban töltsem el, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Hayleyt, vagy akár Hope-ot, vagy bármely testvérem önmagamtól, akkor önként vállalom a hosszú álomba száműzetés terhét.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 13, 2017 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Klaus még nem igazán mesélt nekem a gyerekkoráról, azt azonban tudom, hogy az apja boldogtalanná tette. Sosem értettem, hogy hogyan képes valaki ilyen gonosz lenni a gyermekével, de még ha nem is volt az édesgyermeke, ő nevelte és Klaus nem tehetett volna, hogy az édesanyja más férfival is jóban volt. De csak mosolyogva hallgatom mindazt, amit mond nekem, talán Klaus jelenleg nem ilyen, de én hiszek benne, hogy újra ilyenné válhat és ebben Hope csak segíteni fogja. – Talán már elindult azon az ösvényen, melynek végén újra az az ember lehet, aki egykoron volt. – mondom neki egy biztató mosollyal az arcomon, miközben bele gondolok abba is, hogy mennyit változott az első találkozásunk óta. Talán mára már könnyebben nyílik meg nekem, mint az elején és ez jól is esik. De most nem Klausról szeretnék vele beszélni, eleinte Vincent miatt jöttem, most mégis az ő helyzete érdekel, mert látszik, hogy valami nem hagyja nyugodni őt.
Tudom, hogy sokkal többről van szó, mint két konfliktusról, hisz náluk ezek állandó jelenségek, minél tovább élnek, annál több nézeteltérés születik és ők mégis csak majdnem ezer éve állnak ki egymás mellett. Jó hallani azt, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak, hogy milyen erős és elszakíthatatlan kötelék van köztük. Aztán beavat a gondolatába, mely nem csak igaz, hanem nagyon szép is. Mindenkinek megvan a saját sötét oldala, mindenkinek megvannak a saját démonjaik, melyekkel nap mint nap küzdenek. Még nekem is vannak démonjaim, mely.. – Mindenkinek van saját démona avagy démonjai, melyekkel küzd. – inkább hangosan kimondom gondolataim egy részét, minthogy a múlton és a súlyos tettemen kezdjek el gondolkodni. Következő megjegyzésére felvonom a szemöldökömet. – Nem mindenki nyílik meg az alkohol hatására. – mondom komolyan és teljesen biztosan is vagyok minden egyes szóban, amit kiejtek az ajkaimon.
Következő megszólalása kissé váratlanul ér, de kedves mosolyra húzom az ajkaimat. – Köszönöm szépen a bizalmadat, azonban.. – természetesnek érzem megköszönni a szavait. – ha valamit nem szeretnél elmondani, akkor nem vagy köteles úgy tenni. – mondom neki, de reménykedem benne, hogy ezzel nem rontom el a beszélgetést vagy nem akadályozom meg abban, hogy megnyíljon, felemelem a sörösüveget s töltök magamnak az egyik pohárba, majd rá nézek és várom, hogy hogyan dönt végül.. elmondja és bizalmába fogad vagy esetleg meggondolja magát.

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 09, 2017 4:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Szép idő a gyermekkor. Ha az ember egyebet sem ismert meg a folytonos nyomorúságnál, ínségnél, megaláztatásnál, mégis szereti szépnek, jónak, boldognak mondani. Ha kell, hát hazudik még önmagának is édes, kellemes emléleket. Akkor is, ha fogalma sincs róla, milyennek is kellene lennie a gyermeklét gondtalan éveinek. Vannak, akik a biztonságérzet hiányával küszködnek, mások pedig teljes biztonságban tudhatják magukat. Sok gyermek nő fel a szeretet és a megbecsülés légkörében, mások viszont sohasem érzik szüleik szeretetét és megbecsülését.
- Kár, hogy nem ismerhetted Niklaust a régi időkben, mikor még emberek voltunk - mondom csendesen, mikor az öcsémre terelődik a szó. - Bátor volt, tettre kész, kedves, érzékeny... olyan tulajdonságokkal bírt, amit apám képtelen volt becsülni. Pedig Niklaus igyekezett... mindhiába. Túl sok bántalom, túl sok bánat és gyötrelem érte őt ahhoz élete folyamán, hogy kiölje belőle azt a kisgyermeket, és annak ártatlanságát, aki valaha volt. Tudom, életünk folyamán sokszor Bekah sem értette, ahogy Kol és Finn sem, hogy miért nem mondtam még le az öcsémről, és miért hiszek benne tántoríthatatlanul, hogy az az énje, amit még rég eltemetett, visszatérhet. Hát pont ezért. Mert nem magától vált rosszá, vagy kegyetlenné. Mások tették azzá - öntök magamnak újfent egy pohár sört, de kezem árulkodóan megreszket, ahogy Camille célzást tesz rá, hogy van valami, amit mélyen elrejtek önmagamban. A férfiaknak tudniuk kéne, hogy a nők a legprofibb kémek, és előttük nem lehet titkot tartani. A nők szerint a titok vagy túlságosan nagy ahhoz, hogy egyedül hordozzák, vagy túlságosan kicsi ahhoz, hogy érdemes volna megőrizni. Csak épp azt nem értik, hogy vannak dolgok, amiket az ember takargat, mint a hős harcos a vérző sebet. Csak míg épp a hős titka a bátorság próbája és dicsősége, a titkok a legtöbbször a legmélyebb szégyenről árulkodnak. A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Mindenkinek vannak titkai. Némelyek a lelkük legmélyebb, legsötétebb zugaiba dugják el őket, és nem engedik felszínre törni. De ezek a titkok ott vannak, türelmesen várnak, és ha egyszer kiszabadulnak, agyaraikkal széttépik annak a szívét, aki olyan sokáig fogva tartotta őket. Camille pedig tökéletes érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy ha a mélységes titkokat ne is lássa át teljes valójukban, tisztában legyen vele, hogy valami lappang a lélek sötétségében. Ez a lány túl sok titkot tud már, amelyek közül szinte egyik sem az övé, így hát kezelhetőek és kielemezhetőek. Az én titkom viszont sötét, örvénylő, és súlyos teher.
- Minden ember hold Camille: megvan a sötét oldala, amit sose mutat meg senkinek - emelem el végül tekintetem az üvegről, hogy az említettre nézzek. - De a titoktartás egy olyan szilárd halmazállapotú anyag, amely alkoholban oldódik - mosolygok rá, és felé tolom a sört, jelezvén, hogy ha a történetemre kíváncsi, hát társuljon hozzám: igyon, mert jobban jár így. Amik velem történtek, túl bizarr dolgok ahhoz, hogy bárki képes legyen józan ésszel elviselni.
- Minden barátság alapja az őszinteség. Két ember között mindig ott kezdődik, hogy egymásra bízzák a titkaikat. Én nem adok könnyen egyiket sem, sem a titkaimat, sem a bizalmamat. De talán te vagy az az ember, aki érdemes rá.



[/i]
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 05, 2017 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Természetesen félreérti a távozási szándékomat, mert nem a megbántódás és a sértettség hajt erre a tettre, hanem nem érzem.. nem is tudom hogyan fogalmazzak. Jelenleg talán nem lenne jó, ha maradnék, mert további kérdéseket tennék fel ő pedig talán félreérthetően reagálna.. Most is ez történt, de én tudom, hogy nem állt szándékában megbántani és közölnie sem kellene velem, hogy rossz passzban van, hiába mosolyog. Felvett egy olyan maszkot, melyen szerinte nem látok át és ő is nagyon jól tudja, hogy nem hiába választottam ezt a hivatást. Megállok, veszek egy mély lélegzetet, jelenleg még mindig úgy látom, hogy helyesebb lenne a távozás mellett döntenem, ő azonban próbál meggyőzni az ellenkezőjéről. Mérlegelnem kell, hogy melyik a kisebbik rossz, mert ha itt hagyom és a távozás mellett döntök csak igazat hagyok a sejtésének, hogy haragszom rá, ha maradok, akkor számolnom kell a következményekkel.
Felesleges gondolkodnom, szívem maradásra bír, azonban még nem fordulok meg. Valami gond lehet, van valami amit nem mond el nekem és talán még saját magának sem.. szeretnék neki segíteni és szeretném, ha tudná, hogy én itt vagyok és nincs egyedül. Azzal is tisztában vagyok, hogy jobban örülne, ha helyettem Hayley állna itt. – Klaus az apjától való félelem hatására egyre inkább kezdett olyanná válni, mint ő, de próbál megváltozni, változásra bírni személyünket pedig nem könnyű. Természetesen teljes mértékben megértem, hogy miről beszélsz. – egyáltalán nem akartam, hogy kitérjünk Klausra, kezdem úgy érezni, hogy próbálja elterelni a témát, ami árulkodó. Van valami és nem rosszak a megérzéseim, de ha ő nem segít, akkor én sem tudok semmit sem tenni, ehhez két ember kell és az egyik igyekezete nem elég. De reakciója érdekel, talán túlságosan is.
Újra szóba kerül Vincent, válasza pedig semmivel sem másabb, inkább kielégítőbb, mint az iménti. Nem tudok mást tenni, mint bólintani egyet, hogy megértettem a dolgot. Egyáltalán fel sem merült bennem a gyanú, hogy esetleg bántotta Vincentet, nem vallna Elijahra, az inkább Klaus viselkedési normája. – Hiszek neked Elijah. – mondom neki, miközben újra felé fordulok és a szemeibe nézek. Szívem egyenletesen ver, miközben beszélek, tehát tényleg komolyan beszélek hozzá. – Azonban teljes mértékben meggyőződtem arról, hogy van valami, amit nem mondasz el. – mondom neki éppoly őszintén, mint az előbb. Mielőtt még megszólalhatna, teszek egy lépést közelebb felé. – És tudom, hogy többről van szó, mint átmeneti konfliktusok.. – magyarázom neki, hisz látszik rajta, hogy egyáltalán nem beszél őszintén ezzel kapcsolatban. – Tudod, hogy meghallgatlak és sosem adnám ki a titkaitokat. – most már a lelkére próbálok hatni. Tényleg soha és semmilyen körülményke között nem adnám ki őket, én is megbízom bennük és tudom, hogy számíthatok rájuk.

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 03, 2017 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Az elmúlt időszakban - talán a családommal való hosszú összezártságnak köszönhetően - de meglehetősen sikerült átvennem Niklaus stílusát, és olyan embereket bántanom meg, akik a legkevésbé ezt a viselkedésformát várják, vagy éppen érdemlik tőlem. Kezdődött Hayleyvel - bár nyilván roppant nyomós okom volt rá, hogy a lelkébe gázoljak - és most folytatom Camille-el. Azzal a Camille-el, aki ráadásul szintén nem épp a legkényelmesebb cipőben jár. Egy halott testvér, egy félig őrült, és azóta szintén holt nagybácsi, megtetézve mindez az öcsém természetével... mások alighanem már sikítva menekülnének a világ túlsó felére, míg ő ennek a tézisnek ellentmondva nem csak lelkesen, de elszántan is veti bele magát a természetfeletti világ folyamába. Nagyjából sejtem, mit áll ki a családjának köszönhetően, hiszen én magam is ismerem az érzéset: a halott testvért sirató gyászt, és a félőrült gondviselő által kiváltott iszonyt és félelmet. A különbség csupán annyi, hogy Kieran atya a maga elmét emésztő állapotában igyekezett utolsó leheletével is óvni Camille-t, míg apám - akire az elmúlt időszakban sajnálatos módon már több illik, mint a "félőrült" jelző - azon dolgozik, hogy megsemmisítse a gyermekeinek még az emlékét is a világban.
Ahogy aztán Camille kissé megbántva inkább a távozás mellett dönt, és felkel a fotelból, rájövök, hogy talán jobban igénylem a társaságát annál, mint ahogy először gondoltam. Ritkán jutok hozzá, hogy messzemenően művelt és határozott emberekkel társalogjak, így talán meg kellene ragadnom a lehetőséget. Azt már csupán lábjegyzetben teszem hozzá, hogy az ittléte remélhetőeg eltereli a figyelmemet az önvádló, vagy épp öngyűlölő gondolatokról.
- Bocsáss meg... - szólok utána, és fáradt mozdulattal megdörzsölöm homlokomat. - Kérlek, maradj. Nem állt szándékomban Niklaus viselkedését tükrözni irányodban. Hidd el, ez még önmagam számára is meglepő. Nem akartalak megbántani, csak úgy hiszem, az elmúlt időszak meglehetősen sűrű történései némileg rányomták a bélyegüket a hangulatomra, és a modoromra is. Szívesen látott vendég vagy nálam, és remélem elhiszed, hogy őszintén beszélek - mosolygok végül rá, aztán egy kézmozdulattal jelzem, hogy foglaljon ismét helyet. Nem kell félnie tőlem, nem áll szándékomban rajta köszörülni sem a nyelvemet, sem a fogaimat.
- Nos, hogy újfent választ adjak a kérdésedre, ezúttal már szélesebb körű tájékoztatást adva, elismétlem, amit mondtam: fogalmam sincs Vincent Griffith jelenlegi tartózkodási helyéről.  Még csak sejtésem sem volt róla, hogy kámforrá vált. Bár az előbbi véleményemet nem változtatom meg: ha egy Ősinek is megterhelőek néha a városban történtek, egy emberi lénynek, még egy ily ritka erős boszorkánynak is betelhet egyszer a pohár. Ugyanakkor bárki is irányított hozzám, az informátornak egy valamit illetően igaza volt: csakugyan találkoztam Mr. Griffith-el. Nagyjából másfél héttel ezelőtt élveztük rövid ideig egymás társaságát,  azóta nem keresett, ahogyan természetesen én sem őt. Volt egy meglehetősen tartalmas, ugyanakkor sajnos azt kell mondanom, hogy eredménytelen beszélgetésünk. Ennek a sikertelenségnek ellenére nem öltem meg - kúszik egy mosoly ismét az arcomra. - A velem ellentétes véleményt táplálók hezitálás nélküli lerohanása nem az én magatartásom ismérve.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 02, 2017 11:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Lassan meg kell tanulnom, hogy sokan nem igénylik a tanácsaimat és a segítségemet, hogy nem kellene mindenkinek tanácsokat osztanom. Tudom, hogy ő neki egyáltalán nem tetszik, hogy itt "osztom az észt". De én csak segíteni akarok neki, hisz tudom, hogy nem jó a magány, hogy nem megoldás semmire sem. Mi is veszekedtünk néha Seannel, de most hogy már nem él.. kikaparnám a sírból, csak még egyszer láthassam és halljam a hangját. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kezdjek valamit a most fennálló helyzettel.
Természetesen jelenleg sem szakítom meg, megvárom míg teljesen végigmondja és egy egész monológgal vár. De szóba kerül Klaus is, erre pedig én is tudok valamit mondani, mert tökéletesen igaza van, ismerem már őt valamennyire. – Klaus az apjától való félelem hatására egyre inkább kezdett olyanná válni, mint ő, de próbál megváltozni, megváltozni pedig nem könnyű. Természetesen teljes mértékben megértem, hogy miről beszélsz. – egyáltalán nem akartam, hogy kitérjünk Klausra, kezdem úgy érezni, hogy próbálja elterelni a témát, ami árulkodó. Van valami és nem rosszak a megérzéseim, de ha ő nem segít, akkor én sem tudok semmit sem tenni, ehhez két ember kell és az egyik igyekezete nem elég.
Aztán jön egy olyan dolog, ami egyáltalán nem vártam volna tőle, pont tőle nem vártam volna ilyet. Szavai kissé bántóak, de természetesen tudom, hogy nem ez volt a célja. – Nem analizállak, csak próbálok segíteni. – természetesen a mosoly már nem olyan széles az arcomon. Klaus-szal folytatott beszélgetéseim sem csak arról szólnak, hogy feltárom lelkének legmélyebb bugyrait és próbálom rávezetni a helyesebb útra. – Sajnálom, ha így érzed a dolgot, hogy analizállak. – nem tudom mi mást mondhatnék, mert tényleg nem ez volt a célom ezzel az egésszel. Egy dolog már teljesen biztos, nem fog megnyílni előttem, mert nem bízik bennem. Mások bizalmát pedig egyik pillanatról a másikra lehetetlen elnyerni, ezért talán ma még nem is fogja elmondani nekem az igazi okát az itt tartózkodásának, azonban talán egy nap bízni fog bennem és én szívesen fogom fogadni őt.
Aztán választ kapok a kérdésemre, de ilyen kellemetlenül egyáltalán nem éreztem magam még. Egyáltalán nem is céloztam arra, hogy megölte volna, próbáltam úgy feltenni a kérdésemet erre vonatkozóan, hogy erre egyáltalán ne gondolhasson. Ehhez kelleni fog ez a sör, odahajolok az asztalhoz, felbontom és töltök a poharamba, megszakítva a szemkontaktus.
– Egyáltalán nem céloztam erre. – mondom neki, majd visszahajolok a pohárral a kezembe és újra a szemébe nézek. – Talán nem vagyok mindennel tisztában, azonban az eddigiek ismeretében sem hittem volna rólad ilyet. – mondom őszintén, majd gyorsan megiszom a poharam tartalmát. – Szerintem jobb lesz, ha én most távozom. – nem, egyáltalán nem sértett meg, kicsit bántottak a szavai, de.. tényleg nem hiszem, hogy direkt mondott nekem ilyeneket.

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 02, 2017 10:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Jelzésértékűnek szánom a gesztust, hogy mindazok után, hogy nemet mondott a kínálásomra, mégis két üveg sörrel térek vissza az asztalhoz. Egyrészt ismerem annyira Camille kisasszonyt, hogy tudjam, roppant kíváncsi, és ugyanakkor roppant okos természet. Úgy olvas mások lelkében, mint egy nyitott könyvben, de míg Niklaus számára ez a kapcsolat - bármily különös és furcsa is - megfelel, én nem szándékozom a "Pszichológusok félórája" című műsor vendégszereplője lenni. Nem árt hát előre tisztázni, vagy a magam finom módszereivel jelezni a szabályokat: egyelőre az irányítás az én kezemben van, és nem szándékozom kiadni onnan a gyeplőt. Persze, szó nincs itt kényszerről, kedvelem Cami-t. Ez pusztán a beszélgetésünk alapjainak és irányvonalának lefektetése. Másrészt tény, hogy bármiről is tervezzen Camille érdeklődni, az szoros kapcsolatban fog állni... nos a lehetőségek száma végtelen: Marcellal, a családunkkal, farkasokkal, boszorkányokkal, vérrel és háborúval. Ezt a témát pedig halandó ember számára nem sokáig lehet színjózanul elviselni.
- Mindenkinek vannak gondjai Camille - válaszlom végül puhatolózó kérdésére. - Csak a mélységük és mennyiségük változik egyénenként, a létük nem - dőlök hátra kényelmesen a fotelban. - Bár az "ezer évig komfortos" jelzőt azért megvétóznám. Niklaus tett róla, hogy a komfort messzire kerüljön minket, puszta viselkedésének köszönhetően, de nyilván nem kell bemutatnom őt neked. Nem egyszerű eset. Dacos, rossz modorú, és szeszélyes, ugyanakkor te szélesebb utat találtál romlott lelkéhez meglepően rövid idő alatt, mint ahogy nekem századokon át sikerült. És hogy mindennek ellenére még életben vagy... nos, azt hiszem megállapíthatod önmagadról, hogy nem vagy mindennapi. Alighanem Niklaus is eme jellemvonást értékeli benned. Üdítő az őszinteség és bátorság ebben az aljas, korrupt és lelkiismeretlen világban - mosolygom el magam, aztán ujjaimat összetámasztom, és államhoz érintem, míg összehúzott szemöldökkel hallgatom további mondanivalóját.
- Kérlek - emelem fel aztán egyik kezem, hogy megállítsam mondanivalójában. - Egyrészt ha ezer évig vagy összezárva olyanokkal, akikkel néha nem más, mint a kényszerűség fűz össze, te is vágynál némi egyedüllétre. Másrészt, bocsásd meg kérlek, hogy ezt mondom, de nem vagyok az öcsém. Nincs szükségem rá, hogy analizálj. Mint látod, a családunkból talán egyedüliként, de teljesen rendben vagyok mentálisan - teszem hozzá, és igyekszem, hogy tényleg meggyőzőnek tűnjek. Eszem ágában sincs neki felfedni lelkem legmélyebb titkait, és ehhez több ok is vezet. Egyérszt mert nincs szükségem a sajnálatára. Voltam már ennél nagyobb problémák súlya alatt, és sokkal nehezebb helyzetekben is ezer év leforgása alatt. Megtanultam, hogyan kezeljem a mételyt, ami néha megrohanta, és féregként rágta a lelkemet. Más szempontok alapján, az óvatosság sosem árt. Camille, bármily talpraesett és bölcs légyen is, mégis csak emberi lény, ennél fogva akár meg is igézhető. Kapcsolatot tart fenn Niklaussal, továbbá Marcellussal is, és nem akarok támadási felületet adni senkinek ahhoz, ha megtudnák, hogy Elijah Mikaelsonon jelenleg talán könnyebb fogást találni, mint bármikor máskor a világtörténelemben. Ha fegyvert adok az ellenség kezébe, azzal tulajdonképpen átengedtem az esélyt a győzelemre. Ami viszont jelen helyzetben a Mikaelsonok, továbbá Hayley és Hope bukásával és halálával érne véget. Inkább tépetném ki a szívem, vagy mennék vissza önként és dalolva anyám, vagy Kol rabláncára, minthogy ilyen áldozatot hozzak meg a saját démonjaimtól való szabadulásom érdekében.
Mikor viszont meghallom kérdését, akaratlanul is előredőlök, és belenézek a kék szempárba, ami kíváncsian, ugyanakkor valamiféle óvatos tartózkodással pislog rám.
- Nos, Camille, nem vagyok sem gyámja, sem testőre Mr. Griffithnek. Nem fordult még meg a fejedben, hogy talán az ő pszichéjére is ráfér némi idő, amit külön tölt a várostól, és ettől az egész őrülettől, amit Niklaus csak városrendezési tervként aposztrofál? - kérdezek vissza. - A helyedben nem aggódnék. Vincent Griffith felnőtt férfi, ráadásul meglehetősen erős boszorkány. Nem hiszem, hogy lenne okod félteni őt. Abban pedig csak reménykedem, a kettőnk közti jó viszony fenntartása érdekében, hogy nem arra célzol, hogy bármiféle közöm lehetne az eltűnéséhez. Ha gondolod, nézz bele a szekrényeimbe - teszem aztán hozzá fanyarul - nem akadályozlak meg benne, hogy keresd a tetemét. Ami persze nem is biztos, hogy létezik.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 01, 2017 8:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Beigazolódott a sejtésem, nem mondott semmi olyat, amiből valamire is tudnék gondolni, kitérő és semmitmondó választ adott. Talán csak én gondolom rosszul, tán csak félre értettem valamit vagy rosszak a megérzéseim? Nem, nem hiszem. Kell lennie valaminek, valaminek amit nem mond el, amiről nem akar beszélni és mégis ennyire gondolkodtatóba ejti. Hiába mondok nemet a sörre ő mégis két pohárral és két üveg sörrel tér vissza, de én tényleg nem fogok egyetlen egy kortyot sem inni addig, míg.. nem is tudom, megakarom tudni, hogy mi lehet a baj, mert érzem, hogy valami történt. Neki is éppúgy segíteni szeretnék, ahogyan a testvérének is.
Végig hallgatom a válaszát, egyetlen pillanatra sem szakítom félbe és a szemkontaktust sem szüntetem meg. – Szóval olyan egyenlőre megoldatlan konfliktusaid akadtak, melyek megoldása nélkül kénytelen voltál eljönni a számodra ezer évig komfortos környezetből. – foglalom össze röviden azt, amit mondott, mert valójában ezt mondta. Náluk a veszekedés és a konfliktus mindennapi dolog, ezen meglepődöm, azonban Elijah nem igazán volt az a személy, aki választja a magányt, mintsem megoldja a gondokat. Aztán következő mondatára csak egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, férfi magány.. ez éppoly, mintha egy nő azt mondaná, hogy vásárlási terápia. A tényleges megoldás helyett egy olyan döntés meghozatala, mely további konfliktusokat generálhat, nem a legoptimálisabb. – Semmilyen magányt nem lehet pozitív jelzővel ellátni, pláne nem életstílusnak nevezni. – mondom neki komolyan, ámbár van egy olyan érzésem, hogy ellentétesek a nézeteink ezzel kapcsolatban. Talán a probléma feltárása és megoldásának megkezdése előnyösebb lenne anélkül, hogy ezt a magánnyal kötné össze.
Magányos.. valamilyen szinten tisztában van a saját gondjával és problémájával, azonban ez ellen a helyében kezdenék valamit. Biztosra veszem, legalábbis a szavaiból kiveszem, hogy számára ez nem épp a legkellemesebb dolog, azonban nem szándékozik változtatni ezen túlzottan. De a bók, amit kapok aranyos, kicsit szélesebb lesz a mosoly az arcomon. – Elijah sosem vagy magányos, mindig ott van neked a családod és a barátaid is, mint én. – nem, nem vagyok tisztában, hogy mennyire tartja a mi kapcsolatunkat barátinak, én azonban inkább érzem annak, mint szakmainak. – Én azt tanácsolom neked, hogy a két élethelyzet közötti ingázás helyett próbáld választani egyiket és koncentrálni arra, hogy megold a jelenleg fennálló konfliktusaidat. A magány és a távolságtartás néha nem javít a gondokon, sokkal inkább ront a helyzeten.  – kezdem úgy érezni, hogy ez a beszélgetés kezd átcsapni egy.. egy olyan beszélgetéssé, melyet gyakran Klaus-szal is folytatok.
Rákérdez, hogy mit szerettem volna kérdezni, azonban nem érzem fontosnak a kérdést, bármennyire is elítélendő, Vincent ráérhet. Sokkal fontosabb jelenleg, hogy próbáljak a lelkére hatni és meggyőzzem arról, hogy a magány nem megoldás a gondjaira. Meg kellene beszélnie a dolgot a többiekkel, de biztosan nem fog belemenni, így talán ha rátérünk most a Vincent témára mégis, akkor.. talán visszatudok majd kanyarodni ehhez a  témához kicsit később. Veszek egy mégy lélegzetet. – Napok óta nem hallottam Vincentről és még a hívásaimra sem válaszol.  – mondom neki, miközben a szemeibe nézek. – Elkezdtem érdeklődni a dologgal kapcsolatban és többen is mondták, hogy veled beszélt mielőtt eltűnt volna.  – hangom egyáltalán nem vádló, hanem nyugodt. Nem szeretném, ha ezt érezné, hogy valamivel is vádolom. – Esetleg tudsz valamit?

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 01, 2017 9:31 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next



Érdeklődve nézek továbbra is Camille-ra, s úgy hiszem nem járok tévúton ha azt mondom, az érdeklődésem nem csupán őszinte, hanem teljes mértékben kölcsönös is. Mint párbajhősök a pisztoly kirántása előtt, úgy vizslatjuk a másikat, a különbség mindössze abban rejlik, hogy nekünk eszünk ágában sincs leteríteni a másikunkat. Eddig is kijöttünk egymással, amiért őszintén csodáltam Camille-t. Kevesen lennének olyan bátrak, hogy nem csupán besétálnak az oroszlán barlangjába, de a bajuszát is megcibálják, és kevesen lennének olyan bölcsek mint ő, hogy egy idő elteltével meglássák: a ragadozók királyának vérmes üvöltését hallatva az oroszlán csupán a diadalmas hatalom álarcra mögé rejtett bizalmatlanságát leplezi.
Kínálásomra nemet mond ugyan, ennek ellenére két üveg sörrel térek vissza az asztalhoz, és két üvegpohárral. Az üvegből történő ivást valahogy mindig is túlzottan méltóságnak alulinak találtam számomra. Persze lehet, hogy ez sem több, mint egy kép, egy máz, egy szépen csengő és nemesnek tűnő álca, ami mögött ott lapul ugrásra készen a szörnyeteg, amely nem sokkal azelőtt vérbe mártotta fogát. Egyben biztos vagyok: ahogy évszázadokon át mások, így Camille sem láthatja meg ezt a rémlényt, aki a sötétségben él, és onnan les prédára. Eddig is híven és gondosan rejtegettem mások elől, nem lesz ez másképpen most sem. Igazából nincs sem szívemnek, sem lelkemnek semmi baja. Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.
- Nos, úgy hiszem meglehetősen nyilvánvaló volt még kevésbé avatatlan szem számára is, hogy éppen némileg híján vagyok az elfoglaltságnak, így ne aggódj, nem zavarsz. Sőt, örülök a társaságodnak. Nem csupán New Orleansban, de a Mikaelson villában is sajátságosan zajlik az élet, és hogy őszinte legyek, ez néha még egy olyan ezer éven át edződött idegrendszer számára is magasra teszi a lécet, mint az enyém. A helyzetem mostanában sem Niklaussal, sem Hayleyvel szemben nem túl zökkenőmentes, jobbnak láttam hát, ha olyan helyen ütök tábort, ahol a család része lehetek, mégis anélkül, hogy naponta ezerszer tesztelnénk a másikunk stressztűrő képességét - mondom aztán, ezzel tulajdonképpen megadva a választ a kérdésére, miért is élek ezen falak között. - A férfimagány a legszebb, legnemesebb érzelem és életstílus, Camille - mosolygom el aztán magam. - Néha magányos vagyok, és nem könnyű, de ez az ára annak, hogy kitaláljam, milyen úton kell haladnom, és miféle célt kell elérnem. Ennek ellenére nem vetem meg a társaságot, főképp akkor, ha olyan kellemes, mint a tiéd - bontom fel a sörömet. - Egyébiránt csak az időm felét töltöm ebben a lakásban. Ha már eléggé lehiggadtam ahhoz, hogy elviseljem családom tagjainak meglehetősen beszámíthatatlan vagy kiszámíthatatlan életstílusát, néhány napot újra a Mikaelson villában töltök. Te alighanem azt mondanád, a mazochizmus jegyében - dőlök aztán hátra, és figyelmesen fürkészen Cami arcát.
- De kétlem, hogy azért jöttél volna, hogy egy ezer éves Ősi bölcsességnek nevezhető élettapasztalatait és családi drámáját hallgasd végig. Egy kérdést emlegettél, ha emlékezetem nem csal. Miben állhatok rendelkezésedre? - érdeklődöm, és nagyon remélem, nem Kol, vagy Niklaus legújabb húzásáról sikerül értesülnöm. Mostanában a családom mintha szánt szándékkal táncolna egy kés élén. Ezúttal egy olyan késén, amely mindannyiunk vesztét okozhatja.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 31, 2017 4:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
to Elijah
Mindig is azt hittem, hogy pszichológusnak lenni majd könnyű lesz, hogy annyi lesz a dolgom, hogy egy emberrel beszélgetek csak, pedig ennél sokkal többről szól. Az emberek képes maguk köré olyan falakat építeni, melyeket tégláról téglára kell lebontani. Mindeközben vigyáznunk kell a másik lelkére és érzéseire, legalább kétszer át kell gondolni mit mondunk ki. Az emberi lélek a legsebezhetőbb és legnehezebben gyógyuló dolog és nem számít, hogy az illető halhatatlan vagy halandó, mindenkinek van lelke. Általában mások tetteik után ítélkezünk, képesek vagyunk bizonyos hibák után megbélyegezni a másikat és olyan dolgokat rájuk ragasztani, melyek nem mindig helytállóak. Minden van oka.. minden valaminek a hatására alakul úgy, talán a legridegebb és legelzárkózottabb embereknek van a legszebb lelke.
Alberts Einstein szerint az életét kétféleképp lehet leélni; vagy mindent csodának tartunk vagy semmit. Talán nem lehet mindent csodának tartani, talán néha nehéz meglátni a nehézségekben és a kudarcokban a kiutat, de próbálkozni kell, mert egy rég feladott harcot sosem lehet megnyerni. Talán ha kitartunk az emberek mellet, talán ha beleadunk mindent, akkor megmenthetjük őket, hogy végleg elvesszenek a sötétségbe, mert nekünk kell lennünk a világítótoronynak, mutatnunk kell a legsötétebb éjjel is fényünket. Próbálok én lenni ez a fény a Mikaelson család életében, de míg Klaus falát szépen lassan le lehet bontani, Elijah fala.. kitartó és masszív. Az ő lelkébe nehéz belátni.. Invitálására pedig nem mondok nemet, helyet foglalok a kanapén. – Ha nem alkalmas tényleg visszajöhetek máskor. – a halvány mosolya ellenére arca meggyötörtnek tűnik, mint aki nem is itt lenne. A gondolatolvasás képessége oly sokszor hasznos lehetne, szeretnék belelátni az elméjébe és megtudni, hogy min elmélkedhet, hogy mit élhet át jelenleg. Ha tagadná sem hinném el, hogy valami baj van.
Számomra ő az, aki az igazi úriember fogalomnak a megtestesítője, az évek alatt megőrizte emberségét és másik iránt való tiszteletét. Persze benne is van egy elegancia és sugárzik róla, hogy nem érdemes vele vitába keveredni, most még inkább tapintatosnak kell lennem, meg vannak neki is a maga bajai. – Köszönöm, de nem kérek. – utasítom vissza az ajánlatát a sörrel kapcsolatban. Nem tervezek sokat maradni, de jelenleg elkezdett a felszínre kúszni valami, egy érzés.. talán mégis maradnom kéne, talán ki kéne derítenem, hogy mi gondja lehet, hogy miért jött el a villából. A magány sosem megoldás, nem tud segíteni megoldani a gondjainkat, talán kitolja a megoldás fázisát és ronthat a helyzeten. – Mielőtt feltenném a kérdést..  – kezdem mosolyogva.. nem is tudom, hogy hogyan kérdezzek rá, így tartok pár másodpercnyi szüntet. – van valami oka, hogy itt tartózkodsz? – fejezem be a kérdést.
Nem, valójában nem várok tőle jelen helyzetben őszinteséget, nagy az esély arra, hogy mosolyogva azt mondja nincs semmi baj csak egy kis magányra van szüksége, sőt. Ilyen választ várok tőle, senki sem szeret a gondjairól beszélni, Elijah meg főleg nem. Talán azt érzi, hogy teher lenne számomra az ő gondja.. nem tudom, nem tehetek mást, mint megvárom a válaszát.

Titanium •• Remélem tetszeni fog 40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 31, 2017 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
https://www.youtube.com/watch?v=ZYoVq-0IR7I




Sok mindent elmondtak már a bátorságról, de a bátorságot a félelem határozza meg. A félelem a sötétségtől. A bennünk rejlő áthatolhatatlan homályról, és a nem létező bocsánatáról bűneinknek. Tudod, hogy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be, tudod, hogy van, amit elvesztettél, és ami sosem lesz meg újra, és hogy van, ami a halálnál is rosszabb. Amit az ember magára hagy, amivel nem törődik, az bekoszolódik... Ez a lelkünkkel is így van. És a kosz a koszt vonzza. Sötét gondolat a sötétséget, félelem a félelmet, hiúság a hiúságot, önzés az elvakultságot és a halált. És az emlékezés a rémálmok és rettegések végtelen sorozatát.
Szakaszokra emlékszem régi tetteim sokaságából, nem látom át őket, nem merengek minden egyes cselekedeten, amit a múlt hosszú során át elkövettem.  Talán mert képtelen vagyok rá, vagy mert nem is kívánom a teljes emléket. A darabokat is alig bírom elviselni, amiket láttam azokon az éjszakákon, mikor kénytelen voltam szembesülni énem legborzalmasabb részével, amit oly hosszú időn át fedtem el magamban. Amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás.
Szinte újra látom magam, ahogy vérfolyamban heverő testek százain gázolok át képletesen. Vámpír vagyok, Ősi, aki úgy élt át századokat, ahogy az emberek olvasnak végig egy téli estét a kandalló előtt: de az én papírom a halál volt, és a tintám a vér. Itt vannak a bánatok. Sok-sok-sok. A fájdalmas emlékek. Amelyek nem csak a retinámba, hanem a lelkembe is beleégtek. Mélyen, vastagon. Ezeket csak tömöríteni lehet, kidobni nem, mert kitörölhetetlen nyomot hagynak. A fájdalmas emlékek pedig nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét. Százakat, ezreket mészároltam le olyan higgadt nemtörődömséggel, hogy a tetteim borzalmas mivolta Niklauséval vetekedik. Érzem, ahogy elszorítja torkom a félelem, mert nem csupán a múlt árnyai kísértettek a rémálmaim közepette, nem csak a rég halott, vagy általam megölt ismerősök arca látszott ki a homályból... utolsó képként élénken él bennem ahogy Hayley és Hope holtteste felett állok, mert elérte őket a halál, ami olyan bőven árad New Orleans minden egyes háború dútta sarkán.
Nagy levegővétellel igyekszem visszanyerni önuralmamat, visszaszerezni a hatalmat lelkem sötét erői felett, amelyeket a múltban Esther, most pedig a Kol tépett fel. Nincs borzalmasabb szembesülni a ténnyel: én magam is kegyetlen gyilkos vagyok, aki megtanult hidegen gondolkodni, hogy az elkerülhetetlen emlékek többé ne sértsék az érzékenységét. A torkomat szorító félelem szinte megbénít, érzékelem, ahogy úgy vágtat felém a pánik, mint közelgő gyorsvonat, és minden erőmre szükségem van, hogy eltoljam magamtól az érzést ahelyett, hogy gyáván és küzdelem nélkül a karjaiba hullanék. Harcolok önmagam ellen. Ehhez még van erőm. Ezt nem tudta, és nem is tudja elvenni tőlem sem anyám, sem az öcsém.
Csak akkor tudom kitépni magam a fénytelenül fenyegető érzelmek közül, mikor léptek hangját hallom, ahogy közelednek szobám felé. Az illat már messziről elárulja, hogy látogatóm emberi lény, ahogy azt is, kit tisztelhetek azon bátor halandóban, aki az oroszlán barlangjába merészkedett.
Elszakítom magam az ablaktól, és az alkonyati homályba süllyedő New Orleans látványától, hogy sarkon forduljak, és halvány mosollyal üdvözöljem a belépőt.
- Camille - biccentem meg a fejem. Meglep a jelenléte, nem mintha nem jönnénk ki jól egymással, csupán úgy vettem észre, jóval nagyobb figyelmet fordít az öcsémre - és Niklaus is őrá - mint családunk többi tagja irányába. A dolgok meglehetősen ismerős forgatókönyv szerint formálódtak minden alkalommal. Ha Cami megjelent Niklausnál általában a sötétség vonzó mámorát kereste. Ha engem keresett meg, alighanem nyomós ok motiválta erre.
- Kérlek... - teszek egy apró mozdulatot az apró dohányzóasztal, és a kanapé felé, jelezvén, hogy érezze magát otthon nálam, még akkor is, ha jelenlegi hajlékom messze nem oly' impozáns, mint a Mikaelson villa falai.
- Bocsáss meg, jelenlegi körülményeimnek köszönhetően vendégszeretetem jeléül csak némi sörrel tudok szolgálni - állok meg vele szemben, a fotel támlája mögött, válaszára várva, majd mosolyom kissé kiszélesedik.
- Rendkívül titokzatos vagy, Camille. Nem tudom, miben kéred a segítségemet, de őszintén remélem, választ tudok adni a kérdésedre - hallgatok aztán el, és míg elsétálok a szoba sarkában álló minihűtőig, kihasználom ezt a néhány másodpercet, hogy rendezzem vonásaimat. Úgy hiszem, a Niklaussal együtt töltött idő már így is minden alkalommal próbára teszi Camille idegrendszerének rugalmasságát és szakítószilárdságát. Nincs szükség rá, hogy ha felfedezi a jelenlegi mentális instabilitásomat, kérdezősködni kezdjen, és az én ezer évem elviselhetetlen súlyát is a vállára vegye. A saját bűneimért nekem kell vezekelnem.




Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Vissza az elejére Go down
 

Elijah új otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Avarina Otthona
» Hayley otthona
» Daisy E. Sutton otthona
» Nicholas Fray otthona
» Elijah hálószobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: New Orleans-i lakások-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •