Csendesen hallgatom végig a szavait, nem vágok közbe, pedig legszívesebben megtenném, majd végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben picit megrázom a fejemet is.
- Ez nem rólunk szól, ez nem arról szól, hogy mennyire bízom benned, vagy milyen erős kötelék van közöttük, hanem róluk és az ő érzésükről. – szólalok meg higgadtan, majd egy kortyot iszom a pohárból. – Ők farkasok, akiket egy vámpír száműzött oda, így nem rajonganak a vámpírokért, ahogyan az ősiekért se, hiszen amióta betettük ide a lábunkat még inkább a fejetetejére állt a háború, a város. – jegyeztem meg talán kissé ridegen, de nem akartam emlékezni arra a sok mindenre, amin keresztül mentünk, ami egyszerre tört meg és egyszerre tett erősebbé, aminek köszönhetően közelebb sodródtam az egyik Mikaelsonhoz. Mintha a csillagok ezt akarták volna, hogy a háborúk hajnalában is a szerelem gyökeret eresszen, majd virágozni kezdjen, amíg le nem tépi azt valaki, vagy el nem fojtja… - Ott leszek, de nem veletek megyek. Majd mond meg, hogy mikor és ott fogok várni. – teszem hozzá, hiszen nincs kedvem jelenleg több időt tölteni Gia-val. Főleg akkor nem, ha tényleg volt köztük valami. Nem hiszem, hogy szerette őt Elijah, de ez a tény se igazán tudott vigasztalni, ha az ágyába engedte őt.
Máskor talán felszisszentem volna, amikor a pohár darabkái a bőrömbe vájódtak, de most még se tettem. A lelkem és a szívem még inkább fájt, mint eme testi sebek, meg amúgy is, amint eltűnik az üveg belőle, azok hamar be fog gyógyulni, míg a lelki sebek sokkal tovább gyógyulnak, s néha talán sose gyógyulnak be.
Szavai pedig még inkább olyan érzést keltenek, mintha a kést forgatnák a szívembe, a kezem ökölbe szorul, a benne maradt üvegdarabok még inkább a húsomba vájódnak, a fejemet megrázom, majd egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. – Én löktelek oda? Elmenekültem? Igen, elmenekültem, de nem előled, hanem a város elől menekültem, a lányomat akartam újra a karomban tartani, de túl sok mindent kellett végig gondolnom előtte. S akkor lenne jogos, ha ezzel vádolnál, ha egyszer is megpróbáltál volna megtalálni, ha esélyt adtál volna arra, hogy elküldjelek, de nem tetted. Helyette inkább mást engedtél az ágyadba… - nem pillantottam rá és talán így volt a jobb, hiszen ha megteszem, akkor elég nagy az esélye annak, hogy neki esek és szabadjára engedem a fájdalmamat, hogy pusztítson és felégessen minden olyat, ami még képes lenne akár a gyógyírt elhozni számára. Végül pedig kiszedtem az összes üvegdarabot, melyek hangosan koppantak a földön.
Újabb szavaira csak lehunyom ma szememet és ajkamba mélyesztem a fogaimat, mintha így akarnám visszafogni a szavaimat, vagy éppen a tetteimet, majd hamarosan a keze vállamhoz ér, mire összerezzenek, végül pedig már vele szemben állok. Figyelem őt, a könnyeimet többé nem rejthetem el, többé nem menekülhetek. Hallom őt, érzem őt, ahogyan a bőröm alá kúszik.
A kezem lassan a mellkasára siklik, ott pihen, ahol a szíve van, felpillantok rá, mintha csak a megfelelő szavakat keresném. – Nem előled menekültem, hiszen sose akarnék előled elfutni… - vallom be a dolgot. – Szeretlek Elijah Mikaelson, s ez sose fog változni. Jöhet ezernyi vihar, de a szívem a tiéd lesz, de nem félhetek attól, hogy mikor sétálsz el, hogy mikor keresel máshol vigaszt, mert mellettem nem lelheted meg... Szükségem van rád… – majd letörlöm a könnyeimet, hogy utána a kezem arcára tegyem. – Szeretlek… - suttogom neki könnyes arccal, s nem mozdulok el onnét. Elfuthatnék, de nem akarok.

Noha látom az arcán, hogy még mindig nem tetszik neki az ötlet, miszerint egy újszülött vámpírral tegyek látogatást a mocsárban, de nem támaszt több ellenvetést. A pillantása ellenben árulkodik a ki nem mondott gondolatairól, és azt látom benne, hogy ha tehetné, ha jogában vagy hatalmában állna, megtiltaná, hogy falkájának a területére tegyem a lábam.
- Megértem az érzéseidet - bólintok a szavaira. - A vezetőjük vagy, a királynőjük, ha így tetszik. Félted őket, mert ugyanúgy gyermekeidnek számítanak, ahogy Hope is. Óvod őket, és felelős vagy értük - vágom zsebre a kezem. - De bíztam benne, hogy van köztünk olyan erős kötelék, hogy elhidd, nem tennék ilyen lépést, ha kételyeim lennének a sikert illetően. De felajánlom neked, sőt, megkérlek, hogy tarts velünk. Akkor láthatod, hogy az ellenségeskedés a legtávolabb áll tőlünk, és te magad is villámhárítót jelenthetsz egy-egy hevesebb vérmérsékletű vérfarkas megrendszabályozásában - teszem aztán hozzá. Talán ez lenne a legjobb, és legésszerűbb megoldás. Ha maga a királynő vezet minket az alattvalóihoz, kevésbé kell lázongástól, vagy egyenesen harctól tartanunk.
A téma aztán változik, és meglehetősen érzékeny területre lépünk. Egyszerűen tényleg úgy hiszem, a sors szeszélye, vagy valamelyik bogaras démon szórakozása, hogy ami mindkettőnk számára bonyolult, még sokkal rosszabbá tesszük egy-egy elhibázott döntéssel. Mintha ez lenne az ár, amit a hosszú életemért cserébe kér tőlem a végzet.
Hallom a pohár üvegének recsegését, ahogy szinte szilánkokká morzsolódik Hayley kezében, majd pofon csattan az arcomon, nagyobb és fájóbb annál, amit már egyszer kaptam tőle. Akkor azt mondtam, ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik, megtorlom, ennek ellenére most eszemben sincs ellentámadásba fordulni. Amit kaptam, jelen esetben tökéletesen megérdemlem.
- És mondd, eszedbe sem jutott, hogy a problémák, a zűrzavaros érzéseid viharában ne előlem menekülj, hanem éppen hozzám? - teszem fel csendesen a kérdést, kezemmel automatikusan megsimítva arcomat ott, ahol bőröm égett az ütésétől. - Talán sokkal könnyebb lett volna minden. Vagy talán elég lett volna egy "Elijah, adj nekem némi időt" mondat, és megértettem volna, ha távol akarsz maradni tőlem. De csak azt tudom, hogy sóvárogtam utánad, minden éjjel, a nap minden létező percében, és úgy éreztem, hogy te egy szakadékot ástál közénk, hogy ne hidalhassam át. A fájdalom és a szomorúság űzött Gia karjaiba. Ha erősebben akarok fogalmazni, mondhatnám, hogy te magad löktél el odáig - teszem hozzá, és még mielőtt újra hátat fordítana nekem, meglátok egy könnycseppet megcsillanni az arcán. Az érzelmeim úgy öntenek el, mint ahogy az árvíz a földeket, és tudom, történjen bármi is, ez a nő végleg a szívembe fészkelte magát. A fekete, halott, velejéig romlott szívem közepébe.
- Kibírhatatlan vagy! - szólok, szinte robbanok rá minden eddig elfojtott érzelmemmel. - És tudd, nem felvidítani akarlak. Elérhetetlenné váltál számomra, és.... - hallgatok el, majd finoman megfogom a vállát, és magam felé fordítom, hogy könny áztatta arcára nézzek. - Kérlek, figyelj rám - mondom már csendesebben. - Egy kicsit tovább éltem, mint te, és sokkal régebben vagyok halott. Láttam olyat, amit elképzelni sem tudsz, és tettem olyat, amit te soha ne tégy. Egész életemben, emberként és vámpírként egyaránt feláldoztam saját magamat, saját boldogságomat másokért, még akkor is, ha néha másfelé húzott a szívem, mint az eszem. Mégis, rengeteg hibát követtem, és követek el, és rengeteg ostoba dolgot teszek. Ezer hosszú éve már... De csak egy dologban vagyok biztos. Benned. Nem kérek tőled semmit. Nem azért mondom, hogy szeretlek, mert vágyom rád, vagy mert nem kaphattalak már többé meg. Egyszerűen szeretem, ami vagy. Amit teszel... ahogy próbálkozol...Láttam a kedvességed és az erőd. A legjobb, és a legrosszabb arcodat is. És míg te úgy érzed, körülötted minden összedől, és nem találod önmagad, én tökéletesen tudom, ki vagy valójában. Egy fantasztikus nő vagy. A nagy Ő vagy, Hayley - hallgatok el, és hátrébb lépek tőle. Soha, senkivel nem beszéltem még így, és senki előtt nem nyíltam meg ennyire. A következő lépés rajta áll. Megölel, vagy megüt, egyre megy. A kezéből elfogadok bármit.

Nehezen sikerül megállnom, hogy szavaira ne reagáljak, de nem látom értelmét ennek a vitának, hiszen a feszültség forrása nem ez, hanem sokkal inkább más. Egy megérzés, egy aprócska hang az ember fejében, amit ha akar, akkor se tud távol űzni. Bármennyire is nem tetszett az ötlet, hogy oda megy Gia-val, nem akadályozhatom meg benne és biztos vagyok abban is, hogy sejti azt, hogy ha balul sül el a dolog, akkor jobb lesz, ha nem kerül a szemem elé. Nem tartom jó ötletnek, s hiába él ezer éve, akkor se tévedhetetlenek és erre már szerintem ők is rájöttek.
- Ha balul sül el, akkor… - kezdtem bele a dologba, de már nem fejeztem be, hiszen mi értelme lett volna? Pontosan tudja, hogy miként fejeződne be. Akkor soha többé nem látna, s jobb lenne akkor az, ha ő se kerülne a szemem elé. Klaus-sal tett megjegyzésére csak bólintottam, de nem feleltem, hiszen mondanyiunk közül ő volt a legszeszélyesebb teremtés. S néha igazán nehéz volt kiismerni őt, de akkor is a gyermekem apja volt.
- Eltávolodtam? Talán igen, de akkor se változott meg semmi se idebent. Egyszerűen csak gondolkozni szerettem. Anya lettem, egy olyan férfi gyermekével, akit sose szerettem. Hiányzik Hope, Elijah. – szólaltam meg alig hallhatóan, majd visszafordultam az ablakhoz és kifelé bámultam. – Nem előled akartam elfutni, hanem attól, ami ebben a városban zajlik. Egy egyszerű farkas voltam, akit kidobtak, majd egy gyenge pillanatomnak köszönhetően az egész életem felfordult, ahogyan másokét is felforgattam. Vezető vagyok, anya, de néha úgy érzem, hogy egyik se megy… Talán az vár ránk, de azt hittem, hogy van olyan dolog, amiért megéri küzdeni, de lehet tévedtem...- vallom be a dolgot, azt a félelmemet, amit eddig sose mondtam ki. Mindig erősnek mutatkozni és néha kegyetlennek lenni nem könnyű. Néha már magam sem tudom, hogy ki vagyok és néha úgy érzem, hogy egyedül maradtam ebben a káoszban.
Majd az újabb szavainak köszönhetően a pohár megadta magát a kezemben. Ha titkolni szerettem volna, akkor se ment az, hogy mennyire rosszul esett ez a tette. – Miért nem próbáltál meg velem beszélni? Okot találni arra, hogy elmentem? Miért egyből más mellett kellett vigaszt keresned? – kérdeztem tőle, majd hagytam, hogy az üvegdarabok a földre hulljanak, majd pedig az épp kezemmel lekevertem neki. Végül sietve léptem el tőle, hogy a másik kezeket megszabadítsam az üvegdaraboktól. – Ennyire könnyű volt más mellett meglelned a boldogságot? – s érezhette a hangomban a fájdalmat, majd sietve töröltem le azt a pár könnycseppet az arcomról, ami megjelent, de ezt ő nem láthatta, hiszen háttal álltam meg neki. Legszívesebben törtem és zúztam volna, de még se tehettem meg. Nem, nem volt szabad… nem előtte…

Miközben Hayley beszél, odasétálok magam is, és megállok az ablak előtt, pontosan, ahogyan ő. Nem fordul meg, a hátát mutatja beszéd közben felém, de látom tükröződni arcát az ablak üvegében. Kétkedést olvasok le róla, és megbántottságot.
- Ami a farkasaidat illeti, kérlek, bízz meg a józan ítélőképességemben. Ezer éve segített már át a bajokon és problémákon. Most sem fog cserbenhagyni. Nem mennék a mocsár közepébe, és főképp nem Giával az oldalamon, ha úgy érezném, akár őt, akár a falkádat veszély fenyegetné. Békejobbot ajánlok nekik, és úgy hiszem, erre a gesztusra szükségük van, hogy lássák, nem minden vámpír akarja eltörölni őket a föld színéről - válaszolom. - Ami pedig Niklaust illeti, képes vagyok kezelni őt is. Tudom, hogy az öcsém kiszámíthatatlan, és hogy nehéz róla bármi jót is feltételezni, de azzal tisztában vagyok, hogy a Hope iránt érzett szeretete semmivel sem kisebb, mint a tiéd. Ő maga is meg fog tenni bármit a visszatéréséért. És ha ennek a farkasokkal kötött szövetség lesz az ára, akkor nem fog ellenvetéseket támasztani - támaszkodom fél kézzel az ablak fájának, és ahogy Hayley rám pillant, immár én sem az üvegben figyelem az arcát.
- Őrület, amibe belecseppentél - ismétlem el szavait csendesen. - Értelek. Bonyodalmak, hazugságok és kételyek. Tehát úgy érzed, ez vár ránk egymás mellett. Talán igazad van. Hosszú életem folyamán soha, egy kapcsolatom sem volt könnyű, vagy épp pozitív végkicsengésű. De úgy gondoltam, a miénk olyan, amiért érdemes küzdeni. Eltávolodtál tőlem Hayley, tudom és érzem. Nem hibáztatlak érte, mert tudom, hogy az életedben van olyan "szerelem", ami megelőzi a miénket - célzok Hope-ra. Azzal tisztában vagyok, hogy ha a köztünk dúló érzelmi kötelék veszélyezteti a lánya hazahozatalát, akkor Hayley Hope-ot fogja választani, és fájó szívvel, de meg fogom érteni ebben. - Te eltávolodtál, én pedig Giához menekültem a fájdalom elől, amit ez okozott bennem. Ha kárhoztatni akarsz ezért, jogodban áll. Ahogy az is, hogy tudd az igazságot. Nem fogok hazudni neked - fejezem be a mondandómat, és várom, hogy lecsapjon a villám. Hayley vérmérsékletét ismerve meglepődnék, ha ez nem következne be.

Amitől féltem, nem következett be. Legalábbis Gia részéről nem, vagy nem azonnal. Tökéletesen és tisztán látta a helyzetet, talán ennek köszönhető, hogy a távozás hímes mezejére lépett, és kettesben hagyott bennünket. Még utoljára villantott rám egy mosolyt, és reménykedem, hogy csakugyan nincs benne semmiféle sértettség.
Ahogy elhal léptei kopogása, újra ránk ereszkedik a kínos, mégis sokat mondó csend. Magyarázkodni meglehetősen kínos lenne, és nem is hiszem, hogy bármiféle magyarázattal tartoznék Hayley felé. Az elmúlt időszakban meglehetősen elkerültük egymást, vagyis egészen pontosan ő került el engem. Így inkább visszatérek a témára, ami jelenleg a meglehetős semlegességével biztonságos talajnak mutatkozott.
- Nem hiszem, hogy bármiféle bajt okozna az ötletem - sétálok el az italos pultig, és én is kiszolgálom magam. A whisky aranyló színe és zamata bódítóan hat az érzékeimre, de nincs kizárva, hogy Hayley ittléte is erőteljesen belejátszik az érzelmeimbe.
- Ami Giát illeti, tud viselkedni. Az elmúlt néhány napban nemcsak harcolni tanult meg, hanem féken is tartani önmagát. Okos lány, és tehetséges. És van egy remek tulajdonsága: nem akar háborút. Ami engem illet, én a farkasoktól jobban félek. Bennük még jelentős a sértettség, amiért a mocsárba száműzték őket. Nemcsak Marcelt, de minden vámpírt ellenségnek tekintenek, engem is. Azt szeretném, ha tudnák, hogy mi épp a béke helyreállításán törekszünk. A farkasok vissza fogják kapni az őket megillető helyet, erre szavamat adom. De ehhez találkoznom és tárgyalnom kell velük. Azt akarom, hogy lássák, nem is sokban különbözik egymástól a két faj - kortyolok aztán bele a whiskybe, és csak akkor fordulok meg, ahogy hallom Hayley lépteinek hangját.
Az ablaknál áll, kifelé bámul az ablakon túli világba, hangja semleges, de érzem felszíne alatt a feszültséget, és a bosszúságot.
- Miért érdeklődsz az iránt, mennyire kerültünk közel egymáshoz, tekintve, hogy az elmúlt időszakban önszántadból kerültél hozzám minél távolabb, minden téren? - érdeklődöm. Nem hűvösen, nem vádlón, csupán tárgyilagossággal.

A csend hármunk között egyre mélyül, és pillanatról pillanatra válik egyre kínosabbá. Már végképp nem tudom mit mondjak, hogy lehetőleg egyikük se fordítson hátat, és sétáljon ki innen vérig sértve.
Szerencsére Gia megoldja a problémát, bár mikor meglehetősen távolságtartóan "Mr. Mikaelsonként" emleget csuklom egyet, és csak a szemem sarkából pislogok Hayley felé, miközben önkéntelenül is apró mosoly fut az ajkamra. Gia kimondottan aranyos, ahogy próbálja menteni a menthetőt, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy Hayley nem bolond. Sőt... alighanem hamar át fog látni a szitán.
Ez alkalommal nem tévedek, de szerencsére Gia közbelépése megmenti a helyzetet, és az ital, továbbá a hely amit felkínál Hayleynek némileg enyhíti a feszült légkört. Némileg megkönnyebbülve ereszkedem vissza a fotelba, bár nem vagyok benne bizonyos, hogy ezzel elkerültük a vihart. Nyilván később fog kitörni, és olyan formában, ami csak engem ér majd.
- Mindig elfelejtem, hogy a hallásod már ugyanolyan jó, mint a miénk - nézek Hayleyre. - Hagy válaszoljak a kérdéseidre, még ha nem is sorrendben teszem: igen, ő itt Gia. A tanítványom, Marcel felfedezettje, és közeli ismerősöm - teszem hozzá. Hogy milyen közeli, azt nem részletezem, gondoljon mindenki amit csak akar. Így végeredményben, még ha burkoltan is, de kimondtam az igazságot, és nem hazudtam. Legalábbis nem akkorát.
- A második kérdésedre a válaszom pedig, hogy igen, a Félholdasokról beszéltünk. Ezen okból kifolyólag örülök, hogy felbukkantál, ugyanis azt vettem tervbe, hogy elviszem hozzájuk Giát - ütögetem ujjammal elgondolkodva az ajkamat. - Itt az ideje, hogy végre belássuk, attól, mert két külön faj vagyunk, nem kell állandóan háborúban állnunk egymással. Ha tiszteletben tartjuk a másikat, és szövetséget kötünk, együtt többet elérünk. Remélem, a farkasok ezt majd ugyanígy gondolják, és nem leszünk támadás áldozatai. Nekem ugyan nem tudnak túl sokat ártani, de Giának az életébe kerülhet ez a kis kirándulás, ha csak egyetlen farkas is megtámadná. Még akkor is, ha holnap nincs telihold - fúrom aztán bele a pillantásom Hayley szemeibe. Kíváncsi vagyok, ő vajon mit szól a dolgokhoz.
- Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy bármi baja is legyen az ifjú hölgynek, vagy hogy elveszítsem. A világ is sokat vesztene - villantok aztán fel egy mosolyt Gia felé is. Igen, mi tagadás... megkedveltem a nagy száját, és a lehengerlő személyiségét.

Ujjaimmal dobolok elgondolkodva a fotel karfáján, miközben Gia reakciójára várok. Nyilván az első gondolata az lesz, hogy ezer évnyi létezés az agyamra ment. Meg tudnám érteni, ha kb annyira tartana beszámíthatónak, mint az öcsémet. Egyetlen épeszű vámpír sem merészkedik önként és dalolva egy vérfarkassereg területére, a "körben áll egy kislány" kezdetű gyermekjátékot pedig nyilván nem ebben a formában óhajtja majd eljátszani. A meglepődésem annál nagyobb, mikor is látszólag rezdülés és különösebb lelki problémák nélkül veszi tudomásul a tényt, hogy nem épp veszélytelen helyre megyünk. Vagy bátrabb mint gondoltam, vagy legalább olyan őrült, mint én.
- Én inkább a farkasoknak ajánlanám, hogy viselkedjenek jól. Ők még nem ismerik a te vérmérsékletedet - teszem hozzá elismerő mosollyal, aztán felemelem a kezem, hogy útját álljam annak, ha további lesújtó véleményét fogalmazná meg a Félholdasokkal kapcsolatban.
- Mielőtt félreértenéd, nem akkor foglak odavinni, mikor a mocsár minden lakója bundában pompázik, és a teliholdra vonyít. Ennyire őrült én sem vagyok, mert ennek sajnos mindkét félre nézve lehetnek beláthatatlan következményei. Nem, egyelőre ismerkedjetek csak meg emberi formában. A kommunikáció lehetősége is esélyesebb így. Csak arra kérlek, ne sértsd meg őket. Így is vékony a híd, amin a béke nyugszik. Ha leomlik, ki tudja, valaha újra felépíthető lesz-e - teszem hozzá, aztán hirtelen elhallgatok, mert léptek hangzanak fel az udvar, majd az ajtó elől. És mire rájövök, hogy kinek a neszezését hallom, az ajtó már fel is tárul, és belép rajta a váratlan vendég.
- Hayley - mondom meglepve, és némileg zavartan, majd felállok, és hogy nyerjek némi időt, megigazítom a zakómat. Az agyam közben lázasan pörög, hogy ebből a helyzetből hogyan vágjam ki magam anélkül, hogy bárki is a nyakamat szeretné majd szegni a legvégén. Hogyan mutassam be Giát? Hogy csupán a mentoráltam, nem egészen helytálló megállapítás, az "ő az a nő aki néha megmelengeti az ágyamat" mondat viszont nem igazán lenne okos húzás részemről. Hayleynek alighanem egy ujjal sem kellene hozzám érnie, a puszta pillantásától megsemmisülnék. És ha bemutatom Hayleyt is Giának, ő is nyilván tudni fogja, hogy ez az a nő, aki mindennél nagyobb teret foglal el az életemben, és ezt nyilván ő sem fogja túl jól viselni. Ha van olyan, hogy kellemetlen szituáció, akkor ez az, és én itt ücsörgök - vagyis álldogálok - jelenleg a kellős közepén.

Csak egy futó mosollyal válaszolok mikor azt mondja újfent, hogy köszöni az ajándékomat. Úgy tűnik sikerült kellemesen meglepnem azzal, hogy gondoltam rá. Számomra pedig ez egyértelmű. Törődöm vele, fontos nekem, és nyilván mindketten jobban érezzük magunkat, ő pedig képes a feladatára koncentrálnia ha nem kell közben még azzal a gonddal is emésztenie magát, amit az vonz magával, ha a művészetet hagyja kihűlni az életében. Van ideje a harcnak, és a kikapcsolódásnak is. Niklaus a festészetbe menekül, Gia a zenében oldódik fel, én pedig hozzásegítettem ehhez. Egyszerűen ennyi az egész.
Egy udvarias kézmozdulattal kikalauzolom a szobából, vissza a nappaliba, és helyet foglalunk az asztali lámpa sejtelmes félhomályában.
- A fizikai felkészülés a harcra nem minden - dobolok ujjammal a térdemen. - A mentális készenlét legalább ugyanolyan fontos. Tudni, hogy mire készül az ellenség, és mindig egy lépéssel előtte járni. Néha ez a győzelem kulcsa, nem a nyers erő. Ugyanakkor tudnod kell megválogatni az ellenségeidet is. Nem mindenki az, akit annak hiszel, vagy akiről azt mondták neked. Épp ezért holnap este elmegyünk a vérfarkasok mocsarába. Ideje, hogy meglássátok, nem is vagytok olyan különbözőek, és hogy azért, mert két fajhoz tartozunk, még nem kell egymás ősellenségeivé válnunk. Ők sem akarják a harcot. Békében akarnak élni, ahogyan mi is. Legyen ez a kezdő lépés a fegyverszünet felé. Ne aggódj... velem leszel. Nem eshet bajod.

Ezer évvel ezelőtt apám úgy nevelt, és az volt a faluban, és alighanem világszerte a felfogás, hogy egy férfi legyen erős, büszke, és soha ne mutassa ki az érzéseit. A sírás, a könyörgés, az ölelkezés a nők privilégiuma volt. Persze, láttam ahogy apám és anyám is megölelik egymást, de az nyilvánvalóan más aspektusból történt. Még ha valamit nagyon jól csináltam is, maximum egy elismerő vállveregetés járt érte. Igazából azt hiszem soha, senkit nem öleltem még meg úgy igazán, úgy meg főképp nem, hogy ne ágytorna bevezető részeként történt volna meg az egész. Igazából persze ez csak részben nevelés kérdése, másrészt születés dönti el a jellemet. Ahogy visszaemlékszem, mindig is kimért, és távolságtartó voltam, már egész gyerekkoromtól kezdve. Talán ha nem így lenne, most képes lennék viszonozni Gia ölelését, és nem csak állnék amolyan... hogy is fogalmazott Gia? Karót nyelt módon.
Megköszörülöm a torkom mikor felhagy a számomra kissé túlzott érzelemnyilvánítással, csak bocsánatkérő mosollyal tudatom vele, hogy örülök az örömének, de ne várja tőlem, hogy cigánykerekezzek, vagy tegyek bármi mást, ami egyszerűen nem én lennék. Aztán kiemelek egy lemezt a sok közül, épp azt azt, amelyiket Gia is játszotta a bárban, mikor sikerült újra megszólaltatnia egy hegedű húrjait.
- Bízom benne, hogy ezek a lemezek szolgálják majd a további inspirációt a művészetedben - biccentek, aztán teszek egy mozdulatot a nappali felé.
- Kérlek... adj nekem még fél órát az értékes idődből mielőtt pihenni térsz. Fontos megbeszélni valóm lenne veled a holnapi nappal kapcsolatban. Ugyanis nyilván te magad is tisztában vagy vele, hogy az ittléted legnagyobb részt az új nevelésedet szolgálja. Ennek egyik legékesebb leckéjét pedig holnap ejtjük meg.

Nem ismerem az eddigi életét, vagy körülményeit, ezen tényeket illetően sötétben tapogatózom. Azt mindenesetre sejtem, hogy nem élhetett királynői körülmények között - már legalábbis ha egy átlagember életét élte ezelőtt, és miért ne így lett volna? Így hát nagyjából tisztában vagyok vele, hogy a szerény, mégis kényelmesen berendezett szoba láttán nem fogja kényeskedve elhúzni az orrát. Alighanem volt már ennél sokkal rosszabb körülmények között is. Mondjuk mértékletes fényűzésnek, ami Alígrban honol, mert különös, de magam sem vágyom pompára, talán belefáradtam az évszázadok alatt.
- Ez lesz a szobád - mondom, talán némileg feleslegesen is, de némileg különös a csend, ami beáll köztünk. - Dekorálhatod, ahogy tetszik. Csak arra kérlek, a falakat azért ne verd szét. Úgy hiszem, a szolid átrendezés lenne a legmegfelelőbb szó - mosolygok aztán, és látom szemét felcsillanni, ahogy kezembe veszem a dobozt. Még fogalma sincs róla, hogy mik vannak ebben, mégis sikerült örömöt varázsolnom a napjába.
- Nem nagy dolog. Nem vagyok az a fajta, aki ékszerrel és hasonló királynői pompával kényezteti a nőket - válaszolom aztán. Nos igen... egy kezemen meg tudom számolni, ezer évem alatt hány nőnek adtam olyan tartós ajándékot, hogy ha ránéz, a világ másik felén is eszébe jusson Elijah Mikaelson neve. - Ugyanakkor úgy hiszem, nálad jobban senki nem vehetné jobban hasznát ezeknek - emelem le fél kézzel a doboz tetejét, hogy rálátása essen a jazz lemezekre. Van benne néhány olyan darab is, ami meglehetősen ritka példány, és nem kevés pénzt fizettem érte.
- Ezt a régi lemezjátszót én még sosem használtam. Talán te kivételt teszel - adom aztán neki a dobozt, a tartalmával egyetemben, és ahogy már szinte valószínűtlenül csillogó szemeibe nézek, önkéntelenül is nyelek egyet. Egy valaminek őszinte elismeréssel kell adóznom: a tiszta, sallangok nélküli szépségének.

Elmosolyodom, amikor elveszi a poharat tőlem, és hezitálás nélkül hajtja fel a tartalmát. Tévedtem ha azt mondtam, nem változott. Eleinte fanyalgott a whiskytől, most viszont alighanem ő maga is rájött, hogy nincs jobb a vérszomj elfojtására mint valami ami kellőképpen erős, és tüzes. Talán nem véletlenül hívják a természetfölötti lények világában a bourbont a vámpírok italának.
Elégedetten, mégis némileg csalódottan veszem ugyanakkor tudomásul mikor végül a saját hálószoba mellett teszi le a voksát. Tény, hogy kényelmesebben fogom érezni magam, mert nem vagyok hozzászokva, hogy bárkivel is megosszam hosszabb távon akár az ágyamat, akár a privát szférámat. Ugyanakkor reménykedtem benne, hogy lesz még rá alkalom, hogy olyan közelségbe kerüljek hozzá, mint a legutóbb sikerül. Még akkor is, ha nem akarom hogy azt higgye, csak azért ajánlottam fel neki a lakásomat, mert bármiféle szexuális ellenszolgáltatást várok érte. Nem, szó nincs ilyesmiről. De ha ő maga akarja majd, hát nem lesz ellenvetésem.
- Meglepsz - vonom fel aztán a szemöldökömet mikor azt mondja, Marcel nem tudja, hol is találhatja meg őt az elkövetkezendő időkben. - Úgy hittem, talán köztetek több van vámpír-volt áldozat viszonynál, elvileg nemcsak hogy ő választott ki téged, de jóval többre is tartott, mint a többi újszülöttjét - teszem hozzá. Persze, nem az én feladatom a dolgok ezen részével foglalkozni. Marcel nagyfiú, Gia pedig felnőtt nő. Kétlem, hogy a jó öreg Marcellus beleegyezése vagy jóváhagyása szükségeltetne Gia bármely tettéhez, már csak azért is, mert itt vagyok én magam is. Kétszáz éve ismerjük egymást ezzel a hajdan volt kis rabszolgakölyökkel, és tudja, hogy ha egyszer a szavamat adtam, miszerint felkarolom Giát, akkor nem fogom megmásítani a döntésemet.
- Gyere - emelem fel aztán úriemberhez méltóan az említett motyóját a földről, majd a kisebbik hálóba kalauzolom. Nem egy Hilton, de az alapvető kényelmet kielégíti. Egy szekrény, éjjeliszekrény, ágy, és egy régimódi lemezjátszó a sarokban, ennyi a berendezés.
- Van számodra egy meglepetésem - teszem le a táskáját aztán az ágyra, és a szekrényből kiemelek egy kartondobozt. Az elmúlt néhány napban volt időm bejárni az antikváriumokat, különlegességek után kutatva. Reménykedem, hogy amit benne talál, elnyeri majd a tetszését.

Kíváncsi vagyok, az elmúlt néhány napban mennyire változott vajon az ifjú Gia, hogy tulajdonképp magára maradt a gondolataival, és az újdonsült önmagával. Nos, a jelek szerint semennyire. Önkéntelenül is szélesebbé válik a mosolyom, ülésbe lendítem magam, két talpam a padlóra téve, és végigmérem előttem álldogáló alakját.
- Remélem megbocsátod ha nem tartok pátoszos szónoklatot, miszerint isten hozott, és már vártam rád. Elég csak annyi, hogy érezd otthon magad. Eszel amikor jónak látod, kiszolgálhatod magad a bárpultból tetszésed szerint. Jöhetsz és mehetsz szabadon a városban, ahogy jólesik. Nem szabok határokat semmiben. Mentornak szegődtem melléd, nem gyámnak - teszem hozzá, aztán felkelek, és megállok előtte.
- Van egy apró vendégszobám, ha kedved tartja elfoglalhatod, de ha ahhoz van kedved, az én hálómba is beköltözhetsz. Ennek eldöntését rád bízom - fordulok sarkon, majd elsétálok a bárpulthoz, és úgy döntök, a szemmel látható szorongását megpróbálom eloszlatni egy pohár itallal.
- Vedd úgy, mint isten hozott nálam poharat - nyújtom át neki a whiskyt, aztán kissé félrehajtott fejjel nézek rá. - Kaptál valamiféle óvó tanácsot Marceltől, amiért vagy olyan bátor, vagy épp botor, hogy egy fedél alá költözz egy ősivel? - érdeklődöm. Noha nem túlzottan érdekel Marcel véleménye, de szeretném tudni, vajon nem bontok-e meg valamiféle érzelmi köteléket kettőjük között. Feltéve persze, ha az elmúlt néhány napot csakugyan vele töltötte, vagy ha közölte vele egyáltalán, innentől hol érheti el.
- A szavatartó nőket kedvelem - nézek a táskára, amit a padlóra dobott. A jelek szerint tényleg tudja, hol a határ, és nem fogok a ruháiba belefulladni.

Napok telnek el Gia távozása óta, és New Orleansban nem áll meg az élet. Visszatértem a régi Mikaelson villába, hogy Hayley mellett legyek, meglátogattuk Hope-ot, megismertem végre Hayley irántam táplált valódi érzéseit, de mielőtt kiteljesedhetett volna a románcunk, máris vége szakadt. Más és más volt életünkben fontos. Számára a farkasok, számomra a feladatunk, hogy uralmunk alá hajtsuk a várost, és leszámoljunk ellenségeinkkel. Ezen a téren a kelleténél jobban kezdtem hasonlítani Niklaus öcsémre, ami azt illeti... Tény, hogy két mámoros együttléttől eltekintve Hayley és én eltávolodtunk egymástól, messzebb, mint valaha is voltunk. Hogy éreztem-e fájdalmat? Igen, méghozzá intenzíven. Ezer éves vagyok, de nincs kőből a szívem. Ugyanúgy tud fájni a visszautasítás ma, ahogy fájt annak idején, mikor Tatia közölte velem, hogy nála nincs esélyem. Megtanultam elfogadni a tényt, hogy a sors számomra elég egyértelműen a tragikus, vagy beteljesületlen szerelem címkéjét ragasztotta.
Jobbnak láttam hát visszatérni ide Algírba. Nem volt kedvem - és nem is lettem volna képes - Hayleyvel most egy légtérben lenni, túlságosan fájt volna. Niklaus pedig mostanában önmagához mérten is bunkó módjára viselkedett, hát az önkéntes száműzetést választottam ide, az isten háta mögé. Az egyetlen, aki elterelte kissé a figyelmemet vérző és sajgó szívemről, Gia volt. Neki legalább még szüksége volt rám.
Legalábbis remélhetőleg, mert az elmúlt néhány napban nem jelentkezett. Két dologban reménykedtem. Az egyik, miszerint a költözés nem jár nála napokon át való pakolással, ellenkező esetben egész Algír kevés lesz nekünk. A másik, miszerint remélem nem történt baja. Aki közel kerül egy Mikaelsonhoz, sokféleképpen és túlságosan hamar is megégetheti magát. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha bármi baja esett volna, Marcel már értesített volna, így hát bíztam a legjobbakban.
Jelenleg más dolog nem lévén, csupán egy kissé hanyagul begombolt ingben feküdtem a kanapén, mikor meghallottam az ismerős lépteket, amitől egy félmosoly futott az arcomra. Itt van hát... mégis visszajött hozzám.