Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 10:05 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Makacsnak makacs vagyok, ezt nem tagadom, de miből gondoljátok azt, ha te is velem vagy, akkor nagyobb biztonságban vagyunk? A lányomért bármit megtennék, ahogyan azért is, hogy megmentsem az életedet, ha úgy adódna. – nincs mit szépíteni ez az igazság és nevezzük nevén, hogy attól még, hogy ő itt van… Ketten tudjuk védeni a lányunkat, valaki vigyázhat rám is, mert feltehetőleg ez is feltett szándéka, ugyanakkor én két támadási felületet is kaptam ezzel, mert mind őt és mind a lányomat meg akarom védeni, ahogyan Maryt is.
Csak bólintok arra, hogy mennyire gyorsan is érjen ide, hiszen egy kisebb gyomorgörcsöt azért sikerül okoznia a szavaival. Fogalmam sincs, hogy hirtelen mit akarhat ennyire sürgősen megbeszélni, vagy éppen az ötleteim közül melyik is lenne igaz, hogy miről is lenne szó. Sok mindent meg kell beszélnünk és a tegnap este történtek és majdnem történtek után pedig még inkább van megbeszélni valónk, azt hiszem, mert ez így nem mehet tovább. Főleg, ha ő is itt fog élni. Ahhoz képest, hogy milyen üres volt ez a ház kezdetekben, egészen sokan leszünk szépen lassan. Igaz, Dariust nem sokszor látni, de attól még most két személy is be fog toppanni, vagyis az egyik meg is érkezett váratlanul, a másikat pedig nagyon is várjuk. – Ezek szerint arra akarsz célozni, hogy az majd az én dolgom lesz? Inkább beíratlak egy főzőtanfolyamra. – nevetem el magam és széles mosoly kúszik az arcomra, mert egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nem vagyok kifejezetten háziasszony, aki sok ételt tudna elkészíteni, de talán nem is kell, mert hamarosan akad egy segítőnk ilyen téren is és nem csak a lányunkkal kapcsolatban. – Túl sokat várok tőled? Nem hiszem, hogy sokat várnék. – valójában magam sem tudom, hogy mit várok. Egy aprót sóhajtok, mielőtt még a lányom tudtomra adná, hogy felébredt és itt az ideje vele is foglalkozni. Lassan indulok el, sőt, még inkább őt is magammal invitálom valami fura oknál fogva. Nem sok időt kapunk hármasban, hiszen hamarosan megszólal a csengő is és az ismerős illatot könnyedén érzem. Sietve rohanok le a lépcsőn, hogy az újabb „családtagot” köszöntsem és szorosan a karomba zárjam. Mielőtt viszont még igazán kibontakozhatnék az öleléséből megjelenik Jackson is a kicsivel és meg is szólal. Amilyen gyorsan lepasszolja Hope-t neki, azzal nem csak engem, hanem Maryt is meglepi. Kicsit megrántom a vállaimat, hogy nem tudom mi ütött belé, hiszen nálam még ő is jobban ismeri a hímet. Végül sietve kapom fel a kabátomat és nyomok egy puszit a lányomra arcára, miután belebújtam a cipőmbe is.
- Ha bármi van, akkor hívj. Nálam van a telefon és bocsánat. – suttogok még ennyit Mary-nek, hiszen tényleg nem értem, hogy mi ütött Jacksonba, hogy nem várhat még legalább 10 percet, hogy normálisan köszöntsük az újabb betoppanót. Az ajtó végül becsukódik mögöttünk, lassan indulunk el az utcán és rövid időre talán csend is telepszik ránk. – Szóval mi lenne sürgős, hogy nem várhatott volna még pár percet? – pillantok rá kérdőn, miközben felhúzom a dzsekimen a cipzárt és a sálat megigazítom a nyakamban, hiszen kezd hűvösebbre fordulni az idő.


 Bocsi, nyomi lett. 27   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Vas. Szept. 24, 2017 2:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
-Jól értek az emberek nyelvén és tudja, hogy amilyen makacs vagy, magadtól úgy sem kértél volna meg arra, hogy veled tartsak. Viszont azt is tudja, hogy egyedül nem vagy biztonságban.-bár Mary az az ember volt, akire mindig számíthattam, aki anyám helyett is anyám volt, ő is tisztában volt a veszélyekkel. A falka életével és Hayley helyzetével. Ahogy azzal is valószínűleg, hogy én mit éreztem. Utóbbit igen gyakran szeretette is a szememre vetni, mintha el tudnám felejteni csak úgy.
-Ebben az esetben remélem, hamarosan ideér.-leplezetlen őszinteséggel hagyja el ez a mondat a szám, miközben a reggeli is elkészül és a konyha is meglehetősen illatos lesz ennek hála. Nem voltam nagy szakács, minimális szinten értettem a főzéshez, amolyan kényszerből főző típus lettem az elmúlt időszakban. Farkasként a vadászat mindig is opció volt. De az ember gyomra nem igen van jóban a nyers hússal és a szőrcsomókkal, amik fedik azt a húst. -Szerintem addig jó mindenkinek, míg nem az én főzömtől függ. Most még azt mondod, jól és jót készítek, de hidd el, a repertoár nem olyan sok elemből áll, hogy folyamatosan a tűzhely mellett akarj látni.-ingatom meg fejem, míg a reggelibe én magam is belekezdek, a kávét úgy töltve magamba, mintha az maga lenne az életben tartó folyadék. Pedig csak a reggeli fáradtság elmulasztására jó. -Túl sokat vársz tőlem.-rázom meg rosszallóan a fejem, de arcom nevet, semmi komolyság jelét nem mutatom. Ellenben gondolataim között egyre több és egyre másabb mondatok, kérdések fordulnak meg, és próbálok egy jót megfogni, megragadni mindből, hogy a séta közben elő tudjak vele hozakodni… az agyam persze biztos, hogy éppen abban a pillanatban fog leblokkolni.
Hope hamar kivívja magának a figyelmet, elindulunk a szobája felé, de ahogy Hayley arcát fürkészem, hamar megérzem, hogy kezdek átlépni egy határt. Tekintete végül mégis enyémbe olvad, de a pillanatnak hamar vége, s talán kicsit zavarba is jön, úgy kapja el tekintetét és kezdi el a lányát figyelni.
A kisasszony egészen biztos, hogy nem hagy senkit unatkozni, az ember figyelmét folyamatosan magára vonja és tartja. Nem hagy nyugtot, de nem is zavar, igazából azon is meglepődöm, hogy ezen rövid idő alatt is
Mikor Mary megérkezik és Hayley eltűnik az ajtó mögött, felkapom Hope-t és az ajtó felé indulok vele, míg tekintete kíváncsian fürkész. Mary láttán az én arcomra is egy mosoly szerűség szökik, Hayley tekintetét viszont érzem magamon. Lassan és óvatosan haladok lefelé a lépcsőn, mikor leérek, könnyedén fordítom Hope figyelmét Mary-re és Hays-re, akiket az előbbinél is igézőbb és kíváncsibb tekintettel méreget. Mary felé lépek és mikor leteszi a kezében lévő táskát, felé nyújtom az időközben igencsak virgonccá lett kisasszonyt.
-És valaki hiányolt is.-utalok arra, amit Hays az előbb mondott. Igazából meglephetett volna, hogy hogy néz rám ezek után Mary, de nem volt így. Tudtam jól, miért néz ránk így. -A reggeliből neked is jut. És a kisasszonyt rád is hagynánk egy kis időre.-biccentek a konyha felé, majd a falnak támaszkodva figyelem őket, közben kicsit elidőzik tekintetem Hayley mosolygó arcán. Az utóbbi időben viszonylag ritkán láttam így. Gyanítom más is.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 20, 2017 1:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Ismerem a készüléket, még ha inkább mellőzni is próbálom jelenleg az életünkből, mielőtt annak köszönhetően találna ránk valaki. – lehet abszurdnak hangzik, de attól még nem mindig csak a varázslat segíthet valakit meglelni. A modern technikának vannak előnyei és hátrányai is. – Másrészt meg azt hinné az ember, hogy Mary neked se beszélt rólunk. Bízom benne, ahogyan benned is, de meg volt az oka annak, hogy kit mikor és miért vontam bele a tervembe. – hangom komolyan csendül, miközben őt fürkészem. Szükségem volt Mary segítségére, hiszen még mindig kételkedtem abban, hogy a legjobb anya lehetek-e Hope számára, ahogyan azt is tudtam, hogy nem mindig lehetek a lányom mellett így kell segítség. Őt kevesebben keresnék, mint Jacksont. Azt pedig sose tudtam volna elviselni, ha egyszer a szellő azt a hírt hozza magával, hogy meghalt, mert Mikaelsonok rátámadtak engem kutatva, vagy azért, mert a falkára támadnak.
- Igen, lehet szó. Úgyis szép ez a város és megannyi csendesebb helye is van. – mosolyodom el, miközben az elkészült étel illata lengi be a konyhát. Remek illata van és most érzem még inkább azt, hogy mennyire is éhes vagyok. Ugyanakkor kicsit talán tartottam is sétától, mert féltem attól, hogy ami történt vagy éppen történhetett volna, annál sokkal, de sokkal kevésbé lesz kellemes az, amiről beszélni szeretne vagy éppen beavatni.
- Hmm, talán éttermet kellene nyitnod, erre még nem gondoltál? – kérdeztem két falat között, de persze előtte lenyeltem. Sose szerettem tele szájjal beszélni és ez nem most fog megváltozni. Talán sose lesz igazán békés az életünk, de még mindig úgy gondolom, hogy itt is békésebb, mint New Orleansban volt. – Valóban, de van egy olyan sejtésem, hogy az se okozna igazán gondot, vagy tévedek? – pillantok rá kérdőn és mosolyogva. Biztos vagyok abban, hogy nem egyszer ajándékozta meg az főztjével már a falkabelieket, még akkor is, ha nem sok alkalma adódott rá. Fontos számára a falka, az ott élők, ezért is lepett még inkább, hogy itt van, hiszen ott kellene lennie, nem pedig itt. Szükségük van rá, még ha nekem is, de eddig képtelen lettem volna bevallani, vagy csak szimplán nem akartam szembe nézni ezzel a ténnyel, de most még se futhatok el előle.
Figyelem, ahogyan Hope rá mosolyogok, vagy éppen ő játszani kezd vele, miután mind a ketten letelepedtünk az ágyra. Örülök annak, hogy eljött Jackson és szemmel láthatóan a kisasszony is. A férfi szavaira rápillantok és rövid időre elveszem abban a szempárban, ami engem figyel, majd sietve fordulok a lányomhoz, amikor ő elkezd jobban mozgolódni, hiszen már totyogni is éppen hogy elkezdett. De mielőtt bármit felelhetnék, azelőtt meghallom a zárban elfordulni a kulcsot,  majd az ismerős illat is könnyedén ránt magával.
- Maradjatok, megyek én. – mondom nekik mosolyogva, de alig, hogy elhagyja eme pár szó az ajkaimat Mary meg is szólal.
- Megjöttem! Van itt valaki? – mosoly pedig még szélesebbre kúszik arcomon, ahogyan lerohanok a lépcsőn, hogy utána az ölelésembe vonjam az idősödő nőszemélyt, akire régóta számíthatok már.
- Köszönöm, hogy itt vagy, de valaki megelőzött. – mondom mosolyogva, majd mielőtt igazán kibontakozhatnánk az ölelésből, azelőtt meghallom a lépteket és sietve pillantok a lépcső felé, ahol Jackson úgy fogja Hope-t a karjában, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mintha csak ő lenne az apróság édesapja, akit mindenáron és mindentől meg akarna védeni.

 Bocsi, nyomi lett. 27   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
-Egy éhes farkasnak ez csak az előétel lenne.-vonok vállat, érzem hangjából a csipkelődést, de készségesen állok ellen. Ez még mindig jobb volt, mint mikor a dühöm eluralkodott rajtam. Bár annak is megvolt a maga ideje.
Látom, hogy meglepődik, majd felvont szemöldökkel nevetem el magam.
-Tudod, a telefon egy amolyan huszadik századi készülék. Az érkezésem csak neked volt meglepetés. Van, aki ugyan nem tudja milyen áron derítettem ki az igazat, de nem próbál meg hátráltatni. Inkább azt mondja, hogy szüksége van egy kis időre még.-kicsit nagyobb tervezést igényelt volna az érkezésem, de a döntéseket egymás után hoztam meg. A falkám...a boszorkány...Mary. Tudtam, ha az ő nyomára lelek, egyenes az utam tovább. Viszont szükségem volt egy kis időre, hogy rendezzem a köztünk fennálló vitát. Végül is, nem arra számítottam valamiért, hogy mosolyogva, tárt karokkal fogad. Ehhez képest a konyhában ácsorogtunk és én épp a reggelijét próbáltam mg elkészíteni.
-Akkor reggeli után, ha Mary betoppan velem tartanál egy sétára?-szegezem neki a kérdést, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a részletekbe ha beavatom, örülni fog, hogy beengedett az ajtaján vagy, hogy igent mondott arra a sétára.
-Sosem titkoltam. Csak nem igazán volt lehetőségünk nyugodtan, figyelő szemek nélkül létezni.-tudtam, hogy Klaus sem rajong érte, mikor a mocsárnál töltötte az idejét, így leginkább a főztömmel csak a falka tagjait lephettem meg. Bár erre sem sűrűn került sor a nyugalmas életünkben, ami sosem volt igazából.-De ez csak egy rántotta, nem egy királyi ötfogásos ebéd.-vonok vállat, ahogy az utolsó simításokat is elvégzem, de ekkor Hope szakít minket félbe, pedig már épp szedtem volna a tányéromra. Elindulok, észre sem veszem, mit teszek, majd megtoppanok. Hales felé fordulok, és zavartan, de átengedem neki a feladatot, hisz nem egészen voltam biztos már abban, milyen határok között is lépkedünk. Ellép mellettem és figyelem, ahogy a szoba felé indul, de nem mozdulok. Pedig szívesen mennék. A kínosnak induló pillanatra aztán hamar ad választ.
Kérdésére elmosolyodva indulok utána, de az ajtónál tovább először nem megyek. Figyelem, ahogy az ágyra kuporodik és a lányára néz. Lassan teszek egy lépést beljebb, majd még egyet és mellé ülök. Ujjaim Hope felé nyújtom, aki szinte azonnal elkapja kezem, és parányi ujjait mutatóujjam köré fonja. Csillogó, kíváncsi szemekkel méreget minket. Felé nyújtom az egyik ágyon heverő plüssét, mintha mi sem lenne természetesebb. Igazából volt valami a lányában, ami csak egyszerűen lehetetlenné tette, hogy ne rá figyeljen az ember.
-Szerencsére az anyukája szépségét örökölte.-nézek Hales-re, bár ismét túl közel kerülünk a másikhoz, a lánya édes kacagása elnyomja a beálló csendet, mintha az előbbi pityergés semmi más célt nem szolgált volna, csak azt, hogy becsalogasson minket ide. Mintha ez valami boszorkányság lett volna.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Mivel mindenképpen kellett volna nekünk is enni, így inkább lekenyerezés, nem? Mégis csak te csinálod a reggelit, vagy netán az mind a tiéd lesz? – játékosság pedig ismételten kicsendül a hangomból, mert ez az igazság. Nem gondolom azt, hogy kiforgatna a kajánkból. Inkább végre nem egyedül eszem, hiszen Hope még a többségét úgyse tudja megenni, Darius meg inkább a lebujokban fordul meg szerintem, mintsem itt legyen. Most se érzem azt, hogy itt lenne és aludni vagy akármi. Hirtelen meg se fordult a fejemben, hogy legalább még egy nadrágot ajánlatos lett volna felráncigálni magamra, csak a pillantása után esik le. Nem tehetek róla, még fura számomra az, hogy ha reggel lejövök, akkor valakit a konyhában találok. A megszokásoktól meg amúgy is nehezebb elszakadni. Kávét pedig könnyedén veszem magamhoz, mert szükségem van rá, ha már az éjszaka is fent voltam, meg amúgy se tudtam könnyedén elszenderülni.
Szavaira sietve emelem rá a pillantásomat, miközben nem kerüli el a figyelmemet, hogy miként is változott meg az arcának vonásai az elmúlt időben. Nem vágok közbe, csendesen hallgatom azt, amit mond, mert részben igaza van, de amikor Mary-t említi, akkor sietve kapom fel a fejemet. – Mi? Honnan tudsz arról, hogy ide fog jönni? – meglepetten pislogok párat, mert az nem lehet, hogy már ők ketten is tudnak egymás érkezéséről. Mary-nek én szóltam még korábban, de azt mondta, hogy van még egy kis dolga. – És nem tudom, beszélni előbb vagy utóbb mindenről kell, nem? Akkor meg lehet lightosabbal is indítani. – még akkor is, ha sose szerettem kerülgetni a forrókását, de most mégis megtenném. Nem akarok veszekedni, nem akarok talán a tetteimmel szembe nézni, vagy még inkább megkavarni az állóvizet. – Titkon szakács vagy? – kérdezem meg egy féloldalas mosollyal az arcomon, hátha egy kis jókedvhez még időt nyerünk, de alig, hogy elvenném a pirítóst és tojáshoz neki látnék, máris meghallom a lányom sírását. Kíváncsian figyelem, ahogyan elindul és alig láthatóan mosolyra görbül a szám. Bár ő ezt nem láthatja, hiszen háttal áll nekem. Lassan állok fel, majd mellé lépek. – Ha gondolod gyere, biztosan örülne annak, ha tudná, hogy nem tűntél el reggelre. Olyan nagy szokásaink nincsenek. Még egy kicsit ágyban heveredünk, amíg a kisasszony megnyugszik, aztán öltözködés és reggeli. – sorolom fel a teendőket, mert ez az igazság. Lehet, hogy pityereg, de attól még őt se könnyű kiimádkozni reggelente az ágyból, talán túlzottan is rám ütött. Lassan indulok el a lépcsőn, majd hátra pillantok Jacksonra. – Jössz? – vagy inkább a reggelit választja, igazából rajta múlik, de az biztos, hogy én hamarosan már a lányomhoz nyitok be, hogy puszit nyomjak a homlokára és leüljek mellé az ágyba, hogy megszeretgethessem, ha pedig Jackson is követett, akkor biztosan Hope figyelme inkább rászegeződött.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Az éjszaka gyorsan eltelik, bár nyugodtan alszom, gondolataim mintha ki sem kapcsoltak volna. Reggel úgy kelek, hogy azon gondolkodom, elmondjam-e, amit Faye-nek elmondtam vagy sem. A tegnap esti csók sok mindenre magyarázatot adott számára, de a teljes igazsághoz mégis kevés volt. Csendesen mozgok a konyhában, megterítek és elkészítem a rántottát a kávéval együtt, bár tudom jól, mozogjak bármilyen halkan és próbáljak meg bármennyire az edények csörömpölése nélkül tevékenykedni, egy vámpírt nem tudok átverni. Bár meg kell hagyni, hogy az ágy kényelmes volt, reggel jó párat fordultam, mire arra jutottam, meg kell tennem az első lépéseket és kicsit visszaélni a helyzetemmel és valóban tenni azért, hogy elhiggye, miattuk vagyok itt, nem a falka vagy más miatt.
Mikor megjelenik mögöttem, kócos haja láttán elmosolyodom, majd vállat vonva kavarok egyet a tojáson, mielőtt odaéghetne.
-Hát, kiforgatlak benneteket a kajátokból, nem tudom, hogy ez lekenyerezés-e vagy kényeztetés. Minden esetre a bevásárlásért vállalom a felelősséget.-tisztázom gyorsan, de nem tudom megállni, hogy ahogy mellém ér, ne nézzek rajta végig. Bár meglehetősen kevés ruhát visel, arról legalább gondoskodik, hogy túlzásba ne essen és engem se akarjon a világból kikergetni. A csók után is nehezen engedtem el, most pedig még nehezebben tudnék megálljt parancsolni magamnak. A kávé felé biccentek, jelezve, hogy szolgálja ki magát, majd a tányérokon elosztom a rántottát és elteszem azokat az asztalra.
Ismét felé fordulok, kérdését elsőre meg sem hallom, összevont szemöldökkel mérem végig arcát. Látom rajta, hogy gondolatai kétségeket ébresztenek benne, mintha ő sem tudná, merre van az előre, hová visz a következő lépés.
-Arról akarsz beszélni, hogy kipihentem-e magam vagy a tegnap estéről.
Mert azt hiszem egy-két dolgot jó lenne tisztázni. Bár ha minden igaz, Mary nemsokára ideér, és szerintem Hope is örülni fog neki.
-célzok ezzel arra, hogy akkor talán beszélhetnénk nyugodtan, mindenféle hallgatózó fülek nélkül és ha meg akarna ölni, lenne hozzá közönségünk is... mert kétlem, hogy csak úgy félvállról venné majd szavaim. Ha igen, őszintén meglepne.-De először a reggeli. Van pirítós, rántotta, lekvár, ha esetleg édesre vágynál. És narancslé is. Egész nagy készleteitek vannak, bár erről gyanítom nem Darius gondoskodott.-elég abszurdnak tűnik, ahogy egy vámpír pelenkát vesz egy babának és emészthető, igazi ételt. Az inkább tűnt reálisnak, hogy Hayley próbált egyszerű nő lenni, aki a lányát a lehetőségekhez képest biztonságban akarja tudni és ennek fényében nevelni is. Hope sírására felkapom a fejem és teszek egy lépést a szobája felé, majd megrázva fejem Hayley-re nézek.-Menj csak, a reggeli megvár, ő pedig hiányol.-nem ismertem a reggeli szokásaikat és nem akartam volna a rendszerbe sem rondítani. Bár a lánya az első perctől kezdve valami fura érzést mozgatott meg bennem.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Hmm, ha ezt gondolod, akkor meg se próbálom majd megcáfolni az elméletedet. Főleg, ha már úgyis elméletben rákészültél. – bolondozva szólalok meg, nem gondolom komolyan. Lehet egy részem kicsit hagyná őt szenvedni, ugyanakkor félteném is. Meg az se mindegy, hogy mi miatt szenved. Amiatt esetleg mert én kicsit elláttam a baját, vagy inkább más tette meg. Az is eléggé befolyásolná azt, hogy miként is cselekszem, viselkedem.
Csók hevessége villámcsapásként ér, de mégis jó értelemben. Egy részem arra vágyik, hogy sose legyen vége, hogy örökre elveszhessek a karjaim között, míg a másik felem azért, hogy történjen valami. Vagy Hope sírjon fel, netán ő legyen észnél, mielőtt túlzottan átlépünk egy olyan határt, amit nem kellene, de még se tudok leállni. Inkább csak hagyom, hogy a tetteimet az érzelmeim uralják, míg végül ő nem tér észhez és szakad el tőlem.
Belemosolyodom az újabb rövidke, de őszinte csókba, mert sejtettem, hogy nem bánj azt, hogy megtörtem, de én igen. Féltem attól, hogy ezzel még nagyobb veszélybe sodrom. Ha már legalább az egyikünk észnél volt, akkor úgy éreztem nekem is annál kell lennem és ideje jó éjt kívánom.
A víztől sok mindent vártam, de még se jött semmi se. Nem csillapította a gondolataimat, vagy éppen az érzékeimet. Nem, a káosz nem tűnt el, csak tovább létezett, ahogyan a sok hibám közül se volt képes egyet se lemosni rólam, de mégis hosszabb ideig időztem el ott, mint szoktam. Amikor kilépek a fürdőből, akkor pár pillanat erejéig kíváncsian pillantok a szobája felé, de nem mondok semmit se, inkább csak eltűnök a lányommal közös szobámban. Úgyis tudja, hogy a fürdő szabad, így felesleges lenne szólnom is róla.
Vágytam a gyors és könnyed álomra, de nem kaptam meg. Éjszakaközepén is csak egyszer voltunk fent, hiszen megint igazam lett. A kisasszony éhes volt, sietve kaptam a karomba, hogy senkit se verjen fel, majd miután megettem utána pedig egymás „karjaiban” aludtunk vissza. Fél 9 körül ébredek fel, de még Hope békésen alszik mellettem. Kicsit megigazítom körülötte az ágyat, majd pedig mit sem törődve azzal, hogy merre lehet Jackson – ha még egyáltalán itt van – elindulok megkeresni őt. Egy szál póló van, meg fehérnemű, de a póló így is bőven takar mindent, hiszen a combom közepéig simán leér, ha nem még kicsit jobban. A hajam kicsit össze- visszaáll, mint akit most dobott ki az ágy, de sose voltam az a típus, aki egyből a fürdőbe rohanna. Csendesen dőlök neki az ajtófélfának és onnan figyelem azt, ahogyan ténykedik.
- Látom, máris otthon érzed magad és el is akarsz kényeztetni minket. – fedem fel magam, ha már eddig semmi jelét nem adta annak, hogy tudná itt vagyok. Majd pedig mezítláb beljebb sétálok a helységbe. – Esetleg kávé is van? – kérdezősködöm, és ha igen, akkor nekem se kell több, hogy szerezzek egy bögrényit. – Hogy aludtál? – pillantok rá kérdőn. Szeretnék csókot adni neki, vagy egy puszit, ahogyan talán egy hétköznapi pár teszi, de magam sem tudom, hogy mi is lenne a helyes a tegnapiak után. Talán mind a kettőnknek szüksége van időre, nem tudom.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Pént. Szept. 08, 2017 9:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
A családjaink és a családja különösen nehéz életet adott a kezünkbe. Nehezen tudtam volna elképzelni az életem úgy, ahogy ők, egészen mostanáig. Hope és ő, ahogy gondoskodik a lányáról, eszembe jutatja mindazon terveket, amiket megfogalmazni igazán sosem volt idő és kedvem. Sosem szerettem, majd mégis elérkezett az az idő, hogy érezni kezdtem. De az élet nem volt egyszerű egyikünknek sem, s én a háttérbe húzódva inkább biztonságot adó bástyává váltam, akire bármikor számíthatott. Többre vágytam volna, de sok titkom maradt, ami talán változtatna a dolgokon.
-Mesélek róluk ígérem.-biztosítom, bár ezzel még vártam volna.
Azon nem sokat tudtam volna változtatni, amit gondolt, de igyekeztem meggyőzni az ellenkezőjéről. Amit láttam Hope-val töltött rövid délutánom után még kevésbé kételkedtem szavaim igazában.
-Az igazság nem elfogultság kérdése.[/ b]-tisztázom röviden, hogy véleményem nem fog változtatni, bármit is mondjon.
-Csak nem várod meg, hogy elvérezzek. Bár lehet, hogy kicsit kiélveznéd, hogy szenvedek. Ebben mondjuk igazából nem kicsit kételkedem.-nem ártott volna nekem, ahogy én sem neki. Igaz a pofon jogos volt. De azt megérdemeltem, már abban a pillanatban is tudtam.  
-Meg tudnám szokni. Ez ezzel jár.-mondom úgy, mintha már ebben az egészben lett volna bármi tapasztalatom, holott semmi nem volt. Bár ettől függetlenül tényleg úgy éreztem, hogy tudnék ezzel élni ilyen formában is.
A csók hevessé válik, érzem, ahogy bőre forróvá válik, hogy egyre inkább érzem azt, amit eddig elrejtettem előle. Hogy ha így folytatja nem tudok magamnak megálljt parancsolni, így mikor elhúzódom tőle, és megszólalok, saját magamnak és neki is időt nyerek. Beismerek valamit, amit rég meg kellett volna fogalmaznom, de még magamnak is nehezen ismertem be. Faye pedig olyan egyszerűen vágta a képembe, mintha csak azt közölte volna, hogy esik az eső és jön a hűvösebb idő.
-Én sem bánom.-vallom be, de ajkai újra enyém súrolják. Derekát szorosan és határozottan tartom.
-Jó éjt!-szólalok meg, elengedve derekát, bár egyik kezén végigsimítok, és ujjait lassan engedem el, figyelve, ahogy kisétál a szobából,s az ágy széléra ülve követem tekintetemmel, amikor eltűnik a fürdő ajtaja mögött. Elgondolkodva nézek magam elé, utána mennék, de jobbnak látom maradni. Végignyúlok az ágyon, fejem alá gyűrve kezem és a plafont bámulva várom, hogy az álom a szememre jöjjön. Mikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja, ismét felnézek a világos fény felé. Tiszteletben tartottam a döntését és eszem ágában sem volt letámadni már most. Túl labilis volt a helyzet, ahogy mi magunk is.
Magamra húzom a takarót és lehunyom szemeim, reggel pedig mindenkit megelőzve ébredek, egy nem túl hosszú, de pihentető alvás után. Az éjszakai csend egyszerűen ölelt körbe. A konyhába lépek, töltve magamnak egy bögre kávét, majd a lehető legcsendesebben mozogva előpakolok a hűtőből pár tojást, zöldséget és nekilátok a reggeli elkészítésének.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 08, 2017 9:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Te szüntetted meg és sajnálom, hogy így kellett lennie. – tudom, hogy nem szeret öldökölni, se elvenni senki életét se csakúgy, de miattam most meg kellett tennie, így ha már helyre hozni nem is tudom az a legkevesebb, hogy bocsánatot kérek, vagy legalábbis kifejezem azt, hogy én neme ezt akartam, amit a sajnálom tökéletesen hordozott magában. Sose szégyelltem kimondani ezt a szót, vagy bocsánatot kérni, ha jogos volt, de kevés esélyt arra, hogy bárki irányába ilyet mondhassak, hiszen nem engedtem senkit se közel.
- Ne félj, megőrzöm a kis titkod. – mosolyodom el cinkosan, mert pontosan tudom, hogy nem éppen kedveli a vámpírokat. Vélhetően emiatt is fura számomra az, hogy még mindig kitart mellettem. Nem csak a tetteim, lépéseim vagy a szavaim miatt, hanem amiatt is, mert hiába voltam egykoron farkas, most már egy-két boszorkánynak és a lányomnak köszönhetően félig vámpír is vagyok. Könnyű? Nem, de ez ellen már sose fogok tudni semmit se tenni és talán nem is kell. Ez is vélhetően még inkább kifejezi a bennem rejlő kettőséget, amivel minden egyes nap szembe kell néznem.
- Nem tudom mit kellett volna elképzelnem, így nem hiszem, hogy azt fogsz okozni. – természetesen volt már rá példa, hogy el-elábrándoztam azon, hogy vajon milyenek is lehettek a szüleim, de igazából nem sokat tudtam meg eddig Mary-től se, így nagyon inkább nem is ábrándoztam. Én az igazat szeretném tudni, nem pedig valami ábrándba kapaszkodni.
- Lehet túlzottan is elfogult vagy. – kúszik ismét mosolyra a szám, mert egy számított, hogy Hope szemében is az legyek, ha majd nagyobb lesz. Örömmel pillantson vissza a múltra, rám, ránk. Büszke legyen rám a lányom és érezze azt, hogy nagyon is szeretem, igyekszem a lehető legjobbat megadni neki. Remélhetőleg sikerül is.
- Awww, és szerinted annyira könnyedén adnám? – vonom fel a szemöldökömet játékosan, mert természetesen adnék belőle, ha kell, de lehet egy kisebb csete-patté után annyira nem könnyedén. Magam sem tudom, hiszen sose volt még rá precedens és talán nem is. A teliholdas megjegyzésre csak bólintok egyet, mert én is tudom, ezért is szeretném, ha Mary is végre hírt adna magáról, vagy akár be is toppanna. Szükségem van rá is és a tanácsaira is.
- Valahogy úgy, de van egy olyan sejtésem, hogy könnyedén leszerelnéd az anyukát. Elhiszem, de azért majd igyekszünk halkak lenni. – nem akarom felverni őt, hiszen ki tudja, hogy mióta is van úton. Több nap ideáig vezetni kocsival és szemmel láthatóan ő is azzal jött. Ideje végre kicsit pihenni is, főleg, hogy már tudja jól vagyunk.
Hirtelen a gát megreped és már többé nem érdekel, hogy mi helyes és mi nem, vagy éppen mit súg az eszem, mert hagyom, hogy a szívem, az életre keltett érzéseim irányítsanak és belefeledkezzek a csókunkban, vagy éppen az érintésébe. Jól eső bizsergés jár át ahogyan egyre inkább átadjunk magunkat a ki nem mondott szavak mögött rejlő érzéseknek, hiszen a tettek olykor jóval beszédesebbek, mint a szavak. Szívem zakatol, de végül neki sikerül meglelnie a józaneszét, már ha jelenleg létezik ilyen. Kicsit hevesebben veszem a levegőt, a szavai pedig szíven ütnek, hiszen azt mondja ki, amit már nekem is rég be kellett volna ismernem.
- Minek küzdeni ellene, ha eddig is hiába tettem mindent, hogy biztonságban légy? Hogy ne hozzak rád több veszélyt? Megtörtem, de nem bánom. – suttogom neki, majd egy gyengéd csókot hintek ajkaira, miközben kezem arcán simít végig. Mondanék még ezernyi dolgot, de még se lelem a szavakat. – Jó éjt, aludj jól! – mondom ajkai felett, amikor ismét elválnak ajkaink, és ha engedi, akkor végül távozom a szobájából, de még az ajtóból visszapillantok rá. A pillantásomban ezernyi érzés van, de úgy érzem, hogy talán ez a helyes. Ha eddig nem tettünk semmit se, akkor miért kellene ajtóstól rontani a házra? Talán csak arra vágyom, hogy ez is normális legyen, szép lassan mindent a maga idejében, még ha vágyom is rá, nem is kicsit, de nem akarom elkapkodni se, se elrontani ezt az egészet, ha már végre felszínre tört az igazság egy része. Sietve nézem meg a lányomat, ha kijutottam a szobából, betakargatom, majd pedig a fürdőt veszem célba, mert talán itt az ideje, hogy kicsit lehűtsem magam.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Pént. Szept. 08, 2017 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
-Egy gyenge láncszem volt, de már csak volt. A többiek felszívtak, még ő sem tudta hová mentek, mert nem hagytak maguk után nyomot. A problémát megszűntettük.-merem kijelenteni mindezt rezzenéstelen arccal. A vámpírt pedig a farkasok is alig ismerték és nem hiszem, hogy kiadták volna. Azt kértem tőlük hallgassanak. Nem láttak, nem tudtak semmit. Ismertem az embereket, ha kínozzák őket, könnyen megnyílnak, de mi nem az a faj voltunk. Nem az a család.
-Ha megbízol benne én is. Eddig csak hálás lehetek neki. De ez maradjon köztünk.-mosolyodom el, ugyanis a vámpírokhoz való viszonyom pontosan ismerte már. Távol álljon tőlem, hogy, ezen üzleti jellegű kapcsolatnak ártsak. Elhozta idáig és biztonságban voltak, több nem számított most. Ezt előtérbe helyeztem mindennel szemben.
-Szívesen mesélek neked róluk. Legalábbis annyit, amennyit tudok, meg amennyire emlékszem.-Marynek hála én is sok történetet hallottam és tudtam, hogy Hales-nek is sokat mesélne, azon túl is, amit eddig megosztott vele. -Csak azt nem szeretném, ha csalódnál bennük, mert máshogy képzeled el őket.-mutatok rá a lényegre, hogy eddig mi tartott távol mindenféle meséléstől.
-Sosem voltál rossz anya.-ellenkezem vele, és remélem eljön az az idő, hogy ebben ő is hinni kezd. Hope mindig jó kezekben volt mellette a lehetőségekhez képest persze. De ez is több volt, mint amit bárki megtett volna. Bőven jobb életet biztosított a lányának, mint amire vámpírok-farkasok-boszorkányok vitájának háromszögében lehetett.
-Emlékszel, vámpír vagy. Elég, ha a véredből kölcsönözhetek egy keveset és már jóvá is tetted, hogy péppé vertél. Jó bokszzsák vagyok, bár szeretek ellenállni az ütéseknek.-rég kerültem szembe olyan ellenféllel, aki valóban testi támadásra adta volna a fejét, a boszorkányok ehhez ugyanis túl alattomosak voltak. -De lassan itt a telihold.-figyelmeztetem, ha ez az apró rész elkerülte volna a figyelmét, amit nagyon kétlek.
-Akkor nincs mitől tartanom. Maximum egy anyuka állhat az utamba. Éjszaka pedig nem zavar, ha felébreszt.-ha ez lett volna az, ami elüldöz, nem lennék itt. Hope az első pillantástól kezdve békés volt, legalábbis annak tűnt. A napjára kíváncsi voltam, ahogy arra is, hogyan és milyen rendszer fog kialakulni érkezésemmel.
Cselekszem, szinte gondolkodás nélkül. Magamhoz vonom, gyengéden, de határozottan csókolom, s mivel nem tol el, inkább még közelebb húz magához, belefeledkezem az érintésébe. Kimondatlanul lógó szavak helyett tettekkel haladok előre. Nem a legjobb stratégia és azt sem mondanám, hogy átgondol. Egyszerűen csak a szívemre hallgattam egy rövid másodpercig az eszem helyett. De nem bántam. Érzem a kellemes bizsergést, amit tarkómra sikló ujjai váltanak ki, épp ezért is parancsolok megálljt magamnak.
-Megtörtél.-suttogom elhúzódva tőle, bár ujjaim még mindig derekán pihennek, és lehunyt szemmel állok előtte, attól tartva, mire kinyitom a szemem már nem lesz ott. Eddig vártam, tartottam a következményektől. Ki kellett volna mondanom, hogy szeretem, de ha ezek után elmegy, nem segítenék, hanem rontanák a helyzeten, ami kettőnk között eddig sem volt valami kiegyensúlyozott és könnyű.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 08, 2017 9:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Szavaira csak bólintottam, mert pontosan tudtam, hogy mit ért alatta. Nálam az se sokat segített, hogy pont az egyik Mikaelson gyermeke növekedett a szívem alatt. Talán ahogyan nekem is a választóhatárnak kellett volna lennem, úgy talán neki is annak kell majd lennie, ha egyszer felnő. Egy gyermek, akinek a születésétől kezdve túl sok teher nehezedik a vállain, pedig bármit megadnék azért, hogy boldog és normális élete lehessen, de vélhetően ez sose fog teljesülni.
- Jó munkát? Nem egyből leszóltad, amikor betoppantál őket, mert az egyik túlzottan is dalolt? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen ez az igazság, majd megrántom a vállait. – Nem ismerik őt, szerintem számításba se vennék, mint ismerős, nemhogy mit barátkén, így nem tartok attól, hogy a nyomára bukkannának. Főleg, hogy nem igazán volt New Orleansben se felelhető. Illetve még te is mondtad, hogy örökké úgyse fogok tudni rejtőzködni. – teszem még hozzá komolyan, mert ez az igazság. Nem tartok attól, hogy Darius kotyogna. Szereti élvezni az életet, megölni másokat könnyedén és minden hezitálás nélkül, hajkurászni az élet adta gyönyört, de akkor se spicli. Legalábbis nagyon remélem, mert ha kiderülne, hogy az, akkor biztosan fájna neki és eléggé szenvedős halála lenne.
Elfogadom, hogy ezzel még várna, nem hiszem, hogy túl sok feszültséget akarnánk még generálni, ami a kimondott szavakban olykor rejlik, vagy éppen a kimondatlanokban. Fürkészem őt, majd egy aprót bólintok arra, amit mond. – Egyszer mesélhetnél róluk, mármint arról, amit tudsz róluk. – elhiszem, hogy ő se tud sokat, de a kevés is jobb, mint a homályban tapogatózni vagy egyáltalán nem ismerni a múltunkat. Úgy tartják, hogy a múlt csak részben határoz meg, de talán olykor jobban is, mint szeretnénk.
- Azért túlzásba ne essél. Még csak pár hét telt el, annyi idő alatt azért nem válok ilyen zseniális anyává, de igyekszem. – felelem neki mosolyogva, miközben az elkapott párnát maga mellé ejti. Szeretek játszótérre járni a kis Tökmaggal, vagy éppen itthon elveszni a sok játékban. De azt is tudom, hogy hamarosan nekem se ártana vadászni és nem csak emberi ételt fogyasztani. Ahogyan azt is nagyon reméltem, hogy lassan Mary is be fog toppanni, hiszen másra talán nem is merném bízni Hope-t, amíg más dolgom van, vagyis most már Jacksonra, de azt is tudom, hogy a telihold veszélyes dolog lesz és még mindig nem tudom, hogy miként is oldjuk majd meg.
Mosolya nem kerüli el a figyelmemet, de még se teszem szóvá. Inkább csak elrejtem a többi emlék közé.
- Csak ne törd össze magad, mert lehet az orvosi segítség nyújtásom hagyna némi kívánnivalót. – mosolyodom el, és próbálva megtartani a jókedved, miközben arra is rájöhetett, hogy nincs ellenemre. Ha szeretne segíteni, akkor nem fogom elküldeni, mert jól jönne. Főleg, hogy olykor még mindig kétségeim támadnak afelől is, hogy vajon tényleg Hope jól járt-e velem, vagy jobb anyát érdemelne még nálam is.
- Meglepően egyre jobban alszik, de van egy olyan sejtészem, hogy az éjszaka közepén fel fog verni. Néha túlzottan is jól érzi magát a játszótéren, nekem meg nincs szívem elszakítani a barátaitól, ennek köszönhetően meg túlzottan is fáradt lesz, nyűgösebb és nem mindig eszik annyit alvás előtt, amennyit kéne. – a többit meg vélhetően kitalálja, hogy majd az éjszakai ébresztőm amiatt lesz, mert éhes, de nem bánom. Érte bármire is képes lennék. – Nem aggódnék a helyedben, mert néha még én is hamarabb ébredek, mint ő. – mostanság általában 8-9 szokott kelni, de van, hogy akár 10-ig is simán alszik, ha annyira fárasztó volt a napja.
Szavaira ismét csak egy bólintást kap, hiszen valóban, mind a kettőnknek lenne még mit tanulni. Természetességgel húzom fel az ágyneműt neki, hogy aztán a lepedő is a helyére kerüljön. Elsimítom az ágyon, de mielőtt még a többi dolgot rápakolhatnám, azelőtt elkap és magához von. Meglepetten pillantok fel rá, de mielőtt igazán fel foghatnám, hogy mire is készül, azelőtt megérzem az ajkait ajkaimon. Meglepett-e? Egyszerre igen és még se. Mintha kimondatlanul is ott lógott volna a levegőben, de mégis bizonytalanságba csomagolva. Fogalmam sem volt, hogy ez mennyire helyes, vagy éppen helytelen, de a kezem arcára siklott és hagytam, hogy magával rántsanak az érzéseim. Csókja viszonzásra lelt és egy pillanatra úgy éreztem, hogy ami elől igyekeztem menekülni, most mégis elkapott és fogságba ejtett. Ezernyi érzés közül mégis hagytam, hogy az érzéseim a félelmeim felé keveredjenek. Ujjaimmal gyengéden simítottam végig tarkója vonalán. Egyszerre éreztem azt, hogy most kéne jó éjt kívánom és a szobámba menekülni, miközben maradni is akartam nem törődve azzal, hogy még milyen bonyodalmat szabadítok ezzel a nyakunkra.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Pént. Szept. 08, 2017 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
-Igen és a legjobb vezető egy kismama. Esetedben is okozott ez fennforgást, és oké, hogy a falka egy család, de így is bőven sok változáson vannak túl, nem igazán akartam tovább tetézni ezt.-rázom meg fejem elgondolkodva.
-Na igen.-reagálok ennyit, s mivel látom, hogy nem akar róla beszélni, nem is erőltetem tovább a témát. A látszatra valóban sokat adott Elijah is. Nem ismertem olyan jól, mint ő, nem éltem vele egy fedél alatt, de abban biztos voltam mindig is, hogy a külsőség és a valódi viselkedés, a valódi ember között könnyen iszonyat különbségeket lehet találni. Az egyszerű és az öltönyös is lehetett számító, gonosz és közben mégis kedvesnek tűnhetett. Nem akartam benne sebeket felnyitni feleslegesen. -Nem zavarna, amíg ismeri a határait és nem akar neked ártani vagy a fejedre hoznia bajt.  A boszorkányok jó munkát végeztek, de a sorsot nem kellene kísérteni. -rázom meg fejem, és bár igyekszem úgy tenni, mintha a bizalmam meglenne a vámpír irányába, közel sincs így. Kételkedem benne, hogy valóban nem nyitná ki a száját és tenne meggondolatlan lépést. Azt viszont nem szeretném megvárni és nem is hiszem, hogy meg fogom.
-Szerintem megbirkózom vele. Vagy veled. De lehet, ezzel még várnék. -nemrég még felképelt, nem gondoltam, hogy egy újabb vitát kellett volna generálnunk. -Túlzás, hogy ismertem őket, de emlékszem rájuk. És büszkék lennének rád, ebben biztos vagyok.-bár mesélhettem volna neki, nem láttam most a helyzet adta lehetőséget, bár ha kérte, tudtam volna mesélni. Viszont a közös jelenünk egy közös múltban is gyökerezik. A szüleink abszurd elhatározásán, ami egyelőre előtte inkább volt titok, vagy homályos folt, amiről nem beszélünk, mint kimondott szavak csoportja.
-Sosem akadályoználak meg ebben. Felőlem főzőcskézhetsz, mosogathatsz, takaríthatsz, amit szeretnél. Biztos van már valami rendszered erre.-teszek úgy, mintha így lenne, de mivel nekem vág egy párnát, amit kézzel hárítok és leteszek magam mellé, nem kételkedem abban, hogy csak viccel, semmi többről nincs szó.
Meglep, hogy felveszi ezt a nevet, hogy a múltjának ezen részét magának tudja és él vele, de ez egy kellemes meglepetés, ami mosolyt is csal arcomra.  
-Nem is nagyon lesz rájuk szükséged. Értek ehhez-ahhoz.-a mocsárban is otthonossá varázsoltam pár nap alatt a kissé lelakott, elhanyagolt házakat. Mondjuk nem is nagyon lett volna értelme embereket hívni, voltunk elegen. Ez viszont csak egy ház volt, jó állapotban, így inkább renoválásra szorult, nem egy alapkövet kellett letenni hozzá és arra építkezni. Ellenben a jelen helyzettel, aminek ugyan megvolt az alapja, de egyre kellemetlenebb lett, érezhetően.
-Már csak a szomszédban szundikáló kisasszony előtt kellene felkelnem. Biztos időben ébreszt.-bár sosem volt az a sírós baba típus, legalábbis amikor a közelében voltam, nem próbált megsüketíteni.
-Mindkettőnknek.-értem ezt a gyakorlásra, bár én nem tettem semmit, csak könnyedén elkapom, s engedem el, mikor visszafordul az ágy és a takaró felé. Elgondolkodva figyelem, de nem mozdulok.
-Nem nagyon lehetnék máshol.-szólalok meg háta mögött állva, de ahogy a plédet szétteríti az ágyon, elkapom kezét és magam felé fordítom. Ellökhetne magától, ellenkezhetne, de nem sok esélyt hagyok erre. Kérdés és várakozás nélkül vonom magamhoz, csókolom meg, határozottan, mégis gyengéden, szabad kezemmel hajába túrva, füle mögé tűrve egy kósza tincset. Nem tudtam volna megmondani, hogy túl sokáig vártam-e vagy túl kevés időt hagytam, egyszerűen muszáj volt cselekednem. A kérdésére ez választ ad. Pofon vághat és elküldhet, akkor sem érdekelne, vállalom a kockázatot.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 07, 2017 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Szerintem ebben részben tévedsz. Ha a falka látja azt, hogy valakiben igazán megbízol, akkor vélhetően ők is adnak esélyt neki. Főleg abban az esetben, ha a célotok is ugyanaz. – hangom meglepően szelíden csendül, de az se fog igazán zavarni, ha nem ért egyet velem. Tény, hogy nem könnyű úgy egyesíteni egy falkát, de még mindig jobb egy ilyet látni, mintha egy tök idegenre akarná őket bízni.
- Szerintem már mindenki megtanulja, hogy ne a látszat alapján ítéljen. Főeg, ha a Mikaelson családról van szó. – felek csak ennyit, de többet se akarok róla beszélni. Nem lenni semmi értelme, ahogyan annak se, hogy pont az ő vállán sírjam bármilyen bánatomat, ami még maradt – de meglepő módon egyáltalán nem maradt – és ez talán így volt helyes. Az pedig, hogy messze is voltam, még inkább segíthetett lezárni a múltam bizonyos szakaszait.
- Tudom, de ha elém mersz állni majd, akkor számíts arra, hogy valaki seggbe fog rúgni. – próbálom egy kis játékosságot csempészni bele, mert nem azt akarom, hogy előttem álljon akkor, hanem mellettem. Együtt harcoljunk, kéz a kézben felsorakozva Faye és a többiek mellett.
- Reméltem is, mert ha így hívsz, akkor biztos lehetsz abban, hogy elég hamar valaki két vállra fektetne. – mosolyodom el hamiskásan és jókedvűen, miközben talán kicsit csüngök is a szavain. – Irigyellek kicsit azért, hogy te ismerhetted őket, de én nem. Helyette kaptam egy olyan családot, akik idővel kitettek az utcára. – nem sajnáltatni akarom magam, de tényleg szeretném megismerni a múltamat. Talán, ha ismerném jobban a múltat, akkor lehet könnyebben is tudnám elfogadni a helyzetet, amiben belekeveredtem.
- Nem kizárt, hogy jobban ismerlek, mint bármelyikünk is gondolná. Ennyire ellenedre van az, hogy itt vagyunk a házban, vagy a szökő évente látott személy, aki szerintem maximum a ruháiért ugrana be?  - kérdezem meg kíváncsian, mert szeretném tudni, hogy miért nem akar maradni. Érintése gyengéd és megannyi érzést kelt életre, amiknek nem lenne szabad. Olyan érzéseket, amik talán régebb óta léteztek, de sose szabadulhattak ki a palackokból és talán most lenne szabad. A kezem kezét fogja, miközben őt fürkészem, szeretném megfejteni, de még se tudom vagy csak félek beismerni magamnak azt, amit látok az íriszeiben. A némasága fáj, de egyelőre elfogadom és nem firtatom a dolgokat. Inkább csak mutatom az irányt a szobába, ami a miénk mellett van a lányommal. A földszinti barikádot a ritkán látott kísérő kapta, egyikünk se akart túl közel lenni a másikhoz, ami szerintem teljesen érthető.
- Köszönöm. – felelek csak ennyit, miközben azon vagyok, hogy szerezzek neki ágyneműt, huzatot, párnát és társait. – Nos, ha már elfogadtad a marasztalásomat, akkor annyit igazán megengedhetnél még, hogy legalább kicsit háziasszonynak érezzem magam és csak egy egyszerű nőnek. – vágom hozzá játékosan az egyik éppen kész párnát, amire már fel is húztam a huzatot.  A mosoly pedig ott bujkál az arcomon. – Még bőven lenne mit megcsinálni, de én se értek mindenhez, szakembereket meg még nem mertem felfogadni, hiába itt mindenki Miss Labornair-ként ismer. – ebből pedig könnyedén rájöhetett, hogy a múltamból egy nevet felvettem a távozásommal, mintha csak azt akartam volna kifejezni ezzel is, hogy lehetek bárhol is, de akkor is oda fogok tartozni. És ők lesznek a családom, a múltam és nem fogom feledni. – Hmm, mennyeien hangzik, és érezd magad otthon. – feleltem neki boldog pillantással, majd két párna még az ágyon landolt, hogy utána megküzdjek a takaróval, de persze sikerült megbotlanom, aminek köszönhetően takaróstul pontosan neki estem, hiszen annyira messze nem állt tőlem. – Sajnálom, még van mit gyakorolom. – pillantottam fel rá még mindig mosolyogva. És egy részem azt kívánta, hogy tényleg reggelivel halmozzon el, mintsem egyszer csak eltűnjön.  Nagyot nyelek, de végül megszólalok. – Köszönöm, hogy itt vagy. – nem hazudok, az íriszeimből is pontosan láthatja ezt, hogy akármennyire is pipa vagyok rá, pontosan annyira is örülök annak, hogy itt van. Majd hirtelen kapcsolok, hogy inkább a takaróval kellene foglalkoznom, hogy utána a plédet is felhúzzam az ágyra, mit sem törődve azzal, amit mondott, ha hagyja és nem tett olyat, ami miatt inkább maradtam a közelében a kisebb bénázásom után.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 07, 2017 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson

-Igaz barátsággal nem lehet két falkát egyesíteni.Vagyis lehet, de az nem ugyan az. A vezetők lehetnek jóban, ha a falka két érdeke nem egyezik.
Szerencsére, hogy itt ezzel nem voltgond. És beleszeretni pedig... kizártnak tartom.
-rázom meg fejem ellenkezve, pedig minden lehetőség megvolt ebben. Finom vonásokkal megáldott nő volt, okos és és szép egyszerre, de mégsem tudtam volna rá úgy gondolni, mint akivel családalapításon töröm a fejem.
-Nem mindent jelent ezek szerint a jó megjelenés.-furcsa módon elég könnyen beszélt erről, még ha csak ilyen röviden is. A történet egy, aprócska részét ismertem, de kettejük viszonyába még annyira sem akartam volna belefolyni, mint amennyire a Mikaelson családhoz való viszonyában.
-Abban a csatában sem lesztek egyedül.-biztosítom, ha ez eddig nem lett volna elég nyilvánvaló számára. A falkám és ők voltak a családom. Megvédtem volna, de már nem bizonygattam tovább ezt, ez az igazság volt, és nem érdekelt, ki és miért kérdőjelezte ezt meg.
-Hát, ha ez megnyugtat, Andreának sosem szólítottalak volna. De a szüleid értékes emberek voltak, akik megérdemelték volna, hogy felnevelhessenek úgy, ahogy elképzelték. Bár akkor a terveik szerint a jövő sem egészen így alakult volna.-a múltról én valamivel könnyebben beszéltem, mint ő.
-Valószínűleg ilyesmi van a háttérben.-hagyom rá, de mikor ironizálva reagál a vámpírra tett megjegyzésemre, csak ismét harsányan felnevetek, mégis elég halkan, hogy Hope nyugalmát ne zavarjam fel. Remélte, hogy az a vámpír is ismeri a határokat és nem fog bajt hozni a fejére. Jobb volt neki úgy, hogy ha felszívódik teljesen, én ugyanis továbbra sem éreztem késztetést arra, hogy közösködjek vele vagy a fajtájával, legalábbis nem hosszú távon.
-Hát néha az az út tűnik könnyűnek.-ismerem el, mintha a lelkiismeretem olyan mocskos lenne, bár még mindig tisztább volt, mint sok más embernek abban a városban. A pult és magam közé szorítom, fölé magasodva, mégis gyengéden érintem meg arcát, bár azt nem merném kijelenteni, hogy ha eltolná a kezem, teljesen hidegen hagyna. Hisz az elejétől kezdve nem hagy hidegen, egyáltalán. De mosolyát vagy zavarát jobban szerettem nézni, mint szikrát szóró tekintetét.
-Ha akarnék, találtam volna, de jobb szeretném, ha szem előtt lennétek, így valószínűleg a kocsi nyert volna.-adok neki igazat a kérdésben, bár ezzel részben azt is elárulom, hogy mennyire nincs ellenemre, hogy ő maga is marasztalt. Érintésem hirtelen éri, szeme felcsillan egy pillanatra, épp olyan zavarodottan, mint ahogy én nézek rá, majd leengedi kezeink, kettőnk között ezt az egy kapcsot hagyva. Igaza volt, nem aludtam volna sem békésen, sem nyugodtan, és még kevésbé neveztem volna magát a cselekvést alvásnak. Valamiféle éber kóma szerű lett volna az a létezés.
Ellép mellőlem, én nem szólalok meg. Keze után nyúlva fordítanám magam felé, és elmondanék neki mindent, inkább mégis a csendet választom. A jövőtől tartottam, ahogy ő, de erről nem számoltam be neki. Jobb volt, ha nem tud róla, mi zajlik bennem. A háborúm az én harcom, nem az övé.
-Otthonos.-jegyzem meg, aztán az ágy felé biccentek. -Ne fáradj, megoldom. Farkas vagyok, hozzászoktam, hogy nem fázom, ha kicsit hűvös az idő..-lépek el mellette. -Ahhoz képest, hogy nem olyan rég érkeztetek, egész otthonos lett.-terelek ismét, mert ez a könnyebb, de felé fordulva elmosolyodom. -Holnap reggel életed tojásrántottáját eheted, ha felhasználhatom a hűtő tartalmát.-ajánlom fel, minél több időt spórolva neki. A ház csendes, a félhomály kellemesen hat rám, vonásaim legalábbis részben, de elrejti.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 8:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Elmosolyodom a szavaira és kicsit megingatom a fejemet is, hogy azt már nem. – Abban mi lenne a jó, ha hagynád magad? – kérdezem meg kicsit kihívóan, mert valljuk be, sose akarnám azt, hogy hagyja magát. Csak edzenénk, nem pedig életre-halálra menne a küzdelem, de attól még nem várom el, hogy csak úgy megadja magát.
- Azt eléggé megmutattad, hogy nem tudok rajta változtatni és nem is hagynád, mert ha nem így lenne, akkor most nem lennél itt és nem beszélgetnénk. Akkor nem lett volna még egy olyan személy jelenleg az életünkben, aki képes mosolyt csalni a lányom arcára… - és az enyémre, de ezt már nem mondom ki hangosan. Régóta nem volt igazán mosolyra adó okom a lányomon kívül, de most mégis akadt egy. Ami egyszerre volt ijesztő és remek érzés is. Féltem attól, hogy egyszer miattam fog baja esni, mert mások is rájönnek arra, hogy fontos Jackson, még akkor is, ha szerettem az ellenkezőjét mutatni ennek.
- Értem. – szólalok meg végül, de egyelőre többet nem mondok. Inkább kicsit csak a gondolataimba merülök el, hiszen a kérdésére nem válaszolt. Még akkor se, ha én netán sejtem, vagy tudom a rá választ, de ő sose mondta ki… - Ezek sose arról szólnak, hogy boldog legyen két ember, hanem arról, hogy mások azok legyenek, vagy az érdekeik azonosak legyenek. Ha szerencséjük van, akkor idővel akár egymásba is szerethetnek, de az eléggé ritkaság szokott lenni. Na, meg vélhetően más se nézte volna végig boldogan az egészet. Ugyanakkor szerintem olykor egy igaz barátság erősebb lehet, mint bármilyen esküvő. És ti mind a ketten a szerencsések vagytok, hogy ott vagytok egymásnak. – teljesen őszintén csendül a hangom, mert így gondolom. Tudom, hogy milyen érzés barátokkal lenni, vagy éppen olyan személyekkel, akikben megbízol, de elárulnak, vagy az érdek milyen. A Mikaelson családban bőven van érdek, vagy talán csak az van, de most erre nem akartam gondolni.
Kérdése váratlanul ér és vélhetően egy kisebb grimasz is kiül az arcomra, amivel a nemtetszésemet fejezem ki. – Ha van esze, akkor nem próbál megtalálni és sejtésem szerint már úgyis talált vigaszt. – nem kedvesem ejtem ki a neveket, de kár lenne tagadni, hogy az, akit egykoron megismertem és amilyenné vált, az két teljesen ellentétes személy volt. Egy baklövést megbocsájtottam még az elején, amikor Gia-val megcsalt, de az, hogy utána is játszadozzon velem, azt már nem! Sok mindent elnézek, de nem vagyok se játékszer, se semmi értéktárgy, amit csak akkor vesz elő, amikor ő úgy gondolná. – Néha úgy érzem, hogy abban a városban sose lesz igazán béke, hogy sose fog elmúlni az az idő, amikor már nem szennyezi az utcaköveket vér. De azt is tudom, hogy ha egyetlen egy meghal általuk, akkor velem fogják szemben találni magukat és velem lesz a lányom is. – szegem fel a fejemet és az elszántság könnyedén kicsillan az íriszeimből. Érezheti Jackson, nem viccelek. Képes lennék akkor ezt az új életet feladni és ellenük harcba szállni.
- Szeretnék emlékezni rá, történeteket hallani, de szinte semmi se dereng. – vallom kicsit szomorúan, hiszen az a család, akihez kerültem, ők utcára tettek. Senkinek se kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem.
- Nem tudom, mert ritka az, amikor én kérek szívességet és nem a saját kezembe veszem az irányítást? – gondolkozok hangosan, de csöppet se várok rá igazán választ. Tudom, hogy nem örültek akkor, hogy életben hagytam azt a vámpírt, de akkor még én se tudtam azt, hogy egyszer még jól fog jönni egy szívesség tőle. Egyébként se voltam az a fajta, aki csakúgy be akarna hajtani másokon bármit is. – Ha őt barátságosnak tartod, akkor mást értünk alatta. – pontosan annyira ironikus a hangom, mint amennyire neki is. Mind a ketten tudtuk, hogy nem éppen egy kedves egyet. Sőt, inkább néha már a falat lehetne tőle kaparni, de én elautóztam idáig, ezt se értem, hogy sikerülhetett, de legalább túléltük.
- Nos, nem lehetünk minden pillanatban példaértékűek, de szerintem egészen beszédes az is, hogy most se képellek fel, még ha meg is érdemelnéd részben. Tudom azt, hogy jóember vagy Jackson és ez számít, csak az nem hibázik, aki nem is él. – felelem teljesen komolyan, mert bármenyire is nehéz elhinni-e, de ez az igazság. Ezt végre neki is ideje lenne belátni. Én hátrálok, közben ő közelít, míg végül a pult és közé nem szorulok részben. Fürkészem őt, szeretnék olvasni a gondolatai között, de még se tudok. Így lenne jobb? Vagy inkább ez baj? Mitől fél? Mivel nem mer szembe nézni, vagy éppen kimondani? Szeretném tudni. Amikor megérzem az érintését, akkor pillanatok alatt csukódnak le a szemeim és még én is meglepődök azon, hogy mennyire is jól esik ez az érzés. – Még feleannyira se aludnál békésen, ha nem itt vagy, hanem akár pár házzal is odébb… - kezdtem bele, mielőtt megéreztem volna az érintését. Egy részem vágyik rá, míg a másik felem azt suttogja, hogy nem helyes, nem lenne szabad hagynom azt, hogy elvesszek ebben a gyengédségben. Sietve nyúlok a keze után, de ha szabadulni szeretne, akkor könnyedén megteheti, mert nem vetem be ellene az erőmet. – Legalább mára maradj, mert biztosan még nem találtál szállást és nem hiszem, hogy a kocsit annyira kényelmes lenne. – kérlelem őt, mert én is nyugodtabban aludnék, ha tudnám, hogy részben biztonságban van. A kezünkre siklik a pillantásom, amit lassan végül engedek, hogy újra felpillantsak rá. – Mitől félsz? Mit nem mondasz el? – kérdezem meg újra, de ha nem mondja el továbbra se, akkor nem fogom erőltetni. Ha nem felel, akkor csak ellépek mellette, hogy megmutassam az emeleten lévő szobát és szerezzek neki is ágyneműt. Az elmúlt hetekben már egészen otthonossá varázsoltam, de lenne még mit csinálni. Nem megy olyan gyorsan, mint szerettem volna, de majd szép lassan minden a helyére kerül.


   ● ● coded by el
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 8:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Ismét elnevetem magam azon, ahogy fogalmaz, de kapok a lehetőségen. Nem tűnt rossz ötletnek az edzőterem, hisz valóban szükségem lett volna arra, hogy formában tartsam magam.
-Még a végén hagynám is magam, hogy lássam az örömittas mosolyt.-reagálok könnyedén, oda se figyelve szavaimra. Zavartan köhintek egyet, ismét a kezemben lévő sörre nézve, és újabb kortyot gyűrök magamba. A mosolya viszont őszinte volt és könnyed, ahogy már rég láttam. A jeges levegő is mintha melegedni kezdett volna.
-A családom tagja vagy. Nem kötelesség. De az ígéret, amit tettem, nem a te kereszted, hanem az enyém és komolyan gondoltam. Nem érdekel, hogy zavar-e vagy sem. Nem tudsz változtatni ezen, és nem is hagynám.-ellenkezek, mielőtt vitába kezdhetne. Nem tekintettem rá sosem úgy, mint kötelességre, valakire, aki nem képes egyedül megvédeni magát, de mindent megtettem volna azért, hogy ne kelljen ölnie... eddig elég rossz úton jártam, mint gardedám vagy őrangyal, ideje törleszteni, de legalábbis változtatni ezen.
-Hinni akarok a szellemekben meg a megírt történetekben, hogy ez valóban erősítene minket, de...-rántok vállat, megfogalmazhatatlannak tűnik, amit mondani akarok, a kérdése viszont kicsit hirtelen ér, hogy ki is az estem.-Nem mennék bele, valóban. Egy házasságnak így semmi értelme lenne. Milyen alapokon állna? Kötelességen, amihez tartjuk magunk, összekötne minket egy darab papír, egyesülne a falka, de élet lenne az neki vagy a gyerekének? És bármennyire vonzó nő, Faye inkább barát, de több nem hiszem, hogy valaha lehetett volna.-adok ködös választ kérdésére, ezzel lényegében nyitva hagyva a kérdést, szándékosan, amit nyilván ő is tud. Nem igazán akarnék erre válaszolni, pláne nem most.
-Klaus... és a testvére? Elijah is ennyiben hagyná?-szegezem neki a kérdést, megkerülve mindazt, amit mondott. Tudtam, éreztem, hogy szándékosan terel, bár övön aluli lehetett a kérdést, gondolkodás nélkül feltettem neki.-Az biztos, hogy ha így folytatják... a béke törékeny dolog és olyan ingoványos a talaj, hogy kétlem, valaha valódi békére esély lenne abban a városban. Senki sem fog fejet hajtani nekik. És mindenki a maga érdekeit fogja nézni. Mi sem vagyunk különbek.-rántok vállat ismét, kicsit lekicsinyítve magunkat is arra a szintre, de végül is ez részben igaz volt. Valahol mi akartuk a leginkább a békét, mi húztuk általában a rövidebbet, de a kompromisszumok... nem engedtünk, nekünk sem engedtek. Az évek óta folyó harc most csendes mederben folyik, de lassan jön a következő vihar, mindenki érezte ezt.
-Ahogy minden anya tenné. Ahogy a tiéd is tette.-emlékeztetem, bár ez az a fajta törődés és szeretet, amit valószínűleg egy férfi sem érthet meg igazán. Egészen más szeretet volt egy anya és a gyereke között.
-Eddig jót titkoltam.-vonok vállat, az utolsó kortyot is elfogyasztva a sörből, aztán meg tudom a vámpír nevét és bólintok. Darius... alig lehet pár száz éves ilyen névvel... A gondolat mulattat, de jelét nem mutatom. Jó munkát végzett, és amíg Hales és Hope biztonságban vannak, nem érdekel, hogy vámpír. Ezen ideje felülemelkednem egy kicsit, az ő érdekükben is.-Miért nem lepődök meg azon, hogy ő törleszt és nem fordítva?-rázom meg fejem elmosolyodva. Ismerve őt, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ne védje meg az ártatlanokat, még ha azok nem is olyan ártatlanok. De benne megvolt a jó, és a gyilkosság és a gyilkolás nem az elsődleges cselekedetek egyike volt.-Emlékszem... magas, szőke, abszolút barátságos úriember.-villan be valami, némi iróniával fűszerezve viszont csípős megjegyzést teszek arra a pillanatra. A farkasok nem viselték jól, ha az erdőben vámpírok kószáltak, ami viszont mostanában egyre jellemzőbb lett.
-És épp lennék a jó példa? Kicsit erős váltás azok után, hogy legutóbb felképeltél. Jogosan hozzáteszem, de...-vonok vállat. Hope valóban az a kislány volt, akit valószínűleg mindenki szeretne magának. Csendes és bármely férfi szívét megdobogtató tekintetű. Mint az anyja. Közelebb lép, majd hátrál, ahogy meggondolatlannak gondolja a kimondott szavakat, ami pedig arcára ül ki szinte azonnal. Leteszem magam mellé az üres üveget és teszek felé egy lépést. Így kis híján magam és a pult közé szorítom.-Nem foglak itt hagyni titeket védtelenül. És a közelben csak családi házak vannak. És ha ott vagyok, nem lehetek itt...-állok meg előtte, tenyerem pedig úgy simít végig arcának selymes bőrén, hogy az a mozdulat is kiesik, mikor emeltem fel kezem. Megvillanó szemmel, zavartan nézek rá, majd kihátrálok.-Jobb lesz, ha lefekszel. Későre jár.-húzom el kezem, de nem mozdulok. El kellene mondanom, itt lenne a pillanat, amire vártam. De gyáva vagyok, és ezzel most szembesülök... gyengébbé tesz ez az egy dolog, mint azt bármikor eddig hittem volna, hogy valaha fog.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 7:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Egy aprót sóhajtok, amikor azt mondja, hogy nem így értette. Szeretném, ha megértené a döntésem okát, még akkor is, ha teljesen megbocsájtani se tudja, de mindenki úgy védi a sajátjait, ahogyan a legjobbnak gondolja. Én pedig jelenleg ezt láttam helyesnek, hogy Faye-re és rábízom a falkát, előbbit nem ismerem annyira, de Jackson ítélőképességében igen, ahogyan azt is tudom, hogy Faye falkája igazán tiszteli is felnéznek a nőstényre. Ez pedig nekem elegendő volt, hogy én is adjak egy esélyt és bízzak benne.
- Nos, ha ez minden vágyad, akkor talán lehet róla szó. A közelben ahogy hallottam van még egy edzőterem is, éjszaka biztosan nem használja senki se, de aztán nehogy a végén a könnyeidet hullasd, mert egy nőstény fenéken billentet. – hangom játékosan csendül a végére és egy kisebb mosoly az arcomra kúszik. A szavak könnyedén jönnek, nem is gondolkozom rajta, azt hiszem hiányzott már az, hogy az aggódáson kívül és az anyai teendőimen kívül tudjak igazán mással beszélni, kicsit talán mosolyogni és „játszadozni”. A feszültség levezetés ilyen módja meg talán nekem is jól jönne már. De Hope-t se bíznám akárkire, Dariusra meg pláne nem. Majd valami kitalálunk.
- Sose akartam senkinek se feladat lenni és talán egyre inkább unom azt is, hogy néhányan teljesen, vagy akár részben így tekintetek rám. – felelem teljesen komolyan, mert ez az igazság. Feladat voltam részben a Mikaelson család legtöbbjének a szemében. Egy személy, akit meg kell védeni, mert Klaus gyerekét hordja a szíve alatt, akkor utána azért, mert én vagyok az édesanyja Hope-nak és társai. Nem voltam törékeny nebántsvirág. Főleg most, hogy már két erőt birtokoltam egyszerre, ami még mindig olykor igazán pokolian kínzó tudott lenni.
- Még a békéért se? És most jönne az a kérdés, ha ő nem, akkor ki az eseted? Bár van egy olyan érzésem, akár eseted lenne, akár nem, akkor se kényszerházasságból akarnád elvenni az illetőt, vagy tévedek? – örülök annak, hogy sose került ilyen szóba Klaus és köztem, mert tuti akkor rohantam volna ki a világból. Nem akarok én Mikaelson lenni ilyen téren és egy részem talán sose tudna az lenni igazán. Láttam azt, hogy miként pusztítják el önmagukat és úgy éreztem egyre inkább, hogy még Hope se mentheti meg őket.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, miközben olykor kortyolok egyet-egyet az italomból. – Költözni is lehet, szövetségeket is lelhetek, akik nem rajonganak azokért. – kezdek bele, mert én is tudom, hogy igazán szép álom lenne, ha teljesülne is. – Ugyanakkor azt is kérdéses, hogy vajon melyikük is fogja megélni igazán a tél beköszöntét és melyikük nem. Nem vagyok abban se biztos, hogy a belharc meg fog-e szűnni vagy tragikus vége lesz-e. – legutóbb Kol szándékai nem voltak éppen kedvesek, azt meg kötve hiszem, hogy az ördögi jellemből mára már angyal lett volna. – Egyébként is szerintem most leköti őket az, hogy eldöntsék ki a nagyobb a családban vagy éppen, hogy majd kiüljön a trónra. Keresni fognak, de nem most. Klaus is érzi, hogy túl veszélyes lenne, legalábbis szeretnék ebben hinni, hogy így van. – pillantok rá komolyan, mert Elijah-t direkt nem említem meg. Szerintem, ha látnám, akkor minden kérdezés nélkül csuknám az orrára az ajtót. Még talán Klaus is szívesebben látott vendég lenne ebben a házban, vagy éppen Darius. – Szeretnék tervezni előre, de nem tudom, hogy mi lenne helyes és mi nem. Amikor látom a mosolyát, akkor úgy érzem, hogy megérte ezt a kockázatot felvállalnom és meglépni, hogy egy kicsit békésebb világot adhassak neki. Én csak őt szeretném békességben tudni és meg fog tudni mindent, amikor eljött az ideje. Ahogyan nem is egyedül kell szembenéznie a dolgokkal, mert mellette leszek, amíg csak tudok. Az életemet adnám azért, ha tudnám, hogy azzal az övét megmenthetem. – vélhetően nem mondtam újat, de akkor ez volt az igazság. Sietve fordítom el a fejemet, majd újabb pár kortyot fogyasztok a sörből.
- Mióta is lettél te ennyire harcias? – billentem oldalra kicsit a fejemet és kíváncsian kérdezem meg. Ugyanakkor egy kisebb hála is észrevehető a pillantásomból. Elmosolyodom a szavaira, majd lecsúszom a pultról és egészen közel állok meg vele szemben. Kíváncsian fürkészem a pillantását, mintha csak a mondat végét akarnám megfejteni, vagyis azt, amit utána mondana még, de még se teszi. – Darius nem sokat van itt, inkább élvezi az életet, amit nem bánok, mert vélhetően egymás torkának esnénk, amilyen felemelő társaság és azt se mondanám, hogy barátok vagyunk. Inkább csak törlesztett, amiért anno megmentettem az életét. – biztosan emlékszik rá a mocsárból, talán a név alapján be fog villanni. – Ha szeretnél, akkor maradhatsz is, van még egy üres szoba és szemmel láthatóan Hope is igazán örült neked. Én se bánnám, ha maradnál, ahogyan azt se, ha Hope közelében is lenne egy férfi, aki jó példát mutat neki. – csúszik ki az ajkaim között, majd sietve harapok alsó ajkamba, hogy több dolgot inkább ne kotyogjak ki, majd megpróbálok hátrálni, ha csak nem állít meg. – Persze a te döntésed, hogy maradsz-e vagy inkább máshova költözöl, de ha nem tévedek, akkor úgyis az időd nagy részét itt fogod tölteni velünk. – pillantok rá óvatosan, mert nem akarom megmondani azt, hogy mit tegyen. Én csak a véleményemet mondtam ki, vagyis a nyilvánvalót.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
-Nem egészen így értettem.- legyintek, ezen ugyanis már nincs nagyon mit lamentálni. Nem volt kedvem erről vitatkozni sem, felesleges lett volna. Bár valószínűleg jól látta a dolgot, az embereink többsége máshogy gondolta és én is.
A kölcsönös bocsánatkérés nem jelentette azt, hogy minden a múlt feledésébe merül, de jóval több volt annál, mint amit hittem. Próbálhattam volna kifejteni, de az idő nem volt erre alkalmas. Nem egy ilyen helyzetben kellene minden sebet nyalogatni, ami valaha a bundánkon véres foltot ejtett. A tüskék még mindig bennünk voltak, lassan talán ki tudtam volna magamból én is egyet-kettőt kapni.
Jól esik nevetni, és a mosoly még a kis megjegyzése után is arcomon marad.
-Régen Oliverrel mindig agyonvertük egymást, ideje, hogy valaki visszarázzon a régi kondimba.-mindketten tudtuk, hogy mi történt vele, aminek hála mosolyom éle is elhalványul. Sosem mondtam ki nyíltan, de előtte nem titkoltam, hogy az egy gyógyíthatatlannak tűnő seb volt, amin az idő sem sokat segített. Eltelt majd egy év, és nem érzem, hogy jobb lenne az érzés, hogy fakult volna a gyász.
-Részben. Bár tudhatnád, hogy az ígéreteim betartom, hisz itt vagyok.-vonok vállat, bár hallottam hangjában az élt, hogy mennyire kiforgatja azt, amit mondok és kicsit még élvezi is ezt a helyzetet.
Vállat vonok, a kényszerházasság kimondva elég éles és karcos volt, rosszabbul hangzott, mint amilyennek először tűnt.
-Sosem mentem volna bele. Faye nem igazán az esetem, és a gyerkőc apukája nem éppen az a típus, aki a feleség kérdésén osztozna…szerintem.-fintorodom el. A sört elfogadva dőlök a pultnak és figyelem mozdulatait, ahogy elhelyezkedik a pulton. A családias hangulat percek alatt kialakul, és mintha most nem is akarnánk a másik torkán késeket leszúrni. A reakciója nem lep meg, amit egy rosszalló fejrázással díjazok, ismét egy kortyot legyűrve torkomon.
-Pár évet? Mert gondolod, hogy addig tényleg titokban tudod tartani, hol élsz?-túlzásnak érzem, amit mondott, így szemöldököm egyszerűen homlokom közepére siklik. -Tudom, és megértem. De ha egyedül neveled... szüksége van az apjára, bármekkora szörnyeteg is. Viszont úgy felnőni, hogy csak történeteket hall, de sosem tapasztalja meg azt, ami rá vár, aztán a mély vízbe dobni. Nem hiszem, hogy túl jó stratégia. -nem akartam a nevelésbe beleszólni, távol álljon tőlem az ilyesmi. -Senki nem ismeri a jövőt. De sejteni sem nagyon lehet, pláne az olyanoknak, mint mi. Viszont nem rossz terv hinni abban, hogy mégis tudunk előre tervezni.-ha nem terveztem volna előre, minden bizonnyal nem itt álltam volna. Ha nem döntöm el, hogy a falkám Faye-nél landol, és nem bízom meg benne feltétel nélkül, nem lennék itt.
-A boszorkányok mellett úgy érzem új vámpír barátokra is szert tettél. De ha elszólja magát, találok módot, hogy őt is megöljem.-nem szemrehányó volt a hangom, inkább valamiféle vidámsággal álltam hozzá, mégis komolyan gondoltam, hogy bárkit megölnék, ha kellene. -Minden esetre úgy látom, hogy jól megvagytok. Biztonságos környéknek tűnik. A közelben maradnék, de nem borítanám fel a megszokott ritmusotok.-célzok az előbbire is, ahogy lefektette Hope-t, bár arcát fürkészve tudom, hogy vonásaim jobban ellágyulnak, mint máskor. Zavartan kortyolok a sörömbe, hátha ezzel el tudom nyomni azt, ami hirtelen a nyelvem hegyére csúszott. Mindig is el akartam mondani… de ez lenne a pillanat?

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Nézőpont kérdése, hogy miként is tekintünk erre a dologra. – felelem teljesen komolyan, hiszen nem kell bemutatni, hogy mit jelent a hűség, de attól még nem lett volna könnyebb elfogadnom azt, ha meghalnak miattam, vagy éppen értem mások, netán a lányomért. Talán emiatt is Darius segítségét kértem, mert ő csak egy idegesítő személy volt és nem aggódtunk úgy igazán a másikért se, így vélhetően az ő halála kevésbé rengetett volna meg, mint esetleg Jacksoné, vagy valaki másé a falkában.
- Szóval, ha jól értem, te nem tudod megbocsájtani magadnak azt, hogy életükkel fizettek egy-egy döntésedért, de nekem el kellett volna fogadnom, hogy az odaköltözésemmel a veszélyt a nyakukra hozom és esetleg akkor most miattam hullottak volna fejek? – kérdezem meg kíváncsian, mert ha végiggondolja, akkor be kell látni, hogy igazam van. Így ha engem meg akart győzni arról, hogy értem haltak volna meg, akkor neki is itt lenne az ideje ezt elfogadnia, hogy érte haltak meg. Ha nem hittek volna benne, ha nem néztek volna fel rá, akkor nem fogadták volna el Alfának, de megtették. És ez számít, hogy a család, a falka kitart egymás mellett és képes áldozatokat hozni olykor.
Csak egy aprót sóhajtok a szavaira, amikor viszont bocsánatot kér, akkor csak bólintok egyet, hiszen mit kellene mondani? Fogalmam sincsen, talán jelenleg nincsenek igazán jó szavak, vagy tettek. Túl sok a seb, a ki nem mondott dolog és az is tény, hogy a sajnálom túl sok mindent rejt magában, amiket talán sose fogunk kimondani, hogy pontosan mikre is értjük. Fájt-e még mindig az, amiket megkaptam tőle nem sokkal a távozásom előtt? Nem kicsit, de már megtanultam sebekkel együtt élni régóta, vagy éppen erősebbé válni a keletkező sebek után. Talpon kellett maradnom és ez most sincsen másképp, de azért hálát adok az égnek, hogy Darius jelenleg valahol máshol mulattja az időt és nincs itt.
Nem mozdulok meg, amíg várok rá, de amikor nevetett azzal egy kisebb mosolyt is képes az arcomra csalni. Régóta nem hallottam már Hope nevetésén és „beszédén” kívül más értelmes emberét hosszabb időre. Igaz, Amita egészen kedvesnek tűnt, amikor eltévedtem, de Darius? Inkább addig jó, amíg nem nyitja ki a száját, és ezzel szerintem nem csak én értenék egyet.
- Ha számítsz rá, akkor hol maradna a hatása, de észben tartom, hogy önként felajánlanád magad bokszzsáknak, legalábbis képelésre. – mosolyodom el, mert nem akarom megütni. Amiatt is bűntudatom volt részben, hogy akkor lekevertem neki egy isteneset, de megérdemelte. Kíváncsian hallgatom a válaszát és bólintok egyet, amikor Faye-t említi. Ő jobban ismeri, mint én, de nem véletlenül küldtem neki azt a levelet, mert szerintem is az lenne és két fél falka nem lesz sose olyan erős, mint egy egységes nagy. – Szóval ezek szerint egy feladat lennék számodra, egy ígéret, amit be akarsz tartani? – vonom fel kicsit kérdőn a szemöldökömet, még ha tudom azt is, hogy ez egy kisebb szőrszálhasogatás a részemről, de azt hiszem ennyit megérdemlek, ha már a szívbajt hozta rám a váratlan betoppanójával. – Kényszerházasság? – pislogok párat meglepetten. – Remélem, azért meghívtatok volna, ha netán a gyerkőc apuja is áldását adta volna rátok. – forgatom meg játékosan a szemeimet, mert el tudom képzelni, hogy mennyi kedvük lett volna bármi ilyet is megtenni. Nem sok, szerintem zero. Odaadom neki a sörét, majd miután kibontottam az enyémet, akkor felcsúszom a konyhapult tetejére és kortyolok párat az italomból. Tudom, hogy igaza van, de ez nem ennyire egyszerű. – Tudom, hogy nem örökké, de ha legalább pár évet nyerek, vagy netán többet, akkor is megérte. Szeretném, ha olyan élete lehetne, ami nekem se volt soha. Ha nem is egy egész család, de legalább biztosan egy szerető család, aki nem dobja ki őt az utcára, aki megvédeni akarja és elrejteni a veszély elől. Ismerni fogja a gyökereit a történetekből és ha eljött az idő, akkor talán meg is fogja őket ismerni. Fogalmam sincs, hogy mit fog hozni a jövő, hiszen néha még azt se tudom, hogy a következő nap, vagy éppen óra mit hoz magával. – rántom meg kicsit a vállaimat, mert ez az igazság. Nem tudok mindig előre tervezni, most meg pláne nem. Újabb kortyokba fojtom inkább az éréseimet, ahogyan az üveg száját ajkamhoz emelem.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Szer. Szept. 06, 2017 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
A megjelenésem elismerem nem egészen volt tervezett, így meglepettsége teljesen jogos volt. Az, hogy miként jutottam ide, már az én dolgom volt. Tudtam jól, hogy érzi a vér szagát, látja arcomon, hogy a gyilkosság nem okozott örömöt. Nem akartam végezni a boszorkánnyal, de megtettem, ez ellen már aligha lehetett tenni. Azzal, hogy el kellett tűntetnie Hales-t és Hope-ot kockázatot vállalt. Azzal, hogy nem fogta be a száját, nem javított a helyzetén, inkább rontott. Egy ártatlan kérdéssel két életet sodort veszélybe. Ha nem én, más talál rá, ha nem én, más öli meg, de annak a valakinek lehet, hogy kevésbé volt barátságos a szándéka.
-Érted haltak volna meg, nem miattad.-ponrosítok, bár az embereink életével még így sem játszottam volna. Joguk volt az élethez, és már én sem éreztem úgy, hogy a falka bármely tagja kételkedett volna a döntéseiben. Vezette őket és követték. Ha kellett cserébe megvédték. Ez volt az életük, születésüktől kedve ott élt a kockázat a falkában, hogy valaki egy nap nem az öregsége és a feledés martaléka lesz.
-Igen, de ez más. A legjobb barátaim haltak meg. Emberek, akiket egész életemben ismertem. És az én döntéseim sodorták őket bajba, nem a tieid.-legutóbb épp azt próbáltam vele megértetni, hogy legyen jó vezető, miközben a saját lelkiismeretem tökéletesen ellentmondott annak, amit ő hitt rólam. hogy én jó vezető lennék. Sosem voltam az, sosem tartottam magam annak, próbálkoztam, ami ehhez édes kevés volt.
Ahogy bocsánatot kér, vállat vonok és nagyot sóhajtok.
-Ne tedd.-rázom meg fejem, bár jól esett ezt az egy szót hallani. -De én is sajnálom.-értettem ez alatt mindent. A boszorkány életét, akit elvettem, az utóbbi vitánk, és annak olyan részeit, amiket nem gondoltam komolyan, amiért hirtelen felindulásból olyanokat vágtam a fejéhez, amit férfinak nem kellene. Mintha a saját becsületembe tapostam volna, mert a makacsságom árán a hiúságom védtem… Mert őszintén egy dolog fájt, amiről sosem beszéltem neki, és amiről sosem fogok valószínűleg. Az élete így könnyebb volt, de nem nézhettem tétlenül, hogy egyedül próbál életben maradni egy vadidegen városban.
A fürdőben gyorsan lemosom magamról a vér és a gyilkosság nyomát, bár lelkiismeretem ezzel nem lesz tisztább, a bennem dúló harcokról ő nem tehet. Igaz, jó pár tüske miatta sebzett, de mikor látom, ahogy a lányát lefekteti, ez a feledés homályába vész. Természetes és finom mozdulatokkal fekteti le Hope-t, ahogy betakarja, s meghagyva nekik a pillanatot, törölközővel a derekamon megfordulok és magukra hagyom őket.
-Nem rossz ötlet.-veszem el a ruhákat, de nem mozdulok meg, amíg beszél. Elnevetem magam, igazat adva bólntok.-Igazad van.-azzal megfordulok és a fürdőben magamra kapom a melegítőnadrágot és a rövid ujjút, ami a kelleténél jobban simul mellkasomhoz és szorítja karom, így végül maradok a régi atlétában.
-Ha gondolod, felképelhetsz, akkor is élek ezzel a kockázattal.-vonok vállat ismét, megállva előtte, ismét a pultnak támaszkodva. Kérdésére először csak bólintok, majd lehajtott fejjel egy fanyar mosoly suhan át arcomon.
-Faye jó vezetőjük lesz és ha eljön az ideje, mellette állok majd én is. De valamit megfogadtam, még amikor gyerek voltam. Mindig figyelni fogok rád és ehhez tartom magam. Még ha ettől te rohadt pipa is leszel rám.-nézek ismét rá. -Tudják, hogy te vagy az oka a távozásomnak. Nem hazudhattam nekik, különben sosem mennek bele abba, hogy egy másik falka vezetője legyen az övék és egyesüljenek velük. Ez még mindig jobb, mint egy kényszerházasság.-vallom be az első tervet, ami megfogant fejünkben, de amit szerencsére el is vetettünk gyorsan. Ismerte a szertartást, tudta jól, mivel járna mindez, hogy valóban erősebbekké tenne minket. De akkor nem lettem volna itt. -Kérek.-veszem ki kezéből az üveget és lepattintva tetejét, belekortyolok abba. -Ismernie kell a gyökereit, a múltját. Nem rejtheted el előlük örökké.-szólalok meg pár perc csend után, tökéletesen szembe menve mindazzal, amit eddig állítottam, ami mellett mindeddig kiálltam.
   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
- Köszönöm. – felelek csak ennyit arra, amikor azt mondja, hogy sajnos meglelte. Tudom, hogy mit tett. A vér jellegzetes illata elárulja, ahogyan arcának rezdülései. Mind a ketten utáltuk az esztelen öldöklést, így tényleg hálás lehetek neki azért, amiért megtette, hogy eltüntesse a nyomainkat, hiszen most már a saját is el kellett fednie azzal, hogy idejött. Egy részem örült annak, hogy láthatom őt, de a másik felem legszívesebben csak újra lekevert volna neki egy hatalmasat, hogy mégis miként gondolta ezt. Lévén most már miattam kockáztatta az életét, én ezt nem kértem tőle. Nem véletlen próbáltam távol lökni magamtól pár nappal a távozásom előtt. – Sose hittem azt, hogy bántanád, az más kérdés, hogy féltettem és képtelen lettem volna elviselni, ha a falka tagjai miattam, a lányom miatt haltak volna meg. – mondom teljesen komolyan és higgadtan. Az pedig, hogy először megijedtem, az meg annyira nem meglepő, mert nem tudtam, hogy ő fog belépni ezen az ajtón. Túl sok veszély leselkedik ránk mostanság, és hiába próbáltam meg ettől távol tartani, mert szemmel láthatóan nem sikerült.
- Ugyan már Jackson, eljöttél idáig még olyan áron is. Biztosan van fogalmad arról, hogy mit csináltál volna. – felelem teljesen higgadtan, mert ha annyira úgy tartja, hogy bármin is változtatott volna az, ha elmondom, akkor gyerünk mondja ki, hogy min változtatott volna. Azt meg remélhetőleg így  is érteni fogja, hogy a gyilkosságra és az élete kockáztatására gondoltam az „ár” alatt, viszont azt ő se várhatta el, hogy a lányom előtt ilyen szavakat kiejtsek.
- Talán elvesztettél társakat, a családod tagjai közül személyeket, de ettől még nem leszel rossz vezető. Többet kaptak tőled, mint tőlem valaha. Megszabadítottam az átoktól, esélyt adtam neki és próbáltam biztonságban tudni őket, de mind a ketten tudjuk, hogy te voltál az igazi vezető. Veszteségek meg mindenhol vannak. – pillantok rá komolyan és láthatja, hogy nem vettem meg azért, amit mondott és nem tartom rossz embernek se. Elhiszem, hogy fáj neki az, hogy a családja tagjai közül meghaltak, de viharos időket élünk, veszteség minden „táborban” van. Szeretnék odalépni, a karjaimba zárni, de még se mozdulok, mintha csak odaragadtam volna a földhöz, miközben Hope minket néz, majd pedig a kanapéhoz mászik, hogy abba belekapaszkodva felálljon. Nem lép párat se, csak néz minket. Még mindig nem igazán megy a járás neki, bizonytalan, de akkor csodálatos érzés ennek részese lenni, ahogyan szép lassan egyre több mindenre képes ő is. – Sajnálom. – felelek csak ennyit, mert tudom, hogy igaza van, de akkor se lett volna jobb a helyzet. Lesütöm a szemeimet, mert felesleges lenne bármit is mondanom, mert igaza van és ezt nem vagyok rest beismerni a némaságommal.
A vendégszeretetes dologra csak megforgatom a szemeit és még a fejemet is megrázom. Főleg, amikor Hope mosolyogva néz rá, ebből pedig Jackson is pontosan tudja, hogy szívesen látott vendég. Még annak ellenére is, hogy a köztünk lévő viszony nem éppen a legjobb. Hallom szívének a ritmusát, miközben Hope-t betakargatom, miután a mai mesének is vége, majd még puszit is nyomok a homlokára, de nem fordulok meg. Ez a mi kis rituálénk minden este. Szeretem őt, ő a legnagyobb kincs az életemben.
Csak hümmögök egyet, miközben egy másik szobából előhalászok mai nappal frissen kimosott ruhadarabokat, hogy miközben visszatérünk a konyhába odatudjam adni neki, mégis csak kényelmesebb lehet, mint egy szál atlétában és törölközőben állni. Egy aprót sóhajtok és megrázom a fejemet. – Sose mondtam, hogy olyan lennél, mint ők. – dőlök neki én is a konyhabútornak. – Ha netán gondolod felveheted ezeket is. – teszem le a ruhákat közénk a pultra. – De nem könnyebb úgy beszélgetni, ha nem kell megválogatni azt, hogy mit ejtesz ki és mit nem? Nem szeretném a lányom előtt kiejteni a gyilkosság és társai szót, ha nem túl nagy gond. – világosítom fel arról, hogy részben mire is gondoltam, hogy nem kell visszafognia magát. – Örülök annak, hogy itt vagy, még ha egy részem rohadt pipa is rád, amiért kockáztatod az életed miattunk! – pillantok rá komolyan és láthatja a kettőség érzését az íriszeimben, miközben őt fürkészem és várok; várok arra, hogy kimondja azt, amit gondol vagy éppen érez az ezernyi tüske között, ami lakozhat benne. – Rá bíztad őket, igaz? Tudják, hogy eljöttél, vagy te is megszöktél, mint én? – teszem fel végül a nagykérdést, ha nem szólalt volna meg, ha igen, akkor remélhetőleg még előtte sikerült bombáznom őt eme kérdésekkel. - Sört esetleg? - pillantok rá kérdőn és ha kért, akkor kivettem kettőt a hűtőből.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 9:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
A tüskék szúrtak, mélyre mentek, de inkább nélkülük, mint velük akartam élni. Ez viszont csak úgy ment, ha felkeresem. Nem öltem volna ok nélkül, de egy boszorkány, aki néhány kérdés után úgy mondja el a valós tartózkodási helyét, mintha tanára feletetné a diákot, nem éreztem, hogy jó ötlet lenne magam mögött hagyni. Ha ezt megosztja, azt is, hogy Hales után jöttem. Részben eltüntette a nyomaim, én pedig nehezen, de eltörtem a nyakát, a kisebb küzdés nyomait viszont még mindig magamon viselem. A nő holtestét elégettem, jobb híján ezzel elkerülve további konfliktusokat, akár a boszorkányok, akár a falkám között, akiket magukra hagytam és Faye gondoskodására bíztam.
-Megleltem. Sajnos.-nem volt ínyemre az eszetlen, fékevesztett gyilkolás. Sosem láttam ebben a megoldást. Mindig arra gondoltam, hogy az ember szép szavakkal meggyőzhető, de hamar rájöttem, hogy ez mese habbal és a tettek számítanak, nem a szavak.
-Ezt legutóbb, mintha nem így gondoltad volna.-rántok vállat, okolni nem fogom emiatt. Joggal és okkal féltette a lánya életét. Bár a falka biztonságot adhatott neki, az apjának hála mindig célkeresztben élhet. Mindig ő lesz a hibrid lánya, mások szemében nem ő lesz Hope, aki már apró mérete ellenére is átható tekintettel vizsgálja a külvilágot, kíváncsian és meglepő melegséget árasztva magából. Ártatlanság...emlékeztetnem kell magam erre. Ahogy lerakja a plédre, játszani kezd, feje felett elbeszélünk, de szinte oda se figyel ránk. El-el kalandozik tekintetem rá és az anyjára felváltva.
-Min? Nem is tudom.-rázom meg fejem, vállat vonva, kabátom még rajtam van ugyan, de tudom, hogy látja a vérfoltokat, érzi a szagát annak. Sosem érthettem meg, mit is kapott az élettől, valamennyire irigyeltem, hogy nem kötötte röghöz a Hold, sem a Nap. A lányának hála viszont mindig is helyén volt a szíve, az esze viszont... csak azért, mert én máshogy látom a jövőt, mint őt, nem voltam benne biztos, hogy minden lépése felelősségteljes volt.
-Nem vagyok jó vezetőjük, ezt te is tudod. Az én makacsságomnak hála többen halottak közülünk.-ismerem el a veszteségeink okát, magamra véve ezt a keresztet, amit igazán sosem tagadtam, de senki sem vetett igazán a szememre.-Annyi is megtette volna, ha annyit írsz, hogy elmész. Nem pedig eltűnsz. Nem így, ahogy tetted. Ők a családod, ennyit megérdemeltek volna. Ennyit én is megérdemeltem volna.-tolom háttérbe a falkát és az érdekeiket, a saját sérelmeim előtérbe helyezve kivételesen. Tekintetem arcát pásztázza, s míg higgadt hangon dobálózunk a szavakkal, a valódi igazság nem tűnik el. Kivételesen képesek vagyunk kimondani azt amit legutóbb nem sikerült.
-Valóban. De a vendégszeretettel nem élnék vissza sokáig.-rándul meg szám széle, kabátom ledobom az egyik székre és az említett helység felé indulok. a lakás nem nagy, de kellemes, élhető, nyugodt. Meglepő a csend. Ha az ember olyan helyen él, ahol még az erdőben is hallani a jazz zaját, ez olyan, mintha elvesztené a hallását. Ledobálom a ruháim, és veszek egy gyors fürdőt. Vizes hajjal, egy szál melegítőben sétálok vissza, kezemben a koszos pólóval és farmerrel. Megpillantom, ahogy a lányát az ágyba teszi, s az ajtófélfának támaszkodva mosolyodom el a mozdulatsoron. Ha valaki megkérdőjelezte valaha, hogy jó anya lesz-e, immár nem kételkedhetne benne. Magamra kapom a fehér atlétát, ami megúszta a "délutáni balesetet".
-Azt mondtad, nem kell visszafognom magam.-szólalok meg, mikor kilép a szobából, a kabátomra dobom a koszos ruhákat és a konyhapultnak támaszkodom, mellkasom előtt karjaim összefonva.-Nem kiabálni jöttem Hales. Nem olyan vagyok, mint ők, ezt nem fogom tovább bizonygatni.-rázom meg fejem, vállat vonva.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Tudtam, hogy rám fognak egyszer találni, hogy egyszer talán Klaus megelégeli azt, hogy faképnél hagytam és elvittem a lányát, vagy éppen Elijah fogja a sértett felett játszani, amikor neki lenne a legkevesebb joga hozzá, de azt…azt sose hittem volna, hogy Jackson lesz az, aki először beállít. Ugyanakkor kicsit talán meg is nyugodtan, mert úgy éreztem, hogy továbbra is ő a legkevésbé ártalmas személy ránk nézve, legalábbis a lányomra biztosan. Nem kellett beengednem őt, bejött ő magától is, hiszen az ajtó még nyitva volt. Estére szoktam bezárni, meg egyébként is, ha valaki ártani akar nekünk, akkor azt úgyse tarthatja vissza egyetlen egy zárt ajtó se. Az elmúlt hetek békések voltak, miközben olykor igazán aggódtam, úgy pillantottam olykor végig az utcán, mint aki attól fél, hogy valaki követi, erre most? Itt állt előttem az a személy, akivel legutoljára beszéltem, mielőtt leléptem volna. Mielőtt végleges döntést meghoztam volna.
- Majd észben tartom, de ha nem tévedek, akkor csak egyet leltél meg. – a másik kettő elhagyta a várost, de vélhetően akinek a vérét érzem, az nem akart menni és meg is lett a veszte. Nem véletlen nem fordultam csak egyhez. Erős varázslat kellett, ami még akkor is az marad, ha netán egy dalolni kezd. Lányom sietve kapja a fejét abba az irányba, amerről a nevét hallja és még el is mosolyodik, hiszen ismerős arcot lát, így nem csoda, hogy örül neki. – Tudom, legalábbis reménykedtem, hogy talán te lennél az egyetlen személy, aki képtelen lenne rá. – persze ott van még az apja is, de ha az apja nem is bántaná, akkor azok tennék, akik neki akarnának ártani, így ha nem is közvetve, de mellette se volt biztonságban az angyalom. Meglepettek-e a szavai? Nem, de az igen, hogy képes volt ennyire higgadtan előadni, még ha láttam rajta azt is, hogy nem éppen higgadt. Lassan léptem a plédhez, hogy a lányomat visszarakjam rá, hogy tovább játszhasson. – Mit változtatott volna, ha elmondom? Maradásra próbáltál volna bírni, vagy velem tartasz és azzal kockáztattad volna az életedet?! Azt viszont tudtam, hogy nálad jobb vezetőjük sose lehetne. – felelem meglepően higgadtan, de őszintén csendül a hangom, mert ez volt az igazság. Megrántom a vállamat arra, hogy mindenki kapott valamit és pár pillanatig a lányomat fürkészem, majd ismét rajta állapodig meg a pillantásom. – Mert nem tudtam, hogy mit írhatnék. Az a veszekedés után csak még több tüske keletkezett volna benned, bármit is írok és képtelen lettem volna a levél aljára odaírni, hogy többé ne keress. – arra meg, hogy ki mennyire fordít a másiknak hátat. Lehet inkább azt hagyni kellene, de minél több ideig figyeltem őt, annál inkább nem csak a vér jellegzetes illatát éreztem, hanem felfedeztem rajta egy-két vércseppet, vérfoltot is. – Talán jobb lenne, ha megfürdenél, jobbra a második ajtó mögötted, törölközőt is fogsz találni, én addig lefektetem őt. Akkor legalább nem kell visszafognod magad se. – pillantok rá komolyan, és ha belemegy, akkor sietve kapom ismét a karjaimba Hope-t, hogy az emeletre menjek vele, míg Jackson lenti fürdőt használja. Kirakok neki egy pólót és más ruhákat is. Most kifejezetten rövidke pancsolás után pizsamát adjak rá, majd esti mesét követően ismét betakargassam, apró puszit nyomjak a homlokára, miközben ő már régen az igazak álmát aludta.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Warlock
Jonathan Crane



A poszt írója Jonathan Crane
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Hayley | Jackson
Egy város volt ez is, mint a többi. A városhatárt átlépve fogtam fel csak igazán hogyan jutottam el idáig. A kocsim öreg volt, rá fért volna még némi pofozás, de ez legyen a legkisebb dolgom. A csomagtartó véres volt, az inkább zavart egész úton, a szagot éreztem magamon is. Ha a boszorkány ilyen könnyedén elárulhatja, hogy bízhatna benne? Megrázom fejem és a távolban ücsörgök még egy kicsit. A dühöm felülemelkedett rajtam, részben legalábbis. Kérdőre akartam vonni, szembesíteni a döntésekkel, amiket meghoztam, tudatosítani benne, hogy azzal, ha az ember hátat fordít és azt hiszi egyedül biztonságban lesz egy teljesen idegen városban, akkor nagyot téved. HA én ráleltem ilyen könnyedén, más még annyi udvariassággal sem lenne felé, hogy ne csak az ajtót törje rá, hanem egyből a házat gyújtsa fel.
Az ajtón belépve először elgondolkodom, hogy kopogjak-e, aztán rájövök, hogy érkezésemről valószínűleg azóta tud, hogy kint ültem pár háztömbnyire innen. Ha nem is tudta pontosan ki az, érezhette a jelenlétem. Lenyomom a kilincset, beljebb lépek.
-Jobban meg kellene válogatnod a boszorkányokat, akikkel üzletelsz. Abban városban senki sem tud titkot tartani.-emlékeztetem, de minden bizonnyal a következő lépésem felé viszi a vér szagát.-Nem fogom bántani, sosem tenném.-biccentek Hope felé, egy halvány, de látható mosollyal, ahogy a lánya rám kapja tekintetét a neve hallatán. Mintha pár hét alatt többet nőtt volna, mint az eddigi hónapokban összesen.-Azt hiszem beszélnünk kellene pár dologról. Kezdésnek mondjuk arról, hogy miért ne osztottad meg velem ezt a tervet? Arról, hogy a falkád egy nyomorult szó nélkül rám hagytad, és tudtommal mindenki kapott legalább annyit, hogy elmentem, ne keress.-nem lépek beljebb, ameddig eddig jutottam, ott megálltam. Tisztes távolban tőle, s bár szemem nem szór szikrákat, tudom, hogy állkapcsom ismét éles ívet ad arcomnak, és testtartásom is dühömről árulkodó.-Én nem fordítok hátat.-jelentem ki, bár legutóbb én voltam az, aki távozott. Azt a vitát felesleges lett volna folytatni. A vége valószínűleg ugyan az lett volna, mint aminek hála most itt állunk. Egy idegen város lakónegyedének kellős közepén, egy lenyomozhatatlannak hitt, de szépen berendezett házban. Távol a vámpíroktól, a falkától, a múlttól. A jelen kérdéseivel és sérelmeivel viszont felszerelkezve, mint egy háborúba készülő katona.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

Hayley otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Avarina Otthona
» Elijah új otthona
» Suzie & Tekergő otthona
» Khalid és Taylor otthona
» Daisy E. Sutton otthona

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: A határokon túl :: Seattle :: Lakónegyed-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •