Feszülten figyeltem őt. Mintha egy másik világba merengett volna el, látszólag csupán a teste tartózkodott a szobában, a lelke és a gondolatai valahol máshol jártak. Nem hibáztattam őt, sőt, mintha magamat láttam volna, miközben egy-egy gyenge vagy éppen csak egyedül töltött pillanatomban a saját tragédiáimon rágódtam. Az üveges tekintet, a néha megránduló szájszél, a magába fojtott levegő mind jelei voltak annak, hogy most akkor se venné észre a jelenlétemet, ha felgyújtanám a konyháját. Csakis magamból tudta kiindulni: néha, amikor betörtek az emlékeim annyira agresszíven markolták meg a lényem elemi részeit, hogy képtelen voltam a külvilágra figyelni. Elmerengtem, átadtam magamat a képeknek és egy pillanat erejéig azt hittem, újra a régi életemet élem. Egyszerre megnyugtató és gyötrő percek voltak ezek, amelyek jó emlékek esetében a valóságosság ígéretével kecsegtettek, míg a fájó képek elérték, hogy legszívesebben ki akarjuk tépni a saját szívünket a mellkasunkból. Éppen ezért a térdeimre könyörögve, a teáscsészével szemezve vártam, hogy olyan állapotba kerüljön, amely reálisnak mondható.
- Micsoda? – Felkaptam a fejemet, amikor megszólalt. Ösztönös reakció volt, hiszen nem hittem a fülemnek. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ám azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy Doyle ilyesfajta titkot őrizget. Én legyek az utolsó, aki követ vet rá, ezért is fogtam vissza magam: mindössze bólintottam egyet és némi csendbe burkolózva tudatosítottam magamban, hogy nem csak az elmúlt percekben, hanem évek óta elhallgatta előlem ezt a fontos információt. Bár, neki sokkal nehezebb volt a helyzet, mint nekem.
- Nem ítélkezhetek. – Mondtam elfojtott, halk hangon, ugyanakkor véletlenül sem akartam képmutatónak tűnni, remélem, hogy észreveszi az őszinteséget, amibe a szavaimat burkoltam. – Évszázadokkal ezelőtt ölték meg a fiamat és a mai napig képtelen volt eltenni láb alól azokat a boszorkányokat. – Megkerestem Doyle tekintetét. Egyszerre volt bennem bosszúvágy, bűntudat, gyengeség és némi tisztelet, amit a régi kovenem iránt éreztem. Arról nem is beszélve, hogy egyedül kevés lettem volna a csapat megtizedeléséhez, ezért nem túl bátor módon, mégis a visszahúzódást választottam. Nem volt meg bennem az erő ahhoz, hogy szembenézzek a démonokkal. – De ha a feleségedben ott vannak a boszorkánygének és talál valakit, aki visszaadja az erejét… sokkal veszedelmesebbé válhat, mint amilyen most. Talán már most sem egyszerű vámpír. – Mondtam ki a lehetségesen nyilvánvalót. Egy dühös keverék vérű bármire képes. Egy őrült volt nej pedig még többre.

kayla & giles

i need to protect her

Egy nagy mosoly es könnyek. Hiányzott az első négy foga de istenemre mondom, soha nem láttam olyan büszkén mosolyogni az unokámat, mint aznap este. Odaszaladt hozzám és szorosan átölelte a derekam. Veled meg mi történt, angyalom? – karjaimba zárom. Mintha örökké ott akarnám tartani. – Sikerült nagyapa! Dave segített kihúzni a mozgó fogakat! – beszéde persze nem tökéletes. Sziszeg és nehezen ejti ki a betűket. – Mindet a párna alá, gyorsan, gyorsan! – terelem a szobája feĺé és már szalad is, hogy megfürödjön. Mikor visszaérek a forró teával, már ágyban van és a kedvenc könyvélvel vár. Elmosolyodok. Hideg téli este van. Nyakig húzom rá a takarót.
A harmadik fejezetnél elbukik apró feje. Becsukom a könyvet, felkapom a bögrét es felemelkedek a székből. – Papa. – visszafordulok. – Mi az, angyalom? – ķönnyek szöknek szemeibe. Kis arca kipirosodik. – Négy fog. Szerinted elég lesz a fogtündérnek, hogy segítsen? – mellé fekszem az ágyba és magamhoz vonom. – Segítsen, miben? – összeszedi erejét de szorosan megmarkolja ujjaimat. – Meggyógyìtani nagymamát? – úgy érzem megszakad a szìvem. A feleségemet semmi nem tudja meggyógyítani. Erre itt ez a kis angyal aki kihúzta négy fogát, egy kívánság érdekében. Professzor vagyok de hirtelen nem találom a szavakat. Elvesztek. Az unokám sír, én sírok. Így alszunk el.
A nő szavai rángatnak vissza a valóságba. Halott. Eltemettük. Ez azonban nem a teljes történet. Felsóhajtok. Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Nem akarom tovább hordozni ezt a titkot de azt sem akarom, hogy magát okolja. Közel áll hozzám, mintha a lányom lenne. Amikor elvesztettem a feleségem, mellettem volt. Amikor eltemettem a testét mellettem volt. Amikor osszezuhantam az egyetemen miután előadást tartottam egy női áldozatról akit nyílvánvalóan vámpírok végeztek ki, ő talált meg, vezetett haza és készített teát. Akkor viszont nem engedtem, hogy ott legyen amikor elvesztettem a lányomat. Amikor a halottnak hitt feleségem kitörte a nyakát. A lányunk vagy én. – Könyörögtem, a térdemre esve könyörögtem neki. – fordulok Kayla felé. – Amikor a lányomat a karjaiban tartotta, könyörögtem, hogy engem öljön meg és ne őt. Hiszen olyan fiatal volt még és én olyan öreg. Én már éltem eleget. Láttam eleget, Kayla. – Akkor és ott, meg akartan halni. Azt akartam, hogy a lányom éljen és felnevelje a gyönyörű unokánat. A feleségem viszont másképp döntött. Ő engem akart. Maga mellett. Örökké. – Soha nem mondtam el neked mert féltem tőle, hogy elítélsz amkért életben hagytam. Mielőtt meghalt alkut kötött egy vámpírral. Tudtad, hogy ő is boszorkány volt, akárcsak te? – reszketek. Öreg vagyok és félek, hogy elvesztem a nőt akire lányomként tekintek. Talán ezért akarna őt is elvenni tőlem. Nem tudom állni a tekintetét. Elforďíton a fejem és hallgatásba burkolózom.

Szívesen megforgattam volna a szemeimet, de tudtam, hogy gyűlöli, így nem tettem. Megvolt közöttünk a kölcsönös tisztelet, az odafigyelés, akkor is, ha csak szökőévente egyszer láttuk egymást: sok mindent köszönhettem neki és megtettem volna érte, de soha nem jelentett jót, ha találkoznunk kellett. A kapcsolatunk túlmutatott a szokványos barátságon, szövetségesek voltunk, ha együtt keveredtünk bajba, akkor valahogy mindig kilábaltunk belőle. Ismerte az erőségeimet és a gyengéimet, cserébe élvezhettem a támogatását és tudtam, ha bajban vagyok, ő ott lesz a hátam mögött. Évtizedek óta voltunk egymás életének részei, persze, hogy ugrottam, amikor közölte, hogy az egyetlen kincse veszélyben van.
- Csak vicceltem! Jézusom, Doyle, a humorérzékedet is ellopták? – Ki az a hülye, aki kacarászna, mikor az unokája élete forog kockán? Megbíztam benne, de akkor sem hibáztattam volna, ha a szavaimnak megfelelően cselekszik és első dolga lett volna elrángatni a fenyegetőkhöz. Meglett volna az oka rá. És biztosan lett volna egy terve a mentőakcióra is.
- Mielőtt túlzottan átcsapnánk érzelgősbe, csak annyit kérdeznék, mi a terved? Meg akarod keresni őket? Oda akarsz menni? Esetleg vársz? – Tőle bármi kitelik és jobb volt felkészülni az összes lehetséges eshetőségre, minthogy felkészületlen legyek. Az improvizációs képességeim híresen rosszak voltak, soha nem sült ki abból jó, ha hirtelen felindulásból, kellő felkészültség nélkül cselekedtem. Kellett a stabilitás, némi biztos talaj akkor is, ha a veszély-és vészhelyzet borítékolható volt. Haditerv nélkül nem sétálhatunk be az oroszlán barlangjába, akkor sem, ha idegesek és feszültek voltunk, mint most Giles. Úgy pattant fel az asztaltól, mintha szellemet látott volna, az asztal megremegett a sebességétől, hát még attól, ahogy a kezébe akadó első könyvet lecsapta rá! Jómagam nem rezzentem, inkább a vaskos kötet után nyúltam, aminek a szerzője Violetta Doyle volt. Bonyolult olvasmány még a magamfajta sokat éltnek is, a nő tudása legjavával töltötte meg a lapokat… Doyle-nak soha nem mondtam ki, de valószínűleg ez lett a nő veszte.
- Láttam meghalni, ő nem lehet. – Megcsóváltam a fejemet. Nehezemre esett tárgyilagosan fogalmazni, elvégre a feleségéről volt szó, akinek a megölését egyikünk sem tagadhatta le, de legalább egyikünknek annyira fájó volt, mintha kifacsarták volna a szívét. – És te is láttad. – Emeltem a férfira a tekintetemet. Ketten együtt nem hibázhattunk ekkorát. – Gyűlölte a vámpírokat, pont, mint te. Ha valamilyen lehetetlen balszerencse folytán át is változott volna, soha nem ártana a családjának. – Én mutassam be neki az egykori hitvesét?

kayla & giles

i need to protect her

Soha nem voltam a szavak embere. Ahogy egy bosszúszomjas suhanc sem aki gondolkodás nélkül áldoz fel mindent s mindenkit, csak, hogy megkapja amit akar. Öreg voltam én már az ilyen játékokhoz és túl intelligens ahhoz, hogy résztvevőként asszisztáljak egy közeli barátom halálához. A probléma viszont az, hogy akárki is áll ennek a hátterében, tudja jól, hogy nem csalom kelepcébe a barátaimat. Kortyolok egyet a teából amíg a nő helyezkedik és elkészíti a sajátját. Vele ellentétben az én teámban nincs nyoma cukornak csak egy csepp tejnek. Hiába. Angol véremet ezúttal sem tudom levetkőzni. Bólintok. Persze, hogy Izland, jó választás. Az egyik legbiztonságosabb hely ahol most lehet. Arról nem is beszélve, hogy bár talán csak két ember tud a létezéséről, többen is szemmel tartják az unokámat. Bár nem szeretek belekeveredni semmibe, a segítségemet mindig meghálálják. Elmosolyodom aamikor válaszol a kérdésemre és megcsóválom a fejemet. – Ha valóban tartanál ettől, ha úgy igazán félnél tőlem és tényleg kételkednél abban, hogy megbízhatsz bennem, soha em kortyoltál volna bele a teába. mert felbukkanni akkor is felbukkant volna. Kayla soha nem hagyna cserben. Ahogy én sem őt. – Tudod, hogy mellettem soha nem vagy biztonságban. – mondom ki nyìltan amit ő is tud. Nem szeretem rejtegetnj az igazságot. - Ahogy azt is tudod, hogy megvédenélek az életem árán is. – Bár a szavaim talán megkövetelnék de nincs bennük érzelem. Volt. Annak idején. Szenvedélyes férj és apa voltam. Romantikus idióta. Ma pedig logika és hidegvér él bennem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem mennék tűzbe az unokámért vagy éppen a velem szemben ülő nőért. - Lassan! Mielőtt megégeted magad. szólók rá, mintha az apja lennék pedig mindketten tudjuk, hogy több száz évvel idősebb nálam. Na nem mintha ez megakadályozna abban, hogy atyáskodjak felette. A szemeim előtt ő az a fiatal és törékeny gyernek aki a lányom volt. Az a nő aki feláldozta volna magát a vámpíroknak. Az a nő akinek a könnyeit az ujjbegyemmel töröltem le és az a nő aki némán ült mellettem amikor eltemetkeztem a gyászba a temetőben. Megcsóválom a fejem. Van egy nő. Megremeg kezemben a csésze. A könyveimhez sétálok. – Nem. Nem lehet - csóválom meg a fejen es hirtelen vágom a könyvet az asztalra. – Nem! – csapom az öklöm a könyv mellé. – Tudod, hogy ki az. De ez nem lehetséges. – a nő kérdő tekintetére ujjaim orrnyergemre futnak mintha csak egy megszülető fejfájást akarnék elzavarni. – Nem lehet, mert megöltük. – látom a tekintetét amikor rádöbben kiről beszélek. Csak ő tudhat az unokámròl mert az ő unokája is. Közel hajolok Kaylahoz. Nem fenyegetően. Megtörten. – Hogyan lehetséges ez?

Nem mindig, sőt, általában nem jelentett jót, ha Giles száma jelent meg a telefonom kijelzőjén. Szövetségesek voltunk, már-már barátokká lettünk, miután megismerkedtünk az egyetemen. A professzorom volt, ami nem elég egy, a miénkhez hasonló ismeretség kialakulásához, de ha nem döntöttem volna úgy, hogy vénség létemre magamra öltöm a kíváncsi diáklányok ruháját, valószínűleg soha nem futottunk volna össze. Véletlenül találtam rá a katedrán állva, eltévedtem az épületben és rossz előadóterembe mentem be: gyilkosságról beszélt, az öléshez kapcsolódó gondolatokról és láttam a szemeiben a tapasztalatot, hangjából kihallottam, hogy nem csupán elméleti síkon pedzegeti a témát. Felismertem a hozzám hasonlókat. Mindössze fél óra kellett hozzá, hogy magamra ismerjek benne… nem az a fajta volt, aki szórakozásból, szórakoztatásból vagy örömből ölt, hanem az, aki kényszerből, kötelességből tette, mint én a legelső alkalommal és azt követően néhányszor. Magával ragadott, muszáj volt megszólítanom.
Most pedig a konyhájában ültem, teáscsészét szorongattam a kezemben és néhány képeslapot bámultam. Cukrot öntöttem a teába, hiába, édesszájú vagyok, nincs ember, aki elsőre eltalálná az ízlésemet.
– Izland nagyon jó választás volt. – Giles-re néztem, majd vissza a papírokra. Hozzájuk értem, megforgattam az egyiket az ujjaim között, de nem olvastam el a rájuk írt szöveget. Az Doyle és az unokája magánügye. – Felejtsd el, amikor azt mondtam, túl óvatos vagy. – Nyugodtnak tűntem, de egyre nagyobbakat kortyoltam a folyadékba, ami jelezhette, hogy nem állok a helyzet magaslatán. Hogy keveredtem bele ebbe? És miért hittem azt, hogy mostanában a viszonylag nyugodt napjaimat élem? Tényleg igaz, hogy az ördög sohasem alszik és az az ördög, aki engem szemelt ki áldozatául, nagyon ravasz jószágnak tűnt. Képtelen voltam zöld ágra vergődni vele.
- Most közölted, hogy valaki engem akar az unokádért cserébe. – Szerinted hogy vagyok? Kettőt találhatsz. – Arra várok, mikor kapsz el, kötözöl meg és dobsz be a csomagtartódba. – A képeslap még mindig a kezemben volt és hiába beszéltem, agyban a papírdarabra koncentráltam. – Mióta kihúztál a karmaik közül, nem szoktam vámpírok társaságába keveredni. – És ez nem mostanában történt, jó tíz éve volt, hogy a vérszívók sajátos módon akarták a segítségemet kérni és az erőmmel előrébb jutni. Ha nem lett volna Giles, otthagyom a fogam.
– Gyanakszol valakire? Könnyebb lenne, ha tudnám, merre kell tapogatóznom. – Bármilyen tipp jól jöhet, ha másra nem, azért hogy kihúzzuk az illetőt a listáról. Vajon hány női vámpír ismerőse lehet, akit behívott magához?

kayla & giles

i need to protect her  

A forró tea a csészében gőzölögve várja a boszorkányt miközben aprót kortyolva sajátomból lapozok a következő oldalra. Az öreg Charles Dickens mindig is képes volt elvarázsolni. Ay olvasás pedig remek terápia a léleknek. Legalábbis Liana mindig ezt mondja Kiköpött anyja. A lány akinek küldetése, hogy körbejárja és megváltoztassa a világot, ami elől évekig rejtegettem, a saját biztonsága érdekében. A képeslapok amik mindennapjaikat egy jól örzött syéfben töltik, ma az asztalon heverne kiteritve minden idegen szemne. Mindet az unokám küldte. Egyiptom, Vietnam, Párizs, Velence, Budapest, Prága... és még sorolhatnám merre szolgálta már mások életét és merre önkénteskedett, hogy jobbá tegye a világot, most pedig az északi országokat vette célba. Izland az első állomás. A vámpir fenyegetése miatt viszont lehet, hogy ez lesz az utolsó.  
Nem hallom meg amikor először kopogtat. Túlságosan is magával ragadnak a sorok. Másodjára emelem csak meg a fejem és becsukva a könyvet emelkedek meg, hogy ajtót nyissak. Olyan megtévesztő. Apró teremtés. Egészen hasonlit a lányomra. Kivéve persze, hogy Kayla egy több mint ezer éves boszorkány, a lányom pedig halott. Nem vagyok az ölelések hive és ezt ő jol tudja Utat engedik neki az otthonmba és töltök magamnak még egy csésze teát. Vajon mikor ittam meg? Melyik sor rabolta el annyira a figyelmem, hogy fel sem túnt, a saját csészém üres. - Minden amit kértél. - mutatok a képeslapokra, egz rajra amit nzilvánvalóan egy gyermek készitett és az apró tincsre az asztalon. - Ez mindenem ami hozzá köt. - se fénykép, se egy telefonszám. se semmi több Amikor elvesztettem a lányomat is, megfogadta, hogy többé nem vadászok. Leélem a maradék időmet és megvédem az unokámat. Többnyire sikerült is. Olykor-olykor kisegitem a helzi erőket de nem keveredem mélyebbre annál ami muszáj. Nem tudom hát, hogy kivel van dolgom ezuttal és, hogy a vámpir honnan tud Liana létezésérl. Még Kayla is csak tiz évvel azután tudta meg, hogy megismertem. - A véredet akarja Kayla. Az életed az ő életéért cserébe. - megcsóválom a fejemet. Akárki is a nő, jól tudja, mi a gyenge pontom, ahogy Kayla is tudja. - Azt tudm, hogy egy nőről beszélübk és azt is, hogy vámpir. De azt nem, hogy volt képes bejutni a házamba anélkül, hogy behivtam volna tehát ismernem kell. - folytatom tovább a gndolatmenetet majd hirtelen elhallgatva fodulok ismét a nőhöz. Félldalas mosolyra húzom a szám mikzben magam is helyet foglalok. -  Hogy vagy Kayla?