Visszafogott, de határozott lány voltam és vagyok, a különbség az életformámmal van, ami jó néhány dolgot megváltoztatott rajtam és bennem. A fizikai erősödés lépcsőin egyre előrébb jutva, egyre kevésbé érdekel a divat, nem vagyok cicababa, hajam kócosan omlik vállamra, néha lazán összefogva, idomaim szűk farmer és kényelmes póló rejti el a sok szem elől, a magassarkú pedig egyenesen taszít. A személyiségemben történő változások inkább pozitívan hatottak az életemre. Nem vagyok visszafogott, ami a szívemen, az a számon, régen ahhoz is komoly erőfeszítés kellett, hogy bárkihez odamenjek, kérdezgessem vagy csak pusztán bemutatkozzam. Kicsit nehezemre esik a múltamról beszélni, de kinek nem. Néha rémálmaim vannak, néha a rémálmaim valósággá válnak és rajtam csattannak. Előszeretettel kezdek meredek dolgokba, nem meglepő, bármit megteszek a céljaimért, s így önfejűnek mondható típus vagyok. Egy dolog, amit nehezen viselek, az a hazugság, egyenes emberként talán ez sem meglepő. A helyzettől függően ugyan, de nem szívesen hadoválok, arcomra szinte minden apró jele kiül annak, ha valakivel nem értek egyet. Azt viszont, hogy vadász vagyok megtanultam jól elrejteni a világ elől. Amit még így könnyen észrevesznek, az a szívverésem, hisz jól tudom, hogy az ember pulzusa úgy változik, ahogy a kimondott szavak igaza.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Lábam alatt hangosan ropognak a száraz, elkorhadt fák kérgei, ágai, lehullott levelei. A sötétség egyfajta vonzalmat ébreszt bennem, bár a pókoktól és a kígyóktól még így is tartok. A tűzifa szedését leginkább én vállalhattam el, mivel a többiek már a kelleténél előbb jól érezték magukat, így az utánpótlásról nem igen tudtak gondoskodni. Lehajolok egy fadarabért, ahogy felnézek egy bagollyal találom szembe magam, minek szájába egy egér szerű húscafat lóg. A hideg kiráz a puszta látványától is. Visszafordulok, lépteim lassúak, halkabban közelítem meg a táborhelyet. Egy órája mehettem el, lassú voltam és bejártam a fél erdőt, pusztán kíváncsiságból. Valamiért vonzottak a régi templomromok, de ahogy valami furcsa hang csapja meg a fülem, és félek, a csendtől, ami annak a jele lehet, hogy eltévedtem, telefonomért nyúlok. Hallom, ahogy nem sokkal előttem csörögni kezd, de választ nem kapok, noha ez is elég ahhoz, hogy az irányt be tudja saccolni.
A csend nyomasztóan ül a vállamra, a levegőben furcsa szagra leszek figyelmes. A számban társul hozzá a jellegzetes íz, de nem veszek róla tudomást. Elkönyvelem, ezt is csak beképzelem, ahogy vállamra eső pókot az előbb. A tábortűz haloványan pislákol fel előttem, és ahogy barátnőm mellé lépek, úgy ejtem ki kezemből az összegyűjtött tűzifát, rá a még pislákoló lángra, mely így kialszik. A sátrak körül elhelyezett lámpák fénye viszont épp elég világosságot nyújtanak és ezzel kezdetét veszi az életem azon szakasza, ami rémálomból és félelmekből tornyosul egyre feljebb és feljebb, maga alá gyűrve. Persze ekkor ezt nem tudhattam. Felsikoltok, amikor a többi barátom véres testére is rápillantok, rohanni kezdek, ki a főút felé. A közeledő fénycsóva túl közel kerül hozzám, elvesztem a tudatom, a testem szinte lebegni kezd. Üresség, semmi más nem vesz körül, csak az üresség.
Két hónappal később kilépek a kórház ajtaján. Újra járok, vagy inkább bicegek, testem minden pontja sajog. Két hónap rémálmokkal töltött éjszaka, nyugtalanság és hazugságok. A nyomozást lezárták, vége van.Mégis...Mégis valami nem hagy nyugodni. Hát ennyi lenne az egész? Ilyen egyszerűen véget érhet a barátaim élete? Egyedül vagyok, a szüleim szó nélkül visznek haza, a kocsiban a nyomasztó csend a hangulatomon nem éppen változtat. Ágynyugalomra ítéltetett, amit két hétig bírtam is. Majd úgy döntöttem, ideje visszatérni a suliba. Leérettségiztem. A sarkított történetem ennyi. A rémálmaimról nem beszélek, bár a pszichológus mindent megtesz, mert szerinte ezzel fel tudnám dolgozni az engem ért traumát. Tudom, mit láttam, mégsem hisznek nekem, azt mondják, amikor elütött az autó, erős agyrázkódást kaptam Tudtam, hogy mit láttam. A barátaim összerakott testét, ahogy vérük nyakukból patakokba bugyog ki. Az álmaim pedig épp ennek a képnek a formájában nyomasztanak hónapok, sőt immár évek óta. Egy év, majd még egy. Elköltöztem, új életet kezdtem, olyanok mellett, akik hittek nekem, akik nem akartak megváltoztatni, akik ugyanúgy hitték, a világ nem fekete és fehér, és nem az emberiség, inkább a természetfelettiség uralta.
-Ideje pihenned kislány.-hallom a fülem mögül, de tovább püfölöm a zsákot, az izmaim, minden végtagom sajog, de muszáj erősebbnek lennem, mint amilyen vagyok. A nyomozgatásom jól halad, a helyszín szinte adott, hisz a misztikus kisváros örök életre szóló élményt adott nekem.
Egy erős kéz fogja meg vállam, fordít maga felé, de gyorsabb vagyok, átkulcsolom a kezem a kezén, és könnyedén rúgom ki alóla a saját lábát.
-Ideje lenne megtanulnod, nem vagyok kislány.-makacskodom mosolyogva, kezet nyújtva felé, ezzel hibát vétve, a földön végzem, a távolból csak a nevetés halk moraját hallom.
-Soha nem tanulsz a leckéből.-perzseli bőröm lehelete, ahogy fölém magasodik, maga alá gyűr. Az edzés egyik része az oktatás, illetve a folyamatos kiokítás. Már hozzászokhattam volna, mégis nehezemre esik ezt beismerni, még közel sem vagyok olyan erős, hogy elbírjak egyedül bárkivel is. Mondhatni a terepgyakorlat is várat még magára.
Újabb egy év, immár úton vagyok, nyakamban a furcsa medállal, amit mindenki megcsodál, én pedig egyre inkább érdekesnek tartom, hogy míg nekem ez egy kacat, amit a családi holmik közül túrtam elő, addig másoknak kirakatba való antik darab. Egy furcsa alakú medál, egy még furcsább címerszerű valamivel. Az utam visszahozott oda, ahonnan egyszer elindultam, ami a rémálmaim melegágya volt. A múltamba és a kiderített információkba kapaszkodva olvadok be a helyi fiatalság köreibe, hogy egyedül is helyt próbáljak állni. De kételkedem, és ezt más is tudja. Olyan valaki, aki kevésbé akar a frontvonalon tudni, mindinkább a hátsó sorban, a moziban, ahogy az üdítőt szürcsölve nézem a műsort. Ideje elégtételt venni az elveszett barátaimért és belekezdeni valami igazán meredekbe, valami igazán újba. Vadásszá válni és megtapasztalni az igazi fájdalmat. Kissé mazochista hozzáállás, de nincs mit tenni, a megrögzött mazochizmus vagyok.