Sokaknak ismerősen cseng a családi nevem, amikor bemutatkozom, de valami miatt fura hatást kelt és nem jó értelemben. Látom az embereken, hogy tudják honnét jöttem, de még se vallanák be, de ezt mondjuk nem is csodálom. Eléggé fura családból származom, azt is mondhatnánk, hogy a családom egyelő egy falkával.

Seattle-ből származom, ha pontosan akarok fogalmazni, akkor az egyik legnagyobb birtokon jöttem világra. Igen, édesanyám még ezt is úgymond elszúrta, vagy pedig én. Ez már csak részlet kérdése, mert a lényeg az, hogy abban a házban láttam meg a napvilágot, amelyikben a mai napig élünk mi és apám barátai. Hatalmas ház, hiszen egy kisebb farkas csapat él ott. Van két bátyám, akik szintén farkasok, meg persze a szüleim, meg apám emberei. Szóval vagyunk egy páran, de a legidegesítőbb az, hogy én vagyok az anyámon kívül az egyetlen női tag. Roppant frusztráló tud lenni egy idő után, főleg amikor azt tervezik, hogy melyik férfi érdemli meg a kezedet. Na, ezek után ne csodálkozz, hogy a Whitmore egyetem falai között kerestem menedéket.
Tisztán emlékszem a boldog gyermek éveimre. Emlékszem arra, hogy mennyire vártam mindig, hogy újra áthaladjak a hatalmas vaskovácsolt kapu alatt, végig fussak a kocsibehajtón egészen a házig amikor távol voltunk, de ez is szép lassan megváltozott, ahogyan a széliránya is megváltozott. Szerettem gyerekként a bátyáimmal lógni, pedig sokszor kihagytak a játékból. Mindig azt mondták, hogy még túl kicsi vagyok ehhez, vagy hogy ez nem lányoknak való. Majd egy idő után teljesen megváltoztak. Akkoriban nem értettem, hogy mi történt és miért lettek ennyire mások. Soha nem gondoltam volna, hogy a farkasok tényleg léteznek, mármint ilyen formában, de alig, hogy 14 lettem rá kellett ébrednem, hogy a világ egyáltalán nem olyan amilyennek elképzeltem. A szüleim úgy gondolták, hogy nekem is muszáj farkasnak lennem, más különben szégyent hoznék a családra. Én nem akartam az lenni, pedig sokan lettek volna a helyemben. Sikerült is körülbelül másfél évig húznom az időt, illetve a lázadásomnak köszönhetően úgy gondolták, hogy még nem vagyok elég érett hozzá, de végül csak sikerült csapdába csalniuk.
Majdnem 16 éves lettem, amikor előtte pár nappal megöltem egy ártatlan lányt. Tisztán emlékszem a lányra, az arcára, arra ahogyan a könnyei végig folytak az arcán és a könyörgésére. Ma már tudom, hogy nem ölte meg a bátyámat, hanem az egész csak egy csapda volt. Egy dolgot soha nem tudtam volna megbocsájtani senkinek se, ha bántják a családomat és pontosan ezt játszották ki ellenem. Végül pedig farkas lett belőlem. Dühös voltam, gyűlöltem mindenkit a birtokon, így maradásom se volt.
Eltűntem azon az estén és az erdőben találtam menedékre, de nem sokáig, mert apám egyik embere megtalált. William kedves volt hozzám és nem mondott semmit se. Egyszerűen csak helyett foglalt mellettem és türelmesen várt. Figyeltem a holdat, hallgattam a szellő játékát a falevelekkel. Csodálatos este volt, de még se tudtam annyira élvezni, mint szerettem volna. Lehunytam a szememet és próbáltam megnyugodni, végül pedig ott a lombok alatt álomba szenderültem. Amikor újra felébredtem, akkor már az ágyamban voltam és újra ember voltam. Valaki figyelt engem és megpillantottam William-et. Mosolyogva nézett engem, majd közelebb jött. - Jó reggelt Faythe és boldog születésnapot. - mondta kedvesen, majd pedig egy apró karláncot kaptam tőle. A mai napig viselem ezt az ékszert, pedig sok minden változott köztünk is, de még se tudnék ettől megválni. Az ünnepség se volt már olyan, mint régen, de legalább hamar újra a szobámban lehetettem.
Nem voltam attól a pillanattól kezdve már ugyanaz a naiv és ártatlan kislány. Sokkal inkább kimondtam azt amit gondoltam, s próbáltam az akaratomat egyre jobban érvényesíteni, illetve kerestem a kiutat ebből a "börtönből". Sokáig nem bírtam megbarátkozni a dolgokkal, azzal amit tettek, de nem voltam egyedül. William mellettem volt végig, s segített amikor tudott. Mindent elmondott erről a dologról és eleinte mindig velem tartott, amikor farkas lettem. Féltem attól, hogy esetleg valakit újra bántani fogok, de szerencsére nem így lett. William és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de soha nem léptük át azt a határt. Mindig nemet mondtam neki, mint minden férfinak ott a lakásunkban. Nem akartam senkinek se megadni magamat, pedig vonzódtam a "megmentőmhöz", de még se adtam be a derekamat. Végül ő tanított meg az önvédelemre is, mert amint kiderült, hogy egyetemre akarok menni muszáj volt. Eleinte utáltam, de végül megszerettem ezt az egészet. Főleg, amikor én is tudtam neki fájdalmat okozni, vagy egy-egy ütéssel betalálni. Végül pedig, amikor elhagytam a családi házat úgy kerültünk egyre távolabb egymástól. Nem értett már meg úgy, mint korábban. Pedig most is szükségem lett volna rá.

Végül pedig elérkezett a várva várt nap. Elhagyhattam ezt a birtokot és elfoglalhattam a kollégiumi szobámat. Úgy éreztem, hogy végre a magam ura lehetek és végre a saját törvényeim szerint élhetek. Természetesen itt se minden úgy alakult, mint elterveztem. De már meglepő lenne, ha bármi az életemben úgy alakulna, ahogyan szeretném. Mindig is szerettem a történelmet, így egyre inkább érdekelt az egyetem "sötét" titkai is. Nem voltam rest a szabadidőmben régi könyveket bújni, vagy éppen titkos alagutakat keresni. Legjobban éjszaka szerettem járni a sötét és kihalt folyosókat, mert ilyenkor még több titkot lehetett megtudni az itteni emberekről. Sok ember ilyenkor már az igazak álmát aludta, de engem ez soha nem érdekelt. Szerettem a veszélyt, szerettem az is, hogy olyan dolgokat tudhatok meg amiket más emberek nem is sejtenek. Egy dolgot már megtanultam otthon is, hogy az információ hatalmat jelent.
Szép lassan rájöttem, hogy a jóképű professzor milyen sötét titkokat rejteget lent a pincéjében. Ohh, ha azt látná valaki, akkor biztosan azt hinni, hogy maga Frankenstein laborjába tévedt, de akkor ez az illető nem is tévedne olyan nagyot. Sok embert megrémített volna már az első pillanattól az amit én láttam először, de engem inkább kíváncsibbá tett. Többet akartam tudni. Tudni szerettem volna, hogy pontosan mik is zajlanak itt.
A sok év alatt mindenre fény derült. Tudtam jól, hogy vámpírokkal kísérletezik és hogy milyen "társaság" tagja is a drága professzor úr. Egy idő után megtaláltam a titkos feljegyzéseit, amiket előszeretettel csentem el, másolta le, majd pedig visszaraktam mintha mi sem történt volna. Unalmas perceimben pedig előszeretettel olvastam el ezeket. Igazi kikapcsolódást nyújtottak, de ami még érdekesebb volt, hogy nem csak az ő jegyzeteit találtam meg, hanem az elődjéét is. Egy bizonyos Gilbert-é volt a dokumentum. Néha azon töprengtem, hogy vajon ki volt a rosszabb a "mi" professzorunk vagy esetleg ez a Gilbert. Egy-egy zordabb estén igazi rémálmokat tudtak okozni ezek a feljegyzések, de még ekkor se hagytam abba. Többet és többet akartam tudni és meg is kaptam a tudást amire annyira vágytam. De amire nem számítottam az az volt, hogy megtaláltam annak a kislánynak a képét is a dokumentumok között akinek köszönhetően most farkas vagyok. Erre még nem jöttem rá, hogy miért volt benne az egyik mappában, de addig nem nyugszom amíg erre rá nem jövök.
Én lettem az egyetem "fantomja". Minden egyes zugát ismerem, illetve ismerem Dr. Maxfield minden egyes gonoszságát. Nem tudom, hogy mit tenne velem, ha ezt megtudná, de nem áll szándékomban ezt közölni vele, de hogy előttem semmi se marad titokban az biztos. Pontosan tudom, hogy egy Gilbert nevű lány is ettől az évtől színesíteni fogja az iskola társaságát. Már csak az a kérdés, hogy ő közte és az én általam talált Gilbert között van-e kapcsolat?! Azt hiszem erre is hamarosan megkapom a választ...

Információra éhezel? Úgy gondolod, hogy tőlem válaszokat kaphatsz? Akkor nagyon is tévedsz, mert az én titkaimat senki se tudhatja meg....