Megfoszthatnálak a szabad gondolkodástól, torkodra simíthatnám a kezem, erősen, szinte már érzékien fájdalmasan és miközben ajkaidon csusszan végig ágaskodó szemfogam duruzsolva az élet szépségéről, meg arról, hogy véred mily kellemes lakoma lesz nem csupán számomra, hanem annak is akivel megosztom, másodpercek alatt csaphatnék kívánatos nyakadra. Nem kegyet gyakorolok, hogy nem teszem ezt meg. Ó ne gondold! Véred mámora ott dobog a fülemben, érdes tamtamja szinte perzsel mint a vidék ahonnan származol. Dühöd, vagy éppen a haragod mely most még annak szól, hogy megzavartam egy számodra fontosnak vélt beszélgetést szinte torkon üt, és legszívesebben levegőként szippantanám magamba. Adj még a csillapíthatatlan mérgedből!
Tán nem is sejted, hogy mennyire ismerős az érzés ami beborít téged, hogy mennyire képes vagyok együtt szakadni bele veled, hogy mennyire átérzem a kínt, hogy kapaszkodj valakibe aki nem is tudja tán mennyire fontos a számodra. Tökéletesen tudom min mész keresztül, csupán az a néhány lépcsőfok választ el tőled, hogy én már tudom milyen érzés ezt örökre elveszíteni. És nem úgy örökre, ahogyan ti emberek vélitek, hiszen számotokra a halállal végződik minden. Számunkra, kárhozottak számára ott kezdődik. Mikor mindent neki adnál valakinek, mikor mindent feláldoznál, mikor az egész világot a lábai elé terítenéd, és véredből rajzolnál vörös szőnyeget, hogy legalább addig érezhesd,amikor a hangja olyan pokolian hiányzik, hogy legszívesebben visszhangot gyúrnál az utolsó szavaiból és sziklaszirtek közé vetnéd, hogy azok örökké dobálják meg nem szűnően. De ő többé nem felel, mintha számodra és számomra ugyanúgy bezárult volna egy ajtó és soha többé nem nyílna ki. Ostoba vagy ha úgy véled, hogy az a lány, az a barna hajú lány vissza fog térni. Vergődik a múltja és közötted. Te lehetnél a jövő, de az apró gyermek megmásíthatatlanul a múltjához köti. Vajon sejted, hogy miközben melletted alszik el barátként, asszonyként arra a másikra gondol? Vajon érzed, hogy ketté tudna szakadni ettől az érzéstől, és gyermekébe kapaszkodik, hogy egyik irányba se billenjen? Úgy a füledbe súgnám, úgy elmondanám, hogy feloldjam benned a kétségeket, de a haragod most még távol tart. Otthonod vendége vagyok, de nem a lelkedé. Az elméd birtokosa lehetnék, de nem a szívedé.Mégis látod, csak haloványan mosolyodom el, amikor arról tudakolsz, hogy ismerlek vajon? Nyilvánvalóan nem, de ezt nem fogom veled megosztani. Kétkedésben hagylak, halovány szikráját tudatodban, hogy talán ismerős lehetek, tán láttad már pillantásom egy sokkal kellemesebb, sokkal forróbb pillanatban, amikor tested ismerős muzsikát zengve merítkezett meg bennem. Ismerős vagyok már? Ezt lehelem belé az agyadba, ezt a hazug álomképet, melyet azért teszek, hogy némiképpen csillapítsam hangorkánod. Nem óhajtom idő előtt pusztán azért bevégezni ezt az oly régóta vágyott kis játékot, mert felvered a szomszédságot. Nincs kedvem ma éjjel vért ontani, olyanokét meg főleg nem akiknek itt és most nincs helyük.
Figyellek már egy ideje, tudom mire vagy képes, mire képes az a szunnyadó arab forróság benned, hogy mi mindenre vagy képes, ha szabadon engeded. Ellenállásod, távolságtartásod egészen feltüzel, és érezhető a levegővételemből, hogy egészen finoman megremegnek az ajkaim a gondolat alatt, hogy mi mindenre tudnám én használni ezt a szenvedélyt benned.
Elküldenél, a kezed a kilincsre simul, de te is tudod, ahogyan én is, hogy a kíváncsiságod itt fog tartani. Mert az, hogy otthonod emlegetem máris, látod máris megakasztja az elbocsátó mozdulatot. Ó tudtam én, mivel lehet az érdeklődésed felcsigázni, ahogyan azt is tudom mivel lehet ott tartani. A múltad az amelynek mételyében fuldokolsz és keresed azt aki kivezet onnan. De nem az a lány fog neked segíteni, hanem az én hűvös tenyerem mit arra a szilaj szívedre szorítanék, ha hagynád. Egyszerű lenne, hiszen mindig olyan egyszerű egy halandó létét elvenni, kiszívni belőle az utolsó szikráját is a dobbanó létnek, hagyni elnyaklani a porban és úgy tekintetni rá, mint ahogyan az emberek tekintenek a tányér szélén hagyott maradvány csontra. Vagy oly egyszerű lenne rádfeszülni, kihasználni számodra szinte láthatatlan gyorsaságom, és az élet végén belecseppenteni ajkaid közé a saját vérem, ébresztve ezáltal új tudatra, új életre, mit velem kell majd megosztanod. Teremtőddé válni, magamhoz láncolni, és ott járkálni az agyadban, az összes emlékedet elvenni, és magamnak megtartani, hogy többé semmi másra ne tudj gondolni csak a vérre, a mohóságra az éhségre és rám. Hát még mindig nem érted léted mily könnyű kis hanga szálon függ? Hát csillapodj végre, vagy én foglak elhallgattatni!
- No lám! Al-Qamar hercege udvariatlanul visszautasít egy italra szomjazó hölgyet!- jegyzem meg szinte sértetten, válaszra sem méltatva korábbi kifakadásod, vagy éppen kezdve bele, hogy mit is tudok én pontosan Rijádról. De látod, nem haragszom, hiszen nem hull le a gyűrű az ujjaimról, hogy magamat kell kiszolgálnom. Elsétálok. Könnyed, ruganyos léptekkel a távolabb álló szekrényhez, hol az italokat tartod. Tudom merre keressem, hiszen nem egyszer láttam miképpen markolja tenyered olyan kitartó fájdalommal a poharat és gurítod le egyik italt a másik után. Akkor is ilyen szenvedélyes vagy, csak akkor az nem nekem szól.Akkor annak szól, annak a barna nőnek, aki felé visszafogod a vallomásod. Mondd mitől félsz? A visszautasításától? Vagy attól, hogy pontosan meg tudja adni neked amire vágysz? Édes hercegem, ő nem tudja megadni….azért sem mert fogalma sincs mit kezdjen veled! Nekem viszont nagyon is van!Félig töltöm a poharat, egy jégdarabot dobva bele, majd kecses ujjaim közé emelve kezdek sétálni otthonod azon részébe, melyet eddig csak kívülről volt alkalmam látni. Látom, hogy az indulat cseppet sem csillapodik benned, ugyanakkor azt is látom, hogy félsz. Idáig érzem ezt a semmihez sem fogható füstös bűzt, mely a rettegést hordozza. A múltad...még mindig az átkozott múltad.
- Darby vagyok. De felesleges e név, hiszen te nem így ismersz, ugye, hercegem?- a mese, melyet elültetek a fejedben a közösen eltöltött éjszakáról csupán egy apróság, kellemetlen is lehetne az a hamis emlékkép, de látod még ebben is a kedved keresem.Még akkor is ha valótlan, ne tagadd, hogy ha megtörtént volna éppen olyan jól esett volna, mint így, hogy visszagondolsz rá.Liandra. Ostoba név tán, rögtönöztem. Így emlékezel rám, a tüllökkel beborított hálószobámra, honnan el lehetett látni az egész Dana sivatagig, a végtelen, egymásba kapaszkodó dűnékig.
Mennyire más itt minden. Az eső, amelynek városi mocska szinte elnyomja Rijád tiszta levegőjét. Látom, hogy a kilincset figyeled, és legszívesebben kipenderítenél, de azt is érezned kell, hogy finom ujjak érintik meg elmédet legbelül és kellemesen, nyugtatóan simogatják. Enyhülést hozok, mint a világnak az eső. Szelidítelek, és ringatlak gondolatban, közelebb araszolok, hogy egészen ott álljak melletted, hogy a sóhajtásom eljusson arcodig.
- Ne akarj többet, csak amit elérsz. Vagy ha többet akarsz akkor tudd a módját annak, hogyan érd el. Hogy mit tudok Rijádról? Annyit mindenképpen, hogy pokoli módon hiányzik, és azt is, hogy semmit nem gyűlöltél jobban annál, semmint, hogy valaha visszatérj. Hogy mit tudok még? Atyád bosszantó vérebeinek csaholását, akik el akarják érni, hogy a herceg visszatérjen a megérdemelt helyére. És azt is tudom te legszívesebben mit tennél….- közel hajolok hozzád, hangom a füledbe kúszik, egyenként csiklandozom át a hallójáratot. Fülcimpádon forró árnyékként ül meg a leheletem.
-...megölnéd mindegyiket!- ó ne tagadd, hogy legbelül, ha oda nézel, oda hol senki nem lát nincs benned e gyilkos indulat. Leküzdeni vágyod. Én segíthetek neked, felszabadíthatlak egy örök életre, oly hatalmat adhatok a kezedbe másokkal szemben, melyről tán álmodni sem mertél. És cserébe oly keveset várok...csak, hogy add meg magad nekem. Erővel elvehetném, de sosem voltam az a fajta, aki nem próbált meg játszani, nem próbált meg manipulálni amíg el nem érte célját.
- Khalid….neked ettől több jár, ezt te is érzed. Nem csupán erre születtél, miért hazudsz magadnak?- érintem meg vállad finoman, másik kezemben a pohárban az ital löttyen a kristályhoz. Hangom igézően lágy, közel furakodok a lelkedhez, ott kaparászok, hogy eressz közelebb, nyiss utat nekem! Most még kedves vagyok, most még finom és szinte perzselően gyengéd...ne hívd életre a vadat, mert annak súlyos következményei lehetnek.
Az ajtó felé vetek egy kósza pillantást, fejem megbiccen arra, majd újra rád nézek. Látom, hogy elgondolkodsz, a homlokod ráncai egyre mélyülnek, és mögötte elméd zakatolva keres igazolást a szavaimra.
- Ők nem hozzád tartoznak, ezt te is jól tudod. Álomképet kergetsz, amelyet soha nem fogsz elérni. Én azonban valami egészen mást kínálok neked. Ha hagyod….- el akarom hitetni veled, hogy van választási lehetőséged, hogy nem fogok az engedélyed nélkül tenni semmit. Tulajdonképpen van is még benne némi igazság, hiszen mi végre az egész, ha dacolnál velem az öröklétben? Hirtelen mozdul kezem és éppen nyíló ajkaidra simítom. Finoman érinti mutató ujjam ajkad felső ívét. Elsimítom rajta a csendet.
- Csssss….csak csendesen, hercegem! Ne csapj zajt!- különben nekem kell csendre intselek. Ugye ezt te sem akarod?

Az éjszakába temetkezve loholok hozzád, nem várt vendégként fogok küszöbödnél toporogni. Nem ismersz engem, minden bizonnyal meglepetten fogadod majd érkeztem. De én már megengedem magamnak a tudatot, hogy ismerősként köszöntselek. Másra számítasz, de ők ma nem jöhetnek. Az ajtó nyitódása, az én érkezésemmel kecsegtet, ám nem hatolhatok beljebb hajlékodba amíg erre engedélyt nem adsz. Ó kérlek ne légy kínzóm, engedd, hogy dobogó szíved, emberi bőröd oly ellenállhatatlan ritmusát közelebbről érezhessem.
Egy ideje már a nyomodban vagyok, egy ideje már figyellek a kórházban, ahogyan életeket segítesz a világra. Kíváncsisággal vegyes izgatottsággal lesem a kezed között éppen csak felsíró életeket, látom szemedben a meghatottságot, vagy éppen a büszkeséget, hogy részese lehetsz ennek. Bár elmondhatnám, hogy ugyanazt csináljuk mindketten, csak talán az enyémet sokan ridegnek és sötétnek érzik, meg nem engedhetőnek. Holott a legtöbb esetben én többet nyújtok puszta létezésénél. Te az elmúlást simítod a gyermekek bőrébe, én az igézetet az enyéimbe. Én ott maradok velük mint egy elkárhozott anya, aki örökkön kínálja kebleit táplálékul melyből rubintját cseppenti ajkuk közé a vérnek, miközben te csak éppen el tudod indítani, éppen le tudod csillapítani, épp csak bele tudod lehelni a kezdődő létet, mely magában hordozza egyúttal az elmúlást is. Tudod mi keltette fel mégis a figyelmem, mi az ami miatt ma itt vagyok, mi az ami hozzád hajt a vad csókokkal kecsegtető éjszakám helyett? A szemeidben fürdőző harag, a gyilkos indulat, amely ott munkál benned, valahányszor emlékeidben felbugyog a múlt egy-egy fekélyes sebe, és nem vagy képes gyógyítani. Ó látom én, hogyan romlasz és pusztulsz legbelül, miközben eszement módon akarsz kapaszkodni valami reménybe, valamibe amely elhiteti veled, hogy érdemes volt magad mögött hagyni otthonod. Érzem a bőrödben lüktetve a sivatag forró homokjának keserű zamatát, érzem a vad és forró éjszakák megannyi izzadságcseppjét, melyben parázna és bódító tetteid közepette semmi másra nem tudtál gondolni csak a nők öleinek húsára, mi befogad és magába zár, nem ereszt és elmélyedve benne megadod magad a végtelen beteljesülésnek. Látom, hogy ez a düh, ez a soha véget nem érő gyilkos indulat az ami meghatároz téged, de folyamatosan elnyomod. Érzem ezt, érzem az utolsó pórusomban is, és úgy vonz engem mint megvadult lepkét a himbálózó lámpaernyő hamis fénye. Lábnyomaidba lépek hetek óta, a levegőben hagyott arcvizedben fürdök meg reggelente, az éjszakában lesem ablakod, hogy utat találjak hozzád, hogy valami módon magamhoz kösselek. Kell a haragod és kell a reményed. Hinni akarom, hogy nem pusztán én látlak különlegesnek, hanem az is vagy.
Az élet aztán, melyet annyira istenítetek ti halandók, a kezemre játszott téged. Láttam ki az aki minduntalan elgyengít, ki az akire sötét szembogaraid oly féltőn vetülnek, és nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem pusztán egy áldott gyermeki lét és egy asszony sorsa foglalkoztat, sokkal inkább egy sötét titok mit rejtegettek. A gyermekből csak úgy árad a bundások nyomasztóan rothadó hús szaga, az átok ott lappang benne legbelül, és folyamatosan, egyre jobban emészti, hogy ellenálljon, ha eljön az idő. Kiváltatlan szunnyad egészen addig a pillanatig amíg nem lesz valaki, aki majdan ráveszi az egykor volt apró ujjakat egy élet elvételére. Ezért adod hát nekik a létet, hogy aztán gyilkosokká váljanak? Én legalább bevallom az igazat, te azonban soha nem tudhatod. Mondd, nem gyötör a bűntudat, hogy talán egy magamfajta kéklő, és ártatlan szemeibe pillantva nem fedezed fel benne majd kivé válhat idővel? Cafka mosolyt csal arcomra a tudat, és a felismerés, innen pedig csupán annyi a dolgom, hogy az asszony szíve által jussak el a tiédhez. Láttam őt amidőn boldogtalan rezdültek feléd a pillái, láttam, hogy mily buja gondolat fészkelte magát a lelkébe valahányszor rád tekint, valahányszor úgy sétál el melletted, hogy hazugságként ezerszer is azt mantrázza, hogy pusztán barátok vagytok. Ó nem vagytok azok, számára már biztosan nem. Vajon mit fogsz mondani, mi lesz az első szavad amidőn a nő ezen titkát felfedem majd előtted? Látni akarom, ahogyan egyre jobban elsüllyedsz a felismerésben és a tehetetlen vergődésben, hogy miképpen is szerezd meg! Hiszen nem csak a szívére vágyódsz, ó valld csak be! Ti férfiak soha nem a lelketekkel gondolkodtok először. Vágyakoztok, akartok és kívántok, miközben elméteket megmérgezi az asszonyi test csodálatos gyönyörű volta.Akarod őt, azóta a nap óta, hogy megpillantottad, miközben küzdelmet folytatsz a múltad sötét árnyaival és az elnyomni vágyott gondolatiddal. Hiszen mi végre fogadtad otthonodba? Mi végre próbálsz gondoskodni róla? Puszta jócselekedet? Igen, ezzel áltatod magad. Ostoba vagy! De majd én segítek, én majd enyhülést hozok a számodra, hogy aztán ha eljön az idő szitkozódva és átkozódva kérd, hogy jöjjek el újra és segítsek, mert belepusztulsz. Az ő illatát fogod érezni rajtam, a bűverőmmel elhitetem veled, hogy őt öleled, midőn már nem marad semmi más abban a kietlen sivatagodban, melyet magaddal vonszoltál onnan messziről. Mint egy gyönyörű arab telivér úgy ágaskodsz, úgy nyerítesz nyüszítve, és tőlem várod, hogy betörjelek. Ó nem is kell sokáig várnod, hiszen itt vagyok. Itt vagyok végre, és egy ideje már figyelem mi történik. A bizonytalan asszony beszélni szeretne veled. Alapvető hidegvéred, melyre oly büszke vagy, szinte azonnal cserben hagy. Várod őt, de mégsem jön, az ajtó nem nyílik, nem lép be rajta. Én vagyok aki megzavarja abban, hogy elmondhassa amit szeretne. Menne és maradna egyszerre, de én majd segítek neki. Kopogásom még csak ő hallja, ahogyan suttogó bűvölésem is csak hozzá jut el. Mívesen hegyesre manikűrözött vörös karmaim finoman, szinte cirógatón simítják végig az aprócska gyermek puha haját. Milyen finom lehet a húsa. Friss és romlatlan! De nem vagyok szörnyeteg, ne hidd, bár egyszerűbb dolgom lenne, ha ezt el tudnám hitetni veled. Ám nem miattuk jöttem, illetve csupán részben. Az asszony kíváncsi tekintettel néz rám de a következő másodpercben kimondja a varázsszót, a meghívást, mellyel végül átléphetem otthonotok küszöbét. Téged kereslek, szinte alig hallhatóan rebegem neki, miközben arról beszélek, hogy ismerjük egymást még régről. Kollégák vagyunk, mondom neki szemtelenül egyszerű mosollyal és az arcán az örömmel vegyes felismerés ver tanyát. A szoba felé vezet, amelyben rá várakozol, ám ő csak egyetlen másodpercre érkezik. Hallom ahogyan köszöntöd, ahogyan szinte kiszakad tested a kanapé vonzásából, ahogyan egy kisfiú lelkesedésével várod a folytatást, ám az nem tőle érkezik. A nő lesüti szemeit, és gyermekével a karján odább áll, engedve nekem helyet, hogy mögötte mint megszülető varázslat megérkezzek a szobába.
- Dr Quamar. Milyen nagy öröm önt újra látni!- elegáns hazugság úgy gurul le ajkaimról, mintha könnyed gyöngyöket görgetnék rajta. Tán hiszed is meg nem is, hogy ismerlek, de a nő, ez a szép barna hajú szépség nem időzik tovább, nem várja meg, hogy mi lesz találkozásunk folytatása. Azt mondja, hogy majd visszajön később és megbeszélitek amit akartatok. Vajon tudod, hogy el akart hagyni? Óóóó hiszen nem sejtetted! Azt gondoltad, hogy ma végre eljön a nap, ma végre nyílt lapokkal játszhattok. Ő menni akart volna, miközben te egy tétova vallomásra készültél. Az ajtó záródik mögötte és a gyermeke mögött és kettesben maradunk. Hallom midőn a bejárati ajtó is koppanva zárul mögötte. A csomagjai még a szobájában, de azt hiszem te ezt még nem tudod. Rengeteg mindent kellene mondanom neked, de még nem sietünk annyira, ugye nem? Kíváncsian figyelsz, próbálod látom a fejedben összerakni, hogy mégis mi végre a mi ismeretségünk, de én nem segítek, csak állok még egy darabig mosolyogva és szemlélve a helyet, melyet eddig csupán a zárt ablakon át láthattam. A kopottas hatású bútorok, és a remek ízlésről tanuskodó kissé keleties beütés egészen felvillanyoz. Stílusos vagy Drágám, ez tetszik! Elégedetten forgatom a fejem, majd határozottabban lépek beljebb anélkül, hogy erre külön kértél volna. Állsz ott, kisfiús sértődöttséggel és még mindig értetlenül figyeled az egész jelenetet. Nem oldom fel neked. Még nem. Játszadozni akarok veled, hiszen mi értelme az egésznek enélkül, mi értelme lenne, ha nem próbálnék meg hozzád hazugságaim édes örvénye nélkül eljutni?
- Nem hiányzik időnként a rijádi naplemente?- emelem meg fejem, vörösarany színben játszó rúzsozott ajkaimon megcsillan a fény. Homokszín, könnyed nyári ruhám fodrai körültáncolják a testem ahogyan beljebb lépve feléd indulok. Mintha két lábon járna előtte a sivatag. Hiányzik? Vagy mindenáron magad mögött akarod hagyni? Ó lehet, de tudod Szívem, a múltja elől tökéletesen senki nem futhat el. Még az én szívtelen testem is beleroppan, ha valahol felcsendül a skót duda hangja.
Fekete hajam gonosz sötétséggel omlok le a vállamra, csupán egy apró fehér virágot tűztem bele. Ismerős? Az lehet hiszen nem sok helyen nő belőle, többek között ott ahonnan annyira futni akartál. Látod, megtisztellek azzal, hogy emlékeztetlek ki is vagy valójában. Én tudom, ott kutakodom a fejedben, látom az emlékeidet, de most még kedves és kegyes vagyok, nem fordítom ellened. Vonszolom magam után a rózsa illatot, a parfümöm aromáját, melyet annyira imádok, és amely más valaki gyönyörét hordozza minduntalan, emlékeztetve a láncra amelyet rajta tartok. Ahogyan veled is lehetne. Közel lépek hozzád, érzem ahogyan a levegő egyre gyorsabban távozik a tüdődből. Egyszerre vagy indulatos és kíváncsi és egyszerre akarod tudni én ki lehetek.
- Egy itallal nem akarnál esetleg megkínálni?- sugalmazhatnék, táncolhatnék a fejedben is akár, rángathatnálak mint egy bábot, de nem akarom. Most még élvezni akarom a szabad akaratod gyönyörűségét.Azt akarom, hogy a vágyaid úgy ébredjenek fel, hogy még csak hozzád sem értem. Sem kívül, sem belül.