Elég egy váratlanul és szinte észrevétlen kiejtett mondat valaki szájából és óhatatlanul többet enged sejtetni a múltjából semmint azt gondolná. A szavaknak erejük van, éppen ezért csínján kell velük bánni. Megrágni és megforgatni mielőtt kiejtjük őket, és akkor sem feltétlen szabad egyértelműen fogalmazni. Miss Ebony tökéletesen ötvözte a diszkrét hallgatást, valami eredendően ártatlan kíváncsisággal, és meggyötört tudás utáni olthatatlan vággyal.A probléma esetében talán az volt, hogy a szavaiba túlságosan sok érzelem vegyült, ahogyan én sem tudtam megállni, hogy ne hagyjam felfoszlani a mondataimban az érzelmeimet. Mármint amik még maradtak bennem. Mert gondoljon bárki bármit, az öröklétben nem lehet megjátszani a rideg és megközelíthetetlen kékharisnyát a végtelenségig, és őszintén szólva nem is igazán vágytam az efféle szerepre. Most még.
“...mintha az elmúlt éveimet írta volna le.” ez volt az a bizonyos apró kis mondatrészlete, amire felkaptam a fejem, jobbára csak gondolatban és ízlelgettem, vajon mit is akarhatott vele üzenni. Akart egyáltalán? Ugyanakkor tagadni sem akarom, hogy jólesően kanyarodott ajkam vértelen de művi módon festett mosolyba annak okán, hogy zavarodottságát leplezni sem tudta fizikai közeledésemre. Nem akartam én tőle semmit, vagy legalábbis most még nem. De magamat hazudtolnám meg, ha tagadnám, hogy nem fordult elő túl hosszú éveim során, hogy a rögtönzésben, a zavarbaejtésben leltem örömömet. Néha igazán el tud bűvölni az a pír, amely a hozzá hasonlatos lányok arcát festi bazsarózsa színűre, és szinte benn reked a levegő, mikor megérzik finom sóhajomat a nyakuknál. Érzékeltetés. Ebben rejlett az egésznek a titka, és bevallom, hogy igazán csalogató volt, ahogyan erre a vendégem reagált. A dacos távolságtartásának, meg persze a konok kitartásának eszményi illata az orromat csiklandozta, és egy halk kuncogással vettem tudomásul. Abszolút kéretlenül kéredzkedtek volna ajkaimra szinte oda nem illő, indiszkrét kérdések, de ezeket most még megtartottam magamnak, illetőleg a megfelelő pillanatnak. A távolságot őrizgetem kettőnk között, miközben magamban azon morfondírozom, mekkora erőt kellene kifejtenem, ha magam alá akarnám gyűrni, és bele lehelni a gyönyörű arcába, hogy felejtse el, hogy valaha hallotta a Lumer nevet, hogy valaha tudomása volt Hubertről és az ostoba kutatásairól, és az lenne a legjobb ha engem is elfelejtene, vagy ezt a látogatást. Ujjaim kitartó ütemben kezdenek dobolni a poháron, a fesztelenségem, vagy éppen az udvariasságom egy vékony hajszálon függ jelenleg. A levegőt is túl lassan veszem és fújom ki, érzékelhető, hogy a kitartása, vagy éppen az, hogy eszében sincs távozni, egy cseppet sincs ínyemre. Le szerettem volna zárni röviden és egyszerűen ezt a találkozót, ám a kisasszony úgy tűnik kitartóbb, semmint azt az első pillanatokban feltételeztem róla. Mosoly mögé rejtem a nemtetszésem, de hangot egyelőre nem adok neki.
Megjegyzésére csak megvonom a vállaimat, legörbülő ajkakkal veszem tudomásul, hogy Hubert sosem ért haza. Hogyan is érhetett volna, mikor hónapokon keresztül mint csodaszép, és lelkes, de akaratgyenge halandó volt a vendége a birtokomnak, és egyetlen pillanatot sem szalasztottam el, hogy ittléte során tovább ne fűztem volna körülötte a hálómat, mely egyre erőteljesebben tartotta őt a bűvkörömben. Eleinte megadtam volna neki a lehetőséget a választásra, később eszemben sem volt.Ahogyan alapvetően senkinek nem szoktam. Nyilván ez függ attól is, hogy mik a későbbi szándékaim vele. Az igazat megvallva a kisasszony az idő előrehaladtával egyre inkább kíváncsivá tett, és valahogyan a régmúlt egy dohos de roppantul feledhetetlen erszényéből előrángatott egy emlékképet egy lányról, akit felejteni vágytam volna. Felejteni, hogy milyen dacosan kíváncsi tudott lenni, hogy mennyire bizakodó volt, hogy mennyire bizonytalan is egyben. Egy lányról, akinek vonásait a kavargó italom vörösébe fújom, és inkább kortyolok az alkoholból, hogy messzeűzzem eme kéretlen gondolatot. Hallgatom a lányt itt a szalonban, figyelem ajkainak mozgását, ahogyan beszél, és csupán távoli zajként jutnak el hozzám a szavai. Legszívesebben karon ragadnám, és elzavarnám innen, el messzire, hogy ne akarjon többet tudni, mint aminek már eddig is a birtokába jutott, és amihez tulajdonképpen az égvilágon semmi köze. De ahogyan finom ajkairól legurulnak a szavak, ahogyan felém szabadul minden mondata, ahogyan a homlokán finom ráncokat rajzol a kétségbeesett reménykedés, azt hiszem egy idő után már nem mulattatott, vagy nem bosszantott, hanem önkéntelenül azon kaptam magam, hogy ott akarok ülni mellette, megfogni a kezét és mesélni neki. Mesélni arról ki vagyok, hogy ki volt Hubert és mi történt azok alatt a hónapok alatt amíg itt volt. Vajon megértené azt a pokoli szenvedélyt, ami fűtötte mindkettőnket? Vajon érzett ő valami hasonlót valaha?
Pilláim rezdülnek, ahogyan visszarántom magamat beszélgetésünk jelenébe, és a könyvtárak említésére egy óvatosat biccentek, poharamon alig hallhatón koppannak a körmeim. Felsóhajtottam, mintha megadni készülnék magam mindannak amit felsorolt, de sokkal inkább el akarnám seperni ezeket az utamból. Kit érdekel mit írt és mit nem Hubert, ha azt vesszük, hogy vérének levendulás ánizs íze volt és bele tudtam volna fulladni minden éjjel, csakhogy ott érezzem az ajkaim között? Kit érdekel, hogy én láttam utoljára életben, mikor abban a pillanatban amikor fogaim megfontolt konoksággal martak a nyakára, és az öröklét felé repítettem azon a vértől illatos éjjelen, már nem érdekelt, hogy keresni fogják, hogy valakinek hiányozni fog, és lesz olyan aki később kérdezősködni fog felőle.
Poharamban halkan löttyen az italom maradéka, szemeimet lehunyom egy pillanatra, szinte óráknak tűnnek a lomha másodpercek, mire újra a vendégemnek áldozom minden figyelmemet, és a szavaim szinte már őszintének hatnak, de nem próbálom elrejteni, hogy leginkább csak kívül szeretném tudni őt, és a kényelmetlen kérdéseit a birtokomon.
- Miss Ebony.- lágyan ejtettem ki a nevét, szinte már könyörgően lassan, megfontoltan és azt érzékeltetve vele, hogy a következő pillanatban már ott leszek mellette, szorosan magamhoz ölelem, a leheletem a nyakszirtjét csiklandozza, az utolsó kis tincsének illatát is magamba szívom. Mintha udvarolni akarnék neki, mintha képes lennék neki adni bármit, amire csak gondol, de még azt is amire nem. Helyette a válaszom hűsítő gonoszsággal csapom neki.
- Egy szemernyi esély sincs erre. Mint mondtam, már régen volt mindez és igazán nem is hagyott mély nyomot bennem.- a hazugság mézédes gyönyörként szánkázik le ajkaimról, melybe belekeveredik Hubert emlékének zamata és órákkal ezelőttről Sebastian testének imádott verejtéke. A Lumer testvérek vére bódító drogként hatott rám, de őszintén szólva nem akartam soha megtudni miért van így, én elvettem, mert így akartam és mert önként adták. Félig-meddig.
Talán azt akarom, hogy erővel vegye el a választ, talán csak fel akarom ébreszteni benne a szenvedélyes kutatót, aki bármit megtesz azért, hogy információhoz jusson. Talán azt akarom, hogy vetkezze le végre ezt az udvarias jókislányt és mutassa meg az erejét. Persze továbbra sem vagyok önmagam ellensége, egy boszorkánnyal még én is óvatosan bánok, de ha a fajtám vére keveredik benne, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy felszínre kívánkozik az a vadállat, akinek erejét jelenleg a kisasszony olyan erővel fogja vissza, hogy idáig hallom a szuszogása mögötti tépelődés rezdüléseit.
Ajkaimhoz emeltem a poharat, és annak pereme felett függesztettem kékjeimet Miss Ebonyra, hagyva, hogy az eltűnő ital keltette kesernyés utóíz kissé talán még gunyorosabbá tegye a mosolyom, mint amilyennek szántam.
- Ugyanakkor…- csettintettem a nyelvemmel, ízlelgetve még a scotch maradékát, váratlanul szólalva meg, mintha meggondoltam volna magam. Talán így is volt. Talán bennem is győzedelmeskedett valamiféle kíváncsiság, amit a kisasszony váltott ki. Közelebb indultam hozzá, hogy ott foglaljak most helyet a közelében, útközben letéve éppen akárhová az üressé váló poharat.Óvatosan süppedtem bele a legközelebbi fotelbe, kényelmesen hátradőltem, a karfán megtámasztottam a két könyökemet, és összefűzött ujjaim halmán támasztottam meg az államat. Nyelvem csillogó ajkaim ívén futott végig, mintha a pillanatot ízlelgetném, vagy a kimondani készült gondolataimat.
- Talán...néhány régi emlékfoszlányt még elő tudok önnek varázsolni azokról a napokról, mikor Hubert Lumer a vendégem volt. Bár őszintén kétlem, hogy a közösen eltöltött éjszakáink részletei érdekelnék a kisasszonyt. A hosszas vendégszeretete és a lelkesedése tűnjön bármilyen elkötelezettnek a kutatások iránt, elsősorban a hálószobámnak szólt. Már amikor éppen a hálószobában voltunk együtt és nem a lakásom egyéb pontján. Talán éppen egy ilyen bútorzaton amin éppen maga ül.- biccentettem meg a fejem felé, és halkan mordulva nevettem el magam, mert szórakoztatott, hogy elsősorban éppen ezt a témát feszegettem, hogy a nyilvánvalót leplezzem. Sóhajtottam egy nagyot, kezeimről felemeltem az államat, és kissé előre dőlve közelebb került arcom a kisasszonyéhoz.
- Mondja, Miss Ebony. Miért érdekli magát ez az egész Hubert Lumer ügy ennyire? Mert fecseg itt nekem kutatásokról és olyan információkról, amik fogalmam sincs miként jutottak a birtokába. De azt, hogy miért e kíváncsiság, miért zavarja meg a nyugalmamat, vagy éppen mi vitte rá erre az egészre, arról mélyen hallgat.- talán ez lesz a kiinduló pont, hogy fogást találjak ezen a lányon...ha nem válaszol, én is bezárok minden lehetőséget előtte.

i just wanna be better, that's all

darby & ebony

Van ami sosem változik. A szokások, vagy éppen az avittnak, régimódinak tűnő életstílus, esetleg az ahogyan időnként az emberekhez vagy éppen a fajtámhoz viszonyulok.A kor, amelyből én származom még ismerte a női tartást, a kifinomultságot, azt a fajta mélyben lappangó szelídséget, mely a lassan tovakúszó évezredből kiveszett. Nem tagadom, hogy tetszik helyenként a harsányságása, vagy éppen az, hogy már nem zárkóznak el bigott vallásaikat maguk elé tartva pajzsként a házaik magányába, hogy mernek érdeklődni, hogy fogékonyak az új dolgok után. Ez egyszersmind könnyebbé teszi számomra a táplálkozást is, de ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a megjátszott és valódi gonosz között a határok elmosódnak. Tévedés ne essék, nem vagyok szörnyeteg, még ha helyenként jobb szeretem magamról ezt a képet is festeni, de nem hazudtolhatom meg azt aki vagyok. Akivé egykor Kayden Loghan, a sógorom változtatott. Ha eszembe jut az a nap, a kezeim ökölbe szorulnak és legszívesebben felüvöltenék az emlékek súlya alatt. Ennyi idő sem volt elég, hogy kimossa belőlem az első ébredésem földszagú mocskát. A máskor gyönyörű zöld vidék most vörösen izzott a számomra, tovafutó emberek alakját rajzolta elém a sötétség, és hallottam szinte minden egyes szívdobogást, amelybe bele akartam kóstolni. Kayden nevetett nyomoromon, úgy kacagott, alig hallhatóan felbugyogva a torkából, hogy legszívesebben neki estem volna. De egy ismeretlen erő visszatartott….mintha hőn imádott apám torkának akarnék neki esni és valami elcseszett gyermeki ragaszkodás a mozdulatot lebéklyózza. Csak később döbbentem rá, hogy egy hozzám hasonlatos vámpírnak nagyon sok idő kell, hogy eljusson oly gyűlöleti szintre, hogy mestere, teremtője ellen legyen képes fordulni. Megtörténhet, nem egyszer megtörtént és még bizonyosan fog is, de én nem voltam képes rá. Inkább magammal rántottam Gaerint ebbe a pusztulásba, mert olyan rohadtul féltem, hogy végig kell majd néznem elmúlását, hogy nem leszek képes megmagyarázni miért nem születhetnek gyermekeink, hogy miért nem öregszem és miért vannak furcsa és megmagyarázhatatlan szokásaim. Vagy elhagyhattam volna, elfuthattam volna messzire, de arra meg képtelen voltam. Mennyire gyenge és szánalmas voltam akkor még. Az érzések még sokkal erősebbek voltak bennem, melyet aztán egy reggelen végleg magával vitt egykor volt férjem, amikor végignéztem elhamvadását a napfényben. Ha volt valaha lelkem, akkor azon a napon az is végleg semmivé vált. Nem akartam tudni többé róla, ahogyan semmi másról. Pusztítani akartam, és éreztem, hogy a testem, a tudatom is erre vágyik. Öt év nem hosszú idő a mi létünkben, de én ennyi ideig voltam Kayden mellett, elhagyva a szülőföldem, elhagyva a vidéket amihez kötődtem.Aztán egy napon éreztem, hogy az elmémen a kötél lehullik, és éreztem, hogy legbelül friss vér szagú levegő áramlik szét….szabad voltam. Ha akartam, mehettem. És én menni akartam. Saját világot teremteni, saját pusztuló létet, saját rothadó birodalmat, mely felett kegyetlen és minden tekintetben mocskos királynőként uralkodhatok. Többé semmi más nem számított, csak átadni azt a kiirthatatlan fájdalmat, amelyet Gaerin hiánya hagyott maga után. Teremtményeimnek semmi mást nem akartam adni, csak ezt a mélyről jövő pusztítani vágyást. Évek múltak, sok is múlhatott volna még, és ki tudja hol lehetett volna mindennek a vége, ha egy napon nem sétál be ajtómon éppen olyan különös és szinte meg nem magyarázható módon Hubert Lumer. Ifjú volt, veszedelmesen szép, mint egy míves, faragott márványszobor, félrecsukló mosollyal, időtálló eleganciával és tengernyi kérdéssel. Emberi léte oly pulzáló volt, olyan erőteljes, hogy belebódultam az illatába. A kérdései, az érdeklődése már majdnem zavarbaejtő volt, ami a fajtámra vonatkozott, ahogyan a tudás iránti csillapíthatatlan szomja is. Teremtésem óta először éreztem, hogy valami olyasmire bukkantam személyében, amit soha többé nem fogok elereszteni, nem számít mi az ára. Minden tökéletessége ellenére azonban bizonyos tekintetben gyenge és túlságosan kontrollálható volt. Hiába vártam, hogy pusztítson értem ha kell, vérben fürödjön ha kell, vesszen meg a tudattól, hogy elveszíthet, ő csupán engedelmes bábként, mindenféle szenvedély nélkül tette meg mindezt. Untatott, az az igazság, és később a tudat, hogy esetleg keresni kezdik aggodalommal töltött el. Ha már nem játszhattam vele tovább az öröklétet, meg kellett tőle szabadulnom…..és ekkoriban bukkant fel, szinte ragyogó üstökösként Hubert bátyja: Sebastian….ha valami hiányzott az öccséből, az benne pontosan megvolt. Már nem érdekelt Hubert, már csak őt akartam, a hibátlanra fejlesztett példányát családjának, a férfit, akiben minden megvolt, hogy a dögletes és végtelen időben osztozzon velem.
Messzire kalandoztak gondolataim, melyet vendégem szavai hívtak felszínre bennem, miközben egy mosolyt csal arcomra a kijelentése. Mindamellett, hogy szépsége még engem is lenyűgöz, határozott és minden tekintetben szókimondó kijelentésére felfutnak a homlokomra a szemöldökeim. Megadóan bólintok. Bár szerintem csak a fajtámmal van pontosan tisztában, mert, hogy mi is vagyok, azt még néha magam sem tudom. Megadóan emeltem magam elé a kezeimet, tenyerem felé mutatva és egy gúnyosnak nem nevezhető, de mégis cinikusra sikeredett mosollyal adtam meg magam.
- Ne fussunk. Rendben, Miss Ebony.Bár sajnálom, hogy elrontotta ezt a kis játékot. Élvezetes is lehetett volna.- nyilvánvaló, hogy a különös energia, amely körüllengte a vér mámorító illatát hordozta, mintha ott pulzált volna az ereiben ezer élet, de igazán már egyik sem a sajátja. De volt még benne más is.Mágia, erő, kiszakíthatatlan varázslat….nem csupán vámpír volt, hanem boszorkány.Alapvetően ártalmatlanok is lehetnek, ha az ember nem bosszantja fel őket, én pedig láthatóan nem erre játszottam.Ugyanakkor tagadhatatlanul szerettem feszegetni a határaimat és pontosan tisztában lenni annak az erejével akivel egy légtérben tartózkodom. De talán erre is sort keríthetünk még.
A lány hamarosan visszatért kizárólag a nekem szánt scotch-al, mely borostyán színben himbálózott a kristálypohárban. És miközben átvettem, kezemben tartva a fotel karfáján támasztottam meg egy időre, nem vettem le a tekintetem a velem szemben helyet foglaló és beszélni kezdő nőről. Bólogattam a szavaira, és vártam, hogy a végén majd kérdez. Várakozón és kíváncsian kerekedtek el szemeim, elnyíló ajkaimon lassan fújtam ki a levegőt.
- Ennyi?- kérdeztem kissé talán csalódottan, mert azt hittem sokkal többet tud, legalábbis a hangja ezt engedett sejtetni.
- Ha csupán ez érdekli kisasszony, akkor azt hiszem feleslegesen áldozta rám az idejét.- sóhajtva emeltem meg a poharat az ajkaimhoz, és pereme felett kihívó, talán már kacérnak is hazudott pillantásokkal méregettem Miss Ebonyt. Egy lendületes mozdulattal álltam fel a fotelből és sétálva közelítettem meg őt. Mozgásom lassú, ruganyos, szinte olyan mint a jóllakott nőstény vadállaté. Nem bántani akartam, pusztán megérteni, hogy miért akart bejutni hozzám? Mert mindezt a telefonban is megkérdezhette volna, ugyanazt a választ kapja, amit most adok meg neki, miközben mögé lépek.Előre hajolok és magamba szívom az illatát. Fel vagyok készülve az ellenállására, és ez esetben megszakítom a mozdulatot. Nem emberi a vér amit érzek belőle, ugyanakkor azt is érzem, hogy erős lehetne, ha hagyná a benne szunnyadó bűvös erőt kiszakadni. De visszafogja. Vajon miért?
- Valóban járt nálam valamikor nagyon régen Hubert Lumer. Ezt sem tagadni nem tudom, de nem is akarom.- ahogyan előre hajoltam a lélegzetvételem csiklandozta a nő nyakszirtjét. Majd kiegyenesedtem és újra megkerülve oldalról álltam meg mellette.
- De mindennek sok évtizede már. És nem is nagyon emlékszem rá, őszintén szólva.- ó dehogynem! 1890. forró és perzselő nyarán, amikor kívánatosan mézillatú testét magamhoz öleltem és úgy kortyoltam a vérét, mintha egyetlen táplálékom lenne a továbbiakban ezen a világon.
- Richmondban történt még, és azt a birtokomat valamikor az elmúlt évszázad közepén eladtam. Vendégem volt egy időre, majd többé nem hallottam felőle- a szemhéjam sem rezdül a nyilvánvaló hazugság súlya alatt, és elmémet védőburokba zárom, jobb a biztonság alapon. Már csak abban reménykedek, hogy pusztán Hubertről vannak kérdései, és nem kerül említésre Sebastian neve. Vele kapcsolatban ugyanis már kissé komolyabb hazugságot kellene kitalálnom. Vagy egyszerűen elmondani az igazat. De az öccsét még ő sem találta meg. Megmosolygtat a gondolat, hogy a padláson, valami szentimentális őrültségtől vezérelve még mindig őrzöm Hubert feljegyzéseit, vagy éppen a könyveinek jó részét. Nem váltam meg tőlük, meg sem tudom magyarázni mi okból. Én nem akarok a létem ellen harcolni, nem keresem a gyógymódot.
Távolabb lépek tőle, és hagyok neki elég teret, hogy feldolgozza előbbi közelségem.Belekortyolok az italba, kapaszkodom a pohárba.
- Nos….van még valami vagy…- fenn hagyom a hangsúlyt, mintha indulásra késztetném és arra biztatnám, hogy fusson innen, mert oly dolgokat kezdett megpiszkálni, amit nem biztos, hogy készséggel válaszként megadnék neki.

i just wanna be better, that's all

darby & ebony

Volt abban valami eredendően perverz, hogy ebben a kisvárosban ilyen fennhéjázóan puccos helyen éltem. De megtehettem, hiszen a cégem bevétele az elmúlt  évben is a vártnál jobb hozammal teljesített, és a pénzügyi mutatók az egekben szárnyaltak. A részvényeim ugyan mérsékelt növekedést mutattak ebben a fél évben, de azt hiszem van bennem nem kevés önhitt bizakodás annak tekintetében, hogy mire elérkezik a december megint felbonthatok egy jóféle skót üveget a pincémből annak megünneplésére, hogy tovább növeltem eddig sem kevés vagyonomat. Pedig honnan is indultam egykor! És mily régen volt már az az idő, mennyire távolinak és emléktelennek tűnik a kor, melyben születtem és melynek szinte minden szereplője az enyészet ködös és távoli idejében foszlik semmivé. Van akinek az arcát fel sem tudnám már idézni, és van akiét nem is akarom.
Egy ideje már nagyon kevés dolog kelti fel a figyelmemet, bár nem vagyok még oly régóta a halhatatlanok között, hogy lassan olyan érdektelenül közönyössé váljak mint némelyikük. Számomra, ki az élet végességéről egy ideje már szinte meg is feledkezik, még mindig maradandó élvezetet nyújt a játék, a hazugságokra épülő manipuláció vagy éppen az, hogy elhitetek balga halandókkal oly dolgokat, amiket csak akarok. Mennyire gusztustalanul egyszerű, csökött kis elméjük körül örömtáncot járni, és úgy tekeredni az érzékeikre, mint az a bizonyos bibliai kígyó Éva csábosan ringó csípőjére. Talán ebben rejlik alapvetően a cégem sikere is. Az emberek elméjének tökéletes manipulációja, melyben elhiszik, hogy akarnak valamit, ami valójában soha eszükbe sem jutott.
Az ablaknál állok, az első szinten, a talpam alatt a bejárati ajtó előtti aprócska tér terül el, két oldalán egekig nyúló ősi fákkal. Szépen gondozott kertemben szinte mindenben érezni lehet régmúlt évtizedek dohos porát, szinte egy levegőt lélegeznek velem. Egy régi kornak a levegőjét. Nem passzolok ide, és mégis. Voltak olyan évek, amikor különcnek véltek, mostanság inkább csábító szirénnek. Én pedig nem tiltakozom egyik szerep ellen sem. Szívesen játszom amit elvárnak tőlem, és azt is amit alapvetően nem.
Mélyen dekoltált viharszürke ceruza szabású ruhát viselek, egy egész árnyalattal sötétebb cipővel. Sminkem kifogástalanul rejti minden valódi érzelmemet. Már ha van ilyenem egyáltalán. Vendéget várok, és ilyenkor két dolog szokott bennem dominálni: az éhség és a várakozás felett érzett fokozódó türelmetlenség. Amikor a hölgy, kinek érkeztét várom kiejtette a nevet, mellyel kapcsolatban velem kíván találkozót megbeszélni, gondolataimban azonnal megszólalt egy vészcsengő, mely legszívesebben bezárt volna minden kaput. Nem szeretem ha a játékszereim iránt érdeklődnek, noha egy ideje csupán már csak egyikük figyelmét tudhatom a magaménak. A másik túl gyáva volt, bár az ő szemszögéből nézve inkább a felszabadító halál semmint a vérrel szegélyezett öröklét. Nem kimondottan szívlelem a mártír gondolkodást, így mondhatnám, hogy sajnálom, de valójában csak azt sajnálom, hogy már nem az én szórakoztatásomat szolgálja. A Lumer testvérek nem csupán azért kezdtek érdekelni, mert oly vehemensen és kitartóan kutatták a vampirizmus eredetét, vagy éppen annak gyógyíthatóságát, hanem azért is mert páratlanul vonzó és minden porcikájukban kívánatos genetikával rendelkeztek.
Úgy véltem azonban, hogy kár lenne ennek a kisasszonynak bármiféle gyanús módon ellenállni, vagy éppen kizárni az otthonomból megtagadva tőle a találkozás lehetőségét...mindazonáltal tagadni sem tudom, hogy elképesztő módon irritált a kíváncsisága. Azon morfondíroztam, mintha csak egy színházi jelmezkészlet között turkálnék, hogy ma melyik arcomat mutassam? Legyek kedves és minden ízében művelt, figyelő és udvarias házigazda? Csendes szavú, visszafogott cégtulajdonos? Vagy legyek mérget lövellő álnok kígyó, aki hűvösével körbetekeredik a hölgyemény auráján, és sziszegve próbálja meg kifürkészni, hogy mi járhat abban az okosnak vélt fejében? Vagy egyszerűen csak legyek egyszerű és kíváncsi hallgatóság, a tudatlanság édes fellegében lebegve, várva a pillanatra, amikor onnan kiszakadva megmutathatom valódi arcomat? Tulajdonképpen lehetnék akár az összes egyszerre, összezavarhatnám….de az igazság az, hogy fogalmam sincs mi céllal jön, leginkább pedig arról, hogy mennyit tud.
Abban biztos voltam, hogy a szebb halált érdemlő Hubert Lumer valamikor engedve a cseppet sem leplezett önbizalmának rengeteg cikket publikált haladó gondolkodású lapokban, melyek eljuthattak sokakhoz. Ezzel szemben Sebastian Lumer sokkal inkább féltette a tudását mások elől. Talán ezért is kezdett jobban érdekelni….talán ezért akartam őt megszerezni magamnak a két testvér közül. Talán idővel, ha mindketten az ölelésembe zuhanva adják át magukat a vér dübörgő hívásának akkor sem feltétlen maradtak volna mellettem mindketten. Csak addig, amíg az én szórakoztatásomat szolgálják. Amíg érzem kitüntető, és egyre erőteljesebben követelő figyelmüket, mely hiúságomat oly eszement módon legyezgeti.
Halk léptek koppannak tompán a szőnyegen. Fejem épp csak oldalra fordítom, tekintetem oda sem vezetve szólítom meg az érkezőt.
-Angelo! Még mindig húzod a bal lábad. Nem megmondtam, hogy nem akarlak szolgálatban látni amíg fel nem épülsz? Hol van Sebastian? Határozottan utasítottam, hogy első dolgai között te legyél!
-Későn jár haza mostanság, asszonyom!
-És én erről miért nem tudok?
-Bátorkodom megjegyezni, ön is későn jár haza.
Legyintettem. Angelo, az én legkedvesebb vérbankom, ez a tisztes halántékú komornyik ha még oly sértőn is tud dolgokat megjegyezni, legalább szórakoztató. Ezért van még szolgálatban nálam, és ezért van még életben.
- A vendége megérkezett, asszonyom. A kis szalonba vezettem a földszinten, közel a hátsó kerthez. Úgy véltem értékelni fogja.- biccentette meg óvatosan a fejét, miközben láttam, hogy arcán az utolsó ránc is komiszul simul ki. Nem csupán komornyik és két lábon járó csapszék volt, hanem idővel a cinkostársam. Hatalmas erők munkálkodtak benne, melyek egy része az irántam táplált alázatban vezetődött le, a többi pedig abban, hogy bizonyos helyzetekben mindig előrelátóan gondolkodott. És úgy tekintett egy házban keletkező hullára, mint egy tálca, mosogatásra váró puncsos pohárra.
- Köszönöm. Most pedig menj és keresd meg Sebastiant! A lábadnak holnapra ne legyen semmi baja.
- Az úrnak vendége van...mégis hogyan?- türelmetlenül ráztam meg a kezem, ahogyan a magasba emeltem, csuklóból forgott a hófehér kézfej
- Ez mikor jelentett nekünk problémát, Angelo? Hol a vendége?
-Az úrral.
-És hol az úr?
-Éppen fürdik.
-Hát akkor? Mindent én találjak ki? Oldd meg! Vendég itt akkor van, ha én is szívesen látom. -külön értékeltem, hogy nem kezdett további magyarázkodásokba, vagy éppen újabb problémák generálásába. Vettem egy mély lélegzetet, majd elhaladva a lehajtott fejű Angelo mellett a földszinten lévő kis szalon felé vettem az irányt.A nyitott, két szárnyú ajtón belépve, éppen az ablaknál álldogálva találtam a vendégemet, akit szinte az első másodpercekben alaposan szemügyre vettem. Csinos. Határozottan. Mindazonáltal van benne valami zavaró….valami oda nem illő, amely már az illatából is árad.Rosszallóan vontam össze a szemöldököm egyetlen másodpercre, hogy aztán egy szívhez szóló, határozottan kedves mosoly terüljön szét arcomon. Döntésre jutottam: a kedves és minden porcikájában udvarias házigazda jelmezét öltöm ma magamra. Negédes szavaim szinte finom és tagadhatatlan könnyed eleganciával gördültek le ajkaimon.
- Miss Ebony, ha nem tévedek.- nyújtottam előre a kezem, hogy hűvös tenyerembe zárjam a kis kacsóit, ha hagyja, és szemeimmel immáron közelebb érve még inkább felmérjem magamnak.
- Bocsássa meg ha kissé bizalmatlan voltam a telefonban, de őszintén szólva oly neveket emlegetett nekem, amelyeket utoljára talán valamelyik ősöm hallhatott ebben a házban.Éppen ezért nem tudom miben is lehetek pontosan a szolgálatára.- amint elengedtem a kezét ellépve mellőle a szoba másik végében lévő asztalkához léptem és egy ezüst szín harangot felvéve határozottan ráztam meg azt. Szinte pillanatokon belül megjelent egy lány, aki az öltözékéből ítélve a birtokhoz tartozó nagyjából tíz fős személyzet egyik tagja volt. Hogy mi volt a neve? Kit érdekel?
-Hozz kérlek egy pohár scotch-ot két jéggel ahogyan én szeretem. A vendégemnek pedig….- fordultam Ebony felé, aki ha kért valamit, akkor egy fejbiccentéssel nyugtáztam a lánynak, ha pedig nem, úgy az én parancsommal útjára bocsátottam.
- Szóval. Hallgatom. Mi szél hozta ide?- foglaltam helyet végül az egyik fotelben, lábaimat egymáson keresztbe téve, miközben Ebonyra tekintettem és kezemmel a velem szemben üresen álló másik fotel felé intettem, hogy foglaljon bátran helyet.
A kíváncsiságom jeleként szemöldököm érdeklődőn futott a magasba, ujjaim pedig összefonva pihentek meg az ölemben. Vártam.