Pontosan úgy tartalak a markomban, ahogyan te teszed azt velem. Azzal a megmásíthatatlan akarással, birtoklási vággyal, amitől a világ jó ideje nem működik úgy, ahogy annak kéne. Régebben az emberek rabszolgákat tartottak, az ember az övé volt, azt tett vele, amit akart, csak csupán azért, mert más színű volt a bőre, vagy éppen a haja, vagy a társadalmi rangja. Végül a pénz és hatalom köré összpontosult minden, míg nem a szerelem is csapda lett, olyan erőt képvisel, ami elől nem lehet menekülni, ahogyan nem megy az nekem sem. Akarlak. Mélyről, ösztönösen, gyilkos vággyal, ölnék érted, már meg is tettem párszor, jól lehet téged is meg tudnálak fojtani, csak mert gyűlölöm, hogy másé is vagy. Máskor pedig abban bízom, hogy valaki elvisz, te pedig lecsatolod végleg a képzeletbeli nyakörvemről a pórázt és nem csak, hogy szabadon engedsz, de te magad leszel az, aki elrugdos magad mellől és nekem nem lesz választási lehetőségem, hogy maradjak, egyszerűen csak mennem kell majd.
De nem teszed meg, sosem fogod, akkor sem, ha vágysz rá, ha már nem kellek, mert a tied vagyok, a kurva tulajdonod, teszem ezt önként és dalolva, mint a leghűségesebb pincsi, aki a legjobb falatokat kinézi a szádból.
Voltam már oly sok helyzetben, dugtunk már annyit, mint a nyulak, súgtad már más nevét a fülembe és nevettél ki, miközben benned tomboltam, ez vagy te. Kegyetlen egy szuka, de akarlak és egyszer, babám, az enyém leszel, majd a lábaim elé kuporodsz és könyörögsz, hogy ne hagyjalak el, akkor majd hátat fordítok és hangoddal a fülemben foglak hátrahagyni, hogy tengernyi bűnöd maga alá temessen.
Nem vagyok jobb nálad, sőt talán rosszabb is, de te tettél azzá. Felelős vagy, s mint olyan a bűneim nagy része a vállad kéne, hogy nyomja, de persze nem teszi. Ennél te sokkal több vagy, én istennőm, te aki térdre kényszerített és aki annyi erőt adott ellenállni, amit el sem mernél hinni, mert neked aztán nincs hited.
A tested alám dorombol, nekem simul, engedékenyen akar, de az elmédre vetett gyalázat sokkal erősebb, felülír mindent és leigázol akár egy római légiót.
Hallom a hangod a fejemben, de már nem számít semmi, már csak ágaskodó vágyam lüktet, ereimben a tüzelő vér feszít drótot, szívem dörömbölése a bordaketrecem feszegeti. Kiéhezett vad leszek, akit már csak te tarthatsz féken, hogy ne kezdjen pusztító hadjáratba.
Gyűlöllek. Mélységesen megvetlek. Te vagy a leggonoszabb lény a földön, mert mindent elveszel belőlem és baszol visszaadni.
Nevetésed borzongat a gerincemen, rohadék szajha, lesz ez így sem, röhögök majd én is rajtad.
Mögéd és föléd magasodok, értékeld, hogy nem erővel veszem el, amit szeretnék, mert akkor harc lenne, tudom jól, hogy ellenállnál, pedig nem kéne, nincs haszna. Az akaratod nekicsapódik az enyémnek, most legalább mindketten ugyanazt sóhajtjuk.
Lázad benne az ellenállás, kéne, hogy kéressem magam, akarom, hogy kérj, hogy könyörögj, hogy halljam elfulladó morgásod, miközben mögéd helyezkedem, keménységem a combjaid közé csúsztatom, hogy érezd, mit kaphatsz, ha jó leszel.
Ajkam siklik végig a hátadon, ráharapok a bőrre, beszívom a számba,nyomot hagyok, durván bánok veled, pedig a nyomok eltűnnek pillanatok alatt.
Most én nevetek fel a jó tanácson. Már megdöglöttem Darling, ha nem tudnád. Te gyilkoltál meg, ontottad a vérem, teszed a mai napig, ha Uri kedved úgy hozza.
Vállad felett hátravetett pillantásod megmorgom, akár egy kutya. Legszívesebben a szádba nyúlnék az ujjaimmal, ráfognék a nyelvedre.... Bántanálak. Akkor is, ha megdöglök úgy kívánlak. Szajha vagy, de ezt kértem és lőn, teljesíted. Okos kislány!
Újra nekem csapódsz, követelsz! Elvennéd, ami a tiéd és az én vagyok, mégis kivárok, pedig lüktetnek a golyóim a sürgető vágytól.
Nyitott tenyerem siet végig gerinced vonalán, nevetés helyett csak felhörrenni tudok, már nem sokáig tudom kontroll alatt tartani a bennem lakó vadállatot.
Hátad a mellkasomnak simul, ajkam a nyakadra feszül, tenyerem besiet a combjaid közé, helyettem dugod meg magad az ujjaimmal, kegyes vagyok, kettőt engedélyezek, noha tudom, hogy többre is vevő lennél, de mindent nem adhatok meg, a végén elbízod magad.
Nem finomkodom, durván járatom meg testedben az ujjaim, tövig elveszejtem benned, odabent mozdítom, sóhajom a füledbe lehelem, forróságod, nedved elöntik az ujjaimat, érzem kőkemény akarásom nekünk simulni, meg fogok örülni. Tomboló dühvel vágyom benned lenni.
Éles fájdalommal tépsz ki vágyaim közül, mégis elnevetem magam, szabad kezemmel a hajadba túrok, csípőm előre mozdul, megvonaglik az arcom. Tedd meg, marcangolj, vedd  vérem, harapd át a csontjaimat. A vér szaga fellángol bennem, akkor is, ha a sajátom az, a ragadozó táncra perdül, szinte kiszakítom testedből az ujjaimat, hogy csókjaid után a tarkódra tenyereljek, megtollak lefelé, látni akarom kerek, kemény segged felém meredni, hívogatóan, csalogatóan, feltárva lüktető öled.
Kérésed pedig meghallgatásra talál, imádom, amikor kérsz, könyörögsz.
Közelebb térdelek hozzád jobbommal forró bejáratodhoz igazítom a makkom, majd két kezemmel a csípődre markolok, és olyan durván rátalak magamra, hogy majdnem a sarkamra ülök, megcsúsztatva téged az ágytakarón. Tövig merülök el a testedben, tervezem, hogy megpihenek, kiélvezem a szorításod, de képtelen vagyok megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Heves, durva ritmust diktálok, ahogy kifelé mozdulok, majd mélyen vissza, olyan erősen markolom a csípőd, hogy az ujjaimnak lenyomata meglátszik hibátlan testeden.
Izzadság permetezi be a bőröm, illatod olyan erős, megkordul a gyomrom tőle. Muszáj vagyok lassítani, mielőtt idő előtt elszállok. Jobb kezem az arcomhoz emelem, hüvelykujjam a számba tolom, hagyom ráfolyni a nyálam.
Megállítom a mozgásom mélyen beléd veszve, tenyerem a seggre csúsztatom, hüvelykujjam hívogató, szabadon hagyott nyílásodhoz nyomom, és újfent nem kíméllek, nem csinálok rávezető mozgást, semmi körkörös finomság, határozott mozdulattal tolom szűk seggedbe, nem hiszem, hogy lesz ellene kifogásod.
Eddig bírom, újult erővel esek neked, szinte érzem a szíved dobbanását betonkemény farkamban, hogy újra munkához látok. Veszett tempót diktálva csapódom a seggednek, ahogy vadul beléd nyomulok, az ujjam nem mozdítom, csak kapaszkodom benned, már nem tudok rád figyelni, már csak elvenni tudok, a saját ütememben kergetem magam a vágyott csúcsra, jószerivel használom a tested. Hallásom kárára megy zakatoló szívverésem, sűrűsödő légvételeim, pedig semmi szükségem rá, de akarom, hogy ragadjon a hév, hogy kicsit emberi lehessek, ebben a pár hosszú percben, míg hajszolom azt élvezetet. lököm magam a kéj felé.
Már nem számít a két hulla az, hogy vér szaga leng be mindent, csak te, a hangod, a mozdulataid a tested, mindez az én játszóterem, enyém.

Gyertyalángként lobbannak el a gondolataim, már nem tudom, hogy miért vagyok pipa rád, mi az amivel felkurtad az idegeimet, azt tudom csak, hogy forró öled centikre lüktet ágaskodó férfiasságomtól és te megint, mint mindig kéreted magad. Már ez sem lep meg, tőled valahogy semmi és mégis minden. Nem értem minek ez a förtelmes játék, amiben minden egyes alkalommal porig alázol, hogy aztán a csúcsra emelj? Egyszer talán elmondod, amikor majd érdekelni is fog, mert jelenleg nem teszi.Csak te érdekelsz, minden belőled...
Az agyam üressé válik, már semmi sem mozgat, csak rajtam elhelyezkedő tested puhasága, a vér lüktetése az ereimbe és ágaskodó akarásom, annak reménye, hogy az enyém leszel, mindannak ellenére, hogy kicsit mást terveztél nekünk mára. De lássuk be a végeredmény ugyanaz. Te mást akartál a testebe fogadni ma és nekem is másik személyt szántál, de sokkal lázadóbbak vagyunk annál, semmint hogy megalkuszunk. Sosem tenném, talán akkor unnál meg, elvesztenéd az érdeklődésed irányomba és ez az, amit nem hagyhatok meg neked.
Túl közel érezlek mag magamhoz, a szívem hevesen tatamol, követve a tiédnek dallamát. Ketten maradtunk a világ ellen, hogy azt tesszük immár több, mint egy évszázada.
Elnevetem magam a szavaidra, megvitatnám, kettőn közül ki a kegyetlen, mert azt hiszem jóval inkább te, semmint én, de játszótárs vagyok, kutya. Nyakamban póráz, rángatod is kedved szerint, jelezvén szart nem érek a számodra. Test vagyok, amit élvezel, használsz kényed és kedved szerint, aztán belém rúgsz és az asztal alá parancsolsz, csakhogy minden zsarnokot megdöntenek egyszer.
Most azonban adnék érte egy két piros pontot ha forró öleddel a farkamra siklanál, hogy kiélvezzem az általad nyújtott örömöket.
Kár, hogy az illatod, közelséged megvadítja bennem az állatot, hogy arra sarkall ejtselek rabul, zárjalak be és kényeztesselek hosszan, sokáig, simogassalak. Szeretni akarlak, mert mélyen laksz a szívemben, néha. Máskor pedig gyűlöllek, mint most is. Kár, hogy vágyom rád... zakatol a vérem, az ereimben forró láva folyik, elporladnak a csontjaim.
Felmorgok, ahogy félig magadba fogadsz, a kezem elnyugszik a testeden, nem tunkollak, nem hajtalak, kivárok, mert minél jobban akarok valamit te annál jobban ellen fogsz állni.
Forró levegőt fújok ki, összeroppan a tüdőm, kérlek, tedd meg!
Hangod végig csurog a gerincemen, imádom hallani, akarlak. Ujjaim a bőrödbe marnak, miért nem teszed meg?
- Nálam nem jobban! - kedvesen udvarolgatunk egymásnak, mint a szerelmesek, pedig azok vagyunk, tudom, hogy szeretsz, ne tagadd le, a birtokvágyad szereted bennem, a tulajdonjogodat, nem pedig engem. Megtanultam együtt élni vele, sőt van, hogy szeretem is.
- Darling...- halkan a füledre súgok, szeretném elmondani, hogy szeretlek, de megtettem már nem is egyszer, térdeltem már a lábad előtt és könyörögtem a szerelmedért, zsaroltalak és fenyegettelek is érte. Voltam alázatos rabszolgád és föléd kerekedő urad, szerelmesed és az, aki eldöntötte, hogy elhagy.
Lüktetek a testedben, érzem a véred pulzálását, lehunyt szemeid mögött szinte a fejedbe látok, mégsem tudok másra gondolni csak arra, hogy ülj már rá tövig, az istenért.
A szemeidbe pillantok, érzem, hogy történni fog valami, a testem elemelkedik az asztaltól, még reszketnek a combjaim. Hátam a falnak csapódik, köszöntöm a jól eső fájdalmat, végig szántja a gerincem, két kezem a seggedre markolok, tartalak. Noha nem kell.
Elnyílik az ajkam a nyelved érintése alatt, kicsit sajnálom, hogy nem lesz belőle csók, csak mert most nem adnám meg. Megvonnálak magamtól, ahogy arra csak nagyon ritkán vagyok képes. Harapásaid nyomán felhördülök, jobbom a seggedről a hátadra siet, magamhoz ölellek, présellek a testembe.
Csak biccentek, látlak mindenhogy te ócska céda, sajnálom, hogy mélységesen szeretlek.
Tenyered kizárja a fényt a szemhéjam mögül, sötét köszönt rám, pont mint a lelked.
Hangosan sóhajtok fel, ahogy nekem csapódsz, mélyen beléd veszek, felhördülök, elönt a tűzforró akarás, nedves öled érintése feltölt kéjjel.
Túl melegem lesz, még vámpír bőrben is érzem, ahogy a forróság maga alá temet, csókolom, marom a szád, ahogy te teszed az enyémmel, vért fakasztunk és ezzel még édesebbé tesszük a játszmát, amiben azt hiszed tiéd az irányítás, de lesz ez így sem.
Mozdul alád csípőm, ahogy keményen meglovagolsz, hátam le sem olvasztom  a falról, két kézzel gyúrom a tested.
- Ne....- szalad ki a számon, hogy elválsz tőlem, megvonod a jót, tüzelő öled, a kéjt, bosszúság önt el. Mire szóvá tenném véget vetsz a kínzásnak, újfent magamon érezlek, mozdulnék, de szavaid a falhoz szegeznek.
Hangosan nyögök fel válaszként. Szavaid elvesznek, pedig értem őket, birtokviszonyt fektetsz le. Értem én. Mikor érted meg, hogy senki más nem kell nekem, csak te? Mégsem mondom el, nem akarom, hogy tudd.
- A tiéd akarok lenni! - vallom meg túl halkan, olyan mélyről jövő morgással, ami nekem fáj. Szeretlek, kurvára szeretlek.
Alhasamban forr a vér, a vágyam sajog, a golyóim olyan súlyosak, már félek leszakad.
Végszóra tövig csúszol rám, szinte a méhedig éri a makkom, lefagy az agyam egy pillanatra. Érezlek! Minden porcikádat, a nekem feszülő kerek melleidet, a kezem alatt keményedő segged, a hasad sürgető forróságát, lehetetlen szűk hüvelyed körülöttem lüktetni, téged... Ahogy vagy, lélegzel, sóhajtasz, körém tekeredsz.
Megtolom magunkat a faltól, hogy magam alá gyűrjelek az ágyon, kicsit masszívan bejárjuk a szobát, neked feszülök, beleprésellek. Érzem a srácod alvadó vérének édeskés illatát, elönt az éhség, olyan hirtelen hagylak magadra, hogy a hiányom ki sem hűl a testeden, de már a lábaid  között térdelek, elválva forróságodtól.
Talányos pillantásom végig siet a testeden.
Ismerlek, tudom, hogy tomboló vágyad nem lehet lehűteni, azt is, hogy meg akarod kapni, ami a tiéd, és azt is, hogy gonosz leszel. Én pedig előre várlak.
- Tudod, hogy nálam jobban senki nem látja ki vagy valójában? - egy gonosz, undok ribanc, akit sokkal könnyebb szívből gyűlöli, mint szeretni, én mégis mélyen beléd vagyok szeretve. Ajkamra vicsor szalad, érted nyúlok a csípődre markolok és durva mozdulattal pördítelek a hasadra, már rántalak is fel, hogy a seggednek simuljon a csípőm.
Istenem, annyira gyönyörű vagy, keskeny hátad, egyenes gerinced, még azt is imádom, hogy a rajtad maradt szoknya megtöri a varázst a derekadon.
- Kérd szépen! - tenyerem a hasadon simít, miközben a hátadra hajolok, nyelvem a gerinceden kostól végig. Kőkemény akarásom a combjaid között súrlódik, nedved elönt, alig bírom megállni, hogy keményen beléd vágjam.
Csak kérd és a tied vagyok, de nekem is kell érezned, hogy az enyém vagy, csak az enyém, mert mindenki mást kegyetlenül kivéreztetek, megnézném hány szeretőd van életben... Nos nem sok.
Szabad kezem a nyakadon markol, annál fogva húzlak fel, hogy a hátad a mellkasomnak feszüljön, hasadról a kezem a lábaid közé tolom, magamat is érzem az ajkaid között.
Gyerünk! Kérd!

Miért teszed ezt velem? Miért lobbantasz vágyat, minden egyes alkalommal, amikor a közeledbe férkőzöm és aztán dobsz el magadtól, mint egy megunt és elhasznált ruhadarabot.
Már nem érdekel miért vagyunk itt, hogy tüzelő szukához méltón miért dörgölöd magad nekem, már csak az érdekel, hogy megtörténik. Feléled az akarás, elkaszálódnak a gondolatok, a melled látom, az ízed emléke tolakszik a számba, hogy megragadjon a szájpadlásomon. Megannyiszor kérdeztem már; miért? Miért vagy ilyen kegyetlen velem? Szabadon engedhetnél, kényirhatál vele, de pont úgy ragaszkodsz hozzám, mint én tehozzád, noha téged a nevem vonz, egy emlék, egy egyszer volt szerelem ködös mázolmánya, és nem én. Egyszer édesem eljön majd az ideje, amikor majd veszett rókaként sarokba szorulsz és könyörögsz, hogy ne vegyek revansot minden egyes bűnödért, de most... most az számít, hogy a mellbimbód a fogaim közé veszem, finoman rászorítok, nyelvemmel húzok rá nedves csíkot. Mélyről sóhajtom fel felfokozott állapotom tüzelő vakságát, érzem dobbanni a szíved, pedig nincs is. Tenyerem a segged gyúrja, imádom, hogy kőkemény, kerek, formás és isten lássa beteg lelkem megölöm, aki hozzád ér, kár, hogy ezt te pontosan tudod és élsz is vele.
Nehéz, gömbölyű melled húsának íze belerobban a tudatomba, elönti az elmémet, már nem számít semmi, csak te, hogy megkapjalak. Azt mondják a vér lefelé áramlik és a gondolatok elsüllyednek az agy egy elvetett zugába, hát kedvesem ez igaz.
Amikor megbaszlak, mert meg foglak, akkor én leszek jelen és te, tiszta tekintetedben az én arcom ver tanyát, engem fogsz látni, érezni magadba, nem a testvéremet, vagy a halott szépfiúdat, ennyi számít. Miattam fogsz kielégülni és én benned fogok elélvezni, mint a legtöbbször, azt nem hazudom, hogy mindig. Nekem is pont úgy megvannak a kalandjaim mint neked.
Akarlak. Olyan veszett dühvel, amit te hozol felszínre, te éleszted fel a vadállatot, akasztod le a nyakáról a láncot és engeded messzire, mert tudod jól, hogy az éhsége visszahajtja majd hozzád. Cseles vagy, a kezedből etetsz, amikor én az ujjaidat falnám fel.
Még érzem a vér mámorító ízét, a számból is jutott a torkomra, de annak már nyoma sincs.
Lelki nyomorékká teszel, megbélyegzel és összeszorítod a szívem, hogy a lelkem érezze körbeveszik a rácsok. Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács - Engem majmok köré zártak. Pontosan ezt érzem én is. Azért vagyok fogoly, mert ezt akarom. Téged akarlak. Minden rohadt mozdulatom hűséget esküszik neked, akkor is, amikor éppen keményen esünk egymásnak, mi akkor is szeretkezünk. Noha, kedvesem, te többet veszel el, mint adsz, de talán ez az én eszközöm.
Kőkemény akarásom engedelmesen simul a testednek, miközben a bugyid tépem, ajkad emléke még bizsergeti az állam.
Mosolyodért esküszöm az arcodba másznék, mert olyan messzemenőkig pimasz, amiért megbüntetnélek, legszívesebben azzal, hogy kisétálok a szobából és dugd fel magadnak a halott fiú egyre merevedő ujjait. Mégis maradok, mégis sóhajtok és átengedően adom neked mindazt, ami én vagyok.
Megtört szolgaként csúszok fel az asztalra, tolom magam hátra, hogy helyet adjak neked, tudom, hogy kínozni fogsz, de azt is, hogy magadat is. Két kézzel nyúlok érted, mégis inkább az asztalba kapaszkodom meg, leszarom, hogy felszakad a kárpit.
Arcélemen simító ujjaid után kapok foggal, mint a veszélyt sejtő kutya, legszívesebben... annyi mindent tennék. Mégis csak egy rekedt zihálás tör utat magának, ahogy ujjaid érzékeny ponton érintenek, fekete pöttyök úsznak a látómezőmbe, pedig csak fölém helyezkedsz, de egy kitörni készülő vulkán forróságával bírsz. Búja melegséged szinte perzseli a bőröm, fájón sajognak feszülő golyóim, meg fogsz őrjíteni ez biztos. Sőt, túl is vagyok rajta.
Előre mozdul a csípőm, neked akarok simulni, két kezemmel a combod markolom, kiszolgáltatott vagyok, mint mindig és ez valahol mélyen elkeserít, az vigasztal, hogy máskor te vagy az, aki mindent élvezettel elvisel. Hátam keményen feszül az asztal lapjának, tekintetem rád fókuszál, tudom, hogy zöldje elmélyül, belülről éget a láz.
Elnyílik a szám, ahogy a golyót neki préseled, mégis megkoccintom a fogaimmal, ahogy ismerlek képes vagy kegyetlenségre vele, felnyögök, csináljuk már. Neked ez játék, engem viszont dróton rángat a vágy, elégeti a csontjaimat.
Irigylem egy pillanatra, hogy nem a nyelvemre nyalsz, hanem a golyót ízlelgeted, ha humoromnál lennék ajánlanék egy másik golyót... kettőt.
Nyálad íze belerobban a számba a kemény anyagról, kréta, izzadság, por és ezer illat terjed rajta, mindent a számba is érzem, de legintenzívebben téged. A golyót jobban a fogaim közé engedem, az sem érdekel, ha végiga számba kell tartanom, csak könyörgöm ereszkedj rám, fogadj magadba.
Két kézzel kapaszkodom megint az asztalba, hogy visszafogjam magam a vágytól, ami maga alá kényszerítene, kíméletlenül hatolnék beléd, de a bőrömön érzem, hogy olyan nedves vagy, amitől felrobban az agyam.
Minden idegszálam arra koncentrál, hogy végre beléd mártsam magam. Ajkaim között a fenolgyanta festett golyóbis, nem hallod, hogy sürgetően sóhajtok, vagy lehet de. Nem vagyok híres a türelmemről szerelmem, ne húzd fel az agyam.
Értem a kérdést, a benne rejlő csapdát, megint gúzsba kötnél, láncra vernél egy rossz válasz és nem azt kapom, amit akarok, de nem adhatok jó választ, nincs.
Téged akarlak, Darling, mindent belőled, a tested a lelked, a szerelmed. De tudom jól, hogy neked test vagyok, amit élvezel, ami valahol tetszik, használod kényed és kedved szerint, pont semennyire nem érdekel a benne rejlő lélek érzelmi kavalkádja. A legjobb esetben megbüntetsz egy rossz válaszért, itt helyben. A legrosszabban hetekig megint felém sem nézel.
Viharsebesen jár az agyam, de nem adhatok jó választ, így nem is teszem meg. A golyó élesen csattan az asztalon, majdnem belesüketülök, megrántja a zsineget a fejemben. Elvigyorodom. Választ akarsz, kislány, ennél okosabb is lehetnél, te magad vagy az a ribanc, akit én szeretnék. Okos nőnek ezt nem kell kifejtenem, így neked sem kéne, de te leckét adnál vele, nem kell a tanulmány, nem kell semmi, csak, hogy végre ülj bele lüktető vágyamba. Ennyi. Túl nagy kérés ez?
Hangosan felnyögök, művészi hajlamaid kiéled a mellkasomon, csakhogy nekem sürgetőbb a vágyam. Jobbom a tarkódra siet, rámarkolok a hajadra és olyan erősen rántalak meg, hogy majdnem összefejelünk, az utolsó pillanatban fordítom félre a fejem, fellököm magam a vállamról, lecsapok a szádra, ha csak ellen nem állsz, csókba fojtom a beszédet.
Balommal rátenyerelek a hátad asló részére, éppen a feneked felett, ujjaim félig rálógnak, tenyerem élét állítóm a farokcsontod felső részére. Nem gyakorlok nyomást rá, nem húzlak magamra, azt akarom, hogy te ereszkedj reszkető keménységemre, bár tudod jól, hogy megtehetném, ellened fordulhatnék, egyszerűen megszerezhetném, amit akarok.
Forró testedbe akarok hatolni, érezni, hogy tövig beléd veszek, azt akarom, hogy vadul meglovagolj, kínozz a csúcs felé varló törekvésben. Élvezkedj rajtam, csak közben had nézzelek.

Nem akarok szolga lenni, nem akarok az lenni, aki alád simul, akinek a félelem dominál a vérében, az attól való rettegés, hogy elvesztelek. Máskor jómagam kívánlak a pokolba, úgy szeretném felnyitni a mellkasod, hogy lássam szélerőmű dolgozik benne, mert szíved az nincs az teljesen biztos. Tudnám téged mi éltet? Miért nem én?
A minden akarok lenni neked, az aki eltakarít az útból mindenkit és mindent, ami neked fáj, legyen az egy játszadozó kisfiú, vagy egy nagyobb vad.
Megint elérted, amit akartál, öltem érted, pusztítottam, pedig én vagyok az, aki semmivé foszlik minden apró gonoszságod által, te magad vagy a sátán ivadéka, mert a legnemesebb és legerősebb érzést, a szerelmet pusztítod bennem, akárha csomagolópapír lenne az ajándékodon.
Pedig az is én akarok lenni, a szádba akarom rágni, le a szíved hűlt helyéig.
Ízlelem a bőröd, selymes finomsága a gyomromban kelt cunamit. Erőnek erejével fogom vissza az éhes sóhajt, de a szobában terjengő vér mámorító illata  vegyülve a tiéddel Kánaán egy magamfajta számára. Porcelán testeden éktelen a vörös csík, mégis jellemez téged, a vadat, a benned élő és tomboló pokoli szörnyet.
Leszarom, hogy milyen játék lett volna, komolyan. Jó, őszinte leszek, még élveztem is volna, megdugtalak volna egy másik férfi testében, élvezted volna, mert én pontosan tudom, hogy mit szeretsz, ha nem hozod fel Őt. Ha nem akarsz tőlem olyat, amit nem tudok neked megadni. Nem lehetek árnyéka annak, akit vágysz. Mégis megteszem, nap nap után, annak a biztos tudatában, hogy pótlék vagyok. Nem én kellek neked, Ő kell. Őt akarod bennem látni és talán teszed is, mert úgy ismerted, ahogy én soha.
Gyáva vagyok, egy ocsmány kis féreg, mert a közelemben vagy és én belemegyek. Elengedem a haragom, a dühöm, a féltékeny lázadót, a kitörni kész ördögöt, messzire űzöm a lelkem egy zárt szegletébe, elteszem holnapra. Ha egyedül maradok majd, ajkam nem a bőrödön siklik érzéki táncba, akkor majd előrántom ezt az emléket, és tudni fogom, hogy nem engem szeretsz. Akkor majd meggyötröm vele magam, véresre ostorozom a szívem és hagyom, hogy maga alá temessen ez a fájdalmas valóság.
Sosem leszek elég jó neked, igaz?
A tested szinte izzik a tenyerem alatt, vadul vágtat a vér az ereimben, pedig csak a közelemben vagy. Illatod igéző íze a szájpadlásomra tapad, lefut a gyomromba, betölt elfeledtet velem mindent, már semmi sem számít, csak egy dolog, Te!
Végül mindig ide lyukadunk ki, igaz Babám? Csak te érdekelsz, csak te leszel, csak te vagy látható és nekem minden köréd fonódik. Fájon, buzgón, követelően.
Nem akarok harcolni veled, szeretkezni akarok, de ezt te ritkán adod meg, te a dugást pártolod. Nekem jó, tegyük így.
Nyelvem ráérős lassúsággal ízleli a nyakad, füledre súgom a bókot, noha másnak sértés lenne, de te pontosan az vagy, ami.
- Imádom, hogy egy ribanc vagy! - és tényleg, mert ez izgat fel, ettől lesz minden alkalom olyan amilyen. Vad, durva, állatias, erőszakos, véres és függővé tevően izgató. Ha nem lenne elég az ízed, illatod, pedig az és, ami a legrosszabb, hogy ezt pontosan tudod is, ki is használod, ahogy teszed velem is.
Sürgetően nyitom szét a blúzod, hogy felfedjem kerek melleidnek húsos domborulatait, ellenőrizetlenül nyögök fel, ezzel elárulva, hogy máris az őrületbe kergetsz. Mégis az ajkadra hajolok, birtokló nyelved azonnal a számba futna, gonosz mosoly kísértében csókolok újfent a szádra, pedig kedvem lenne áttolakodni, így hatolva máris a testedbe, a magamévá tenni. Tudom, hogy kiéhezett vagy, idáig érzem az illatod, azt a mámorító finom izgalmat, amitől szimplán úgy tudnék elélvezni, hogy arcom a lábaid közé engeded.
Imádom, hogy türelmed véges, a kár az, hogy nem én húztalak fel, hanem az egykorvolt játékfiúd. Ha nem figyelek oda hamarosan megint megtelek haraggal, mély levegő, elszívom a szádból.
Elszakítom a kezem a seggedről, végig szántok körmöm hegyével a csípődön, derekadon, onnan az oldaladra siklok, csupasz bőrödre, hogy élénk csíkot hagyjak magam után, mielőtt a melledre markolok. Ajkammal lecsapok oda ahol az imént a rózsa simogatott, melleid közé harapok finom, játékos csókot, hüvelykujjam a melltartó anyagán keresztül fut körbe a mellbimbódon. Imádom, hogy az ujjam alá keményedik azonnal, A számba kéne vennem, egyelőre csak rálehelek egy kihívó puszit, mert nem csók ez, még...
Visszatérek a szádhoz és te jellemzően magadra, bosszúból a vérem veszed. Felszisszenek, kár, hogy vigyorom arról mesél, ne hagyd abba, büntess meg, okozz fájdalmat, hiszen ettől leszek kőkemény.
Nagyot nyelek, utat engedek a kezednek, hogy eljátszadozz a nadrágommal, vérem íze szétfut a nyelvemen, rányalom az ajkadra.
Imádom, hogy erőszakos vagy, ahogy rángatod a nadrágom, mintha minden egy másodpercen múlna. Úgy simogatod le rólam, hogy véletlen sem érintesz meg, felnevetek rajta.
Tényleg egy gonosz picsa vagy, ez nem lehet vitás. Ujjaim a hajadba futnak, készülök hátra rántani a fejed, hogy a nyakadra csókolja, amikor eltolsz magadtól és még hozzám sem értél, pedig sajogva lüktet a vágyam.
Hátra lépek, szemembe kérdések villannak, visszahúzom a kezem a melledről, máris hiányzik. Kérdeznék, de ismerlek, hátrálok, mert erre késztetsz, félúton kilépek a bokáimig lecsúszott nadrágból. Isten áldjon, hogy nem vágódom hanyatt, de téged ismerve maximum rám vetnéd magad.
Lecövekelek a végcélnál, tekintetem le sem veszem rólad, ahogy ruganyos macskaléptekkel közeledsz felém, annyi mindent mond a tested, de ismerem csavaros észjárásod, gondolkodni azonban máris nehezebben megy, hiszen a vér lefelé áramlik, egy fontosabb testrész felé, mint az agyam.
Leheltnyi terpeszt nyitok, ahogy elém süllyedsz, forró leheleted előtted jár egy oktávnyit, imádom ezt a pornós pillantást amiben megfürdetsz, mielőtt a szádba veszel. Szeretném lehunyni a szemem, de muszáj látnom, főleg, mert olyan érzékiséggel csigázol, amitől megkergeti a szívverésem a világmindenséget.
Halkan felsóhajtok, kezeimmel letámasztom magam a zöld poszton, forró lesz a levegő, ami elősiet a torkomból, érzem a késztetést, hogy a hajadba túrjak, mégsem mozdulok, hiszen ismerlek jól, nem fogsz nekem privát élvezetet adni, még nem.
Már meg sem lep, mennyire mélyen tudsz a szádba engedni, ezt pontosan jól ismerem. Forrón, biztatón öleli körbe az ajkad a vágyam, megugrik az ádámcsutkám, hasamon táblákba rendeződnek az izmok, ahogy átadom magam a kéjnek.
Túl gyorsan vonod meg, de mit mondjak? Megleptél? Nos nem.
Látom, hogy méregetsz, gondolkodsz, vajon megint rá gondolsz? Mondd csak én Kedvesem, nagyobb volt a farka? Több kéjt ígért neked? Szebb volt? Jobban izgatott? Finomabb volt az íze? Megreszket a szám a kimondatlan kérdésektől, elönt a harag, pedig most nem bántasz, csupán attól félek, nem engem látsz valójában.
A rózsaszirmok selymes érintése felszaggatja torkomból a nyögést.
- Azt akarom, hogy vetkőzz le! - hangom halk, nem kérlelő, nem könyörgök, jelenleg utasítok, mert te azt szereted. Mellé úgy akarom, hogy jószerivel ide kelljen kötnöm magam, mielőtt megtámadlak.
Mégis feléd mozdulnak a kezeim, ujjam az ajkadra fekszik, csak azért nem a nyelvedre, mert az éppen a rózsát kényezteti, helyettem, jegyzem meg súgva. A vöröslő szirmok alatt fogok a szárra, kihúzom a kezedből, oda sem nézve válok meg tőle, repül amerre éppen viszi a kedve. Az állad alá nyúlva kérlek meg rá, hogy emelkedj fel, mert sejtem, hogy ma nem cél az orális kielégítése, nekem is kevés lenne.
Áttolom a válladon a blúzt, hogy az is a földön landoljon, mutató ujjam a melled domborulatán siet a melltartó széléig, hogy alá csússzon. Tűröm lefelé az anyagot,  átbuktatom rajta kerek melled, na persze jobb szeretem, ha ezt is leveszed, nem is értem minek kell hordani, akinek ilyen mellei vannak, ne hordja.
Kósza pillanatra jut eszembe, hogy ha van elég önuralmam most más csókolja a melled, hogy érezzem élek, előre hajolok fogaim közé csípem a mellbimbód, finoman meghúzom, hidd el, lehetnék durvább. Közben a kezem már a szoknyádat tolja, vonja, húzza, honnan tudjam cipzáras vagy sem? Végül felfelé mozdítom meg, tulajdonképpen maradhat is, a bugyid, na az totál hülyeség, úgyis eláztattad már le vele. Csípődnél tolom alá a két tenyerem, nem szaggatom le rólad, inkább csak átemelem a fenekesed és megtolom lefelé, hogy érintsem izmos combod.
Ajkam a szádra simít, így megállok a bugyi letolásában. Játszani akartál? Lássuk.
- Legyél a szajhám! - pontosan sejted, hogy ha belemész, én uralkodom feletted, ritkán engeded, de talán ma, azonban nem lepne meg, ha én lennék a te kiszolgáltatottad, az is jó, csak had legyek már benned.

Lehet, sőt biztos, hogy velem van a baj, hiszen én nem értek bizonyos dolgokat, ebből következik, a hülye én vagyok. Nem kell ehhez nagy logika, csak egy csipetnyi ész, mondhatni egy hangyafasznyi. Talán annyi akad, hogy megértsem azt, ami éppen zajlik, annak ellenére, vagy pont annak okán, hogy hevesen tatamol a szívem, az adrenalin a fülemig szökik, hogy kihabozzék rajta és elúsztassa a maradék ítélőképességem.
Rohadjak meg, ha értem, hogy miért nyúlsz mindig darázsfészekbe velem kapcsolatba? Direkt tennéd? Neked célod engem módszeresen a padlóba préselni, és a réseken folyatni el a vérem? Mond mit akarsz tőlem? Miért ölöd meg a jót bennem, az életre való hajlamot? Miért teszel gonosszá? Mit tegyek még, hogy egyszer és mindenkorra megértsd, mi közünk van nekünk egymáshoz? A foglyoddá tettél, a raboddá, vállald a kurva felelősséget értem, a tetteimért.
Miért nem kegyelmezel meg nekem? Egy évszázada folyik a harc köztünk, és minél erősebb vagyok mentálisan, annál jobban fáradok lélekben.
Őrzőm a kiskanálnyi jót, azt a kevéske adagot, amit az ereimbe fecskendezek nap, nap után, hogy felkeljek az ágyamból és tegyem a dolgom, hogy ne mérgezzem halomra az embereket, hogy a csontok rögzüljenek a kezem alatt, hogy a náthát csillapítsam, fogjam azok kezét, akik átvándorolnak a halál árnyékos kapuján. Néhányuknak utolsó emléke vagyok az életből, túl sokszor irigylem őket, hiszen nekik vége szakad a földi pokolnak. De mégis gyáva vagyok, hogy tegyek ellene bármit, pedig az én életem is messze mulandó.
Rohannak a napok, a hetek, hónapok, az évek. Évtizedekbe mérem, már században. Minden álmom semmibe merült.
Családra vágytam, egy nőre, aki szeret, gyerekekre, többre is, kutyára, fehér kerítéses házra és egy tisztességes életre. Most pedig itt vagyok, kiüresedve, eltemetve magamban a múltat és már a jelent is, te pedig felhozod a legfájóbb emlékem.
Több dolog miatt is horkan fel eleddig kordában tartott veszélyes dühöm. Mert Hubert mindig jobb volt, mint én. Fiatalabb, a jobban sikerült, az okosabb, a szerethetőbb, a kordában tartható, akit focizni hívtak a srácok, akikkel a lányok cicáztak, aki előre haladt a céljai felé, pitbullként csüngött valamit, amit meg akart tudni. A jobb képű, a férfi, aki szerelemre lelt, akinek családja lehetett volna, akit viszont szerettek, és aki még engem is szeretett. Itt a nagy igazság, tessék, a képedbe mondom, ha szeretnéd. Észvesztően forró szádra súgom, ami vérvörös tud lenni, amikor csókkal tépem. Ő szeretett engem, és a mellékelt ábra szerint ezzel egyedül maradt.
Miért nem tudsz kicsit jobban szeretni? Mond el, mit vársz tőlem?
Értsd meg végre, hogy nem tudok ő lenni. Bábként sem tudom mozgatni holt szellemét, mert félek, hogy beigazolódik mennyivel jobb volt nálam.
Őt látod bennem, igaz? Őt kívánod bennem. Amikor élvezés közben lehunyod a szemed, vajon rá gondolsz? Súgtad már a nevét a fülembe, úgy tettem, mint aki nem hallotta, pedig tudod, hogy megtörtént.
Miért teszed ezt velem, Darling?
Páros lábbal tiporsz a lelkemen, azon a csonkán, ami megmaradt nekem.
Előbb, vagy utóbb feladom. Szélmalom harcot vívok és te nagyon keveset adsz nekem magadból, amikor nekem a minden kéne. Hiába kefélek más nőkkel, férfiakkal, mindenkiben csak téged kereslek, az ízed, illatod, hogy legyél. A forróságodban akarok megfürdeni.
Hajótörött vagyok, aki kietlen vidékre tévedt és noha te voltál, aki léket fúrt a regattába, mégis te vagy az, aki megmentheti sivár életem, de többet veszel el, mint amit neked adsz.
Van, hogy bánom, hagynod kellett volna meghalnom, mert így is megölsz, szépen lassan, de nagyon módszeresen. Különös kegytelenséggel.
Mit tettem ellened, hogy így bántasz?
Tudod mi a baj? Hogy az elnyomottak idővel fellázadnak, zavargás törnek ki, forradalmak, amiben a fegyver nemét senki nem válogatja meg, el fog sülni a te fegyvered is, drágám, és félek be van ragadva a golyó, vissza fog csapni és a homlokod közepére vésett céltábla közepébe fog vágódni és azzal megölsz engem is.
Amúgy sem viselem el a látványt, hogy karcsú, tökéletes tested felkínálod másnak, amikor én csodát tennék veled. A féltékenység fellobban, mint a jelzőtűz, mire visszatér az ítélőképességem a fiúcska szíve felrobban a kezemben, vért mázolva az ujjaimra, betemetve a kézfejem, a csuklómra húzva éles vonalat. Másodpercek alatt illan el az élet, a lélek. A vér szaga megdobja a vérnyomásom, az éhség lavinaként zúdul rám, drótként feszülnek meg az erek a testemben.
Mit sem számít az ő élete, csak egy a sorból és tudom, hogy még adsz nekem többet is gyilkossá teszel, vadállattá.
Szemedben csalódottság lángja lobban, ujjaim a tarkódra fonom, hogy megtartsalak, közel magamhoz, a szádra akarok hajolni, csókolni akarlak, kifulladásig, míg ajkunkból vér serken, bizonyítani, hogy nincs jobb nálam.
Nem bánom szemrehányó tekinteted, nem éri el rothadó lelkem. Akarlak, mindennél jobban, a vágyam kőkeményen lüktet a farmer takarásában, neked szól és a vérnek.
Bombázod tudatom erős falát, érezlek benne, látom a hiába való küzdelmet, máskor most győzedelmes mosoly futna az ajkamon, a szemem sarkába vonna apró ráncokat, most azonban a pánik dolgozik benne, hogy megbántottalak, hogy nem értesz meg engem. Nekem csak Te kellesz, mindenkin és mindenen keresztül. Boldog akarok lenni veled, a melleid közé akarom fúrni az arcom, hogy a bőröd illata csorgassa meg a nyálam.
Kérlek, Draling! Add nekem, amire vágyom! Mindenem a tiéd és én csak röpke figyelmet kérek cserébe, olyan nagy ár ez?
Nem felelsz hívogató nézésemre, szóra sem méltatsz, tüskét fúrsz a szívembe ezzel. Érted teszek mindent, te teszed ezt velem. Fáj belül, nem nyilvánvaló?
Lazítok a szorításon, testemből nem illan az erő, a kérlelhetetlen tenni vágyás. Szeretnélek leteperni, megbüntetni, bántani, megtorolni rajtad az összes sérelmem, de még csak csúnyán sem tudok hozzád szólni.
Szorításom lazít, ahogy a kezed az enyémre simít. Hevesen dobol a szívem, zúg a fülem.
Véráztatta ujjaim a szádba siklik, egyik a másik után, felnyögök, előre lépek, hogy testem a tidéhez érhessen. Nem tudok máshova nézni, csak a szádra és ajkaid között az eltűnő, majd felbukkanó ujjaimra.
Úristen, mennyire gyűlöllek. Cafka vagy, egy igazi mohó ribanc, de az enyém, immár csak nekem maradtál, kis időre, tudom.
Hiszek neked, ajkam elnyílik, hogy utat engedjek a csóknak, lehunyom a szemem, beszívom mámorító illatod, feldorombol bennem a fenevad, enni kér, téged akar.
Nem felejtem el, hogy az előbb még a ficsúrt csókoltad, mégis reagálok. Most én vagyok csalódott, hogy hazudsz nekem, nem adod, pedig akarom, kell nekem. Azonnal, hogy tudjam megbocsátasz.
Szavadra felszalad elmémről a védőburok, újra a birtokodban vagyok, érezlek, ahogy belém hatolsz, átveszed az irányítást, leengedem feszült vállaim. Hagyom, hogy ellépj, tudom mit fogsz tenni, mégis megrezzenek, ahogy meghallom a csontok reccsenését.
Ha neked nem jár játék, nekem sem, ez nem lehet vita alapja.
Semmit nem számít a lány, hiába ígért forró, emberi ajka ezer kéjt, hiába tett volna meg mindent, amit kérek, nekem csak te kellesz, és ezzel te ocsmány mód vissza is élsz.
Feléd fordulok, nem rejtegetem ágaskodó izgalmam, noha csak a figyelmet hívja fel magára, nem követel ennél többet, most még. A vér szaga beteríti a szobát, kitágul a pupillám a visszafogott zabálási kényszertől, de nem vagyok dögevő.
Szemmel követem a rózsa útvonalát, akaratlan indulnak meg a lépteim feléd, követlek az ajtóhoz, mire visszafordulsz már ott állok előtted, nesztelenül, akár egy macska, fogam az ajkamba mélyed, hogy ne sóhajtsak fel, ne kezdjek el könyörögni neked.
Pimasz játszadozásod meghozza gyümölcsét, átnyúlok a vállad felett, kezemmel az ajtóra támaszkodom, meggátolom, hogy kimenj és föléd is tornyosulok egyben.
Vágyad illata megrántja duzzadó akarásom.
Látom mit művelsz a virággal, megérzem az engedést az elmémen, vérben még gazdagon fürdő mutató ujjam a nyakadhoz illesztem, hogy végig rajzoljam a dekoltázsod mélyülő vonalát.
- Nem akartam elrontani a játékod! - a tiédet, mert az volt, nem a miénk, nem az enyém, a tiéd volt és te is basztad el, ezt lássuk be. Belementem volna.
Lefelé pillantok, hogy lássam puha szirmokat eltűnni a szoknyád alatt.
- Gonosz egy picsa vagy...- nem sérteni akarlak, és ezt te pontosan tudod, maximum a gonosz fájhat amúgy is. Előre hajolok, ajkam a nyakadra feszítem, rácsókolok a selymes bőrre, mélyre szívom az illatod, nyelvem hegyét futtatom végig a kecses íven.
Az ajtóról visszavett kezemmel a kerek seggedre markolok, magamhoz rántalak, csak remélem, hogy megsebzed magad a rózsával. Rámasszírozok a kezemben tartott félgömbre, másik kezemmel a blúzod gombjait veszem célba, egyenként pattintom le őket, akárha pihét pöckölnék arrébb.
Számmal a szádra tapadok, csak habzsolom az ajkaidat, nem vetem be a nyelvem, azt ki kell érdemelni. Garantálom, hogy ma büntetésben leszel.

Összeomlani látszik minden, mit eleddig önmagamban felépítettem. Szívem húrjain nem lágy dallam készül kitörni, hanem éles rock ballada, ami leszaggatja a hajad, ha útjára bocsátom.
Gyűlölöm ezt a hálót, a maga giccsével, szépségével, kényelmével, melankolikus virág illatával, mégis szomorú sötétjével. Most, hogy a lány a lábaim között térdel, forró ajka a mellkasomon siet lefelé, tenyere felperzseli nadrágon keresztül is a bőröm, most még jobban utálom, ezt az egészet. Vannak napok, amikor nincs kedvem ehhez a sok szarsághoz, máskor pedig örömmel vetem bele magamat, akár egy forró nyári napon a hűs tó fodrozó vízébe. De ma…. ma széttépnélek ezért.
Oh, te meg a nagylelkűség. Olyan messze álltok egymástól, amit szavakkal ki sem lehet fejezni, nem férne el egy egész Grand kanyonban, még az is kevés lenne.
Mohó vágyad elér engem is, felzúgatja a szívem és rohadj meg, hogy nem nekem szól, amikor mindenem neked adtam az elmúlt 120 valahány évben. De ki számolja?
Meg sem lep,  hogy neked ez nem elég, neked, Kedvesem, semmi de semmi nem elég. A világ minden fájdalma csak játszótér lenne számodra. Olyan gonoszság lakozik a lelkedben, amit én nem érthetek meg és el sem érhetek, pedig a kezem nyújtom feléd, felsegítelek a földről, a testemmel védelek, ha kell, s most mi történik? Olyan rövid a pórázom, hogy nem merem megrántani, félek leszakad a fejem, azonban eljön az idő, amikor megunom a kisded játékaidat, amikor a nők, akik elém térdelnének, és nem csak egy jó szopás reményében, jobban fognak érdekelni, akkor babám minden fenséges erőd ellenében egyedül maradsz, mert azt te is pontosan tudod, hogy nélkülem pont úgy senki vagy, ahogy voltál előttem. Én emeltelek királynői rangra és én leszek az aki letaszít a trónról. Újabb 100 évedbe telik majd, míg valakit magad mellé szelídítesz, és pont úgy felelős leszel érte, ahogy lennél értem, ha ez téged érdekelne. De ehhez viszont kevés vagy. Csak a zsarolás van, néha pedig kedvesség, de több az erőszak, mint a kérés részedről.
Érdekel a lány neve, hogy azt súgjam majd, miközben elélvezek, még véletlen sem a tiédet, ezt az örömöt nem adom meg.
Összeránt a fájdalom, amit jutalmul kapok. Összekoccannak a fogaim, kevés híja van, hogy felkiáltsak, csakhogy Én Drágám, a kutya, akit veréssel idomítanak, egy idő után elviseli, majd megszereti a fájdalmat, volt rá 120 évem. Megtanítottad, hogy élvezzem mindazt a kínt, amit adsz, és ez még határon belül van, tudnál bántani, de ne felejtsük el, hogy én is megtehetném veled. Lezárhatom az elmém előtted, és akkor véres karomnyomaid nem érnek el, nem húznak éles vágást az akaratom falában. Igaz az is, hogy áttörnéd, leigáznál, de időt tudok nyerni. Én is fejlődtem az elmúlt időben, ne felejtsük el, hogy nem csak te vagy gyermeke az éjszakának.
Hagyom, hogy játssz, a szám kiszárad, a fájdalom magába szippant egy pillanatra, s aztán lepattan, mint teniszlabda a falról.
Tekintetem a tiédbe fúrom, ismerlek, jobban, mint szeretnéd. Te vagy az életem csúcspontja és mély verme is. Ezt is szeretem, a kínt, a kínlódást, a megkönnyebbülő kalandokat a nőcskékkel, akik pont olyanok, mint aki most az övem bontja, nadrágon keresztül simítja arcát ágaskodó vágyamhoz.
Mégis minden figyelmem rád irányul, olyan vagy, mint egy kívül gyönyörű, pirosló alma, amit azonban férgek rágnak, mindennek ellenére szeretlek, ragaszkodom hozzád, ismerten eredetű ez az érzés, de ne feledd el, hogy mindennek vége szakadhat.
Jön majd valaki, aki nem lesz ilyen kegyetlen hozzám…
- Várj! – suhogom a lánynak, nem akarom, hogy idő előtt munkához lásson, hiszen ti még semmit sem csináltok, addig a farkam marad a nadrágban.
Felém pördíted a srácot, nagyot nyelek, az én fantáziám is megmozgatja, de a nők jobban érdekelnek, ez van. Mozgásodtól lever a víz, miért is nem adod ezt nekem? Préseled magad itt a kis csírához, akár egy olcsó kurva, amikor jobbat is kaphatnál.
Képzeletem szárnyra kél, egész addig, míg a srác szája szóra nyílik. Meglódul a szívverésem, kitágul a pupillám, akárha napról löknének sötét verembe. A trokom mélyéről figyelmeztetően felmorgok, veheted fenyegetésnek. Ujjaim a lány nyakára futnak, megállásra késztetem a csókok folyamában.
- Messzire mész, Darby! – gusztustalan a játék, amit űzöl, nem méltó hozzád. Sokat elviselek, de van, amit én sem nyelek be. A halott testvéremet meggyalázni főben járó vétek.
Hangomban nyers erő rejlik, mindent nem tehetsz meg velem, nem vagyok már a talpnyaló szolgád, túl sokat bántottál, a sarokba szorított róka is támad végső elkeseredésében, hiába húzza meg a ravaszt a vadász, bátran hal meg, nem nyüszítve.
Azonban szöget üt a fejemben egy gondolat. „A mindenem vagy, Darby” Szóval ez a lényeg? Hogy megmutasd Hubert, mennyivel jobban kellett, mint én, hogy mennyivel jobb volt? Őt is kínoztad vajon? Az életet tetted számára is pokollá? Már nem félek meghalni, mert a túlvilág csak jobb lehet ennél.
Reszket a levegő, ahogy kiszalad a számon. A lány illedelmesen térdel a lábaim között, újabb utasításra vár. Megfeledkezem róla.
Ezért gyűlölsz hát, mert nem az öcsém vagyok? Kevesebbnek tekintesz nála? Az is vagyok ő jobb ember volt, könnyebben betörhetted, mint engem. Én küzdeni tanultam, megvédeni őt és magamat, az anyámat, a családomat. Engem ellenállásra neveltek, erősnek lenni, magabiztosnak, míg ő az árnyékom volt, mert ott biztonságban volt. De nem előled, igaz?
Sűrűbben lélegzem a felelevenedő haragtól, a nyughatatlan vadállattól, ami bennem lakozik és alig várja, hogy a véredből lakomázzon.
Elmémre olvasott szavaid elvetik a sulykot, úgy libbensz át a határon, amit már nem bírok elviselni. Sok dolgot megengedek Neked, de ezt nem.
Nem elég, hogy engem alázol meg, de meggyalázod a testvérem halálát, a holttestét, a szellemét hívod életre, hogy úgy henteregj alatta, mint egy olcsó kurva. Honnan van neked ehhez bátorságod?
Az öcsémet veszed elő, leporolod a lemezt és azt hiszed, én majd újrahangszerelem neked? Hiányzik? Bazd meg. Nekem is. Túlmegy minden határon, hogy arra kényszerítenél, ő legyek, míg te egy vadidegennel baszatod magad.
Bal tenyerem a lány arcára simítom, lepillantok rá, a szívem vadul kalimpál, hátra tolom, hogy a sarkára üljön.
- Itt megvársz! – hangosan adok utasítást, hogy megértse, tudom, hogy a pózból sem fog mozdulni, akármi történik is mögötte.
Emberi szemmel lekövethetetlen gyorsasággal mozdulok a fotelből, az ingem még félig ülve marad, amikor a kezem a fiúcskád mellkasának ütközik. Lendület és erő dominál, ujjaim cafatokra szaggatják a tűzforró bőrét, hallom a reccsenő csontok szilánkos törését, a halk sikolyt, ami elhagyja a torkát, ahogy a testébe hatolok. Nem nézem őt, téged figyellek mögötte. Fél pillanattal később az ujjaim között dobban a szíve, még élettel telin, buzgón. Mostanában kap sokkot a teste, még nem érte el az agyát az információ, miszerint lyukat ütöttek a mellkasában, széttörték a bordáit. Kettőt pumpálok a szívén, ez kettő darab másodperc, a harmadikban összeroppantom az izmokat, szétfröcskölve a vérét odabent, így is jut belőle napvilágra, folyik le a mellkasán, a hasán. Illata betölti a tudatom, a ragadozó jussát követeli bennem. Visszarántom a kezem. Az éles csontszilánkot felsebzik a bőröm, a húsomig hatolnak, még csak fel sem szisszenek.
Éhen döglök, pedig nem rég táplálkoztam, de a friss vér elönti az elmém, ezernyi emléket szalajtva szerte.
Hülyének próbálsz nézni, Babám? Mikor veszed észre, hogy vesztes is lehetsz a csatában? Amikor majd más ölel magához éjszakánként? És téged ki fog, ilyen senkik?
Ezzel a kisfiúval ma már nem fogsz kefélgetni, ha csak nem csinálsz belőle zombit, de ennek sem leszek részese.
Arcomon torz vicsor játszik. Bezárom az elmém előtted, ha nem is túl sok időt, de valamennyit nyerek magamnak, hiszen te áthatolhatod.
- Most boldog vagy? – nem vagyok már játékos kedvemben, a holtak meggyalázása számomra nem divat, akárkiről van szó, főleg, ha valaki, akit szerettem annyira, hogy meghaltam volna helyette, vagy Téged áldozlak fel érte. Azt hiszem nem vagy tisztában az erőviszonyokkal, de lefektethetjük őket, csak dühítsd túl a vadat és előrántom magamból. A gyűlölettel, haraggal vetekedik az ellenállásom, jelenleg azt érzem olyan szintre süllyedtél, amit egy magára valamit adó nő nem engedhet meg magának.
Kézfejemből, ujjamról csepeg a vér a padlószőnyegre, számításaim szerint a srác közénk omlik, mire szavaim elérnek téged.
Lőn itt állsz te, védetlenül, remélem pillanatnyilag letaglózva annyira, hogy kezem a tarkódra csússzon, foglyul ejtselek. Még ha csak ennyire is.

+18
Mélyről jövően gyűlölöm a rózsákat, talán még anyámhoz köthető eme ellenszenv, de az is lehet, hogy csak Neked köszönhetem. Mégis itt térdelek a puha ágyásban, kezemben apró kapa, karomon karcolások éktelenkednek, az egyetlen mázli, hogy marha gyorsan gyógyulok, mire a vérem elcsöppenne, már csak fehér heg látszik hibátlan bőrömön. Néha hálás vagyok, hogy oly fiatalon vetted el az emberi mibenlétem, máskor a torkod tépném ki, hogy halljam a halál zaját felbugyborékolni a torkodból.
Mégis kutya vagyok, nyakamon láncos nyakörv, képletesen persze, naná, hogy befelé fordítva, ha már ellenszegülök, magamat kínozzam meg vele míg te kéjes örömmel figyeld a vergődésem. Biztos vagyok benne, hogy élvezed, szereted nézni, ahogy a nyűg marja belém éles fogait és rágja a csontjaimról a húst, mit számít neked? A pokol szüleménye vagy, ezért vagy gyönyörű, kívánatos, hogy megtéveszthesd az emberi szemet és szívet. Mintha érdekelne is ez téged.
Fülemben zene dobol a szívem ritmusára, azt sem hallanám meg, ha leszakadna az ég és engem belemosna a rothadó földbe. Egy ideje tudom, hogy nem életet ad, de inkább elvesz. Porból lettünk és az enyészeté leszünk. Minő nagy hír. Sejtem én.
De, hogy térjünk vissza a rohadt rózsákra, minél jobban megvetem őket, Te annál jobban ragaszkodsz hozzá, naná hogy engem ezzel is az idegbajba kergess. Régi játszma ez is. Minden héten kapsz tőlem egy vöröslő szálat, illatában emlékeztet rád, állagában meg a halálra, elbaszott egy figura vagyok.
Egyszer, ha valóban érdekelni fog és te meg én megint beszélgetünk, megkérdezem mi lesz ezekkel az ajándékokkal?  Valószínűnek tartom, hogy az első kukába hányod, bár ezzel még nem másztál az idegeimre.
Az egyetlen jó ezekben a dögvész virágokban, hogy lekötik a figyelmem, ha nem így lenne, már biztos, hogy kiirtottam volna lángszóróval az egész rohadt rózsa fellelő helyet és nem csak itt, de szerte a világban. Az lenne csak a projekt. Sokáig is tartana, de távol lennék tőled. Végre!
Ha rajtad múlna, kitépnéd a szívem és azzal táplálnád a földet, hogy neked minél több jusson. Amint kiderülne, hogy a véremtől vörösebb a színűk, talán újra láncra vernél, és locsoló kannába töltenéd a vérem.
Másrészről lehet ezzel is csak engem csinálsz ki, ebben aztán marha jó vagy, egy pszichológus veszett el benned. Retek mélyen.
De nézhetném onnan, hogy az anyám is imádta a rózsákat, megszállottan ültette, kapálta, öntözte, ásta és költöztette, ládákba pakolta, cserébe, vissza a természetbe, míg nekem jutott egy csenevész citromfa. Amikor gyümölcsöt érleltem rajta az apám kivágta az erdőbe, hogy elhalálozzon.
Számban még mindig érzem a keserű ízt, mintha levágták volna a karom. De erről te tudsz, igaz szépségem? Lehet a testvérem mesélte el, vagy én, amikor még hittem benned.
Mára elvetted mindenem, az ellenállásom, a vágyam, az akarásom, a szabadás utáni lelkesedésem. Nem is tudom, mit kezdenék a nagyvilágban nélküled. Magányos lennék? Vagy akkor kezdődne csak az életem? Valahol azt érzem, ezt pont nem fogom megtudni soha, előbb taposod ki a belem, semmint olyan messzire engedj magadtól, amit nem tartasz ellenőrzésed alatt. Egykor hízelgett a figyelmed, annak tudtam be, hogy érdekellek, mára sejtem ez birtoklási vágy, annál nem több, de nem is kevesebb. A vad megvédi zsákmányát, nem így van?
Arról is megfaggatnálak, ha nem hazudnál, mint a vízfolyás, hogy azt vajon tudod-e, te magad mennyire függsz tőlem? Mert én kapizsgálom, élek vele, és teszem ellened.
Hiszen kifakadó dühöd édes zene a fülemnek, ordításod szívmelengető dallam.
Ó mennyi arcod láttam már! A békéset, a szeretőt, a gyűlölködőt, a gyilkos vad tekintetét kikönyökölni a szemeden, a szíved összes fájdalmát egy sikolyba fojtani. Láttak sírni, nevetni, gonosznak lenni és nagylelkűnek. De vajon melyik vagy te valójában? A nagyobb kérdés, hogy ki a franc vagyok én? Vagyok-e egyedül én, vagy csak Mi vagyunk?
Nem sokra emlékszem abból, hogy mi volt előtted. Illatok, ízek kötnek hozzád. A zúgó szél, a tomboló eső, a sóvár napsütés, vagy a lágyuló tavasztól bármi a leghidegebb télig.
Mikor lettél te a legfontosabb? Amikor te ezt akartad, igaz?
Látod vajon a lelkem rothadó darabjait? Tudsz róla, hogy összeroppanok minden gonoszságod alatt? Hogy engem is pokolra taszítasz? Miattad vagyok gyilkos, kegyetlen, kiszámíthatatlan vérengző vadállat. Te teszed ezt velem, nem győzöm a füledbe súgni.
A tomboló napsütés elől az árnyákba húzódom, kihullik ujjaim közül a limonádés pohár, a jégkockák a rózsák tövébe ágyazódnak, ahogy hívásod a gerincembe harap. Ívben megfeszül a hátam, hátravetem a fejem, kedvem lenne sikoltani. Nem a kíntól, nem a testétől. Érzem, hogy ma megint egy kegyetlen játék részese leszek. Mikor érted meg, hogy én ezt nem élvezem?
Kósza sóhajjal nyúlok a pohár után, azon kapom magam, hogy engedelmesen tolom fel magam a puha földről, hogy hozzád induljak. Török neked egy szál rózsát, a héten még nem kaptál, de egyszer esküszöm, lenyomom a torkodon.
A bejárat előtt kristálytiszta vizű szökőkút szeli ketté a lebetonozott teret, órákig tudom nézni a laza táncos lányt a kút közepén, ahogy szinte élnek a vonásai, tekintete van, hogy követi mozgásom. A kút hófehér kávájára fektetem a zsákmányom, vörössége éhséget csal a gyomromba. Minden szoros szirom vérre emlékeztet. Éhen pusztulok. Remélem, hogy a mai játékod jól lakat. mellé koccintom a poharat, kihúzom a fülemből a fülhallgatót, előhalászom a kis zenelejátszót, kikapcsolom, az üres pohárba ejtem.
Jéghideg vízbe mártom az ujjaim, hogy lemossam kezemről a földet. Könyékig tűrt ingem elősegíti, hogy az egész alkarom megmoshassam, a hidegtől libabőrős lesz a tarkóm, így azt is megáztatom a tenyeremből, te pedig várj csak rám. A szürke anyag a bőrömre tapad, ahol a víz ráfolyik, ezért is le fogsz cseszni, istenem de rühelled.
Leporolom a farmeromról a füvet, földet, melós lettem, itt tartunk. Magamhoz veszem a még pompázatos kertszökevényt, belemártom a vízbe, lehet, meg sem kapod. A poharat is magamhoz veszem, nem hagyom el, a végén a kútba köt ki, eláznak a zenéim.
Az a gyalázatos dolog történik, hogy mire belépek az ajtón ajkamra ellenőrizetlen mosoly kúszik, hiszen láthatlak, emiatt most jobban utállak, mint azt jelenleg megérdemelnéd.
Pontosan érzem merre tartozódsz a házon belül, érzem az illatod, jelenléted, mint fénysugár a éjszakában, vonz magához, csal. A jelenséged begörbített ujjait felém nyújtja, hív és csalogat, vidám lépteim egész addig tartanak ki, míg a folyón szembe találom magam egy félzombival.
Pillanatra lehunyom a szemem, jaj ne már.
Az egyik kis asztalon fejeltem a poharat, a zenelejátszóval.
A lány a nevem nyöszörgi, felpillant rám és azonnal öröm költözik eleddig elködösült tekintetébe, szinte a karjaimba omlik. Hogy ne boruljon rám fél karral átölelem, a fülébe súgom; nem lesz semmi baj. Hazudok neki, mert lesz sok és nagy. Ha nekem adtad, valószínűleg meg fog halni, így szokott ez lenni, mifelénk, ahol a szeretet él…
Melankolikusan hagyom, hogy nekem csapódjon, boldog molya jelzi, rálel az elveszett kincsre, szavakat duruzsol, biztosít, hogy minden az enyém, ami az övé. Sejtené, hogy csak az élete kell? Akkor is ilyen marha nagylelkű lenne?
A csaj szinte repül utánam a folyóson, ahogy megszaporázom a lépteim, el nem akarom hagyni, nem akarom, hogy itt bolyongjon, valószínűleg okkal küldted hozzám.
Megjegyzem, burkoltan, hogy elég jó bőr, bár nem szeretem a modellecskéidet, mert mind olyan gebe, hogy félek éhen döglenek, mire hozzájuk érek, vagy összetörnek a csontjaik. Erősebben meg sem merem ölelni egyiket sem, pedig ha sejtenéd, hogy mennyit viszek ágyba közülük. Ó biztos vagyok benne, hogy tudod jól.
Mély levegőt veszek, beszívom az ajtó alatt kiszűrődő illatokat, érzem, hogy fel vagy húzva.
Megint, bazdmeg, megint?
Jól van, nem lesz semmi baj, valaki az én fülembe is súghatná. Lenyomom a kilincset, meglököm az ajtót, hagyom a falnak csapódni.
A nekem ajándékozott csaj szinte belém olvad, a hátamon érzem forró légvételeit, a belőle áradó mohó izgalmat.
A látványtól vicsorba torzul a szám, mosollyá szelídítem.
- Látom nem unatkoztál addig sem. – hangomból csöpög a gúny. Komolyan? Most ezt megint komolyan?
Alakod magára vonzza a tekintetem, ajkad duzzad a vágytól, csakúgy mint kerek melleid, elönt a féltékeny düh, alig bírom kontrolálni, miközben beljebb sétálok. Kedvem lenne két lépéssel áteszelni a szobát, a fiúcskádnak esni, letépni a kibaszott fejét és a szemed láttára szívni ki a nyelvét a szájából, hogy marcangolva letépjem, miközben még fröcsög rám a vére.
Megőrjít a belőled áradó, vad energia, a sürgető vágy, de leginkább az, hogy nem nekem szól. Megint nem nekem.
Mosoly állarcot vonok magam elé. Az ágyaddal szemközti fotelhez sétálok, nyomomban a szőkével, sokkal poénosabb lenne, ha élő pornót rendeznének nekünk. Már csak azt nem értem, hogy téged valóban csak az izgat fel, ha végig nézem?
Hanyag mozdulattal levetem magam a fekete, túl kényelmes fotelba. Csettintésemre a lány a lábaimhoz térdel, a vádlim karolva dörgölődzik nekem, mint egy macska.
- Milyen nagylelkű vagy My Darling! – hogy akadna a torkodon minden egyes lélegzeted. A srác már így is félmeztelen, több nem is érdekel belőle, de sejtem fogok még ma mindent látni. Tombolva kavarog a vérem. Illatod lekúszik a gyomromba, felborzolja a kedélyeimet, dühöm nem csillapszik, inkább kezd túlnőni rajtam.
A lány ujjai a combomra futnak, kiránt a bosszú gondolatai közül. A rózsát a fotel karfájára fektetem, lásd csak, ajándékkal jöttem, de a seggedbe kéne feldugni, ha lehet a szárával.
Tekintetem le sem veszem rólad csak míg a lány állára fogok, szikrázó kék szempárjába pillantok, felfogom, hogy az ajkára nyal, elméjére súgom az óhajom.
Hátra dőlök, terpeszre nyitom a combjaim, hogy a lány elérjen köztük, engedelmesen lát neki kigombolni az ingem, ujjai nem reszketnek, nem bizonytalan, éppen parancsot teljesít, az agya egy hátsó fertályában lehet ellenkezik éppen a józan esze, de ma nem lesz szerepe. Az engedelmes báb kell most, ő hívjuk életre.
Hogy én ezt mennyire unom.
Bőrödön égni látom a fiúcska csókjainak nyomát, elborítja agyam a köd. Nehezen állom meg, hogy felpattanjak és tényleg letépjem azt az ocsmány fejét.
Fejem kihívóan oldalra döntöm, míg a lány széttárja az ingem és csókokkal halmozza el a mellkasom, felszabaduló keze a combomra siet, onnan mohón a lágyékomra, csókjai a köldököm körül futnak igéző táncot.
Ezt szeretnéd? Tényleg? Jobb az a ficsúr, mint én lennék? Aki minden kívánságod lesi, aki mindent megadna neked?
- Hogy hívnak kedves? – csak, nehogy a te neved súgjam, sőt fel akarlak húzni vele, hogy még a neve is érdekel. Remélem meg is jegyzem.
Úgy pillant fel rám, mintha maga az isten lennék, akinek oltárt kell emelni, ez mondjuk nem is egy elvetendő ötlet. Megjutalmazom egy mosollyal.
- Viloet – súgja meghatottan. Jesszusom, remélem nem kezd nekem mesébe. Mielőtt szóra nyitná a száját, finom hanglejtéssel kérem, hogy folytassa!
Két kezem a karfán pihen, újból a tied minden figyelmem.
Feltörő sóhajom, neked szól, téged nézlek, téged látlak és érezlek. Ujjaim bizseregnek, hogy érinthesselek, a bőröd akarom érezni, dobbanó szíved, mámorító ízed. De most nem ez a téma.
Jól van, babám, legyen hát ez. Játszunk.