A lakásba érve lesegítem a kabátot Giáról, aztán felakasztom a sajátommal egyetemben. - Egyelőre fejtegetésekbe bocsátkozom, de úgy érzem, nem bántad meg, hogy ma este engedtél a kívánságomnak, és nemcsak hogy velem tartottál a városba, hanem felmentél arra a bizonyos színpadra - mondom, miközben elsétálok a bárpultig, és kiemelem onnan a bort. - Csodálatosan játszol, egyébként. Én ugyanúgy a hatása alá kerültem, ahogy a bárban mindenki. Azt hiszem, ma már értem, Marcel miért választott éppen téged - sétálok vissza aztán a kezemben az üveggel a kanapéig, ahová Gia leült, és két karcsú, kecses poharat helyezek az asztalra. - Ezt a bort évtizedek óta őrizgetem - nyitom szét a zakómat, majd egyetlen lendületes mozdulattal nyomom bele a dugóhúzót az üveg nyakába. - Még a második világháború idején kaptam egy frontkatonától. Egy tiszttől, egészen pontosan, akit a századával egyetemben megmentettem attól, hogy ágyútöltelékként végezzék. Szerencsére az illető kifinomult úriember volt, és a hálájának ez a roppant kézzelfogható léte, amit most látsz, kedvemre való volt. Bár eddig még nem találtam alkalmat az elfogyasztására, de a mai nap méltó záróakkordja lenne, úgy hiszem - teszem hozzá, és a következő pillanatban a dugó olyat cuppan, mint egy mámoros csók. Öntök mindkettőnk poharába, és csakhamar édes, szüreti illat tölti meg a levegőt. - Igyunk a véletlen találkozásra. A zenére, a művészetekre, a bizalomra, és a tehetségekre - koccintom poharamat finoman Gia poharához, és az első néhány korty után igazgatni kezdem kissé szorosra húzott nyakkendőmet.
- Nos, Niklausban a legnagyobb probléma az, hogy olyan mélyre rejtette a jó oldalát, hogy talán már önmaga sem lenne képes megtalálni, még lámpással sem - foglalom össze a végeredményt, és teljes mértékben igazat adok Giának. Gyanítom a föld összes élő és holt szentje is kevés lenne ahhoz, hogy az öcsém napfényes oldalát felszínre hozzák, ugyanakkor nem fogom feladni a feladatot, amibe belekezdtem, még akkor sem, ha a borítékban a bukás lehetősége is benne rejlik. Meglepve felvonom a szemöldökömet, amikor azt mondja, rám fér egy kis kikapcsolódás. A jelek szerint még szoknom kell ,hogy van valaki a közvetlen környezetemben, aki olyan őszinte és szókimondó - akár túlságosan is - amit már nagyon régen nem tapasztaltam. Ugyanakkor önmagam számára is meglepve ismerem be, hogy tetszik ez a jellemvonás. Eddig csak Hayley szájalását és dacos énjét ismertem meg. A jelek szerint ezúttal van valaki más is, aki túléli a tényt, hogy kissé tiszteletlenül szól egy ősihez. - Azt hiszem, a szórakozást én ajánlottam fel neked - mosolygom el magam aztán. - El kell hogy keserítselek, de ha most arra gondolsz, hogy félrecsúszott nyakkendőben, kibomlott ingben, és ziláltan fogok ugrálni egy bárban a zene ritmusára, még sosem jártál messzebb az igazságtól - válaszolom. Na igen. A zene élvezete egy dolog. Ugyanúgy elhivatott vagyok - műkedvelő szinten - mint Niklaus a festészet iránt. Ugyanakkor van egy viselkedési morál, amelynek a szintje alá sosem süllyednék. Még magamban sem, nem még nyilvánosan. A renomét, amit felépítettem, nem fogom egy ostoba cselekedettel lerombolni. Felkelek, begombolom a zakómat, aztán a karomat nyújtom Giának, mint egy középkori nemes lovag a szíve hölgyének. - Ígérem, ma este nem lesz több lecke, sem más. Azt akarom, hogy ma este lásd az élet napos oldalát is, immár a vámpír szemével - bólintok felé, aztán megvárom, hogy felkeljen, és karját karomba fűzze. Így távozunk a lakásból.
– Nem lehet egyszerű, hiszen nagyon sokan olyan mélyre rejtik a jó oldalukat, hogy már ők is megfeledkeznek arról, hogy van ilyen. – Felnézek rá, hiszen annyi bölcsesség árad minden egyes szavából, amit én soha nem leszek képes birtokolni. Talán ezer év múlva, de akkorra már ő sokkal bölcsebb lesz, mint jómagam. Bár még kérdéses, hogy addigra lesz bolygó, ahol élhetünk. Ha máshova nem is mehetünk ott lesz a Mars. Bár nem tudom, hogy ott mennyire lenne biztonságos egy vámpír számára. Bár, ahol az ember megél ott csak-csak elfér a vámpír társadalom is. – Igen, tudom.. Az ilyesmit előtte nem lenne túl okos húzás hangoztatni, de tudtommal most nincs itt, hiszen akkor nagy valószínűséggel nem élnék. Bár ezen kívül sem hangoztatnám továbbá a véleményemet, mert még a végén valahogyan visszajut a fülébe. Annak pedig egyáltalán nem lenne jó vége. – Niklaus Mikaelson nem hiszem, hogy a humorérzékéről híres. Azt pedig legkevésbé hiszem, hogy értékelné az én kis megjegyzésemet. Bár nem hiszem, hogy ezt bárki is értékelné. Mégis milyen normális ember értékelné azt, hogy egy kutyához hasonlítják? Egyetlen egy sem. De most tényleg ideillő hasonlatnak találtam. – Nagyon jól hangzik.. Soha nem állnék egy kis kikapcsolódás útjába. De azért remélem, hogy nem rejtett leckéket akarsz majd ott is megtanítani, hanem tényleg egyszerűen az lesz a szerepe, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk. Amúgy is rád fér. – Kíváncsi lennék, hogy milyen, amikor úgy igazán elengedi magát és egyáltalán nem arra figyel, hogy bármikor megkörnyékezheti valami veszély. Nem az embereket elemezgeti, hanem egyszerűen csak önmagát adja. Kétlem, hogy ilyet a közeli múltban tett volna. Legalábbis jelen pillanatban annyira hihetetlennek tűnik. Főleg, mivel ránézek és nem azt látom rajta, hogy bármikor képes lenne elengedni magát. Talán már arra sem emlékszik, hogyan kell. De nem mondhatom azt, hogy fiatal lenne. Talán pontosan ez nyomta rá a bélyeget a viselkedésének erre az oldalára.
- Hidd el, törekszem rá, hogy mindenkiben meglássam a jót - válaszolom Giának. - Akiben nem sikerül, még a legnagyobb jószándékom ellenére sem, az rövid úton bevégzi az életét - teszem hozzá kurtán. Igen, lehet belőlünk szörnyeket támasztottak a szüleink, de hiszem, hogy bennünk is van valami jó. Még Niklausban is. Akiben ezt nem látom meg, az rosszabb még nálunk is, tehát nagyjából a testet öltött sátán szerepére pályázhat. Az ilyen pedig nemes egyszerűséggel nem érdemli meg az életet. Felnevetek, mikor az öcsémet kutyához hasonlítja, főképp azon, ahogy elképzelem, milyen arcot vágna Nik, ha ezt hallaná. Alighanem megpukkadna mérgében és sértett hiúságában, és nyilván nekem kellene Giát megvédenem attól, hogy ne a testén kívül találja a szívét. - Nos, ez meglehetősen egyedi hasonlat - állapítom meg végül hangosan is. - Tudom, hogy őszinte és bátor vagy, de kérlek, ne kövesd el azt az ostobaságot, hogy a jelenlétében is hangoztatod a véleményedet. Sajnos ő kutyából sem az a fajta, aki visszahozza az eldobott botot, hanem aki inkább kitépi a kezed - csóválom meg a fejem, aztán hirtelen hangnemet, és ezzel egyetemben témát is váltok. - Nos, ifjú hölgy - igazgatom meg az ingem gallérját - azt mondom, még az örökkévalóságban is megvan az ideje mindennek. A harcnak, és a pihenésnek is. A harcból elég volt mára, így azt hiszem, tölthetnénk mással is az időnket. Igazi zenész vagy, egy valódi jazz-lány. Nézd el nekem, ha feltételezésekbe bocsátkozom, de nyilván nem veted meg az élő zenét sem. New Orleans városában mellesleg nem is lehet. Ha emlékeim nem csalnak, a francia negyed egyik bárjában Eddie South emlékestet tartanak. Ha lenne kedved elmenni, több mint hajlandó lennék rá, hogy elkísérjelek.
Csak arról tudok véleményt alkotni, amit látok, amit ismerek. Míg Elijah-nak a nyugodtabb, diplomatikus oldalát volt szerencsém megismerni a testvérének csak a rossz hírét hallottam és őszintén nem vágyom arra, hogy egy találkozzak vele. Habár elkerülhetetlen lesz. Előbb vagy utóbb egymásba botlunk a városban, de ez még közel sem jelenti azt, hogy történnie is kell valaminek. De az igazság az, hogy sokkal boldogabb lennék, ha egész örökkévalóságomban elkerülhetném, de tudom ez lehetetlen. –Persze, megértem.. Hiszen ezer év alatt rendkívül sok dolog történhetett és ugyanúgy ezer évvel ezelőtt is történhettek olyan dolgok, amik meghatározták őt, meghatároztatok titeket. Igen, ezeken a berögződéseken nem lehet már változtatni, de míg te képes vagy meglátni benne a jót, mert szenvedett nekünk ezen nehéz átlátni, hiszen ő a félelmetes ősi hibrid. Vagy valami olyasmi. A szemünkben csak egy gyilkos, akinek a tettei a hangulatától függenek. Ha pedig tényleg azért ragadja el mellőled az embereket, mert úgy gondolja, hogy elhagyod, elhagyjátok.. Valakinek tényleg el kellene beszélgetnie vele, hogy a család egy bizonyos mértékű kibővülése még nem feledteti el veletek azt, hogy mit ígértetek ezer éve. Habár én hajlamos vagyok elfelejteni fél óra után is, ha megígértem valamit.– Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem vagyok részese a vámpír közösségnek olyan régóta, hogy mindent tudjak. Ezek nem olyan dolgok, amiket szívesen leírnak történelemkönyvekben, de talán még a naplójukba sem vésik le, hogy mi mindent szenvedtek el az örökkévalóságuk során. Ezért a teljes képet egyedül csak ők képesek átlátni. Elmosolyodom, majd pedig a kezemet az ő kezére helyezem, ami a térdemen pihen. Azt gondoltam, hogy rossz lesz. De egész kellemesen érzem magam a társaságában és még elég jól el tudunk beszélni egymással. – Úgy hangzik az egész, mintha egy kutya lenne, aki annyira eleven, hogy nem lehet megtanítani arra, amire a többieket igen. – Bizonyos módon kötődik Klaus a kutyákhoz, de kétlem, hogy örülne, ha most hallaná, hogy hozzáhasonlítottam egyhez. Nem tudom, hogy honnan gondolta az egész Marcel dolgot, vagy egyszerűen csak találgatott, de mikor kijelentette, hogy örül annak, hogy nincs semmi köztem és Marcel között, automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim.
Hallgatom Gia véleményét, és noha jólesnek a méltató szavai, egyszerűen nem tartom őket jogosnak. Nem, mert még nem igazán ismer. Lát egy képet, amit eddig mutattam magamról, ami talán nem fedi a valóságot. - Ha láttál volna minket emberként, és láttad volna az emberi életünket, megértenéd az indokaimat, amiket Nikalus irányába mutatok - döntöm a homlokomnak az ujjamat. - Nyilván te is tapasztaltad már, vagy ha nem, hát hamarosan fogod, hogy vannak olyan jellemvonások, amik vámpírként felerősödnek. És a családunk minden tagja más és más jellemzővel büszkélkedhetett. Kol volt az örök csibész, Bekah a gondoskodó, ahogy egy lányhoz akkor illett. A legidősebb fivérem, Finn apám helyettesének számított. Én feltettem az életem a becsületre, ami akkor leginkább ismérve volt egy férfinak. Niklaus pedig egy gyerek volt, akit apám épp csak megtűrt a kunyhójában, és akinek szenvedésből állt az élete. Egyedül mi voltunk akik mellette álltak. A testvérei... mi voltunk a családja. És bárkivel is kerültem valaha közeli kapcsolatba, Niklaus rettegett, hogy ezáltal őt elhagyom. Persze, a maga eszelős módján sosem volt eszében megkérdezni engem erről. Ő inkább lépett.. és a maga módján intézte a problémákat - sóhajtok fel az emlékektől, aztán Gia térdére teszem a kezem, és meglep bőre selymes puhasága. - Hidd el, nem olyan rossz az öcsém, mint mutatja magát. Inkább csak nehezen kezelhető, mintha még mindig a régi kölyök lenne. Mi pedig annak idején tettünk egy esküt. Hogy együtt leszünk, örökkön-örökké. Én pedig nem szegtem még meg soha a szavam. Ezek után sem szándékozom - döntöm oldalra a fejem, és elmosolygom magam, ahogy azt mondja, Marcelt ő nem igazán érdekli. - Nem tudom miért, de azt hiszem mondhatom, hogy örülök ennek - szalad ki a számon önkéntelenül. Tagadhatatlan, hogy régen éreztem magam valakivel olyan jól, mint ezzel a lánnyal.
- Azt hiszem igazad van. Sosem voltam jó abban, hogy az emberekben olvassak. Sokkal inkább a megérzéseimre hallgattam és a zenénél is ez egy fontos kapocs. Hiszen, ha valamire ráérez az ember azt követi és csak utána tudja meg, hogy mit hoz ki belőle, de legbelül mindig is érezni fogjuk a végkimenetelét. - Mások fejébe belelátni és a viselkedésük alapján teljesen kielemezni annyira hihetetlennek tűnik. Ő mégis olyan egyszerűen képes minderre, mintha levegőt venne. Ez egyszerre lenyűgöző, ugyanakkor rémisztő is egyben. - Ha tényleg úgy gondolkozunk, hogy senkinek nincsenek határai, akkor igazából ezen a világon mindenki szörnyeteg. Emberek vagyunk ezt nem törölhetjük ki a szokásainkból, az életvitelünkből. Lehet, hogy a szörnyeteg énünk érvényesül felettünk, de az emberi érzéseink megmaradnak. Ha átlépünk egy határt ugyanúgy bűntudatunk van. Nem mondom, hogy te nem hibázol, hogy nincsenek rosszabb pillanataid, de őszintén hiszem, hogy benned ott van az emberség, ami a testvéredben például nincs jelen. - Bármennyire is akarja elásni magát, mint egy szörnyeteg, az ősiek közül talán még őt lehetne az egyik legtisztábbnak tekinteni. Bár nekem igazából az egyedüli hasonlítási lehetőségem Klaus, szóval mellette már fényévekkel jobb. Megvannak a maga elvei. Lehet, hogy nem tartja magát hozzájuk mindig, de mutassanak nekem egyetlen olyan embert, aki minden egyes élethelyzetben megtartotta volna a szavát. A vámpírlét nem változtatja meg a legalapvetőbb szokásainkat. Nem dobatja el velünk azt, akik a csontjainkban vagyunk. Átformálja, de teljesen soha meg nem változtatja. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Az öccse után szinte mindig fel kell takarítania. Rengeteg embert haragít magára, rengeteg ellenséget szerez magának szinte pusztán minden egyes lélegzetvételével. Az pedig, hogy a bátyjának is tönkreteszi a szerelmi életét méghozzá nem is akárhogyan. Megöli őket. De mégis miért? Ennek az egésznek semmi értelme. Talán örömét leli abban, hogy a testvérei szenvednek? De ezek után, hogyan képesek kitartani mellette, mikor szinte megállás nélkül megkeseríti az életüket? Ez számomra teljesen abszurd. Bármennyire is fontos számomra a család nem hiszem, hogy képes lennék kitartani valaki mellett, aki ösztönösen helyezi önmagát előtérbe nem érdekelve, hogy mennyi fájdalmat okoz ezzel azoknak, akik mindig ott vannak mellette. - Hát igen, de.. Nem hiszem, hogy az érdekeltsége bármi más irányú is lenne a számomra. Nem én vagyok az érdekeltségének a központjában. - Nem is tudnám elképzelni Marcel-t magam mellett. Mármint úgy. Egyszerűen nem így képzeltem el. Az én szememben előrébb áll a családtag fogalma vele kapcsolatban.
Miután elhallgat, elgondolkodva nézem a kezemben lévő italt, ahogy a függönyön átsütő lámpák fénye bíborrá változtatja a whisky színét, és ugyanilyen elgondolkodva válaszolok neki. - Nem hiszem, hogy az emberismeret megtanulható lenne. Idővel talán jobban kiismerhető mindenki, de ez ugyanolyan veleszületett adottság, mint a zenei érzék. Neked utóbbiból adott a sors, nekem az előbbiből - kortyolok az italomba, aztán kigombolom az ingem felső gombját, és meglazítom a nyakkendőmet. - Kedves tőled, hogy úgy gondolod, vannak határok, nevezd akár erkölcsnek, becsületnek, vagy tisztességnek, amit nem hágnék át. De tévedsz. Ha kell, gondolkodás nélkül képes vagyok gyilkolni is. Vámpír vagyok. Csak éppen, hogy úgy fogalmazzak, nagyobb a tűrőképességem és a türelmem, mint az öcsémnek - nézem aztán Gia szemeit. Na igen. Anyám már rávilágított, hogy magam is ugyanolyan gyilkos vagyok, mint Niklaus, vagy mint a legkisebb öcsém, Kol. A különbség mindössze annyi, hogy - a jelen kor kifejezésével élve - nekem némileg jobb a marketingem. Aztán valahogyan olyan téma felé kanyarodunk, amiről nem szeretek beszélni. Még magamnak sem, nem még másoknak. Bekah volt az egyetlen, akivel kivételt tettem, bár általában nem én voltam túl közlékeny, hanem ő volt túl kíváncsi, és addig nem hagyott békén, míg ki nem szedte belőlem a magánéletem utolsó morzsáját is. - Tudod Gia - ülök le az említett mellé a kanapéra - hajdanában, emberként én is olyan életre vágytam, mint mindenki. Családra. Nem adatott meg, mert fel kellett mindezt áldoznom a halhatatlanság érdekében. De érzelmeim vámpírként is voltak, és vannak. Csak épp megtanultam eltemetni őket. Mert sajnos azt kell mondanom, hogy akik közel kerültek hozzám, mint csúfos halállal végezték az öcsém keze által. Megtanultam, hogyan tartsak magamtól távol mindenkit. Inkább a magány, mint az a kereszt, hogy általam szeretett lények halála szegélyezze az utamat - teszek aztán egy kézmozdulatot, amivel jelzem, hogy erről a témáról ha lehet, ne beszéljünk többet. - Ami téged illet, azt hiszem, Marcel meglehetősen kitüntet a figyelmével - mondom aztán. - Kétlem, hogy csak a harcos létedet, valamint zenei műveltségedet értékelné.
– Szóval részedről ez egyszerűen már csak megszokás? Mármint, hogy mindent elraktározol egy emberről. Hogyan beszél és azt is, hogy milyen közegben. Ezer év alatt elég könnyen bele lehet rázódni az ilyesmibe én úgy gondolom.. Vagy van ennek valami külön trükkje, hogy mit kell figyelni és mi-mit jelent? Mert ezt igazán elsajátítanám én magam is, már persze csak akkor, ha ez nem lenne neked egy felesleges púp a hátadon. – Nem akarom, hogy azt higgye úgy gondolom kiváltságos helyzetben vagyok és ő úgy fog ugrani, ahogyan én azt éppenséggel megkívánom, mert szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak tényleg jó lehet valakit még azelőtt kiismerni igazából, hogy bármiféle beszélgetést generálnál vele. Külső szemlélőként vizsgálódnál, de nem úgy, hogy fele-fele arányban bejön, vagy nem. Hanem ténylegesen igazad lenne, mert már pontosan tudod, hogy mit kell megfigyelned. Ez pedig azt hiszem lenyűgöző. Legalábbis számomra határozottan. Főleg, hogy közel sem vagyok jó az emberek, személyek olvasásában, mint ő. – Én ezt nem hiszem el. Mármint lehet, hogy bennem is ugyanazok a gének vannak és te magad is ősi vámpír vagy, megvannak a magad démonai, ahogyan mindenkinek, de szerintem van egy határ, amit soha nem lépnél át. Legalábbis nem szándékosan. – Lehet, hogy talán ez a legnagyobb baklövésem a beszélgetésünk során, de nem tudnám Klaus-sal egy kalap alá venni őt. Olyanok, akár az ég és a föld. – Az akarod mondani, hogy jobb neked az örök magány, mintsem valaki mellett egy kis vigaszra lelj? Mégis miért gondolod ezt így? Senki nem érdemel ilyen keserű sorsot. – Úgy gondolom igazán szomorú, ha valaki arra kárhoztatott, hogy egy örökkévalóságot töltsön egyedül. Nem tudom, mi történt vele a múltban lehet, hogy csalódás halmozódott csalódásra az életében, de akkor sem szabad ennyire negatívan hozzáállni a dolgokhoz főleg, mivel ezek akkor jönnek általában, amikor a legkevésbé számít rá az ember. A lehető legváratlanabb pillanatokban.
Ujjaimat ajkam előtt összetámasztva nézem Giát, ahol felsorolja, milyennek lát, majd aprót bólintok, mintha csak igent mondanék a szavaira. - Figyelem az embereket, vámpírokat, farkasokat, boszorkákat, egyre megy. Figyelem őket, mert néha ezen múlik a győzelem vagy a vereség. Nem csak háborúban, a mindennapokban is ismerd ki a veled szemben állót. Lásd meg a gyengeségeit, de urald a tiédet. Így egykönnyen tiéd lehet a győzelem, vagy akár az irányítás - válaszolom halkan, de határozottan. - Hogy diplomata lennék? Azt nem hiszem. Nem ismersz még eléggé, Gia. Képes vagyok azt az arcomat mutatni, amit mások látni akarnak. De igazán, belülről, én sem vagyok másabb, mint a családom többi tagja. Ősi vagyok. A vámpírok fajának nemzőatyja. Ennyi az egész. A különbség csak annyi, hogy mindenki azt az arcomat látja, amit mutatni akarok, vagy amit megérdemelnek, hogy mutassam. Az irántam való hozzáállás mutatja meg, én magam is hogy viselkedem valakivel - állok aztán talpra. - Egy újabb italt? - kérdezem, és elsétálok a bárpultig, ahol kiöntök neki egy kis pohárnyi whiskyt. - Mellesleg hidd el, jobb, ha senki szívébe nem férkőzöm be, és nem lopom be magam. Egyszerűbb és tisztább ez így mindenkinek. Nekem is, és másoknak is - ülök le újra vele szembe.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 21, 2015 10:42 pm
Meg kell mondanom, hogy még mindig nehezemre esik elhinni, hogy jól érzem magam a társaságában. Amennyire azt hittem, hogy egy rideg alak úgy mutatkozik meg előttem, hogy azért ennél sokkal több lakozik a felszín alatt. - Hát, ha nem is választod ezt a pályát az emberek mellett.. Bizonyos módon a természetfeletti világban pontosan ezt csinálod. Figyeled, hogy mi mozgatja meg az embereket, hogy minél fogva lehet őket irányítja. Mivel tudod őket inspirálni. Mik tartoznak a fájdalmaik közé, hogy miket akarnak igazából. Hogy mi az, amivel közel lehet kerülni valakihez. Ha mindez a hosszú életed tapasztalata, akkor én magam is kérek belőle egy részt. Méghozzá jó nagyot. - Nekem nem mondhatnám, hogy nagyon lenne türelmem. Legalábbis nem minden helyzetben. Van, hogy teljesen nyugodtan végigbírom hallgatni mások hülyeségét. Ez körülbelül ezerből egyszer van, de ez is csak szökő évente. Nem tehetek róla. Nem bírom. - Hát abban biztos vagyok, hogy a családod nagyon fontos a számodra. Megvannak a magad elvei, amiket másoktól is elvársz. Azt hiszem mondhatom úgy, hogy te vagy a családod nem hivatalosan kinevezett diplomatája, aki képes hidegvérrel gyilkolni, alkudozni, de ugyanakkor ha nagyon úgy kívánja be tudja magát lopni az emberek szívébe anélkül, hogy ők igazából észrevennék. - Ezt az utolsót talán nem kellett volna mondanom, hiszen nagyon is személyes tapasztalatból mondhatom. Mármint nem mondom, hogy a szívemben kitakarítottam neki egy névre szóló helyet. Egyszerűen csak tényleg szórakoztatónak találom, amit nem gondoltam volna. Hogyan is tehettem volna, hiszen úgy tekintett rám, mint valami nyűgre. Akkor pedig a mércém, amit mellé állítottam erősen negatív irányba rohant, de most már bőven pozitívon áll.
Halkan és röviden elnevetem magam, mikor úgymond állást kínál nekem. Nem csak nagy szája, de esze is van ennek a lánynak. Plusz jó ítélőképessége. Ritka párosítás... ha éreztem az elején, hogy ő különlegesebb, mint mások, akkor ez az érzés egyre inkább csak erősödik bennem. - Nos, úgy tűnik van némi hozadéka annak, hogy töltöttem némi időt Camille-val - mondom még mindig halványan mosolyogva. - Bármily vonzó is legyen számomra az általad felkínált életpálya, gyanítom, már az elején csúfosan megbuknék. Nincs türelmem a halandók apró-cseprő problémáihoz, és élek a gyanúval, hogy igyekeznék igézettel megszabadítani őket jelentéktelen kis fájdalmaiktól vagy kétségeiktől - válaszolom. - A türelem pedig meglehetősen sajátos erény, főképp olyannak, aki már ezer éve a világban él. Hajdan én is voltam olyan tüzes, és lobbanékony, mint te. Az idők, a századok lekoptatják az emberről a felesleget, úgy formálva, mint ahogy a gyémánt csiszolódik. Néhány évtized elteltével majd magad is megtapasztalod - mondom kissé biztatóan, és csak magamban teszem hozzá, hogy adja az ég, hogy ezt a pillanatot - a küszöbön álló háborút tekintve - mindketten megérjük. - Az adósom vagy, Gia - teszem aztán hozzá, mikor beáll néhány percnyi csend, és ő szemmel láthatóan eltöprengve mered maga elé. - Én már elmondtam, milyennek látlak. Azt hiszem, ezúttal te következel. Beszélj bátran. Noha nincs annyi tapasztalat a hátad mögött, mint nekem, talpraesett és okos lánynak tartalak. Kíváncsi vagyok, vajon helytálló-e a véleményem - ülök kissé közelebb hozzá, mintha csak a testi közelség buzdíthatná őt a szavakra, vagy ezáltal jobban a lelkem mélyére láthatna.
Furcsa volt, hogy bármennyire is tagadni kívántam túlságosan sok dolog volt, ami igaz volt rám. Mintha könnyedén átlátna rajtam. Nem is tudom megmagyarázni, de nem is akarok túlságosan sokat belemagyarázni a dolgokba, hiszen biztos vagyok benne, hogy van bőven tapasztalata ebben, hiszen már több, mint ezer éve a földön jár kell és rengeteg dolgot megtanulhatott az emberek viselkedéséről. Meg azt hiszem emberként is könnyen olvashatott volna belőlem az, aki egy kicsit is odafigyelt volna rám. Nem voltam az a típus, aki mindenki előtt siránkozott, hogy mi minden fáj, mégis a zenével úgy éreztem, hogy ennek egy részét képes voltam kifejezni anélkül, hogy bárki a fejemhez vágta volna, hogy miért panaszkodsz újra és újra. - Biztos vagy benne, hogy nem vagy pszichológus? Mert szerintem teljesen nyugodtan elmehetnél egynek. Főleg, mivel szerintem még a legnehezebb eseteknél is képes lennél hulla nyugodtan ücsörögni és végighallgatni minden egyes problémáját. - Nem akarok túlságosan komolyan belemenni mindabba, amit mondott, mert azt hiszem ő maga is tudja, hogy épp elég igazság volt benne, hogy ne akarjam túltárgyalni. Sőt legszívesebben már most elfelejteném ezt az egész témát. Ha annyira magamról akarnék beszélni, vagy a szokásaimról, akkor elmennék egy pszichológushoz, vagy önismeret teszteket töltögetnék ki. De nem is tudom mire számítottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén belém lát. Olyan volt, mintha egy könnyből olvasta volna fel mindezt. Nem is.. Sokkal könnyedebb volt, mint a könyvekben lévő betűkből szavakat formálni. Ez egyszerűen az elméjéből, a lelkéből jött. Mintha minden egyes mozdulatomat, szavamat elraktározta volna, hogy később összerakhassa rólam a tökéletes puzzle-t. Elsőre talán rémisztőnek hangzik, de mégsem az. Bár ezek után én már határozottan nem merek mondani semmit sem róla. Félek, hogy hatalmasakat lőnék mellé és azok után, hogy ő ilyen könnyedén kiismert nem szívesen esnék pofára, hogy nekem még ebből is van mit tanulnom.
Elmosolygom magam, mikor kikerüli a kérdésemet, legalábbis homályos választ ad. Pedig csakugyan érdekelt volna, hogy irányító típus-e... más körülmények között is. Persze lehet, hogy értette a burkolt célzást, csak épp esze ágában sem volt válaszolni. Mellesleg, erőteljesen csodálkozom magamon, hogy egy ilyen kérdést egyáltalán feltettem, én, aki mindig kínosan ügyel a távolságtartásra, és a személyes szféra szentségére. Az utolsó mondataira viszont gondolkodva döntöm oldalra a fejem. Noha mindig is azt vallottam, akár évtizedek is kevesek lehetnek valaki kiismeréséhez, jó emberismerő vagyok. Vagy vámpírismerő, nevezzük bárhogyan. Ennélfogva képes vagyok rá, hogy a szemébe nézve sorolni kezdjem a gondolataimat. - Előrebocsátom Gia, hogy nem ismerlek, és pszichiáter sem vagyok. A mostani véleményem merő sötétben tapogatózás lesz, éppen ezért, ha valamit nem találok el, esetleg megbántanálak vele, kérlek, bocsáss meg érte - vázolom bevezetőképpen, aztán ujjaimat összetámasztom az ajkam előtt, így tartom rabul a barna szempárt. - Magányos vagy. Riadt, félénk kislány, aki igyekszik erősnek látszani, amolyan legjobb védekezés a támadás alapon. A világod eddig sem volt rózsás, és most képtelen vagy mit kezdeni a kialakult helyzettel, és az új életeddel. Nyilván sokat bánthattak gyerekként, vagy az elmúlt éveidben, és itt nem kimondottan fizikai bántalmazásra gondolok. Félsz a bizalomtól, félsz mások megismerésétől, félsz a kötődésektől, közben fel sem méred, milyen bátor, és milyen csodálatos lány vagy. Mert a félelmeid mélyén olyan erő lakozik, hogy ha kitör, elmos akár hegyeket is. Tettrekész vagy, okos és ravasz, de még le kell győznöd a démonjaidat ahhoz, hogy erre magad is rájöjj. Ezért vagyok én melletted. Ebben foglak téged segíteni - dőlök aztán hátra kényelmesen, és kíváncsian várom, vajon mennyire láttam bele a lelkébe az elmúlt egy óra alapján.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan alkalom, amikor valakinek a szívét tartom a markomban, de azt végképp nem, hogy valamilyen formában még élvezni is fogom a hatalmat, amit sugárzott. Úgy, hogy a kezeim között vert a szíve, mondhatjuk azt is, hogy felette álltam és talán, ha akartam volna könnyedén megszemlélhettem volna közelebbről is úgy, hogy már nem öleli körbe a mellkasa védelmezően. De meg sem fordult a fejemben. Az, hogy ezt megengedte.. Nem is tudom. Már nem merem azt mondani, hogy a kiváltságos állapotomnak köszönhetően engedte meg, hogy úgymond ilyen messzire evezzek a veszélyes vizeken. Talán volt egy icipici bizalom is a pohárban, amit valószínűleg a megjelenésemmel érdemeltem ki, hiszen még nem ismerjük egymást. Mindössze a legfelsőbb rétegeket vizsgálgatjuk, de ezek alatt még annyi lehetőség, annyi rejtély és megannyi kérdés lakozik, hogy az egymással kapcsolatos tudásvágyunk talán soha nem múlik el. – A helyzet adja, de itt most határozottan jól esett, hogy nem a fordított helyzet állt fenn. – Láttam, hogy fájdalmai vannak. Még akkor is, ha nem annyira, hogy sírva könyörögjön, hogy engedjem el, de nem volt számára kellemes. Pontosan ezért örülök a helyzet alakulásának, mert nem szívesen tapasztaltam volna meg fordított estben. Bár nem hiszem, hogy hozzá kellene szoknom nekem bármi ilyesmihez, hiszen ha valaki egyszer megragadja a szívemet az nem biztos, hogy el fogja engedni. – Miért nem mesélsz te? Elmondhatnád, hogy rövid ismertségünk alapján mégis mit sikerült leszűrnöd rólam. Cserébe persze én is megteszem ugyanezt.
Csendes érdeklődéssel hallgatom Gia szavait, mert tényleg kíváncsi vagyok, vajon hogyan érezte magát az elmúlt néhány percben. Tény, hogy a körülmények elsőre meglehetősen ijesztőek, bár erről nem tudnék véleményt mondani. Amikor én először tartottam a markomban valaki szívét, én ki is téptem, és öltem. Soha nem kerültem olyan helyzetbe, mint ő, hogy enyhébb körülmények között legyen övé a tapasztalás és tudás. Mint látható, ezer év elteltével még nekem is van új a nap alatt. - Te vagy az első, akinek megengedtem, hogy megtegyen velem egy ilyen fajsúlyú cselekedetet, megtorlás nélkül - vetek egy futó pillantást ismét a vérfoltos ingemre. Nem mondom ki, hogy érezze magát megtisztelve, amiért egy Első mellkasában kotorászhatott, nyilván ő maga is átérzi ennek a jelentőségét. A következő pillanatban azonban apró, kissé hamiskás mosoly kúszik az ábrázatomra. - Vehetem a szavaidat olybá, hogy szeretsz fölényben lenni? Irányító típus vagy? - babrálok aztán a nyakkendőmmel, hogy valamilyen tevékenységgel elűzzem a mosolyomat, másrészt a fantáziámba befurakodó képet. Nem tudom, hogy mi történt, vagy hogyan történhetett, de abban a pillanatban, ahogy szemébe néztem, miközben eleven szívemet tartotta a kezében, mintha valami szikra gyúlt volna, és pattogott volna köztünk oda-vissza. Ha most sötét lenne a szobában, talán még a kék fényét is látni lehetett volna a levegőben sziporkázni. Ha eddig azt mondtam, hogy érdekelt ez a lány, ez az érzés most meghatványozódott. - Mesélj nekem... tulajdonképpen milyen az a Gia, aki most itt ül velem szemben? - szólítom fel.
Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még nem értettem, miért vagyok különleges. Meg miért Elijah az, akinek ki kell képeznie engem. Aztán pedig már a kezeim között tartottam a szívét, ami nem is tudom megmondani, hogy milyen élmény volt a számomra. Vagy egyáltalán élmény volt-e. Azt kell mondanom, hogy elég nagy bizalommal lehet felém, ha ezt megengedte. Mármint azért mégis a szívét szorongattam a kezeim között. – Huh, rendben. – Ezek után valahogy megkönnyebbülésként fogom fel, hogy nem lesz több harc. Mára legalábbis. Azzal tisztában vagyok, hogy van még mit tanulnom, de őszintén hiszem, hogy kezdek ráérezni a dolog ízére és pontosan ez a lényeg, nem? Idővel pedig csak jobb leszek. Nem hiszem, hogy különösebben tudnék rontani azon, amit már eleve tudok. Hacsak nem lesz amnéziám és találom magam egy teljesen idegen helyen, ahogyan akkor is, amikor mondhatjuk azt, hogy az új életem kezdetét vette. A tudatom vitt vissza Marcel-hez és most itt vagyok. Azért, hogy hozzászokjak mindahhoz, amit ezzel a lehetőséggel együtt sikerült megszereznem. Dicséretére elmosolyodom, majd pedig helyet foglalok vele szemben és az egyik sört felkapom, majd belekortyolok párat. Valahogy most sokkal jobban esik, mint máskor és még mindig hozzá kell szoknom a felturbózott érzékszerveimre, ami még a sörre is kihat. – Köszönöm szépen a dicséretet és ígérem én ettől nem igazán fogok elszállni magamtól. – Próbáltam nem odafigyelni a félmondatára, amit inkább nem fejezett be. Ha be akarta volna befejezi. Bár néha az idegeimre tud menni, hogy valaki elkezd valamit, de nem mondja végig. Azonban most ez egyáltalán nem volt igaz a jelenlegi helyzetre. Nem kell minden gondolatát kinyögnie és azt hiszem most pont ezt szakította félbe. Az ő dolga. – Őszintén? Nem is tudom. Egyszerre rémített meg az egész, de ugyanakkor valami furcsa bizsergető érzés járta át a mellkasomat. Mintha élveztem volna azt, hogy én vagyok fölényben. Ha nem is vagyok erősebb, de abban a helyzetben nekem volt meg az előnyöm. Ahogyan éreztem, hogy lüktet a szíved az.. Leírhatatlan. – Rémült voltam. De tetszett is. Ez pedig talán még jobban megrémített, amivel azért nem mondhatnám, hogy ki lennék segítve.
Nagy levegőt veszek, ahogy ujjaival elhagyja a mellkasomat mindenféle habozás nélkül, mintha csak a végszavamra várt volna, én pedig automatikusan megdörgölöm a bőrömet, majd szemügyre veszem az ingemen terjengő vörös foltot. A tulajdon véremet. - Mára ennyi. A harcból legalábbis - válaszolom végül, mikor érzem, hogy sebem lassan összeforr, a vámpírtermészet elvégzi a munkáját, és alig egy perc alatt gyógyít meg. Lassan elsétálok a bárszekrényig, bár jelen helyzetemben le kell sajnálatos módon mondanom a minőségi italokról. De hála az égnek, olyan típus vagyok, aki mindenkoron képes alkalmazkodni a körülményeihez. Még ha nem is szívesen. Mindenesetre a családunkat ért csapások, és a minket fenyegető háború küszöbén nem az lesz életem központi problémája, hogy nem juthatok hozzá egy üveg igazi Chateau Ausonne-hoz. - Jól csináltad - veszek elő két üveg sört, szertartásosan az asztalra helyezem őket, majd leülök, és invitáló mozdulattal jelzem Gia felé, hogy foglaljon helyet ő maga is. Nyilván némi ideje akad még rám. Nem ok nélkül kérem. - Azt hittem, nehezebb dolgom lesz veled. Alighanem Marcel most hevesen irigyelne, pláne ha belegondolok, hogy ő alighanem jobban megszenved a saját újoncaival, mint én veled - nézek a lányra kedvesen. - Pozitívan megleptél. Nem tudom, hogy... - hallgatok el. Nos, vagy tényleg olyan okos, hogy rögtön megértette, mit és hogyan szeretnék, vagy csak nagyon jó a beleérző képessége. Esetleg - ahogy ő is rávilágított már - túl sokszor, és a kelleténél keményebben kellett már megharcolnia magáért. Nem feszegetem a kérdést. Ha úgy gondolja, hogy itt az ideje, és rám is tartozik, el fogja mondani magától. - Milyen érzéseket váltott ki belőled az egész? - érdeklődöm, belekortyolva a saját sörömbe. Csakugyan érdekelnek a gondolatai. Főképp arról, hogy milyen volt neki egy dobogó szívet tartani a markában, és tisztában lenni azzal, hogy a szó szoros értelmében valaki más élete van a kezében.
Rettegek. Bármennyire is benne van az új természetemben ez az egész, úgy érzem magam, mintha tehetetlen lennék. Ha az életem múlna rajta sem hiszem, hogy habozás nélkül képes lennék megtenni, akkora pedig már túlságosan is késő lenne. Most azonban, hogy a puszta gyakorlás végett kell megtennem talán csak még jobban megrémít, hiszen nem kívánok neki fájdalmat okozni. Azért valakinek a szívét megszorongatni lehet, hogy egyszerűbb, mint amilyenek tűnik, de ez nem azt jelenti, hogy a másik feléről kellemes lenne. Túlélésért. Ez kattog a fejemben és igyekszem arra koncentrálni, hogy azon falakon kívül, amik jelenleg körülölnek minket az ellenségeink csak arra várnak, hogy egyetlen egy gyenge pillanatunk legyen és azt kihasználhassák. Ahogyan az én félelmemet is. Soha nem gondoltam, hogy valaha ki kell ontanom egy életet, de az, hogy ezzel most itt szembesültem egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetemet.
Mély levegőt veszek és végül lendületből hatolok a mellkasába, hogy a kezeim közé vehessem hevesen dobogó szívét. A tekintetét keresem és csak remélni tudom, hogy nem az a végeszakadatlan fájdalom tükröződik vissza belőle, amitől félek. Mert neki nem akarok ártani. Másnak lehetséges, hogy ártanék, de őket sem tudnám megölni. Legalábbis jelen pillanatban még rettenetesen félek attól, hogy egy életet ontsak. Bár az is lehet, hogy ez az első után teljesen megváltozik. Hogy utána, már természetessé válik a számomra. Először mindentől idegenkedünk, ahogyan én most ettől is. Hiszen nem mindennap szorongathatjuk egy másik személy szívét a kezeink között. Mikor azt mondja, hogy elég mindenféle gondolkozás nélkül húzom ki a kezemet a mellkasából, de a lehető legóvatosabban, hiszen nem akartam neki eddig sem és most sem fájdalmat okozni. – Akkor mára ennyi?
Nagyjából erre a reakcióra számítottam. A döbbenetre, ami lassan tanácstalan ijedtségbe vált át, és a hezitálásra. Ezen körülmények pedig - ha most valódi, vérre menő harcot vívnánk - már megpecsételték volna a sorsát. Egy átlag vámpír talán minden teketóriázás nélkül ölne, de Gia művészlélek. Mélyebben, és jobban érez másoknál, talán ez a magyarázata annak, hogy ódzkodik megtenni, egy ilyen fajsúlyú lépést. Persze, az is lehet, hogy csak emberként is érzőbb lélek volt másoknál. Meg tudom érteni a helyzetét. Én magam is megsínylettem lelkileg az első gyilkosságomat, még akkor is, ha eszemet vette a vérszomj. Számomra sem volt túl szívderítő feldolgozni, és beletörődni, hogy ölésre teremtődtünk. - De igen, képes vagy rá - mondom aztán csendesen, megfogom a kezét, és visszahúzom a mellkasomra, ahol az előbb is pihentek az ujjai. - Meg tudod tenni... a túlélésért - magyarázom, aztán elengedem, és kissé széttárom a karjaimat. Most már rajta a sor, hogy lépjen, hogy legyőzze önmagában a tusakodást. Vajon mit fog választani? Még mindig látom a szemeiben a félelem apró, halvány szikráját, ennek ellenére cselekvésre indul. Meglendíti a karját, és már tudom, mi készül... összeszorítom a fogaimat, így mindössze egy nyögés tör fel a torkomból, mikor ökle a mellkasomba csapódik, hogy keresni kezdje az eleven, lüktető szívemet. Nem kellemes érzés, sőt, kimondottan fájdalmas, de most a kínjaimról van, ami elterelje a figyelmemet. Az arca alig tíz centire van előttem, barna szemeiben tükröződni látom magam, és miközben érzem, ahogy ujjai körülfonják a mellkasom közepén hevesen dobogó szívet, semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy hihetetlen, milyen szép ez a lány... - Elég - préselem mi aztán fogaim között az apró szót, és várom, hogy elhagyja ujjaival a testemet.
Valahogy minden egyes lépésem magabiztosságot ad nekem, hiszen mintha pici lépéseket is, de haladnék előre. Érzem, hogy jó úton járok. Lehet, hogy újra és újra kivédi az ütéseimet felismerve a célomat. Szinte teljesen kiismerhető vagyok a számára, de aztán megváltoztatom az egész dolognak a lényegét, hogy a meglepetés erejével sikeresen felülkerekedjek rajta és ezt már nem is kell igazán mondania, mindössze a bennem lüktető zene ritmusára figyelek, ami csak úgy, mint a harcbeli stílusom változatosságot követel. – Megváltoztatod a kulcsot. – Az elismerése nélkül is boldoggá tett a sikerem, hogy sikerült őt a falhoz szorítanom, de nem akartam túlságosan elszállni magamtól, vagy pont azért hallani valami negatív kritikát, mert örülök, mint majom a farkának, hogy ez sikerült. Ezért is harapok bele az alsó ajkamba, hogy leplezzem a mosolyom, amit a sikerem és az elismerése okozott. Mondhatjuk szerencsének is, de az igazság az, hogy már tényleg ráéreztem.. Azt hiszem nem is állhatott volna elő jobb példával, mint a zene. Lehet, hogy képtelen vagyok jelen pillanatban játszani, de ez nem azt jelenti, hogy nem érzem a csontjaimban a hatását.
A tekintetem csak úgy, mint az egész testemet a rémület tölti el, hiszen nem számítottam erre. Mármint persze, hogy benne volt a pakliban az is, hogy ölnünk kell legfőképpen azért, ami az utóbbi időben zajlik a városban. Háborúk az emberek orra alul eldugottan, akik pedig tudnak róla azok is inkább elfordulnak az egésztől és várják a megoldást. Nem akarnak beleavatkozni, mert nem sok mindent tehetnének. Vagy tényleg egyszerűen csak másra bízzák a piszkos munkát. Ami talán leginkább minket érint vámpírokat. – Mi van, ha nem vagyok rá képes? – Az egyik kezem óvatosan hullik le magam mellé és a tekintetem is lesütöm egy pillanatra, hiszen nem akarom, hogy lássa mindazt, ami a tekintetemben tükröződik ezzel az egyetlen kérdéssel kapcsolatban. Lehet, hogy vámpírként már természetes reakció lenne a részemről, de még mindig túlnyomóan emberi vagyok és ezt a kapcsolatot nem akarom megszakítani.
Nagy levegőt vesz, újra és újra próbálkozik. Erősen, keményen, eltántoríthatatlanul. Ennek ellenére újra kivédem a támadását. - Ostinatio - jegyzem meg, jelezvén, hogy még mindig kiszámíthatóak a mozdulatai. Rájöttem, hogy ez a legjobb, és a legegyszerűbb nyelv. A zene nyelvén adott utasításaimat megérti, hiszen úgy lüktet benne a tehetség, mintha az anyatejjel szívta volna magába a művészvénát. - Újra - szólítom fel, és látom a szemében, hogy ezúttal teljesen beleélni magát a helyzetbe, és a támadásba. - Crescendo - hozom fel az újabb zenei példát, mikor láthatóan kezdi pedzeni a dolgokat. Legalábbis már nekem is gyorsabbnak kellett lennem, mint az első két alkalommal. Alighanem ő is érzi, mert látom felcsillanni a barna szempár mélyén a diadal és a siker halvány villanását. Biztatóan bólintok, erre újra támadásba lendül. Ezúttal pedig már tényleg résen kell lennem, hogy képes legyek kivédeni a mozdulatait, és elhárítani a meglepően heves és ügyes támadást. Csak az utolsó pillanatban sikerül lefognom a karját. - És amikor már megvan a ritmus... - kezdek bele a mondatba, de a befejezésig már nem jutok el. A következő másodpercben kiszabadul a szorításomból, érzem, ahogy karja nagyot csattan a mellkasom közepén, és azon kapom magam, hogy hátammal a falnak támaszkodom, szinte Gia karjainak bilincsébe zárva. - Nagyon szép - mondom őszinte elismeréssel, és rámosolygok. Végre, megérezte és megértette, amire igyekeztem mindeddig rávilágítani. Nemcsak ügyes és szép ez a lány, de a jelek szerint bőven van sütnivalója is. És látom, hogy tetszik neki a helyzet, hogy alulmaradtam, legalábbis a szájába harap, hogy elfojtsa apró, diadalmas kis mosolyát. - Nos, akkor szív, vagy fej? - teszem fel a kérdést. Ez a végső, amit meg kell tennie, és meg kell tanulnia. Habozás nélkül ölni, ha kell. Ugyanakkor látom rajta a döbbenetet. Erre a lehetőségre láthatóan végképp nem számított.
Kezdem egy kicsit úgy érezni magam, mint egy kisgyerek, akinek a szüleinek újra utat kell mutatni neki. Végtére is ez valamilyen szinten igaz, hiszen újjászülettem bizonyos módon és egyedül nem tudom végigjárni az első lépcsőfokokat még szükségem van a segítő kezekre, hogy később már biztosan lépkedjek felfelé, avagy inkább rohanjak felfelé. Elmehetnék, hiszen senki nem tart itt erőszakkal és az eddig teljesítményem csak egyetlen egy apró próbálkozás volt. Nem rohanok el. Nem rohanhatok el, hiszen még én is tudom, hogy ennél többre vagyok képes.
– Mondja a feminista. - Valahogy sokkal közelebb kezdem érezni magamhoz a dolgokat, ahogyan megpróbálja zenei terepre átvezetni. Maga az elmélet egész jó, már csak az a kérdés, hogy mennyire vagyok képes ezt gyakorlatban is végrehajtani. Nem lehet túlságosan nehéz, hiszen minden, ami zenével kapcsolatos számomra annyira természetes volt, mint az egyik lábamat a másik után helyezni, miközben járok. Mély levegőt veszek és próbálok a fejemben kialakítani egyfajta ütemtervet és újra ütök egyet, de ez sem érte különösebb meglepetésként egyszerűen kivédi. A kudarcok nélkül nem értékeljük a győzelmet, nemde? Bizonyítanom kell saját magamnak és neki is, hogy igen is képes vagyok erre. Nem akartam, hogy különlegesnek lásson ő, vagy Marcel, de valahol mélyen mégis jól esik, hiszen nem mondhatnám azt, hogy az életemben túlságosan sok embernek lett volna ilyen véleménye rólam. Mikor játszottam lehet, hogy felkeltettem az emberek figyelmét, de akkor sem igazán én magam fogtam meg őket, hanem a dallam, ami a fülüket kényeztette. Még egyszer támadásnak lendülök, de kivédi. Újra és újra. Mintha belelátna a fejembe. Vagy egyszerűen csak túlságosan átlátható ritmust választottam, amit még ő is könnyedén előre kiszámíthat. De nem adom fel. Most már nem, hogy kezdek ráérezni a dolog nyitjára.
Látom a tekintetén, hogy legszívesebben felvenné a nyúlcipőt, mindössze két ok tartja ettől vissza. Az egyik, hogy nem akar előttem gyávának tűnni, a másik pedig, hogy túlságosan csábító a mézesmadzag, amit elhúztam az orra előtt. Még ha az első indok nem is sokat számítana neki, a második annál többet. Persze, ez a tény nem akadályozza meg abban, hogy ne tegyen egy kissé csípős megjegyzést. - Azért Gia, mert mostantól az én felelősségem vagy - válaszolom köntörfalazás nélkül. - És mert nem vagy olyan, mint a többi fiatal vámpír, akiket Marcel oktat. Fogadd el a tényt, hogy különlegesnek tekintünk. Én legalábbis mindenképpen - engedem le a kezeimet. - Ahogy te ütsz, olyan, mint mikor a játszótéren verekszenek a gyermekek. Próbáljuk újra, de ezúttal másképpen - mélyesztem tekintetem az övébe. - A harc ugyanolyan, mint a zene. Harcolni ritmusra kell. Van zene, ritmus és ütem. Hagyd, hogy ez a ritmus elkapjon. Szóval, újra - emelem fel ismét a kezeimet. Látom a tekintetén, hogy egyrészt a pokolba kíván, másrészt felpiszkáltam benne az önérzetet. Most már mindent meg fog próbálni, hogy legyőzzön. Már csak azért is, mert a zene nyelvén szólva megértette, amit másképp talán nem tudtam volna elmondani. Újra felém üt, ezúttal lendületesebben, és erősebben, mint az előbb. Bár a gyorsaságon van még mit fejleszteni. Ismét könnyűszerrel kivédem a próbálkozását. - Legato - jegyzem meg mintegy mellékesen, ugyanakkor apró mosollyal az arcomon, utalva a zenei stílusra. Vagyis, megkötött. Igen, még mindig így harcol. Túlságosan kiszámíthatóan. - Újra - szólítom fel, és látom rajta, hogy egyre erősebb benne az elhatározás, és az akarat. Akárcsak a harci kedv, ami lassan felgyúl a barna szempár mélyén.
Megmondom őszintén, hogy szórakoztat a gondolat, ahogyan elképzelem Elijah-t egy hangszerrel a kezében, habár sokkal elképzelhetőbb hozzá, hogy megtalálja a zenében a szépséget és mindazt, amit képviselni próbál, mintsem ő maga is egy hangszert ragadjon a kezébe, hogy játsszon valamin. De ha már annyi ideje volt lehetősége a zenének minden egyes hangzását megtapasztalni, akkor tényleg látok benne reményt, hogy nekem is visszaadhatja, amire azóta sóvárgom, hogy átváltoztam. Önmagam kifejezésére a zenén keresztül. Lehet, hogy nem azaz első gondolata az embereknek, mikor rám pillantanak, hogy egy hegedűt fogok a kezeim közé, hanem inkább egy elektronikus gitárt, de nem stimmelhet mindig a külső jelzések a belső lelki vágyakkal. A külső egy gyönyör illúzió, amit a betolakodók ellen húzunk fel. Csak, mint a lakásunk előtti kerítés. Vagy akár a chips csomagolása. Elhiteti veled, hogy televan finomsággal, de mikor kinyitod, hogy mélyebbre áss, rájössz megtévesztés az egész és üresebb nem is lehetne. Nagyot nyelek, amikor elkezdi feltűrni az ingének az ujját és legszívesebben addig hátrálnék, míg véletlenül ki nem esek a lakásából. Oké.. Ez határozottan nem volt rajta a mai menün. Egy ősivel verekedjek, vagy harcoljak? Bárhogy is nevezzük őrültség, mert az esélyeim nem is lehetnének alacsonyabbak. Erősebb és gyorsabb nálam, de most ha megfutamodok, ahogyan mindig is tettem gyávának fog tartani és egyáltalán nem fog a szárnyai alá venni, hogy újra képes legyen játszani. – Szóval ürítsem ki mindazt, amit tudok. Hát.. Nem lesz túlságosan nehéz, mert nem mondhatnám, hogy annyi mindent tartózkodik jelen pillanatban a fejemben. Vagy úgy egyáltalán. – Nem vagyok a harcművészetek királynője. De azért sosem kellett engem félteni, mert tudtam jól, hogy mit csinálok. Most azonban? Egyáltalán nem. A szemöldököm felcsúszik a homlokom tetejére, de végül is mire számítottam.. Meg amúgy is. Nem hiszem, hogy hagyná, hogy megüssem. Mert nem is tudnám. Mély levegőt veszek és óvatosan felemelem a kezemet, majd pedig próbálom őt megütni, de ahogyan gondoltam olyan egyszerűen védi ki, mintha egy szellő érte volna most a karját. Tudtam, hogy ez nem fog elsőre menni, ahogyan semmi más sem, mégis valahogy nem tetszik nekem a finoman szólva is lekezelő hangsúlya. – Emlékeztess még egyszer kérlek, hogy miért is kötöttem ki pont én melletted?
Kezdőlap
