- Meglepő, nemdebár? - kérdezem. - Mármint hogy mindketten most élünk át egy bizonyos első alkalmat. Ezer évvel a hátam mögött már azt hittem, túl vagyok mindenen, és kiderül, hogy tévedek önmagamat illetően. Ugyanakkor rólad úgy gondoltam, számodra ez - ha nem is mindennapi - de sűrűn előforduló dolog. Következtetéseket vontam le anélkül, hogy ismertelek volna, és alaposan félreismertelek. Bocsáss meg ezért. Megszegtem a saját magam által felállított szabályt, hogy előbb a dolgok mögé kell látnom, mintsem ítélkeznem - kezdtem el begombolni a ruházatomat, mígnem úgy állok előtte, mint akit skatulyából húztak ki, és nem fél órával ezelőtt áldozott a gyönyörök oltárán.
- Oh - lepődöm aztán meg, amikor néhány nem túl hízelgő szóval jellemez, ennek ellenére mosoly fut végig az arcomon. - Tehát karót nyelt módjára viselkednék? Úgy hittem, bizonyos nemességet sugallok külső szemlélők számára - ingatom a fejem elnézően. Mint már mondtam, igencsak szókimondó a kisasszony. Némileg bosszantó tulajdonság, ugyanakkor számomra roppant szórakoztató is. Legalábbis ez magyarázza, hogy nemcsak hogy él, és megtorlatlanul hagyom az apró kis pimaszságait, hanem még igénylem is a társaságát.
Megízleli a bort, ahogy én is, újabb szavai hallatán pedig nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szemeimet.
- Kérlek Gia, mondd, hogy nem annyi holmival akarsz ideköltözni, hogy hamarosan azon kapjam észre magam, hogy nem férek el a holmijaimmal a fürdőben. Már kitapasztaltam, hogy ami egy nő számára a "nem túl sok" fogalomkörébe esik, az egy férfinak elég lenne élete végéig.

- Nem csak te nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljen. Sosem voltam az a fajta, aki őszintén és nyíltan kimondja az érzéseit és gondolatait - ülök le kényelmesen a kanapéra, és elgondolkodva nézek Giára. - Hidd el, jobb néha megtervezni az életet. A kiszámíthatóság előny. Nincs meglepetés, nincs tétovázás, és nincs hátbatámadás. Akár emberektől, akár a sorstól. Mindig jobb tíz lépéssel mások előtt járni, mint csak tehetetlenül sodródni ide-oda az árral. Bár láthatóan jelenleg jó felé sodródtál - nyugtatom meg. Persze, relatívan jó felé. Lehet, hogy holnap megtámadja egy vérfarkas, vagy akár Niklaus tépi ki a szívét a testéből, amolyan feszültésglevezető szórakozásképpen. Pláne ha rájön, hogy elég közel kerültünk egymáshoz. Tekintve azoknak a nőknek a sorsát, akik az elmúlt évezredben kissé szorosabban összefonódtak velem, jobb ezt a köztünk lévő viszonyt csakugyan mindenki előtt titokban tartani.
- Szívesen tanítalak továbbra is. Van még mit tanulnod. Igazi harcost akarok faragni belőled, hogy ha már megkaptál egy új életet, lehetőleg sokáig képes légy kiélvezni ennek minden előnyét. És ami azt illeti, mint látod, bőven van itt hely. Szeretném, ha itt lennél velem. Költözz ide. Számodra biztonságosabb, számomra élvezetesebb, mint a folyamatos magány - öntök egy pohár bort ezúttal mindkettőnknek, és Gia kezébe nyomom az egyiket.
- Akkor hát kettőnkre. A mi kettőnk új szövetségére.

Megmozdulok, lassan felülök az ágyon, és a nadrágomért nyúlok.
- Igazad van. Nincs mit ragozni a dolgon. Utáltuk egymást, aztán megkedveltük, és megkoronáztuk egy kiadós szeretkezéssel - válaszolom. - Mint mondtam, felnőtt emberek vagyunk, akiknek az életébe ez is belefér - hajolok le, és átnyújtom a felsőjét.
- Ugyanakkor gondoltam, talán nem lesz egyszeri alkalom - teszem hozzá. Végülis meglehetősen kényelmes, hogy van a remek szeretőm így eldugva a világ elől, meg a város szeme elől. Ugyanakkor némi lelkifurdalás is belém szánt Hayleyvel kapcsolatban.
- Talán így a legjobb. Ez az egész tényleg túl bonyolult - sóhajtok fel, aztán nézem, ahogy Gia magára kapkodja a ruhadarabokat, én pedig elsétálok, és kisvártatva két pohár üdítővel térek vissza. Az egyiket átnyújtom neki, mert ahogy nekem, neki is nyilván kiszáradt a torka.
- Na és ezek után hogyan tovább? Igényt tartasz a társaságomra harcászati célból, vagy maradsz inkább Marcel oldalán? - érdeklődöm.- Mellesleg, hol laksz egyáltalán? Mert mint látod, itt bőven van hely. Ha van kedved, akár maradhatsz is. Most már nem kívánlak a hátam közepére - mosolygom el magam halványan.

Úgy fekszünk egymás mellett az ágyon, mintha végelgyengülésben szenvednénk. Nem tudom, ő hogy van vele, de nekem nehéz megmozdulnom, és ennek az az oka, hogy alaposan elfárasztott, persze jó értelemben.
- Senki nem gondolatolvasó - jegyzem meg, mikor Gia tesz egy megjegyzést, hogy senki nem gondolta volna, hogy így ér véget az első, együtt töltött napunk. Még én magam sem. És nyilván ő sem, legalábbis az első órákban az arcán játszó finom utálat és kelletlenség nem erre utalt, hogy az ágyamba kívánkozna.
Csak akkor mozdulok meg, mikor a kínos légkörre utal. Fél könyökömre támaszkodom, és kérdőn nézek rá, miközben ujjaimra csavarom játékosan egy hajtincsét.
- Miért lenne? Felnőttek vagyunk. Részemről többszörösen is - válaszolom csendesen. - És ha attól tartasz, mit szólnak a városban, nem szándékozom kiplakátolni, sem más módon a népesség tudomására hozni, hogy menyire kerültünk közel egymáshoz - ejtem le a kezem. - Talán van valaki, aki miatt érzékenyen érintene, ha ez kiderülne? - érdeklődöm kíváncsian. - A válaszod akár igen, akár nem, természetesen számíthatsz a diszkréciómra. Ugyanakkor légy vele tisztában, hogy amit az elmúlt órában nyújtottál nekem, azon nincs mit szégyellni. Sőt. Roppant kielégítő és élvezetes volt - mosolygok.

Hanyatt fekszem az ágyon, Gia pedig úgy bújik hozzám, mint egy kis doromboló cica. Magunkra borítom a könnyű takarót, aztán felemelem a kezem, hogy cirógatni kezdjem hosszú barna haját.
- Ennek örülök - mondom őszintén, ahogy azt mondja, jól érezte velem magát. Mi tagadás, én is. És ez nem csak az elmúlt fél órára vonatkozik, hanem az egész napra, amit együtt töltöttünk. Különös, hogy a "semmi kedvem ehhez a lányhoz" érzés milyen gyorsan, alig 24 óra alatt fordult bele abba a helyzetbe, aminek következtében most egy szál semmiben, egy takaróval fedve fekszünk egymás karjaiban.
- Nekem is jó volt... ez az egész. Minden perc, amit veled töltöttem - mosolygok rá fáradtan, de kielégült örömmel. - Marcel alighanem nem gondolt ilyen befejezésre mikor a gondjaimra bízott téged - nevetek fel aztán röviden, és csókot nyomok a homlokára.
Aztán felvillan bennem egy gondolat, ami kissé nyugtalanná tesz, igaz, igyekszem nem mutatni a számára. Remélem nem érti félre a helyzetet, és nem kezd érzelmeket belelátni oda, ahol nincsenek. Vagyis, vannak, de távol állnak a mély érzésektől. Kedvelem ezt a lányt, kimondottan kedvelem, de ez nem szerelem. És bízom benne, hogy nem kezd el romantikus és reménytelen érzéseket táplálni irányomban.

Kissé feszülten várom a válaszát. Remélem semmiféle fájdalmat vagy kellemetlenséget nem okozok neki. Noha még nem volt nő, akit bántottam volna bármilyen téren is, jobb tisztában lenni vele, hogy kiélesedett érzékeivel nem fájdalmat, hanem gyönyört okozok neki.
Válasz helyett csak átkulcsolja lábait a derekamon, és így húz mélyebbre magába, mire halványan elmosolygom magam. Mi más ez, ha nem zöld jelzés, hogy folytathatom?
Gyorsítok kissé a mozgásomon, mert érzem, hogy a kéj nem várat sokára magára, sem nála, sem nálam. Mintha minden egyes mozdulata után feljebb és feljebb tekerne magában valamiféle kapcsolót, nyögései és sóhajtásai egyre sűrűbben és hangosabban visszahangzanak a szobában. Verejtékes homlokomat az övének nyomom, már szinte fulladozva kapkodok magam is levegő után, és ahogy rejtett izmaival rám szorít, mikor eléri a gyönyört, én magam is belerobbanok a testébe, és hevesen, hosszan élvezek, átadva magam néhány percre a teljes önfeledtségnek.
Beletelik némi időbe, hogy összeszedjem magam, és mellé gördüljek, lassan csillapodó lélegezettel és szívveréssel, majd felé fordítom a fejem, és fürkészve nézek rá.
- Jól vagy? - nyújtom ki a kezem, hogy végigsimítsak a vállán. Vajon neki mennyire volt jó velem? Csak remélni tudom, hogy nem bánta meg.

Elmosolyodom, mikor megerősíti szavakkal is amit már testében éreztem. Ezzel megadja a zöld utat nekem, és finoman feje fölé szorítom a kezeit, hogy immár így csodáljam végig megfeszülő melleit. Lehajtom a fejem, lágyan cirógatni kezdem nyelvemmel a két jókora domborulatot, és térdemmel szétfeszítem lábait.
Alig két másodperc múlva lassan, óvatosan, de határozottan elmerülök a testében, alig két-három lökéssel forróságának legmélyére hatolok, aztán megállok. A verejték már most patakzik rólunk, róla és rólam is. A levegő megtelik a fülledt erotika illatával, és olyan finoman kezdek mozogni, ahogy még talán soha. Ha én vagyok az első férfi - és nyilván én vagyok - azóta, hogy átváltozott, időt akarok adni neki rá, hogy megszokja az érzést, és hogy kiélesedett érzékeivel most mindent sokkal mélyebben és hevesebben érzékel, ahogy eddig.
- Minden rendben? - kérdezem tőle pihegve, megállva néhány másodpercre két lökés között, és fürkészve nézem arcát. Vonásain már most ott játszik a kéj, és halk nyöszörgése zene a füleimnek. Istenem, mennyire kívánom ezt a lányt!

Ha fordított helyzetben lennénk, ő lenne az Ősi, és én az ifjú vámpír, most biztosra venném, hogy megigézett. Persze, így is megtette, de némileg más értelemben. Nem tudom megmagyarázni, vagy szavakba önteni, hogy mivel vonz ennyire magához, csak a puszta tényt érzékelem, és eszemben sincs lázadozni, vagy küzdeni ellene. Nem indult a legjobban az ismeretségünk, de ez alig egy nap alatt az ellenkezőjére változott, és ahogy nézem, most csakugyan a legjobb végkifejlet felé haladunk. És a hevességéből fakadóan ezt nem kizárólag én érzem így.
Miközben csókolom, fél kézzel ledobálom a kanapé párnáit valahová, nem érdekel merre. Tőlem a pokolba is hullhatnak, ha kell... A hely viszont most lényegesen több lett, és akaratlanul is felnyögök, ahogy mohó kezével azonnal a lényegre tér, és rátapint a nadrágomra. Hát ez a lány aztán tényleg nem teketóriázik! Ugyanakkor ez tetszik nekem. Tagadhatatlanul tetszik! Ennek ellenére elhúzom csípőmet az ujjai alól, hogy lebontsak róla még mindig rajta lévő ruhadarabot. Igaz, már csak a fehérnemű fedi testét, bár az sem sokáig. Ahogy meglátom őt teljes meztelen szépségében a kanapén heverni, szinte eláll a lélegzetem. Ebben a pillanatban értem meg, mivel vonz magához. Okos lány, tehetséges, és gyönyörű. És éppoly elveszett lélek, mint magam is. Azt hiszem, mindezen tulajdonságok összességének köszönhető, hogy egymásra találtunk.
- Gia - emelem fel ujjammal a fejét, és a hangom olyan rekedt a vágytól, hogy magam is alig ismerek rá. - Biztos vagy benne? - kérdezem. Meg akarom adni neki az esetleges visszavonulás lehetőségét is. Mindig úriember voltam... ezen téren is.

Mint a mágnes, és a vas... úgy él köztünk a vonzás. Magába ránt, összeköt, talán ha akarnánk sem tudnánk kibújni a hatása alól, és talán a legnagyobb erőfeszítés sem lenne elég ahhoz, hogy most megálljak, vagy megálljunk. Ez a lány, aki az első egy órában csak teher volt a nyakamon, nem sokkal később már egy áldás volt a számomra. Valaki, aki itta és szomjazta a tudást, az érzéseket, a megváltozott létének minden porcikája eltelt valami varázslattal, amivel úgy húzott magához, mint a fény a rovart. Hosszú ideje élek már magányosan, megszokva, hogy az érzelmeimet és minden mást alárendeljek a család szentségének és kötelékének. De, az isten szerelmére, férfi is vagyok... és nem vagyok remete. Nem vagyok kőből, tudok érezni, szeretni, és vannak vágyaim... amiket ezúttal talán nem kell elfojtanom úgy, ahogy Hayley mellett teszem. Ez a lány nemcsak gyönyörű, okos, és tehetséges, hanem roppant készséges is, és a jelek szerint ő ugyanúgy vágyik a pillanat mámorára velem, ahogyan én is vele.
Nem telt bele sok időbe, a gombjaim hangos pattogással adják meg magukat, millió helyre gurulva a szobában. Meztelen mellkasomat egy pillanatra megcsapja a szoba kissé hűvösebb levegője, de ez nem tart sokáig, mert máris egy forró test simul nekem, és úgy csókol, mintha ennél a pontnál szeretne kezdeni velem teljesen eggyé válni.
Nem hezitálok én sem sokáig, egy halk surrogással húzom le ruhája hátán a cipzárt, majd fél kézzel megtartva őt magamon, másik kezemmel lehúzom a válláról a pántokat, hogy ezzel egyidejűleg ráhajoljak nyaka bőrére, és csókokkal kezdjem el behinteni. Valami különleges, ámde mámorító illat árad a bőréből, aminek egyszerűen lehetetlen ellenállni, azon kapom magam, hogy többet akarok belőle, még és még többet... így hát megfordulok, és óvatosan a kanapéra fektetem, hogy én magam is kövessem, és csípőjénél fogva szorítsam szorosan a testemhez.

Felhajtja a maradék bort, egyetlen korttyal, és elégedetten csettint utána. Nos, tény és való, nekünk - vámpír mivoltunkból fakadóan - nemcsak sokkal kiélezettebbek az érzékeink, de jóval nagyobb tűrőképességgel is rendelkezünk, mint a halandók. Ebbe beletartozik az is, hogy nincs szükségünk limitált alkoholfogyasztásra, és bátran kitolhatjuk a határainkat. Egy ilyen üveg finom bor pedig, ha már meg van bontva, nem tanácsos, hogy a levegő és az enyészet martaléka legyen.
Beáll némi csend. Ez azonban nem kínos, sőt. Feszültséggel, várakozással teli, termékeny csend. Csak a tekinteteink beszélnek, mintha azzal akarnánk kifejezni valamit. Valamit, aminek a kimondására nincsenek szavaink, vagy csak nem merünk élni velük. Bár talán ezek a pillantások, amiket váltunk, többet érnek a szavaknál. A beszéd néha csupán a félreértések forrása.
Nem tudom, ő mit olvas ki az én szemeimből, de amit én személy szerint az övében látok, megmozdítja ereimben a vért. Szinte öntudatlanul kezdem hevesebben venni a levegőt, és ő is úgy tesz, mintha teljesen egy hullámhosszra kerültünk volna ketten, mintha csak a tükörképem lenne, úgy viszonoz minden mozdulatot, minden lélegzetvételt, minden parázs pillantást.
Kissé megköszörülöm a torkomat, és felkelek, hogy újabb pohárnyi bort töltsek mindkettőnknek, de nem jutok el idáig. Mert ahogy a tekintetem újra felé téved, mintha elpattanna valami a levegőben. Talán csak képzelődöm, de esküszöm, szinte hallani vélem, ahogy az utolsó cérnaszál, aminek erejével féken tartottunk magunkat, immár elszakad. A következő pillanatban pedig már itt is van, ajka a számon, és ezúttal már nem csak elképzelem, első kézből meg is tapasztalom, milyen a csókja. Az íze édes, mintha méz lenne, és gyümölcs, és nem is gondolkodom, egyetlen pillanatig nem hezitálok, hogy viszonozzam ajak mozgását, mígnem nyelveink heves csatában forrnak össze. A vágy fellobban bennem, mintha a tűz, amire olajat öntenek. Egyetlen mozdulattal kapom az ölembe, két lába körbeöleli a csípőmet, és megcsap a hajából kiáradó illat. Elszakadok ajkától, kérdőn nézek rá egy pillanatig, aztán megnyugtat, amit arcán látok, és ezúttal már én vagyok, aki az újabb csókot kezdeményezi.

- Nos, igyekeztem palástolni, hogy a hátam közepére kívánlak, mert nem szokásom senkit megbántani, főleg ha illető nem ártott nekem. Ugyanakkor belátom, nem vagyok, és sosem voltam színész. Alighanem nem tudtam leplezni a gondolataimat és érzéseimet tökéletesen, vagy éppen te vagy túl éles szemű, hogy átláttál rajtam - sommázom a történteket. - Pozitívan csalódtam benned, és azt hiszem, ez a legjobb, amit elmondhatok. Olyan érzést keltettél életre bennem, amiben már nagyon régen nem volt részem. Némi önfeledtséget, már amennyire én élhetek ilyen fogalommal önmagamat illetően - iszom bele a borba, és nézem, ahogy elpirul. Nem tudom, mi jár a fejében. VAgyis sejtem, akár biztosra is mehetnék, hiszen képes vagyok látni a gondolatait ha akarom, de sosem tenném ezt meg vele. Tisztességtelen húzás lenne, és azt hiszem, lerombolná azt a valamit, ami alig 24 óra alatt felépült közöttünk. Azt a valamit, aminek jelenleg képtelen vagyok nevet adni.
A szemembe néz, nézem barna íriszét, a kissé zavart, mégis csillogó pillantását. Tekintetem az ajkaira siklok, és azon kapom magam, hogy eltűnődöm, vajon milyen lehet a csókja íze.
- Mindezt nem azért mondtam, hogy jólessen - mondom aztán kissé rekedten, és alig ismerek a saját hangomra. - Azért mondtam, mert őszintén így gondolom. Csodálatos és gyönyörű nő vagy, Gia.

A bor tökéletes. Édes, zamatos, szinte itatja önmagát, és élvezem a számban elomló ízorgiát. Egy tényleg magával ragadó alkalomra tartogattam, és noha évtizedek alatt bőven lett volna alkalmam felbontani, örülök, amiért a ma este fénypontjaként szánhatom.
Néhány korty után leteszem a poharam a kanapé előtti kis asztalra, majd hátradőlök, és őszinte pillantással nézek Gia szemeibe.
- Kérlek bocsáss meg azért, amit mondani fogok. Mikor Marcel rám bízott téged, mondván, hogy különleges lány vagy, és különleges tanárt érdemelsz, finoman szólva sem repestem az örömtől. Úgy tekintettem, hogy jelenlegi gondjaim közepette púp leszel a hátamon, és nem fűlött a fogam rá, hogy az én felelősségem legyen egy nagyszájú, és vadóc lány, akit ráadásul nem is magam változtattam át. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy még ezer év elteltével is tévedhetek, és ezt itt és most őszintén beismerem. Az eleinte bosszantónak tűnő jellemvonásaid pedig kérlek, soha ne add fel. Üdítő az őszinteség és bátorság ebben az aljas, korrupt és lelkiismeretlen világban - teszem hozzá, és mikor megérzem kezét a nyakkendőmnél, meglepve hagyom, hogy tegye, amit akar. Bőre az enyémhez ér, és különös módon, valami nagyon jóleső érzés fut végig rajtam. Megfogom a kezét, ujjaimban tartom az ujjait, és kissé rekedten szólalok meg újra.
- Ha még nem mondtam volna Gia... gyönyörű voltál azon a színpadon - suttogom, és komolyan is gondolom a szavaimat. Talán elmondhatom, hogy nem csak a zenéje volt rám leírhatatlan hatással.