- Tehát maga a szívkitépős fajtából való. Megjegyzem, az ilyeneket jó tudni. – Hangom teljesen semleges volt, nem foglalt helyet benne sem félelem, sem gúnyolódás, nem mintha eddig bármikor olyan közel kerültem volna a férfihoz, hogy a mellkasomba mélyeszthesse az ujjait. Végül is, a vámpíroknak feltépni a torkát túl szemét lett volna, ellenük fordítani a saját fegyverüket csak mi, farkasok voltunk képesek telihold idején. - Nem kellenek a századok, ugyanis én nem fogok addig élni. Ki tudja, talán az utánam következő alfa vajszívű lesz, és hamarabb be tudja fűzni. Velem kicsit nehezebb dolga van. – Nem vagyok egyszerű eset és nem is leszek. Számomra volt legfurább, hogy a terhességem hatására kicsit megenyhültem és egyes emberek olyan érzelmeket is elő tudtak csalogatni belőlem, amelyeket normál esetben nem ajándékoztam volna nekik… leginkább ezért vártam, hogy helyre álljon a hormonszintem és ismét a régi lehessek. Bár, volt egy sejtésem, hogy én már soha nem leszek olyan, mint voltam, a fiam tett arról, hogy egy életre megváltozzak és ez a változás a születésével valószínűleg csak erősebb lesz. Anya leszek, anya vagyok. Máshogy kell gondolkoznom és látnom a világot. - A mi kapcsolatunk nagyon fura, Mr. Mikaelson. Nem várhatja el, hogy azok legyenek az alapvető értékei, mint más, hétköznapi kapcsolatoknak. – Azt hiszem, boldog lettem volna, ha meg tudtam volna adni neki, amire vágyik: a feltétlen bizalmamat. Könnyebb lett volna, ha tudtam volna bízni abban, hogy tényleg jót akar nekünk… ám a kételkedés, a hátam mögé pillantás és féltés a szerves részemmé vált, nem tudtam és igazából nem is akartam levetkőzni. Ez segített át a legnehezebb időszakokon, ez tartott életben, e hozzáállásom miatt tartok ott, ahol. Ha fűben-fában megbíznék vagy hitelt adnék azoknak, akiket ellenségszámba kell vennem, már régen kést állítottak volna a hátamba. Elijah Mikaelson-nal így is sokkal kedvesebben bántam, mint egy átlagos… ellenséggel? Nem voltam biztos abban, hogy ezt a szót használhatom-e rá. - Élhetne máshol is. Ezer és ezer élete lehetne, elég lenne csak akkor visszajönnie ide, ha megoldódnak a konfliktusok. Vagy egyszerűen… maguk mögött hagyhatnák a háborús övezetet és kereshetnének egy nyugodtabb helyet, ahol azt csinálhatnának, amit akarnak. Hosszú évek után tértek ide vissza és talán egyszer az otthonuk volt ez a város, de rengeteg dologból kimaradtak… nekem nincs másom, mint ez a város, ám ki tudja, egyszer lehet én is a menekülést választom, fogom a családomat és eltűnök. – Ő is tudhatta, hogy soha nem fogom ezt tenni. Képtelen lennék rá. Itt nőttem fel, a város problémái az enyéimmé váltak, a levegője éltetett és a vérembe ivódott az emberek mentalitása, gondolkodásmódja, érzelmei. Nincs más hely, ahová mehetnék. - Csak kérnie kell, amint ismét átváltozhatok, bármikor a rendelkezésére bocsájtom a fogaimat. Higgye el, élveztem. – Akkor nagyon jólesett betörni az abrakot és a férfiba mélyeszteni az állkapcsomat. Megbántam? Nem. Újra megtenném? Ha rászolgál, gondolkodás nélkül. – Ajánlom is, hogy összeszedje magát. Talán most mindketten leengedtünk egy kicsit, jelzi ezt, hogy milyen békésen elbeszélgetünk, de ismerve magát és magamat is, kis idő múlva újra összeszedjük magunkat. – Halvány mosoly futott át az arcomon. Neki nagyobb szüksége volt a segítségre Hayley távozása ügyében, de ezt nem mondtam ki. Tudta ő magától is és furcsa módon most nem állt szándékomban megforgatni a tőrt a szívében. A felém nyújtott kezére pillantottam és némi gondolatok nélküli töprengés után a tenyerébe helyeztem az enyémet. – Ne kelljen megbánnom. – Utaltam itt a jobbjára, a békeajánlatára, a szavaira, mindenre... mert ugyan békét az ellenségeinkkel kötünk, nem a barátainkkal, de a gyomromban fészkelődött az ideg. Nem is volt értelme tovább maradnom, az elkövekezendőkben úgyis elég bonyolult lesz a város helyzete ahhoz, hogy ne fussunk össze.
- Higgyel el, Miss Charpentier, egyikük sem oly ostoba, hogy ellene szegüljön az akaratomnak, vagy a kimondott parancsomnak. És nem mellesleg, néhány szív kitépéséhez nem szükségesek a fogaim - mosolygok a szavain. - De természetesen amennyiben valaha mégis sor kerülne ilyesmire, azonnal értesíteni fogom. Ha elfogadja, akár egy csomag popcornt is szolgáltatok a látványosság mellé - teszem hozzá, és mosolyom ellenére nyilván ő is tisztában van vele, hogy egyetlen másodpercig sem tréfálok, minden szavam teljesen komolyan gondolom. Ha bárki arra vetemedne, hogy felrúgja a békét - akár önzésből, akár a régi, begyepesedett gyűlölet irányította késztetést követve - annak alighanem az lenne a legutolsó cselekedete - én pedig a város nyilvánossága előtt szabnám ki jól bevált büntetését, okolásul, hogyan járnak az engedetlenek. Persze lehet mondani, hogy morálisan látszólag semmivel nem különböznek módszereim Marcellus módszereitől, de míg az ő törvényei a háborús zónába taszították a várost, addig az én parancsaim a fegyverszünet tényét támogatják. - Miss Charpentier, ami a várólistáját illeti, ki tudom várni a soromat - akár századokon át is. Türelmes ember vagyok, és tömérdek idő áll rendelkezésemre. Talán ez a hosszas időszak arra is elég lesz, hogy végérvényesen meggyőzzem önt és népét arról, hogy nem én vagyok a földre szállt sátán, és hogy hitelt adhat a szavamnak - tárom szét a kezeimet. - Persze tisztában vagyok vele, hogy sosem fog az irántam való viszonyában olyan erőteljes változás beállni, hogy az ön születésnapi zsúrjának a díszvendége legyek, de ilyesmit nem is várok el. Ugyanakkor elmondhatatlanul nagyra értékelném, ha végre tudatában lennék, hogy teljes bizalmát magaménak mondhatom. Bizalom, Miss Charpentier - ismétlem. - Minden kapcsolat alapja - komorulok el aztán ahogy számat elhagyja az utolsó mondat - óhatatlanul is eszembe jut az a kapcsolat, amely a jelek szerint nem volt túl erős ahhoz, hogy Hayley-t magam mellett tartsam - legalábbis nem annyira, hogy a szemembe nézve döntsön a távozás ténye mellett. Azt hiszem igazából ez jobban fáj bármi másnál - az embereknek talán nem is az okozza a gyötrelmet, ha a hurrikán elviszi a tetőt a fejük felől, hanem az, ha ennek betetőzéseképpen rájuk omlanak a falak. Nézem ahogy Miss Charpentier lassan felkel, majd mellém sétál, mintha inverz módon viszonozná néhány perccel ezelőtti viselkedésemet, és magam elé nézek elgondolkodva, míg szavait hallgatom. - Tudja, mi ennek a tézisnek a legnagyobb szépséghibája? - sóhajtok fel. - Hogy bár csakugyan ezt kellene tennem, és az elmélet gyönyörűen egyszerűnek tűnik, mégis kivitelezhetetlen. Ugyanúgy nem sétálhatok el, és nem fordíthatok hátat, ahogy ön sem, Miss Charpentier. Békében szeretnék élni, de mit gondol, lehetséges ez egy olyan zilált családban, mint az enyém? Bármennyire is szeretnék a világ végére sétálni könnyedén a problémák elől, a vér köteléke újra és újra visszaránt a mélybe - mert így működik egy család. Az ön számára is adott a lehetőség, és még ön is városban időzik, mert a család olyan erő, ami felülír bármi mást - akár az életösztönt is - ráncolom a szemöldökömet, aztán önkéntelenül is felnevetek fenyegetése hallatán. - Igen, köszönöm, abból már kaptam ízelítőt, amit ön úgy aposztrofál, hogy egy hátsó fél szétrúgása - nyúlok önkéntelen mozdulattal a nyakamhoz, ahol annak idején ért a harapása. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez az utóbbi mondata inkább volt vigasztalásomra tett próbálkozás, mint megfélemlítési kísérlet, és ha van abszurditása ennek a beszélgetésnek, akkor azt hiszem azt foglalja magában, hogy Miss Charpentier, aki nem olyan régen még az ezüsttálcára tett fejemmel díszítette volna a kandallópárkányát, most kísérletet tesz rá, hogy lelket öntsön belém. - Kérem higgye el, hogy eszem ágában sem lenne tétlenül tűrni amíg ön a testi fenyítés bármilyen módozatait alkalmazza rajtam - kelek fel aztán, még mindig mosolyogva a lelki szemeim előtt életre kelő jeleneten, és a hirtelen feltámadt empátiáján. - Nos, sajnálom, hogy Hayley Marshall ügyében nem tudtam önnek segíteni. Ugyanakkor örülök, hogy megtisztelt társaságával. Úgy vélem, nem csupán hasznos, hanem tanulásos is volt mostani találkozásunk - nyújtok aztán váratlanul kezet neki - kíváncsi vagyok, vajon elfogadja, és viszonozza-e a gesztust.
- Mi történne, ha ellent mondanának magának? Végre kigombolná a zakóját és kieresztené a fogait? Ha erre kerülne sor, mindenképp szóljon. – Szerettem látni, ahogy valakiből előtör a rosszabbik énje, az, ami feszegeti a határait, hogy aztán végül felrúgja a korlátokat és előtörjön. Nincs ember vagy más természetfeletti lény, akinek ne lenne egy titkolt, utált, durva, félelmetes, gátlástalan és erkölcstelen oldala: még neki is van, aki nagyon úgy tűnt, hogy az élére vasalt öltönyét használja páncélként. Vajon ezen falak között kiengedte már a hangját? Milyen csaták dúlhatnak a vámpírcsalád berkein belül? Tényleg van annyira erős és határozott, hogy rövid pórázon tartsa a vérszívókat? Őszintén, ebben eléggé kételkedtem, ez volt az egyik oka annak, hogy nem adtam neki a feltétlen bizalmamat. Marcel túl sokáig volt hatalmon ahhoz, hogy a vámpírok egyről a kettőre a Mikaelson család tagjaira hallgassanak. A készültségi állapotot nem adtam fel annak ellenére, hogy jelenleg semmiféle támadást, lázadást nem terveztem, de a védekezés fontos volt, a teljes nyugalmat senki sem engedhette meg magának. - Hosszú a várólista, Mr. Mikaelson, sokan vannak maga előtt. – Figyeltem őt, miközben kissé elkomorult az arca és a szavaim sem valószínű, hogy felvidítják. Bízni számomra egyszerre tűnt ajándéknak és fenyegetésnek, akiknek megszavaztam a bizalmamat, azokban nem akartam csalódni. Éppen ezért, ha csak szemernyi esélyét is láttam az árulásnak és megvezetésnek, inkább tartózkodtam a reménykedéstől, össze is vontam a szemöldökeimet, amikor az mondta, olyanba avat be, amibe mást nem biztos, hogy be fog. Túl nagy jelentőséget tulajdonítani a szavainak butaság lett volna, de természetesen végighallgattam, amit mondott. Megértettem, hogy elfáradt. Ha ezer évet húztam volna le háborúban, én is kikészültem volna, ettől függetlenül nem tudtam teljes mértékben egyetérteni vele. Felálltam, lassan mellé lépdeltem, majd egy mély levegővétel után szólaltam meg. – Maga választotta ezt az életet, pont, mint én. Ezer éve él, ezerszer, sőt, milliószor sétálhatott volna el, fordíthatott volna hátat és mondhatott volna nemet a vérengzésre. Hosszú évek óta békében élhetne, de maga is tudja, hogy New Orleans-ban jó ideig hiába fog teljes béke után áhítozni. Lehet, hogy most nem öljük egymást, viszont ez változni fog, mindegy, kinek az akaratából. – Megálltam mellette és félig felé fordultam. – Mi ketten ugyan iskolapéldái vagyunk annak, hogy a szerelem gyengeség, de mit szólna ahhoz, ha ahelyett, hogy panaszkodik, amiért csúnyán bánt magával a sors, inkább örülne, hogy mennyi mindent megélhetett és valószínűleg meg is fog még élni? - Egy halvány, szinte már biztató félmosoly jelent meg az arcomon. - Szedje össze magát, Elijah. Amikor egyszer majd szétrúgom a fenekét, nem akarom, hogy könnyű menet legyen és a melankolikus hangulata miatt egyszerűen csak megadja magát nekem. - Hangom kellemesebb tónusba váltott át. Nem terveztem túl nagy bizalmaskodást, de rossz volt ránézni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 09, 2017 4:49 pm
Tagadhatatlan, hogy jólesik Miss Charpentier felém mutatott részleges és ingatag bizalma, ugyanakkor élek a gyanúperrel, hogy ha nem részesült volna a gyermekvárás áldásában, most alighanem nem ücsörgne a Mikaelson-villa társalgójában, hogy megossza velem becses társaságát - alighanem a háza, vagy épp a mocsár legmélyén szövögetne terveket arra, hogyan törjön borsot a vámpírok, és azon belül is családom tagjainak orra alá. Az állapota azonban képes meglehetősen visszás helyzetet okozni: ahogy én - vagy Hayley maga - ő is a legjobbat akarja a gyermekének, és ha ezért szimpátiát kell éreznie az ördög iránt, akkor szíves örömest parolázik a magával a sátánnal is. Az vesse rá az első követ, aki másképp viselkedne a helyében - bárki, aki máshogy tenne, elég kétségesen szolgálna rá az "anya" jelzőre. Sokféle alkut kötöttem már életemben - meggyőződésből, taktika gyanánt, mikor épp mi szolgált alapjául. Alkottam már egyezségeket rábeszéléssel, kínzással, fenyegetőzéssel, de talán - hosszú idő után először - most adom a szavam először olyan szerződéshez, amelynek kútját a teljes őszinteség vize táplálja. Nem elképzelhetetlen, hogy ez az oka annak a nemrég még elég valószínűtlennek tűnő ténynek, hogy kapok egy mosolyt Miss Charpentiertől - nem cinikus, lenéző, tenyérbemászó, hanem valódi, szívből jövő mosolyt, és ez engem is hasonló gesztusra késztet. Egy pillanatra mintha eltűnne köztünk minden különbség: nem vagyunk sem vámpír, sem farkas, sem két ellenséges oldal béke felé puhatolózó vezetője, csupán két emberi lény, a változás óhajának kényszerítésében összekötve. - Higgye el Miss Charpentier, van elég ráhatásom fajtám tagjai számára ahhoz, hogy ne akarják se kivívni haragomat, sem elnyerni az általam kiszabott méltó büntetésüket ha arra vetemednének, hogy ártsanak bárkinek akár az ön, akár a boszorkányok népének soraiból - vetem kényelmesen keresztbe ültömben a lábaimat, és hátradőlve teljes őszinteséggel nézek Miss Charpentier arcára, amely ezúttal nem hordja magán minden vonásán az irántam érzett kőbe vésett gyűlöletet. Ismervén a hölgy kemény diónak bizonyuló jellemét, ezt jelentős haladásként értékelem - talán ennél többet bárhogy is kívánnék, nem kaphatok, megelégszem hát ennyivel. Ne kerüljünk egymás útjába ellenség gyanánt, szerintem ez már egy elég erős változás, amivel életben lehet maradni New Orleansban. - Tudom Miss Charpentier, hogy nem csak születésének okán, hanem Marcel Gerard idejétmúlt és ostoba uralkodásának utóhatásaként könyvelhetem el, hogy az ön mások számára nyújtott bizalma meglehetősen különleges ajándék. Csak bízom benne, hogy egyszer felkerülök erre a listára, és hozzátartozom majd azon személyes társaságához, akik élvezik feltétlen bizalmát - biccentek, aztán mikor Hayley-re kerül a sor, és feltesz egy kérdést, önkéntelenül is elkomorulok. A seb, amit távozása - mondhatnám úgy, szökése - tépett a lelkemen, még túlságosan friss ahhoz, hogy ne vérezzen, vagy hogy képes legyek egy fellengzős gesztussal túllépni a tényen, hogy meglehetős határozottsággal és ellentmondást nem tűrően tépte ki magát az életemből. Eléggé felkavar ahhoz, hogy talpra álljak, és fel-alá járkálni kezdjek a szobában, tovább koptatva a társalgó amúgy sem kimondottan új szőnyegét. - Őszinte leszek Önhöz, Miss Charpentier - nem mintha eddig nem lettem volna az. De szeretném, ha látná, hogy a bizalmam az ön irányába erős - olyannyira erős, hogy elmondom azt, amit mással talán nem osztanék meg - állok az ablakhoz, és kitekintek a kinti őszi, vigasztalan időjárást mutató tájra, és az udvar esőtől sikamlós kövére. - Elfáradtam, Miss Charpentier - sóhajtok fel. - Egész egyszerűen belefáradtam a múltba. Ezer éve élek, hosszabb idő ez annál, amit ön csak felfoghatna, vagy végiggondolhatna. Ezen idő alatt láttam olyasmit, amit ön még csak elképzelni sem tud, és tettem olyasmit, amit ön ne tegyen. Ezer év fájdalma, vérengzése, menekülése, harca áll mögöttem Miss Charpentier, és igen, belefáradtam. Ma már nem akarok mást, csak tétlen elégedettségben élni - abban a városban, amit valaha, és amit ma is otthonomnak hívhatok, másokkal egyetemben. Nem akarok már harcolni, mindig készenlétbe állva, és a hátam mögé tekintve. Élni akarok, Miss Charpentier - ennyi az egész indokom. Remélem, megelégszik ennyivel, mert úgy hiszem, ennél többre nincs szüksége senkinek.
Az ismert mondása felemlegetésétől talán jobban kellett volna éreznem magam, ettől függetlenül nem éreztem jogosultnak magam arra, hogy csakis önző módon a saját személyemre gondoljak. Mégis ezt tettem. Az állapotomat helyeztem előtérbe, mert tudtam, hogy ha nem egyezek ki ideiglenesen a vámpírokkal, akkor félteném a gyerekemet és nem tudnék koncentrálni a falka ügyeire, aminek a tagjainak ugyanúgy baja eshetett volna, mint a fiamnak. Faramuci helyzetbe keveredtem, de igyekeztem a lehető legjobban kimászni belőle… ehhez némi megértésre és arra volt szükségem, hogy képes legyek lenyelni a büszkeségemet és a háborúból adódó sértettséget. - Az öccsét magára bízom. Maga él vele és tudja, mikor kell majd közbeavatkoznia, ha esetleg mégis a saját fészkébe akarna piszkítani. – Az ő szavait használtam, halvány mosoly húzódott az arcomra. Nem jókedvemben, csupán tetszett, hogy képes volt elismerni: a családja nem mindenható, tökéletes, ugyanúgy megvannak a maguk hibái, mint bármelyik másik közösségnek. – Én pedig mindent megteszek annak érdekében, hogy a háború ne most tetőzzön. Egyikünknek sem hiányzik, hogy most égjen fel a város, bár, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs rá nagy esély. – Ki tudja, hogy a vámpírok unják meg előbb a farkasok froclizása nélküli életet vagy a farkasok fáradnak bele a várakozásba? És így, a félholdasok alfaváltása kellős közepén már nem csak a sajátjaimra kellett figyelnem… túl sok minden szakadt a nyakamba, sokfelé kellett figyelnem és szükségem volt pár percre, hogy kifújjam magam, aztán elkezdhessek tisztán, legalábbis tisztábban gondolkozni. Abszurd, hogy éppen abban a házban találtam meg ez a viszonylagos nyugalmat, ahol a legnagyobb ellenségeim laktak. – Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy egyikünk se fogja vissza magát, ha a másik csapatából valaki rosszalkodni kezd. – Kényes állapotok ide vagy oda, nem fogok habozni és visszafogni senkit, ha a vámpírok kiengedik a fogaikat a helyükről. Talán most kicsit előrébb valónak tartottam magam, de ha valaki meggyújtja a puskaporos hordót, én leszek az, aki oda tartja a fáklyát és elindul vele az ellenség felé. Jelenleg nincs kedvem a feltétlen háborúhoz, de ez nem kedv kérdése volt… hanem a szükségé. - Soha nem fogok teljes mértékben megbízni magában, de azt értékelem, hogy megóvta a gyerekem egészségét. – Hálás mosolyt villantottam felé, eddig még nem láthatott tőlem ilyet. – Nem kellene hozzá az öt ujjam, hogy megszámoljam, hány emberben bízom meg. Évek óta ismerem őket és ők is engem. Az évek során magamra szedtem a bizalmatlanságot és most már egyáltalán nem zavar. Ne vegye teljesen magára. – Sok mindent kellett ahhoz tennie valakinek, hogy a bizalmamat élvezze, én magam sem tudtam volna megnevezni, miket. Egyszerűen éreztem, ha eljött a pillanat, amikor már akár az életemet is rábíztam volna az illetőre. – Tényleg idealista, nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép és naiv jövőkép létezik a fejében. Majdnem gyermekien édes. Kíváncsi vagyok, hogy alapvetően ezt gondolja vagy csak a szeretett nő vágyait akarja teljesíteni? – A hangomban nem volt rosszallás, puszta érdeklődésből kérdeztem rá. Ha tippelnem kellett volna, 50-50 százalék arány mellett tettem volna le a voksomat.
- Minden szentnek önmaga felé hajlik a keze, Miss Charpentier. Ettől még szentnek számítanak - jegyzem meg futó mosollyal az arcomon. Ugyan ki az, akit nem az önzőség hajt? Még engem is, bárhogy is szépítjük. Természetesen a köntös, amibe bújtatjuk a valóságot fényűző, de mögötte ott az igazság: mindenki a saját fajának, és ebbe beleértve önmagának akarja a legjobbat. Faye a farkasait védi, és a jövőben megszülető gyermekét. Én a családomat, és a lelki békémet, amelyet hőn óhajtok megtalálni, akárcsak Niklaus. Nos, ezt bárhogy szépítsük, és bármily címkét is aggatunk rá, önzőség. Csak épp mondjuk úgy, hogy fényesre van polírozva. - Ne aggódjon Niklaus miatt - mondom aztán egy apró gesztus kíséretében, mintha csak legyet hessentenék el, jelezvén, hogy ez apró, mellékes problémát fog csupán jelenteni a város történelmének lábjegyzetében. - Mint már mondtam, tudom hogyan kell hatnom rá. Ugyanakkor ismerem őt annyira, és kérem nézze el nekem eme részlehajlást, hogy bármennyire hihetetlen legyen is a tény, de az igazság, miszerint Hope is hordoz farkas géneket előhozza Niklausból azon tulajdonságát, hogy nem fog a saját fészkébe piszkítani - jelen esetben a mocsárba, a farkasok közé. Ha pediglen mégis úgy döntene, hogy esztelen dühét ártatlanokon szeretné levezetni, akkor ott leszek, hogy megakadályozzam eme őrültségben - válaszolom a maga egyszerű, tiszta valóságában. Ez nem ígéret, csupán a megdönthetetlen tények: nem fogom hagyni, hogy Niklaus egy elmebeteg, dühödt ámokfutásban borítsa fel mindazt a viszonylagos nyugalmat, amit oly hosszú utánajárással értem el. Túl sokat menekültünk, és túl sok áldozatot hoztunk már a múltban lobbanékony természetének köszönhetően - én pedig tanultam a múlt hibáiból, és ha kell, két kézzel fogom húzni a gyeplőt. - Egyébiránt, ha már a farkasoknál tartunk - ülök aztán vissza, és fáradt mozdulattal megdörgölöm halántékomat - remélem, hogy ahogy én képes leszek hatni Niklausra, ön is megálljt tud majd parancsolni a népének, Miss Charpentier. Tudom, tudom - emelem fel a kezem, még mielőtt megszólalhatna - eszem ágában sincs megkérdőjelezni az önt övező tiszteletet, vagy épp az alfa minden felett álló parancsát, csupán arra bátorkodtam rámutatni, hogy ez a helyzet meglehetősen kényes egyensúlyt fog előidézni. Nem tartom kizártnak, hogy az esetleges pártütők külön csoportokba tömörülnek majd, és talán éppen ők lesznek azok, akik a város alatti puskaporos hordóba beledobják az izzó kanócot - ráncolom a szemöldökömet. - Természetesen a szavamat állom, minden körülmények között, Miss Charpentier. Kivéve, ha a farkasok felrúgják a békét. Ebben az esetben - és ön nyilván ugyanígy tenne az én helyemben, természetesen saját népének javára - kénytelen leszek hadiállapotot hirdetni. Higgye el, nem szeretném, ha ez bekövetkezne, ahogy nyilvánvalóan ön sem. Még akkor sem, ha parancsom értelmében egyetlen vámpír sem bántaná sem önt, sem a gyermekét. Bármit higgyen is a vérszívókról, fogadja el kérem azt a tényt, hogy még egy vámpírba is szorult annyi erkölcsi tartás, hogy soha nem támadna meg egy ártatlan gyermeket - sem az anyját. Emberként mindannyiunknak van, vagy volt édesanyja - mosolygom el magam szomorkásan. - Ennélfogva tisztelettel viseltetünk ezen áldott családi kötelék iránt - dőlök hátra, aztán néhány másodpercig hallgatok, mikor befejezi mondandóját. - Ön még mindig nem bízik meg bennem teljes mértékben, Miss Charpentier. Úgy hiszem, az elmúlt időszakban tanújelét adtam annak, hogy az adott szavamat nem csak betartom, hanem betartatom másokkal is. Már akkor is megvédtem a gyermekét, mikor ön még csak nem is tudott a létéről - idézem eszembe a pillanatot, mikor háza kertjében ülve a pázsitot öntöztem meg az előtte álló borospohár tartalmával - még akkor is, ha úgy nézett akkor rám, mintha nem tudná eldönteni, vajon a fehér kabátos ápolókat hívja-e, vagy éppen keljen fel és verjen állba. - Hogyan várhatjuk el a népünktől, hogy bízzanak egymásban, ha a vezetők sem mutatnak példát? - kérdezem, de minden nehezetelés nélkül, valójában a véleményére kíváncsian. - Nem is vagyunk olyan különbözőek, Miss Charpentier. Mind születünk, majd meghalunk, a kettő közt pedig élünk egy életet, annak minden örömével, és fájdalmával. Szeretünk, sírunk, nevetünk, botladozunk, és boldogulunk. Szeretném megtanítani a város minden lakójának, hovatartozásra való tekintet nélkül, hogy olyan egyformák vagyunk, mint a fűszálak a réten. Csak ahol mostohább a föld, ott nem virul olyan szép zölden. Nevezhet engem álmodozónak, megrögzött utópistának, de talán mi közösen elvethetjük a békesség magvait ebbe a földbe Miss Charpentier. Eddig csak a bizalmát kértem. Most ennél többet - a barátságát szeretném. És megteszek érte bármit, hogy ennek birtokosa lehessek.
- Nem a csodálatáért tettem, ezt maga is tudja. A meghökkentő döntésem mögött az önzőségem áll. – Tisztában lehetett vele, hogy egyedül azért egyeztem bele az ajánlatába, mert a dolgok felgyorsultak és hirtelen az én és a fiam testi épsége lett a legfontosabb amellett, hogy rendet rakjak magam körül. A gyerekem a legtöbb számításomat keresztülhúzta és olyan drasztikus lépésekre kényszerített, mint a vámpírokkal való békekötés. Ha a háború most hágott volna a tetőpontjára, minden összedőlt volna, nem hagyhattam, hogy minden a semmibe vesszen, amit eddig elértünk, úgyhogy inkább megkockáztattam az ideiglenes béke miatt esetlegesen kialakuló elégedetlenkedést. Szerencsére eddig úgy tűnt, a legtöbben képesek visszafogni magukat és tartani magukat az alkuhoz, reméltem, hogy ez a viszonylag nyugodt időszak ki fog tartani még pár hónapig. - Egészen addig mély megértéssel fogok fordulni a bátyja megrökönyödése felé, míg nem lépi át a határokat. Ha jól emlékszem, múltkor azt mondta, mindig a maga feladata volt az öccse visszafogása, ne most adja fel ezt a misszióját. – Reméltem, hogy Klaus Mikaelson agyában nem fog elpattanni valami és nem fog a farkasok ellen fordulni a semmiért. Miért tenné? Senki sem tehet arról, hogy Hayley fogta magát és elvitte a lányát a városból… ha az apa öldökölni kezdene, csupán alátámasztaná a nő álláspontját és soha nem láthatná viszont a kislányát. Ennyire ostoba nem lehet valaki, akiben apai szív dobog. - Persze, hogy tisztában vagyok vele. – Megforgattam a szemeimet, a helyzet egyértelműségét jelző apró, de egyáltalán nem vicces hangulatú kacaj tört fel a torkomból. – A farkasoknak valószínűleg még idejük sem volt feldolgozni, mi lesz a fennálló helyzet, de mint láthatja, én már itt vagyok és megpróbálom elkezdeni összeszedni az összes szálat, hogy a kezemben tarthassam őket. Nem tervezem megadni a lehetőséget az esetleges lázadónak. Nem ma kezdtem ezt a szakmát, Elijah. – Gyorsnak, határozottnak, összeszedettnek és előrelátónak kellett lennem, ehhez pedig első lépésben egy hatalmas levegővétel szükségeltetett. Hayley levele után tucatnyi forgatókönyv kezdett fogalmazódni a fejemben, az évek alatt olyanná váltam, mint az a bizonyos pálma, ami teher alatt nő. A vészhelyzetek nem ijesztőek számomra, bár azt muszáj volt bevallanom magamnak, hogy ilyenhez hasonlóval eddig nem találkoztam: ennek ellenére nem most fog eljönni a pillanat, amikor feladom a végtelennek tűnő idők óta folytatott életemet és más értelmet keresek neki. A dolgok változnak, rosszabbá, bonyolultabbá válnak, de nincs olyan szituáció, amiből ne lehetne legalább kis részben nyertesen kikerülni. És én nem akartam, hogy a farkasok vesztesnek és elveszettnek érezzék magukat. - Nem azért mondtam, hogy a fejére olvassak bármit is. Eddig megtartotta az ígéretét, ami nagyon meglepett… rizikót vállaltam azzal, hogy megbíztam magában, nem szeretném hülyének érezni magam amiatt, mert megtettem. – Keveseknek szavazok bizalmat, de a kétségbeesett idők tényleg kétségbeesett döntéseket követelnek. Olyasvalakiben kellett megbíznom, akinek első körben inkább a torkát vágtam volna el, erre most az ő fotelében ülök és anélkül beszélek vele, hogy ismét kést hajítsak felé. Bár, ami késik, nem múlik, attól függetlenül, hogy elmosolyogtam magam a mondandóját, a következő pillanatban megpróbálhatom megfojtani. – Davina Claire egy fiatal boszorkány, akit Marcel szinte agymosottként használt az elnyomásának fenntartásában. Persze, hogy minden lehetőséget megragad arra, hogy barátokat szerezzen… ennek ellenére, meg tudom érteni, hogy a mi életvitelünkhöz képest megindítónak találja a két gyerek barátságát. – A gyermeki szív tiszta és akkor is reménykedő marad, ha egy háborús övezet kellős közepén élnek. Csodáltam azokat, akik némi naivitással tudtak a dolgok felé fordulni, hiszen én ezt már régen nem tehettem meg. – Talán nem kéri a segítségemet, de higgye el, nekem sem az a legnagyobb vágyam, hogy állandó készültségben és feszültségben neveljem fel a fiamat. Amikor még nem tudtam, hogy ő meg fog születni, akkor sem az öldöklést és a háborút akartam… de a város lakóiban évtizedek alatt olyan mértékű feszültség gyűlt össze, hogy elkerülhetetlen lesz egy végső egymásnak feszülés. Ha pedig ez megtörténik, mi ketten különböző oldalakon fogunk állni, mert a sajátjainkat fogjuk védeni.
- Ha én is őszinte akarok lenni Miss Charpentier, akkor azt kell mondjam, hogy őszinte csodálattal tölt el, hogy ön képes volt elfogadni a békeajánlatomat. Félre ne értsen, rendkívül örülök eme döntésének, csak épp meghökkentőnek tartom még most is, tekintve az önnek irántam és családom iránt érzett rendkívül erőteljes ellenszenvét - malmozok az ujjaimmal - ezúttal nem unalmamban, csak hogy képes legyek féken tartani magam, hogy ahogy az előbb már körvonalaztam Miss Charpentier számára, miért is nem eredek Hayley után. Legfőképp amikor szóba kerül Hope, és jövője - bármit is érezzek most Hayley elvesztésével, készen kell állnom, hogy leszereljem majd Niklaust, ha ő is hírét veszi annak, hogy - akárhogy is szépítsük - kiszakították karjaiból a lányát. És az is csupán sovány vigasz hírével szolgál, hogy Miss Charpentiernek teljes mértékben igaza van - bármely szülő azt az életet választaná a gyermekének, ahol béke van, játszótér, boldogság, nem pedig vér, félelem, és fájdalom. Felkelek, és az ablakhoz sétálok, ahol kinézek a lassan őszbe boruló udvarra, ahol száraz és színes leveleket hordoz a szél, és esőcseppek vizezik az évszazadok ette kőpadlót. - Tőlem apám és anyám egy döntéssel mindörökre elvették a saját család és gyermek lehetőségét. Fel sem foghatom, milyen mélyről gyökerező és kitéphetetlen lehet az a szeretet, amit egy szülő érezzen utódja iránt. Felmérni sem tudom jelenleg, miféle fájdalmat érez majd Niklaus, és miféle eszközökkel igyekszik majd levezetni a gyötrelmét. De azt megígérhetem, Miss Charpentier - fordulok vissza, hogy belenézzek vendégem szemébe - hogy nem fogom engedni, hogy ezt a többé-kevésbé szilárd alapokon álló békét veszélyeztesse. Legfőképp egy olyan zűrzavaros helyzetben, amit egy alfaváltás jelenteni fog majd a farkasok világában - vágom zsebre fél kezemet, és nekitámasztom hátam az ablaknak. - Ugye tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű dolga? A józan ész azt diktálná, hogy egy - persze átvitt értelemben - fejét vesztett falka védelemért és irányításért ahhoz forduljon, aki nem engedi széthullani a vérvonalat. De biztos vagyok benne, tanulva Oliver Roberts példájából, hogy azok, akik csak látszólag engedelmeskednek a békének, most megtalálják a lehetőséget, hogy lázadást szítsanak, vagy hatalomátvételi terveket dédelgessenek - ráncolom a szemöldökömet. - Természetesen távol áll tőlem Miss Charpentier, és alighanem ön is a háta közepére kívánja a tanácsaimat, de sajnos azt hiszem, meg kell tennie majd néhány nehéz, és kemény lépést a jelenlegi állapot fenntartása érdekében. És ha ez bekövetkeznék, lesz majd az a pont, ahol ön talán megérti majd a családért hozott áldozataimat - hogy néha szembe kell mennünk bármivel, akár az egész világgal is, a nagyobb jó érdekében - fut végig az arcomon egy másodperc erejéig egy rövid mosoly - még a fenyegetőzés sem tudja teljesen letörölni onnan. - Néhány hónappal ezelőtt szavamat adtam Miss Charpentier, hogy igyekszem helyreállítani a békét, még ha csak oly törékeny módon is, ahogy ebben a városban lehetséges. Nem hinném, hogy oka lenne szememre vetni, hogy nem álltam volna eme ígéretemet - ebben az esetben ön sem üldögélne nálam most ilyen békével. Higgye el, a továbbiakban sem szándékozom másképp cselekedni, ahogy eddig. Hayley távozása nem megingatta, hanem megerősítette ezen további törekvéseimet. Ez a béke lesz a jövőbeli záloga annak, hogy Hope egyszer visszatér ebbe a városba, és élhet egy boldog életet - olyat, amit az ön gyermekének is kívánok - lépek el az ablaktól, majd lassan és kimérten odasétálok Miss Charpentier székben ülő alakjához, és megállok közvetlenül mellette. - Nem vagyok ostoba, tudom, hogy hiába is kérném a barátságát, Miss Charpentier. Elégedetlen ember sem vagyok, így hát boldogan beérem azzal a meglehetősen nagyra értékelt lépéssel, hogy már nem az elmondhatatlan gyűlöletet látom parázslani a pillantásában, ha rám néz - fordítom el a fejem, hogy ránézzek a falon végigfutó Mikaelson címer rajzára. - Sosem hittem volna, hogy valaha kimondok ilyet, de a változás és a lehetőségek végtelen tárházát egy boszorkány, és egy fiatal vámpír mutatta meg nekem. Az ő mintájuk szolgálhat követendő példáként mindnyájunk számára. Ha Davina Claire és Josh Rosza képes volt rá, hogy őszinte, és tiszta barátságot tápláljanak egymás iránt, egyszer talán mind osztozhatunk eme erényben és adományban. Talán egy nap mind megtapasztalhatjuk a fajok közti barátság érzését Miss Charpentier. Szeretném egy nap majd látni, hogy Hope, és az ön gyermeke feltétel nélküli szeretettel fog közeledni egymáshoz. Én minden erőmmel igyekszem elérni, hogy így legyen. Nem kérem, hogy segítsen ebben... csak annyit, hogy bízzon bennem: remélem eddig már sikerült bizonyítanom, hogy nem hiába.
- Ha őszinte akarok lenni, a békeajánlatának elfogadása bennem is nehezen talált megértésre. Nem várhatjuk el senkitől, hogy egy háborús övezet kellős közepén hirtelen feltett kézzel sétáljanak és szépen nézzenek mindenkire. De megnyugodhat, én mosolyogtam a vámpírjaira. – Ez csak félig igaz, de nem eresztettem ki rájuk a körmeimet, ami már haladás. Nem mintha jelenlegi állapotomban bármilyen természetfeletti átváltozásra képes lennék. A fiam tett róla, hogy amíg egyek vagyunk, addig olyan maradjak, ami neki kívánatos. – Hope szerencsés kislány ahhoz képest, milyen világba született. Eddig is biztonságban volt és biztos, hogy az anyja ezután is garantálja, hogy ne legyen semmi baja. – Pár hónappal ezelőtt csak elméleti szinten tudtam elképzelni, mi mindent tenne meg egy anya a gyermekéért, ám ha azt mondanák, hogy vágjam el a torkom, mert a fiamnak úgy lesz a legjobb, megtenném. Sokakért voltam felelős, a legtöbbjüket kedveltem, a családomat és a legközelebbi ismerőseimet szerettem is, de a gyerekem máris másfajta, a lehető legkülönlegesebb helyet foglalta el a szívemben, pedig még meg sem született. Csodálatos, egyben nagyon rémisztő és elfogult dolog ez. - Nem tudom, hogy más kapott-e tőle levelet. Tőlem sem búcsúzkodott, sokkal inkább megkért arra, hogy vigyázzak a többiekre. – Félve dőltem hátra a fotelban, nem akartam túlságosan kényelembe helyezni magam. Ki tudja, mikor ugrik elő az egyik szekrény mögül egy szamurájkarddal hadonászó hosszú fogú vámpír? Inkább nem kockáztattam meg a túlzott bizalmaskodást, bár egyre inkább kezdtem elhinni, hogy Elijah Mikaelson-tól nincs félnivalóm. Egyébként is, most más kötötte le, az arcára volt írva, hogy szenved, nem azzal fog foglalkozni, hogyan fojthatna meg engem. - Jól érti. – Bólintottam, a szék karfájára könyökölve túrtam bele a hajamba. – Azért mondtam el magának, hogy tudja, mostantól hozzám kell fordulnia, ha a félholdasokkal bármiféle problémája lenne. Maga is jól tudja, milyen a farkasok vérmérséklete és most, hogy az alfájuk elment a városból, sokan árulásnak, elhagyásnak foghatják fel a lánynak ezt a lépését. – És az én feladatom lesz, hogy a felbolydultakat visszafogjam. Nem lesz könnyű dolgom, sőt, pokolian nehéz lesz az elkövetkező időszak, mert az egy dolog, hogy Hayley szerint a farkasok tudomásul fogják venni, hogy én leszek az új vezetőjük, az pedig egy másik, hogy gyakorlatban hogyan fog kinézni ez a történet. Senki előtt nem terveztem kimutatni, hogy fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni egy csapat alfájukat vesztett farkassal, csak reménykedtem benne, hogy ha nem is minden, de legalább néhány dolog rendben fog menni és tisztában vannak azzal, hogy én csak jót akarok nekik. A vámpírok köreiben tettem szert rossz hírre, a farkasok eddig nem igazán panaszkodtak rám. - Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az, hogy tartsa a szavát. – Megkerestem a tekintetét, előző, lágyabb, talán kissé sajnálkozó arckifejezésem keményebbre váltott. Egyszerre értékeltem a segítségét és tekintettem elvárhatóként arra, hogy betartsa az ígéretét, amit hónapokkal ezelőtt tett nekem. – Talán nem hirdetem, de mindig szem előtt tartottam az unokahúga biztonságát. Nem érdekel, ha a vámpírok ellenem jönnek, az sem, h a falkámat támadják, mert tudom, hogy meg tudjuk védeni magunkat, képesek vagyunk vigyázni magunkra és egymásra… de szükségem van arra, hogy biztonságban tudjam a fiamat anélkül, hogy el kelljen küldenem a városból. Ha neki baja esik, ne várja meg, mi lesz belőlem. – A hangom cseppet sem volt fenyegető, nem annak volt itt az ideje. Az ajánlata tiszteletreméltó és részben magától értetődő volt, hiszen ezek a harcok a mieink, a gyerekeknek semmi közük hozzá.
- Én inkább úgy fogalmaznék Miss Charpentier, hogy a viszonylagos béke amit kötöttünk, nem mindenki fejében és lelkében talál megértésre. Egyesek képtelenek felülemelkedni bizonyos vélt, vagy valós sérelmeken. Ők azok, akik sosem hallgatnak az okos szóra, és ha kell, bárkit feláldoznak egy ostoba bosszú sakktábláján. Ön is gyermeket hord a szíve alatt, így nyilván megérti, hogy a legkevésbé Hope-ot tehettük ki egy ilyesféle revans áldozatául - jegyzem meg röviden - rövidebben, mint az tőlem megszokott. Most nem akarom őt sem meggyőzni, sem partnerül fogadni - ez már elvileg megtörtént. Bíztam benne, hogy ahogy Miss Charpentier most látta, hogy a vámpírok megtartják az alku rájuk eső részét, be fogja látni, hogy lehet engem elítélni, gyűlölni, megvetni, egy valami van csak, amit nem lehet: nem bízni az adott szavam erejében. Talán elbizakodott hiba részemről, de gyanítom, hogy ha barátság nem is, de minimális tisztelet kezd sarjadzani Miss Charpentier lelkében irányomban. Momentán pedig úgy hiszem, megelégszem ennyivel: a múltban történtekre tekintettel azt hiszem, ez is szinte csodaszámba megy. A mai úgy tűnik, a meglepetések napja. Noha meglehet Miss Charpentier felém irányuló érzései megváltoztak, ettől függetlenül a természetén senki nem képes hosszútávon uralkodni. Csipkelődő szavakat várok, felsorolva azon okokat, amik miatt Hayley távozhatott: beleértve családom nem épp zavartalan létét, vagy a férfiúi képességeim hiányának feltételezését is. Annál inkább ér váratlanul - ámde pozitívan - hogy némi tipródás után leül velem szemben, mintha csak azt mondaná, egye fene, ma épp olyan napja van, hogy ezt is megteszi értem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy alkalomadtán még nem fog gúnyt űzni abból, hogy ma az egyik Ősit meglehetősen elborult és fájdalmas hangulatban találta. - Tehát ha jól értem, nem én vagyok az egyetlen, akitől Hayley búcsúzkodott - dörgölöm meg az arcomat fáradt mozdulattal. Alighanem Niklaus öcsém is kapott egy "elbocsájtó szép üzenetet" - nyilván még nem találta meg, mert azt a reakciót nyilván még a föld túlsó felén is hallani és látni fogják. Talán meg kellene kérnem Freyát, hogy amennyiben ez bekövetkeznék, szedálja le Niklaust, mert semmi kedvem a hosszas utánajárásommal megkötött törékeny békét azért felrúgottnak tekinteni, mert ő éppen esztelen dühében válogatás nélkül megy neki farkasoknak vagy boszorkáknak egyaránt. Miss Charpentiert ajánlatát hallva pedig meg vagyok róla győződve, hogy vagy én bolondultam meg, és hallok olyasmit, ami nincs, vagy az ő pszichéjével játszanak különös játékot a hormonok. Mindenesetre ha még most nem végeztem volna a whiskymmel, megkockáztatom, hogy alighanem félrenyelném, sőt talán a poharat is lenyelném keresztben, mikor elém tolja a vigasztalónak szánt mondatait. Nem teszek megjegyzést, mikor a szerelmi életének meglehetősen silány voltáról beszél - egyrészt nem lenne fair azok tükrében, hogy jelenleg tőle is távol áll a gúny minden formája - másrészt pedig úgy hiszem, mégis képes volt az ujja köré tekerni egy férfit, ahogy előrehaladott állapota is mutatja. Nem kell szerelmi szakértőnek lenni, mert a szerelmet, és a szerelmesek tetteit egyszerűen nem lehet megjósolni - néha bizony ezen cselekedetek felülírják a logika összes szabályát. - Tehát ha jól értem, mondjuk úgy, ön megörökölt egy falkára való farkast Hayley után - hümmögöm. Eddig is tiszteltem Miss Charpentiert, és most egy fokkal nagyobb elismeréssel adózom bátorságának. - Remélem tisztában van vele, hogy jókora fába vágta a fejszéjét. Noha a félholdasok alfájukként tisztelték Hayley-t, nem biztos, hogy más alfával szemben is meglesz ugyanezen bizodalmuk - töprengek. Bízom benne, hogy ez a "végrendelet" nem fog háborút kirobbantani farkasberekeken belül - ez hiányozna a legkevésbé bárkinek is. - Ha bármiben is segítségére lehetek, Miss Charpentier, kérem ne habozzon felkeresni, vagy megkérni. Ahogy eddig is szavamat adtam, úgy most is megteszem, hogy bármi áron elősegítem és előmozdítom a pozíciójának megszilárdulását - már amennyiben persze szükség lenne erre. És még valami: tudom, hogy talán a pokolbéli sátánt is szívesebben látná néha, mint családom tagjait, ha éppen nem egyenesen a jó öreg patással azonosít bennünket - ennek ellenére szeretném, ha tudná, hogy bármiben számíthat rám. Fordulhat hozzám amikor csak akar, akár éjjel, akár nappal. Mindent meg fogok tenni azért, hogy az ön, és születendő gyermekének fizikai biztonságát szavatoljam - ha kell, a várossal is szembe megyek érte. Hope számára ebben a városban nem termett boldog jövő. Szeretném, ha az ön gyermekére ennél örömtelibb sors várna.
- Nem bíztak eléggé a saját erejükben, úgyhogy testőröket állítottak a kapuikba? Pedig tőlünk még félniük sem kellett. – Normális esetben megforgattam volna a szemeimet, de pontosan értettem a motivációjukat: a kislány épsége érdekében nem engedhették meg maguknak a feltétlen bizalom luxusát, tisztában kellett lenniük azzal, hogy az időleges béke törékeny és illékony, muszáj volt felkészülniük egy esetleges zendülésre, háborgásra, összekapásra, arról nem is beszélve, hogy nem csak a farkasok és a vámpírok között húzódott ellentét a városban. Jómagam igyekeztem betartani az egyezségünk rám eső részét, addig biztosan így fogok tenni, míg a fiam meg nem születik. Már nem csak magammal és a falkámmal kellett foglalkoznom, hanem a gyermekemmel is, akinek nem kockáztathattam az életét. Az enyémet bármikor odadobtam volna a sajátjaimért, de a fiamét az utolsó lélegzetemig óvni fogom. – Mindenesetre, felettébb aranyosak voltak, némi szájhúzogatás és szemöldökráncolást leszámítva azonnal beengedtek. Talán meg kellene köszönnöm önnek, hogy elérte, hogy civilizált módon viselkedjenek. – Elijah megtehette volna, hogy kihasználva az állapotomat támadást indít, legalábbis megpiszkálja az alattunk izzó parazsat, mégsem tette. Bíztam volna benne? Soha. Tiszteltem? Kezdtem, és ez nálam nagy szó volt. A tiszteletemet még nehezebb volt kivívni, mint a szeretetemet. Arra pedig nem is gondoltam, hogy valamikor bármiféle szimpátiát fogok érezni iránta, de látva a savanyú képét és hallva a letört, élettelen hangját, csak sóhajtottam egyet. Nem volt maradásom, mivel aki miatt jöttem már nem tartózkodott a házban, némi bizonytalan toporgás után mégis leültem a férfival szemben. - Biztosan volt rá oka, hogy úgy ment e, ahogy. És ha magától is levélben köszönt el… az sem lehetett véletlen. – legalábbis, ha én szeretnék valakit, nyomós indoka lett volna annak, ha csupán egy darab papírt hagynék hátra magamból. Nem tudtam, mi volt köztük és nem is érdekelt, mert nem az én dolgom volt és érdemben hozzá se tudtam volna szólni, de manapság sokkal jobban megesett a szívem az elesetteken, azokon is, akikről soha nem gondoltam volna, hogy ilyen irányú érzelmeket kelthetnek bennem. A hormonokat okoltam ezért. - Ne vegye magára a szavaimat, most az egyszer nem a rossz szándék szólt belőlem. – Néztem rá őszintén. – Azt hittem, több van maguk között ahhoz, hogy elengedje anélkül, hogy a szemeibe nézne. Ennyivel tartozna magának és Ön is neki, de nem vagyok elég jó ahhoz a szerelmi ügyekben, hogy tanácsokat osztogassak. – Jegyeztem meg mellékesen. – Viszont, ha már nem találtam itt Hayley-t, jobb, ha közlöm magával, hogy a lány az én gondjaimra bízta a falkáját. Ezentúl én tartozom felelősséggel és a félholdasokért is. – Jobbnak láttam ezt közölni vele, csakhogy tisztában legyen azzal, mi változott még a lány távozásával.
Tagadhatatlan, hogy olyaféle tisztelettel viseltedtem Miss Charpentier iránt, ami nagyon kevesekkel kapcsolatban élt csak bennem: ez azt eredményezte, hogy elnéztem megtorlás nélkül azt a csipkelődő, gúnyos és lenéző modorát is, amit Niklaus vagy éppen Kol öcsém alighanem már szívkitépéssel és válogatott gyötrelmekkel büntetne. Jelen helyzetben viszont szívesebben folytattam volna egy kártyapartit akár az ördöggel is, mint hogy a hölgy türelmet próbára tévő viselkedését elviseljem. Ugyanakkor természetesen tisztelem a vendégjogot oly rögeszmésen, hogy ne utasítsam ki a házamból, és legalább megpróbáljak érdeklődést tanúsítani ittlétének okán. Aztán nem kell sok idő hozzá, hogy rájöjjek, őt alighanem az az információ mozgatja, ami engem per pillanat a teljes lelki megsemmisülés irányába tol el. - A kapu előtt járőrző vámpírok azért voltak itt, hogy megóvják Hayleyt és Hope-ot egyes, hogy finoman fogalmazzak, békére és kompromisszumokra kevésbé alkalmas személyek elhamarkodott cselekedeitől - válaszolom kimérten. - Természetesen a jelen helyzetben jelenlétük meglehetősen okafogyottá vált - intek a bárpult felé, ahol lapul néhány üveg gyümölcslé. Remélem nem várja el, hogy a vendégjog értelmében arra vetemedjek, hogy én magam játsszak libériást inast a társaságában. Látom, hogy hamar felfogja a tényeket, ismervén viszont a hölgy meglehetősen bogaras és kiszámíthatatlan viselkedését, nem tudom, hogy fog reagálni a nyilvánvalóra. Eddigi szóváltásainkat és elméleti kardpárbajunkat alapul véve alighanem dőreség lenne azt várnom, hogy átölelve, és vállveregetve vigasztaljon. Sokkal inkább nézem ki belőle azt a reakciót, hogy örömtáncot jár borús hangulatom láttán, és pezsgőt bont, hogy így ünnepelje meg, miszerint - az ő szemszögéből nézve - Hayley-nek megjött a józan esze. - Úgy látom, Hayley számára valahogy jobban testhez állt a könnyebb, ámde személytelenebb megoldás - mormolom halkan. Ha fáj valami a kelleténél is jobban ebben a történetben, az az, hogy oly sok együtt töltött idő, és ezer átélt veszély ellenére sem jelentettem számára annyit, hogy élőszóban búcsúzzon tőlem. Nem vagyok önző, bárki bármit is higgyen rólam, nem álltam volna útját, még akkor sem, ha úgy éreztem volna, hogy éppen savba mártogatja a szívemet. Igaz, akkor is egy jókora pofonnal ért volna fel a döntése, de talán elviselhetőbb lett volna az érzés, ha lassan, lépésről lépésre adagolja be számomra a megfellebbezhetetlen tényt, amolyan "róka és kis herceg mese" jelleggel. Ez túl nagy lépés volt az én lelki rókáimnak, felzaklatott, pedig a lelkem mélyén megértem Hayley ezen elhatározásának az okát. Igaza volt, Hope védelemre szorult, és normális életet kellett élnie. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy felfogja, milyen roppant birodalom, és roppant tragédia birtokosa születésének jogánál fogva. - Igen, pontosan azért iszom, Miss Charpentier - dörgölöm meg a homlokomat fáradt-gépies mozdulattal. - És ezúttal alaposan téved: eszem ágában sincs Hayley után menni. Alighanem gondoskodott róla, hogy családom egyik tagja se bukkanjon nyomára - csalódnék, ha nem így lenne. De ha véletlenül mégis elfeledkezett volna erről az alapvető óvatosságról, akkor sem kényszeríteném őt puszta jelenlétemmel sem arra, hogy felülbírálja mostani választását. Egyébiránt úgy tudom, Önnek is éppen elég elítélő véleménye van mind rólam, mind családom összes tagjáról. Ha szeretné, nyugodtan sorolja az alkoholizmust is az eddigi listához. Egy újabb negatív állásfoglalás már nem oszt, nem szoroz.
Ha nem lett volna fontos, biztosan nem teszem át a lábam ennek a háznak a küszöbén. Hatalmas volt, kietlennek tűnt és a falak nyomasztóak voltak, nem hiába egy vámpírfészekről volt szó. Azt hittem, az ősi család tud élni, legalább adnak a dekorációra vagy a hangulatra, de úgy tűnik, tévedtem. Kézzel tapintható volt az üresség, szinte kongottak a folyosók és ez elgondolkozatott: vajon minden egyes perc így telik el a Mikaelson-ok birtokán vagy nekem van képességem arra, hogy a lehető legrosszabb pillanatban táncoljak be a kapuikon? - Nem vártam örömteli fogadtatásra, csak arra, hogy belebotolhassak valakibe, ami úgy tűnik, nehezebb vállalkozás volt, mintha megpróbáltam volna bevenni az erődjüket. Az épület előtt járőröző vámpírok önkéntesek, akik ennyire unatkoznak vagy a családja paranoiája lépett magasabb szintre? – Pusztán érdeklődés volt, kíváncsi voltam, hogy a negyedbeli vámpírok tényleg ennyire naplopók-e vagy parancsba lett nekik adva, hogy védjék a magukat uralkodócsaládnak képzelő bagázst. Sok mindent tudtam volna még mondani, de a férfi a bárszekrényt részesítette előnyben vele szemben és addig, amíg azt, ami igazán érdekelt nem tudtam meg, megpróbáltam visszafogni magam. Elijah járása, tartása, hanghordozása más volt, mint a megszokott, erőnek erejével tartottam vissza magam attól, hogy ne tegyek egy epés megjegyzést a ráncosnak tűnő homlokára, halálra váró arcára és fagyos hangjára. Nem arra volt szükségem, hogy örömtáncot járjon az érkezésem miatt és a kezeit összecsapva rögtön ugorjon segíteni, de furcsa volt őt így látni. Mintha lett volna benne valami emberi. - Már el is ment? Nem vesztegette az idejét. – Sóhaj hagyta el az ajkaimat és egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, amikor a férfi közölte, hogy itt már nem fogom megtalálni a nőt. Egyetlen tizedmásodperc alatt futott rajtam végig temérdeknyi gondolat, lehetőség, terv, az aggodalom és a lelkesedés egyszerre járt át, hirtelen fogalmam sem volt, hogy melyik érzésnél fogok leragadni. – Tudom, hogy tervezte a város elhagyását, kaptam tőle egy levelet, amiben feketén-fehéren leírja, hogy a gyereke érdekében maga mögött hagyja ezt a fertőt, de nem hittem volna, hogy ennyire gyors lesz. – A hibrid biztosan gondosan kitervelt mindent és a kéréseket, búcsúzásokat az utolsó pillanatra hagyta, nehogy valaki megállíthassa. Én is így tettem volna a helyében, meg kell hagyni, van ész a fejében és ahhoz is ért, hogyan sokkolja az embertársait, akik majd úgyis feltakarítanak utána, ha nem akarnak maguknak felesleges melót. – Szóval azért iszik délután kettőkor, mert a lány elhagyta? Az alkohol nem megoldás semmire, nem fog tőle tisztábban gondolkozni, sőt, ha elég sokat iszik, még utána sem tud menni. – Nem mintha sok tapasztalatom lett volna a szerelem miatti bánkódásban, én inkább a tagadó és bagatellizáló típusba tartoztam világéletemben.
Van még vajon értelme? Megszámlálhatatlan sokszor tettem fel ezt a kérdést magamnak a századok folyamán. Mindig felbukkant bennem, mikor annyi kudarc, és hiábavaló kísérlet ellenére végignéztem és asszisztáltam családunk széthullását, a bennünk hordozott szörnyeteg eloldását a rabláncról. Mégis, volt egy mozgatórugója minden cselekedetemnek: hogy talán mégsem hiába. Hogy talán a harc, a küzdelem, és a józan ész egy nap meghozza eredményét: életre kel egy szikra nem csupán bennem, hanem testvéreimben egyaránt, hogy összekovácsoljon bennünket oly szoros egységbe, mint ahogy voltunk annak idején, a most és mindörökké fogadalmának idején. Igen, volt értelme. Hosszú, olyan hosszú harcot vívtam a család összekovácsolása érdekében, hogy talán emiatt nem vettem észre, hogy egy másik fronton csúfos vereséget szenvedek. És ehhez most nem kellett a Mikael elől való menekülés, nem volt szükség Niklaus bosszúszomjára vagy önzésére: saját magam, vakon és önhittségtől eltelve rohantam bele a végzetembe, és dobtam halotti máglyára a Hayleyvel egymás iránti érzelmeinket. Megszerezhettem volna mindent, amiről álmodtam életemben: és most, a siker szélén nem maradt már semmim, ami éltetne. Nem tudom, mennyi ideig állok a szobámban, úgy szorítva markomban Hayley levelét, mintha ez lenne a kapaszkodóm az életbe, a valóságba, vagy épp ellenkezőleg: egy hagymázos álomba, hogy nem igaz az egész, és csak egy személyre szabott pokol rabságában vergődöm, talán Kol ajándéka által, hogy kihasználja életem legnagyobb félelmét. De tudom, hogy hiába: tudatom, még ha keresné is a menekülés magyarázatát, nem találja. El kell fogadnia a szomorú igazságot, hogy menthetetlenül vége lett valaminek. Valaminek, ami éltetett, valaminek, amiért érdemes volt meghoznom bármi áldozatot, és valaminek - ami immáron nincs. Csak a felhangzó léptek, és egy kérdés szakít ki félig-meddig ebből a különös révületből. Néhány pillanatig még mindig úgy hiszem, csak álomkép vakít el, mert képtelenségnek tűnik, hogy az fordul meg házunk falai között, aki családunk egyik legnagyobb ellenségének tartja magát - de aztán megcsapja orromat az illata, és szinte gépiesen fordulok sarkon, hogy kövessem az Ariadné fonalaként engem vezető hangot - teszem ezt annál inkább, mert tudom, hogy családunk más tagjai talán nem lennének olyan elnézőek a betolakodóval, mint ahogy én magam. Veszítettünk már épp elenget - az én világom már darabokra hullott. Nem kívánom, hogy mással is megtörténjen ugyanez. - Miss Charpentier - biccentek felé, és kimért, hűvös megállapításom akár köszönés gyanánt is felfogható. - Bocsásson meg, ha híján kell lennie családom nem éppen felhőtlen örömökkel kecsegtető társaságának, de nem számítottunk vendégekre. Ily váratlanra végképp nem - teszem hozzá, és bezárom az ajtót magam mögött. A tény, hogy élve eljutott idáig alátámasztja, hogy a házunk körül lévő vámpírok - ha nehezen is - de tartják magukat a béke néha illékony kompromisszumához, viszont jobb, ha nem kísértjük az ördögöt, vagy a sorsot, bármelyikük is tartsa kezében, és keverje a kártyákat. Egyelőre jobb, ha senki más nem tudja ittlétét - eleven emberként érkezett ide, és szeretném szavatolni, hogy úgy is távozzon, a gyermekével egyetemben. Kérdése hallatán képtelen vagyok magamon tartani a pókerálarcot: végigfut rajtam a sötét felhő, ami Hayley távozásával telepedett a házra, és önmagamra. Néhány nagy levegővel igyekszik visszabillenteni a megszokott helyére megtépázott önérzetetemet és önbizalmamat, majd ellépek Miss Charpentier mellett, és a bárpulthoz sietek. Tény, hogy az ital nem mindig a legjobb tanácsadó - de a puszta víz sem az. Van az a sorsfordulat, vagy kudarcélmény, ami kizárólag alkoholtartalmú szerekben oldódóképes. - Sajnálom - koppan aztán a hangom szárazon és tompán a falak között, majd felhajtom a whiskymet, és egy mozdulattal jelzem, hogy bátran szolgálja ki magát - a személyzet előrelátásának hála, nem csupán szesszel van telve a bárszekrény. - Szíves örömes teljesítem bármely kérését, Miss Charpentier, de ez jelenleg meghaladja a képességeimet. Hayley elment... sajnálatos módon nem tudok felvilágosítással szolgálni, hogy merre. Ha beszélni szeretne vele, elkésett... és nincs ezzel egyedül - ülök aztán le a fotelba, és várakozással telve nézek rá. Talán ismeretében van valami olyan információnak, aminek én nem - bár valahol mélyen érzem, hogy nem szalmaszálba, csak annak törekébe kapaszkodom.
A vámpírok furcsán néztek rám, valószínűleg elképzelésük sem volt arról, mit keresek a Negyednek ebben a részében. Ügyeltem arra, hogy véletlenül se keveredjek a fészkük közepébe, ha nem muszáj, a Mikaelson-házat, Marcel korábbi rezidenciáját pedig normál esetben olyan messzire elkerültem, amennyire csak lehetséges. Ha erre volt dolgom, úgy éreztem maga, mintha allergiás lennék, a falakból áradó hangulat, a vámpírok megvillanó szemei szinte vakarózásra késztettek, ám kétségbeesett idők kétségbeesett döntéseket követelnek: muszáj volt átlépnem a villa küszöbét, mivel nem várt változás állt be a város ügyeit illetően. Amint kézhez kaptam Hayley Marshall levelét, fogtam magam és meg sem álltam annak a családnak a házáig, amelyiktől borsózott a hátam: állítom, hogy a kapuk előtt járőröző vámpírok csak azért nem ugrottak a nyakamnak, mert meg lett tiltva nekik bármiféle ellenem tanúsított megmozdulás, míg állapotos vagyok. Így sem bírtam ki, hogy ne küldjek egy grimaszt a férfi felé, akivel összeakadtam a legutolsó teliholdam alkalmával és kíváncsi voltam, mikor fog rajtam bosszút állni… nem ma, a drágának várnia kellett. A birtok belseje nagyobb volt, mint amire emlékeztem. Utoljára két vagy három éve jártam itt egy Marcel által adott estélyen, ahol legszívesebben elhánytam volna magam, amiért mosolyt kellett varázsolnom a legfőbb ellenségeim köreiben. Most semmi ilyesmire nem kötelezett a jó modor, felsétálva a lépcsőkön reméltem, hogy minél hamarabb belebotlok az épület egyik lakójába, lehetőség szerint az alfába, aki talán még nem hagyta el a várost… beszélni akartam a nővel, megérteni a miértjeit, akkor is, ha a legnagyobbat egyáltalán nem kellett volna megmagyaráznia: mióta én is anyának hívhattam magam és egyre közeledett a fiam születésének időpontja, én is úgy éreztem, szinte bármit megtettem volna a gyerekemért. Hogy a falkámat elhagytam volna? Erre nem vettem volna mérget. - Él még valaki ebben a nyomorult házban vagy feleslegesen jöttem? – Bukott ki belőlem besétálva az egyik helyiségbe, ami a berendezéséből ítélve társalgóféle lehetett. Sóhajtottam egyet, csípőre tett kézzel néztem körbe. Hol van az ősi család és oldalágai, amikor egyszer ebben a nyavalyás életben szükség lenne rájuk? Fordultam egyet a tengelyem körül és elindultam kifelé, viszont két lépést megtéve belebotlottam abba az ősibe, aki talán most a leghasznosabb lehet számomra. – Mr. Mikaelson, nem ügyelnek valami túlzottan a házuk biztonságára. Legalább arra vegyék a fáradtságot, hogyha vendégük érkezik, akkor elődugják az orrukat a rejtekhelyükről. – Megforgattam a szemeimet. Nem tervezte sokáig maradni, ezért rögtön a tárgyra akartam térni. – Beszélnem kell Hayley-vel. Sürgős. – Jelentettem ki. A férfi jelen pillanatban úgy nézett ki, mint aki a világáról sem tud, ennek ellenére türelmetlenül vártam, hogy szólásra nyissa a száját.
Nagy testvérnek lenni mindig a legnehezebb. Noha a családunkban nem én, hanem Finn birtokolta ezt a titulust, közvetelenül utána én jöttem a sorban. Én szerettem a testvéremet, minden hibájuk, vagy bűnük ellenére. Mindegyiküket, kivétel nélkül... még a megzabolázhatatlan, sértett, és dacos Niklaust is, a fészekbe ejtett kakukkfiókát. Szerettem őt akkor is múlthatatlan testvéri szeretettel, midőn tudomást szereztem származásáról. Nagyon szerettem őt, de végül nem tudtam mellé állni. Képmutatás azt mondani, hogy szeretsz valakit, és mégis találsz hibát a cselekedeteiben? Ennek a kérdésnek nem volt semmi értelme. A szeretetben nincsenek szabályok vagy előírások. A testvérek közötti konfliktusok sokkal jobban el tudnak mérgesedni, mint a baráti kapcsolatok. Ugyanakkor a legdurvább sérelmeket is könnyebben megbocsátják egymásnak, és hamarabb elfelejtik, elvégre a vér nem válik vízzé. Ugyanúgy, ahogy a Marcel és Niklaus közti kapcsolat is hasonló dinamikán alapulhat, még akkor is, ha az ereikben csörgedező vér nem egy és ugyanaz. A különbség a két helyzet közt nüansznyi, mégis hangsúlyos: az öcsém ezer év alatt sem volt képes magáévá tenni a megbocsátás nemes gesztusát. Még akkor sem, ha a tanítvány viselkedése - ahogy ő nevezi - a tökéletes tükörképét mutatja a mesterének. Látom, ahogy megjelenik arcán az a mosoly, amely általában a verbális inkvizíció kezdő jele Niklausnál, de ezúttal - nagy örömömre - eltekint attól, hogy amúgy is megviselt idegrendszeremen kezdje köszörülni a nyelvét. Helyette ismét felragad egy üveget, mintha az alkoholtól várna jó tanácsokat vagy ötleteket. Különös belegondolni, hogy én vagyok ilyen téren is a legmértéktartóbb a családunk tagjai között, holott talán nekem lenne a legnagyobb szükségem a szesz által nyújtott megnyugvásra. Szerencse, hogy képes vagyok a teljes körű gyógyulásra vámpír mivoltomban, ellenkező esetben alighanem én lennék az első Ősi, akinek idegrendszere megsínyli a testvéreivel való ezer évnyi kényszerű összezártságot. - Hidd el Niklaus, mindegyikőtök cselekedetei adtak már nekem ihletet - ütögetem ujjammal az ajkamat elgondolkozva - de az, amit volt szerencsém látni a néha meglehetősen kifogásolható viselkedésetekkel kapcsolatban, lehetővé tette azt is, hogy ne süllyedjek le arra a mély szintre, hogy kövessem a példátokat. Az viszont nagy megelégedéssel töltene el, ha ti ezt néha ellenkezőleg gondolnátok, és az én magatartásom lenne számotokra az etalon - jegyzem meg, mikor újfent Marcelra terelődik a szó. - Öcsém, Marcellus tökéletesen elsajátította azon tulajdonságaidat, amiket századokon keresztül látott: az arroganciát, a kontrollálhatatlan dühöt és vérszomjat, és szeretteid lelkes hátba támadását - forgatom az asztalon a poharat, rá sem emelve pillantásomat Niklausra. - Az imént említetted fel, hogy olyan, akár a mestere. Nem látom be, ezúttal miért cselekedne másképpen. Talán lesz egy halvány gyanú benne, hogy mi állunk a történtek hátterében, de mint tudod, előbb minden vádat bizonyítani kell. Vaktában vagdalkozni csak azt jelenti, hogy saját maga alatt vágja a fát, és megingatja az önkényesen bitorolt trónusát - állok aztán talpra, hogy mikor meghalljam öcsém újabb ötletét, türelemért fohászkodva nézzek az ég felé. - NIKLAUS, NE...! - kezdem kissé emeltebb hangon, aztán jókora levegővel lecsillapítom magam. - Kérlek ne kezdd el gyötörni az eleve feldúlt idegzetemet. Az előbb tartottam egy hegyibeszédet arról, hogy nem fordíthatjuk a negyedbeli vámpírokat magunk ellen. Amennyiben Marcelt egy olyan helyzetben támadod meg - és vámpírjai halála által őt magát fogod támadni - amikor nehéz döntést kell hoznia, nem ellene, hanem saját magunk ellen fordítjuk az embereit! A helyzetből adódóan legyengült ellenséget támadni nem erény, hanem szégyen. Elhiszem öcsém, hogy a benned élő farkas ehhez a megoldáshoz fordulna, de ezúttal, ezer év alatt csak egyszer, hallgass a józanság és bölcsesség szavára, mert ha a tiédre hallgatunk, nem hogy kikerülni nem fogjuk tudni a háborút, hanem egyenesen a közepébe cseppenünk! - járkálok fel-alá felemelt mutatóujjal. - Ha pedig azt a tervet forgatod az agyadban, hogy a mocsárbeli farkasokkal támadtatod meg Marcel napjáróit, akkor én magam foglak megállítani, mert nem fogom engedni, hogy egy bosszúhadjáratot szabadíts akár a saját, akár Hayley falkájára. Követségbe küldelek a farkasokhoz, nem azért, hogy a saját önző, és önfejű terveidnek essenek áldozatául - gombolom be magamon a zakómat. - Sorolhatnám még az indokaimat és az elvárásaimat veled kapcsolatban, de mint mondtam, a boszorkányok meggyőzését bízd az én gondjaimra. Hogy az első lépést megtegyem, most találkozóm van Mr. Griffith-el - indulok el az ajtó felé, majd onnan fordulok vissza még egy szóra. - NIKLAUS! - mondom, és hangomban komoly figyelmeztetés cseng. - Amennyiben rájövök, hogy megpróbálsz kijátszani a hátam mögött, hogy azon dolgozok, hogy bűnbakokat faragj testvéreinkből, vagy akár a farkasokból, ígérem, hogy Hope csakugyan mindennél közelebb fog kerülni hozzád. Mert a darabjaidat fogom neki odaadni játszani - fordítok végül hátat, és elhagyom a villát. A boszorkányok mestere már alighanem vár rám.
Nem könnyű úgy szeretet érezni, hogy több évnyi kétségbeesett indulat áll vészjóslóan felette. Mint a dögök felett kóválygó keselyűk, amik az apró karcolásokból ejtett, végzetes seb felett keringenek. Várva arra a pillanatra, amikor a gyengeség jeleit mutatom, hogy nyakon kapva elorozzanak családomtól. És mi a gyengeség? Szeretni és szeretve lenni. Legalábbis ezt gondoltam, és a perspektívák az ezer év alatt, amíg Mikael elől futottam, nem sokat változtak. Még mindig a fülemben csengenek ártó, méreggel teli szavai, melyek lassan, de biztosan szívták be maguk belém. Azt gondoltam, hogy ha megölöm, véget vethetek ennek és szabad lehetek tőle. De nem ez történt. Rám néz, és tudom, épp próbálja megfejteni a pillantásom, ami ezer közül csak egy, és igazából már régóta nem is az enyém. Egy betegség bámul vissza rá helyettem, ő pedig szereti eltúlozni a dolgokat. A hangulatom pedig szinte minden egyes másodpercben képes változni, egyről a százra. Van, hogy képes lennék egy nyugodt délutánt eltölteni a családommal, de ha épp rám jön, vagy kicsikarják belőlem, akkor akár képes lennék ártalmatlanítani őket, csak addig, amíg újra lenyugszom. Olyan szeretet ez, melyet nem sokan ismernek, de azt senki sem tagadhatja, hogy a Pokolba is leutaznék értük. Már-már büszke tekintet jelenik meg arcomon, mikor Elijah közli, hogy Marcel az én tanításom után tart ott, ahol. Nem tagadom, van bennem némi büszkeség, de inkább érzem elárulva magam jelen pillanatban. Ha lett volna annyi esze, hogy átad mindent nekem, amíg azt szépen kértem, talán hátba veregettem volna. De most már nem lehet visszalépni, hadat üzentünk egymásnak és úgy kell rakni a sakkfigurákat, hogy csak egy király maradhasson. Én. Ahhoz pedig szükségem lesz, minden bábúra, aki mozgatható. - Amikor a tanítvány túlnövi a mestert - suttogom, inkább csak magamnak, ahogy a bárszekrényhez sétálva egy újabb üveggel veszek elő a bourbonból, és magamban hálát adok, hogy a családi szokáshoz híven, ez a szekrény mindig tele van. Nem hiszem, hogy túléltük volna ezt az ezer évet egymás mellett teljesen józan fejjel, és nem is próbálkozom kipróbálni, hogy vajon sikerülne. Nem szívem ügye a változás, még akkor is, ha az a jó irányba megy, félelemmel tölt el, ha valami nem úgy történik, ahogy azt én akarom. Mindig is én voltam a hajnal, aki saját Napjának fénye elől menekül. Vad vigyor mászik fel arcomra ahogy elképzelem Elijah-t, amint Bibliával a kezében próbálja megtéríteni az ellenszegülő vámpírokat. Az aztán valami lenne! De, természetesen nem feltételeztem olyat, hogy ez meg is történhet, hiszen az évek során kiismertem, hogyha kell, az egyébként békés bátyám képes ölni, méghozzá nem is akárhogyan. Talán még én magam is félteném tőle életem, ha ellenségemmé válna. Kissé kényelmetlenül hallgatom végig ezt az emléket, melyet felhozott. Nem meglepetés ugyan, de nem szeretek visszagondolni azokra az időkre, még akkor sem, ha vannak szép emlékeim is, a legtöbbet bemocskolja az ember, akit apámnak hittem. - Nem hittem volna, hogy egyszer Kol és az ő kis tréfái adnak majd neked ihletet. - iszok bele az italomba magam is. Ez is tökéletes példája, hogy mindennap érhetnek meglepetések, jók és rosszak egyaránt. Akkoriban néha még viccesnek találtam Kol csínytevéseit, melyekbe néha minket is belevont, de már akkor is volt, hogy sokszor túl messzire ment. - Marcel nem ostoba, pontosan tudná, hogy mi voltunk mögötte. Jól ismeri az összes kisállatát és ne felejtsd el, hogy évekig élt mellettünk, ha nem is annyira, mint ahogy szeretné, de volt ideje kitapasztalni a szokásainkat. Ha ez ilyen könnyű lenne, már rég megtettem volna, de, mint ahogy azt oly sokszor szereti hangoztatni. Ő nem én, és nem büntet olyan... hevesen másokat, bármi is a bűnük - próbálom megmutatni neki az én szemszögemből az ajánlatát. A 'heves' talán nem is a legmegfelelőbb szó, mert az árulás az egyetlen dolog, ami miatt azonnal az egyén szívét tépem ki. Talán, nem az egyetlen. - De természetesen nem fogja figyelmen kívül hagyni, hisz akkor nem nevezhetné magát királynak sem, ha rendezetlenül hagy valamit, ami ilyen mélyen érinti az alattvalóit. - agyamban közben folyamatosan pörögnek a kerekek, mintha az alkohol és a beszéd hatására rögtön megindultak volna. Mégis, az intuíció az, amire legfőképp hagyatkoztam eddig, és ez nem változott sokat. Mint egy farkas, aki az orrát követi. Ugyan tettem néhány nem megfelelő lépést miatta, de a végén mindig én kerültem ki győztesként, amikor ezt követtem. - Tegyük mindkettőt - szólalok meg végül, hogy lássa, nem zárkózom el teljesen ajánlatától, de nem is fűzök hozzá túl sok reményt. - Rakjunk bogarat a fülébe, és amikor kisiklani látszik a kezéből minden, egyet-kettőt megfertőzhetünk a vérfarkasok harapásával. Mondjuk, a kedvenceit. Akkor elvesztenék a fejüket... és Marcel fejének elvesztésében én is besegítenék, gyakorlatilag.
Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is. Semmi nem termeli ki nagyobb bizonyossággal a lelki zavarokat, mint a család. És a legjobb példa ezen tézis bizonyítására egész egyszerűen itt áll velem szemben. Lehet, hogy túl érzékeny rá a füle, de sokszor egy-egy ártatlan megjegyzés sérti. Cserébe támad, visszavág, gúnyt vagy lenézést sejtek szavai mögött, annak a tőlem idegen erkölcsi felfogásnak a gőgjét, mely jámbor ostobaságnak, sőt szégyennek tartja az olyan fogalmakat, mint a megbocsátás, vagy szeretet. Komplikáltak az ember érzései a családja iránt. De a szíved mélyén mindig szereted őket, csak néha megfeledkezel erről. Bántod őket és ők is bántanak téged, de a vér és a sors mégis közös. Talán épp itt volt az ideje végre ezt szentesíteni. Nem várhatom el tőle, hogy kivetkőzzön bőréből, mint a kígyó, és én sem öltök más palástot a vállamra, mint amit ezer évvel ezelőtt magamra vettem. De hiszem, hogy olyan lépést tettünk most egymás irányába, ami átírhatja a kapcsolatunkat - a múltban nem, de a jövőben mindenképpen. Ez persze nem jelenti azt, hogy - ismervén az öcsémet - idővel nem végzem majd koporsóban, egy tőrrel a szívemben valami vélt, vagy valós sérelem kiegyenlítéseképpen részéről, de pillanatnyilag képesek vagyunk az összefogásra. A városért, Hope-ért... egymásért. Nem reagál szavaimra, csak egy pillantással. Egyikünk sem a nagy érzelmek kimutatásának hódolója, nem szükséges egymás nyakába borulnunk, és üdvözült arccal lapogatnunk a másik hátát. Bár, ha bármikor is össze akarnánk gyűjteni a városban a boszorkányokat vagy farkasokat, talán nem is lenne rossz ez a módszer. Tudván, hogy ismerik a családon belüli viszályaink gyakoriságát, ez ilyesféle manőver igen szép számú közönséget vonzana a Mikaelson villa porette udvarára. Apró mosoly jelenik meg szám sarkában, mikor Marcel-re és alattvalóira terelődik a szó. Szándékosan nem barátokat említek, mert nem tudom, valójában hívhatom-e így azokat, akiket egy volt rabszolgakölyök - jelenleg önjelölt király - törvényekkel és némi megfélemlítéssel tart sokkban. - Nem tisztem védeni Marcellust öcsém, de felhívnám a figyelmedet, hogy a viselkedés, amit számára a vámpírjaival szemben felróssz, a te példamutatásodon alapszik - emlékeztetem, hogy ő annak idején - mikor még Elena Gilbertet használta a saját hibridjeinek létrehozásához - ugyanúgy a háziállatainak tekintette, és tenyeréből etette a csapatát, mindaddig, míg azok bele nem szándékoztak harapni az őket etető - és ellentmondást nem tűrően irányító - kézbe. Saját bőrükön tapasztalták meg, hogy Niklaus, bármennyire ágáljon a puszta feltételezés ellen is, a kelleténél talán kissé többet vett át Mikael nevelési módszereiből. Kiürítem a kezemben tartott pohár vöröslő tartalmát, aztán elgondolkozva koppantom le az üveget a mellettem álló apró asztalra, és figyelem, milyen csilingelő harangjátékká válik a hang, mikor a pohár az idő ette fához ér. - Niklaus, noha tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az, akit a családban az "irgalmas halál" névvel tiszteltnél meg, kérlek, tételezd fel rólam, hogy nem azzal szándékozom éket verni Marcellus és az emberei közé, hogy felolvasom nekik a tízparancsolatot, vagy a hegyi beszédet - emelem fel az ujjamat, hogy felhívjam figyelmét ötletének abszurditására. - Ugyanakkor nem óhatom vérrel bemocskolni a kezem, legalábbis a szükségesnél nem jobban - állok talpra, majd elgondolkodva sétálok fel-alá, mígnem nekitámasztom vállam az ajtófélfának. - Emlékszem egy gyerekkori élményre öcsém, és úgy hiszem, te is emlékezni fogsz rá. Kol egyik csínytevésére gondolok, mikor ellopta apánk lovának zabláját, és a ruháim közé rejtette. Mikor apánk megtalálta, szörnyű haragra gerjedt, és noha ártatlan voltam, el kellett szenvednem azt a büntetést, ami a te életed minden napos részévé vált - felhősödik el a tekintetem, mikor eszembe jut, Mikael milyen szisztematikus kegyetlenséggel vert el olyasmiért, amit el sem követtem. Azon ritka alkalmak egyike volt, mikor nem Niklaus volt apánk haragjának céltáblája. - Apánk addig "fegyelmezett" engem, míg anyánk és húgunk közbe nem lépett. Fellázadtak Mikael ellen - mosolygom el magam szélesen. - Aznap este veszekedéstől volt hangos a családi kunyhó - térek aztán vissza egy apró sóhajjal a múltból a jelenbe. - Ami akkor működött, miért ne működhetne ma is? Csak a korok változnak, a tettek és jelentőségük nem. Marcel gondolkodás nélkül ítéli halálra a boszorkányokat, és a vérfarkasokat, míg a sajátjainak életét mindennél jobban félti. Olyanannyira, hogy kemény törvényt hozott: borzalmas büntetéssel szembesül az a vámpír, ki olyan elvetemült, hogy vámpírt öl. Ha Marcellus egyik belső körébe tartozója követne el hasonló súlyú cselekményt, Marcel előtt két választás áll: vagy futni hagyja, és ezzel felülírja saját törvényeit, amellyel hitelét veszti a vámpírok előtt, vagy megbünteti, ezzel bedobva az első követ a békéjük mély vizébe. Mondd, ki akarna egy olyan uralkodó szolgálatában állni, aki még a saját leghűségesebb embereit is képes feláldozni egy rosszul élrtelmezett tisztelet kivívása érdekében? - kérdezem Niklaustól kíváncsian. Marcel belső körének bármely vámpírját meg tudjuk igézni, hogy okozzon egy jókora felfordulást, és ennek halálos áldozata is legyen. Bárhogy is záruljon a cselekmény: így is, úgy is kicsorbítjuk a néhai rabszolgaivadék koronájának keresztjét.
Bármennyire is nehéznek érzem, de minden erőmmel hinni próbálok neki, a szavaiban, hogy végre egy család leszünk és a kapocs, mely eddig csak hetykén lógott közöttünk, megszilárdulni látszik. Hogy vajon így is marad-e most már, vagy csak átmeneti állapot, mint ahogy az évek során eddig mindig, csupán rajtunk múlik. Damoklész kardja fenyegetően lebeg fejünk felett, kész bármelyik pillanatban lecsapni ránk. De ha együtt vagyunk és felkészültünk a támadásra, nem érhet meglepetés a legnehezebb órákban sem. Bízom benne, hogy így lesz, hogy nem kell többet csalódnom, mert meglehet, emberségem megmaradt darabjai nem bírnának ki még egy csalódást. Még egy tőrdöfést a hátba. Ezért is közelítem meg ezt a helyzetet is lassú léptekkel, finom mozgással. Félő, hogyha túl erősen és hirtelen vágnánk bele, egyszerűen összetörne. Hiába az a sok évnyi szenvedés, együtt szenvedtük végig azokat az éveket, együtt éltünk megannyi évig, és hogy néha elváltak útjain, semmit sem változtatott, mert a végén valahogy mindig egymás mellett kötöttünk ki. Ahogy most is. Úgy terveztem, hogy egyedül térek vissza New Orleans-ba, egyedül veszem át az engem megillető helyet, de nem számítottam rá, hogy Marcel közben maga köré gyűjtött mindent vámpírt és ellenem fordult. Az árulás pedig akkor fáj a legjobban, ha a legféltettebb helyről jön, melyről nem is számítanánk. Elijah kijelentése, miszerint nem leszek egyedül abban, hogy újraépítsük a várost eszembe juttatja, hogy mennyi ideje is vélem úgy, hogy magányos létre vagyok ítélve. Gyermekkoromban Mikael elhitette velem, hogy semmire sem vagyok jó, csak arra, hogy rajtam vezesse le dühét. És bármely gyermekről is van szó, egy idő után elkezdi elhinni, azt, amit oly sokáig mantráznak a fülébe, mert még könnyen formálható jelleme. És ugyan nincs nagy jártasságom még az apaságban, és abban, hogyan kell nevelni egy gyereket, de már akkor is sejtettem, hogy az apámnak hitt férfi, rosszul csinálja. Nem fogom engedni, hogy Hope-ra is kiterítse azt az árnyékot, amit én oly sok ideje viselek már köpenyként. Nem ugrok már el tőle, mikor megszorítja a vállam, ahogy az előbb tettem. Valamelyest már lecsitultak a bennem vihart kavaró gondolatok, ám el nem tűntek. Talán nem is fognak teljesen soha, de legalább most már megálljt tudok nekik parancsolni néha. - Marcel a kezét nyújtja feléjük és úgy eteti őket, mintha a kis jószágai lennének a vámpírok. De, ha levágjuk a kezet, fejetlenség törne ki közöttük - neki úgy engedelmeskednek, mint ahogy én akartam mindig. Hibrideket csináltam ennek a célnak az elérésére, de nem volt tiszta a lojalitásuk felém, mint ahogy az övék Marcellus iránt. A saját vérem kötött engem össze velük, és kényszerítette őket, hogy minden parancsomat teljesítsék. De Marcel-nek nincs ilyesmire szüksége. Csak kérnie kell, és ugyan nehéz elismernem, de irigy vagyok rá emiatt. Hisz elérte azt, amit nekem sosem sikerült. Azonban neki sosem volt, és nem is lesz, ilyen családja, mint ami nekem megadatott. - Tudom, hogy te legszívesebben mindent elintéznél annyival, hogy idézel valamelyik régmúlt szenttől pár sort, de nem biztos hogy ez elég lesz ahhoz, hogy elszoktassuk a helyi vámpírokat Marcel-től. Még, ha szavakkal mérnék a lojalitást, de nem ez a helyzet. A vérfarkas harapásra még mindig csak az én vérem a gyógyír, és ha Hayley-vel karöltve sikerül a megmaradt vérfarkasokat rábírni, hogy mellettünk álljanak... térden csúszva könyörögne, hogy mentsem meg szeretett testőreit - körvonalazom saját tervem, mely könyörtelenebb, mint bátyámé, de a kettő talán jól kiegészítheti egymást. Vagyok olyan konok ugyan, hogy szó nélkül megtegyem, amit a fejembe veszek, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen elzárkózom tervétől.
Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Harcolni, küzdeni, ha vannak olyanok, akikért érdemes, hát értük, ha nincsenek, nemes egyszerűséggel önmagunkért. Előfordul, hogy szavainkkal vagy tetteinkkel megbántjuk egymást. A múltat nem törölhetjük el, de bocsánatot kérhetünk, és megpróbálhatunk rossz szokásainkon változtatni. Századokat töltöttünk el egymás mellett élve, mégis idegenül. A szeretet és gyűlölet különös keverékének sorait róttuk naplónkba, de a mi könyvünk az örökkévalóság volt, és vér a tintánk. Mindig úgy bántam Niklaussal, ahogy egy őrjöngő, láncra vert állathoz közelít az ember: óvatosan, bizalmatlanul, mert vakon nem láttam be, hogy a fájdalom és sérelem minden pusztítás szülőanyja, míg ő sajátságos lenézéssel hipokritának tekintett engem, aki az elegancia álcája mögé bújik hogy elfedje véresebbik énjét. Egy tükör két oldalát mutattuk mindketten, és nem vettük észre, mennyire is hasonlítunk igazán. Egy vérből származunk, egy család kötelékébe tartozunk. A család pedig nem lovagol a sérelmein, nem nyalogatja sértődötten lelki sebeit, nem álmodozik bosszúról, hanem szégyelli magát azért, hogy összekaptak, hogy ő maga nem volt eléggé fegyelmezett, bölcs, belátó. Nem azt mérlegeli, ki volt a hibás, ki kezdte, kinek kell elkezdeni a kibékülést, hanem maga keresi a közeledést, szívesen kér bocsánatot is, vagy mond engesztelő szót, tesz békülékeny gesztust, iparkodik egészen felengedni, minden rosszat elfelejteni. Úgy hiszem ez az a pont, az a pillanat, mikor végre mindketten megértettük ezt, és képesek is vagyunk magunkévá tenni. Mindig is képtelennek tartottam Niklaus a változásra, és lám: én ütöttem rajta egy olyan bélyeget, amit nem engedtem, hogy lemosson magáról, holott talán semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy végre burkolt formában ugyan, de kimondjuk: szükségünk van, égető szükségünk van a másikunkra. Most, és mindörökké. Csak halványan elmosolygom magam, ahogy kiejti száján Hope, és Hayley nevét, méghozzá erős fogadkozással. Az öcsém önző, sértett, durcás kisfiúból képes volt felnőtt férfivé válni, és ha még ők maguk nem is látták így az elején, hálás vagyok annak a felfokozott érzelemnek, és annak az üveg italnak, ami egy mámoros éjszakába hajszolta őket, hogy végeredményeként megajándékozzon Hope-al... az igazi Reménnyel. - Nem leszel egyedül ebben, Niklaus - bólintok röviden, hogy tudja, bármi is történjen, mellette állok majd abban, hogy megvédhesse a szeretteit, akik igazából az én szeretteim is. Merje bárki is azt mondani, hogy a sorsnak néha nem meglehetősen sajátságos a humorérzéke... Mikor végül nem támaszt kifogást tervem ellen - noha fel voltam készülve további érvek felsorolására is, hogy meggyőzzem - pókerarccal fogadom a megkönnyebbülést, ami némileg eluralkodik rajtam. A régi rómaiak mondását, miszerint "oszd meg és uralkodj" ezúttal nem fogjuk követni. A szélén álltunk a megosztottságnak, de együtt birtokosai leszünk ugyanannak az erőnek, ami a kovenek és klánok egysége is jelent. Csak megszorítom röviden a vállát szavak helyett - remélem tisztában van vele, hogy az ölelkezés sosem volt az ismérvem - majd elfordulok tőle, és egy újabb pohár borral a kezemben leülök az egyik fotelba. Lábaimat keresztbe vetem, és felemelem a poharat, elgondolkodva nézem az italt, ahogy bíborszínűvé válik a lámpák beszűrődő fényében. - Nos, ami Marcellust illeti... - kapok Niklaus szavain - megelégedéssel tölt el, hogy felemlítetted, ugyanis ő a következő szegmense a - ha fogalmazhatok így - városmegújítási terveinknek. Nyilván nem kell hosszas fejtegetésekbe bocsátkoznom róla, hogy nem fogja egykönnyen engedni, hogy kivegyük kezéből a hatalmat, amit 98 évvel ezelőtt elorozott tőlünk. A serege veszélyes, nem azért, mert számos tagot számlál, hanem azért, mert mind szívvel-lélekkel szolgálják a despotát. Noha nem ódzkodom a vérontástól, nem szívesen mészárolok le olyan vámpírokat, akik bűne mindössze az, hogy tévúton járnak. Fordítsuk az embereit Marcellus ellen - nézek Niklausra. - Egy szégyenbe belebukott király mindig alantasabb és megvetendőbb, mint egy harcban elveszett király.
Minden egyes lépés, melyet valaha megtettem céltalanságom felé futótüzet okozott, és az egyetlen módja, hogy csillapítsam, az volt, hogy a felettem levő borús felhőket vérrel telítettem meg, majd hagytam, hogy kioltsa a tüzet. De a tűz csak még ádázabban égett, mint valaha. Elvégre a fekete ég, csak vérezni tud, arról fogalma sincs, hogy hogyan kell gyógyulni. De Rebekah és Elijah, ők megpróbálták, befoltozni azokat, hogy ne fertőződhessen el, hogy ne érje el egészen a szívemig. Én azonban elbújtam előlük a sötétben, a sebeimet nyalogatva, mit sem sejtve arról, hogy mérget eresztettem így magamba. Oly sokszor kezdhettük volna elölről, megannyi lehetőségünk volt ahhoz, hogy tiszta lappal kezdjünk életet egymás mellett ez alatt az ezer év alatt. Én mégis mindannyiszor visszautasítottam a lehetőségeket. Okokat találtam ki, pedig csak saját félelmem miatt nem mertem nekik engedni. Rossz döntéseket hoztam múló boldogságért, nem hallgatva a testvéreimre, akik a hosszú távú boldogságot szerették volna nekem és mindannyiunknak. Megbántam ezeket a tetteket, de számomra nehéz beismerni, hogy rosszat cselekedtem. Ahogy Elijah felhozta Mikaelt, én kénytelen voltam felhozni azt, hogy nem állt ki mellettem, pedig meg volt rá a lehetősége. Persze, ő is ugyanannyira félt tőle, mint én, hisz nekünk mind alázattal kellett felé fordulnunk. Mégiscsak az apánk volt… vagyis az övék. Ez pedig egy másik téma, ami miatt mindig is féltem, hogy elhagynak engem. Mert nem olyan vagyok, mint ők, mert ugyan egy az anyánk, mégis más vagyok. Mikor pedig először váltottam ki a vérfarkas géneket, melyek bennem rejtőztek, akkor tudatosult bennem, hogy őket jobban összeköti a vér, mint velem. Ekkor kezdtem el ellökni őket magamtól, mert az sokkal jobb, mintha ők tették volna. Bántsd őket te először, így nem adsz nekik esélyt, hogy bánthassanak téged. - Igazad van, eleget vezekeltél már a múlt árnyai miatt. Ahogy mindannyian. Itt az ideje egy új fejezetet nyitni, amit még nem szennyezett be semmi - hangom nem remeg meg, miközben ezt kimondom végre, ám sokkal halkabb, mint az előbbi harcunk közben. Visszafojtani az érzelmeim mindig is nagy feladat volt számomra, hisz vámpírságom miatt felfokozott érzelmeket élek át, míg vérfarkas énem még jobban tüzelte ezeket az érzelmeket, legyen az harag vagy szeretet, düh, vagy boldogság. Egyik sem vagyok, mégis mindegyik egyszerre. - Hope most a legfontosabb nekem, ahogy ő is lesz, mindig. Ha ölnöm kell, hogy megvédjem, hát megteszem. Ha fel kell adnom a dühömet, hát megteszem. Addig nem nyugszom, amíg egy olyan életet nem tudok neki és Hayley-nek biztosítani, amire büszkén nézhetünk vissza - bármennyire is hihetetlen Hayley is épp annyira fontos számomra, mint a gyermekem, hisz ő is épp annyira a család tagja már. Ezért is voltam hajlandó megkérdezni, hogy mi a terve Elijah-nak, mégiscsak előbb hallgatok rá, ha a szemembe mondja el és nem azután jövök rá, hogy már véghez vitte. Ugyan azt nem ígérhetem meg neki, hogy szó nélkül megteszem, amit mond és semmi kifogást nem fogok találni benne, mert bármennyire is a testvérem, és bármennyire is szeretem, a nézeteink messze állnak egymástól, és olykor nehéz őket összehozni. De nem lehetetlen. Javaslata után, hogy én beszéljek a farkasokkal, ő pedig a boszorkányokkal elgondolkodva lépek párat a szobában. Abban igaza van, hogy a boszorkányok mindig is szálkák voltak a szememben, és ha nemet mondanának nekem, kénytelen lennék agresszív eszközökhöz nyúlni, amikkel csak még jobban ellenségeimmé válnának. De a farkasok már teljesen más téma, hisz náluk az erő fitogtatása egyenlő a tisztelettel. Abban pedig van már ezer évnyi tapasztalatom. Ha pedig Hayley-t is sikerül rábeszélni, hogy velem együtt lépjen a mocsárban élő farkasok elé még nagyobb esélyünk lenne, hogy visszacsábítsuk őket a vadonból, mellénk állítva őket. - Legyen hát - fordulok vissza a bátyámhoz - Senki sem fog bebörtönözve élni, ostoba szabályok mögött, a mi városunkban. Vérfarkas, vámpír, boszorkány... hibrid. Régen mind megfértek egymás mellett itt, épp ez volt a szépsége New Orleans-nak, ezért szerettem annyira; de Marcel falat ütött közéjük és a háború egyre meredekebb irányt vesz fel. Rábírom a farkasokat, hogy mellénk álljanak - egyeztem bele tervébe, mely elég kifinomultnak tűnik, pont amilyen Elijah is. - Marcellus pedig... ő az enyém lesz - hangom elsötétül, ahogy a tékozló fiú eszembe jut, akire oly sok időt és energiát szántam. Akit én magam változtattam vámpírrá, mert szeretetem éreztem iránta. Még talán ott leledzett valami iránta akkor is, mikor megérkeztem és először találkoztam vele oly sok idő után. De amint ellenünk fordult, ezt eltemettem.
Hosszú évek, vagy akár évtizedek óta most érzem először, hogy nem úgy állunk először egymással szemben, mint ellenfelek, vagy ellenségek. Mintha valami változott volna az elmúlt időszakban – a városba érkezésünk, vagy Hope születése a kulcsa ennek, nem tudok rá választ – de időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az óvatosságból, elővigyázatosságból és bizalmatlanságunkból épített falunkat mindketten képes legyünk – ha nem is földig rombolni – de rést nyitni rajta a testvéreink számára. Most, ebben a pillanatban azt érzem, amit már nagyon régóta nem: hogy az öcsém áll velem szemben, aki képes érezni, sírni, nevetni, és harcolni is a szeretteiért. Most először érzem oly régóta eltelt idő után, hogy Niklaus szemébe nézek, és nem egy belőle fejlett szörnyeteg arcába bámulok bele, a fenevadéba, aki csak halált képes hozni, és pusztulást önmagára, és az őt körülvevő világra. Ahogy közelebb lépek hozzá, és vállára teszem kezem – ahogy annak idején tettem megszámlálhatatlan alkalommal – kihuny szemében a gyilkolni vágyó tűz, de a bizalmatlan csillogás továbbra is élénken él benne. Nem vetem meg, és nem hibáztatom ezért. Noha öcsém rémtettei jóval túlmutatnak már egy megbántott gyermek dacán és sértettségén, hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy eme viselkedés kiváltásának ki, és milyen sors volt a mozgatórugója. Egy pillanatra lehajtom a fejem, ahogy szemembe vágja legnagyobb sérelmét: gyáva megfutamodásomat Mikael elől, bár ő is nyilván tisztában van vele, hogy az apánk okozta probléma nem egyszerűen volt fekete, vagy fehér. Mikael elérte, hogy szinte babonás tisztelettel viseltessünk iránta. Azokban az időkben, mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyermekek voltunk, az apa tisztelete vitathatatlan, és mindenek felett álló volt. A mi családunkban pedig végképp. A családfő hatalmának senki nem mert ellenszegülni, még akkor sem, mikor már férfikorba léptünk. Niklaus keserű példáján láttuk, hogy milyen sors vár arra, aki mégis megpróbálja. - Nem vagyok öntelt hipokrata, Niklaus, hogy ne ismerjem el, rejlik igazság a szavaid mélyén. Tudom, hogy nem csupán apánk, hanem a testvéreid tettei is el nem múló sebeket ütöttek a szíveden. Nevezheted gyávaságnak, egy részét én sem mondhatnám másképpen. De viselkedésünkben ott rejlett az irántad való aggódás is – teszem hozzá. Mással nem tudtuk volna védeni őt – a magunk oly csekély és szegényes eszköztárával apánk könyörtelenségéhez képest – mint hogy igyekeztünk példamutató gyermekekké és ifjakká válni, bízván abban, hogy akkor apám nem érzi majd szükségét annak, hogy minden alkalommal a nagyon sokszor vétlen öcsémen vezesse le dühét és frusztráltságát. - Bármit is tettem a múltban, bárhogy is fordítottam el a fejem gyáva becstelen módon rólad, a jelenben, évszázadok alatt már bebizonyítottam, hogy képes vagyok vezekelni múltbeli bűneimért. Minden alkalommal kiálltam és harcoltam melletted és az oldaladon Mikael ellen. Többé hát ne kárhoztass engem a fájdalmas múltadért. Úgy hiszem, leróttam a tartozást – biccentek feléje, majd mikor visszafelé fordítja ellenem saját szavaimat, hátat fordítok neki, teszek néhány lépést, és merőn nézem a falon a régi, kőből faragott családi címert, jelképét összetartozásunknak. - Legyen hát – szólok hátra félig vállam felett. – Beavatlak a terveimbe, és többé nem lesz okod feltételezni, hogy nem élvezed bizalmamat. Itt a lehetőség, hogy megmutasd, tudsz nagyobb, és több lenni önmagadnál, akkor is, ha őrültségnek és kevéssé véresnek találod majd az utat, amit kijelöltem számunkra, mint amihez már hozzászoktál – fordulok aztán szembe Niklaussal. – Nem magamért, vagy érted, vagy bármely testvérünkért teszem ezt. Kizárólag Hope és Hayley boldogsága érdekel – mondom őszintén, bár a szívemet az utolsó szavak alatt valami vaskéz szorítja markába. Ha helyreáll a városban a béke, és Hayley elfoglalja az őt megillető helyet farkasai élén, azt jelenti, hogy el fogom veszíteni őt. A kapcsolataim hamvába holt voltát illetően az öcsémnek igaza van, egy valamit kivéve: nem hagyom, hogy Hayley is holtan végezze, mint azok, akik megelőzték őt a korban, és a szívemben. - Segíts hát nekem békét kötni a városban, Niklaus – nézek az említett szemeibe. – Segíts, hogy olyan gyermekkort adhassunk a lányodnak, mint amilyenben neked is részed kellett volna, hogy legyen. Nézd meg, mivé lett New Orleans az utóbbi hónapokban – közelítek ismét az öcsém felé, és széles mozdulattal körbemutatok, mintha a falak nem zárnák el előlünk a kilátást, és egyenes rálátásunk lenne a városra. – A farkasok a mocsárban élnek, holott a te néped is, ugyanúgy, ahogy Hayley-é. A boszorkányok gyűlölik a vámpírokat, mert láttak már elég pusztulást és halált a sajátjaik sorában Marcel ostoba, és idejét múlt törvényei miatt. Mondd csak öcsém, mi hol lennénk, ha nem szorultunk volna már magunk is néhányszor a mágia birtokosainak segítségére? A nővérünk is boszorkány. Éljen hát ő is Marcel jelképes ketrecébe zárva, ahogy a többiek? – kérdezem. – Véget akarok vetni ennek, mindörökkön örökké. De nem akarom, hogy ennek harc, vagy életek elvesztése legyen az ára. Menj hát el a népedhez. Győzd meg őket, hogy felejtsék el a háborút, és cserébe megkapják tőlünk azon jogokat, amiket Marcel és serege elvett tőlük. Az én személyem a garancia arra, hogy nem fogom megszegni a nekik adott szavam. Tárgyalj a farkasokkal, és bízd rám a boszorkányokat. Te vagy az erő, Niklaus, a sziklaszilárd eltökéltség. Én a diplomácia, és az adott szó szentsége. Hiszem, hogy mi ketten elhozatjuk a békét ebbe a városba.
Bátorság kell ahhoz, hogy olyanná váljunk, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak. Azonban én mindig is a gyávák csoportját erősítettem, ahogyan azt Mikael előszeretettel dörzsölte az orrom alá, amikor csak lehetősége volt rá. Be akartam bizonyítani neki, hogy én más vagyok, és nem olyan, mint amilyennek elképzelt, de a végén mégiscsak azzá váltam. Túl gyáva voltam, mert azt gondoltam, és még mindig azt gondolom, hogyha túlságosan is közel engedek magamhoz valakit, az a gyengeség jele. És mint oly sok más dolgot, a gyengeséget ugyanúgy megvetem, mint saját gyávaságom. Szóval, egy önző szörnyeteggé váltam, és megharaptam azoknak kezét, akik kinyúltak felém, hogy kihúzzanak a gödörbe, amibe betaszítottam magam. Elhittem saját hazugságaim arról, hogy nincs szükségem senkire, csak magamra, ezzel fosztva meg magam a dolgoktól, amikre oly soká áhítozok már. Ahelyett, hogy beszéltem volna a szörnyekről a fejemben, abban a reményben, hogy meg tudom őket emészteni, egyben lenyeltem őket és hagytam, hogy kaparják a torkom, de nem érdekelt az égető érzés. Elviseltem. Ez talán az egyetlen dolog, amit gyermekkoromban tanultam, amiért hálás vagyok máig. Kibírni és túlélni. Végül nem támadtam rá, és nem azért mert nem akartam, hisz talán egyik legjobban vágyott tettem az lenne most, hogy teljes erőmmel harcoljak ellene, amíg beismeri, én győztem. Mérhetetlen nagy erő kell, ahhoz, hogy visszatartsam magam, de valami nem enged előrelépni és támadni. Én vagyok az a valami. Látom rajta a meglepettséget, ahogy talán életemben először nem ugrok rögtön a torkának, mikor nézeteltérésünk támad. Azt azonban nem ígérhetem sem neki, sem pedig magamnak, hogy ez legközelebb is így lesz. Vagy akár pár perc múlva. Csönd van, egészen addig, amíg ki nem mondja nevem és közelebb lép. Mintha egy tudatlan gyermek közeledne kinyújtott tenyérrel a fújtató vadhoz. Arra kér hallgassam végig mondanivalóját, de már most úgy érzem, hogy eleget beszélt, és bárcsak elment volna, mikor arra kértem őt, vagy éppen parancsoltam. Így is túl sokat mutattam már meg abból, amit nem szerettem volna, hogy lásson. Sem ő sem pedig ellenségeim. Feltépett egy régi sebet, mely még mindig gennyes attól, hogy nem foglalkoztam vele eléggé. Úgy tettem, mintha nem létezne ez a részem, melyet kiirtott belőlem az apám, aki harcost akart maga mellé. Büszkének kellene lennem magamra, amiért végül azzá váltam, de mást sem érzek csak szégyent. Ezt a szégyent pedig mániákusként temettem holttestek alá az évszázadok alatt. - Bizalmat kérsz tőlem, de te mit tettél, mivel bizonyítottad, hogy megérdemled azt, amiből oly csekély van nekem? Bíztam benned, amikor apánk kutyának nézve engem, belém rúgott, és te elfordítottad a fejed. Nem ok nélkül osztogatom szűkmarkúan. Ha viszont most úgy érzed, hogy megérdemled, akkor ennek kölcsönösnek kell lennie - fakadok ki, és ezzel el is szakítom magam érintésétől. Mintha tüzed vasat érintettek volna bőrömhöz, úgy ugrok el tőle. Nem a fájdalom miatt, hiszen a legnagyobb gyengédség tükröződött szeméből és kezéből egyaránt, de épp ez az, ami bántóan hat rám. Félek, hogyha hagyom most hagyom magam, akkor később is így lesz. Elemi erővel hat rám minden szava. Pontosan tudom, miről beszél, hisz nem olyan példaképet akarok Hope-nak, mint ami nekem volt. Egyszer már megpróbáltam apja lennie egy elveszett gyermeknek, de kíméletlenül ellenem fordult. Marcellus, az eltékozolt fiú, akit mondhatni jobban szerettem a saját véremnél is, mert magamat láttam benne. És ez volt a hiba, amit elkövettem, mert ő nem én voltam, és sosem lesz. Ebből a hibámból tanulva pedig, nem fogom magam ily módon rákényszeríteni a lányomra. A változás azonban nem percek leforgása alatt következik be, ahogy a dühös hullámok sem tudnak olyan szépen alakítani valamit, mint a lassú víz. - Nem fogom a szőnyeg alá söpörni múltbéli bűneimet a lányom előtt, mert a múltam is épp annyira a részem, mint ő a jövőm - és bármennyire is megrémiszt, hogy már nem magamat látom egyedül a jövőmben, de mintha sokkal szebb is lenn így a kép, melyet magam előtt látok. - Vonj be a terveidbe, ami a családunkat érinti, és megkapod a vágyott bizalmam. Bárhogy is érzed ezt most, a szeretetem már a tiéd. De hagyj ki még egyszer, és gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne láthasd azokat, akiket mindketten annyira szeretünk - húztam ki magam, ahogy egy könnycsepp futott le arcomon. Nem hangzott fenyegetésnek, mert több volt annál. Néma eskü. - Szóval, bátyám... mit javasolsz, mi legyen a következő lépésünk? - mindig is úgy tekintettem rá, mint egy tanácsadóra, akinek tanácsait csak a legszorultabb helyzetben tudom elfogadni. De mi lenne ez most, ha nem a legszorosabb.
Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a gödör alján. Niklaus viselkedése azonban rácáfol arra, hogy látná a valóságot maga körül. Úgy viselkedik, mint az az ember, aki még akkor is azt kiabálja, hogy a mély kút biztonságos, mikor belezuhanva már a vizében fuldoklik. Mintha ő és én a világ két átellenes végében állnánk, és onnan szemlélnék teljesen más perspektívából a világot. Az ő világában nincs más, csak vér, pusztulás, és a sötét halál, ami átveszi mindenek felett a korlátlan hatalmát. Szinte érzem a levegőben, hogyan áramlik felém gyilkolni kész dühe, és bosszúja, és minden izmomat megfeszítve állok készen a támadására. A hibridsárgán megvillanó szemei minden szónál egyértelműbben jelzik felém, hogy készüljek fel arra, amit már néhányszor volt alkalmam megtapasztalni közös történetünk folyamán: a farkasharapásnak köszönhető kínkeserves napok krónikájára. Nem félek a fájdalomtól, de tudom, hogy a legelső pillanatban kihasználná a - finoman fogalmazva - cselekvésre képtelen állapotomat ahhoz, hogy csírájában fojtsa, és pusztítsa el minden lehetőségemet annak a sajátságos békének a megteremtésére, amin már jó ideje fáradozom. A minket körbevevő erkölcsi ámokfutást érzem a legnagyobb problémának, mert amíg nem lehet megbízni egymásban, vagy tisztességesen, nyíltan egymás szemébe nézni, amíg nem lehet még csak kísérletet se tenni a konfliktusok rendezésére, addig úgysem lesz semmiből semmi. Legnagyobb meglepetésemre szeméből kialszik a gyilkos tűz, de a megbántottság és sértettség dacossága nem. Kissé ellazítom az izmaimat, de csak akkor állok újra egyenesen, mikor látom tartásán, hogy esze ágában sincs már a közelharc. A sebek, amiket egymásnak adnánk, sosem lennének olyan gyötrelmesek, mint azok, amiket most szavakkal ütöttem a lelkén. Szemeimet egy pillanatra sem véve le róla úgy méregetem az öcsémet, mintha most látnám őt először életem folyamán, és meglehet, nem túlzok, ha azt mondom: ez a teljes igazság. Valami hirtelen, ki tudja honnan feltámadt lelkifurdalással hallgatom szavait, és nézem tekintetét, ami most látványosan kerüli az enyémet, mintha csak el akarná kerülni, hogy pszichéjének legmélyére lássak. - Niklaus - mondom halkan, és - vállalva a következményét, bármi is légyen majd az - lassan közeledni kezdek felé, egészen addig, míg ismét előtte nem állok, de ezúttal már ugyanúgy az események utáni csendesség szolgálatában, ahogy ő maga is. - Hallgass rám, öcsém - emelem fel a kezem, és finoman vállára rakom. - Gyűlölj, vess meg, ha örömöd leled benne, de hagyd hogy elmondjam, amit szeretnék. Utána ha jónak látod, tedd meg azt velem, amit az előbb akartál, elviselem. Nem fog mit sem változtatni azon, hogy a testvérem vagy, és minden tetted dacára, amit elkövettél valaha, és aminek részese, vagy kirobbantója voltál, a szeretetet, amit gyerekkoromban éreztem irántad, a mostani énem is táplálja. Nem múlik el, nem törlődhet ki, bennem él, mert közös vér hordozói vagyunk. És mint a bátyád mondom neked: soha nem akarnám elvenni tőled Hope szeretetét. Minden gyermeknek szüksége van az apjára, egy példaképre, akit imádhat, és aki megadja neki a család szentségének és sérthetetlenségének bizalmát. Bár megtapasztalhattad volna te magad is ezt, bár úgy bánt volna veled apánk, hogy ne korbácsolta volna minden szavával, vagy tettével véresre a lelkedet. Tudom, mi mozgat téged, még ha nem is hiszel a szavaimnak. Nem én gyötörlek téged, hanem valami más. Nem bírod elviselni, ha rést ütnek a falon, amelyet gondosan magad köré vontál. Még ezer év után sem gyógyult be a seb a lelkeden, és most félsz megnyitni a szívedet, félsz, hogy újra megbántanak. Csak akkor múlik el, ha újra bízol. Hát bízz meg bennem, Niklaus - érintem meg finoman nyakát, visszahozva ezzel a régmúlt gyerekkor mozdulatát. Így vigasztaltam meg, és öntöttem erőt belé azokban az években, mikor gyáva módon hátat fordítottam neki, és engedtem, hogy apám állatként bánjon vele egy olyan bűnért, megszületésének körülményeiért, amiről nem tehetett. - Nem fogok hazudni neked. Bármit is tégy, Hope így is, úgy is hallani fog rémtörténeteket rólad. A múltat, ami ezer év alatt történt, sem eltörölni, sem eltitkolni nem tudod majd. De van valami, amit tehetsz, öcsém. Megadhatod neki azt az életet, ami neked nem jutott osztályrészedül. Próbáld ki a szíved, hagyd, hogy szeressék, és tanítsd meg, hogy szeresse, ha szeretik, hogy elfogadja azt, amit kap, és még véletlenül se támadjon, ha valaki szebbé akarja tenni az életét. Segíts nekem megteremteni a városban a békét, hogy büszkén, és felszegett fejjel állhass Hope elé, és elmondhasd neki: minden hibád ellenére képes voltál rá, hogy őt helyezd előtérbe önmagad helyett. A város a háború szélén áll, és nekünk nincs más fegyverünk, mint az egymásba vetett bizalom. De a bizalom nem kérésre vagy ígéretre fogan. Ahhoz tettekkel kell bizonyítani.
A vágyakozás, a sóvárgás, mely betölti egész lényünket, az, ami elpusztít belülről és egyben az, ami miatt még mindig lélegzünk. Hisz mindenkinek kellenek célok, amikért eltökélten harcol és még a legrosszabba helyzetben is végig tudja csinálni, mert van valamiért. Ezt a célt kerestem én egész létezésem során, mely körbe ölel több, mint ezer évet. Már a feladás peremén álltam és készen voltam, hogy átadjam magam a késztetésnek és leugorjak a szakadékba, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Bele egyenesen a szurokfekete ködbe, mely örökre elnyelt volna, és ki tudja, hogy lett-e volna valaki annak a szakadéknak az alján, aki elkapjon, mielőtt az aljára értem volna. Egy lépést talán visszaléptem, de a szakadék sosem fog eltűnni, ahogy én azt szeretném. Ahogy pedig Elijah egyre jobban belemerül prédikációjába, annál jobban érzem, hogy legszívesebben a falhoz csapnám. Ő maga sem tudja, hogy miről beszél, hisz mikor volt nekünk valaha is szerető családunk? Drága szüleink szeretete gyűlöletté változott abban a pillanatban, ahogy vért kezdtünk ontani önnön hibájuk miatt. Aztán pedig évszázados menekülés vette kezdetét, én pedig megtettem mindent, hogy apánk haragja ne érhesse el őket, ahogy engem kísértett. Meglehet, többet tud a szeretetről, mint én, de ha szeretetről, mint szimbolikus jelről az életben, de mi az, ha nem tiszta szeretet, amit a lányom iránt érzek? - Ha azt gondolod, hogy élvezem, miszerint folyton az áskálódásaitok miatt kelljen aggódnom, akkor nagyot tévedsz. De mindig bebizonyítjátok, hogy kár volt belétek vetnem azt a kevés bizalmat, amit még hagytatok bennem. Közben pedig a családról prédikálsz nekem, de te magad sem tudod milyen az. Egyikünk sem tudja. Rebekah mindig visszatér, amint elmúlik a fellángolása, és ezt te is nagyon jól tudod. Kol gyűlölete pedig nem más, mint gyermeteg feltűnési viszketegség. Finn halála ugyan tény, hogy cseppet sem érintett meg, de nem mintha ti mély gyászba borultatok volna - haragom hangomon is hallatszik, ahogy egyre hangosabban artikulálok. Elegem van, hogy mindenért engem okolnak, mintha én hordoznám családunk minden egyes démonát egyedül. Álszentekkel vagyok körülvéve, nem csoda hát, hogy ilyen könnyen ki lehet forgatni a nyugtomból. Még hogy ő nem tart engem méltónak, hogy részt vegye saját gyermekem életében, ahogyan azt kellene. Megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint Mikael, hogy még a közelébe sem fogok érni annak, amit ő tett velem. De nem szándékozom elhagyni Hope-ot, mert pontosan tudom milyen az, ha nincs egy rendes apafigura egy gyermek életében. Ha pedig elijah azt hiszi, hogy visszatarthat, csak azért mert az ő morálja pont úgy gondolja, hát igen nagyot téved. Ez pedig csak még jobban tüzeli a bennem rejlő mérget. Így esik hát, hogy Elijah nagyot puffan a falnak, amellyel talán egy egyszerű törékeny ember már fel sem kelt volna, de egy Eredeti vámpírnak meg sem kottyan. Nem egyszer volt már rá példa, hogy különböző szúró fegyverek kerültek testébe általam, olyanok is amik nem tudtak ártani, és olyanok, melyek véget vethettek volna életének. Legősibb fegyveremet azonban mégis saját magam termelem, a vérfarkas mérgem, mely halálosabb minden tőrnél. És ahogy megvillannak Elijah vámpírszemei, melyet már oly régóta láttam, eszembe jut, vajon mit tenne, ha teljesen rám lenne utalva. Testem tükörként követi az övét, ugyanolyan támadóállásba állok, ahogy ő tette. Ezzel pedig tisztán kimutatja, hogy nm tervezi, hogy az okos dolgot tegye és elsétáljon, most, amikor még megvolt az esélye. A bensőmből felszakadó éles morgással egyetemben teszek felé pár lépést, miközben fenyegetően méregetem. Sosem támad ő először, de mintha direkt próbálna felhúzni, hogy én legyek az, aki a rossz és akinek kezéhez vér tapad. Mintha csak erre lennék jó. Hirtelen állok meg, sárga szemeim pedig lassan tűnnek el, és változnak vissza eredetivé, - Nem - jelentem ki határozottan. - Nem fogok azzá a szörnnyé válni, aminek ti mind hisztek engem. Nem fogok okot adni nektek, hogy rémtörténeteket meséljetek a lányomnak az apjáról. De, esküszöm neked, Elijah, ha csak egy pillanatra is közénk mersz állni, nem foglak kímélni - senkit nem fogok, ami azt illeti. Legyen az családtag vagy ellenség, aki megakadályozza, hogy az apja lehessek, velem kell szembeállnia. És ugyan kezeim a dühtől szorulnak marokba, és alig láthatóan remegnek meg a visszafojtottságtól, nem én leszek az, aki miatt úgy döntenek, hogy nem vagyok megfelelő.
Kezdőlap
|| 
|| 
||