Elképzelni sem tudtam, hogy egyesek miként képesek úgy aludni, mintha fejbe csapták volna őket és minimum kómába estek volna. Néha irigyeltem azokat, akik versenyre kelhettek volna a babákkal. Én már évek óta, sőt, igazából gyermekkorom óta nem éreztem úgy, hogy kialudtam magam, pedig soha nem voltam fáradt, amikor felébredtem. Egyszer-kétszer már eszembe jutott, hogy lehet, egyszer majd oldalra dőlök és valakinek újra kell majd élesztenie, aztán rájöttem, hogy ha közhelyesen is hangzik, de eléggé megedzett már az élet ahhoz, hogy ne rogyjanak össze a lábaim egyetlen pillanat alatt.
- Persze, persze, csak napfelkeltekor jöttem ki. – Bólogattam helyeslően, de még a füllentésemet jelző mosolyom sem volt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy rájöjjön, hazudok. Tudta ő magától is. Duncan úgy ismert, mint a rossz pénzt, az arcom nüánsznyi rezdüléséből is meg tudná állapítani, hogy nem mondok igazat. Vica versa, nekem sem volt szükséges sokat gondolkoznom azon, vajon mi járhatott a fejében. Nem helyeselte, hogy megint hajlani baglyot játszok, ahogy én sem voltam odáig azért, ha ő munkával töltötte az éjszakát. Mégis elfogadtuk a másik diliflepnijét, ez volt a legkevesebb.
- Akkor rád is rád férne egy jó nagy csésze kávé. És egy elbeszélgetés Simon-nal. Úgy egyeztünk bele abba, hogy idejövünk, hogy kapunk egy kis szabadidőt. – Simon teljesen más fogalomrendszer szerint élt és dolgozott, mint a legtöbb, viszonylag normális ember… nem mintha a mi életstílusunkat bármilyen viszonylatban normálisnak lehetett volna nevezni. Mégis, amit a főnökünk néha elvárt tőlünk, túllőtt a mi általunk, legalábbis az általam felállított normális jelzőn. Amikor betelik a pohár, megkeresem, kikiabálom magamból a felgyülemlett feszültséget, aztán kisétálok az ajtón és mintha semmi sem történ volna, megnyugszom… és újfent rádöbbenek, hogy az átlagos élet nem lenne nekem való. Megölne az unalom. Inkább egy vámpír harapja át a nyakam, mint a megszokás fonjon hurkot köré. – Tényleg nem jutottál még semmire? – Nem mintha jogom lett volna kérdőre vonni, a hangsúlyom sem arról árulkodott, hogy ezt szerettem volna tenni. Csupán ismertem Duncan-t annyira, hogy tudjam, őt is zavarja, ha záros határidőn belül nem jut eredményre. Ha ő feszült lesz, én is azzá válok és akkor nem fogok tudni a saját ki ügyemre koncentrálni. És ha már itt tartunk, ismét sóhajtottam egyet.
- Ez a születési anyakönyvi kivonatom és a kórházban kitöltött papírjaim. – Pillantottam a vállam felett a még mindig álmosan pislogó Duncan-re. Ez biztosan felébreszti majd. – Elég sokáig tartott megszerezni, személyiségi jogok és minden… - Mély levegőt vettem. Hosszú ideje kutattam már a származásom után, most jutottam el arra a pontra, ahonnan nem lesz visszaút. – Azt hiszem, most megtaláltam a biológiai szüleimet és az… ikertestvéremet. – Én magam is alig hittem el, hogy ennek szemernyi esélye is lehet, de jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy sokkal több kérdésen kell elkezdenem gondolkozni, mint eddig.

Miért is gondoltam, hogy nesztelenül kisomfordálhatok a szobából anélkül, hogy felébreszteném? Sajnos vagy nem, mindkettőnkbe belénk nevelték, hogy a legapróbb zajra is felébredjünk, engem személy szerint 17 éves korom óta edzettek, tizenegy év pedig éppen elég ahhoz, hogy az embernek berögződjenek a szokásai, sőt, akár meg is unja azokat. Én sem szerettem, hogy alig tudtam végigaludni egy éjszakát és betegesnek éreztem, hogy az egyik szemem szinte mindig nyitva volt és a füleim is hegyeződtek, nehogy addig történjen valami körülöttem, míg én pihenni szerettem volna. Ha az ember lánya szörnyetegek között végzi a második szocializációját, megtanulja, hogyan ne tudja elengedni magát. Nem is tudom, mi kellene ahhoz, hogy este kilenctől legalább másnap reggel hatig húzzam a lóbőrt. Minimum két doboz altató és mindenféle meditációs technika, ami csak létezik ezen a bolygón.
-Mióta vagyok ébren? Úgy másfél bögre kávé óta. – Meglötyögtettem a csészében maradt folyadékot, ami már kezdett kihűlni és így elég pocsék íze lett, de igazából teljesen mindegy volt. Az volt a lényeg, hogy hasson, semmi más. – Engem is idegesített a napfény, úgyhogy inkább kijöttem, mint az ágyban hánykolódjak. – Megmasszíroztam a halántékomat. A számítógép erős, természetellenes vibrálása kezdte beleállítani a fájdalmat a fejembe, rájöttem, hogy nem lett volna szabad hajnalok hajnalán túlterhelni az agyam. Ráértem volna a nappal elkövetkezendő tizennyolc órájában gyötörni magam azzal, amivel tegnap is, csakhogy mindent azonnal és minél részletesebben tudni akartam. Ez az állandó rohanás és kapkodás volt az én legnagyobb bajom.
- Pedig Simon nincs is itt, hogy figyelmeztessen. – Halványan elmosolyodtam. Mostanában már nekem is nagyokat kellett nyelnem, amikor közösen indultunk útnak és a főnök mindenáron szerette volna megmondani, hogy ki és mit csináljon, mikor keljen, egyen, igyon, lőjön. Ennyi idő után azt hittem, hogy képesek vagyunk a nagyjából önálló döntéshozatalra, de Simon hajlamos volt rácáfolni erre. – És mivel tegnap egész nap a könyvtárban ülnél, vissza kellene feküdnöd. Jár nekünk ez a pár nap viszonylagos szabadság. – Megfogadtam, hogy a héten senki és semmi nem húzhatja át a számításaimat, nem érdekel, ha felég a város, akkor is a saját ügyeimmel fogok foglalkozni és nem fogok ugrani az apokalipszis hírére sem. Természetesen az ilyesfajta felelőtlenség nem volt rám jellemző, de reménykedtem abban, hogyha rám jönne az ötperc és haszontalannak érezném magam, akkor majd Duncan felráz a letargiából.
- Vedd fel a szemüveged, mielőtt leskelődni kezdenél. – A nélkül olyan volt, mint egy vakhangya, de persze ahhoz éppen elég jól látott, hogy kiszúrja, mivel foglalatoskodom. Halk sóhajt hallattam és hanyagul megvontam a vállam, mintha semmi komolyról nem lenne szó, pedig jelenleg életem egyik legkomolyabb kutatómunkáját végeztem még akkor is, ha nem úgy néztem ki. – Ezek csak… az én jelentéseim. Vagyis pontosabban a legelső, amit a születésemkor írtak. – Én utáltam a legjobban, ha valakiből harapófogóval kellett kihúzni valamit, erre most én passzíváltattam a beszélőkémet. Csak hát… fogalmam sem volt, hogy kezdjek bee a mesémbe.

A nap első sugaraival ismét ébredtem és képtelen voltam visszaaludni. Az éjjeliszekrényen kattogó óra hajnali fél ötöt mutatott és annyira idegesített, hogy ha nem járt volna zajjal a törés-zúzás, akkor ripityára törtem volna az apró szerkezetet. Egész éjszaka forgolódtam, amikor reménykedtem abban, hogy végre álom jön a szememre, az izmaim megremegtek, mintha arra figyelmeztettek volna, hogy ébren kell maradnom. De miért? Csak az agyam kattogott, semmi értelme nem volt annak, hogy a szemeim nyitva legyenek, mindössze annak lett volna nagyobb az esélye, hogy felébresztem a mellettem alvó Duncan-t. Irigykedtek rá, amiért szinte meg sem mozdult az éjjel, én viszont értelmetlenül virrasztottam, amiből annyira elegem lett, hogy körülbelül fél óra pihenés után inkább kimásztam az ágyból és próbáltam eldönteni, mihez kezdjek magammal. Volt egy sejtésem arról, hogy pontosan mi nyugtalanított, de mivel még én magam sem tudtam hová tenni a történést, úgy döntöttem, inkább a tudatom legmélyére ásom… mint látszik, nem sikerült és nem is értettem, hogy lehettem annyira ostoba, hogy figyelmen hagyhatom a tényt, miszerint van egy testvérem. Egy ikrem, akit soha nem láttam, nem hallottam róla és tegnap délutánig a létezéséről sem tudtam.
Szükségem volt egy kávéra, vagyis inkább kettőre. Meggyőződésem volt, hogy képes vagyok elővenni a nesztelenül közlekedő énemet, hogy ne verjem fel az egész kastélyt vagy legalábbis a szárnyat, ezért a hálószobák részlegéből a társalgóba űztem magam, ahol elhúztam a sötétítőt és a Nap tompa, narancssárga fénye megvilágította az ódon helyiséget. Nem is volt ennél szebb időszak. Csend, nyugalom és a hatalmas üvegablakok tökéletes kilátást nyújtottak a fényárban pompázó erdőre. Elégedetten, kissé még kótyagosan kortyoltam bele a frissen főzött kávéba, aminek keserű íze rögvest kipattintotta a szemeimet. Tudtam én, hogy ez kell nekem. Plusz egy pokróc a hátamra és a laptopom, amit felnyithatok és egy mély lélegzetvétel után belevethetem magam a keresgélésbe. Ismertem magam, nem fog nyugodni hagyni a testvérem kiléte és az, hogy talán könnyűszerrel szerezhetnék róla információkat, bármit kideríthetnék róla, ha szerettem volna. És igenis, egy részem mindennél jobban szerette volna megismerni azt a személyt, akivel egy időpontban születtem, akit megtartottak a biológiai szüleink és akivel huszonnyolc év alatt bármi történhetett. Egyetlen bökkenő volt: csupán én voltam meggyőződve arról, hogy ő a testvérem. Megkaparintottam az örökbefogadási papírjaimat, amelyeknek elvileg titkosnak kellettek volna lenniük és amik tartalmazták, igazából hol és mikor születtem. Előttem két perccel született egy fiúgyermek is a virginiai kisváros kórházában, aznap más gyereknek nem adtak életet, tehát… nem létezik, hogy véletlen egybeesés legyen az ő és az én születésem.
Gondolataimból lassú, halk léptek rángattak ki. A nyakamat tettem volna arra, hogy Duncan a látogatóm, akit tegnap nem avattam be az agymenésembe, mert… mit is mondhattam volna? Így is örülhettem, hogy eltölti velem ezt a pár napot a kastélyban, csak hát, ha nem mondom el valakinek, mi jár a fejemben, fel fogok robbanni. Rövid időn belül.
- Felébresztettelek? – Tettem fel a teljesen felesleges kérdést, hátra sem fordulva, inkább ittam még egy kortyot a kávémból.