Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 25, 2017 2:57 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ő maga is tökéletesen jól tudja, hogy mennyire nehéz egy gyereket elveszíteni. De azt már nem tettem hozzá, hogy miért döntöttem a saját életemnél, hogy miért hagytam, hogy meghaljon a gyermek. Egyrészt én magam is gyerek voltam. Nem csak fejben, hanem testileg is. Nem szerelem gyümölcse nemzette a kis lelket, hanem valami szörnyű, ami ellen nem tudtam tenni semmit. Másrészt pedig gyerek voltam, aki még saját magára sem tudott ügyelni, nem hogy még egy másik életre, akit ő hozott a világra. És különben is, a gyermek később mindenhogyan meghalt volna, hiszen holtan nem tudtam volna rá ügyelni. Ez épp olyan, mint a medve mama. Ha nincs élelem, a saját gyerekeit eszi meg, hogy életben maradjon. Ha ő maga meghal, akkor a gyerekei is vele vesznek. Ha viszont a medve felemészti őket, erőt kap, és később képes lesz arra, hogy új bocsokat hozzon a világra. Ez az állatvilág ugyan, de hasonlóképpen voltam én is. Mindketten meghaltunk volna, ha ő mellette döntök. És különben is... gyerek voltam.
Nem akartam neki részletezni, hogy mi történt azt követően, hogy ő tőle elválasztottak. Akik elválasztottak tőle, nem törődtek azzal, hogy én velem mi lesz. Kidobtak mint egy szemetet. Engem az utca nevelt fel, de még is itt vagyok, és élek. S bár gyengének lát, de nagyon is téved. Ha kell, mindenkin átgázolok minden szívfájdalom nélkül. Neki a töröttet mutatom, mert... ő valóban az anyám. Ő hozott a világra, és mikor szembesültem vele, nehezemre esett visszafogni magamat az érzelmek téren. Kihozott belőlem egy olyan dolgot a puszta megjelenésével, ami a földre terített engem. Ezzel csak azt értem el nála, hogy gyengének lát, és megtörten, de... valamelyest ez így is van. Annyi minden rossz ért, hogy lelkem teherbírását már meghaladta. Nem érzek semmit.
Biccentettem, hogy nyugodtan öntsön az italból. Soha nem tagadtam meg az alkoholt magamtól, éltem már eléggé 'veszélyesen', de élveztem azt a rossz életet. Az óta persze felnőttem, és jobban vágyom egy saját családra, mintsem arra, hogy másokat leigázzak mint ahogy régen tettem a magam érdekét szolgálva.
- Ez meg milyen kérdés? - nevetem el magamat jókedvűen, miközben a poharat mozgatva keverem össze az italt, néha beleszagolgatva. Nevetésemben nem volt semmiféle örömnek a látszata, még ha annak is tűnt. Nem voltam boldog, amit jól látott. Megtaláltam őt, de annyira üres bennem minden...
- Megviselt ez a pár évszázad. Ronccsá tett, ami talán látható is. Az életem olyan volt, mintha drog hatása alatt lettem volna. Élveztem, de belül szétszedett a kín és a fájdalom, a pokolban éltem a vidámság mellett. - Beleittam az italba lassan ekkor, s ízlelgettem az ízt. Édeskésnek nevezhető, még is marta a torkomat.
- Talán másként lett volna, ha te neveltél fel volna. Nem tudom, hogy te itt mit csinálsz, és, hogy te valójában milyen vagy, hiszen... hiába, de nem ismerlek. - Ejtem ki megakadva a csúf igazságot, még is könnyedén. - Nem tudom, hogy miként viselkedsz másokkal. De velem egészen gyengéd vagy. Gyerekként ha ehhez szoktam volna, lehet nem lennék ez. Egy roncs. - Teszem le az üres poharat az asztalra, amikor is mély levegőt veszek magamhoz, s feszülten fújom ki azt nemsokára utána. - De eljöttem, hogy példát vehessek rólad. Hogy megvédjelek, hogy feláldozzam magam. Az a baj, hogy nincs senkim, akit szeretni tudnék. És érzem, hogy valami nyom belül... ami kiakar törni, de nincs, akinek ezt adhatnám. - helyezem egyik tenyeremet mellkasomra, pont oda, ahol a szívem dobog fájdalmasan. - Ezért sem fogok innét elmenni. Ha még is, akkor hamar visszatérek. És nem fog érdekelni, hogy ha nem hagyják, hogy itt legyek. Akkor rángathatnak ki, ha megölnek. - Hangomon hallatszik, hogy korántsem szórakozom, és nagyon is komolyan mondom azt amit mondok. A halál számomra már nem új. Nekem az csak megváltás lenne, örök béke.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 12, 2017 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra

Egyszerre örültem annak, hogy a tervem sikerrel járt és rám talált, de az anyai ösztönök még mindig éltek bennem, amivel védeni szeretném őt. Ő talán nem ezt gondolja, de úgyse változtathatom meg azt, amit gondol, vagy legalábbis nem egy másodperc alatt, vagy pillantás keretében. Nem ismert, ahogyan én se, de ez mit sem változtatott azon, hogy én tudtam róla jó pár dolgot, hiszen figyelemmel kísértem régebb óta már a lépéseit, az életét és ha nem is a közvetlen közelében, de távolról sokszor vigyáztam rá, ahogyan most is tenni akarok. Nem hagyhatom neki azt, hogy tovább kelljen szenvednie, vagy éppen a sötétségben kelljen élnie. Pontosan tudom, hogy milyen érzés itt élni, látni azt, ahogyan a cselszövések apró hajtásaiból végül mérgező indák lesznek, vagy milyen az, amikor eső helyett inkább piros lé, a vér mossa az utcaköveket. Sok mindent láttam már, borzalmat és annál kevesebb jót, de ennek ellenére is tudom, hogy élet még képes lenne meglepni olyan kegyetlenséggel, amiről talán álmodni se merünk.
Csak egy aprót bólintottam, amikor megszólalt. Nem örültem annak, hogy ennyi megtörtnek láttam őt. Titkon mindig is reménykedtem abban, hogy erős lett, mint amennyire talán én is az vagyok. Én se örültem annak, hogy itt ragadtam, ahogyan annak se, amik itt történnek, de vagy megerősödünk, vagy elbukunk, ami pedig a legrosszabb, hogy áltatjuk magunkat, hogy erősek vagyunk, miközben valójában nem igazán. Sokkal inkább megtörtek. Onnan a kivezető út a legnehezebb. – Az életiskolája sose lesz könnyebb, mindenkit próbára tesz, de ha nem így lenne, akkor a jónak már nem is tudnánk örülni, se becsülni. – emeltem rá a pillantásomat, majd neki dőltem a helységben található asztalnak a szoba egyik végében. A karimat könnyedén ejtettem magam mellé, hogy megtámaszkodjak és úgy néztem a lányomat, azt, akit túl korán elvettek tőlem és nem védhettem meg az élet kegyetlenségeinek áradatától.
Nem vágok a szavába, csak fürkészem őt, majd egy apró sóhaj szakad fel mélyről jövően eleinte.
- Valóban sikerült volna túllépned rajta? Egy gyermek elvesztését sose lehet örökre bezárni, se semmisnek tekinteni, de ezt szerintem te is tudod. – azt inkább megtartottam magamnak, hogy lehet nem volt a régi kor se egyszerű, de valahogy sose gondoltam azt, hogy ennyire könnyedén lehetne választani a saját és ártalmatlan gyermek élete között. Vagy lehet, hogy csak másabb vagyok, hiszen képtelen lennék arra, hogy a saját életemet mentsem és a sajátvéremet feláldozzam azért, hogy én élhessek.
- Halál nem ennyire egyszerű, Nidhy. – hangom túlzottan komolyan csendült és még a fejemet is picit megráztam. – A halál örökké velünk jár, a kezünket fogja, néha a lépteink nyomában sétál és figyel, de sose akkor jön el, amikor szeretnénk. – érezhette, hogy nem viccelek és tudom miről beszélek. – Miért érzem úgy, hogy élsz, de valójában nem? – kérdőn néztem rá, majd pedig közben az italokhoz sétáltam. Ha kért, akkor töltöttem neki is, ha nem, akkor csak magamnak töltöttem és miközben vártam a válaszát, vagy éppen hallgattam őt, addig lassan kortyoltam az italból.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 06, 2016 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra
A hideg zuhanynál is váratlanabbul ért mindaz, amit közölt velem. Megtaláltam ennyi idő után, és most pedig arra akar kényszeríteni, hogy menjek el és éljem az életemet? Valóban meglátszik, hogy soha nem volt velem, még ha meg sem tehette azt. Lehet, hogy ha nem ide lenne láncolva, akkor sem foglalkozott volna velem. Ki tudja? Még is tudom, hogy azt akarta, hogy megtaláljam, mert ha nem így lett volna, akkor nem rejtett el volna nyomokat a világ különböző pontjaira nekem. Talán arra vár, hogy kiszabadítsam innen? Ha kell, a földdel teszem egyenlővé ezt a helyet, kerüljék bármibe. Annyi mindenen mentem már keresztül, láttam a társaimat meghalni, láttam végzetet és fájdalmakat, reménytelen álmokat. Ugyanakkor egyszer megláttam egy gyermek szemében az örömöt, az érintetlenséget. Gyönyörű volt szemeiben elveszni, mintha átadná mindazt a gyermeki tulajdonságot miben élt. A gyermek az enyém volt, de nem sokáig lehetett velem. A hibámból adódóan elveszítettem őt, de szerencsére még csak pár hónapos korában. Kevésbé fájt az elvesztése még akkor, mintha évek múltával veszítettem volna el.
Szóval... megéltem már majdnem mindent. Kipróbáltam mindent, és ennyi élet után azt mondom, hogy nincs hátrálás. Egyszerűen csak előre, ha kell belerohanok még a nagy semmibe is.
Mikor feltette kérdését az életemről illetően, egyszerűen csak elmosolyodtam; de nem azért, mert boldog voltam. Megtört vagyok, egyszerűen csak a férjem tartott egész idáig életben. Ha ő nem lenne, talán már fel is adtam volna mindent. De most miatta nem tehetem meg, hiszen ha én nem leszek neki, egyedül maradna. Lysander beleőrülne újra a magányba. Ahogy én is.
- Fájdalmas. - Továbbra is tartom a mosolyt az arcomon, s bátran fordítom utána felé a tekintetemet. Sejthette, hogy nem tündérmesében éltem, de még gyerekkoromban sem. Amikor elválasztottak tőle, egyszerűen engem kitettek az utcára, egy kislányt, aki nem futhatott sehova. Mennyiszer menekültem én férfiak s rablók elől. De ha a jó oldalát nézem, megtanultam megvédeni magam. Erősebb lettem, mint bárki más. Hálás is lehetnék, amiért egyedül maradtam, hiszen ha az oldalamon lett volna mindig valaki, valószínű már nem élnék.
- Még egész fiatal koromban világra hoztam egy gyermeket. De abban a korban számolni kellett azzal, hogy vagy én halok meg, vagy a kisded. Csak pár hónapos volt. - Kezdem meg a legelső olyan élményemet, ami széttépte a lelkemet már akkor. - Sokáig tartott, míg egészen magamhoz tértem utána. Szerettem volna valakibe kapaszkodni, mert úgy éreztem elgyengültem. Imádkoztam, hogy megtaláljalak, s lám, rábukkantam az elrejtett jeleidre. - Fürkészem őt, ám már rég óta leapadt a mosoly arcomról. Nem szoktam a múltamról beszélni senkinek. Rólam csak a férjem tud mindent, de mondhatom úgy is, hogy még ő sem eleget. - Közben a világot bejártam. Volt, amikor érzelmek nélkül róttam a tereket, amikor minden társamat elveszítettem. Csak a halál kísért engem idáig. Talán még most is itt van velem. - Szinte úgy beszéltem róla, mintha egy létező hús-vér személy lenne az a Halál. Talán így is van. Egy átok, ami még végleges nyugovóm után sem fog eltávozni mellőlem.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 04, 2016 10:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Talán sose kellett volna hagynom azt, hogy megtalálja a darabkákat, meg kellett volna semmisítenem, amíg lehetségese volt. Neki jobb élet jár, mint ami nekem megadatott. Neki sose szabadna a sötétségben élnie. A látványos háborúk és napfényes utcák mögött megbúvó rossz és kegyetlenség utcakövein sétálnia. Sok vér borította már ezt a várost, de talán a legtöbb mégis ebben a negyedben történt. Itt nincsen erkölcs, itt csak hatalom és önös érdekek vannak, de mi mégis itt vagyunk. Heten, mint a gonoszak, vagy a törpék az évtizedek óta népszerű mesében, vagy mint a sárkányok. Egy-egy fajt képviselünk, még se vagyunk képesek összefogni és megállítani azt, ami itt zajlik. Nem élhetünk, míg egyikünk halott, de mégis a hatalom sokszor a menekülés elé keveredik egyeseknél. Együtt szenvedünk, az átkok mindenkit utolértek. Nincs menekvés és talán sose lesz. S most már ő is itt van, ennek a gondolatnak köszönhetően pedig ismét csak összeszorult a szívem.
Amikor nem lökött el és hagyta, hogy kicsit a karjaimba zárjam, akkor egy apró mosoly szökött az arcomra. Jó érzés volt újra a karjaim között tartani. Még mindig emlékszem arra, hogy milyen aprócska volt, most pedig… kész nő lett belőle és ez ellen semmit se tehetek. Felnőtt nélkülem, abban pedig csak reménykedni tudok, hogy jó élete volt és szerették ők azok, akiknek a gondjaira bízták az elrablóim, a gyilkosaim.
Mindig is ügyeltem arra, hogy a testem nagyja el legyen a fedve a sok-sok égett jel miatt. Ősök igéi, jelei, mik a testemet borították az elmúlt évszázadok alatt, amikor szabadulni akartam, megtalálni őt, de végül újra és újra vissza kellett térnem. Egyszerűen nem volt menekvés, pedig szerettem volna elfutni, porig rombolni ezt a helyet.
Nem értettem, hogy hirtelen mi lelte őt, de amikor megláttam, hogy a felcsúszott felsőmnek köszönhetően a kezemen lévő tetoválásoknak tűnő jeleket nézi, akkor sietve húztam rá vissza a felsőmet és csak megráztam a fejemet. Neki nem volt miért aggódnia. Őt nem kötötte ide semmi se, míg engem igen.
- Sose viccelnének ilyennel, ahogyan én se. – pillantottam rá kimértem és arcom barázdái könnyedén rendeződtek vissza kőszoborrá. Nem akartam, hogy ebben a háborúban részt vegyen, hogy bármi baja essen. Túl veszélyes és azt se akarom, hogy itt élje az életét, mert én innen egyelőre nem mehetek sehova se.
- Nem tudom, talán az ősök, talán mások, akik felettünk állnak. Nem hagynak nyomott és remekül tűntetik el a kilétüket is. – kisebb habozás után válaszoltam csak és éreztem azt a dühöt, azt, hogy miként perzselné fel szinte ezt a helyet, de még se mozdultam meg. Az ajtóra pillantottam, majd ismét a lányomra.
- Így is mondhatnánk, de nem ennyire szűk helyre. Az alvilág lett az én új otthonom, ha pedig el akarom hagyni a helyet, akkor vállalnom kell a tetteim következményét, Nidhy. – óvatosan kezdtem bele, mert nem akartam azt, hogy ostobaságot tegyen és annyira hirtelen nem is bántam azt, hogy nem lehet most az ereje mellette. Vissza fogja kapni, ha már ő is csillapodik, mert a végén még saját magában is kárt tenne. – Neked nem kell félned semmitől se. Az átkot, vagy nevezzük bárminek is te nem örökölted. Ennek már utánajártam, így te akkor mész, amikor szeretnél, de én nem tehetem meg. – mert idővel talán nem is élném túl. Ahhoz túlzottan fáj az, ahogyan a bőrömbe égnek a jelek, a szavak, az igék, az őseink „rajzai”, de ezt inkább megtartottam magamnak, mert a végén még a frászt hoztam volna rá.
- Egyetlenem… - kezdtem bele fájó szívvel, majd gyengéden simítottam végig arcán. – Nem kérhetem tőled, hogy még több időt vesztegess el rám. Szeretném, ha boldog lennél és élnél is végre. Megtaláltad, amit kerestél, vagy legalábbis részben. Tudod, hogy hol fogsz találni. – mondtam neki őszintén, majd megfogtam a kezét és a kanapéhoz sétáltam vele, hogy ott foglaljunk helyet. – Mesélj, kérlek. Szeretnék rólad hallani, arról, hogy milyen életed volt. Mindent… - tényleg így volt. Szeretném, ha maradna, de nem akarom azt, hogy miattam és mások tetteinek köszönhetően ő is börtönben éljen, hiszen ő tényleg távozhat. Az ő testét sose fogja olyan érni, ami az enyémet éri idővel, ha megpróbálnék megszökni.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 11:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Voltak pillanataim, amikor azt hittem, hogy nincsen visszaút az őrültségből. Nem voltam egyedül az utam során, még is úgy éreztem magamat, mintha egy szakadék felé tartó vonaton ücsörögnék. Egyre inkább kezdtem magamtól eltérülni, és olykor szinte be is kattantam. A társaim azt hitték, hogy ez állandó marad, és az utat nem fogjuk tudni folytatni, de a dühömet és a reménytelenségemet levezettem néhány vérontáson. Lenyugodtam akkor. Még is utána ugyanazt az érzelmet éreztem, hogy soha nem lesz egy próbálkozásomnak sem semmi értelme sem. Úgy éreztem, hogy megyek vakon a világban, és csak egy ostoba elméletet követek végig, amit saját őrült elmém talált ki. De még sem. A szívemben éreztem, hogy a kövek elvezetnek ahhoz, akit szeretnék. Az anyámhoz, az egyetlen emberhez, akire szükségem lett volna végig. S bár nem vagyok kislány, hiszen az már jó régen volt. Még is szívem mélyén ott él valahol, vágyakozva még mindig édesanyja után, akitől elszakították őt. Annyi ideje élek már, de eddig más nem fordult meg a fejemben, csak az, hogy megtaláljam őt, ha kell, még holtan is.
Ám az ölelése minden feszültséget feloldott bennem. Mostanra már sokkalta engedékenyebben hagytam, hogy egyáltalán hozzám érjen, és én magam is szintúgy viszonoztam az ölelését. Egyszerűen kellett, és szükségem volt rá. Még is szíven döftek a mondatai. Nem hagyhatja el ezt a helyet?
És amint felvetődött ismétlődésképen a kérdés fejemben, akkor megpillantok rajt egy különös jelet. Mintha a bőrébe lenne beleégetve.
Szinte ösztönösen léptem hátrébb tőle, miközben le sem véve arról a szemeimet, rettegve tekintettem arra, mintha magamnak is tartanom kellene attól. Hallottam már arról a jelről. Ugye nem...?
- Ez valami ostoba tréfa, ugye? - Kérdezem tőle komolyan, miközben szemeimben a könnyekkel küzdök. Hát ezért volt minden, amiért végül nekem is annyi évszázada kellett megannyi kínokat átélnem.
Hirtelen ezernyi érzelem kavargott bennem. Egyszerre a bosszú vágya, utána lélekben semmisültem meg, és újra valami harag lendült meg bennem.
- Ki tette ezt veled? - kérdezem halkan, miközben megremeg a hangom. Szörnyen dühös voltam. Elképzeltem magam előtt azt, aki ezt tette velünk. Ízekre tépném szét most legszívesebben.
- Ide vagy bezárva? - Emelem fel fejemet, miközben a plafont kezdem el bámulni eleinte, és végül a helyiség minden szegletén végigvándorolt a tekintetem. Undor és megvetés sugárzott arcomról és hangomból, szinte már-már a bennem élő düh kezdi szétmarni ezt a helyet. Hallottam már róla, de mindig azt hittem, hogy valami ostoba mese.
Amint megbarátkoztam ezzel a helyiséggel, végül kontrollt véve magamon anyám felé fordulok, ám még mindig megtartva a távolságot. Kifüstölöm ezt a helyet mint egy kaptárat.
- Itt maradok veled, és nem foglak elhagyni. Szenvedhetsz, tudom. De én segíteni szeretnék. Kérlek. - Lépek ekkor néhány lépést felé, míg végül teljesen nem kerülök elé. A szívem megszakad, hogy nem lehettem vele. Egy idegen nőt látok még is magam mögött, nem pedig az anyámat. Meg kell szoknom, mire elfogadom őt, és úgy fogom szeretni, ahogy gyermekként tettem. De addig is, ki fogok állni mellette.
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 03, 2016 11:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

Boldog emlékek, amik most mégis úgy fájtak, mintha csak a pokol tűzében álldogáltam volna. Szerettem volna elfutni, visszamenni a múltban és nem engedni azt, hogy elvegyék tőlem. Ha tudtam volna, hogy milyen veszély leselkedik ránk, akkor elbújtam volna az ősök segítségével és az ő általuk ránk hagyott varázslatoknak köszönhetően. Átéltem még egyszerű boszorkányként azt, hogy milyen érzés anyának lenni, megtapasztaltam a születés csodáját, ahogyan volt néha borús az ég, míg máskor hét ágra sütött a nap. Nem volt mindig könnyű, de minden csatát megért. Azt viszont sose gondoltam volna, hogy egyszer át kell azt is élnem, hogy milyen érzés az, amikor kitépik a kezeid közül a legfontosabb kincset. Próbáltam megakadályozni, vele maradni, de esélyem se volt ellenük. Hatalmasabbak voltak, de még se emlékszem az arcukra, se a hangjukra. Mintha csak nem akarná valaki, hogy emlékezzek a vonásaikra, pedig a bosszú… bármennyire is gyermeteg, de az tartott részben ennyi éven át életben, hogy egyszer megbosszulhatom azt, amit velem tettek és vele, de az évszázadok múlásával és a sikertelen próbálkozásokat követően esélytelennek láttam már ezt. Ahogyan már abban is kezdtem kételkedni, hogy valaha láthatom a lányomat.
Rossz volt így látni őt, de nem mozdultam mellőle, de nem is zártam a karomban, mert nem akartam azt, hogy esetleg tolakodásnak vegye, vagy ami még rosszabb nekem essen emiatt. Időt akartam neki hagyni, hogy megeméssze azt, amit látott és átélt. Biztos voltam abban, hogy ezernyi kavargott benne is, ahogyan bennem. Örültem annak, hogy itt van, de másrészt pedig talán az lett volna jobb, ha nem jön a közelemben. Ez veszélyes hely, túl veszélyese… azt pedig sose hagynám, hogy bárki neki ártson.
- Sok idő eltelt, de ami számunkra fontos, azért küzdünk és sose adjuk fel. – suttogtam neki alig hallhatóan eme párszót. És ő küzdött, így reménykedtem abban, hogy nem most akarja feladni. Az nem lehet, nem akarom, hogy egyszerűen csak úgy elillanjon. Még csak most kaptam vissza, vagy legalábbis valami olyasmi. Csendbe burkolóztam utána, nem mutattam egyetlen egy rezdüléssel se, hogy az üres és jeges tekintete miként hatol tőrként a szívembe. Egy anyai szív sok mindent képes elviselni, az oly szeretet gyermekéért pedig még többet.
- Nincs mit sajnálod, Nidhy. Nem te tehetsz erről az egészről. – suttogtam neki, amikor karjaim közé vetette magát. Könnyedén öleltem át, hogy apró csókokkal ajándékozzam meg a fejét, ahogyan egy anya tenné a gyermekével. A karomat pedig szorosan fontam köré, mintha csak így akarnám egyben tartani őt. Majd pedig néha gyengéden és szeretetteljesen simítottam végig a haján, hátán, hogy kicsit megnyugtassam őt.
- Ha tehettem volna, akkor én kerestelek volna meg Nidhy, ha elmehetnék innen, akkor már régen megtettem volna, gyermekem. – suttogtam neki eme szavakat, majd pedig letöröltem arcáról a könnyeket, ha engedte. A ruhámat pedig kicsit megigazítottan, amikor észrevettem, hogy kicsit félrecsúszott és az egyik „tetoválás” – égés kilátszott. - .
- Nem foglak elhagyni, de nem mehetek még veled. – nem akarom lássa azt, hogy miként szenvedek minden egyes második nap, hogy miként égne a testem egyre több és egyre több ősi jel, mely végül talán egyszer egészen beborítanának, míg végül talán a halált el nem hoznák számomra. Nem tudtam megtörni, pedig annyi mindent próbáltam már. – Ha szeretnéd, akkor itt maradhatsz és amikor te is jobban leszel, akkor megbeszélhetjük a dolgokat. Mit szólsz? – kérdeztem meg egy reménykedő pillantás közepette, majd ismét anyai szeretettel simítottam végig arcán.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 10:41 pm
Ugrás egy másik oldalra
Láttam azokat a pillanatokat, amikor boldog voltam. Egy gyermeket láttam magam helyett, aki nem álmodozott másról, mint az anyjáról, aki odaadóan szerette őt. E közben szempáromat könnyek hagyták el a látottaktól, minden egyes pillanata egy mély döfés a szívemben. Mintha soha meg sem történt volna, mintha a saját álmaimat látnám magam előtt. Még is tudtam, hogy a nő az igazságot mutatja meg nekem. Bármennyire is kezdtem azt hinni, hogy ő az anyám, egyszerűen nem hittem el. Mintha ez is csak egy rémálom lenne, ami gúnyt űz belőlem. Nem, ez nem lehet a valóság!
Remegtem, mintha nyitott szemekkel és élő lélekkel haltam volna meg testemben.
Figyeltem, miként az ő és az én vérem a kövekre csepegnek, s amint vége az egésznek, óvatosan visszaveszem magamhoz a nyakéket. Még mindig önön kívüli állapotban ültem ott.
Letettem magam mellé az ékszert, s végül a nőre irányul a tekintetem. Ugyanaz az arc, akit annyiszor láttam már; még sem tudtam egykor, hogy hol. De most, hogy felfedte kilétét, valami még inkább megfagyott bennem. Melegséget, és szeretetet kellene éreznem most, de nem érzek mást, csak csalódást és fájdalmat. Annyi mindent megtettem, hogy láthassam őt, és újra érezzem azt az anyai szeretetet, amit nem érezhettem oly sokáig már. Nincsen családom, nincsen gyermekem, nincsen párom, egymagam vagyok, ahogy mindig is voltam.
Nem tudtam egyelőre megszólalni. Annyi kérdés és mondanivaló jött volna ki számon, hogy talán abba sem tudtam volna hagyni. De annyira fájt volna most beszélni.. annyira elviselhetetlen lett volna most bármit is mondanom. Tekintetemben a könnyek még is sokkal többet mondtak.
- Majdnem hét évszázad telt el. - talán egy perc néma csönd után szólaltam meg egészen halkan. - Az utóbbi hónapokban a kövek nem jeleztek semmit sem. Azt hittem, hogy az egész egy átverés, vagy a saját elmém ostoba kitalációja, miszerint a kristályok elvezetnek ahhoz, akit keresek már annyira régóta. Talán megtaláltam. - Rebegem halkan, miközben a könnyeimmel küszködöm.
Végül egészen óvatosan felállok, hogy a nő szemébe nézhessek. Tekintetemben nem lelődött semmiféle érzelem, mintha teljesen kiégett volna bennem minden.
- Annyira sajnálom.. - a könnyek újra kiszöktek belőlem, s végül szorosan ölelem magamhoz az anyámat. Lehetetlen lett volna most elválasztani tőle, még lefeszíteni sem lehetett volna.
A szívem ebben a pillanatban teljesen kettészakadt a lelkemmel együtt.
- Gyere velem, kérlek. Nem akarok többé egyedül maradni. - Rebegem halkan, miközben szinte belebújok. Nem tudnék most tőle elszakadni. Annyira egyedül voltam, és most nem menne újra egyedül lenni. Beleőrülnék a magányba, ami már annyi ideje emészt engem.
- Ne hagyj el újra...- suttogom halkan. Mintha újra a gyermekkori énem jelenne meg ő előtte, az a kislány, akit elszakítottak ő tőle. Még is most is úgy érzem, hogy újra el kell tőle válnom. Ő nem jöhet velem, és én sem maradhatok itt vele. De akkor mit tegyek?
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 10:46 am
Ugrás egy másik oldalra

Hirtelen nem értettem, hogy mi történik vele, mintha csak valami fura érzés és hatalom kerítette volt hatalmába. Nem találtam rá a szavakat, pedig ennyi évvel a hátam mögött azért már sok mindent megéltem már és láttam is. Egyszerűen az aggódásom nemhogy csökkent volna, hanem sokkal inkább nőtt. Egyszerűen nem értettem, hogy mi lehet a baj, vagy mi történt. Mintha egy pillanatra itt se lett volna, aztán pedig az ölelésem… Egyszerűen úgy ragadta ki magát belőle, mintha csak égetné őt valami, mintha valaki megszállta volna. Láttam azt, ahogyan a nyaklánc repül és darabokra törik, de valahogy még se érdekelt. Az én mágiám tartotta egybe és ha akarom, akkor újra egyben lesz. Sokkal inkább a lányom viselkedése volt az, ami nem túlzottan tetszett. Mi lelte őt? A közelségem okozta volna, vagy inkább a nyaklánc veszteségének az érzése? Már magam sem voltam semmiben se biztos, de nem mozdultam meg jó darabig. Csak hagytam őt, hogy tomboljon, mintha csak abban reménykednék, hogy idővel ez változni fog és csillapodni. Azt is tudtam jól, hogy az embereim még mindig őrségben állnak, de egy kis varázslat és a szoba máris hangszigetelt lett. Figyelem, ahogyan a mázsás súly alatt a földre rogy és ekkor csak az jut eszembe, hogy talán ostoba voltam, amiért azt hittem, hogy képes lesz megbirkózni a medál rejtélyével vagy az én felkutatásommal.
Végül lassan felállok és a medál darabkái hamarosan ismét a kezemben vannak, ha kellett akkor a kezei közül szereztem meg, óvatosan teszem le az asztalra, majd pedig a lányomra pillantok.
- Nidhy, a halál nem könnyíti meg a lelkünket, a szenvedés nem fog abbamaradni. Tényleg most szeretnéd feladni, amikor ekkora utat tettél meg? – kérdezte meg, majd az ősi szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat, amit egykoron még a nagymamám tanított nekem, a medál pedig szép lassan elkezdte összeilleszteni magát a korábbi és az új mágiának köszönhetően, majd pedig már egy darabban hullott vissza az asztallapra.
- Miért kutattad fel a világ különböző pontjait? Azért, hogy megtalálj valakit, igaz? Tényleg most akarnád feladni? – a szavak békésen hagyták el az ajkaimat, majd a következő pillanatban pedig már a lányom előtt álltam. Az egyik kezemben a medál volt, míg a másikkal óvatosan töröltem le a könnyeit.
- Bízz bennem és segíthetek. - majd a következő pillanatban mielőtt még ellenkezhetett volna megvágtam a kezét, hogy a három vöröslő kőre cseppenjen a vére, ahogyan az enyém is, majd pedig a következő pillanatban a medál könnyedén lebegett közöttünk.
- Szeretnéd tudni az igazságot? – kérdeztem meg kíváncsian, majd megfogtam a kezét és a latin szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat, hogy végre választ kaphasson arra, hogy miért idehozta őt a medál, hogy nincs mitől tartania. A múltban pedig voltak szép emlékek, illetve kegyetlenek is, amikor a karjaim közül vették el őt. Nem akartam hagyni, de akkoriban még én se voltam ennyire erős, mint most vagyok. Azóta pedig részben a bosszú tart életben. Egyszer meg fognak fizetnie azok, akik elvették tőlem és bezártak ide.




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 12:06 am
Ugrás egy másik oldalra
Gyermeki kacaj töltötte be a kertet. Hangok a kertből, mintha tündérek nevetgéltek volna valahol megpihenve ott. De valójában csak egy anya, és annak gyermeke voltak ott kint a stégen. A gyermek vöröslő orcáján látszott, hogy mennyire boldog az anyjával, aki végig megelégülve figyelte, miként gyermeke kacajokat hallat. Egy szóval; boldogok voltak.
S mintha ezt a képet valami elégetné, egyenlővé tenné a hamuvá. Megszűnik minden, mi talán szebbé varázsolhatta volna a jövendőt. Lehetett volna gyönyör, boldogság, békés halál.
Egyik sem adatott meg nekem. Mintha egy elérhetetlen vágy lenne mindegyik; érzem, ez itt a vég, minden éjjel látom, hogy jön a halálom.
Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Remegtem, mintha az utolsó emlékeimet mutatnám fel magamnak. Szinte már kész voltam meghalni, készen álltam arra, hogy végezzen velem, hiszen ezért hoztak ide. Halál... csak ez kell nekem!
Annyi évszázadokon át kutattam, hogy mire van szükségem, hogy mi lehetne gyógyír a bennem lakozó űrben, de végre most ebben a pillanatban ráébredtem a titkára.
Halál, csak ez kell nekem.
Amint magához ölel, hirtelen valami méreg önt el, valami tömény, valami ördögi...
Remegtem, szinte nyitott szemekkel és ép tudattal haltam meg abban a pillanatban. A nyaklánc, az út, a halál, a veszteség, a gyengeség, a reménytelenség...
Hirtelen álltam fel, és amint ezt megtettem, abban a pillanatban markoltam bele a nyakláncba, és egy azonnali mozdulattal téptem le nyakamról, miáltal a földre dobtam. A következő képkocka már csak az volt, hogy a kövek ezer darabra törtek. Nem éreztem semmit sem. Üres volt bennem minden; egy hazugság volt minden.
Hirtelen könnyekbe burkolózott szempárom, én pedig összezuhantam. Nem csak lelkileg.
A térdeimre zuhantam, tenyereimbe pedig arcomat temettem. Nem tudtam mást tenni, csak zokogni, később pedig a halálért rimánkodni.
- Ölj meg, kérlek! - Nézek fel rá könnyes szempárral, remegő hanggal. Annyira vágytam rá, a halál számomra csak egy csónak lenne a mennybe. A vágy átszállt agyam rejtett féltekére, a remények üvegét pedig öklömmel verem be.
Tíz évesen álmodtam egyszer, hogy létezik jó, s a rossz elillan akkor. De mindez egy gyermekkori álom, nem létező történetek.
Tönkretettemy több évszázadnyi szenvedésemnek az eredményét. Semmi sem maradt azokból a kövekből, csak szilánkdarabok.
- Ne...ne...- Rebegem, miközben sokkos állapotban kezdem összeszedni őket. Egy pillanat hiányzik csak abból, hogy össze ne omoljak végleg.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 30, 2016 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra

Fura dolog a remény, hiszen egyszerre reménykedtem abban, hogy meg fogja fejteni a nyaklánc rejtélyét, míg a másik felem reménykedett abban, hogy sose és nem fog erre a helyre lejutni. Neki nem itt van a helye, nem kell látnia azt, ahogyan néha fejek hullnak a földre, megízlelnie a vér fémes ízét, vagy az árulás még keserűbb ízét. Vér és verejték, de még mindig nem fejtettem meg azt, hogy én pontosan mit is keresek itt, hogy miért vettek el a lányomtól és űztek egy másik földrész aprócska szegletébe.
Nem volt kérdés, hogy amikor felismertem ki a váratlan vendég, akkor mindenkit elküldtem. Senkire se tartozik az, hogy a lányom él, vagy aki nem tudta, hogy van, akkor az megtudja, hogy van egy és itt van a városban, ami pedig még rosszabb a város mocskában. Utáltam azt, ha nem engedelmeskedtek, de végül sietve távoztak az embereim, hiszen mégis csak védve van a hely és nem árthat nekem, ha csak vámpírként nem akarna nekem rontani, de idősebb vagyok nála, így nem tudna, mert nem hagynám, de én se ártanék neki. Amikor nem akar felkelni, akkor nem erőltetem, hanem inkább kicsit távolabb lépek tőle és onnan figyelem. Rossz így látni. Megtörve és vajon mennyire fog még megtörni, ha kiderül az igazság? Fogalmam sincs, pedig erősnek ismerem, hiszen a madarak is arról csiripeltek és mellé még a nyakláncköveit se lehetett könnyű neki összerakni, de nem hagyhattam azt, hogy másnak a kezébe kerüljön.
- Ez a hely? – kérdeztem vissza, majd körbe pillantottam egy halovány mosollyal az arcomon. – A lakásom társalgója, a földi pokol egyik szobája. – adtam neki végül választ, majd leültem a kanapéra és onnan figyeltem őt tovább, de az első kérdésére nem válaszoltam.
- Miért vagy itt? És az honnan van? – mutattam a nyakláncra egyenesen, hiszen bárhonnan felismertem volna. Ha pedig tovább is arról faggatott volna, hogy ki vagyok, akkor csak megráztam egyelőre a fejemet. – Idővel majd megtudod, de előbb tudnom kell, hogy honnan szerezted azt, vagy mit is keresel ebben a városban, Nidhy… - gyerekként se szerette, ha becézgetik, egyedül én hívhattam így. Talán azért neveztem így, mert reménykedtem abban, hogy nem fosztották meg minden emléktől rólam. Rossz volt ilyennek látni, végül pedig sietve teremtem mellette, hogy utána leguggoljak mellé. – Nem ártani akarok neked, hanem segíteni. – ha pedig engedte, akkor anyai szeretettel simítottam végig az arcán, melyet sokan gyengeségnek hinnének, de annyira hiányzott már és annyira apró volt még, amikor egyszerűen kitépték a karjaim közül…



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 29, 2016 11:56 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tomboltam, fújtattam, olyan voltam, mint egy veszett vadállat. Nem tudtam magamat kontroll alatt tartani, szinte azonnal megtámadtam mindenkit, aki a közelembe férkőzött. Erős kézfogások támadtak le, én pedig rúgtam és haraptam; de minden hirtelen cselekedetem olyan volt, mint halottnak a csók. Nem hatott semmi, mintha csak én engedelmeskedtem volna már a szorításoknak. Az éjszakai fények kialudtak felettem, míg végül aztán mélyen el nem ragadott valami kényszerítve.
Kemény koppanást éreztem az oldalamon, amikor elengedtek. A hideg kőre dobtak, mint valami elhasznált játékszert, s én mint legyengült szerencsétlen, mozdulni sem tudtam. A fejembe szállt a homály, körülöttem pedig mintha a végtelenségbe lennék, nem tudtam mihez nyúlni. A hangok mind eltompultak mikor felfigyeltem volna rájuk, ám amint látásom élessége javulni kezdett, szintén vele együtt a hallásom is.
Női hang. Lágy, olyan kellemes... mintha óvni akart volna. A szívem egyre hevesebben dobogott a helyén, mintha valakinek a közelségét érezné, azért olyan izgatott. De én az ostoba eszemre hallgatva könnyedén állok két lábra gyorsaságom segítségével, és szinte magamhoz sem tértem, de már fújtattam az idegen felé, kimutatva szemfogaimat minden vigyázat nélkül. Féltem, hiszen megragadtak és elhurcoltak, ki tudja, hová? Teljesen eltorzult az arcom, és hiába szántam ezt fenyegetésnek, még sem tudtam, hogy kivel van dolgom. Körbenéztem riadtan, s szerencsémre teljesen gyenge voltam, ezért nem tudtam itt sem már tombolni, és a kiutat keresni rendíthetetlenül.
Azonnal eltűnt arcomról a düh. Szisszenve egyet a fájdalomtól óvatosan visszaesem a hideg kőre, ám megtámasztva magamat az oldalamra fekszem, hogy levegőhöz jussak. Szenvedtem, és kínlódtam, talán látta rajtam az idegen nő. Annyi mindent kellett elviselnem már, én pedig már nem tudok mit kezdeni magammal. Minden próbálkozásom hiábavalónak tűnt mindvégig, mintha csak az ostoba elképzeléseim után rohantam volna mint egy ostoba, buta gyerek.
Zokogni tudtam volna, de nem tettem. Nem akartam, hogy gyengének tűnjek egy idegen előtt.
Amikor a nevemet kimondta, és elküldte az embereit határozottan parancsolva, én csak hallgattam. Még is nyugodtabban vettem magamhoz az oxigént, hiszen a teremben már csak ő volt, és én. Még is vágytam a halálra. Kínzás az örök élet itt ebben a siralomvölgy közepén.
Nem akartam felkelni a földről, bármennyire is szeretett volna segíteni nekem. Figyeltem szavaira, de kis idő kellett, mire feldolgoztam igazán a kérdéseit.
- Te ki vagy? - kérdezem tőle halkan, miközben felültem, megtámasztva magamat az egyik tenyeremmel a hátam mögött. Felnéztem rá, mint valami alattvaló, de hiába is; megtörtem. Szempáromban felcsillantak a könnycseppek, de még egy sem indult meg arcomon lefele, visszafogtam őket makacsul.
- És mi ez a hely? - Tekintek körbe újra magam körül zavarodottan. Remélem, hogy ez a pokol.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 29, 2016 11:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sose szerettem azokat, akik szimatolnak a környékemen, vagy az embereim körül. Ritka volt az a pillanat, amikor én mentem volna el ezekért az emberekért, inkább csak a bizalmasaimnak hagytam meg, hogy gyűjtsék be és tegyenek velük azt, amit akarnak. Csak akkor hozzák elém, ha valami fontosabb dologgal tudna szolgálni az illető. Talán kőszívűnek gondolnak sokan, míg mások kegyetlennek, aki nem fél mások életét elvenni és vérben fürdeni, ha úgy hozza a lépés. Pedig minden egyes kiontott vér egy darabot tép le a szívemből, de akkor se tehetek mást. Ez hely nem puhányoknak való és el se hagyhatom, hiszen az eddig szerzett „tetoválásaim” tökéletesen emlékeztetnek arra, hogy különben mi lesz. Fogalmam sem volt, hogy meddig fogom tudni még elviselni azt a kínt, amit akkor érzek, amikor belém égnek ezek a jelek, ha túl sokáig vagyok távol.
Amikor megüzenték, hogy az éjszaka közepén hoznak egy lányt, akkor kissé bosszús voltam, hiszen nem értettem, hogy ez a szimatoló miért lehetne különleges vagy miért nem várhat reggelig, de vannak olyan dolgok, amiket nem célszerű telefonon keresztül megbeszélni.. Sietve öltöztem fel, majd mire megérkeztek, addigra már készen is voltam arra, hogy fogadjam a vendéget. Sietve mentem le a lépcsőn, hogy utána a megfelelő terembe menjek, de még be se léptem, amikor meghallottam az ismerős dallamot. Szívének a ritmusát ezer közül is felismertem volna, hiszen én adtam neki életet egykoron és tőlem vették el. Próbáltam megtalálni, de nem tehettem, hiszen ha az égések nem tartottak volna vissza, akkor mindig kaptam egy levelet, ami alapján jobbnak láttam végül magára hagyni teljesen. Egyedül egy nyakláncot kapott tőlem, az vezette volna el ide?
Alig, hogy beléptem már láttam, hogy most kezd magához térni, vélhetően elkábították és úgy hozták ki.
- Kifelé! Mindenki! – mondtam csöppet se kedvesen, majd amikor senki mozdult, akkor mind a két ajtót kicsaptam a varázserőmmel. – Nem mondom még egyszer! - mire az embereim is megindultak, majd az ajtók végül becsukódtak és nem maradt más ott, mint én és a lányom.
- Nidhyana? Tényleg te vagy az? – kérdeztem meg úgy, mint aki nem hiszi el, majd pedig ha engedte, akkor segítettem neki felkelni a földről. Itt az ereje nem használt, hiszen a ház védte volt a mágiától, mielőtt esetleg egyszer egy boszorkány akarna ártani nekem. – Mit keresel itt? Nem lenne szabad itt lenned. – az aggodalom pedig könnyedén kicsendült a hangomból, arról pedig fogalmam sem volt, hogy tudja-e ki vagyok vagy nem is emlékszik rám. Ki tudja, hogy milyen szörnyűségeket tettek vele, de a nyakéket könnyedén felismertem a nyakában.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 29, 2016 11:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
|lezárt játék|
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 18, 2016 8:55 am
Ugrás egy másik oldalra

Kezdtem úgy érezni, hogy lassan a házamból valami fura átjáró ház lett. Régebben legalább féltek belépni bejelentés nélkül az oroszlán barlangjába, de most még se. Itt járt már Luke, Nate és most meg Gia. Bár közülük leginkább az utóbbinak örültem, hiszen ő mégis csak részben a vérem volt, ha nem is tőlem származott. Volt benne valami, de azért vonásaiban még mindig őrizte az ősök vérvonalát, még ha ő nem is sejtette, hogy jó pár száz évvel idősen rokonához toppant be, s ha rajtam múlik nem is fogja, ehhez pedig az kell, hogy vele is pontosan úgy bánjak, mint másokkal. Emiatt volt elkerülhetetlen, hogy egyszer majd behajtom rajta az adósságot azért, amit kért. – Nem, miért is lenne? Amíg nem próbálsz ártani nekem, nem hiszem, hogy lenne miért aggódnod. – Persze, nem volt olyan hírnevem, mint mondjuk azoknak, akikkel összeakadt, s talán eléggé veszélyes játékba is kezdett Gia, de ez már nem az én dolgom. Viszont a város sötétebb negyedében, ami az alvilágé volt túl jól ismertek, hiszen mégis csak a 7 család egyik feje voltam, így ilyen körökben eléggé gáz lett volna, ha nem ismernek. – Ezt örömmel hallom, hogy már megszoktad eme testet, mert nem mindig könnyű találni egy megüresedetted. Ezt úgy mondod, mintha a korábbival esetleg bajba keveredtél volna. – vonom fel a szemöldökömet, miközben az italomba kortyolok, majd helyet foglalom. A pillantásommal őt fürkészem, mintha csak olvasni szeretnék a tetteiben, arcának rezdüléseiben. – Ha a szívességet be akarom hajtani, akkor arról értesülni fogsz. Előlem nincs menekvés, de most semmi olyan nincs, amit megtehetnél, de azért aranyos, hogy önszántadból is megjelensz és nem feledkezel el az alkuról. – mosolyodom el, majd sötét tincseibe túrok, hogy megigazítsam a hajamat. Újabb korty, a gyűrű koccan a pohárnak a falán. – Mi van a barátoddal? Még mindig nála laksz? – biztos voltam abban, hogy érti a célzást, hogy Elijah-ra gondolok. Nem vagyok hülye, s elég sok hír eljut a fülembe. Légy óvatos Gia, mert talán a legrosszabb személlyel akadtál össze. Először Hayley, most te, mi fog még ezek után jönni?!




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 09, 2016 9:55 pm
Ugrás egy másik oldalra
\\ to maybelle
Fogalmam nincs, hogy miért tette azt, amit de nem is kötelessége megválaszolni, mert biztos vagyok benne, hogy idővel még be fogja hajtani mindazt, amit értem tett. Meg persze azért a másik srácot sem szabad elfelejteni, de ha mondjuk ő nem lenne nekem sem lenne ez az egyfajta adósságom. Miatta kerültem abba a helyzetbe, hogy a saját testem sokkal nagyobb veszélyt jelentett számomra. Még mindig meg kell szoknom, hogy teljesen más tekintet fogad, mikor tükörbe nézek és azt is nehéz lesz megkaparintanom, ami eddig az enyém volt. Példának okáért azt hiszem Elijah egy idegennek fog nézni, aki betolakodott a lakásába. Bár azóta nem láttam még, hogy a testemet lecseréltem volna egy újabbra. Teljesen nyugodtan helyeztem magam kényelembe, mintha ténylegesen otthon érezném magam. Egyszerűen csak az utóbbi időben feloldódtak a határaim. Talán az új testhez párosult egy új szemlélet. Habár eddig sem voltam olyan, aki a béka feneke alatt bujdosott volna. – Hát remélem nem baj. – Lehet, hogy nem kellene ilyen feltűnően kényelembe helyezni magam, de inkább ez, mint ácsorgok, mint valami idióta és várom, hogy hellyel kínáljanak. – Nem. Igazából azt hiszem egy kicsit jobban hozzám nőtt ez a test ilyen rövid idő alatt, mint gondoltam. Meg azért nem második eset, hogy így senki nem ismer. – Bár nem mondanám, hogy örülnék ennek, de egy kis vicc kedvéért, nem olyan rossz dolog. Mondjuk azért nem húznám sokáig, mert utána lehet, hogy nem hinnék el, hogy ki is vagyok. Akkor viszont kénytelen lennék visszamenni a régi testembe. De túlságosan meg vagyok elégedve a mostanival. Majd idővel a többiek is hozzászoknak ehhez az apró változáshoz. – Egyszerűen csak gondoltam beugrom, hogy hátha szükséged van valamire. Mert nem lehetek elég hálás azért, amit tettél. – Hogy miért azt még a mai napig homály fedi a számomra. Biztos, hogy lesz valami áldozati rituálé, amihez majd fel kell áldozni. Na, jó kicsit messzire kalandoztak a gondolataim, de sosem lehet tudni, hogy mi vár az emberre egy ilyen környéken.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 30, 2015 8:49 am
Ugrás egy másik oldalra

Nem szoktam csak úgy kedveskedni másoknak, de Gia-nak fogalma sincs arról, hogy a felmenője vagyok. Persze eléggé vénség vagyok, még ha ez nem is látszik külsőre és hangoztatni se szoktam, de a bájos mosoly és a csillogó szempár ellenére eléggé veszélyes tudok lenni, hiszen nem véletlenül vagyok az egyik retteget vezér a másik hat mellett. Nem sok nő képes erre, de rájöttek arra, hogy nem jó dolog szórakozni velem, mert könnyen végezheti úgy az illető, hogy már csak az ibolyát szagolhatja…. természetesen alulról. Abban is reménykedtem, hogy nem gondolja azt, hogy nem fogom behajtani rajta a dolgot. Tény, hogy őt megmentettem volna minden szó nélkül, hiszen a család tartson össze, de addig jó, amíg nem is sejti azt, hogy közünk van egymáshoz ilyen téren. Túl fiatal, túl élettel teli, de az már más tészta, hogy miatta visszahoztam még egy személyt. Rajtuk tartom a szememet, s ha azt látom, hogy nem érdemli meg az ifjú úr az életet, akkor amilyen nehezen visszaadtam neki, annyira könnyedén fogom elvenni is tőle. Nem szeretek fájdalmat okozni, de mindennek ára van. Én pedig nem akarom őrültekkel ellepetni ezt a várost, se életre képtelenekkel. Reménykedek abban, hogy a „gyermekem” érti a dolgát és képes lesz megmutatni az élet szép, illetve miként kell élvezni.
Sok dolgom volt már kora reggel is, illetve volt egy kisebb show műsor is, ahol egy áruló veszítette életét. Kár érte, mert igazán szemrevaló ifjú volt. Ohh, én se vagyok vak és szeretem élvezni az életet. Melyik nő tenné? Csak ha a nő teszi, akkor furán pillantanak ránk vagy illetlen szavakkal illetnek minket, viszont ha férfi teszi, akkor az elfogadott és az illető kedvese hallgasson. Szörnyű ez a kor, a világ felfogása is, de vannak jó dolgok is. Sietve mostam le kezemről, a bőrömről a vér piros színét. A véres ruhám pedig a földre hullott, amikor lépteket hallottam, majd hamarosan szavai is fülemben csilingelt. Már az illatáról tudtam, hogy ki lehet az, így nem siettem. Pár pillanat múlva a ruhámat magamra kapva sétáltam le, majd egy kisebb mosoly ült az arcomra, amikor megláttam, hogy már kényelembe is helyezte magát. – Látom, igazán otthon érzed magad. Esetleg a volt tested miatt jöttél? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben nedves hajamba túrtam. Elviheti, de akár maradhat is. Van hely annak is. Sose lehet tudni, hogy mikor kaphatja vissza, bár szerintem a mostani sokkal jobb. – Miben segíthetek Gia? – tettem fel neki a legfontosabb kérdést, majd töltöttem magamnak egy pohár italt. Ha szeretne, akkor szolgálja ki magát, ha már ennyire otthonosan érzi magát ebben a házban. Az otthonosság érzése jó, vagyis legtöbb esetben, de volt olyan, akinek az jelentette a véget…


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 29, 2015 12:32 am
Ugrás egy másik oldalra
\\ to maybelle

Még mindig nehezemre esik hozzászokni ahhoz, hogy nem vagyok teljes mértékben egyedül. Sosem gondoltam volna, hogy találkozni fogok egy felmenőmmel. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy egyszer, majd pont neki köszönhetem az életem. Habár a régi testem továbbra is itt időzik úgymond üvegkalitkában, amíg a lelkem nem mozoghat benne békében nem más, mint egyszerű börtön. Bár, ha túl sokáig maradtam volna benne meg is halok, úgyhogy kiváltképp hálás vagyok az új testemért. Meg úgy igazából mindenért. Hiszen alig ismertük egymást, amikor nem csak értem, de egy idegenért is az életét kockáztatta azzal, hogy megpróbálta kihúzni a mélyből. Ami félig meddig sikerült mindkettőnknél, mert én más testbe kerültem ő pedig az emlékeit vesztette. De nem panaszkodni vagyok itt, hanem beszélgetni. Egyszerűen csak meg akarom ismerni. Ez a legkevesebb, ha már neki köszönhetem az életem. Habár azt hiszem másoknak nehezebb lesz megszokni az új testem, mint magamnak. Nem állok állandóan tükör előtt másképpen pedig annyira nem tűnik fel a változás. Talán a hajam lett kicsit sötétebb és vékonyabb. De hálás vagyok azért, hogy egy ilyen úgymond az eredeti énemhez passzoló testet kaptam. Bár arra inkább nem kérdeznénk rá, hogy pontosan honnan szerezte be ilyen hirtelen, vagy egyszerűen csak itt tárolta, mert ezek olyan kérdések, amelyekre nem vagyok biztos, hogy választ szeretnék kapni. – Maybelle, itthon vagy? – Kérdezem teljesen természetes hangerőn, hiszen könnyedén meghallhatja, ha szeretné. Ha pedig úgy kívánja, akkor egyszerűen ignorálhat. Végül pedig leülök a kanapéra és úgy várok, mint valami jó kisgyerek végigfuttatva a szemem a ház belső részén. A falakon és az azon lógó festményeken. Nem mondhatnám, hogy túlságosan jó környéken lakik, de pontosan ennek köszönhetjük az életünket. Legalább nem kellett túlságosan messzire mennie, hogy kihúzza a hátsónkat a bajból. Habár nem hiszem, hogy nagyon örült annak, hogy egy ilyen erős szívességet hajtottam be rajta, ilyen rövid ismertség után. Habár nem is kértem szívességet. Csak egyszerűen üzenetet küldtem, hogy bajban vagyok. A baj pedig sokkal nagyobb lett, mint amire számítottam.

 
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 7:06 pm
Ugrás egy másik oldalra
******
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Társalgó
» A társalgó
» Társalgó
» Társalgó
» Társalgó

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans :: Alvilág :: Maybelle lakása-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •