- Ne cikizd a kérómat - ráncolom a szemöldökömet. Szívem szerint mondanék egyebet is, de szem előtt tartom, hogy a segítségére szorulok. Talán jobb, ha előbb tartom a számat, és nem azelőtt kezdem sértegetni, hogy végrehajtaná a varázslatot. - Motorral vagyok. Remélem nem bánod - dobok pénzt az asztalra, fizetve mindkettőnk tartozását, aztán felkelek. Hátra sem fordulok, vajon követ-e. A hallásom még kitűnő, és tisztában vagyok vele, hogy követ. Hja, a nálam lévő csekk mégiscsak nagy úr lehet.
Hosszú volt a nap és én felettébb lefáradtam már így is, pont e miatt vette be a gyomrom nehezen az ötletet, hogy nézzünk be ide, de Sarah... Sarah túlságosan lelkes. Annak ellenére, hogy többször is megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy szívesebben mennék haza, feküdnék be a kádba egy adagnyi finom vörös borral és maradnék a relaxálásnál, mégis csak erőlteti ezt az egész... bulizzunk és engedjük ki a gőzt dolgot. Na igen... nincs tisztában azzal, hogy nekem nagy tömegben, felbolydult és felpezsdült emberek között bulizni... hát nem jó ómen és nincs itt Rachel, hogy leállítson, ha valami baj lenne. De talán ez valamiféle próbának is jó, egy újabb próbának, hogy teszteljem az akaraterőmet, mert ez egyszer ki kellene bírni. Már egészen sokat fejlődtünk, egész jól haladok, talán egyszer még tényleg eljutok oda, hogy végre visszakapaszkodhatok majd az orvosi ranglétra magasabb fokaira is. Újra szikét vehetek a kezembe és nem zavar majd meg a vér legfontosabb pillanatban. Tudom, hogy erre azért viszonylag kicsi az esély, de... én mégis csak határozottan reménykedem, hogy sikerülhet. Nagy levegőt veszek, még beszívom a kinti friss levegőt, mielőtt belépnénk a klubba. Na persze hamar megcsap az élénk illat, a rengeteg friss vér, a sok tomboló ember... de kivételesen hála a kellemes félhomálynak, még abból se látszana semmi, ha netán a szemem... de nem lesz ilyen. Ki fogom bírni, meg tudom állni és amúgy se maradok sokáig. Nem is úgy öltöztem, mint az itteniek. Sarah igen, ő készült, hozott be magának egy plusz ruhát, de rajtam most is a jól megszokott barack színű kosztüm virít. A blúz lazábbra van hagyva, mint általában, a szoknya alapból rövid, de azért nem úgy nézek ki, mint a bárokba járók többsége. De nem számít, úgy sem maradok túlságosan sokáig. - Jól van, én akkor azt hiszem ki... - oké az előbb még tuti, hogy itt volt mellettem... biztos vagyok benne! Sarah... nem kéne, hogy meglepjen a dolog. Egyszer ráncigált el magával egy munka utáni levezető iszogatásra, ahonnan olyan gyorsan távozott az egyik helyes ápolóval, mintha minimum űzték volna. Nem lepne meg, ha kiszemelt volna magának valakit, én pedig sikeresen nem vettem észre, hogy a vállamat kocogtatva jelezte, hogy rástartol, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne szaggassak fel ütőereket... Nem egyszerű, nagyon nem. Így végül úgy döntök, hogy a terasz felé veszem az irányt, ott legalább friss a levegő, talán jobban túl fogom élni a dolgot, talán könnyebben viselem majd el a nagy pezsgést és az is lehet, hogy nem sokára eltűnök, Sarahnak talán fel sem tűnne. Közben valahonnan a kezembe nyom valaki egy pohár pezsgőt... nem vagyok oda a pezsgőért, a bort jobban szeretem, de nálam ragad a pohár, miközben végre kiérve nagyot szippantok a friss levegőből, aztán... pár pillanat múlva sikerül kiszúrni az ismerős arcot, a... riasztóan ismerős arcot. A poharam a kemény terasz kövön végzi, én pedig nagyjából abban az állapotban ragadok ott, mint ahogy kiértem. Félig a korlátnak dőlve, a földön a pohárral, a világos drapp körömcipőn a pezsgő maradékával és néhány üvegszilánkkal, és persze enyhén kitágult pupillákkal, ahogy az illetőt nézem. Igen, nagyjából, mint aki szellemet lát.
Hosszas gondolkodás után jutottam arra az elhatározásra, hogy beülök egy szórakozó helyre. Az elmúlt hónapok rendesen megviselték amúgy is gyenge idegeimet, és ez a dolog, hogy átállják a tasakos, illetve az állati eredetű vérre még inkább megnehezítette a mindennapjaimat. Akár hová mentem, akár mit csináltam az emberi vér édeskés szaga folyamatosan befurakodott az orromba, és majd’ megőrjített, hogy nem kóstolhatok bele. Hatalmas önuralom kellett hozzá, de meg kellett álljam, a legutóbbi eset is majdnem halállal végződött, ráadásul pont egy boszit fogtam ki, és még csak időm se volt arra, hogy módosítsam a memóriáját. De mégsem rostokolhattam otthon, bezárkózva a szobám magányába és sorozatokat nézve a lap topomon, így lejöttem, hogy elbulizgassak. A zene hangosan dübörgött a fülemben, a buli hangulatot csináló köd kísérteties homályba vonta a sok karcsú lábat, én pedig azokat figyelve békésen szopogattam egy pohárka whiskyt. Egy sötét ing és egy farmer volt rajtam, kényelmeset vettem fel, ugyanis nem tudhattam előre, hogy hova vezet majd ez az éjszaka. Lehet, hogy ma este még versenyt kell majd futnom egy nővel így vagy úgy. Vagy én leszek az áldozat vagy ő. Gondolataimba merülve bámultam ki a fejemből, amikor észrevettem, hogy figyelnek. Egy vörös hajú nő, a korlátnak támaszkodva nézett, cipőjét eláztatta a pezsgő, ami a lábánál heverő pohárból csordogált ki. Felálltam és odasétáltam hozzá, időközben felöltve legbájosabb mosolyom. - Segíthetek valamiben?
Nem, erre aztán igazán nem számítottam. Enyhén szólva majdnem a padlóra kerül az állam, miközben próbálom magamat összeszedni. A pezsgős pohár is a földön végzi ripityára törve, még jó, hogy annyira nem figyelnek itt, hogy azonnal jöjjön valaki, aki meg akarja fizettetni velem a kárt. Gondolom elég gyakori az efféle baleset és talán e miatt nem veszik annyira szigorúan, bár én nem gyakran török össze dolgokat, de ez most... Nem kerestem őt sosem, nem is tudom megtehettem volna, de minek? Nem vagyok egy bosszúálló típus és inkább próbálom az életemet valahogy rendbe rakni, nem pedig még inkább összekuszálni azzal, hogy olyan valakibe botlom szándékosan, akitől a hideg is kiráz. Egyébként is, ha azt nézzük nem az ő hibája. Segített, miután majdnem megölt... nem akart végezni velem, talán, csak aztán a szerencse nem pártolt mellém. Szépen kiürült volna a vére a szervezetemből pár nap alatt és ennyi, de... sajnos ez nem volt ilyen egyszerű ezúttal sem. Mintha az életben bármi egyszerű lenne. Képtelen vagyok megszólalni, amikor feláll az asztalától és felém indul... közelebb jön és mintha fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok, mintha még csak halvány emléket se hagytam volna benne. Tényleg nem emlékszik vajon? Nem történt ez olyan régen, jó fél éve... az nem olyan hosszú idő. Csak meredten nézem, ahogy közeledik. Én csak... tényleg próbálom magamat összeszedni, kész csoda, hogy még állok a lábamon, mázli, hogy nem vagyok ájulós típus. A kérdése az, ami végül nagy nehezen kezd visszarántani a jelenbe és a tágra nyílt szem végre néhány óvatos pislogással próbálja magát helyre tenni. Nem megy valami könnyen... nem megy gyorsan, de hát mit tehetnék? - Segíteni... komolyan kérdezi? - bököm ki. Érzem én, hogy kissé rekedtes a hangom, vagy nem is kissé? Eléggé az. Őszintén szólva most nagyon jól jönne az a pezsgő, ami a padlón végezte, nagyon-nagyon jól, talán egy kicsit segítene, hogy próbáljam újra megtalálni a saját hangomat. - Ha jól sejtem... nem emlékszik... igaz? - nem tudom, valahogy a tekintetéből nagyon is úgy látom, hogy emlékszik rám, emlékszik arra, hogy mikor találkoztunk, én pedig pontosan tudom. - Elütöttek... utána... az egész életemet tönkretette. - halk hang, szinte már suttogást, de tudom, hogy ő hallani fogja. Akkor is hallaná, ha a terem másik felében állnék, de én itt állok előtte, így pedig aztán végképp biztos. Talán sejtelme sincs róla, hogy mi lett az egésznek a következménye. Ő talán csak annyit tud, hogy majdnem megölt, hogy aztán mégis segített, hogy túléljem a támadását, aztán eltűnt, én pedig csúnyán végeztem, ami már nem az ő hibája, de az egész kezdete igen. Miatta borult fel az életem, miatta vagyok most az, ami. Miatta nem tudom, hogyan leszek képes visszatérni a normális életbe, gyógyítani, ellenállni a vérnek... igen, tönkretette az életemet.
Csak amikor igazán közel kerülök, hozzá kezd derengeni az arca. Érzem a szagán is, vámpírboszival van dolgom. Bár akkor a testének fele beleveszett a félhomályba mégis megismerem őt, és úgy látszik, hogy ő is engem. Egy pillanatra elborzadok magamtól, fogalmam sem volt arról, hogy meghalt, a szám kiszárad, gyomromban mardosó bűntudat ébred. Fáj belegondolni abba, hogy éppen úgy tettem tönkre az életét, ahogyan nekem is tönkre tették egykor. Lesütött szemekkel hallgatom végig, és egyre kisebbre töpörödöm mellette, mint egy kis fiú, akit az anyja szid le, mert lopott egy cukorkát ebéd előtt. - De, emlékszem rád – mondom halkan – de nem tudtam, hogy meghaltál – különös érzés kimondani e szavakat, főleg azért mert itt áll előttem valaki, akit ismét sikerült megölnöm, pedig olyan keményen próbáltam megmenteni őt. - Sajnálom – mondom, de amikor meghallom, hogy elütötték, és nem az én hibám volt az egész, egy pillanatra felderül az arcom, hogy aztán örömöm feletti bűntudatomból ismét elkomorodjak. - Figyelj, sajnálom, hogy lecsapoltalak, de a halálod nem az én hibám volt! – jelentem ki tárgyilagosan, hiszen tényleg nem az én hibám volt, hogy nem figyelt oda. Hangulatom egy pillanat alatt tett egy száznyolcvan fokos fordulatot. Az, hogy tegeztem megszokás volt, hiszen egy vámpírtestvéremet sem magáztam, az annyira irracionálisan hatott volna nekem, ráadásul, én voltam az idősebb. Kihúztam magam így kicsit magasabbnak tűntem, bár amúgy is ütöttem a száznyolcvanat. Dühített, hogy engem okolt azért, mert ő kisétált egy kocsi elé, hibáztathatta volna magát, vagy a sofőrt, de nem, ő engem mondott hóhérjának, pedig én megmentettem az életét. Nem tudom hány másik vámpír tette volna meg ezt a helyemben, mások csak úgy kifacsarták volna akár egy narancsot, és hagyták volna, hogy a teste a sikátor mélyén rohadjon.
Tudom, hogy nem kéne hibáztatnom, nem kellene minden miatt őt tennem felelősség, hiszen... nem tehet róla, nem csak ő. Ő megpróbált megmenteni, a hibája után megpróbált javítani a helyzeten, csak hát... nem sikerült neki. Én voltam utána figyelmetlen, de érthető, ha nem tehettem semmit. Kótyagos voltam, majdnem megölt, rengeteg vért veszítettem, kész csoda, ha utána nem voltam képes eléggé figyelni a kocsikra az éjszaka közepén? Az is csoda lett volna, ha egyben és épen hazajutok, de ennél sokkal komolyabb történt. Elütöttek és.. nekem végem lett, most pedig úgy tűnik még csak nem is emlékszik rám. Én is épp csak egy pillanatra láttam az arcát, de az az elmémbe égett és nem is hiszem, hogy képes lennék onnan kitörölni valaha az életben. Elhangzik az az egyetlen szó, ami... talán még elég is lenne nekem. Nem azonnal, de talán idővel igen, de aztán persze tovább beszél. Tárgyilagosra vált a hangja, én pedig elképedve pillantok rá. Görcsösen fonódnak rá az ujjaim a terasz korlátjára. Még jó, hogy kint vagyok a friss levegőn, azt hiszem, ha nem így lenne, akkor nem tudnék rendesen kontrollt gyakorolni most magam felett. - De... de ha nem teszed... akkor nem történik meg. Alig éltem túl... épp hogy életem, csoda, hogy nem tudtam figyelni arra kocsira? - elcsuklik a hangom, a vége felé már szinte csak suttogok. - Alig volt... erőm... és te kicsit sem voltál hibás? - tegezésre váltok, automatikusan, mert hát nem tudsz valakivel úgy vitázni, ha közben magázod, az annyira... furcsa. Bár ez távol áll a vitától, úgy érzem ahhoz nem lenne erőm. Erőtlen szavak csak, amik kicsúsznak a számon, ahogy próbálom megértetni vele, hogy hibás ő is... A sofőr is, én is, hogy nem vártam meg, amíg teljesen rendbe nem jövök, vagy hogy nem figyeltem eléggé, hogy nem hívtam segítséget. De... attól még nem kéne úgy tennie, mintha neki semmi köze sem lenne az egészhez. - Miért tetted? Miért mentettél meg egyáltalán? - miféle vámpír, és hogyan volt képes visszafogni magát? Én még mindig nehezen tudom. Rachel segít, de még sem olyan egyszerű még mindig. Azóta sem mertem senkit... megtámadni, valahogy képtelen vagyok rá, félek tőle, hogy nem tudok leállni, hogy nem bírom majd ki és végül megölöm. Nem akarom megölni senkit, képtelen lennék elszámolni a lelkiismeretemmel, ezzel az egyel tökéletesen tisztában vagyok.
Zavarban voltam, és kicsit idegesített ez a helyzet. Tudtam jól, hogy valamilyen szinten éni s hibás vagyok a dologban, és ez megrémisztett. De hát mit kellett volna tennem? Hagytam volna meghalni? A tarkómat vakargattam tanácstalanságomban, nem jutott eszembe semmi, amivel segíthettem volna rajta. - Figyelj, én megmentettem az életedet, meg kellett tennem, nekem és most már neked is, ez együtt jár a létfenntartással, a vér a mi ételünk. Vérre szomjazunk, az kell nekünk, hogy túléljünk. Ha meg akarsz halni, akkor ilyen egyszerű, nem iszol, egyszer majdcsak kiszáradsz, elveszted az erőd, és olyan leszel, mint egy élő és lélegző múmia. Szóval hibáztass csak engem azért, mert nem akarok meghalni. És igen, talán önző dolog volt ezt tennem veled, de önző vagyok, ilyen az élet. Valakinek ad, valakitől elvesz, és én nem fogok meghalni – mondtam csöndesen. Magamat is megrémisztettem, ugyanis még sosem tört elő belőlem az önző vámpír énem, mindig próbáltam a lehető legemberségesebb maradni, éppen ezért is nem kapcsoltam ki az érzéseimet soha. De rá kellett jönnöm, hogy a saját életem mindig is fontosabb volt nekem másokénál. Az öcsémet magam miatt öltem meg, ahogyan ezt a nőt is pusztán azért küldtem a halálba, hogy én túlélhessem. Bűntudat mardosta a gyomromat, de megpróbáltam leküzdeni azzal, hogy dacosan válaszolgattam értelmetlen szavaira. - Miért, hagytalak volna meghalni? Tényleg? Ezt szeretted volna? Négyszáz éve gyakorlom a vámpírságot, és most bukjam el? Most tapadjon vér a kezemhez? Csak vacsora voltál, nem érted? Nem akartalak megölni, de a véred olyan édes volt, hogy nehéz volt megállnom – még mindig éreztem a nyelvem hegyén a finom, folyékony gyönyört, amit a vére jelentett. Talán azért volt ízletesebb, mert boszorkány volt, talán azért, mert valami olyat evett, vagy ivott előtte, nem érdekelt, csak meg akartam kóstolni újra, hiszen vámpír voltam. Lehunytam a szememet, idegesített kétségbe esett, elcsukló hangja. Nem volt már védtelen, megölhetett volna, ha akar, vagyis, bizonyára nem, mert idősebb vagyok és erősebb vagyok, de megpróbálhatta volna. Nem tette. - Ez nem egy olyan világ kislány ahol mindenki egy. Itt a kutya kutyát eszik. És jelen helyzetben én voltam a nagyobb kutya. Sajnálom, de ez ellen már nem tehetsz semmit, azzal pedig csak elpazarolod ezt a csodás ajándékot, hogy a feletettem kettétört bosszúdon töprengj.
Értetlenül bámulok rá, még jó, hogy a pezsgő a földön végezte, ha nem így lett volna mostanra talán már összeroppantottam volna és most a vér szivárgott volna a tenyeremből. Persze csak pár percig, amíg végül be nem gyógyul a seb. Legalább éreztem volna valamit, ami elvonja a figyelmemet róla, arról amit mond, mert ezt... egyszerűen még mindig nem tudom, hogyan is kéne kezelnem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ilyesmiket képes mondani. Nem ismer, persze ha innen nézem akkor érthető. Számára csak egy arc vagyok, valaki aki miatt nem halt éhen, de az én életem... fenekestül fordult fel és még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy még valaha az életben rendbe jöhetnek a dolgaim úgy igazán. Az biztos hogy olyan már soha nem lesz, amilyen régen volt. - Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ha... nem eszel, akkor eluralkodik rajtad... a szörny és akkor még ölnél is. Én... nem bírnám elviselni, ha kioltanék egy életet. - az lenne a vége, az lenne az a pont ahonnan már muszáj visszafordulnom mert akkor nem élhetem tovább az életemet, nem tudnám, de ő ezt nem érti... még csak meg sem próbálja. Nem is tudom, hogy miért vártam tőle ilyet. - Orvos vagyok... voltam... nekem ez fogalmad sincs, hogy milyen kínzó. - az, hogy nem tehetem azt, amihez értek, hogy nem tehetem azt, amiben jó vagyok, hogy csak tengődöm. Egyszerűen csak szenvedek és kész, azóta, hogy ezt tette velem, hogy nem gondolt bele abba, hogy a tetteinek komoly következményei is lehetnek. - Talán... talán igen, talán jobb lett volna. - hatalmasat sóhajtok. Igen, lehet hogy jobb lett volna, ha egyszerűen hagy meghalni és kész. Akkor most nem lennék itt, akkor most nem kéne szenvednem, akkor most... most minden más lenne. Nem kéne életben lennem. Boszorkány vagyok, a természet adja az erőnket és én most a természet ellen vagyok, egy olyan lény, ami nem része a normális körforgásnak, mert a föld alatt kéne lennem és nem pedig itt élőn és lélegzőn... vagy valami hasonló, ezt azért nem mondanám szó szerint így. Ő ezt nem érti, azt hiszem nem is nagyon értheti, és abban sem vagyok biztos hogy egyáltalán el kell-e neki magyaráznom. Csak egy véletlen eset voltam, véletlenül végül életben hagyott, mert nem akart sötét foltot a lelkére a többi pedig neki már egyáltalán nem számít, miért is számítana? A következő szavaira felvetem kissé az államat. Kislány... mintha egy hisztis gyerek lennék, pedig csak azt hiszem az érzéseimet próbálom elmagyarázni neki és ő még csak hajlandóságot sem mutat, hogy megértse. - Nem akarok bosszút, én... nem vagyok olyan. Igazad van nincs értelme erről beszélnem veled. Talán csak egy bocsánatkérést vártam, de azt sem kellett volna. - megrázom a fejemet, és egyszerűen csak oldalt fordulva neki kitekintek a korláton az éjszakába. Talán csak tovább kellett volna mennem, amikor megláttam őt, hiszen egyáltalán nem számít, hogy ismerem-e, vagy sem, nem változtat ez semmin sem. Rachel segít majd továbblépni... csak ez a lényeg. Talpra állok és nem kell hibáztatnom senkit a miatt, ami történt. Megtörtént és nekem most ehhez kell alkalmazkodnom.
A mai napot a könyvtárban indítottam. Elbűvölt az illat, mely fogadott, mikor beléptem. Még emlékeimben élt az a pillanat, mikor először sétáltam be oda, és foglaltam helyet. Már nem is tudom, hogy mihez gyűjtöttem anyagot, valami iskolai dolgozathoz kellett... és a rabja lettem. Nem létezett itt olyan könyv, amelyet ne ismertem volna már elejétől a végéig, legyen szó ponyvaregényről, szerelmes légyottokról vagy a tudomány bármely ágazatáról. A történelem volt a szenvedélyem, a diplomám is ehhez kapcsolódott, melyet végül nem kaptam meg, mert... az utolsó félévben ismét útrakeltem, és visszatértem ide. Talán nem a legjobbkor, tekintve, hogy milyen állapotok uralják ezt a vidéket az utóbbi években... már akkor is kiéleződtek a viszonyok, mikor innen távozni készültem. És végül meg is tettem, örökre akartam menni, most mégis itt állo, kezemben egykori kedvencemmel, és lapogzattam, szagláztam a poros lapokat, mintha ez felruházna bármilyen képességgel. Talán így is van. Tudással tölti meg az amúgy már üresedő elmémet. Éheztem rá, nem úgy, mint mások... számomra nem volt szenvedély plázába járni, és elkölteni a nem létező fizetésemet cipőkre, ruhákra... felesleges holmikra. Talán jobb lenne beköltöznöm ide. Még midnig azt a bizonyos könyvet szorongattam a karjaimban, mikor kiléptem a helyiségből, és útnak indultam. Szükségem volt egy jó erős kávéra, és a könyvtár mellett nem messze kapott helyet egy bár. De ez már akkor is itt állt, mikor megszülettem... nagy valószínűséggel. Beültem, és felsóhajtva tettem le a könyvet, közben belelapozva. - Egy kváét kérek. Jó habosan, ha lehet - mondtam kedves mosollyal az arcomon, amit a lány fel is írt, és elsétált. Belemélyültem a mesékbe. Azt sem tudom, mennyi idő telt el... a kávé már kihűlt, mikor észbekaptam, hogy egyáltalán már letették elém. De inkább a belépő alak hívta fel magára a figyelmemet, és összeszűkült szemmel prbáltam meg beazonosítani őt. Láttam már valahol... de hol? Nagyot nyeltem, és gyorsabban kezdtem lapozgatni a könyvben. Igeeen-igen, ő az. Semmi kétség... bár nem egy modern ábrázolás, de csak ő lehet... vagy megőrültem, és hallucinálok?
Már messziről hirdette az éjszakában az ezer színben villogó és pompázó neonfelirat, hogy itt ma éjjel ismét a jazz oltárán mutat be áldozatot egy zenekar. Duke Ellington, Eddie South és Django Reinhart feldolgozásokat ígértek. A jazz és swing igazi, legendává vált alakjai voltak ők valaha, a század harmincas éveiben. A mai kor pedig felismerve zsenialitásukat, életben tartotta emlékművüket. Már gyülekeznek az emberek, egyre többször nyílik a bár ajtaja, és szinte érzem az izgatott várakozást a levegőben. Udvariasan előre engedem Giát, aztán követem őt, és ismét előnyét élvezem a ténynek, hogy ebben a városban még a legutolsó utcasarkon is pontosan tudják, hogy ki vagyok. Színpad melletti asztalt kapunk, ahol tökéletes rálátásunk nyílik a színpadra, ugyanakkor mégis kissé messzebb kerülünk a mellettünk lévő parkettől, ahol néhányan már ropják a táncot.
- Ő itt Ellie Lorenzo - mutatok a lányra, aki mikrofon mögött áll. - A város egyik legígéretesebb tehetsége. Akár a világ legjobb jazz énekesnője is lehet, persze, csak ha nem végzi majd valamelyik vámpír fogán - intek italok után, és mikor megkapjuk a rendelést, poharamat halk csendüléssel Gia poharához érintem. - A harmincas években Duke Ellingtont magam mentettem meg Niklaustól, mikor még Duke kezdő zenész volt. Azt hiszem, okos húzás volt. Az öcsém egy legendától fosztotta volna meg a világot - mosolygok Giára. - A jazz a te véredben éppúgy munkál, ahogy anno az övében is. Azt hiszem, a ma este tetszeni fog neked.
Őszintén megmondom, hogy életemben nem esett semmi olyan nehezemre, mint Elijah-t elképzelni, ahogyan a mai fiatalsághoz hasonlóan élvezi a partikat. Mármint nem is igazán partinak nevezném, hanem bulinak. Valahogy a parti a régies, visszafogottabb dolgokat juttatja eszembe. De bármennyire is erőlködtem valami értelmes képet előrángatni a képzelőerőm segítségével csak homályos képekig jutottam, aminek az eredménye az lett, hogy igazából bárki tombolhatott a tömeg kellős közepén, semmi nem bizonyítja azt, hogy pontosan Elijah lett volna. De azért jól esett eljátszadozni a gondolattal még akkor is, ha rájöttem lehetetlen elképzelni egy hozzá hasonló személyt egy ilyen élethelyzetben. Tudtam, hogy a szórakozás számára valami visszafogottabb dolgot jelent, de teljesen mindegy miképpen érzi magát jól, de ki kell kapcsolódnia. Látszik rajta. Meg igazából rám is rám fér, szóval lelkesen belekaroltam és vártam, hogy mi lesz a szórakozásunk fő célpontja. New Orleans azaz a város, ami szerintem mindenkit lenyűgöz. Szinte az éjszaka fényei, az utcákon szinte állandóan ünneplő, szórakozó emberek lézengenek és ez a város varázsa. Talán a természetfeletti egy pillanatra belerondítana azzal, hogy a turista populációt csökkenti, de ugyanakkor ez még igazából csak különlegesebbé teszi. A város tele van élettel még akkor is, ha éppen elég halál övezi. – Akkor a világnak tettél egy hatalmas szívességet. Erre mindenképpen inni kell. – Ajkaimhoz emelem a poharam és könnyedén legurítom a tartalmát. Meg sem lepődöm, hogy Niklaus végzett volna egy akkora tehetséggel. Még akkor is, ha nem a fénykorában, de egyáltalán nem lep meg, hogy különösebben nem érdekli kinek az életét ontja ki. – Igazán jól esik, hogy így gondolod. – Tényleg jól esik az elismerése. Talán jobban, mint bárki másé. – Ebben teljesen biztos vagyok. – Kicsit úgy érzem magam, mint a mennyországban. Ha már én magam nem tudom átadni magam az általam játszott zene örömének legalább a fülemet kényeztethetem a gyönyörű hangzásokkal. A legjobb talán az egészben az, hogy jelen pillanatban vámpírként még ezt is sokkal intenzívebben tudom érezni. Eddig is olyan volt, mintha a szívemig hatolt volna, de felerősödött érzékkel olyan, mintha a zene a szívemmel lejtene táncot.
Láttam Gia arcán, bármennyire is igyekezett titkolni, hogy elképzel engem, amint éppen valamiféle eget rengető swingbuli kellős közepén koptatom eksztatikus táncommal a padlót, és ezen önkéntelenül is mosolyognom kellett. Sosem voltam az a fajta, aki képes teljesen elengedni magát, és úgy viselkedni, nos... mint egy őrült. Az önfegyelem és a tartás volt mindig is a sajátosságom. Ezer évvel ezelőtt is tartottam magam ehhez, és azóta sem változott a viselkedésem a világon semmit. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudtam volna élvezni a jó életet, a szórakozást, vagy a zenét, csak épp némileg konszolidáltabb formában, mint ahogy ennek a vonzóan pimasz vámpírnőnek épp megfordul az agyában. Ahogy felhajtja az italát, én is követem a példáját, aztán elgondolkodva nézem az asztalon álló, piros színben égő apró lámpaernyőt. - Nem azért dicsérlek, hogy kedves legyek, hanem azért, mert csakugyan azt gondolom, amit kimondok. Hatalmas áldással születtél Gia. A zene áldásával. Sokan ölni is képesek lennének ezért. Lásd az öcsém példáját - teszem hozzá röviden. Na igen. Noha az öcsém imádja a művészetet, és tehetséges festő, tisztában vagyok a ténnyel, mennyire imádja a zenét, és mennyire fájó pont az életében, hogy ehhez nincs tehetsége. Egyszer hallottam őt énekelni, még valamikor ember korunkban, meg voltam róla győződve, hogy varjú károg a fán. Talán ezért is szereti ölni a zenészeket, féltékenységből, vagy éppen dühből. Még ezer év után sem tudom minden alkalommal eltalálni, melyik tettét éppen mi motiválja. Az eddigi zene leáll, a táncoló párok helyet foglalnak, és a zenekar minden tagja elfoglalja helyét a pódiumon. Sejtelmes, ámde színes fényekbe öltözik a színpad, és a banda belevág a Take the A train című dalba. Lopva Gia felé pillantok a félhomályban. Arca kipirult, a szemei pedig úgy csillognak, mintha reflektorok lennének. Egész lényéből árad a muzikalitás. Nem, nem jól fogalmaztam eddig, mikor azt mondtam, ez a lány tehetséges. Ez a lány több annál. Ez a lány elhivatott. Dal következik dal után, a hangulat forrósodik, a közönség tetszésnyilvánítása egyre hevesebb és lelkesebb, nekem pedig egy hirtelen ötlet költözik a fejembe. Mikor bejelentik, hogy a következő dal Eddie South Fiddle song-ja lesz, felállok, és a színpadra sietek. Nem törődöm a csodálkozó tekintetekkel, megfogom és megcsókolom Ellie kezét, aki meglepve, ám mosolyogva néz rám. Szerencsére ismerjük egymást korábbról, így nem kell neki magyarázkodnom, ki is vagyok. Mindössze azért tartozom magyarázkodással, mit keresek a színpadon. - Hölgyeim és uraim, mély elismeréssel és hálával adózom Miss Lorenzónak és zenekarának ezért a csodálatos estéért - hallom a hangomat felerősítve a mikrofonban. - Ugyanakkor van a körünkben ma este egy hallatlanul tehetséges zenész, és szeretném, ha egy dal erejéig csatlakozna a zenekarhoz. Kérem, fogadják őt akkora szeretettel, mint amekkorával én ajánlom önöknek - lépek el a mikrofon elől, és kinyújtom a kezem az asztalunk felé. - Gia, kérlek... csatlakozz a bandához.
–Hát nem lett tehetségesebb, nem? - Már megint egy olyan mondat hagyja el ajkaimat, amiért már régen a fejemet veszítettem volna, ha maga Klaus is jelen lett volna. De nem igazán érdekel. A mosolyomat akkor sem tudom levakarni az arcomról. Mindig is szabad akartam lenni és nehezemre esik visszatartani az ehhez hasonló megszólalásaimat. Persze, ha ő is jelen lenne kénytelen lennék visszanyelni őket szépen egyesével. Mert az életem múlna rajta. Akármennyire sem félek tőle, a haláltól már annál inkább. Nem akarom, hogy véget érjen az életem, az örökkévalóságom pusztán azért, mert az őszinteségemet és a szabad szelleműségemet nem bírtam féken tartani. Vannak olyan dolgok, amiket jobb megtartani magunknak. Főleg mivel tudom milyen ára lenne annak, ha ezeket szemtől-szembe mondanám neki. Bár már azzal is kockázatot vállalok, hogy most így beszélek, de ez még olyan csekély veszélyt hoz a fejemre, hogy ezzel én magam is megbirkózom. Úgy érzem, mintha elvarázsoltak volna. A zene körülölel és gyengéden simogat minden egyes másodperc elteltével. Olyan ez az egész, mintha egy utat nyertem volna a mennyországba. A lelkem szinte sóvárgott ezért a dallamokért. Az pedig, hogy láthatom az előadok testbeszédében, játékában ugyanazt a szenvedélyt, amit én magam éreztem minden egyes alkalommal, mikor játszottam egyszerűen felbecsülhetetlen. Lehet, hogy ott van a lelkemben a keserűség, hogy képtelen vagyok ilyen könnyedén játszani, de ezt könnyedén felülmúlja a zene természetes hangzása. A lelkem szinte kicsattan a boldogságtól. Egyszerűen megmagyarázhatatlan. Még mindig a zene hatása alatt állok, amikor Elijah a színpadra lép és eltart egy darabig míg felfogom, hogy ott van, aztán mire elkezdene kattogni az agyam, hogy mégis mit keres a színpadon már felém fordult és kinyújtotta a kezét én pedig jelen pillanatban nem is tudom mit tehetnék. Szeretnék játszani, de nem tudok.. Nem akarom ezt a csodás estét elrontani az én bénázásommal. Én.. Képtelen vagyok erre. Mégis az akaratom arra, hogy megpróbáljam, hogy talán sikerülni fog erősebb. Azt hiszem még az is rátesz egy lapáttal, hogy Elijah hisz bennem. Hisz mégis mi másért hívna fel a színpadra, ha ne hinne bennem? – Ezt még megfogom bánni. – Suttogom olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, mert azt hiszem úgy állok színpadra, hogy az esélyeim durván ötven-ötven. Vagy képes leszek ráérezni, vagy nem. De a bensőm ettől függetlenül remeg. Ha hibázok rengeteg ember előtt hibázok, ha pedig nem akkor rengeteg embert kell boldoggá tennem a játékommal és nem sugározhatom feléjük, hogy mennyire vagyok megrémülve. Erősen megszorítom a kezét, mielőtt elengedném ebből is próbálva erőt gyűjteni, majd pedig mély levegőt veszek. Menni fog, Gia. Menni fog. Félve veszem át a felém nyújtott hegedűt, majd pedig mély levegővétel után késznek nyilvánítom magam és bele is kezdünk a lágy dallamba, amit legnagyobb meglepetésemre sikerrel teljesítek és azt hiszem ez a boldogság tökéletesen kiült az arcomra.
Gia első kérdésére beleiszom a poharamba, hogy ne nevessem el magam. Ez a lány hihetetlenül szókimondó, és elmondhatatlanul pimasz. Momentán nem vagyok képes eldönteni, ez bátorság, vagy botorság-e részéről. A zenét viszont élvezi, látom rajta, minden porcikáján, a mozdulatain, szeme csillogásán, az arca pirosságán, és kíváncsi vagyok, díjazni fogja-e az ötletemet, feláll-e a színpadra játszani, vagy úgy kirohan a bárból, hogy csak Algírban fogom utolérni még vámpírsebességgel is. Nos, a jelek szerint meggyőzi magát, és legyőzi a félelmét. Bár egy erőteljes kézszorítást kapok tőle, mintegy lelki fogódzó és támogatás gyanánt, aztán elveszi a hegedűt, és lehunyt szemmel illeszti hozzá a vonót. Néhány tizedmásodpercig olyan csend van, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani, aztán felcsendül egy dallam. Lendületesen, hevesen, és tele felszabadult szenvedéllyel.
A közönség máris lelkesen tombol, én pedig a félhomályba húzódva, elégedett büszkeséggel nézek a színpad felé. Megtanítani valakit harcolni, és győzni, erre bárki képes. Megtanítani valakit önmagáért harcolni, és önmagát legyőzni, ez a valódi teljesítmény. Giának itt és most sikerült. Tudtam, teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy így lesz. Nem kellett neki csak némi biztatás, és önbizalom-tréning. Az, hogy hagyja, és érezze, nemcsak ő bízik bennem, hanem én is bízom benne. Egyre magabiztosabban áll a színpadon, és egyre szenvedélyesebben játszik. Tudom, hogy immár teljesen önfeledt és felszabadult, és hogy ezt a pillanatot, míg él, soha senki nem veheti el tőle.
Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még a félelem töltötte meg a testemet a következőben pedig már olyan szenvedéllyel játszottam, ahogyan mindig is, de valahogy most sokkal inkább átéreztem a zenét. Minden egyes rezgés, hangzás erősebb volt, mint emberként és ez segített a játékomban még akkor is, ha eddig talán pontosan ez okozott számomra nehézségeket. Most ennek köszönhetően élvezhettem azt, ami az életem értelmét jelentette. Azt hittem, hogy örökre elveszítettem, de rájöttem, hogy a szenvedély, ami bennem élt és a tehetség, ami velem született nem veszett el, egyszerűen csak átalakult, fejlődött. Most már képes vagyok olyan dolgokat is felfogni, amit nem minden zenész mondhat el magáról. Az egész dal olyan volt a számomra, mintha valami megmagyarázhatatlan energiával töltöttek volna fel. A végére úgy éreztem, hogy a naphoz hasonlóan ragyogok, mert olyan boldog voltam. Ez határozottan látható volt rajtam. Talán tényleg ragyogtam. Bár az egy kicsit olyan Alkonyat húzás lenne. Még mindig nem értem, miért tartották jó ötletnek az egész csillámpóni dolgot, de nem az én dolgom, hogy ezt elemezgessem. Nem ez az én területem. A zene az, ami meghódította a lelkemet. Nem más. Óvatosan megyek le a színpadról, mert a lábaim szinte csak úgy remegnek az izgatottságtól és egy részem legszívesebben Elijah nyakába ugrana, de visszafogottnak kell lennem, amilyen ő maga is. Nem ronthatok ajtóstul a házba. Mikor mellé érek fülig érő vigyorral szólalok meg. – Köszönöm, hogy hittél bennem.. Tényleg, ha nem tudom, hogy így van, akkor fel sem mentem volna. Nélküled nem lettem volna erre képes. – Ezért az egészért azt hiszem az örökkévalóságom végéig hálás leszek neki. Visszaadta nekem az életem legnagyobb kincsét.
Ahogy véget ér a dal, és Gia leengedi a hegedűt, felhangzik az a reakció, amit századok óta a tetszésnyilvánítás jele. Egészen pontosan, a lelkes, és hangos taps. Ez követi őt, ahogy lejön a színpadról, ragyogva, valami különös fénnyel az arcán és a szemeiben, és olyan lelkesen, ahogy még szinte nem is láttam. Erős a gyanúm, hogy ha rajta múlna, alighanem a nyakamba vetné magát, de mivel ismer már annyira, hogy tudja, nem vagyok egy ölelkezős és lelkendezős fajta, ezért - hála az égnek - eltekint az ilyesféle kompromittáló megmozdulásoktól. - A tehetség soha nem vész el Gia, és nem tűnik el az emberből - mondom. - Az veled születik, ott van a véred minden cseppjében, a génjeidben, kitörölhetetlenül. CSak a lelkedben élő blokkot kellett feloldani, és remélem megbocsátod, hogy ilyen feladat elé állítottalak, de néha a sokkterápia a legjobb módszer. Nem árultam el, hogy tulajdonképpen ez volt a célom azzal, hogy idehoztalak, és kérlek, nézd el nekem, ha kis időre kellemetlen helyzetbe hoztalak. Nem volt hiábavaló - mosolygok rá, aztán látom, ahogy a zenészek levonulnak a színpadról, a közönség pedig lassan szedelőzködni, és távozni kezd. Megjelennek a takarítók, a fények többségét leoltják, ez pedig egyértelműen a bár záróráját jelenti. - A mai zenés este véget ért - nyúlok Gia könnyű kis kabátjáért, és felsegítem rá. - De nincs még kedvem nyugovóra térni. Menjünk vissza Algírba. Van egy üveg 1942-es Cabernet de France-om a lakásban. Talán felbonthatnánk, méltó lezárásaképp a ma estének - nyújtom aztán a karomat oda Giának, ugyanúgy, mint idefelé jövet.
A táplálkozási szokásaim egyáltalán nem változtak. Már annak idején is imádtam halandók nyakát csüggeni, mintha csak egy gyümölcs lennék a fán, és nyakuk lenne a törzs. Édesek voltak, legalábbis a legtöbbjük, de már akkoriban is felfedezték az ópiumszármazékok egyes fajtáit, az pedig... meglehetősen rontott az élményen. Nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, vesztett a finomságából, abból a mennyei ízből, amiért a vámpír inni akarta azt a vért. Választhattuk volna mókusok vagy más rágcsálók vérét, talán sokan megkönnyebbülve sóhajtottak volna, ha így teszünk. De nem ez volt az életcélunk. Teljes életerőt akartunk magunknak, és az holmi patkány vérével nem érhető el. Ráadásul én az önzőbb fajtából származtam. A legjobb akartam lenni, a legerősebb, a leghíresebb... mintha csak nekem írták volna meg ezt a szerepet. Aztán jött valaki, ls lesodort bennünket a színről... mondanom sem kell, a több mint hetven éves álmom nem pihenésről szólt. Gondolkodtam, amíg tehettem, egyetlen csepp vér sem érintette ajkaimat. Hát tényleg mohóság, ha ennyi idő elteltével ha meglátok egy lüktető vénát, éhes leszek? Már volt minden a listámon. Ember, vérfarkas, boszorkány... utóbbi kettőnek meglehetősen furcsa íze volt, ám a legnagyobb újdonságot a tündérek jelentették. Ha lehetne, egész nap belőlük lakmároznék, olyan ínycsiklandozó vérük van. Az, hogy ezúttal New Orleans-t választottam ki törzshelyül, nem volt véletlen. Nem akartam eltűnni innen, amíg meg nem kaptam, amit akarok. A gond az volt, hogy még nem egészen tudtam, mi is az, amit szeretnék. Egyszerre akartam boldogságot és halált. Kegyelmet és kegyetlenséget. Persze csakis akkor, ha én oszthatom mindkettőt. A bárban már megfordultam párszor. Leginkább elfogyasztottam egy-egy pohár italt, megtapasztaltam azt, milyen az igazán tiszta bourbon, és milyen, ha a barna nedűt aztán vöröslő vérrel öblítem le. Nem voltam kegyeskedő fajta, nem szerettem megkímélni életet, ha már a kezeim közé került. Ezt találtam logikusnak akkor is, mikor megpillantottam a barna hajú lányt a szomszéd asztalnál. Egy ideje már bűvöltem őt a szememmel, felpillantva egy újságból, és elmosolyodva kortyoltam újra és újra az italomba. Ide akartam őt csábítani. Tudtam, hogy képes vagyok rá, ahogyan régen is. A helyszín volt csak más, és ez a pár... rongy, amit mostanság ruhának neveznek. De semmi kellemes nincs bennük, viszket a bőröm alattuk.
Tik-tak. Az óra egyre hangosabban hallatta a hangját én pedig egyre idegesebb kezdtem lenni. A poharamban lévő whiskey kólát kevergettem a varázserőmmel unalmamban. Már egy egész órája várok a barátnőmre, azt mondta nagyon fontos. Ahhoz képest itt szobrozok, és eléggé úgy tűnik, hogy egyedül fogom tölteni az estét. Nem mintha különösebben zavarna ez a dolog. Nem voltam ma lelkizős hangulatomban és meg volt a magam baja, nem voltam kíváncsi máséra is. Ez lehet, hogy elég önzőn hangzik, de ki akarja a nyakába venni a világ összes gondját, amikor az övé is akkora, hogy összeroskad alatta?! Hát én biztos nem. Irigyeltem azokat az embereket, akik el tudták felejteni a saját fájdalmukat máséért, talán egyszer én is eljutok erre a szintre. A telefonomat mérgesen vágtam az asztalhoz miután több mint egy óra eltelt és jött az sms, hogy nem tud jönni, mert valami közbejött. Könyörgöm, ez nekem is feltűnt, de nem lehet hamarabb szólni? Akkor már rég otthon lennék. De ha már itt vagyok, maradok, és csendes magányomba megiszok egy egész üveg whiskeyt. A pulthoz sétálok, hogy kikérjem, magamnak az italt s visszafele feltűnik, hogy a mellettem lévő asztalt már cseppet sem olyan üres, mint az előbb volt. A helyemet elfoglalva zavartalanul mérem őt végig. Helyes, mégis olyan mintha egy fekete-fehér filmből lépett volna elő. Hogy lehet ennyire karakteres valakinek az arca? A szemem összetalálkozik az övével, amitől hirtelen elkapom a tekintetemet és az előttem nyújtózkodó üvegre nézek. Kis idő elteltével íriszeim újra összetalálkoznak övével, de most már kitartóbban mélyedek el az égék szemekben. Valami furcsa benne, meg nem tudnám mondani, hogy micsoda, hogy miben más, mint az itteni emberek, akik ide szoktak járni mégis valami furcsa. Az újságra nézek, amit olvasgat, tegnapi. Halvány mosolyra húzódik a szám és követem a mozdulatát, ahogy a poharáért nyúl majd szájához emeli azt. - 6. oldal. – szólok oda neki kissé félre biccentett fejjel. Úgy sincsenek sokan körülöttünk akár ordíthatnék is. A tömeg inkább a pult körül próbál megszabadulni a pénzétől. Ha a férfi a 6. oldalra lapos hatalmas betűkkel olvashatja azt hirdetve, hogy: Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, írta és szerkesztette: Delta Koshkov. Nem mintha ez lenne életem legnagyobb irománya, de fogjuk rá, hogy elmegy egynek. Kiskorom óta újságíró akartam lenni és emlékszem az első cikkemre, ami megjelent egy napilapban. Közvélemény kutatásról kellet írnom, hogy ki mit gondol és, hogy éli meg az időjárás változásról. Nem találtam elég jónak magamhoz képest, de mindenki így kezdi: eleinte arról ír amit mondanak neki aztán arról amit ő szeretne. - A 3. bekezdés a kedvencem. – iszom meg a poharam alján lévő alkoholt és kissé előre dőlve az asztalon méregetem Őt tovább.
Már előre borítékoltam, hogy észre fogja venni azt, ahogyan őt bámulom. Szándékos gesztus volt, előnyt éreztem, elvégre abban tényleg szerencsésnek érezhettem magam, hogy valami adoniszi testtel lettem megáldva. A legtöbben erről elég gyorsan tudomást vettek, ám kamaszkoromban még úgy tűnt, nem lesz belőlem az ég világon semmi. Sem így, sem úgy. Irtózatosan néztem ki, erről valószínűleg az tehetett, hogy csontsovány voltam, lógott rajtam a bőr, és a szüleim mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezen ne lehessen változtatni. Remek móka éheztetni a gyereket, de tényleg. Talán emiatt jöttem rá elég korán, hogy ha egész életemben kerülni kívánok valamit, hát az a gyermeknevelés lesz. Nem tudnék neki többet adni vagy jobbat. Sekélyes lenne mint én. Nem becsülne semmi az életében azon kívül, hogy életeket onthat ki. Ennek pedig igazán... nincs értelme. Elég az ilyen mentalitásból egy is. És arra itt vagyok én. Elmosolyodtam, mikor hozzám szólt, és miközben az italt kortyoltam, oda lapoztam, ahová mondta. Még fejtörést okozott pár szó, a nyelv változott az elmúlt hetven évben, és olybá' tűnt, szabadabban alkottak a művészek, nem volt ki nem mondható szó. Szabad volt, mintha a levegőre engedték volna ezt a rengeteg lehetőséget. Ezt még a háborúk idején kicsit sem várhattuk el egyetlen hatalomtól sem. De nekem felettébb tetszett. - Érdekfeszítő. Komolyan. - biccentettem, majd letettem a poharat, és kíváncsian fordultam felé, de nem hajoltam előre, továbbra is abból a távolságból vizslattam. - És ebből meg is lehet élni, Delta? - kérdeztem kíváncsian, miután a nevét már vagy ezerszer lejegyeztem a fejemben. Rendkívül jó volt a névmemóriám, emiatt sosem féltem. Annak idején nem tolongtak az újságírók. De nem kezdhettem azzal, hogy az én egykori időmben örültek, ha egy kis garzonra futotta abból a bérből, amit kaptak. Igazából csak ki akartam faggatni. Kíváncsi voltam arra, mi jár egy mai nő fejében, mert eddig társalság céljára egyet sem használtam fel. Inkább ettem, az jobban esett. - Bár ha zavarom, csak szóljon. Nem akarok tolakodó lenni. - Őszintének tűntek a szavaim, bár eddig még nagyjából egyszer sem kaptam elutasítást. Zokon is venném, ha ezt a sort most kezdenénk meg.
Szeretem kihasználni a fiatalságom által megadatott lehetőségeket. Sokan azt gondolták, mivel már ennyi idősen annyi pénzem volt, mint amennyi másoknak egész életében nem adatott meg összességében... félig töltött csak el örömmel és boldogsággal. A másik én azt súgta a fejemben, hiszen mint a legtöbb emberben, az én fejemben is élnek belső hangok... a másik azt suttogta, hogy mennyire elpazaroltam mindent, és mialatt mások ennyi idő alatt már megállapodtak, családot alapítottak és a többi... nekem nincs ehhez hasonló értékem. De nálam nem érték egy átkozott papír, ami örök életemre összeköt valakivel... aki nagy eséllyel nem engem, hanem a pénzemet szereti. Bánnám is én, élvezze, ha akarja, de én nem mások örömére kerestem ezt a pénzt, hanem hogy végre legyen valami elégtétel az életemben a szörnyűséges életem, a nevetséges kamaszkorom után. Fiatal voltam... de sokakkal ellentétben azonban számomra nem az jelent élvezetet, ha hetente napokat tölthetek másnaposan valahol a lakásom egyik placcán, félmeztelenül. Akadt egy kis elintéznivalóm a bárban, de amint kisétáltam, rögtön az égre szegeztem a tekintetemet. Már besötétedett. Hozzászoktam az évek alatt, hogy az éjszaka gyakran nem a szabad ég alatt érkezik meg hozzám, hanem az irodám tágas ablakából fürkészhetem, ahogyan lemegy a nap... gyakran bámultam a csillagokat, próbáltam közhelyesen megállapítani hogy melyik formál csillagképet, de mindez közel nem volt olyan szórakoztató tevékenység, mint amilyen gyerekként tűnt a tévében. Nem ilyen családban nőttem fel amúgy sem. Túl korán jött az éjszaka. Csak jött. Én pedig az autót céloztam meg, de akaratlanul is eltévelyedett tekintetem a bár melletti sikátorba. Hangokat hallottam. És ez elég volt ahhoz, hogy meginduljak abba az irányba. Már láttam is, hogy mi az oka. Egy nőt láttam. Egy férfi nyakán csüngeni. Mit sem értettem, hiszen első ránézésre úgy nézett ki, mintha nem értek volna el a hotelszobáig. A nő eléggé rámenősnek tűnt, és ki is bukott belőlem egy gondolat. - Menjetek szobára - sóhajtottam fel, de csak egészen addig tartott a szánalmam, amíg fel nem tűnt az, hogy a férfi amúgy majdnem nem is mozdul. - Mi a fészkes... - akadt bennem a gondolat is hirtelen. Ehhez nem voltam szokva. A kemény üzletember most olyasmibe sétált, amire nem volt felkészülve.
Csillagos éjszaka volt, túlságosan is világítottak. Vakította a szememet és legszívesebben ki se mozdultam volna a motelszobámból, de éhes voltam, és a motelben kezdett hiányos lenni a személyzet így másfelé kellett keresgélnem mielőtt végérvényesen kiirtok minden ott dolgozót. Bár a megfogyatkozó emberek nem indítottak el bennem semmiféle lelkiismeret furdalást mégsem akartam felhívni magamra a figyelmet: egyenlőre. Addig meg kellett húznom a határaimat amíg Tristan el nem intéz mindent az érkezésemre, én pedig igaz nem a türelmemről vagyok híres most mégis kivártam a tökéletes alkalmat. Igaz már remegve vártam a pillanatot, hogy Klausomat újra láthassam, de akármennyire is akartam mindezt várnom kellett. Nem sokat bíbelődtem az öltözékemmel és a hajammal, sminkemmel. Éhen haltam így minden másodlagos volt jelen pillanatban. Egy egyszerű farmer, póló kombinációját húztam magamra, hogy ne lógjak ki túlságosan a tömegből, bár nekem ez a farmer dolog iszonyatosan szokatlan és kényelmetlen volt. Így miközben sétáltam az áldozatra várva el is határoztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy én ilyen semmilyen anyagba bújtassam a testemet. Az világító lámpások az égen egyre erősebben kezdtek égni, megvilágítva a hozzám közeledő fickó arcát. Nem lehettem válogatós így végig se mértem csak hatalmas kiskutya szemekkel léptem a férfi elé. - Elnézést uram, tudna segíteni? – pillogtam rá kettőt s miután az kajánul vicsorogni kezdett rám, végig tudtam gondolni, hogy mi járhat az eszében. Így több se kellett: mélyen seszínű íriszeibe fúrtam az én zöldjeimet, hogy megigézhessem. - És most ne ellenkezz, ha egy hangot is hallok, kitépem a szíved. – rángattam be magam után a sikátorba, hogy utána vadul eshessek neki a nyakán kidülledő artériára. Az íze szinte mámorosan, bódítón hatott az agyamra és csak arra tudtam gondolni, hogy még akarom. A jóízű vacsorámba végül egy ismeretlen férfihang zavart bele. Fogaimat ínyembe visszahúzva, fintorodtam egyet. -Óóóh, szép estét. – töröltem meg elcsigázottan a szám szélét, hagyva, hogy az eddigi vértasakom ájultan essen össze. Még élt, de már kevés hiányzott neki ahhoz, hogy kilehelje a lelkét is. Egy lépéssel közelebb léptem a friss látogatómhoz, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni. - Tisztázzunk valamit, ha most csöndben maradsz, meghagyom az életedet. – mosolyogtam rá kedélyesen mintha egy régi jó barátot láttam volna épp viszont. Nem igéztem meg, még…egyenlőre, mert kíváncsi voltam a lépéseire és végül is még az is elképzelhető, hogy megjött a második. Szememet végig futattam minden porcikáján és elismerően csettintettem nyelvemmel, ezzel a tudtára adva, hogy igazán finom falatnak tűnik. - Egy ilyen jó módú fiatalember mit keres a sötét éjszakában? – vontam fel szemöldökömet miközben gátlástalanul sétáltam őt körbe és méregettem mindenhol. Az ég küldte Őt nekem, bár kételkedtem benne, hogy a vámpírokat és olyan elmebetegeket, mint én megszánnának odafentről akármivel is de jó alibinek tűnt.
Megpróbáltam felidézni azon történeteket, amiket még régen a fogadott anyám mesélt, éjszakai estimese címszóval. Tudtam, hogy milyen szörnyű lények lakoznak a mesekönyvekben, hogy vannak mumusok és szellemek, vámpírok és vérfarkasok, trollok és óriások, de azzal is tisztában voltam, hogy mindez csak egy írói fantázia, és soha nem volt semmilyen alapja. Elvégre valljuk be, Bram Stoker regénye is elég kevés információn alapszik, amely valójában igaz lett volna. Dracula csakis azért született meg egy fejben, mert karóba húzott másokat, és mert azt állították róla, hogy néha belekortyol áldozatainak vérébe? Teljesen mindegy, hol vagyunk és mennyi idősek, alapjáraton véve minden ilyesmi dajkamesének, ostoba ijesztgetésnek tűnt. Egészen mostanáig. Pár nappal ezelőtt azt tudtam meg, hogy az apám nem is az apám, és az anyám sem az anyám. Az egész életem egy hazugság, és hogy van egy ikertestvérem, aki már régóta kiváltott egy bizonyos átkot. Ő már vérfarkas, míg én sima egyszerű ember vagyok, de valószínűleg ott az a bizonyos... még szócska. Eleinte azt sem tudtam, ez miféle barbárság, miért keveredem bele efféle balgaságokba, és miért pont most, miután leéltem majdnem harminc évet úgy, hogy a vasorrú bábát csak egy meseszereplőnek hittem. Talán már ő is létezik. A most látottak után már nem lep meg semmi. Készültem volna kihátrálni a sikátorból, mikor szembekerült velem, és úgy kaptam a tekintetemet az arcára, mintha belém is villám caspott volna. A fickó közben a földre omlott, nem sokat jósoltam neki. A nő hegyes fogai közben eltűntek, és... nem tudtam, hogy ez álom-e vagy sem. Túl valóságosnak tűnt. Habár a nő is túl szép volt ahhoz, hogy ilyen szörnyeteg legyen. Annyit mondott, maradjak csendben. Akkor van esélyem. Hm. Hát, én ritkán voltam a fenyegetett fél, inkább engem fenyegettek. Nehéz volt rám hozni a frászt, ő sem ijesztett meg, inkább csak nem értettem, mivel van dolgom. Megköszörültem a torkomat, kihúztam magam, és megigazítottam az ingen gallérját, mintha az egyetlen problémám az lett volna, hogy nem áll jól rajtam ez a ruhadarab. - Mégis... mi vagy te? - kérdeztem, majd megráztam a fejem. - Engem elég nehéz megijeszteni. Bár tény, ilyet még tényleg nem láttam soha... soha életemben - nyeltem újabbat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem, és hogy ez vajon nem-e egy álom. Végigmért, én sem voltam rest egy ilyesfajta gesztust megejteni. Miért ne nézhettem volna meg magamnak? Attól, hogy az előbb még egy ember nyakára tapadt, vonzó nőnek tűnt. Igaz, ez attól függött, kinek mi a vonzó. - Hát... annyi biztos, hogy nem ilyen előadásokra vágyom egy bárból kifelé jövet - néztem a fickóra. Fogadni mertem volna arra, hogy halott. - Szabad tudnom a becses neved? Úgy érzem, nem sok esélyem lesz bárkinek is tovább adni - vontam egyet a vállaimon.
A táplálkozási szokásaim egyáltalán nem változtak. Már annak idején is imádtam halandók nyakát csüggeni, mintha csak egy gyümölcs lennék a fán, és nyakuk lenne a törzs. Édesek voltak, legalábbis a legtöbbjük, de már akkoriban is felfedezték az ópiumszármazékok egyes fajtáit, az pedig... meglehetősen rontott az élményen. Nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, vesztett a finomságából, abból a mennyei ízből, amiért a vámpír inni akarta azt a vért. Választhattuk volna mókusok vagy más rágcsálók vérét, talán sokan megkönnyebbülve sóhajtottak volna, ha így teszünk. De nem ez volt az életcélunk. Teljes életerőt akartunk magunknak, és az holmi patkány vérével nem érhető el. Ráadásul én az önzőbb fajtából származtam. A legjobb akartam lenni, a legerősebb, a leghíresebb... mintha csak nekem írták volna meg ezt a szerepet. Aztán jött valaki, ls lesodort bennünket a színről... mondanom sem kell, a több mint hetven éves álmom nem pihenésről szólt. Gondolkodtam, amíg tehettem, egyetlen csepp vér sem érintette ajkaimat. Hát tényleg mohóság, ha ennyi idő elteltével ha meglátok egy lüktető vénát, éhes leszek? Már volt minden a listámon. Ember, vérfarkas, boszorkány... utóbbi kettőnek meglehetősen furcsa íze volt, ám a legnagyobb újdonságot a tündérek jelentették. Ha lehetne, egész nap belőlük lakmároznék, olyan ínycsiklandozó vérük van. Az, hogy ezúttal New Orleans-t választottam ki törzshelyül, nem volt véletlen. Nem akartam eltűnni innen, amíg meg nem kaptam, amit akarok. A gond az volt, hogy még nem egészen tudtam, mi is az, amit szeretnék. Egyszerre akartam boldogságot és halált. Kegyelmet és kegyetlenséget. Persze csakis akkor, ha én oszthatom mindkettőt. A bárban már megfordultam párszor. Leginkább elfogyasztottam egy-egy pohár italt, megtapasztaltam azt, milyen az igazán tiszta bourbon, és milyen, ha a barna nedűt aztán vöröslő vérrel öblítem le. Nem voltam kegyeskedő fajta, nem szerettem megkímélni életet, ha már a kezeim közé került. Ezt találtam logikusnak akkor is, mikor megpillantottam a barna hajú lányt a szomszéd asztalnál. Egy ideje már bűvöltem őt a szememmel, felpillantva egy újságból, és elmosolyodva kortyoltam újra és újra az italomba. Ide akartam őt csábítani. Tudtam, hogy képes vagyok rá, ahogyan régen is. A helyszín volt csak más, és ez a pár... rongy, amit mostanság ruhának neveznek. De semmi kellemes nincs bennük, viszket a bőröm alattuk.
Éjszaka volt amikor útra keltem a városban, nem régen érkeztem ide szóval ideje lenne felfedeznem ezt a helyet ahol eddig még életem során nem tettem be a lábam. Nem tudom miért nem történt meg eddig első látásra egészen kellemes helynek tűnik. Kellemes hangulata van a városnak amely szinte teljesen magával ragad. Most húgomat otthon hagytam, nem volt kedvem hozzá az utolsó csíntevése után. Egy fekete öltönyben voltam, szorosan megkötve a nyakkendő is ha bár ez nem éppen egy utcai viselet, de talán azért viselek mindig ehhez hasonló ruhákat mert ezekben érzem magam igazán annak aki vagyok, vagy aki lenni szeretnék. Amikor el hagytam a lakhelyünket akkor ideges voltam, szinte bármit össze tudtam volna törni a puszta két kezemmel, ám mindig is arról voltam híres hogy jól tudtam kezelni az indulataimat és az érzéseimet. Ezért vissza is fogtam magam, próbáltam magam minél nyugodtabb állapotba helyezni, és át adjam magam a város hangulatának. Sok dolgot hallottam erről a városról jót meg rosszat is ami azt illeti, de mivel nem volt más választásunk el kellett hagynunk az otthonunkat és ez megfelelő helynek tűnt. Nem szeretnél innen tovább állni, jó volna már valahol stabil gyökereket ásni magam alá. Ahogyan a város utcáin sétáltam, egy bárt vettem észre a belvárosban kószálva. Ha bár nincsen túlságosan jó tájékozódó képességem, de szerintem nem fogok elveszni. Sosem voltam az alkohol rabja még halandó életemben sem. Jól fog esni egy jó kis whiskey vagy valami hasonlóan erős ital. Nem ismerek még senkit sem a városban, szóval igen csak óvatosnak kell lennem, hogy ne kerüljek bajba. Ha bár mindig is elég könnyedén ki tudtam vágni magam a gondokból, ám azonban nem szeretném üldözöttként kezdeni az életem az új helyen. Benyitottam a bárba, szinte zsúfolásig tele volt vendégekkel, igen csak forgalmas hely lehet azt hiszem. A bárpult mögött két fiatal lányka állt, aki a vendégeket szolgálta ki. Szerencsére a bárpult végén van két szabad ülőhely, ott nem hiszem túlságosan nagy feltűnést keltenék bárki számára. Ameddig nem tudom, hogy állnak a dolgok ebben a városban nem kellene bele csöppennem semmilyen harcba. Ismerve a természet feletti lények szokásait és főleg ezen a helyen ahol tudtom szerint eléggé sok él belőlük igen csak törékeny lehet itt a béka, ha van is olyan. Ahogyan helyet foglalok szinte már rögtön meg is érkezik a lány, fiatalka talán még az egyetem mellett dolgozhat itt, -Szia, egy pohár whiskyt kérek, jég nélkül- mondtam rögtön le adva a rendelésemet, is gondolom ennyi vendég mellet nem hiszem lenne neki arra ideje, velem beszélgessen. A széken ülve amely a pult végén volt, vártam az italomat. Eléggé nagy hangzavar van ami azt illeti, a sok ember sok zajt is jelent, de ez nem zavar engem. Bár lehetséges jobb lett volna valami nyugodtabb helyett választanom a ma estémnek mint valami park vagy ehhez hasonló. De végül is honnan ismerné meg az ember a legjobban a várost ha nem annak a bárjairól. Az igen csak sokat el tud árulni. Szóval egyelőre csak szemlélődöm. Az éjszaka végeztével jó volna kinéznem magamnak valami áldozatot is amely elfojtja a mai napra az éhségem. Nem hinném lenne társaságom a mai estére, sajnos az ismerőseim is mind hátul maradtak a helyen ahol eddig éltünk. Nem ismerek senkit sem a húgomon kívül, aki szerintem még otthon duzzog a veszekedésünk óta. Majd pár pillanat múlva már érkezett is megrendelt ital. -Itt is van az itala- szólalt meg felém nézve a lány majd egy kis hamis kacsintást is küldött felém,-köszönöm – válaszoltam, viszont a kacsintáson igen csak meglepődtem. Nem igazán értettem mit akar jelenteni a dolog. De nem is nagyon foglalkozom ezzel a ténnyel, ha bár nem utasítom vissza sohasem a női társaságot főleg éjszakára, ám azonban még nem mennék bele ilyen vad kalandokba, felelőtlen cselekedett lenne. Okosnak kell lennem ha nem akarom ismét azon kapni magunkat, hogy menekülnünk kell egy más városba. Egy kortyot ittam az italomból majd, vissza tettem a poharam a pultra. Egyelőre tetszik nekem ez a város, még semmi olyat nem találtam benne ami elriasztana engem innen.
Nehéz szívvel hagytam hátra a lányomat erre a pár napra is, de úgy éreztem, hogy apa mellett nagyobb biztonságban lehet, mint velem ismételten egy ismeretlen városban. Főleg egy olyan városban, mint amilyen ez is, hiszen hallottam már meséket és alig, hogy beléptem szinte tapintatni lehetett a feszültséget, ami átitatta az utcákat, az embereket. Ugyanakkor az se kerülte el a figyelmemet, hogy mennyi természetfeletti szaladgál és él itt. Tudtam jól, hogy a boszorkányok sorsa nem olyan jó, mint máshol, de én mégis egyet jöttem megtalálni. Szükségem volt rá, hiszen a lányom védelmében bármire képes lennék. Még az életemet is adnám, ha tudnám, hogy az Ő keze az által sose érhetne el hozzá. Órák óta szeltem a város utcáit, de mind hiába, mert nem leltem Aimee-t, pedig tudtam jól, hogy itt kell lennie, de ha ő nem akarja, hogy valaki megtalálja, akkor nem is fogja. Idős és tapasztalt boszorkány volt, nem mintha nekem okom lenne a panaszra, hiszen én is régóta éltem már. Talán túl régóta is, miközben külsőre viszont nem tűnhettem többnek 20-23 évesnél, de ez nem is volt baj. Így legalább legtöbb esetben nálam volt az előny, még akkor is, ha nem szívesen bántottam semmit se. Az íj, amely oly sokszor volt már társam szintén otthon maradt, de egy aprócska tőr ruhámban továbbra is rejtve maradt, hiszen ha nem muszáj, akkor inkább úgy védtem meg mindig is magam, mintsem a természeterejét használjam rosszra. Lassú léptekkel haladtam a sötétségbe burkolózó utcákon, miközben a lámpafények egymás után gyulladtak ki. A kabátomat könnyedén húztam össze magamon, hiszen ahogyan lebukott a nap a horizont mögé, úgy lett egyre hidegebb is az idő. Hiába jött el a tavasz, mert még se teljesen köszöntött be erre a vidékre. Kíváncsian álltam megy egy kirakat előtt, ahol a virágok szinte elhervadtak, haldokoltak. Lopva pillantottam körbe, majd a következő pillanatban újra a legszebb pompájukat öltették. Halovány mosoly kúszott az arcomra, de leginkább egy másik virágszál pillantásában vesztem volna el. Csak pár nap és újra láthatom őt, menni fog. Az pedig még inkább reméltem, hogy nem üres kézzel kell hazamennem. Alig tettem meg újabb pár lépést, amikor egyszer csak leszakadt az ég. Az emberek futni kezdtek, engem is majdnem fellöktek és fel se tűnt akkor, hogy megsérültem. Sietve pillantottam körbe, amikor is megláttam nem olyan messze egy bár hívogató tábláját. Rohanva vágtam át a tömegen, majd sietve nyitottam ki az ajtót, hogy kissé bőrigázva lépjek be az ismeretlen helyre. Sietve töröltem ki arcomból a vízcseppeket, majd hosszú fürtjeimből is kicsavartam alig észrevehetően a vizet. Tudom, egyetlen könnyű varázslat lett volna és ismét teljesen száraz vagyok, de az túl feltűnő lett volna és talán már azzal is bajba sodortam magam, amit az egyik bolt kirakatában lévő növényekkel műveltem. Miközben próbáltam visszanyerni a normális légzésemet az íriszeimmel egy szabad hely után kutattam, amit meg is leltem nem túl távol tőlem. Nem volt egyszerű átjutni, hiszen eleve nem voltak kevesen a bárban, de most, hogy még az ég is leszakadt talán hamarosan még többen lesznek. Persze, hogy annyira simán nem mehetett továbbra se semmi, mert kis híján egy kétszer akkora ember nekem jött, mire én borultam és neki estem a fickónak. - Sajnálom, nem direkt volt. Egyszerűen csak egyesek túl magasan hordják a szemüket. – utaltam az előbb elhaladó óriásra, majd sietve próbáltam helyet foglalni a mellette lévő széken, de alig, hogy leraktam a hátsómat máris vettem volna le a kisebb hátizsákomat, amivel valószínűleg szintén sikerült oldalba kapnom ugyanazt a személyt. - Öhmmm, meghívom egy körre bocsánatkérésképpen, ha megfelel. – vágtam rá egyből, mert már nem akartam szabadkozni. Nem értettem, hogy miként lehetek most ekkora két lábon járó szerencsétlenség, de szinte meg se vártam a férfi válaszát máris a pultosnak intettem, aki pár pillanat erejéig megdermedt. - Ön vérzik, jól van? – szólalt meg habozva, mire sietve pillantottam a kezemre, amelyen a kabátom ujja kicsit feljebb csúszott, így könnyedén rajzolhatott egyéni mintát a vöröslő vérem. - Igen, sajnálom. Fel se tűnt. Biztosan a nagy rohanásban valakinek az órája vagy valamije felsértett. – szabadkoztam ismét sietve, majd a következő pillanatban már egy rongyot nyújtott felém a csaj és pár jeget. - Mást nem tudok adni, de mi is lesz a rendelés? – kérdezte meg kissé türelmetlenül, miközben továbbra is a mellettem ülő férfi fürkészte. Sietve vettem el tőle, hogy ellássam a kezemet, hirtelen még az se fordult meg a fejemben, hogy pont egy vámpír mellé sikerült leülnöm, mert akkor tuti nem lettem volna ennyire higgadt. - Neki azt, amit iszik, én pedig egy sört kérnék. Köszönöm! – amikor viszont a csaj eléggé látványosan mért végig, akkor sietve ejtettem a pultra az igazolványomat, ami azt hazudta, hogy 25 éves volnék. Hahh, jó vicc, de még se szerepelhet rajta az, hogy 364 éves vagyok. - Egyébként Venus vagyok, és nem szokásom mások ölébe pottyanni vagy táskámmal leverni őket, mert kell a hely. Remélem nincs rosszul a vérttől. – bár akkor gondolom már rég lefordult volna a székről, de kezet nem nyújtottam inkább az ismeretlen férfinak. A szavaim mellé pedig egy kedves mosoly is dukált. Képzelem, hogy mennyire örülhet ez a fickó, hogy pont én ültem le mellé. Szerintem még egy villámcsapás is kellemesebb lehetett, mint ez elmúlt pár perc amióta megjelentem.
Kezdőlap
• 
