Követtem őket a bárpult melletti elkülönített részlegig. Tudtam, hogy ide nagyon ritkán teszik be a lábukat, maximum akkor, ha valamilyen "tárgylás" történik. Éreztem, hogy nem is olyan régen volt itt egy boszorkány is és egy vámpír is. Kíváncsian pillantottan a tulajra, hogy tényleg ennyire bátor lenne, vagy csak egyszerűen hentes székben ülünk. Az biztos, hogy engem nem fog megkapni, illetve Pati-t se. Épségben hoztam ide és úgy is fogom innét hazavinni, ha ezért ölnöm kell, akkor legyen, de soha senkit se hagytam még hátra. Én éltem már sokat, de ő még csak most kezdett élni. Hol a farkas lányra, hol pedig a tulajra pillantottam és hallgattam őket, de közben végig a helyet pásztáztam a tekintetemmel. Volt valami fura ebben a helyben, de még magam sem tudtam, hogy micsoda. Egy idő után végig néztem a közönségen, s túl nagy volt a csend. Valami történni fog. Már éppen meg akartam szólalni, amikor Pati mellettem elkezdett fuldokolni. Hirtelen felpattantam, kikaptam a kezéből a poharat és éreztem a farkas ölő dolgot benne. Talán látta, talán nem Pati az eltorzult arcomat, majd pár pillanattal később már a tulajt tartottam a nyakánál fogva.- Ki és miért? - ennyit kérdeztem tőle és hogy lássa nem félek tőle, se a többi vámpírtól, a fogaimmal kicsit felsértettem a nyakán a bőrt és úgy néztem rá.- Nem kérdezem meg még egyszer. - mondtam neki türelmetlenül és kicsit parancsoló hangon. Ha szeretné, akkor a titkával együtt is meghalhat. Pár pillanattal később Pati mellett teremtem és átöleltem őt, de szerencsére addigra már visszanyertem az emberi alakomat. Elindultam kifelé, majd még gyorsan hátrapillantottam.- Ha bárki követni mer, akkor azért küldjenek a társai hullazsákot. - mondtam eléggé bosszúsan és biztos voltam abban, hogy tudják nem viccelek. Tényleg komolyan gondoltam.
Az arcomra a meglepetés és a felélem furcsa egyvelege ült le. Nem hiszem el... komolyan, nem tudok belegondolni abba, hogy ami most itt lejátszódott az már nem az első alkalom volt. Vagy hogy tényleg egész életemben nem az volt az első ilyen alkalom. Mert egy farkasnak bőven elég lenne egy ilyen "élmény" is... Tényleg nem értettem, hogy ki a fene akarhat nekem rosszat... ki a fene akarhat engem megmérgezni? Vagy szenvedni látni. Tényleg valaki ennyire utál engem, vagy neheztel rám? - Nem ő...- csak ennyit tudtam kimondani, de valahogy biztos voltam abban, hogy nem ez a pasas volt az aki elfurikázott egészen Mystic Falls hoteléig, csak azért, hogy átnyújtson egy farkasölővel teli pezsgőt, még anno 4 -5 hónapja. Nem tudom ki lehetett, de valahogy éreztem - vagy csak remélni akartam - hogy nem tulaj volt. Mert ennek nem lenne semmi értelme.... Amíg én kapkodtam a levegőt, és mohón szippantgattam belőle addig teljesen elvesztettem a fonalat a külvilággal kapcsolatban. Már, már ájulás szélén voltam a nagy mennyiségű farkas ölő miatt. A tokom még mindig égetett. A következő biztos emlékem az volt, hogy Ariel kivezet a teremből. Még ekkor is szédelegtem, de már viszonylag jobban voltam, vagyis jobban éreztem magamat. De örülök neki, hogy szőke barátnőm itt van és támogat. - Kérlek, menjünk haza. Nem akarok tovább itt maradni. Otthon akarok lenni. Mystic Falls-ban.- mondtam még mindig fuldokló hangon. Most már a sírás mardosta a torkomat és ettől viszketett annyira a szemem is.
Követtem őket a bárpult melletti elkülönített részlegig. Elengedtem a férfit amikor hallottam Pati-t, de még mindig nem voltam arról meggyőződve, hogy nincsen köze hozzá. Fogalmam sem volt, hogy kivel kerülhetett összetűzésbe a farkas lány, de abban biztos voltam, hogy nem mond el mindent és így elég nehéz lenne segíteni neki. Köré fontam a karomat, majd segítettem neki kijutni a bárból. Nem érdekelt semmi se, illetve a legtöbb vámpír itt fiatalabb mint én, legalább is a bárban lévőktől nem kell tartanunk. Tettem párlépést vele, majd leültettem az egyik padra és úgy figyeltem őt. Fogalmam sem volt, hogy mennyi farkasölőfüvet kaphatott, de biztosan nem keveset, viszont amíg nem lesz jobban addig nem tudok vele sehova se menni, mert így még a repülőre se engednek fel. Elmosolyodtam azon amit mondott, majd leültem mellé.- Haza fogunk menni, de előbb neked jól kell lenned, mert így nem fognak felengedni minket a repülőre. - egy pár másodpercig elgondolkoztam, majd újra ránéztem.- Mi lenne, ha addig visszamennénk a hotelbe? Ott biztonságban leszel. - mondtam neki kedvesen és a válaszát vártam.
Még mindig remegtem a farkasölő hatása miatt, de már legalább nem voltam akkora sokkban, mint még az előbb. Szép lassan, a barátnőm támogatására sikerült kijutnom az épületből, amiben az utóbbi másodpercekben eléggé feszélyezve éreztem magam. Nem tudom... egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez hogy történhetett meg velem újra. Hihetetlen! - Rendben, akkor irány a hotelbe, mert az egyszer biztos, hogy most jól elvették a kedvem a városnézéstől...- feletem egy fanyar ábrázattal a képemen. Nem tudtam, és nem is tagadtam mennyire meglepett, ugyanakkor csalódást nyújtott nekem ez a hely... és most nekem annyira, de annyira rossz lesz így távoznom innen, New Orleansból... Lassan, kis léptekkel de a barátnőm támogatásával sikeresen elértünk a hotelhez. Beszálltunk a liftbe és egy pillanat alatt a hotelszobába értünk, a biztonságos és nyugodt hotelszobába. Pont ez kell nekem. Egy nyugodt hely, ahol végre álomra hajthatom a fejem.
Mikor vetemedtem én arra utoljára, hogy elhagyom a saját kis szemétdombomat? Ez egy nagyon jó kérdés, és a válasz pokoli egyszerű rá. Lényegében soha. Nem utazgatok össze-vissza, az ügyfelek megtalálnak. Van hírem a városban, ez tény. Mindenki arra asszociál, hogy félni kell tőlem. Ez nem igaz, de érdemes megválogatni a szavakat, mert nem tűröm a pimaszságot. Ha mégis jobb kedvem van, akkor is csak ideig-óráig. A nagyváros pora viszont tapad rám, mintha muszáj lenne. Nem rajongok New Orleans-ért, ha őszinte akarok lenni – és magammal hadd legyek már az – New York óta sok minden változott. Főleg az, ahogy a dolgokhoz állok. Most mégis itt vagyok. Koptatom az utcát, habár nem tetszik, amit látok. Ez rohadtul nem Mystic Falls, hogy otthonosan érezzem magam, ennek ellenére a jó nőket itt is megnézem. A sors fintora, hogy pont egy másik jó nőhöz érkeztem. Nem kapkodom el az érkezést, úgyis késni fog, ennyire már ismerem. Hagyok magamnak időt arra is, hogy körbelessek mégis ki az, akinek nem tetszik a pofázmánya. Találkozik a tekintetem jónéhány fószerrel, akik látszólag baromira nem örülnek annak, hogy én épp ebbe a bárba tértem be, de ugyan.. Ellenem esélyük sem lenne, ezt bárki látja. Különben meg elég világos volt a kérés, és ha nem a kisfarkasról lenne szó, rá se bagóznék. De sokért nem adnám, ha bántódása esik, miközben a terveit szövögeti. Magamra emlékeztet és be kell vallanom, elég meghökkentő tudatosulni azzal, hogy van belőlem női változat. - Késtél, mint mindig… - pillantok fel rá, amint mellém ér. Még mindig dögös és ahhoz képest, hogy momentán próbálok monogám kapcsolatban élni – durva, mi? pont én.. – végigjáratom rajta a tekintetemet. Nem adja alább, jó ügyfél, és pillanatnyilag adósom, amiért ide fáradtam. Ez több mint elegendő indok, hogy elégedetten a képébe vigyorogjak.
Tinikoromban imádtam ezt a helyet. Mindenki, aki bejutott ide, a "felnőttek" közé menőnek számított, nekem pedig soha nem volt baj a beszélőkémmel, valamint az anyagi dolgokkal, így ha akartam egyetlen percembe és egy mosolyomba került, hogy átléphessem a bár küszöbét, természetesen magával rángatva néhány barátomat. Meg kellett alapoznom a méhkirálynőségemet, a gimnázium ilyen szempontból sokkal rosszabb, mint akármelyik csatatér. Ha azt túléltem, ha győztesként kerültem ki és már tizenöt évesen is képes voltam arra, hogy megoldjam a problémákat és eltüntessem az utamba álló akadályokat, akkor nem tíz évvel később fogok megtorpanni és letargiába esni némi vámpíruralom miatt. Ami azt illeti, pont a vámpírok voltak az okai annak, hogy elkerültem a bárt, ahol annak idején péntek esténként időztem: nem szívesen látták a farkasokat a negyed közepén. Aztán a lapulás, esetenként újabb nyalizás, biztosíték arról, hogy nem csinálok bajt és hogy egyedül vagyok meghozta hatását és betehettem a lábamat az úgynevezett közhelyekre. Az meg, hogy néhány vámpír, aki ismer és tudja mi vagyok összeráncolt homlokkal néz rám, hol érdekel? Lesz nagyobb bajuk is, ha rajtam múlik. A farkasaim erősek, teszek arról, hogy edzettek és harcképesek legyenek, a húgom visszatért a városba és mellettem áll, kell ennél több? Ó, igen. Egy régi ismerős. - Ha már megszoktad, minek zavarjam össze a fejedet? - Persze. Semmi köszönés vagy udvariasság, ez volt a drága Kevin. Drága, félig idézőjelben. Vérfarkas volt, okos, ravasz és szerettem a társaságát. Ezért is hívtam ide és láss csodát, jött is. Pedig nála ritka, ha minden szó nélkül teljesíti a kéréseket, ami azt jelenti, hogy valószínűleg már oda is firkantotta a jegyzetfüzetébe a nevem mellé a tartozás szócskát. - Kösz, hogy eljöttél. - Böktem ki. Nem esett nehezemre a köszönetnyilvánítás, bár igazán hálás csak akkor leszek, ha megtudok valami érdemlegeset. Segítséget kérni nem szégyen. Ha szükség van rá, akkor szükség van rá. - Mi a helyzet Mystic Fallsban? - Úgy gondoltam, érdemesebb futni egy rövidebb bevezető kört, ezért ital után intettem. Már besötétedett, a hely kezdett megtelni élettel, de az emberek még nem váltak zavaróvá. Még.
Akár egy díva. Jobb szóval nem tudom illetni. Tudja jól, hogy a környék bizony nem vámpírmentes övezet, mégis királynői a magabiztossága. Talán kissé hanyag és óvatlan, de nem vagyok abban biztos, hogy pár embere nem lődörög valahol a közelben afféle hátvédként. Talonban. Hátha szükség lesz még rá, ha felfordulást csinál a belvárosban. Sosem tudom biztosan min töri a fejét, de mázlimra elég szókimondó ahhoz, hogy ne hagyjon sok mindent a képzeletemre. - Az időm véges.. – figyelmeztetem előre, de enyhén lágyít a hangomon a gesztus, hogy rákacsintok. Nem áll szándékomban persze sokat időzni itt, de egyrészt kíváncsiságom nagy úr, másrészt nem árt a markomban tudni a kisfarkast, hátha a végén úgy adódik, hogy feljebb kerül a ranglétrán. Főleg, ha mindez azért egy végbe, mert belebeszélem a fejét. - Készül valami.. – nézek rá komoran, bár gyanítom, hogy ez csak udvariaskodó kérdés. – Egyelőre nem tudok róla többet, de ha a boszorkányok jót akarnak, nem kezdenek szarakodni. Az ártana az üzletemnek.. – fintorodom el, aztán lezártnak is tekintem a témát. Őt nem ez érdekli, én meg nem egy másik város érdekeit néző nőszeméllyel fogom megvitatni, hogy romba dől-e a nehezen felépített birodalmam. Az az egy biztos, hogy nem fogom végignézni, ahogy kártyavárasat játszanak a városommal. - De kétlem, hogy ezért hívtál ide.. – kezdem bontogatni az igazi témát, amint ideér a pincér, hogy felvegye végre a rendelésünket. – Hogy állnak a dolgaid? – kérdezem lezseren, anélkül, hogy nagyon belebonyolódnék abba az infóba, amit már amúgy is tudok. Nyilván szarul, ha már én kellek hozzá, de a tudatlan pincér előtt kénytelen vagyok ködösen fogalmazni és még jól is mulatok rajta. Csak ketten tudjuk, mire is célzok jelen pillanatban. – Még nem adtad fel? – cukkolom, hátha bekeményít, és előrül az az énje, amit annyira kedvelek. Semmi mellébeszélés, csak a nyers modora.
Próbáltam földöntúli érdeklődét erőltetni az arcomra, elvégre nem vagyok bunkó. Na jó, ez a kijelentés enyhe túlzás, hiszen ha olyan napom van, akkor nálam nagyobb szemetet keresve sem lehet találni kilométeres körzetekben, de őt nem azért hívtam ide, hogy felvegyem a pléhpofát vagy éppen a kérdésemre intézett válaszát teljes érdektelenséggel, ásítozva hallgassam meg. Nem az volt a számomra legfontosabb kérdés, hogy mi folyik Mystic Fallsban, hiszen attól függetlenül, hogy az a hely egy természetfeletti tanya, engem hidegen hagyott... nem az én lakhelyem volt, nem ott kellett intézkednem és nem az ottani viszonyok miatt éreztem olykor azt, hogy legszívesebben szálanként tépkedném ki a csillogó vörös hajszálaimat a fejemről, hanem amiatt, ami New Orleans-ban folyt. Amiatt, amit a húgom hozott tudtomra és amivel napok óta nem tudtam mit kezdeni. Eddig minden sima ügynek tűnt, erre ősi vámpírok bukkantak fel, a mocsári farkasok emberként szaladgáltak és ott volt az a réteg farkas, aki a vámpírokkal akart szövetségre lépni. - Fő a fejem, Kevin. - Tértem rögtön a lényegre, miután a pincért egy apró mozdulattal elhessegettem az asztal mellől. Ha iszok, nem tudok gondolkozni, úgyhogy mellőznöm kell ezt a tevékenységet. És egyébként is... most leginkább vérre szomjaztam. Azoknak a vérére, akik a terveim útjába akartak állni direkt vagy éppen csak a "sors hozta így" felkiáltással karöltve. - Elég nagy katyvaszba kerültem... vagyis nagyon gyorsan abba fogok, ha nem találok ki rögtön valamit. - Meg akartam kímélni a máshoz nem tudok fordulni-szövegtől, mivel eleve nem lett volna igaz és nem is akartam túlságosan részletgazdagon fogalmazni ezen a helyen, de... valljuk be, okos srác volt. Az egyik legtalpraesettebb vérfarkas, akit ismertem, pedig jó néhányat vettem a szárnyaim alá és jó néhánnyal alakítottam ki kapcsolatot, ám Kevin mindig is különleges helyet foglalt el a repertoáromban, akárhol is élt éppen. - Félek, hogy elveszíthetem az embereimet. Ez a város már nem olyan, mint a legutolsó találkozásunkkor volt. - Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett ügyelve arra, hogy diszkrét maradjak. - Egy csoport farkas a vámpírok mellé akar állni, legalábbis a húgom szerint. Na már most mivel ismersz képzelheted, hogy mennyire nem vagyok oda ezért a rendezkedésért. - Elhúztam a számat. - Még nem találkoztam velük, nem tudom hányan lehetnek és miért ilyen idióták, de... kell valami, amivel ezt az agymosott bandát magam mellé állíthatom. Nem azért taposok évek óta, hogy valami jöttment a másik csapattal álljon le haverkodni az én városomban. - Vált komollyá a hangom. Fel tudott húzni ez a téma, méghozzá rendesen és a düh-, valamint stresszkezelésben sohasem voltam jó. Legutóbb felgyújtottam annak a vámpírnak a házát, aki paprikás hangulatba kergetett, viszont ebben az épületben sajnálnék kárt tenni.
Próbáltam földöntúli érdeklődést erőltetni az arcomra, elvégre nem vagyok bunkó. Na jó, ez a kijelentés enyhe túlzás, hiszen ha olyan napom van, akkor nálam nagyobb szemetet keresve sem lehet találni kilométeres körzetekben, de őt nem azért hívtam ide, hogy felvegyem a pléhpofát vagy éppen a kérdésemre intézett válaszát teljes érdektelenséggel, ásítozva hallgassam meg. Nem az volt a számomra legfontosabb kérdés, hogy mi folyik Mystic Fallsban, hiszen attól függetlenül, hogy az a hely egy természetfeletti tanya, engem hidegen hagyott... nem az én lakhelyem volt, nem ott kellett intézkednem és nem az ottani viszonyok miatt éreztem olykor azt, hogy legszívesebben szálanként tépkedném ki a csillogó vörös hajszálaimat a fejemről, hanem amiatt, ami New Orleans-ban folyt. Amiatt, amit a húgom hozott tudtomra és amivel napok óta nem tudtam mit kezdeni. Eddig minden sima ügynek tűnt, erre ősi vámpírok bukkantak fel, a mocsári farkasok emberként szaladgáltak és ott volt az a réteg farkas, aki a vámpírokkal akart szövetségre lépni. - Fő a fejem, Kevin. - Tértem rögtön a lényegre, miután a pincért egy apró mozdulattal elhessegettem az asztal mellől. Ha iszok, nem tudok gondolkozni, úgyhogy mellőznöm kell ezt a tevékenységet. És egyébként is... most leginkább vérre szomjaztam. Azoknak a vérére, akik a terveim útjába akartak állni direkt vagy éppen csak a "sors hozta így" felkiáltással karöltve. - Elég nagy katyvaszba kerültem... vagyis nagyon gyorsan abba fogok, ha nem találok ki rögtön valamit. - Meg akartam kímélni a máshoz nem tudok fordulni-szövegtől, mivel eleve nem lett volna igaz és nem is akartam túlságosan részletgazdagon fogalmazni ezen a helyen, de... valljuk be, okos srác volt. Az egyik legtalpraesettebb vérfarkas, akit ismertem, pedig jó néhányat vettem a szárnyaim alá és jó néhánnyal alakítottam ki kapcsolatot, ám Kevin mindig is különleges helyet foglalt el a repertoáromban, akárhol is élt éppen. - Félek, hogy elveszíthetem az embereimet. Ez a város már nem olyan, mint a legutolsó találkozásunkkor volt. - Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett ügyelve arra, hogy diszkrét maradjak. - Egy csoport farkas a vámpírok mellé akar állni, legalábbis a húgom szerint. Na már most mivel ismersz képzelheted, hogy mennyire nem vagyok oda ezért a rendezkedésért. - Elhúztam a számat. - Még nem találkoztam velük, nem tudom hányan lehetnek és miért ilyen idióták, de... kell valami, amivel ezt az agymosott bandát magam mellé állíthatom. Nem azért taposok évek óta, hogy valami jöttment a másik csapattal álljon le haverkodni az én városomban. - Vált komollyá a hangom. Fel tudott húzni ez a téma, méghozzá rendesen és a düh-, valamint stresszkezelésben sohasem voltam jó. Legutóbb felgyújtottam annak a vámpírnak a házát, aki paprikás hangulatba kergetett, viszont ebben az épületben sajnálnék kárt tenni.
Már indulás előtt is csak az érdekelt, mi lehet olyan fontos, hogy pont rám legyen szüksége. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akivel kapcsolatot ápol, de talán én vagyok tőle legtávolabb. Ráadásul az én érdekeimet ez a kis kiruccanás most egyáltalán nem is szolgálja, így vagy jó indokot ad a maradásra, vagy azelőtt búcsúzhat tőlem, mielőtt a sztorija feléig eljut. Az üzlet világában tevékenykedni nem egyszerű, és a legalapvetőbb szabály, hogy semmi sincs ingyen. Faye viszont ezzel nagyon is tisztában van, és mindig hajlandó is megfizetni az árát. Legalábbis eddig mindig hajlandóságot mutatott, nagyon remélem, hogy nem most akarja elhagyni ezt a jó szokását. - Meghiszem azt, máskülönben nem rángattál volna ide.. – nézek rá, hangom tárgyilagossá válik, és legszívesebben belepörgetnék az eseményekbe, hogy hol jövök a képbe én? Szerencsémre viszont vagy leolvassa rólam, hogy nem akarok semmiféle köntörfalazást és mézesmázas körítést hallani, vagy rájött, hogy velem csak tényszerűen lehet tárgyalni. Harmadik opció egyelőre nem áll fent, mindezek ellenére amint ismét csak magunk vagyunk, a tárgyra is tér. Méghozzá úgy beszél hozzám, mintha legfőbb bizalmasa lennék, ami azért simogatja az önérzetemet. - Épeszű farkas soha nem lenne vámpírok talpnyalója… Még itt sem. - nézek rá értetlenül. Meghökkenve dőlök hátra és homlokomat ráncolva vizsgálgatom a vonásait. Várom, hogy mikor fedi fel, hogy ez csak egy hülye trükk volt, hogy valamivel a városba csaljon, de vagy baromi jó színésznő, akit ki kell zökkentenem a komfortzónájából, hogy lebukjon, vagy rövid időn belül sok fajtánkbelinek mentek el otthonról. – Tudod, hogy ez nem az én asztalom.. – rázom meg alig láthatóan a fejem és karjaimat keresztezem magam előtt. Nem tagadom, érdekel a dolog, főként azért, mert sosem hallottam még olyanról, hogy az ősi ellenségeskedést félretéve a farkasok vámpírokkal léptek volna szövetségre. – De tekintettel arra, hogy szeretem, ha hálás vagy és tartozol nekem.. – vigyorok el jellegzetesen, majd megdörzsölöm az államat és halk szusszanással vetem bele magam a témába. Holott aztán ha valakiről, hát rólam tudja mindenki, hogy nem szeretek más szemétdombján kapirgálni, de ennyiből rájöhet arra, hogy amennyiben tudok, a segítségére leszek. Ki tudja, talán hasznom is származik belőle majd a jövőben. - A húgod.. Honnan vannak neki ilyen információi? – vonom fel a szemöldökömet, mintha rájöttem volna valamire, ami kulcsfontosságú lenne az ügy szempontjából, de igazság szerint egyelőre a sötétben tapogatózás műveleténél többet nem tudok tenni. Ha az emberei fejében megfordul, hogy vérszopók mellé álljanak, akkor annak komoly oka van és vélhetőleg nem az, hogy Faye házisárkány módjára osztja a parancsokat. Viszont, ha az itteni farkasok ezt meglépik, és ennek híre megy, hamar rákapnak majd a többi népek is, az pedig biztosan ártana az üzleti szférának is. Jobb csírájában elfojtani ezeket a törekvéseket.
Berúgtam a bár ajtaját, mint egy cowboy valami westernfilmben, és azonnal a bárpulthoz siettem. - Whiskyt! - morogtam oda nem túl kedvesen a csaposnak, majd felkapaszkodtam egy magas lábú székre, és belemerültem az italba, meg a gondolataimba. Hová a nyavalyába tűnhetett el Gwen? Muszáj gondolkodnom, mert az összevissza futkosás nem fog eredménnyel járni. Nézzük, járhatott-e valaki az erdőben? Vámpír nem, az biztos. Azok minden telihold idején magukra szögelik a ház ajtaját. Belülről. Másik farkas? Kétlem. Éreztem volna a szagát, és egyébként is... tudják, hogy az az én territóriumom, és ha bárki is oda téved - pláne ha vadászni mert rajta - az akár élet-halál harcra is számíthat. Boszorkány? Hallanom kellett volna... vagy ennyire elvakított a vadászat vágya, hogy átmeneti süketté váltam általa? Vagy tényleg elhagyott volna? Nem tudta, hogy közölje, hogy ennyi volt, vége, és így volt a legkönnyebb lelépnie? Nem jutottam közelebb az igazsághoz, bárhogy facsartam is az agyam. Eljutott a tudatomig, hogy valaki leült mellém, és elég merőn bámult rám. - Mi van, nem láttál még piáló embert? - morgom oda nem túl kedvesen. Nem épp a legjobb kedvemben talált az illető, akárki legyen is az.
Maradjunk annyiban, hogy nem életem legátgondoltabb cselekedete volt valamelyik este a kezembe venni a telefont és minden előzmény nélkül megnyomni a hívás gombot, amikor Kevin nevéhez értem a névjegyzékben. Mégsem bántam, mert folyamatosan bizonyítást nyert, hogy a hirtelen jövő ötletek mindig jól sülnek el. Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek a dolgaimról, a farkasok dolgairól. Olyat akartam, aki nem családtag, nem a falkám része, nem egy másik csoport jelét viseli magán, hanem kívülálló és esetleg csak hallott arról, hogy mi folyik abban a városban, ami a legkedvesebb volt nekem a világon, de mostanában inkább kezdett hasonlítani a pokol legmélyebb bugyrára. Nem lélekbúvár kellett, hanem egy komoly hang, egy elfogulatlan képviselő. Kevin. Az italom megérkezett és a legkevésbé sem érdekelt, hogy a pultos nem a szép nézésével pillant rám. Hozzászoktam, hogy a negyedben sétálva csak az emberek nem néznek rám úgy, mint az utálatos képre, a vámpírok legszívesebben átharapnák a nyakam, ha nem tiltanák a törvényeik és a boszorkányok sincsenek odáig az úgynevezett háborgásaimért, ám ha rajtuk múlana, akkor végleges pangás állna be a vámpírok uradalmában. Mindenki el lenne nyomva és csak a vérszívó számítanának, én pedig ezt nem bírom, a feltűnési viszketegségem túlontúl kiforrott volt ahhoz, hogy visszafogjam. - Legalább már látod, hogy milyen elcseszett város is ez. - A sóhajomat magamba fojtottam, de belül ennek eredményeképpen majdnem szétvetett az ideg, amit egy korty alkohollal kompenzáltam. Nem voltam nagy ivó, inkább józanon szerettem tengetni a perceimet ügyelve arra, hogy rossz hírem ellenére bármikor felelősségteljes döntést tudjak hozni. Talán másoknak nem tetszettem, de csakis a farkasaimért cselekedtem, semmi másért. - Nem a jóképű pofidért hívtalak ide. Ha van egy jó ötleted, hogy hogyan süllyedt idáig az a sok jószág, aki farkasnak meri nevezni magát, akkor hidd el, hálás leszek és tartozok majd neked. Kell valaki, aki kívülről látja az eseményeket. - Megforgattam a szemeimet. Nem ellene szólt, hanem az egész szituáció ellen, amibe egyre jobban süppedtem és ami titkon talán még fel is dobott. Ha egyszerű lenne a vállalkozásom, mint a karikacsapás, akkor nem lenne érdekes a dolog, de vigyorát látva szintén csak felvonom a szemöldökömet. - Persze nevess csak. Mindjárt meghalok előtted, de te érezd jól magad. - Akaratlanul húzódott egy grimasznak indult apró mosolyra a szám széle. Semmi köze nincs ahhoz, ahogy érezte magam, de kitűnő szimbolikus bokszzsáknak bizonyult. Nem voltam a hisztis-picsogós fajtából való és szavaim nem is ennek megfelelő éllel bírtak, hanghordozásomon nem változtattam, furcsa is lett volna pont előtte elkezdeni kislányos hajlamokat kiélni. Tisztában voltam vele, hogy pont azt bírja bennem, amit mások utálnak, még egy ok, amiért jó ötlet volt felhívni. - A húgom... - Első körben nem tudtam, mit mondhatnék Hannah-ról. Semmi rosszat, semmi olyat, ami az ő szavaiból kivonható feltételezésre következtethetne. Érzékem van ahhoz, hogy kiszúrjam a bizonytalankodást és ha Kevin-nek ez a kérdés fordult meg először a fejében, akkor nem csak nálam van nagy prioritása a húgom kérdésének. - Képzelj magad elé egy százszorszépet, amire rásüt a tavaszi napsugár, hogy még jobban megvilágítsa a tisztaságát és az ártatlanságát. - Hátradőltem, hogy a box bőr belsejével érintkezzen a hátam. - Ez a virág a húgom mellett maga lenne a megtestesült Lucifer. - Azt hiszem ezzel tökéletesen példáztam, hogy milyen is Hannah. Az emberiség, a természet, az univerzum gyöngyszeme, romlott nővérének szöges ellentéte. - Ezért nem is értem, hogy honnan tudta mindezt. Évekkel ezelőtt hátat fordított a városnak, nem érdekelte semmi, ami a fajtánkkal kapcsolatos, majd egyszer csak beállított ezzel a hírrel. Nélküle nem tudnék a szervezkedésről és bízom is benne, de... nem annyira, hogy egy kicsit se legyen gyanús. - Nyeltem egyet. Hannah-ra az életemet is rábíznám, de ez a harc, ami most látszik kiteljesedni és amiben az átkom kiváltása óta benne vagyok többről szól. Ez az életművem.
Még két napot adtam magamnak. Nem akarok New Orleansban maradni tovább, ez a város nem az én világom. Már az is nagy nyomást gyakorol rám, hogy azzal a felfuvalkodott majommal vagyok egy városban. Egyáltalán nem vagyok oda Klausért, főleg ha belegondolok, hogy netán még mindig igényt tart Tatiára. A hideg is kiráz a gondolattól, de azt hiszem, hogy alaposan feladtam a mércét. És kiismertem már azt a nőt... még ha meg is őrjít. Vivienne-t viszont csak itt tudom elérni. És igényli is, hogy néha meglátogassam. Nem vagyok rest megtenni ezt. Az nem az ő hibája, hogy ez a város egyre inkább... hm... nem is tudom. Boszorkányként kissé félve sétálgatok az utcán, az egyszer biztos! Beültem az egyik bárba. Nem akadt más programom, és ami azt illeti, egy pár pohár bármikor lecsúszik az én torkomon is. Igaz, nem segít rajtam, józanul sem vagyok nagyobb észlény, mint tintásan. Megrendeltem az első italt, csak ekkor tévedt a pillantásom a mellettem ülő, vadul vedelő fickóra. Jellemző. - Talán ebben a városban már azt is tiltják, hogy ránézzünk egy másik emberi lényre? - kérdeztem költőien, miközben megkaptam az italomat, és beledugtam a nyelvem. - Tudományos tény, hogy... - Itt elcsitultam. Minek papoljak itt neki bármiről? Rohadtul nem vagyok beszédes kedvemben. Az ilyen félnótások pedig nem méltó társaság nekem.
- Emberi lényre... - ismétlem a szavait, aztán gúnyosan felhorkanok, mikor elemezni is kezdené a gondolatait, aztán elhallgat. Nyilván rájön, hogy nem én vagyok ehhez a tökéletes hallgatóság. És talán részemről meg nem lenne bölcs döntés, ha taglalni kezdeném, hogy részben vagyok csak emberi lény. - Te nem vagy idevalósi - állapítom meg aztán megfellebbezhetetlenül és kissé lenézően, majd alaposan szemügyre veszem a fickót. Olyan ártatlan szemekkel nézdegél, mint a ma született bárány. - Na gyere, meghívlak egy italra. Nehogy azt mondd, túl bunkók a helybeliek - intek két újabb whisky után, majd elé tolom az egyiket. - És a helyedben vigyáznék New Orleanssal. Ez a város kiszámíthatatlan. A lakói főleg - teszem hozzá. Na igen, bármelyik sarkon megtámadhatja egy vámpír, aki vértasaknak nézi. - Én már csak tudom - morgom utána keserűen. A jelek szerint Gwen is kiszámíthatatlan.
- Remélem, nem vársz ezért a megállapításért kitüntetésrt - jegyeztem meg, miközben ismét belekortyoltam a poharamba. A társalgás, mint fő társadalmi elvárás, egyáltalán nem erősségem, és nem is teszem azt gyakorta, hogy beülök egy idegen mellé. A szórakoztatás egyértleműen nem erőssége, s sajnos nekem sem. Fenéket sajnos. Nem is érdekel, hogy szórakoztassak másokat. Jól elvagyok én a sajátjaimmal, nem kellenek az efféle... magukat nagynak képzelő senkik. - Esetleg van még ehhez hasonló atyai jótanácsod? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor azonban már rá is néztem. Mit gondol magáról? Egyáltalán fel tudja azt fogni, hogy nem minden a külső, és hiába vagyok a küllemem alapján egy gyenge, fiatal férfi, már a négyszáz évet taposom lassan? Fel kellene világosítanom? - A helyedben visszavennék a magányos farkas szerepéből. Ha vonyítani akarsz, keress egy olyan földrészt, ahol épppen telihold van, de ne itt untasd a jónépet a részeg pofázásoddal - billent oldalra a fejem. Féltem tőle? Hát... nem.
- Eddigi életemben sem kaptam soha kitüntetést semmiért. Félő, ha kapnék, megbontanám vele a dolgok eddigi összhangját - jegyzem meg keserűen. - Mellesleg, még nem vagyok részeg. Hangsúlyozom, még - nyújtom át az üres poharat a csaposnak, jelezve, hogy töltse újra tele, de hajszál híján kibillen az ital a kezemből, ahogy meghallom a szavait. - Hm. Képletesen értetted, hogy ne játsszak magányos farkast? - teszem fel a kérdést, és a szemeit fürkészem. Lehet, hogy nem is olyan ártatlan ez a fickó, mint amilyennek kinéz. Úgy csinál, mintha kettőig sem tudna számolni, de ha az apró megjegyzése nem volt véletlen, többet tud, mint ahogy az első látásra tűnik. - Mellesleg, az előző éjjel elmúlt a telihold. Bár nem értem, hogy jön ez ide - mondom fapofával. Lássuk, kirukkol-e az igazsággal, miszerint pontosan érzi, mi is vagyok én.
Felsóhajtottam. Nem azért képeztem magam tökéletes boszorkánnyá, tanultam éveken keresztül, hogy egy ilyen félnótás megkérdőjelezze a tudásomat. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy mit gondol, mi vagyok. Egy naiv kisfiú, aki betéved az oroszlán barlangjába? Az igazság ettől eléggé messze van. Próbáltam én már nehezebb dolgokat is, nem kell túl bonyolult dolgokra gondolni. Például fejtörést okozni egy-két nehézfiúnak. De már maga az oroszlán barlangja Tatia lakása is... ha oda bejutok és mi több, élve ki is jövök, nem sebezhet meg semmi. - Ne játszd a hülyét. A magadfajta vérfarkasok hajlamosak azt gondolni, hogy mindenki hülye körülöttük, és csak ők a... - Felsóhajtottam, és nem magyaráztam tovább. Helyette belekortyoltam a poharamba. - Tudom, hogy mi vagy, ne is próbálj megvezetni. A hozzád hasonlók pedig... még kevésbé valóak ide, mint én. - a hangom eléggé suttogó volt. - Ne gondold, hogy csak egy kisfiú vagyok. Mert akkor pofára fogsz esni.
- Szóval nyilvánvaló a számodra, mi is vagyok - fordulok vele szembe a széken, és belenézek a szemeibe. - Ezek után én is tudom. Nem vagy mocskos vérszívó. Ezek szerint vagy boszorkány vagy, vagy csak egyszerűen piszkosul jól tájékozott - vonom fel a szemöldökömet. - Viszont hagy tegyek egy apró megjegyzést. Az én fajtámnak éppúgy joga van itt lenni, mint a tiédnek, vagy akár a vámpíroknak. Sőt, nagyobb jogot formálhatnánk rá bárki másnál. De ez hosszú történet - iszom bele a poharamba, aztán elgondolkodva bámulok rá. - Vannak szerencsés véletlenek az életben. Nyilván tudsz néhány varázsigét. Nem nézlek épp kezdőnek - teszem hozzá. - Minden bizonnyal arra is képes vagy, hogy megtalálj nekem valakit. Valakit, aki nagyon fontos nekem. Nem kérem tőled ingyen a szívességet.
- Ugyan, kérlek. Itt mindenkinek nagyon sok joga lenne mindenhez, de valamiért egyáltalán nem érdekel senkit, hogy nem az van a trónon, akinek lennie kellene. A Klaus Mikaelson féle szörnyetegek egyszer elhozzák azt, amitől az emberek félnek - sóhajtottam fel. Világvége... igen, nagyjából azt tudná előidézni. Igaz, taán azért látom ennyire baljósan a férfit, mert Tatia szívén mindig is közösen fogunk osztozkodni, és ehhez nem fűlik a fogam. De remélem, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy az egész az enyém lehet, és nem kell másodiknak lennem. Kíváncsian fordultam felé. - Áh, máris üzleti ajánlatod van. Remek - legyintettem. - De nem érdekelnek üzleti ügyek. Itt jelenleg... - néztem körül és nagyot sóhajtottam, majd belekortyoltam a poharamba. - Csak nyaralok. Nincs most arra hangulatom, hogy az itteni ostobaságokba belekeveredjek - magyaráztam, de végül megakadt a fülem valamin. - Mégis, mit tudnál te kínálni nekem, amiért segítenék?
- Engem nem érdekelnek a Mikaelsonok - vonok vállat. Tényleg így is van. Annyiban van közöm a háborújukhoz, hogy magam is farkas vagyok. Félő, hogy bármennyire is nem akarom, egy idő után állást kell foglalnom valamelyik oldalon, de egyelőre örülök, hogy elodázhatom ezt a gondolatot. - Nem arra gondoltam, hogy vegyél itt házat - horkanok fel kissé gúnyosan, mikor azt mondja, nem érdekli az üzlet. - Ez más jellegű üzlet. Sőt, nevezzük inkább úgy, hogy szolgáltatás. Meg akarok találni valakit. Minél gyorsabban, és sürgetőbben. Valakit, akiről nem tudom, hová lett, és azt sem, miért ment el. De bárhogy is, ha megtalálom, az ő szájából akarom hallani az igazságot. De az is könnyen lehet, hogy bajban van, és akkor meg kell mentenem. Ne - szólok közbe - csak most ne gúnyolódj ezen. Nyilván a te szívedet is rabolta már el nő - jegyzem meg. - Busásan megfizetem a szolgálataidat. Öt számjegyű összeggel.
Megrántottam a vállam. Engem sem érdekel, hogy őt érdekli-e bármely Mikaelson is. Azt hiszem, van nekem elég problémám anélkül is, nem kell még egy idegen nyűgje is a nyakamba. Próbálkozhatnék kissé átérző lenni, de egyáltalán nem megy. És egyáltalán nincs szükségem arra, hogy másokat istápoljak. Megforgattam a szemem. - Óriási. A hozzád hasonlók mást sem látnak egy-egy boszorkányban, mint egy szolgálót, aki lefizethető, és bármikor ott van, mikor nektek úgy szottyan kedvetek. Az élet nem így működik, tájékoztatásul közlöm - mondtam szinte vicsorogva. Nem tudom, minek köszönhettem azt, hogy ma este ilyen ellenszenves vagyok valakivel, holott általában meg sem mukkanok. Talán ez itt a probléma. Hogy hozzám szólt. Vagy én hozzá... vagy... jaj, nem mindegy? Felsóhajtottam. - És mégis el tudnál árulni még valami információt a keresettedről azon kívül, hogy életed nője és hogy eltűnt? Nem megyek sokra ezekkel, bocsásd meg, ennyire profi nem vagyok - fintorodtam el.
- Ez üzlet - válaszolom, mikor azt mondja, hogy a fajtáját mindenki csak erre tartja jónak. Nem teszem hozzá, hogy ez olyan, mintha kenyérért mennék a boltba. Azt is megfizetem, ahogy őt is megfogom. Nincs nagy különbség. - A neve Gwendolyn Lowell. Vámpír - teszem hozzá. - És a szerelmem, mint ahogy erre már rámutattam. Nyom nélkül eltűnt az erdőből, öt órával ezelőtt. És mindennél jobban szeretnék a nyomára bukkanni. Már végigrohantam a várost, mint egy őrült, de hiába. Nincs sok értelme, csak a saját farkamat kergetem. Ha szükséged van valami személyes holmira, az is van nálam. Szóval, segítesz, vagy nem? - húzom elő Benedict csekkjét a zsebemből. Az az összeg, ami azon szerepel, szerintem abban is meggyőzné, hogy ha szeretném, a pokolbéli sátánt idézze meg.
Hallgattam a szavait, közben megjegyezve mindent, amit hajlandó volt elárulni. Ugyanakkor ezek az információk szintúgy nem lesznek elegendőek. - Arra esetleg még nem gondoltál, hogy elege lett a pofádból és inkább lelépett, minthogy együtt kelljen élnie veled? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Bunkó megjegyzés volt? Hát, ezt eszem ágában sincs tagadni. De egyáltalán nem fogok bocsánatot kérni tőle. Egyelőre ő szorul segítségre, nem pedig én. Oké, találhat máshol is boszorkányt, nem vagyok páratlan. De most itt a lehetőség. Feladná ezt, hogy talán csak napok múlva találjon egy új boszorkányt? Itt, New Orleansben senki nem henceg azzal, hogy boszorkány. És ennek megvan a maga oka. Füttyentettem egyet, mikor megláttam a csekkjét. - Hm, te aztán komolyan gondolod - biccentettem, számolgatva a számjegyeket, majd elvigyorodtam. - De szükségem lesz egy személyes tárgyra is - fűztem aztán hozzá. - És egy csendesebb placcra. Nem fogok bűbájt végrehajtani egy csomó vámpír szeme láttára. Nem kockáztatom az életem!
Nyeltem egy nagyot, hogy lecsillapodjak. Nem vette volna ki magát túl jó, ha pofán verem, miközben szükségem van a segítségére. És már csak azért is visszafogtam magam, mert ez a verzió nekem is eszembe jutott már. - Előfordulhat - dünnyögtem. - De ha így is van, az ő szájából akarom hallani. Ha ő ezt akarja, megadom a szabadságát. Te ezt nem értheted... ez a legrosszabb, ez a nemtudás. Hogy lehet, hogy neked van igazad, és nem akar már engem... de az is lehet, hogy komoly baj akadályozza meg ebben. Nyilván van valaki a te életedben is - néztem rá komolyan. - Ha eltűnne, nem akarnád tudni, mi történt vele? Nahát - fejeztem be, majd felhajtottam az italom maradékát. - Van egy lakókocsim a mocsár szélén. Ott senki sem zavarhat minket. És itt van ez - vettem elő egy rongyfoszlányt a zsebemből. Gwen ruhájából származott, az erdő egyik bokrán találtam rá.
Legkevésbé sem húztam fel magam azon, amit mondott. Rám nincsenek hatással az efféle szövegelések, nem vagyok hajlandó alávetni magam más lelki terrorjának. Mert biztos van olyan, aki nekem is éppen annyira fontos, mint neki ez a bizonyos csaj... hát hogyne! Feleségül ne vegyem véletlenül? Amúgy sem értem, hogy nézi ki belőlem, hogy egy szerelmes bájgúnár vagyok. Ha így is lenne, totálisan jól leplezem, hiszen a szemem sem rebben. Szerencsére az, aknek a szívemet adtam, tud vigyázni magára, és nincs szüksége a bébiszitterkedésemre. - Akkor talán jobb lenne, ha folytatnánk ott... abban a lakásnak nevezett kocsiban - magyaráztam, és felhúztam az italomat, de utána rögtön átvettem tőle a ruhafoszlányt. - Vigyél oda, és essünk túl ezen! - fűztem aztán hozzá határozott, rezzenéstelen arccal. Még mindig nem érintette meg a szívemet a története. Nem is érdekel, hogy mi történik azzal a nővel. Ha nem boszorkány lennék, fele ekkora jelentőséget nem tulajdonítana nekem.
Kezdőlap
