Valahol laknom kellett, míg a városban tartózkodtam. Átutazóban voltam, el szerettem volna intézni néhány ügyet, mielőtt ténylegesen Mystic Falls felé vettem volna az irányt, hogy felkeressem a bátyámat. Szükségem volt rá, nem lehettem egyedül… és egy kisvárosban senki sem keresett eddig sem, akárhányszor kerültem olyan bajba, ami miatt muszáj volt meghúznom magam egy kis időre. New Orleans éppen a nagysága és népszerűsége miatt volt nem éppen a legjobb hely, mégis, Európából az amerikai kontinensre lépve nem lehettem folyamatosan úton. A pihenés szükséges, létfontosságú volt, ahogy a vágy is, miszerint legalább lássak valamit a világból, ha már végigszaladtam rajta. Az ilyesfajta nemtörődömségem fog egyszer a sírba vinni, ez biztos. Azt gondoltam, kellemes hőmérséklet fog fogadni, de a jó idő elmaradt, viszont a hűvös szél annál inkább kedvtelve kapott bele a tincseimbe, a hotel halljába belépve ujjaimmal gyorsan megigazítottam hosszú, hullámos hajzuhatagomat. A hőmérsékletváltozás azonnal észrevehető volt, a recepció felé lépkedve kioldottam a vékonyka ballonkabátom gombjait és örültem, hogy a kézitáskámnál nagyobb poggyászt nem hoztam magammal, csupán egy apró, fekete bőrön volt az útitársam. Nem esett nehezemre magam mögött hagyni a ruhadarabjaimat, a túlzott csomagolás, azon való aggódás, vajon mi maradt az előző lakhelyeimen már régóta nem tartozott a szokásaim közé. Akár stílusos csavargóként is jellemezhettem volna magam, ám ez azért nem lett volna helyénvaló, mert mindig volt otthonom, csupán voltak időszakok az életemben, amikor sűrűbben pakoltam fel és telepedtem át máshová. Ismét hasonló időszakkal néztem szembe, tekintetem mégsem ezt sugallta: szelíd, ugyanakkor határozottságot sugalló mosollyal tekintettem a pult mögött ácsorgó nőre, aki olyan művi arckifejezéssel kérdezte meg, miben segíthet, hogy a hideg kezdett futkosni a hátamon. Hová tűnt a természetesség? A fizetését megkapja, a személyiségét elveszti és ha a pokolra is kívánna ebben a percben, akkor is fogpasztareklámnak beillő szájszélességgel közölhetné, hogy igen, van szabad szobájuk. Tökéletes. Betegséget kaptam volna el egy újabb kör taxizás és szálláskeresés miatt. A nő a díszes kanapékkal, asztallal berendezett rész felé mutatott és kérte, hogy ott foglaljak helye, amíg előkészítik az elkövetkezendő pár napban lakásként szolgáló szobát. Nem tettem a kívánsága ellen, miután a londiner ragaszkodásának engedve átadtam a bőröndömet az egyik fotelben foglaltam helyet, lábaimat keresztbe téve mélyültem el az egyik magazinban, amit az asztalon találtam. Egészen addig észre sem vettem, hogy másvalaki is várakozik, míg fel nem pillantottam és meg nem láttam egy férfit, aki majdnem velem szemben ült. Csupán egyetlen másodpercig figyeltem rá, ezután próbáltam ismételten elmélyülni a semmitmondó cikkekben, de nem volt nyugtom, ismét rá emeltem a tekintetemet. Nem állt szándékomban feltűnést kelteni, egyszerűen olyan érzésem volt, mintha figyelnem kellett volna rá. Mintha ismerném valahonnan és elérte volna, hogy rá fókuszáljak. Persze ez a megfigyelés újabban sem tartott fél szekundumnál tovább, alig láttam belőle valamit. Nem voltam az a típus, aki megbámulta az embereket, az igazat megvallva a legtöbbjük nem is érdekelt… csupán azok a kivételesek, akik rögtön megfogtak.
Már legalább egy órája itt ültem, kezemben egy újsággal, s azt lapozgatva mértem fel a körülöttem zsongó embereket. Némelyikük igencsak csendesen vonult fel a kapott szobába, míg egy páros elég hangosan adta tudtára a világnak, hogy nászútra érkeztek ebbe a muzikális, folyton virágzó városba. Az ilyenek általában kiérdemeltek egy szemforgatást, mellé egy fintort, amely kellőképpen látványosra sikeredett, s nem egyszer fordult már elő az, hogy nem igen élték meg a nászútjuk utolsó napját azok, akik megzavartak a békés olvasgatásban. Most, hogy Vivienne nélkül kell boldogulnom pár napig, vagy inkább csak órákig - de számomra ezek már napoknak tűntek -, jobbnak láttam legalább ezen a szinten közösségi életet élni, hisz a munkám ideje alatt sem mindig van részem emberi kapcsolatban. Mintha bennem lenne bármi emberi, gondoskodtak arról, hogy kihaljon belőlem minden fontosnak számító érzés, és helyette maradjon egy hatalmas űr. Egy űr, amit nem tudok betölteni, mert aki iránt bosszút éreztem, sehol nincsen. És nemrégiben rájöttem arra, hogy okkal nem találom már közel harminc éve. Egy boszorkány kis buzdítás után - hiszen ki utasítana el egy Charles Willington-féle ajánlatot, ha a nyaka alatt egy rozsdás fémrudat szorongatnak - elárulta, hogy a nővérem halott. Habár csak... féltstvérem volt, talán éppen ez magyarázza azt a beteges kötődést. Elég nagy düh volt bennem ahhoz, hogy ép tárgy ne maradjon a közelemben, és aznap este annak a boszorkánynak a nyakából vacsoráztam, miközben áldottam azt a csodálatos isteni ajándékot, hogy Vivienne nem volt a közelemben, mert félő volt, hogy benne is kárt tennék. Évszázadok mentek tönkre, estek kútba, veszítették értelmüket, csupán mert arra a nőre alapoztam. Megannyiszor képzeltem el, ahogyan kitépem a nyelvét, majd ha visszanőtt, hát ismét megtettem volna. Ezer féle és fajta kínzást tudtam volna alkalmazni rajta, bemutatva, hogy nem az vagyok, akit akkoriban csak úgy elhagyhatott, csupán azért, mert megöregedtem. Életem legfájóbb pillanat az az érzéketlen tekintet, ahogyan a szája mozdul, és azt mondja, már túl öreg vagyok ahhoz, hogy érdekeljem, és inkább keres egy fiatalabbat... elég volt ennyi. Átváltoztam. Ő volt az egyetlen, aki valaha is érdekelt, ám nem kellett hozzá sok, hogy rájöjjek, nem elég szeretnem ahhoz, hogy szeretve is legyek. És ő... nem szeretett. A nőre néztem, aki leült velem szemben, ám csupán egy pillanatot pazaroltam erre, ismét visszatévedtem az újságom világába. Politika és háború. Egy gusztustalan és egy érdekes téma, habár tény, hogy a kettőt vegyítve megkapjuk egész Amerikát. Azonban minden érzékem élesen figyelte, mi történik körülöttem, és nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan a nő újra és újra rám nézett, még ha csak pár másodpercek erejéig is. - Adhatok önnek is egy újságot? - kérdeztem felsóhajtva, de nem néztem fel a lapokból, csak oldalt változtattam, és tovább olvastam a szavakat. Nem volt szokásom idegenekkel diskurzust folytatni, nem is éreztem rá hajlandóságot ezúttal sem, ezért lepődtem meg még magamon is annyira, bár a gondolataimat valószínűleg az adta a számba, hogy mögöttem ismét egy viháncoló páros indult a lifek felé. - Örömmel látom, hogy nem nászútra érkezett. - Epés megjegyzés volt a magam úriember módján, az arcomra pedig kiült a nemtetszés, de a mögöttem trécselő páros miatt, és ezt valószínűleg nem is kellett magyaráznom neki. Ha kellett volna sem bonyolódtam volna bele.
Hallottam a velem szemben ülő férfi hangját, ismételten felé fordítva a fejem meggyőződhettem arról, hogy valóban ő szólalt meg, nem a képzeletem játszadozott velem és nem azokat a hangokat hallom, amelyektől felállnak a pihék a hátamon, Mostanság ki voltam élezve minden apró zajra, neszre, szóra, hangsúlyra, hangszínre, ami felbukkanhatott körülöttem, akár a hátam mögül is, ha a zaklatóim vicces kedvvel keltek fel és feltett szándékuk volt rám hozni a borzongást. Szerencsére elméletben messze jártam tőlük, azért is álltam meg New Orleans-ban, hogy ne közvetlenül Mystic Fallsba menjek… rögtön elkaptak volna, így talán nyerhetek egy kis egérutat, mire átkutatják a kisvárost, addigra fogok csak odaérni. Csupán Hayden-t sajnáltam, mivel ha a virginia falvacskában keresnek majd, akkor minden bizonnyal rájöttek, miért mentem oda és kihez rohanhattam volna. Hayden pedig nem érdemelte meg, hogy az én problémáimmal foglalkozzon és miattuk neki legyen valami baja. Milyen jó lehet neki, hogy van egy annyira zűrös kishúga, mint én. - Köszönöm, megvan a sajátom. - Pillantottam a kezemben tartogatott újságra, ami inkább csak a látszat kedvéért volt a kezemben, nem kötötte le annyira a figyelmemet, hogy megjegyezze az olvasottakat. Tipikus női magazin volt, amelynek tartalma szemforgatást váltott ki belőlem, nem voltam az a fajta, aki képes lett volna ölni csak azért, hogy a legújabb kollekcióból származó blúzért ölni is tudjon és hidegen hagytak a csajos tanácsok is. Az életem többről szólt, mint ezek a sorok, amelyek tömegfegyvert próbáltak kovácsolni mindenből, ami csak az íróik kezei közé akadt. - Nászút? Nem. - Megcsóváltam a fejem, amikor a férfi ismét megszólalt. A hangja ismerős volt, annyira, hogy szinte magával ragadott és nem eresztette el a kavarogni kezdő gondolataimat, amelyek arra keresték a választ, vajon hol hallottam ezelőtt? Mivel hozzám szólt ránézhettem az arcára annyi ideig, hogy teljes képet kapjak a vonásairól, amelyek megerősítettek abban a hitemben, hogy már láttam valahol. Biztosan. Miért emlékeznék valamire, ami meg sem történt, főleg, hogy kinézete karakteres, nem hétköznapi volt, amit nehezen lehetett volna összetéveszteni máséval. Legalább azt tudnám, kire hasonlít a környezetemben, de a koncentrálás sem segített. - Nem vagyok a házasság híve. És nálam ez nem civilizációs probléma, soha nem vonzott a templom és a fehér ruha. - Vallottam be őszintén. Kislánykoromban ugyan álmodoztam arról, hogy eljön értem a hercegem fehér lovon és elvágtatunk a naplementébe, azóta viszont ha csak meglátnám a lovat inkább elfordulnék a másik irányba. Lehet, genetikailag hiányzott belőlem a mézes-mázosság iránti rajongásra való hajlam. - Van egy érzésem, miszerint ön sem a mézesheteit tölti a városban. Talán a jazz-fesztivál vonzotta ide? - Kérdeztem, pedig nem tűnt az utcán rohangáló, önmagát teljesen elengedő típusnak. Mégis fenn akartam tartani a beszélgetést minimum addig, míg rájövök, ki ez a férfi.
Letettem a neki kínált újságot, mikor közölte, hogy van sajátja. Emiatt még nem éreztem azt, hogy feltétlenül ellenszenvet kelljen táplálnom iránta, hiszen csak a horrorfilmekben fordulna elő az, hogy egy újságelutasításért a sorozatgyilkos máris célpontnak tekintette volna a nőt. Számomra ez nem volt opció, tekintve, hogy nem vagyok soorzatgyilkos. Legalábbis nem abból a fajtából szalajtottak, aki többet árt az áldozatának egy-egy apró harapásnál, és ezt így tartottam normálisnak. Vámpírként sem ragadtattam el magam majdnem soha, hogy kegyetlen legyek, habár sokan ezt várták tőlem, ahogyan szemügyre vették a küllememet. Ez egy örök pecsét, annak az átka, hogy nem mentem bele korábban a vámpírrá válásba, de nem voltam hajlandó behódolni Maria bájának. És lám, az idő elszállt, nyomott hagyott rajtam... talán volt bennem némi megbánás, mikor elszalajtottam az alkalmat, elvégre akkor már nem lennék itt, és nem egyedül lennék. Nem öregedtem volna meg, nem vívtam volna ki Maria nemtetszését korommal. De ennek már értelme sincsen. - Nem civilizációs probléma. - Úgy szólaltam meg, hogy fel sem néztem az újságból, tovább olvastam az üzleti élet kiválóságait, szemügyre véve a kiugró részvények mutatóit, bízva abban, hogy nem látok olyat, amely végett nemsokára ismét el kelljen utaznom. - A feminizmus már a huszadik században is nagy lépésekre szánta el magát, akkoriban lehetetlennél lehetetlenebb követeléseket tűzdelve ki a férfiak világában. Bátorságra vall, ám ezek után nem értem a rengeteg hisztériát, amelyet a rájuk háruló felelősség végett produkálnak, elvégre ők akartak egyszerre gyermeket nevelni, háztartást irányítani és pénzt keresni, jó pár férfit herélve ki ezzel. Nyilván nem véletlenül lett öngyilkos egy csomó papucnak kikiálltott férj a harmincas években. - Nyílt voltam, a vélekedéseimet sosem fojtottam el igazán, ám mikor felemeltem a fejem az újságból, rájöttem, hogy elkanyarodtam attól, amit eredetileg mondani akartam. - A nők karrieristák lettek, és egyre kevesebben kívánnak fehér ruhát ölteni, vagy házasságra adni a fejüket. Ha engem kérdez, sok későbbi papírmunkától kímélik meg a hivatalokat - mosolyodtam el elegánsan, mintha nem éppen egy eléggé merev témáról szólt volna az értekezésem. Valószínűleg ezért nem voltam sok ember álma, elég kegyetlen témákról tudtam társalogni, elég volt egyetlen elejtett szó, és máris olyan körítést kínáltam köré, hogy az illetőnek soha többé nem volt kedve a házam tájára jönni. Összehajtottam az újságot, majd egy sóhaj kíséretében megráztam a fejem. - Nem. Egy üzleti utamról tértem vissza a napokban, ám mivel az időm nagy részét nem töltöm egy helyen, hát nem is éri meg saját házat fenntartani. A legfelső lakosztályban lakom már... jó pár éve. - ez még a történet igaz része volt. Gyakorta kell otromba mesékbe bonyolódnom, ám úgy döntöttem, itt és most nem folytatom tovább, lehetőséget adok neki arra, hogy elsétáljon, ha kíván, elvégre nem sokan álmodoznak ilyen társaságról, mint amilyen én volnék.
Nem emelte rám a tekintetét, ám én finoman felé fordítva a fejem hallgattam a mondanivalóját, ami nagyon halvány, alig látható, szinte a védjegyemmé vált, de ritkán megjelenő mosoly ült ki az ajkaimra. Általában elkerültem a spontán beszélgetéseket, főleg azért, mert tudtam, sokan nem voltak odáig a stílusomért és a megnyilatkozásaimért, az emberek jelentős hányadát nem érdekelték a témák, amelyek engem foglalkoztattak és nehezményezték, hogy nem nevettem minden szavukon, mint egy rossz bohóc, aki pillanatokkal a kommunikációs aktus előtt szabadult a cirkusz falai közül és még nem jött rá, hogy a való világban nem muszáj folyamatosan vigyorogni. Nem bírtam elviselni az idétlenséget, libabőrös lettem az ostobaságtól és nem rejtettem el azt a véleményemet sem, ami egyesek megnyilatkozására való nemtetszésemül szolgált. Úgy éreztem, nem tartoztam annyival ennek a világnak, hogy elfogadjam a kőbe ugyan nem vésett, de a tagjait folton körüllengő szabályait, amikor a bolygó csak annyival járult hozzá a létezésemhez, hogy oxigén volt található a felszínén, a rendszerei, kultúrái pedig korántsem voltam minden szempontból tökéletesek. Megvoltak a saját, összeollózott nézeteim, azok szerint éltem a napjaimat. - A véleménye eléggé nyers. Akár azt is mondhatnám, hogy durva. Felettébb tetszetős. – Vallottam be. Nyílt volt, szinte látszott rajta, hogy ő sem halt meg belül, ha valaki nem értett egyet vele, sőt volt egy olyan érzésem, hogy talán még imponált is neki, ha szembe mertek menni a tanaival. Talán ezért is szólaltam meg, ahogy leültem annak ellenére, hogy megfogadtam nem csevegek senkivel az itt eltöltött idő alatt, csakis szükség esetén… ebben a férfiben volt egyfajta merev tartás, ami felettébb érdekfeszítő volt. – Mégis igaza van, manapság nem egyszerű olyan személyt találni, aki elfogadja az elméletileg gyengébbik nem törekvéseit, ám megmarad benne az az ősi, állatias, viszont oltalmazó erő, amivel egy társnak rendelkeznie kellene. – Lapoztam egyet az újságban, a homlokom ráncokba futott meglátva egy cikket arról, hogyan adhat le bárki öt kilót egy hét alatt annak ellenére, hogy két oldallal ezelőtt az önelfogadás mechanizmusának beindítására hívták fel a figyelmet. Ismételten rádöbbentem, miért gyűlöltem és tartottam idétlennek a női magazinokat. - Tipikusan hatalmas birtokon lakó, elitista úriembernek tűnik. Sajnos csalt a megérzésem. – Jelentettem ki már teljesen neki szentelve a figyelmemet, az újságot visszatettem az asztalra, aztán vigyázva megpróbáltam végigmérni. Láttam már valahol, erre meg merem volna esküdni, de hiába gondolkoztam percek óta, egyszerűen nem jutott eszembe honnan volt ismerős. – Hogy lehet éveket kibírni egyetlen hotelszobában? – Kérdeztem érdeklődve. Én nem tudtam megmaradni egy helyben, ugyan én is sokszor éjszakáztam hotelekben, elképzelhetetlennek tartottam, hogy hosszú hónapokig tartózkodjak egyben.
Feleslegesen tagadtam volna, hogy az esetek többségében nyers véleménnyel és rezzenéstelen tekintettel bíráltam azt, amivel nem értettem egyet. Sokan úgy vélték, az ilyeneknek csupán a szája nagy, ám tulajdonképpen nekik köszönhető az, ahol tartunk, és nem az olyanoknak, mint nekem. Megannyi elhivatottságot birtoklok, amellyel jó irányba terelem azt, amit a jó irányba kell újra vinni, mert valahol a múltban egy nálamnál nagyobb hatalom letérítette az útjáról. Bár jogosan vetődik fel a kérdés, ki lehet nálam nagyobb hatalom? Emberi ésszel nem lehet felfogni azt, amire az én elmém egyetlen nap alatt képes, ezért nyerek mindig, és a többiek ezért buknak el folyton a lábaim előtt. Az előttem kúszó kis senkik pedig idővel megtanulják, hogy tisztelni kell azt, ami ételt ad nekik, megvetni azt, aki attól az ételtől megfosztja, és büntetni azt, aki megfosztja tőle. Éles bírálatnak vetettem alá minden korszak eszméjét, utoljára a felvilágosodás korában értettem egyet pár kiváltságos elmével, azóta azonban csak pár szkeptikus elme vevő arra, amit én képviselek. De ezt tényleg képviselni kell, mert ha valaki nem tenné meg, érték veszne oda. És nevezzen engem bárki egoista, öncentrikus igazságszolgáltatónak, valószínűleg meggondolja magát, amint megismeri a haragomat. Kíváncsian fordítottam felé a fejem, mikor tetszetősnek nevezte a véleményemet. Erre voltaképpen nem számítottam, ismertem már a szemforgatást, a tagadást, azt, ahogyan minden erővel próbálják elmagyarázni nekem, hogy tévedek. De a tények ismeretében hogyan is tévedhetnék? Az, hogy egyesek az álomvilágukba ringatózva nem vesznek tudomást a globális problémáinkról, már voltaképpen meg sem lepett. Erre nevelte ki őket az eszmei rendszerünk. Van a nép, aki birka módjára követi a pásztorát, aki fele annyira sem bölcs, mint amennyire azt hangoztatja magáról. - Egy kapcsolatban mindig is van egy domináns fél. Olyat még nem láttam, ahol ez nem így lett volna. A probléma ott kezdődik, ha ez a szerep egy nőre esik. Egy nőnek soha nem szabadna sarokba szorítania a férfit, aki arra született, hogy megvédje és gondoskodjon a családjáról. Ez az ösztönünk, akárcsak az állatoknál. Ám az utóbbi időben úgy vélem, néhány állattal jobban megéri foglalkozni. - Sóhajtottam egyet, szintúgy nem rezzent az arcom a véleménnyilvánításom alatt. Nyers voltam, merev és tárgyilagos. De volt lehetősége megfogni magát és kisétálni innét, én aztán nem álltam volna útját. Kiváltott belőlem egy féloldalas mosolyt, ezt kevesen mondhatták el magukról, majd felemeltem tekintetemet az újságomból. - A látszat olykor csal. Sőt, az esetek többségében csal - mondtam, már nem is véve le a tekintetemet a nőről, miközben szippantottam a levegőből, és ez eredményezte azt, hogy édeskés parfümjének illata rögtön a tüdőmbe vándorolt. Ismerős választás volt, de nem engedtem, hogy a múlt árnyai árnyékot vessenek az érzékeimre. Képesek voltak megcsalni, az utóbbi időben főleg, mikor megtudtam, hogy a nővérem meghalt. - Az ember többet kibír, ha nincs kihez kötődnie. - Nem voltam hajlandó felfedni, hogy nekem van kihez. Vivienne-től nehezen is szakadtam volna, úgy fűződött már hozzám, mintha örök életére összekötött volna bennünket egy láthatatlan madzag. - Az életem izgalmas, sosem unatkozom, így azon sincs időm gondolkodni, hogy milyen lehetne az életem egy... családdal - fűztem tovább a gondolataimat közben némileg elgondolkodva, majd pár másodpercen belül szólaltam csak meg ismét. - Szabad tudnom, hogy kit tisztelhetek önben? Úgy vélem, még nem mondta a nevét.
- A magam részéről úgy gondolom, hogy ebben a világban sokkal több állat érdemelne tiszteletet,mint ember. - A mosolyom kissé gúnyost élt vett, a szavaim mégsem voltak kétértelműek, pontosan olyan komolynak szántam őket, mint ahogy hangoztak. Szívesen tartottam volna kutyát, de ahhoz túlságosan sajnáltam az állatot, hogy a dolga az emberekről való véleményem hallgatása legyen úgy, hogy sajnos nem tudtam volna vele foglalkozni a nap huszonnégy órájában. Pedig jobb társaság lett volna, mint némely két lábon járó fajtársam. Bennem lenne a hiba, mindenkiben megláttam a rosszat és csak arra voltam képes, ami taszított? Lehet. De mindig jobb, mintha ostoba módon vigyorognék az összes járókelőre és olyanokban bíznék meg, akikről végül kiderülne, egyetlen kézmozdulattal átvágnák a torkomat vagy nem kell nekik különösebb motiváció ahhoz, hogy eláruljanak. - Kevés személlyel tudok már elsőre egyet érteni, de maga különlegesnek bizonyul. - Elkaptam a férfi tekintetét. Az általam ismert élőlénypopuláció jelentős része ki ne állhatott a stílusom miatt, erre egyetlen perc leforgása alatt ennek a férfinek több kijelentésével is egyetértek? Nem ismertem magam, furcsa érzés volt ez számomra. Szokatlan. Olyan, amilyennek leginkább engem tekintettek. - A nevem Margot. - Mutatkoztam be röviden. Ügyelhettem volna jobban arra, hogy megőrizzem az inkognitómat, de a férfi nem tűnt olyan típusúnak, akinek bármi köze lett volna ahhoz, ami elől rejtőztem. Megvolt a tehetségem kiszúrni az engem követőket és a mostani néhány kellemes perc volt, amit egy idegennel szemben ülve tölthettem el. Ha engedtem volna itt is elhatalmasodni a paranoiámat, akkor meg sem érte volna egyáltalán kimozdulnom az előző hotelszobából. - Érdekelne, mitől izgalmas az élete. Azt mondta, soha nincs ideje unatkozni? Mit tudnék csinálni ebben a városban az elkövetkezendő két napban, ami nem enged aludni sem? - Egy röpke pillanatra felvontam a szemöldökömet. Nem a szórakozás mintaképének tűnt és valószínűleg a munkája miatt nincsen ideje levegőt venni, ám ha évek óta ennek a hotelnek a lakosztályában élt, valamit tudnia kellett a városról, ami nekem, frissen érkezettnek nem tűnt fel.
- Micsoda elbűvölő megfogalmazás. - Gondolatmenetével elérte, hogy felfigyeljek rá. Nem sokaknak sikerült ájutnia azon a bizonyos kritikus szakaszon, amelyen én magam eldöntöttem, hogy valaki reménytelen-e avagy megéri foglalkoznom vele. A társaságomat közel sem tartottam olyan számottevőnek, ennek ellenére megválogattam azon emberek személyét, akiket hajlandó voltam részesíteni ebben a kegyben. Sokakból kiváltottam egy bizonyos... menekülési kényszert, mert ahogy egy áldozatom mondta: ijesztő vagyok és karizmatikus, de abból a fajtából, amely könnyűszerrel hozza a frászt egyes emberekre. Jómagam nem bántam, legalább tudják, mire számítsanak, hiszen ebben az esetben a külső nem csal. Én pedig utáltam csalódást okozni. Volt megfelelési kényszerem egy időben, de elég gyorsan rájöttem arra, hogy semmi értelme. Egyes egyedül magamnak szükségeltetik megfelelni, ezen kívül más számottevő egyed nincs az életemben, nem is lehet. Nyitva áll az ajtó, akkor távoznak, mikor úgy döntenek. Elmosolyodtam. Ritka alkalmak egyike. - Nos, én sem szoktam beszélgetésbe elegyedni bárkivel egy hallban - fűztem hozzá, majd ismét az újság felé fordítottam orcámat. Közben rá figyeltem, szerencsére megáldottak azzal a tehetséggel, amelyben sok nő részesült. Képes voltam egyszerre több irányba elosztani a figyelmemet. Kevesekkel sikerült egymásra hangolódnom, de úgy tűnt, a kivétel most mellettem foglalt helyet. - Charles - biccentettem felé, magamban a nevét ízlelgetve. Tökéletes társítás eme archoz ez a nőies, igazán jól csengő név. De mire tovább foglalkozhattam volna ezzel, kérdések sokasága ütötte meg a fülemet, emiatt döntöttem úgy, hogy összecsukom az újságomat, s inkább felé fordítom a fejem, csak hogy szemeibe nézve mérjem fel, pontosan kivel is vagyok szemben. - A város lehetőségeit kevésbé ismerem. Jártam már Európában, megannyi nevezetességet láttam... ám New Orleansba tévedve általában valami hangos karnevál fogad a francia negyedben - osztottam meg vele ezt az információt, bár rólam lerítt, hogy nem éreztem otthon magam az efféle körülmények között. Nem volt igényem lampionokra, őrjítő zenére. - Annyira ismerősnek tűnik. Talán találkoztunk már? - kérdeztem aztán, ahogy jobban szemügyre vettem szemeit. Nem csak ez, de az, ahogyan bánt szavaival, olyasvalakire emlékeztetett, aki már nincs köztünk. Lgnagyobb bánatomra.
Apró, halvány, minden bizonnyal alig látható mosoly rajzolódott az ajkaim köré, amikor láttam, hogy elszánta magát a teljes figyelme rám szentelésére. Szerettem, ha az emberek csak rám fókuszáltak, bizonyos keretek között, elvégre adódtak helyzetek, amikor jobbnak tűnt meghúzódni a sarokban és várni arra, hogy a terepet megtisztulása után a vegyem a birtokomba és ne legyen egyetlen szükségtelen, kíváncsiskodó tekintet sem a közelemben. Most mégis hiányzott a kommunikáció, az pedig, hogy ezzel a férfival nem előre megtervezett és nem éppen átlagos témákat találtunk, felettébb jólesett. Nem állt szándékomban a szükségesnél több szót szólni bárkihez is az utam folyamán egészen addig, míg át nem lépem a bátyám lakásának a küszöbét, ott ugyanis biztosan kamatoztatnom kell majd a rá- és kibeszélő képességeimet és addig is gondolkozhatom azon, egyáltalán mit mondjak Hayden-nek. Az igazság első körben túlságosan banálisnak tűnt. - És ha jól sejtem maga nincs odáig a karneválok hangulatáért és azért a felfordulásért, ami ilyenkor a városra jellemző. – Állapítottam meg ismét az arcára vándoroltatva a tekintetemet. A beszéde, a nézése, a tartása… úriember volt, a régi vágású fajtából és abból, aki túlzottan ismerősnek tűnt, mégsem voltam képes felkutatni az emlékeimben, hová tehetném őt. Közhely, de biztosan emlékeztem volna rá, ha már találkoztunk volna. Hozzá hasonló személyeket nem felednék el. – Európában született és nevelkedett, igaz? Az amerikaiak nagy része még akkor is szuperlatívuszokban beszél a hagyományaik nagy részéről, ha soha nem volt köze ahhoz a városhoz, amelyben egy eseményt tartanak. – Csodálnivaló volt a nagyfokú nemzeti öntudat és ennek köszönhetően szinte rögtön kiszúrtam, ha valaki nem osztozott ebben, mégpedig azért, mert nem idevalósi volt. Én sem itt nőttem fel és büszke is voltam rá, hogy Angliában éltem le az életem nagy részét, ettől függetlenül nem bántam, hogy ide kellett jönnöm akkor sem, ha nem éppen jókedvemből tettem. - Mióta megpillantottam magát szintén azon gondolkozom, hol láttam ezelőtt. Ismerős nekem, ám sajnos akárhogy töröm a fejem nem jut eszembe, hol találkozhattunk. Így marad a jó öreg déja vu. - A véletlen műve lenne, hogy ő is ismerősnek tart engem? Túlzottan érdekes egybeesés lenne, olyasmi, ami a mindennapokat jellemzően elkerüli. - Egy biztos, ez az első alkalom, hogy megfordulok ebben a városban, eddig nem sokszor jártam az Államokban, leginkább Európában éltem.
Elmosolyodtam a következtetése hallatán. Sokan voltak, akik pár gondolatmenet után egyszerűen csak elcsitultak, nem fűzték tovább a szavakat, ő nem így tett. Levonta a következtetéseket, amelyeket szavaim titkon tartalmaztak, és nem is félt a szemembe mondani őket. Ám eddig még nem esett szó - számomra - olyasmiről, amelynek visszamondásával heget tudott volna ejteni az amúgy már eleve sebes szívemen. Ahhoz ennél mélyebb témákig kellene eveznünk, ő pedig nem ismert annyira, hogy tudja, hová kell nyúlnia. Már ha egyáltalán szándékába került volna a lelkem földbe tiprása, de ugyan, mivel is érdemeltem volna ki? Alig öt perce ismer, ennyi idő még ahhoz is kevés, hogy egy szakszerű pszichiáter megállapítsa, tényleg problémák vannak-e a páciense fejében vagy csak elvből ostoba. - Öreg vagyok már az ilyen gyerekes programokhoz. Nem nevezném látványosságnak, ennyi az egész - jegyeztem meg. - De már hozzászoktam, hogy ez a kor mást nevez szórakozásnak, mint amihez én hozzászoktam. - Aprót vontam a vállamon, hiszen ennél jobban nem is tudtam volna kifejezni, hogy mit is gondoltam az egészről. Annak idején adtak az értékes szórakozásra, az pedig még csak egy lapon sem említhető ezekkel a nevetségesen primitív, megrendezett fesztiválokkal. - Higgye el, becsülöm, ha egy városnak olyan történelme van, mint New Orleansnak. De úgy vélem, ostobaság minden neves fordulópontot fesztiválokkal, hangos zsibongással ünnepelni. Ám a mai embernek erre van igénye - fűztem még hozzá egyszerűen. Velős volt a véleményem erről is. De nem is folytattam tovább, hiszen nem volt szándékom elérni, hogy felálljon és kisétáljon a helyiségből. Régóta nem akadt értelmes társaságom, bár eleve nem álltam le akárkivel diskurálni. Neki adtam egy esélyt, és lám, nem okozott csalódást. Az az én tisztem volt. Egy pár másodpercre az ablak irányába tévedt tekintetem. A város ma nyugodt volt, csak pár autó zaja törte meg az amúgy csendes időszakot. - Igen, Európában születtem. Nagy-Britanniában. Egy fokkal hagyományőrzőbb, mint más országok - adtam tudtára a véleményemet. Már régen nem jártam a szülőföldemen. Nem tartottam érdemesnek, hiszen azok a tájak csak arra emlékeztettek, amiket nem tudtam magamnak megszerezni. Arról nem is beszélve, hogy ott találkoztam utoljára a testvéremmel. Bár nem tudtam rá gyászolva gondolni, hiába volt már halott. - Talán egy előző életben, kedvesem. - Ezen elmosolyodtam. Elég régóta tartott az életem, így nem is hittem ebben az egész lélekvándorlásban, vagy abban, ami ezt a témát körülrajongta. - De ha már találkoztunk, rá fogok jönni - tettem még hozzá. Túl jó emberismerő voltam, a memóriám páratlan, és nem foghatott ki rajtam egy ilyesfajta kérdés. Ha van közünk egymáshoz, még ha csak pár másodpercnyi találkozás képében is, meg fogom találni. - Miért szakította meg a hagyományt? Miért jött ide?
Nem bántam, meg, hogy úgy döntöttem, itt várom meg, míg elkészül a szobám. Az előre foglalásokat mindig is utáltam, tekintve, hogy egyáltalán nem volt biztos, hogy abban a szállodában vagy épületben fogok megszállni, amire előző éjszaka gondoltam. Ez leginkább azért fordult elő, mert gyűlöltem a kiszámíthatóságot és azt is, ha egyszerűen csak a látszatát keltem annak, hogy kiismerhető vagyok és megfelelek a mások által látott, előre eltervezett lépéseknek. Ezért inkább kivártam a sorom, de eddig még nem volt olyan társaságom, mint Charles. Sőt, nem is igazán szoktam beszélgetésbe elegyedni idegenekkel, nem vagyok rosszul attól, ha egy adott időt szótlanul kell eltöltenem. Az állandóan szavak kimondása iránti sóvárgás azokra volt jellemző, akik attól féltek, hogy egyedül maradtak és rosszul voltak attól, hogy nem hallgatják őket. Én egyik csoportba sem tartozom. - Még csak hallani hallottam ezekről a fesztiválokról, egyiken sem vettem részt. Biztosan van, akinek tetszik, máskülönben nem rendeznék meg őket. De maga még nem jár benne annyira a korban, hogy arra fogja az érdeklődés hiányát. – Halvány félmosolyt villantottam. Hány éves lehetett? Első ránézésre a negyvenes évei végét taposhatta, ami valljuk be, egyáltalán nem tragikus életkor. Sőt, a férfiak esetében sokkal inkább mondhatni az álomlét ideje, kiindulva abból, hogy az én apám is körülbelül ilyentájt őrült meg. Kicsit talán hamarabb. Ám a velem szemben ülő úgy beszélt, mintha évszázadok óta hajtotta volna a vizet a malma… olyan szerencsétlen nem lehetek, hogy az első ember, akivel szóba elegyedek egy vámpír, inkább próbáltam metaforának és túlzásnak betudni a kijelentését. - Milyen véletlen, hogy éppen egy földimmel várakozhatok a szobám elkészüléséig. Én is onnan származom, ahonnan Ön, csak egy olyan kisvárosból, ami eldugottabb és apróbb nem is lehetne. Hamar lecseréltem Londonra a lakhelyemet és utána is inkább nagyvárosokba látogattam. – A kisvárosi élet nem nekem való volt, ezért voltam már előre rosszul attól, mit fogok én csinálni Mystic Falls-ban. Mondhatnám, hogy persze, ha a bátyám kipenderít, akkor tovább kell állnom, de úgysem fogok hallgatni rá és ezt ő is pontosan tudja. De maradhatott volna New York-ban vagy ha annyira költözni akart, költözhetett volna valami nagyobb lélekszámmal rendelkező helyre. - Látogatóban vagyok, szórakozásból nem hagytam volna el Európát, de tudja, a családi ügyek mindig keresztülhúzzák az ember számításait. – Nem akartam az orrára kötni, hogy New Orleans csak ideiglenes állomás és hogy pontosan miért jöttem az Államokba. Nem rá tartozott. – De maga is messzire került a hazájától. Ki tudja, lehet egyszer Európában találkoztunk futólag. Alig várom, hogy maga vagy én rájöjjünk, honnan vagyunk ismerősek egymásnak. – Az oldalamat elemi erővel furdalta a kíváncsiság, mégis hiába gondolkoztam, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy ismerem őt, láttam már valahol és ha akarnék, akár a fejébe is beleláthatnék. Mintha nem is csak futólag találkoztunk volna, hanem konkrét, erős kapcsolat lett volna közöttünk. Mire ismét szólásra nyitottam volna a számat villámcsapásszerűen ugrott be az egyik álomképem… azok egyike, amelyek a legmélyebb alvásból is fel tudtak rázni, sőt, amelyek nem is olyan régen még akkor is jelentkeztek, amikor éppen csak lehunytam a szemem. 1642 nyara, Szófia. Egy estély, amin ő volt a partnerem, ám ez… lehetetlen. 1642? Véletlenül sem létezhettem abban az évben.
Úgy tűnt, cseppet sem bánom, hogy társaságom akadt. Eléggé magamnak való voltam, ami a magánügyeimet illeti, nem osztottam meg a társaságomat senkivel, kivéve akivel feltétlenül szükséges volt. És Vivienne-nel. Az üzleti ügyeimet azért sikerült jól lebonyolítanom, mert azt gondolták rólam, hogy a mosolytalan, tárgyilagos mivoltom mögött egy igazi ragadozó nyugszik, és ha nem a számomra kedvező lehetőségeket teremtik meg előttem, előtör belőlem. Nem is tévedtek sokat. Megvolt a ragadozó is, és az is, hogy könnyedén képes előtörni belőlem. De nem egy nyilvános tárgyaláson, egy olyan teremben, amelynek minden sarkát kamerával figyelik. A modern kornak is akadtak hátrányai. Óvatosabbnak kellett lennünk. - Valóban? - kérdeztem vissza, mikor elejtette a megjegyzést, miszernt nem vett még részt efféle fesztiválon. Kedvem támadt hozzátenni, hogy az ég világon semmit nem veszített, hisz az egész másról sem szólt, mint arról, hogy normálatlan turisták alkalmat kerestek arra, hogyan és mikor ihassák le magukat. Talán ebből állt össze a modernkori szórakozás, de én még nem ezen edződtem az utóbbi pár évszázadban. Minden jelentőségét elveszítették ezek az ünnepek. - Tudja, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Ezek alapján... joggal mondom, hogy kinőttem belőle - mondtam, szám szélében egy sejtelmes mosollyal. Sokakkal ellentétben nem voltam szerencsés vámpír. Nem voltam már fiatal, mikor a vámpírság bekebelezett, és nem volt módom arra, hogy ezen változtassak. Ezért is választottam olyan területeket az életembe, ahol én uralhatom a kártyapakli minden lapját. - Az angol kisfaluk lenyűgözőek. Az ország tájai főleg. De magam is inkább nagyvárosinak érzem magam. Még soha nem jutott eszembe, hogy egy ezer fős faluba meneküljek némi csendért - dőltem hátra. Közben továbbra is azon dolgozott az agyam, hogy rájöjjek, honnan ismerem. Mert tudtam, hogy akad valami közös a múltunkban. Ha nem így lenne, eszembe se jutott volna arra gondolni, hogy láttam már valahol. A külleme alapján egyáltalán nem lett volna ismerős, a stílusa annál inkább. Talán tévúton jártam. De nincs két egyforma ember. - Családi ügyek. Mely rokona szólította ilyen távolra? - kérdeztem kíváncsian. Nem volt szokásom más dolgába ütni az orromat, ám mire tovább folytathattam volna, láttam, hogy pár másodperc erejéig üvegessé válik a tekintete. Ritkán láttam ilyet, bár ez azért is lehetett, mert tényleg nem kerestem az alkalmat a társaságra. - Jól van? - kérdeztem aztán, néhány csendes másodperc után, majd előredőltem. Az illata is ismerős volt. Túlontúl... ismerős.
- Nem vagyok az a típus, aki fesztiválokon kelleti magát és addig tombol, míg el nem ájul. Sokkal jobban szeretem a kulturáltabb szórakozást. – Válaszoltam a meglepettségében feltett kérdésére. Úgy néztem ki, mint aki a festékszórót és az olcsó alkoholt preferálja? Nagyon reméltem, hogy nem és csak azért gondolta, hogy engem el tudnak csábítani az ilyen rendezvények, mert szemmel láthatóan fiatalabb voltam nála. Nem mintha ő annyira benne lett volna a korban, hogy öregnek lehessen nevezni, ám nagyon úgy tűnt, hogy szívesen mászott bele ebbe a skatulyába. Nem értettem miért, hiszen az intelligencia nem a kor függvénye és emellett felettébb jóképű is volt, de… nem az én tisztem volt utánajárni annak, mit miért gondolt. - Tényleg lenyűgözőek, ám egy idő után felettébb idegesítőek is, főleg, ha oda születik az ember. Nyaraláshoz, pihenéshez tökéletesek, csakhogy ha az ember gyermekkora óta ott él és szinte mindenkit ismer, ahogy őt is ismeri mindenkit, könnyen olyan érzése lehet, mintha börtönbe zárták volna. Nem tudom magam hogy van vele, de a népünk ahhoz képest, hogy szereti magát tisztelettudónak tekinteni, meglehetősen pletykás és szeret a másikon csámcsogni. – Mennyi időbe is telt, míg híre ment annak, hogy az apám megcsalta anyámat? Talán egy nap és már mindenki tudta, mi történt, mindenki úgy nézett ránk, mintha szánni való férgek lennénk. Soha többé nem akartam olyan tekinteteket látni, azt érezni, hogy mások gondolatai határozzák meg, ki és milyen vagyok. Az első adandó alkalommal eljöttem, szerencsére nem volt nehéz dolgom, éppen akkor volt esedékes az egyetemi tanulmányaim elkezdése, könnyűszerrel szakadhattam ki a kisvárosi fertőből. - Már nincs sok élő rokonom, egyedül a bátyám. Hozzá jöttem, de a látogatás előtt úgy gondoltam jó ötlet lenne lógatni a lábamat a nagyobb városokban. Esetleg van valamilyen ötlete, hová érné meg kiruccanni? – Hirtelen az sem zavart, hogy az igaza mondtam a testvéremmel kapcsolatban. Szokásom volt a megérzéseimre hallgatni és azok szerint a velem szemben ülő férfi nem veszélyes rám nézve. Külön detektoraim voltak annak észrevételére, kitől érdemes távol tartanom magam és most nem jelzett a berendezésem. Ám mintha a rövidke rosszullétem egyfajta intés lett volna, még akkor is, ha Charles rögtön a segítségemre sietett. Kinyitottam a szemeimet, tekintetem egy röpke pillanatra találkozott az övével. Pontosan olyan volt, mint az álmaimban és az előbb rám törő… látomásban? Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy már láttam ezt a férfit. Nem lehet véletlen az egybeesés, a hasonlóság pedig túlságosan szembetűnő volt. - Köszönöm, minden rendben. – Bólintottam lassan. – Biztosan az időeltolódás vagy az időjárás-változás. – Nagyot nyeltem, a szám kissé kiszáradt. – Mondja csak… - Szólaltam meg ismét. – Maga járt már Szófiában?
Elismerően vizslattam őt tovább. Érett gondolkodásra vallott a beszéd, holott ha egy idős partnerrel lenne dolgom, már régen megéreztem volna. Ez a nő nem vámpír, valami sokkal hétköznapibb, számomra legalábbis . Nem saccoltam túl idősnek, valószínűleg a harmadik X-hez közeledhetett, de még ezt sem mertem volna hangosan kimondani, hisz egy szabályt már az első éveinkben megtanulunk mi, férfiak: egy nő korát sosem találgatjuk, és sosem kérdezünk rá, legyen az említett barát vagy ellenség. Ez puszta jómodor kérdése, ám jómodor ide vagy oda, a nők egyaránt fogják rossz néven venni, és elkönyvelni a másikat udvariatlan tahónak. Ez pedig a korral előre haladva válik veszélyesebbé. Nem véletlenül mondják, hogy a nőkkel könnyű megégetni magunkat. Mindegyikükben ott az a bizonyos parázs, amely csak arra vár, hogy egy szerencsétlen félnótás megpiszkálja. A lángok felcsapnak, és általában maradandó sérüléseket okoznak. - Furcsa elgondolás - jegyeztem meg, pár centit dőlve hátra, szememmel pedig már a feje fölött meghúzódó bársonyos, vörös függönyt figyeltem. Bizonyára nemrégen moshatták, a ráncok még nem gyűrődtek, az öblítő friss illatát még így, három méter távolságából is éreztem. - Míg egy nagyvárosi polgár bolondok házának gondolja az utcákat, addig egy kisvárosi, hétköznapi ember börtönnek hiszi azt, ha mindenki ismeri a saját közegében. Azt hiszem, ez már csak így van rendjén. Bár megmondom őszintén, azt gondoltam, azért nem lelte kedvét a kisvárosban, mert az ismeretség pletykálással is jár. És egyesek... nem szeretik a felesleges nyelvköszörülést - mosolyodtam el, ez a gesztus pedig könnyedén sugallhatta, hogy én magam is ilyen vagyok. Ha kellett, úriember módjára szögeltem az említett testrészt a falhoz, ennek köszönhetően az illető egy életre megjegyezte, hogy miről beszéljen és mire ne terelje a témát. Ez a vehemencia leginkább a vámpíri éveim elején volt rám jellemző, amikor még mindenki tudta, milyen viszony fűzött a saját féltestvéremhez. Maria egyetlen előnye pedig annyi volt, hogy fiatalabb testben vált vámpírrá, így... úgy tűnhet, én vagyok az idősebb. Mára viszont alig emlékeztem arra a tökéletes, hibátlan bőrre. A ragyogó, ámde gonoszságtól csillogó szemekre. A puha ajkakra. Már értelme sem volt, hisz meghalt. El kellett volna temetnem az emlékezetemben, de még mindig ott időzött a bosszúvágy a gyomromban attól, amit tett. Megalázott. Elhagyott. Aggastyánnak, öregnek nevezett, és elment, azt mondván, lecserél egy fiatalabbra. Ettől a gondolattól csak megfeszültek az ujjaim. - Testvérek - sóhajtottam fel némileg hangosabban. - Az élet ajándékai. Vagy épp legnagyobb csapásai. Megközelítés kérdése - vontam a vállamon alig láthatóan. Ezek szerint ő is átszelt egy óceánt a testvéréért, bár nyilván szeretetből tette, nem pedig azért, amiért én. Íme, vannak különbségek testvér és testvér között. - Ha engem kérdez, látogasson el az angyalok városába. Talán ott még talál valamit, amire érdemes időt fecsérelni. - Legalább őszinte voltam, de nem azért, mert kötődésem volt Los Angeleshez. Tényleg szépnek tituláltam a várost, a szépség persze relatív. Csak akkor húztam ki magam, mikor láttam, hogy a hirtelen tárörő rosszullét immáron elengedte az elméjét, de ettől függetlenül érdeklődve figyeltem az arcát. Kevesen tudták kivívni maguknak az érdeklődésemet. - Ott születtem és éltem negyven évig. Kezdem azt hinni, hogy volt már szerencsénk egymáshoz, ám az, hogy ilyen részleteket tud az életrajzomból, inkább arra enged következtetni, hogy vagy egy remek színész, aki valójában újságíró, és néhány üzleti fogásomról készül firkálgatni, vagy... - Elharaptam. Nem voltam meggyőződve arról, hogy boszorkány.
Nem volt szokásom a rosszullét. Jó egészségi állapotnak örvendtem, ez valószínűleg abból adódhatott, hogy nem voltam lusta eljárni futni vagy edzeni, ha éppen túltengtek a fejemben a gondolatok és szívesen megszabadultam volna az agyamat fogva tartó béklyóktól. Azt hinné az ember, hogy nem sok minden létezik, ami leköthetne, elérné, hogy aggódjak vagy egyáltalán rágódjak, ám voltak dolgok, amelyek még engem sem hagytak nyugodni. Mint például az álmaim, ám arra eddig nem volt precedens, hogy ébrenlét közben is rám támadjanak. Az elmém szórakozott velem és ez a tény nagyon nem tetszett. Tudtam, hogy a férfi ismerős, de én magam sem akartam elhinni, hogy az álmaimban láttam őt, főleg, hogy fogalmam sem volt arról,a képek pontosan mit jelentenek és miért jelennek meg előttem. Nem ismertem ezt a férfit, erről meg voltam győződve, valami mégsem hagyta, hogy tökéletesen elhiggyem a saját magamról ismert tényeket. Idegesített, frusztrált, hogy nem voltam a magam ura, ettől hatalmasabb büntetést nem tudtam volna elképzelni magamnak. Az sem érdekelt, hogy a társaságom tekintete megkeményedett és ugyan a tudatom már tiszta volt, a szavaival is alig foglalkoztam. Gyanúsítgatás. Hozzászoktam. A magyarázkodáshoz kevésbé, soha, senkinek nem voltam hajlandó megindokolni, mit miért teszek: ám a legtöbbször pontosan tudtam, mi a motivációm, viszont most előttem is csak a teljes sötétség és tudattalanság honolt, semmi más. A magabiztosság ebben a helyzetben egy fokkal nehezebb, mint egy átlagos beszélgetés alkalmával. - Nem mondhatom, hogy újságíró vagyok és Ön után szaglászok, mert nem. – Jelentettem ki. Kósza tincseimet a füleim mögé tűrtem, majd kiegyenesedtem és nem is maradtam tovább a szék fogságában, két lábra álltam, aztán megkerestem a férfi tekintetét. Első lecke: mindig nézz a szemébe annak, akihez beszélsz, különben nem fognak komolyan venni. Nem hisznek neked és jelentéktelennek tartanak. – Bár kétségkívül érdekesebb lenne, mint az eredeti foglalkozásom és boldog lennék, ha olyan jó színész lennék, mint amilyennek tart, de mindkettőnknek csalódnia kell. – A karomra akasztottam a táskámat és mély levegőt vettem. Dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy miért váltotta ki a férfi közelsége a rohamomat és miért éppen ő volt a főszereplője a szemeim előtt megjelent képeknek, ennek ellenére késztetést éreztem a menekülésre. – Az a negyven én nem múlt el nyomtalanul. Még mindig érezni a kiejtésén a délkelet-európai akcentust. – Honnan is lett volna fogalmam arról, hogyan beszélnek Bulgáriában? Életemben nem jártam ott, nem is terveztem. – Csupán egy kérdés volt, amit úgy tűnik, nem lett volna szabad feltennem. – A visszavonulás legjobb kezdete a csöppnyi meghunyászkodás, de… én nem akartam maradéktalanul eltűnni. Feltett szándékom volt kideríteni, mi történik velem és ha a férfi ostobának fog nézni, kibírom. Nem egyszer tartottak már őrültnek. – Szeretnék Önnel négyszemközt beszélni, ha nem probléma. Ne aggódjon, tényleg nem az említett üzleteiről szeretnék bármit is megtudni, teljesen hidegen hagy a foglalkozása. A lakosztálya szabad? – Közöltem vele őszinte tekintettel, a következő pillanatban pedig elindultam a lift felé. Ha követ, akkor a válaszát igenként könyvelem el, ha nem, akkor elvonulok a saját szobámba és kitalálom, hogyan tisztíthatnám meg az agyam.
Kezdőlap
