Ritkán engedtem magam elbizonytalanodni, a jelenlegi helyzetben is azt éreztettem vele, hogy enyém az irányítás. Ám nem olyannak tűnt, aki ezt csak úgy eltűrte volna. Volt benne valami, valami rejtett ravaszság, amely egyedül a szemében bújkált... néma tűzként, apró parázsként, ami bármikor felcsaphat, felemésztve körülöttünk mindent. Táncolni kezdett tőle a gyomrom. Eddig csak egyetlen nő társaságában éreztem hasonlót, de őt ideje lenne már mindennel együtt eltemetnem. Gyűlölettel, megvetéssel gondoltam rá, holott életem legszebb időszakát is neki köszönhettem. Ahogyan azt is, hogy bosszúszomjas, kegyetlen ígéretet tettem: megölöm, ha egyszer a nyomára bukkanok. Fortuna azonban mellé állt: kegyelemben részesítette, és inkább halt meg más keze által, minthogy az én revansommal találkozzék. Bár tudná, mennyire marja a szívem a gondolat, hogy soha nem állhatok méltó bosszút rajta. - Nem, éppen ellenkezőleg. Nem csalódtam - erősítettem meg szavakkal is az egyértelműt. Az, hogy nem báránybőrbe bújt farkas, de még csak nem is egy ostoba firkász, jelenleg nagyobb követ rángatott le az amúgy terhes szívemről, mint bármi más. Nem mintha gondot okozott volna, ha e kósza sejtelmem beigazodik: méltó módon búcsúzott volna az életétől, ennél a nőnél már csak a halála lehetett volna szebb. Mintha bármi oka lenne igazat mondani; de elhamarkodott következtetés lenne, hogy akaratlanul is bizalmat kezdtem érezni? Érzelmek. Megbolondítják a hozzám hasonlókat. Soha nem kapcsoltam ki őket, minden csepp szenvedéssel el kellett számolnom. Felvontam a szemöldököm a váratlan visszavonulástól. Nem számítottam rá. - Maga így is, úgy is feltette volna ezt a kérdést, tekintet nélkül arra, hogy szabad-e vagy sem. De javítson ki, ha tévedek - mondtam kimérten, de nem változott a hangnemem. Eddig is így beszéltem vele, néha-néha egy mosolyt villantva felé, ám ennek most jele sem volt az arcomon. A szavaimmal csak ráerősítettem arra, hogy milyen nőnek gondolom: nem hiszem, hogy tévednék. Mitől félne? Tőlem? Ahhoz túl erősnek tűnt, pedig nem szívesen vallottam volna be, hogy kevesen vannak azok, akik nem fújnak visszavonulót, ha látják tőlem ezt a pillantást. - Menjünk - biccentettem a szavaira. A kíváncsiságom nőtt, de szavakat már nem intéztem felé. Magam is felálltam, majd követtem őt. A lift ajtaja becsukódott, belém pedig eddig ismeretlen nyugalom költözött. Nem engedtem át az irányítást. Néha felé pillantottam, míg más alkalommal az emeletek váltakozását figyeltem. Közel éreztem magamhoz valamit, amit már időtlen idők óta nem tapasztaltam. Az ördög mintha a vállamon üldögélt volna, készen arra, hogy ismét lecsapjon. De ezúttal már nem engedhettem neki. Tudni akartam, mit akar ez a báránybőrbe bújt nőszemély. - Itt vagyunk - szólaltam meg, majd kilépve a liftből, kezemmel adtam további útmutatót. - Mivel kínálhatom meg? - léptem a pulthoz, elővéve két boros poharat. - Ennél kevesebbel be sem éri, jól sejtem? - kérdeztem tőle, elővéve egy üveg Chateau Cheval Blanc-t. Drága bor, nem véletlenül választottam. Valami megváltozott az egész szituációban. Már odalenn, mikor beszálltam mellé a liftbe, éreztem. Nem láttam azt az ártatlan nőt, aki mellé leültem újságot olvasni. Ki lehet ő? Marta a zsigereimet.
Nem született a földön még olyan ember, mint ő. Senki testi épségét nem vigyáztam még annyira, mint az övét. Nem csupán azért, mert a szememben egy törékeny, ártatlan virágszál volt. Bántam már el nála érzékenyebb, ártalmatlanabb nővel is, és örömömet leltem abban, hogy hatást gyakoroltam rájuk. Vámpírként nem sok lehetetlent ismertem, az évek során egyetlen akadályba ütköztem, és az Maria megtalálása volt. De az a nagyok játéka. Fordított helyzetben talán én is képes volnék olyan agyafúrt és ravasz lenni, mint az a bestia. A saját testvérem halála okozná a legnagyobb elégtételt az életemben. Imádnám megfojtani, majd miután ismét életre kapna, kitépném a szívét, és lerángatnám a fejét. Több évszázad, ennyit írtam már a számlájára. Ideje lenne fizetnie, és ha rajtam múlna, rövid időn belül megtalálom. Már nem kellett sok. Az ujjaim között éreztem. Közel. Korábban kellett volna gondolkodnom, hisz azt mondják, legyünk közel a barátainkhoz, de még közelebb az ellenségeinkhez. Az én drága testvérem pedig már régóta nem a rokonszenvesek táborát erősítette. Egyetlen állandó tényezőt engedtem meg magam mellett. Vivienne-t. A szerelem egy másfajta élőlényt hívott volna elő belőlem, éppen ezért nem mondtam ki soha. Nem tudtam, hogy mi ez az érzelem a bensőmben. Megfontolt, óvatos vámpírrá nőttem ki magam, aki nem dobálózott a szavakkal. Ennek a nőnek pedig meg kellett értenie, hogy az oldalamon sosem kaphatja majd azt, mint egy hozzá hasonló hétköznapi ember egy normális, szintúgy hétköznapi férfi mellett. Nem voltam közönséges, nem voltam olyan, aki képes lenne beolvadni a tömegbe. A gondolataimból az ébresztett, hogy Vivienne fészkelődni kezdett. Az energiatartalékaimnak köszönhetően én magam nem fáradtam el az amúgy kimerítőnek nevezhető éjszakánk után. Míg ő pihent, gondoskodtam arról, hogy ha szükséges, egyen vagy igyon. Belőlem is ivott vámpír, mikor még ember voltam, nem egy könnyed kaland. Még emlékeztem az érzésre. - Mondd - szólaltam meg, beszédének megkezdésekor. A takaró ezúttal is úgy simul testére, mint mindig. Ezúttal viszont nem háborgattam, habár lett volna ideje megtanulni, hogy utálom, ha elfedi a gyönyörű testét. Az élet sebeit viseltük magunkon, az ő sebei viszont nem ezen a gyönyörű bőrön voltak láthatóak. Megmozdult, miután elmondta, hogy mit akar. Utazgatni. Velem. Pedig azzal is tisztában volt, hogy nem nyílik sok szabadidőm. Egy-egy eltévelyedett este, ennyit tudtam kínálni neki az utóbbi időben. - Sosem mondok nemet - szólaltam meg. Nem tudtma, hová akar menni, mennyi időre... de eszem ágában sem volt, hogy megtagadjam tőle a kívánságát. Feljebb tornáztam magam, mikor fölém magasodott, teste melege még inkább fokozta az olthatatlan vágyat iránta, ujjaim pedig derekára siklottak. Már mikor beléptem a lakásba, tudtam, hogy az éjszaka sosem fog véget érni. Talán mert a reggel mindig túl korán jött el, nekem pedig mennem kellett. Semmi sem okozott volna nagyobb örömet annál, hogy napokat töltsek el - csak vele.
i need you, you are the only one, who can give me what i need 18 +
Megszoktam már mohóságát. Ismerem minden tulajdonságát és jól tudom, hogy amit ajándékba kapok az többnyire egyetlen éjszakára szól csupán ám ezt a darabot most különösen sajnálom amikor darabjaiban végzi a padlón. Soha nem láttam még magam olyan gyönyörűnek, mint ma este a tükörben ahogy végigpillantottam a csipkékbe bújtatott tagjaimon. Érthetően felnyögök mikor leszaggatja őket rólam de nem a fájdalom miatt. Tincseit markolom mikor újra megcsókol. Alig bírom visszafogni magam. A kezei között megfeszülni miközben fogai belém marnak... libabőr fut végig rajtam. Mozdulataim az övét másolják, ahol ő érint, ott én is megérintem őt, ahol ő csókol, ott landolnak az én ajkaim is. Csókolom testét, arcélét, torkát, megérintem minden négyzetcentiméterét amit csak tudok. Érezni, ahogy ő érez engem, sóhajok és paplanok között, mocskosan és ártatlanul, gyöngéden és erőszakosan egyszerre. Elveszni benne és a csókjaiban, az éhségében... leírhatatlan érzés, hogy ez az isten engem választott maga mellé és engem ölel, engem akar felfalni. Mikor végignéz rajtam kipirulok. Tekintetem szégyellősen sütöm le, ajkam megremeg, légzésem felgyorsul. Még ennyi idő után is kebleim elé vonom karjaim, hogy eltakarjam előle mezítelen tökéletlenségemet. Nem szeretem mikor látja a hibákat rajtam, egy heg itt egy fáról való leesés után gyermekként, egy heg ott, amikor a többi gyerek célpontjává váltam, egy újabb amit egy vámpír okozott puszta szórakozásból, mert nem volt jobb dolga. Pár szeplő a vállamon, anyajegy a bal mellem alatt ami kicsit talán kisebb, mint a jobb. Eltakarom ameddig engedi de aztán mohón rám veti magát, durván félresöpri sötét tincseimet a nyakamról, felém hajol, testét az enyémnek préseli és egy időben ölel be harapásával és szenvedélyével. Tekintetem fent akad, lélegzetem elakad, nem marad bennem más csak sikolyaim amelyek úgy szeret és nem is vagyok rest kiadni őket magamból mikor mozdulni kezd. Körmeim hátába mélyednek. Nem tudom leírni milyen érzés, nincsenek rá szavak. Olyan mély extázisba taszít, hogy újra és újra levegő után kapok, ajkaim elnyílva maradnak, testem reszket, elveszek benne, elveszek általa. Beleájulok csókjaiba, magamhoz térek, fogai megmarnak, körmeim őt marják, tekintetem kifordul, sodródom, ébredek, zuhanok. Órákkal később pihegve fekszem karjai között. Ujjaival vállamon köröz én pedig mellkasát becézem ajkaimmal. Az éjszaka hosszú volt és fárasztó. Mellettem a szekrényen már ott az eper, az ásványvíz, a csokoládé. Charles mindig gondoskodik arról, hogy véletlenül se legyek rosszul egy-egy játékunk után. Úgy vigyáz rám, mintha a legtörékenyebb porcelán lennék. Az én szörnyem, az én istenem aki teljes függőségbe taszított. Minden érintésébe beleremegek. Most is. Libabőrös leszek. Elbújok előle a takaró alá, ahogy elvörösödöm. Most nem bírom elviselni tekintetét. - Van valami amit meg akarok kérdezni. - suttogom halkan és bizonytalanul. Nem akarom, hogy lehúzza rólam a takarót de ha megteszi, ajkamba harapva próbálom eltakarni magamat. Mindig ezt csinálom és jól tudom, hogy zavarja de még mindig nem tudom elfogadni mohó tekintetét, becéző szemeit a testemen miután átadom magam neki, behódolva erejének, vágyainak, saját, a sötétben elsuttogott kívánságaimnak. Még mindig elfog a szégyenérzet ha arra gondolok, hogy alig egy órája vetettem térdre magam előtte, hogy azt tegyen amit csak akar a testemmel újra, miután már több helyen is belém harapott, hogy kielégítse eltitkolt vágyam a fájdalom iránt. - Szeretnék elutazni kicsit. - rejtem fejemet mellkasába. - S szeretném ha velem jönnél. - nehezen találom meg a szavakat, főleg mert túl sokat sikoltoztam az éjjel és mert félek, hogy nemet mond. Nem. Nem félek. Rettegek. - Akárhová. Csak tarts velem. Ha tehetném minden percben veled lennék. - pillantok végre rá és ujjaimat ajkaira futtatom. - Szeretnék napokig elrejtőzni veled a világ elől és neked adni mindenem amit csak tudok. - csuklik el a hangom hirtelen. Megemelkedem. Lassan. Felé magasodok és megérintve tudom, hogy még mindig éberen vágyik rám s én is rá, hát hagyom, hogy ismét egybe forrjon testünk. Ezúttal én vagyok felette. Én csókolom nyakát még kezeit kebleimre futtatom.
✡ note: szerelmes vagyok :$ ✡ words: passz ✡ made by
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 18, 2016 12:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vivienne & charles
i'm a busy man, darling
18+
Nem szerettem kiengedni az irányítást a kezeim közül. Mindent úgy szorítottam, mintha gyeplő lenne a kezemben. Ragaszkodtam hozzá. Kellett nekem ahhoz, hogy úgy érezzem, nincs ami legyőz. Vivienne pedig készségesen adta magát. Asszisztált abban, hogy vele se kelljen máshogyan bánnom. Bár ha némivel több dominanciát birtokolt volna, nagy eséllyel nem vele töltöttem volna az időmet. Szerettem válogatni, megtalálni a tökéletes játékszert a csomó kacat között, de csak egyetlen kikötésem volt. Nem a szépség, hisz a szépség elmúlik. Nem a kor, hisz az elpárolog. A birtoklási vágy. Ez az egyetlen, emiatt kerültem ennyire közel ehhez a lányhoz. Azon kívül, hogy megadott mindent, amire egy hozzám hasonló vágyhat, nem ijedt meg tőlem. Vámpír voltam, ő pedig még élvezte is, mikor belőle táplálkoztam. Furcsa hajlam volt részéről, ám nem voltam pszichológus, nem volt tisztem a lelkének legmélyebb bugyrait elemezgetni arról, vajon miért alakult ki ez a szokás. Amíg engem is szolgált vele, nem panaszkodhattam. Ő volt a legdrágább, ami valaha a durva kezeim közé került. A párnák közé kerülve rögtön az ingem gombjaihoz vándoroltak az ujjai, majd lelökte a vállaimról a már-már nehézzé váló anyagot. Kezem a combjára vándorolt, éreztem ujjaim alatt a puha csipkét, alatta a finom bőrt. Imádtam benne. Annyira ártatlan volt, annyira apró... én csak a szörnyeteg lehettem mellette, a szörnyeteg, ami elragadja ezt a jobb sorsra ítélt királynőt. Jó pár évszázad telt el, mióta szörnyet teremtettek belőlem, de soha még csak hasonlóval sem találkoztam. Imádtam az arca vonalát. A szeme kutatását, a színét... a kérlelő ajkakat, amelyek szinte könyörögtek egy-egy csókért. Libabőr futott végig testemen mindannyiszor, mikor megláttam a várakozását. Ujjaim a hajában kalandoztak, ajkaim mohón vették birtokba a száját, majd mikor elszaladtam tőle, rögtön egy ösztönös mosolyt csalt arcomra. Szavak formájában kérlelt, ami még feljebb szította bennem a tüzet. A lábainak köszönhetően az utolsó ruhadarabnak is búcsút intettünk, de még nem mozdultam. - Még nem - válaszoltam, ujjammal végigsimítva felső ajkán, majd már nem bírva az indulatokkal, egy éles rántással szakítottam el a fehérneműt, amit én magam vettem neki. Nem volt számomra jelentősége, nem volt értéke. Csak akadályozott. A tiszta bőrt akartam érezni, nem holmi selymes anyagot kettőnk között. Nem voltam túl gyöngéd, ahol értem, megszabadítottam a felesleges ruhadarabtól, míg csupasszá nem vált. Sosem voltam rest gyönyörködni ebben a testben. Imádtam felkutatni kezeimmel minden centimétert rajta. Lábait ismét a csípőm köré vontam, majd félrelöktem haját a nyakából. Már nem tudtam tovább várni. Éhes voltam. A vérére, rá. Meg akartam ízlelni, fogaim pedig abban a pillanatban mélyedtek a nyakába, mikor testem eggyé vált az övével. Mozdulatlanságra kényszerítettem magam, két kezét elkapva a feje fölé szorítottam őket. Az izgalom még édesebbé, melegebbé tette a vöröslő nedűt, de nem tudtam tovább várni. Mozdulnom kellett.
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Nem tudom de nem is akarom leplezni zavaromat. Tudom, hogy szereti mikor pír önti el az arcomat, amikor ajkamba harapok vagy amikor lesütött tekintettel térdelek elé, mint holmi isten elé. Számomra az is volt. A királyok királya aki engem választott maga mellé, aki nekem áldozott végtelen idejéből ezen a földön s mellette, nem tagadom, királynőnek éreztem magamat. Amikor mellé érek elmosolyodom. Nem pillant fel addig még meg nem engedem és ez olyan mérhetetlenül édes tőle, hogy megcsókolom a homlokát mielőtt kimondom, hogy nézhet. Azt akarom, hogy tudja, milyen nagyra értékelem, hogy megérti és türelemmel kezeli szégyenlősségemet pedig ez a férfi bőven tett már velem olyan dolgokat amik miatt a legkisebb pír sem költözhetne már az arcomra s mégis... minden új alkalom és lehetőség zavarba hoz. Ahogy rám pillant... mohón, kívánva, sötét gondolatokkal játszva... belereszketnek lábaim. - Gondolod? - kérdem csendesen mikor elém lép. - Melleted annak is érzem magam. - Jóval magasabb apró termetemnél. Felpillantok és elmosolyodom. Szívverésem felgyorsul. Ajkamba harapok. Kioldom a nyakkendőt. Levegőért kapok, hogy a következő pillanatban az párnák és paplanok között találhassam magamat és mire észbe kapok már csókjai ölelnek. Nem tudom semmihez hasonlítani ezt az érzést. Primitív, nyers, kérlelhetetlen buja vágy ami szétfeszíti a testem amit az övének préselek, egyik lábam a derekát öleli, másik felhúzva, térdem behajlítva, ujjaim elvesznek tincsei között. Ez a férfi és minden becéző szava, érintése megbolondít. Ahogy kissé megemelkedik ujjaim az ing gombjaira futnak, hogy ügyesen kioldják azokat és kibújtassák a férfit az anyagból ami úriemberré varázsolja az én szörnyetegemet. Ahogy én az övé vagyok, úgy ő az enyém. S épp olyan hévvel kívánom felfalni mint ő engem. Lesodrom válláról az inget. Megemelem fejem ha hagyja és megcsókolom vállait, karjait. Az izmokat, az ereket. Játékosan harapok a bőrbe csak megcsipkedve, hogy aztán visszahulljak és karjai ölelésére bízzam magamat. Nem tudom mennyi idő telik el. Órák, percek, másodpercek. Felemészt. Minden csókja megéget és bőröm alá kúszik. Körmeim a bőre alá vésve tartom magam a jelenben mert enélkül elvesznék és nem maradna nekem más csak féktelen gyönyörben lelt órák amikre nem emlékszem mert megrészegít minden érintése. Királynőnek érzem magam. Régi istennőnek aki akkor uralkodott mikor az emberek még nem szennyezték be a földöt a mocskukkal. Amikor véráldozatot és húst hoztak az asztalokra, amikor a halál még szent volt és amikor az élet uralkodói kezekben pihent. - Kérlek... - susogom erőtlenül egy újabb csók után s fejem oldalra fordítva mutatom neki nyakamat, hogy belém marjon és elkábítson a jól ismert fájdalommal és uralommal felettem.
✡ note: köszi a türelmet :$ ✡ words: passz ✡ made by
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 19, 2016 8:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vivienne & charles
i'm a busy man, darling
Pár szekundum idejéig úgy néztem távozó alakját, mintha most csenték volna el egy játékomat. Nem is tévedtem oly' sokat ezzel a definícióval, ám már többet jelentett puszta játékszernél, amelyet kedvemre emelhetek fel a földről, majd taszíthatok vissza a porba, ha belefáradtam és meguntam. Arcára volt írva minden, amit ebben a pillanatban látnom kellett, meggyőzött arról, amiben már megingott a hitem. Bár hit, csak egy szó, én magam nem nagyon tartottam életszerűnek az egészet, sosem mentett meg semmitől az, hogy vérmesen, görcsös ragaszkodással tartottam volna magamat egy láthatatlan bálványhoz, mi több, imádkoztam volna hozzá. Nekem nem volt istenem, magamon kívül egy dologra irányult évszázadok óta a figyelmem, de mikor Vivienne társaságát élveztem, még ez is hanyagolhatóvá vált. Ő volt minden. Minden, ami én már nem lehettem, s ami nem adatott meg. A lány abban a bizonyos történetben, a szépség. Én pedig a kimondatlan szörnyeteg szerepében tetszelegtem, nem adatott meg az, ami sok vérszívó számára ign, túl makacsul ragaszkodtam az életemhez, túl későn léptem át ebbe a természetfeletti paradicsomba, a kor nyomot hagyott arcomon, bőröm minden porcikáján. Ez nem olyan, amit gyógyítana a vámpírság, s pár csepp vér. Átsétáltam a hálószobába, amit már jól ismertem; legutóbbi látogatásom óta sem változott semmit, a függönyök friss jázmin illatot árasztottak, akárcsak a lepedő, a párnák huzata. A levegőbe vegyült Vivienne testének kellemes, virágos illata, s lehunyt szemekkel lazítottam meg a mostanra már kényelmetlenné váló nyakkendőmet. Levettem a zakómat, az ágy végére terítettem, mint felelslegessé váló kelléket, ám tényleg annak tartottam. Ha a lány magára vesz mindent, amelyet a kis csomag tartalmazott, a többi is mind haszontalanná válik, s nem fogadtam volna arra, hogy azok a kis csipkecsodák is egyben ússzák meg ezt az éjszakát. Megfeszült a gyomrom a gondolattól, még ennyi idő elteltével is ezt váltotta ki belőlem egy nő; főleg ha Róla volt szó. Senkit nem tiszteltem meg annyival, mint őt, s más sem szánt annyi időt rám, mint amennyit ő. Mi kellett volna több? Mohó voltam, önző. Magamnak akartam másodpercének minden idejét, mikor itt tartózkodtam. Ha jelenlétemben bárki megbámulta, ugyan Vivienne nem tudta, de nem sokáig kellett az illetőnek a földünk oxigénjét pazarolnia. Ő már az enyém volt. Minden porcikája, gondolata, mindet akartam. Elmosolyodva hunytam le szemeimet, mikor erre kért, majd nagy sóhaj kíséretében vártam arra, hogy mellém lépjen. A közelemben éreztem, habár ez köszönhető volt annak, hogy vámpíri ösztöneim nem nyugodtak egy pillanatra sem. - Olyan vagy, mint egy középkori királynő - mértem végig, miután engedélyt adott arra, hogy nézhessem, majd elé lépve néztem le rá, kezem felemelve simítottam végig arcán, ajkai vonalán. - Ám... nem gondolkodtam előre. Még ez is túl sok. Túl csábító. Nem ígérhetek semmit - fűztem tovább gondolataimat, utalva a csipke épségére, majd kihasználva vámpíri adottságomat, egy másodperc múlva már fölé hajoltam a párnák között, testem az övéhez simult, ajkam álla vonalát becézte. Nem tagadtam soha az irányításmániámat, nem volt ez máshogyan a paplanok között sem.
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Csókja megvadít. Annyira kívánom ezt a férfit, az érintését, ajkait ajkaimon, hogy az már szinte fáj. Olyan sokáig volt távol és most, hogy ismét mellettem van euforikus érzések tombolnak bennem, tekintetem folyton mozdulatait lesi, testem akarva s akaratlanul simul minden pillanatban az övéhez. Mikor ő is befejezi az étkezést már pattannék fel, hogy elpakoljam a tányérokat de szavai megállítanak. Nem, valóban nem a tervek embere ami mosolyt csal az arcomra, következő mondata viszont kislányos kuncogást vált ki belőlem. A kapcsolatunk elején heves tiltakozással fogadtam minden ajándékot. Újra és újra elutasítottam a szebbnél szebb ruhákat, fehérneműket, ékszereket mert nem akartam, hogy rám költse a pénzét, hiszen ezt a pénzt ő kereste meg és nem én. Nehéz volt elfogadnom, hogy ő szereti rám költenie a pénzt és megajándékozni. Aztán amikor egy gyönyörű, múlt századi hajtűvel ajándékozott meg, elsírtam magam. Az a darab olyan tökéletesen mívelt, olyan egyedi kövekkel díszített csoda, hogy nem bírtam visszafojtani könnyein és órákig csak hálálkodni tudtam. Ő persze csak nevetett és bőrömet cirógatva élvezte örömöm, gyermeki lelkesedésemet. Most már kevésbé szégyellem el magam, amikor ajándékot kapok tőle de még mindig végtelenül belepirulok, akármivel is lep meg. Amikor elhangzik a város neve, ahonnan a mai kis meglepetésem érkezett, nem tudom tűrtőztetni magam és aprót sikkantok fel örömömben. Izgatottan és végtelen lelkesedéssel kapok a kis szatyor után de még mielőtt bármit mondhatna a nyakába vetem magam s újra és újra megcsókolom jó pár köszönet közepette. Végül jön a parancs amitől azonnal megugrik a gyomrom, lábaim hirtelen zárom össze és tekintetem lesütve, ajkamba harapva bólintok és eltűnve szeme elől sietek a fürdőbe ahol aztán mikor kinyitom a csomagot, még a lélegzetem is eláll. Az elefántcsontszín melltartó csupa csipke és középen apró gyöngysor mint holmi nyakék köti össze több rétegben az egészet s a hozzá illő bugyi nem valami ósdi tanga hanem egy csipke darab selyem borítással és combfixxel. Egy pillanat alatt dobok le magamról a ruhákat és végtelen óvatosággal öltöm fel a minden valószínűséggel méreg drága darabot. A szatyorban azonban van más is. A combfixre kapcsolható harisnya, melyet szintén csipke díszít és csipke anyagú nyakék ami leginkább, mint egy nyakörv öleli körbe nyakamat és egy olyan kristály díszíti, hogy hirtelen nem is tudom ki merjek-e lépni a fürdőből. Testem megremeg egy pillanatra mikor a nyakék is a helyére kerül és nagyot nyelve nézek a tükörbe. Azon már meg sem lepődök, hogy jobban ismeri a méreteim, mint én magam de amit a tükörben látok attól még nekem is eláll a szavam. Kiengedett tincseimmel, a rúzzsal és a természetes pírrel az arcomon, ezzekkel a darabokkal úgy festek, mint valami elfeledett istennő. El sem merem hinni, hogy ez valóban én vagyok. Azt már jól tudom, hogy nem a nappaliban vár rám hanem a hálóban. Lassú léptekkel közelítem meg és reszkető kézzel nyúlok a kilincs után. - Ne less! - suttogom hisz tudom, hogy hallja majd benyitok és végignézek a szobában levő királyon aki engem választott. Engem oly sok nő közül és én alig merem elhinni. Ajkamba harapva adok ki izgatott hangot. - Most már nézhetsz. - hunyom le tekintetem abban a pillanatban ahogy ő rám veti sajátjait.
✡ note: köszi a türelmet :$ ✡ words: passz ✡ made by
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 27, 2015 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vivienne & charles
i'm a busy man, darling
Lelkesedésével még a mai napig nem tudtam teljes egészében betelni, bár ennek érdekében nem is tettem eltökélt lépéseket. Nem az volt a célom, hogy minden apró szegmensét bebarangoljam elbűvölő elméjének, csodálatra méltó tudásának, hanem hogy addig legyek mellette, ameddig ezt tehetem. Jó pár évszázadot kaptam ajándékba, mindezt egy aljas, bosszúszomjas fogadalomnak köszönhetően, de erről még az ő jelenléte sem tudott egy másodpercre sem lebeszélni. Eltökélt szándékom volt elpusztítani a nőt, aki tönkretette az életemet, megmérgezte a szívemet, s bemocskolta számomra a szerelem nagyszerű, ám eltúltott érzését. A nő, aki testvérem volt, a bálvány, amelyet éveken keresztül imádhattam, s míg nem szembesített azzal, hogy túlkorosságom miatt elhagy. Néhány fiatalabb férfi miatt, kik arca ránctalan, mozgásuk dinamikus, mosolyuk csábos. Ám elfelejtett valamit. Sosem voltam egyszerű eset, és ezekkel a szavakkal egyetlen pillanat alatt elintézte, hogy szerelmem dühvé alakuljon, tekintetem előtt pedig már ezerszer játszódott le, ahogyan kitépem a szívét, és egy tányérra helyezve megetetem valamilyen bestiával a rothadó szervet. Csak mosolyt váltott ki belőlem azzal, ahogyan egy rakoncátlan kislány szerepében tetszelegve enni kezdett. A tempója kétszer olyan sebes volt, mint az enyém, ám tőle ezt már régen megszoktam. És egyetlen szempontot tartottam magam előtt: mindegy, hogy hogyan, de táplálék jusson a gyomrába. Nem szeretem az éhező nők vérét, és már megannyiszor a tudtára adtam, hogy nem vagyok hajlandó a társaságában tölteni egyetlen percet sem, ha koplalásának én magam is szemtanúja lehetek. S lám csodát, ez a remek szabály azóta is működik. Bar arról fogalmam sincsen, hogy mi jut a szervezetébe, amíg nem vagyok itt vele. - Kis városokat látogattam Amerika déli részén. Annyira jelentéktelenek, hogy még a nevük sem maradt meg - sóhajtottam fel, ám a boldog mosolya elfojtott bennem minden szót. Hát még a csók, amellyel jutalmazott. Egyik kezem derekára siklott, így tartottam meg ölemben, másikkal a haja alá kalandoztam, és tarkójánál fogva késztettem arra, hogy jó ideig még ne szakadhasson el ajkaimtól. Csak akkor eresztettem el, mikor már úgy véltem, eleget kaptam a desszertből, és elégedettséggel töltött el, ahogyan tányérjáról minden falat elfogyott. Letettem a villámat és késemet, megtöröltem a szalvétával számat, majd félrebillentett fejjel, magamat türtőztetve fürkésztem arca lelkes vonásait. Annyi élet volt benne, amely csak kevesekben. És úgy tudott örülni mások számára jelentéktelen életeseményeknek, mint senki más az életemben. - Nem vagyok a tervek embere, kedvesem - mosolyodtam el, és ujjaim az övéire fűződtek, mikor tenyeremet érintette. - De talán nem fogod elutasítani a kis ajándékomat, amelyet egyenesen Rómából hozattam számodra - álltam fel a székről, és elengedtem a kezét. Lassú léptekkel közelítettem meg a kanapét, ahol ott hagytam az apró kis ajándéktáskát, benne pár igencsak szemrevaló csipkedarabbal, majd Vivienne arcára néztem. - Vedd fel. Majd mutasd meg magad benne - léptem elé, és apró csókot leheltem halántékára.
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Egyensúly. Charles egyensúlyban tart. Biztonságot ad. Stabilitást nyújt egy olyan világban ahol nincs állandóság. Ahol szörnyek élnek és ahol az ember jobb híján valóban porszem csupán. Charles mellett királynőnek érzem magam. Erősnek, gyönyörűnek, végtelennek. Mindezt úgy, hogy szabaddá válnak vállaim az irányítás terhétől, a felelősség súlyától. Alakom megrezzen, ahogy rám parancsol; szeliden mégis ellentmondást nem tűrve. Biztos, hogy nincs olyan isten, hogy én bevalljam neki az utóbbi időkben az étkezések hiányait. Sosem bántott a súlyom, kimondottan elégedett vagyok a testemmel. Sokkal inkább a munka okozta stressz az ami teljesen kikészít, Charles érintésének hiánya, az, hogy szubmisszivitásom ajándékát nem adhattam senkinek még ő távol volt. Lelkem s testem egyaránt belesajog állam alá nyúló érintésébe, egy pillanat alatt érzem, hogy mellkasom megszelídül, hogy izmaim feszessége elernyed. Belepirulva szavaiba, szégyenlősen de végtelenül boldogan foglalok helyet mellette és addig nem is eszem egy falatot sem, még meg nem hallom jóízű hümmögését. Akkor aztán felszabadultan sóhajtok fel és nyúlok saját villám után. Észre sem vettem milyen éhes vagyok addig még be nem kaptam az omlós hús első falatját. Jólesően nyögök fel majd kuncogok aprót ahogy meglátom magamon Charles pillantását. Tekintetem ragyog ahogy felnézek rá és tudom, hogy lélektükreim mélyén minden benne van amit látni akar. A végtelen hála, a szolgálat, az elköteleződés az irányában. Vele ellentétben én gyors vagyok. Kapkodok. Nem tudom úgy élvezni az étel ízét, mint ő teszi. Pillanatok alatt falok. - Tudod, hogy mindig érdekelnek az utaid. A városok amiket láttál. Amerre jártál. Tudod, hogy érdekel az életed.- felelem amint lenyelem a falatot és leöblítem két korty borral. - Szóval a városban maradsz? - harapok ajkamba és letéve a villát pattanok fel a helyemről, hogy két pillanat múlva már az ölében találjam magam. - Miért nem ezzel kezdted? - kérdem hatalmas és őszintén boldog mosollyal arcomon. - Ez a legjobb hír! - bújok hozzá közel s csókolom meg hosszan, boldogságtól repesve. - Ezt meg kell ünnepelni. - kacsintok rá és nagy nehezen ráveszem magam, hogy felemelkedjek az öléből és visszaüljek, hogy befejezzem az étkezést és legnagyobb meglepetésemre, minden elfogy a tányéromról. Nem bírom türtőztetni magamat. Mosolyom egy pillanatra sem tűnik el arcomról. Izgatottan mozgatom a fenekem, olykor ütemet verek a lábaimmal, ujjaim és az asztalon játszanak. - Mik a terveink ma estére? - kérdem közelebb hajolva és ujjaim tenyerén kezdenek fel s alá táncolni.
✡ note: köszi a türelmet :$ ✡ words: passz ✡ made by
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Szept. 15, 2015 8:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
]
vivienne & charles
i'm a busy man, darling
Elégedett mosoly késztetését éreztem, hát nem is voltam rest ezzel jutalmazni ténykedését. Számomra soha nem volt egy tárgy, amelyet úgy mozgattam ebben a lakásban, ahogyan kedvem támadt rá, éppen ellenkezőleg. Sokkalta többet jelentett, mint egy berendezés tárgy, pontosan emiatt aggódtam az utóbbi időben, hisz sosem kötődtem senkihez igazán, és ezt a rendszert ezúttal sem akartam bevezetni. A kötődés egy olyan érzés, amelyet én magam nem engedhetek meg magamnak, ám nem tudtam tőle csak úgy elszakadni. Már megannyiszor fordult meg a fejemben, hogy öntörvényűen elmegyek, majd többé vissza sem nézve elkerülöm. Féltem, még én is féltem attól, mégis mi az, amit kiválthat belőlem egy mosolyával, vagy egy könnycseppel, amely legördül az arcán. Mindettől meg akartam kímélni magam, a már régóta nem dobogó, jéggé dermedő szívemet, és a gondolataimat, hogy munka közben végre ne rá gondoljak. Ez nem szerelmet jelentett számomra, hisz soha nem lennék oly ostoba, hogy egy szerelembe belebonyolódjak, tudtam a határokat, és sosem léptem át őket még csak fél lábbal sem. A kettőnk kapcsolata más alapokon állt, és a dominancia, amellyel uralkodhattam fölötte, megédesített mindent, amihez csak értem. Kevés olyan nő akadt az életemben, akire így tudtam nézni. Ám ő egy egészen új korszakot teremtett. Még Maria felkutatása sem érdekelt olyannyira, pedig egykoron az egykori testvérem miatt érkeztem New Orleans városába. A sors fintora volt, hogy ezzel a teremtéssel kerültem kapcsolatba. - Tökéletes! Kérlek, csatlakozz hozzám - néztem rá határozottan. Kényes pontom volt, hogy velem együtt egyen, és a tányérja feléről legalább, de eltűnjön az étel. Utáltam azokat a nőket, akik koplalással, éhséggel küzdöttek, hol szándékosan, hol akaratuk nélkül. És Vivienne pontosan tudta, hogy mérhetetlen dühöt tudok érezni, ha a tudomásomra jut, hogy nem evett rendesen. Egy ideig csak ültem az asztalnál, a szalvétát elegánsan hajtottam szét. Még emlékeztem a neveltetésemre, és habár a szüleim már régóta nem élnek, sosem fordítottam hátat az illemnek. A mai felgyorsult világban valószínűleg olyan látványt nyújtok, mint egy belassított felvétel, ám erényem, hogy sosem érdekelt más véleménye. Én soha nem sietek sehová. Főleg vacsora közben nem. - Az illata mennyei! - villantottam felé újabb mosolyt, ám nem nézett a szemembe, ami végett egy halk nevetés hagyta el a számat. - Ülj le. És étkezz velem - nyúltam az álla alá, hogy tekintetét az enyémbe kényszerítsem. Láthatta, hogy nem tűrök ellentmondást, és tudta azt is, hogy ha ellenszegül, hát nem is én fogom a rövidebbet húzni. Ma csupán kellemes kikapcsolódásra vágytam, semmi büntetésre nem vágytam, még akkor sem, ha én vagyok az a fél, akinek ez hatalmában áll. Elengedtem az állát, majd a kezeimbe fogtam az evőeszközöket. Mindent sorban ízleltem meg, felvágva a húst, és a ropogós zöldséget. - Óh, drágám. Miért is érdekel egy üzletember unalmas élete? Egy ideig most nem szólít el munka, így a városban tudok maradni - adtam tudtára. És pontosan tudta, ez mit jelent. Teljes mértékben kisajátítom, amíg a városban vagyok.
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Macskaként gömbölyödök össze ölében. Megcsókol és én azt is elfelejtem hol vagyok. Csak az ajkai számítanak az ajkaimon és az az őrült, megnevezhetetlen vágy amit a férfi iránt érzek. Nincs hozzá hasonló. Szétfeszít, szakít és tép és mégis összerak, egyben tart, forrasztja lelkem sajgó árnyait egybe. Tincseibe futnak ujjaim s szinte már egy vámpír éhségével csókolom Őt. Zihálok mikor megvonja tőlem ajkainak édes játékát. Hirtelen túl melegnek érzem a szobát és apró sóhajjal mosolyodom el. Igen. Türelmetlen vagyok. Mellette nem lehet másképp. Elakad bennem a lélegzet, mikor tincseim után nyúl. Szándékosan tűztem fel őket. Tudom, hogy nem szereti. Apró, provokatív kis játékom csak a célt szolgálja; minél több érintést tőle s általa. Tincseim vállaimra omlanak. Kezem megremeg majd elhúzom nadrágjától. Ajkamba harapok. A kapcsolatunk egy olyan világgal rendezkedett be melyet kevesek értenek. Dominanciája sok területre kihat az életemnek és többek között arra is, hogy eszem-e rendszeresen. Ha igen, jutalomban részesülök; ha nem, megrovásban, büntetésben. Ajkamba harapva nézek fel rá. Az igazság az, hogy napok óta alig eszem. Ezt neki nem kell tudnia. - Uh-huh, készítettem. - pirulok ki megint és tekintetem lesütöm mielőtt még túl sokáig merülne bennük el, ahhoz, hogy rájöjjön, titkolok valamit. Szinte azonnal fel is pattanok. - Sült hús, rengeteg párolt zöldséggel és később a meglepetés desszert. - Foglalom össze a menüt ami lehet nem hat csillagos de szívem-lelkem benne van, annyi szent. Idegesen játszom ujjaimmal a hátam mögött. Ajkaim harapdálom és úgy teszek, mintha a földön lenne a világ legérdekesebb látványa. Annyira vártam már, hogy itt legyen és ez a feszültség mi belőlem tör elő az a fajta, ami később majd fájdalomba és abból pedig gyönyörbe csap át. Kislánynak érzem magam, aki csillagot kap ha jól cselekszik és fenekelést ha nem. Hosszú és ideges percek után végre összeszedem bátorságom és kimegyek a szobából, hogy egy jól megpakolt és egy félig üres tányérral jöjjek vissza. Éhesnek, farkaséhes vagyok de nem az ételre. Görcsösen ülök le mellé és nyújtom teli tányérját. - Jó étvágyat. - még mindig nem nézek rá. Tudom, hogy imádja zavaromat, hogy izgalmam minden percét élvezi, főleg mert tudja, ő okozza. Az ő hatalma felettem amiért ilyen türelmetlenül mégis precízen és izgalommal vegyes félelemmel teszek meg bármit amit ő kér. Mert ezt teszi velem... mert képes rá akárcsak egyetlen pillantással is. Képes arra, hogy sírva fakasszon ha szolgálatom közben hibát vétek és képes arra, hogy egyetlen csókkal elvegye tőlem a világ összes terhét és megszabadítson a mindennapi élettel járó kíméletlen felelősségektől. Mellette s vele, benne s általa, szabad vagyok. - Mesélj... mesélj el mindent.
✡ note: köszi a türelmet :$ ✡ words: passz ✡ made by
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 25, 2015 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vivienne & charles
i'm a busy man, darling
Soha, egy pillanatra sem voltam képes megunni ezt a nőt. Talán köszönhető volt ez annak, hogy sosem tudtam, mire számíthatok tőle. Tele van meglepetésekkel, mindig csak fecseg és fecseg... s mikor az én gondoltaim már lehet, hogy másfelé járnak, ő még mindig mondja és mondja... és sikerül azt érzékeltetnie velem, hogy megéri csak rá figyelnem. Pontosabban, megérné. Sokszor fordul elő, hogy látogatásaim nem nyúlhatnak hosszú időre az üzleti útjaim miatt. Akkor előfordul, hogy napokig, sőt! HEtekig nem találkozom ezzel a szépséggel. Szétfeszítő érzés, hiszen hiányzik... minden egyes alkalommal kegyetlenül hiányzik, úgy, ahogyan nem gondoltam, hogy valaha is fog bárki. Ragaszkodni kezdtem hozzá... olyan ez, mint a modern Szépség és a szörnyeteg. Egy gazdag üzletember és egy fiatal lány... de a dominanciám megkövetelte, hogy egy nálam gyengébb nővel kezdjek. Nem mintha nem tudnék betörni egy vad lovat is... de Vivienne valamiben megfogott. Talán az akaratosságával, azzal, hogy apróságokban, de képes ellent mondani nekem, és tudja, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Elkezdte gombolgatni ingem gombjait, miközben a lehető legközelebb fészkelődött hozzám. Szavaira csak felsóhajtottam. - Türelmetlen vagy. Pontosan ezt szeretem benned. Ezt a szájat... akár holnap reggelig is szívesen csókolgatnám - húztam végig mutatóajkamat telt alsóajkán, majd odahajoltam, és utat feszítettem nyelvemmel az ő szájába. Ismertem az ízlését. Tudtam, mit kell tennem, hogy levegyem a lábáról. A buktató, hogy ő is tudja, mit kell lennie, hogy elvegye a maradék józan eszemet is. - Nem szeretem, ha így hordod a hajad - suttogtam némileg komoly és közönnyel teli arccal, miközben lebontottam tincseit, és végre a vállára omlott minden egyes hajszál. - Így máris jobb - simítottam végig vállán, végül pedig elvigyorodtam, főleg mikor nadrágomnál kezdett babrálni. - Készítettél vacsorát? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Imádtam, ahogyan jó étvággyal evett. Nézni... - Közben elmesélem, hogy ezúttal milyen unalmas és érdektelen úton vagyok túl - kacsintottam rá. Tudta, hogy én akár pár szendviccsel is tökéletesen beérem.
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Sóvárgásom feszült, kíméletlen várakozásba csap át. Izmaim szinte sajognak a vágytól, tekintetem újra ás újra az órára szegezem. Már leszállt a gépe, hamarosan itt lesz. Az utolsó simításokat is elvégzem a lakásban majd magamon is. Lejjebb tűröm a szoknyát, hogy ne mutasson sokat, mert tudom, hogy nem szereti, tudom, hogy az övé vagyok és ezért más is csak annyit láthat belőlem, amennyit ő nem bán. Szereti felfedezni mit rejtenek a rám aggatott ruhadarabok és ennek megfelelően készülök. Megigazgatom azt a kevés sminket amit viselek, a tincseimet amiket csak azért tűztem fel mert tudom, hogy nem szereti így látni őket és hogy nagyon is szeret megróni ezért… aztán pedig olyan gyöngéden oldja fogságukból tincseimet, hogy még a gondolattól is megborzongok. Kopogásától majd kiszakad a szívem és nem tudom visszafogni magamat. – Szép estét. – harapok ajkamba és érzem, hogy odalent máris görcsbe ugrik minden izmom én pedig a nyakába vetem magát. Érintése megszelídít, csókja megnémít. Eddig is tudtam, hogy hiányzik, hisz testem minden porcikája megtelt feszültséggel, az izmaim beálltak és nem vágytam másra, mint hogy egy időben vájja belém fogait és ujjait, most, hogy karjaiban tart mégis százszorta erősebben érzem, mennyire hiányzott az életemből. – Tudom. – suttogom és azonnal lesütöm a tekintetem. – Sajnálom. – mondom hirtelen közben pedig az ing gombjaira futnak ujjaim és már oldani is kezdik őket. – Megcsókolsz? – kérdem egy kislány izgalmával és mellkasom máris hevesen emelkedik s süllyed még én ölébe fészkelem magam. – Rettentően hiányoztál. – ujjaim nyaka köré, tarkójára, tincsei közé futnak. Érezni akarom, mindenét. Az érintését, forró leheletét, csókjait a bőrömön, fogaim amint belém marnak, ajkait a combomon. Már a gondolattól is érzem, ez a férfi teljesen elveszi az ép eszemet. Minden érintésével és pillantásával képes térdre kényszeríteni, kimondott szavak nélkül is eléri, hogy meghajoljak akarata, hatalma előtt. Nem vagyok képes visszafogni magam. Újra és újra felperzsel és mégis, mindig visszatérek. Én vagyok az ő pillangója és ő az én perzselő lángnyelvem. – Milyen utad volt? – kérdem miközben fejemet mellkasára hajtom, ujjaim viszont a kioldott gombok után a szövetnadrág szélére futnak.
A szokványos öltönybe bújtam ma. Csak úgy, mint tegnap, vagy tegnap előtt. Szekrényem szinte csak ezen ruhadarabokból állt, hiszen üzletemberként jobbnak tűnt így mutatkozni, mintsem beleolvadni a mai rút társadalom ostoba farmernadrágjaiba és bugyuta atlétáiba. Számomra az elegancia a legfontosabb, s ezt megkövetelem mindenkitől, aki csupán egy apró részt akar kapni az életemből. Magamat elég domináns, határozott embernek tartom, s ezt sugárzom is. Jobb az akaratom ellen nem cselekedni, hiszen ebből még soha semmi jó nem sült ki. Ma egy szürkét választottam, ám a saját gyeplőmön lazítottam azzal, hogy nem választottam hozzá nyakkendőt, ezúttal elhagytam ezt a ruhadarabot. Csak egy órám volt a repülő landolása után, hogy emberi külsőbe bújjak, s így igyekezhessek ahhoz, akiért általában ide érkezem. Tökéletes lehetőség bebújni az itt nyíló üzletem háta mögé, hogy csupán ezért érkezem ide, de az engem körülölelő emberek nem is mernek kérdezni. Talán csak én szoktam hozzá ahhoz, hogy tökéletes látszatot nyújtsak a dolgaimnak. Ki tudja, talán mindez ostobaság. Már a hotel halljában hallottam, ahogyan Vivienne fészkelődik s az utolsó simításokat végzi a takarításban, erre pedig egy féloldalas vigyor gyúlt ki arcomon. Tudja, hogy a rendet szeretem. Tudja... A lépcsőket sürgősebb esetekben kettesével szántom végig, ám most úgy ítéltem, hogy ráérek, így öltönyöm zsebébe mélyesztve ujjaimat lépdeltem felfelé, kíváncsian várva, hogy ezúttal mivel rukkol elő ez a lány. Tudtam, hogy nem nagyon fér meg más az életében rajtam kívül, hiszen efféle beteges hajlamok... mit számít! Számomra kellemes, így nem tisztem azon gondolkodni, hogy vajon miért vonzódik annyira érintésemhez, harapásaimhoz... találhatna fiatalabbat is. De mégis hozzám vonzódik, engem akar. Teste pedig feledhetetlen örömöket nyújt nekem is. - Szép estét, hölgyem - szólaltam meg a sajátos hangomon az előbb magamra húzott mosolyommal, de nem maradt túl sok időm, rögtön a nyakamba vetette magát, majd azt követően be is rántott a lakásba. Az efféle közvetlenséget nemmellesleg elítélem, de tőle még ezt is elfogadom... sőt! Talán ennek a lánynak kellene tanítania engem, hogy ne a mai társadalom zord példánya legyek. - Elfoglalt üzletember vagyok, kedvesem - simítottam végig hajtincseim, miután rám fonódott, s halkan felsóhajtottam.- De mindig igyekszem hozzád. Kérlek, ne vesd a szememre, jövök, amikor csak időm engedi - súgtam a fülébe. Most már vele vagyok. Kizárhatom mindazt, amit odakinn teszek. Előtte bármit megengedek magamnak...
i need you, you are the only one, who can give me what i need
Idegesen járkálok fel s alá. Izgatottan rendezem el századjára is a könyveket, igazgatom meg a ruhámat, fésülöm meg újra a tincseimet, tűröm el majd bontom ki őket újra meg újra és húzom le az előkészített felest, hogy némileg csillapodjak már de már most érzem, hogy felesleges volt bugyit cserélnem. Gyötrődöm, hetek óta nem láttam, az érintésének, a harapásának a hiánya pedig egyre feszültebbé és ingerültebbé tett, főleg az elmúlt pár napban, amiben majdnem felrobbantam már. Aztán végre jött az üzenet, hogy ma este érkezik. Reggel óta takarítottam, hogy tökéletes legyen minden. Elmentem gyantáztatni, fodrászhoz és megvettem azt az álomszép csipke fehérneműt a harisnyatartóval ami már rajtam van, a magas sarkúval és a smaragdzöld ruhával amit viselek. Tincseim szabadon hagyom. Végre kopogtat és a szívem majd kiugrik a helyéről. Szükségem van rá. Arra amit csak ő tud megadni, arra amit ő művel velem. Lemezteleníti a lelkem, már a tekintetével elér bármit, amit csak akar. Szolgálni akarok és azt akarom, hogy irányítson, hogy a kedvére lehessek. Ezt az érzést pedig csak ő képes megadni nekem. Cserébe pedig nem csak a szolgálatomat kapja de a véremet is. Kinyitom az ajtót és mikor meglátom, sóhaj szakad fel belőlem. – Charles! – sütöm le szinte azonnal a tekintetem de nem bírom tovább. A nyakába vetem magam és forró, szenvedélytől és vágytól terhes csókkal üdvözlöm. – Hiányoztál. – eresztem el végre és bezárva az ajtót húzom máris a kanapéra, hogy a karjaiba bújhassak. – Ne hagyj magamra többet ilyen hosszú időre, kérlek. – suttogom kicsit megszeppenve, most, hogy végre itt van.
Kezdőlap
