- Hm, milyen kár... - biggyesztettem le az ajkaimat cinikusan. - Biztosan nagyon helyes kis apuci lettél volna... koszos pelenkával, és összerókázott babakendővel a kezedben - jelent meg a kép a szemeim előtt, és akaratlanul is nevetnem kellett, ahogy ezt elképzeltem. - Öhm... azt is vedd számításba, hogy ha lehetne se szülnék neked gyereket - fintorodtam el, letéve a poharamat. - És amúgy is, nem egész jó gyerekünk lenne. Egy sátán lenne, ha azt nézzük, hogy mi ketten sem vagyunk éppenséggel angyalok. Ezért nem akarok gyereket. Minek szabadítsak egy ugyanolyan méregzsákot a világra, mint amilyen én vagyok? - sóhajtottam fel ironizálva.
Nem válaszoltam Milának. Gondolataim között megjelent egy arctalan kisgyerek, ahogy a vadonban, az erdőben rohan... késsel az oldalán, egy nyúllal a kezében... ahogy hozza haza a zsákmányt, és egy ifjú vadász büszkeségével nyújtja át az anyjának, Tatiának, közben rám tekint büszkén, várva a dicséretet... és én megdicsérem, mert egy csodálatos gyerek a fiam.... - Ezek az idők sosem jönnek el - morogtam halkan az orrom alatt, majd Milára néztem. - Van már hol megszállnod? Elég sokat változott a város az elmúlt száz évben. Kellene valaki kellemes kis hotel. Lehetőleg elegáns. Nincs kedvem valami svábbogaras lyukban tölteni a napjaimat.
- Bocs, de nem akarok veled egy helyen megszállni. Ha te a szomszéd hotelban szállsz meg, én meg sem állok a város másik végéig - forgattam meg a szemeimet. A múltkori után jobbnak láttam inkább elkerülni az olyan helyzeteket, amikor ketten vagyunk. Bár nagyjából itt is olyan, mintha ketten lennénk, mert az előbb nyaktörés sem tűnt fel senkinek. - Bár azt gondoltam, hogy ha te már annyira itthon érzed magad itt, legalább van egy birtokod, vagy valami - mondtam mellékesen megjegyezve.
- Régen volt - biccentettem. - Felgyújtottam, mikor a családunk továbbállt. Menekültünk Mikael elől... szétszóródtunk... hosszú történet - ráztam meg a fejem, majd komolyan néztem Milára. - Eljöhetnél velem a hotelba. Nem kell egy szobában lenned velem. Csak... jó látni egy ismerős arcot. A város most elég idegen nekem. És ha van kedved... végig is nézhetjük, most milyen. Kössünk üzletet. Nem leszel velem pimasz, én cserébe nem bántalak, és nem öllek meg. Nos, mit mondasz?
- Felgyújtottad? - lepődtem meg. A lelki szemeim előtt megjelent egy hatalmas, lángokban álló kúria... túlságosan szép volt ahhoz, hogy lángok martalékává váljon, de ez is csak a fejmeben született meg, ki tudja, hogy milyen volt valójában. - Jó-jó... rendben - sóhaqjtottam fel, és felálltam.- De azt nem garantálom, hogy nem leszek pimasz. Az annyira... hozzámnőtt - mosolyodtam el szélesen.
- És illik is hozzád. Ahogy hozzám azt, hogy eddig százszor akartalak megölni érte - vigyorogtam el magam, majd felkeltem, és pénzt dobtam az asztalra. - Induljunk, keressünk valami elegáns helyet. Ami illik egy hölgyhöz, és egy Elsőhöz - nyitottam ki Mila előtt a bár ajtaját.
A kedves pultoslány hamarosan már le is tette elém az italomat. Hm, annyira közvetlen volt és barátságos. Mint én régebben.. mielőtt még átváltoztattak volna egy szörnyeteggé.. egy elég sok pozitívummal rendelkező szörnyeteggé.. Mintha meglepte volna a megjegyzésem, és később hozzátette azt is, hogy ezen a helyen leginkább estefele gyűlnek össze az emberek. Vajon ezzel most voltaképpen a vámpírokra célzott? Ó, dehogy is! Honnan tudhatna pont Ő, egy átlagos halandó a mi természetfeletti világunkról?! Bár, nem is tudom.. mindenesetre Ő nem vámpír! Ezt határozottan meg tudtam állapítani! - Hm, érdekes lehet - feleltem az összejövetel hallatán. Más esetben rögtön felcsillant volna a szemem a "partizás" és az "élő énekes" szavak említése hallatán, csak most nem.. mivel per pillanat nem azért jöttem Amerikába, hogy bulizzak egy fergetegeset, hanem hogy megkeressem a nővéremet. - Igazság szerint, én még újonc vagyok errefelé. Olyan turista féle, aki nem a látványosságok miatt érkezik az országba.. - forgatom meg a szemeimet, miközben megízlelem az italt. Nyámi, nem is rossz!
Nem itteni, nem járt még itt, nem ismeri a várost. Nem is hasonlít a szokásos vendégeimre. Ide csak környékbeliek járnak, leginkább a francia negyed lakói, akiket faggathatok. De ő nem ilyen volt. Viszont kedves és végül is a vendégem. - Nem érdekes, hanem lélegzetelállító!- áradoztam az esti partikról. - Muszáj maradnod legalább egy estére. Egy partizós new orleansi estét nem hagyhatsz ki az életedből. - mosolyogtam bizalmas tekintettel. - Nincs olyan ember, aki nem élvezné, ráadásul itt lesz a legnagyobb felhajtás, csak várd meg, míg lemegy a nap. - vigyorogtam. - Amint elkezd sötétedni, gyűlnek az emberek. - kacsintottam, láttam, hogy belekortyol az italába. Természetesen az arcáról is le tudtam olvasni, hogy ízlik-e neki, vagy sem, hiszen pszichológusnak tanulok, de csak, hogy tovább fűzzem a beszélgetésünk fonalát, hozzátettem: - Na hogy ízlik az ital? - kérdeztem csevegő hangon. A következő mondatától kicsit összezavarodtam. Értetlenül ráncoltam a homlokom és érdeklődőn közelebb hajoltam. - Hogy haladhat el egy turista, úgy Amerikán, hogy nem a látványosságokat nézi? - komolyan érdekelt a válasz, hiszen tudtam, hogy az országom nagyon híres, mind itteni, mind más országok körében. Mindenki látni akarja, majdnem mindenki itt is kíván élni. Ő pedig leszűkült érdeklődéssel halad végig rajta? Furcsa... Előtört belőlem a pszichológus énem. Figyeltem az arca minden rezdülését, hátha látok valami árulkodó jelet az újabb 'titokra'.
Nagyon megakart győzni arról, hogy maradjak itt estére. Hm, vajon tényleg ennyire jó hangulatban telhetnek el ezek a new orleansi esték? Szavai elgondolkodtattak.. de nem, nem és nem! Nem maradhatok, hiszen nekem kötelességem van! Meg kell találnom a nővéremet, Isobelt! Csak ennyit tudok róla.. mármint a nevét, illetve azt, hogy hol dolgozik. Tanít a Duke Egyetemen. Érdekes. Meg kell hagyni, fura érzés megtudni, hogy egy egyetemi professzor húga vagyok. A lány egyik mondatára aztán felkaptam a fejemet. Azt állította, hogy itt sötétedés után gyűlnek össze az emberek. És ez csak egyet jelenthet: vámpírokat! De ha tényleg élnek itt vámpírok.. és ezek szerint élnek, akkor ez a lány miért nem tud róluk? Hiszen a hozzám hasonlóaknak vérre van szükségük, amit csakis a pultoslányhoz hasonló ártatlan egyénekből szerezhetnek meg. Vagy.. az itteniek megtanulták kontrollálni a vérszomjukat? Érdekes. Talán tényleg maradnom kéne egy éjszakára. - Nagyon finom - feleltem barátságosan neki, bár a hangomban talán érződött némi sajnálat is. Szegénynek muszáj a vámpírok társaságában élnie.. Még nekem is nehéz megállnom anélkül, hogy a nyakának essek.. bár, elég jól haladok az önkontrollom megtartása felé. Ezek szerint. - Hát.. igazából én a nővéremet jöttem megtalálni - feleltem neki őszintén, kerek perec kimondva, hiszen ha mással jövök, tuti nem hiszi el. Ez az igazság.. A világ összes turiszikai látványossága eltörpül a nővérem, Isobel megtalálása mellett. - Törökországból származom - tettem hozzá mosolyogva.
Amint kimondta, hogy Törökországból származik egyből keresgélni kezdtem az egzotikus vonásait a külsejében és beszédében. Sokat találtam, de ezek csak most tűntek fel, hogy megemlítette. Gyönyörű nő, semmi kétség és különleges is. Sajnáltam egy picit, mert nem tűnt túl boldognak és nem is a bulizósabb fajtából való, pedig az mintha hozzá való lenne. - Annak nagyon örülök. - mondtam mosolyogva, mikor megdicsérte az italt. - Ha szeretnél még valamit, csak szólj nyugodtan. - kacsintottam kedvesen. Először úgy gondoltam nem biztos, hogy közöm lenne hozzá, hogy miért keresi a nővérét, de ha végül is megemlítette, akkor biztos nem lehet nagy baj abból, ha megpróbálom lehűteni a kíváncsiságomat és rákérdezek. - Miért mi történt a nővéreddel? Merre lehet? - kérdeztem cseverésző hangon, miközben a makulátlan poharakat kezdtem el újra áttörölni, újabb munka híján. Kíváncsi voltam rá nagyon, de mégsem akartam tolakodónak tűnni.
Szinte magamon éreztem a kutató tekintetét, mikor rám nézett. Rögtön ráéreztem, hiszen mindenki ezt tenné a helyében. Ha eddig nem is jött volna rá, a beszédstílusom általában elég hamar elárul. Tipikus török akcentussal beszélek. Általában szeretem gyorsan, nem túl hangsúlyosan kiejteni a szavakat, bár az utóbbi időben ez mintha megváltozott volna. Talán amiatt, hogy a vámpírrá válásom óta már nem az a régi pörgős, hiperaktív csajszi vagyok, aki mindig képes kivágni magát az egyes helyzetekből és mindig készen áll egy jó bulira.
- Köszi, de ez egyelőre megteszi - feleltem, közben kedvesen mosolyogva a lányra. - De most veszem észre, hogy még be sem mutatkoztam - kaptam hirtelen a fejemhez, míg valójában pontosan tudtam, hogy ezidáig miért nem említettem neki a nevemet. Egyrészt mert nem nagyon szeretek dicsekedni magammal, másfelől meg előbb tudni akartam, milyen ez a lány. És hogy vámpír-e.. és bízhatok-e benne. De látszólag ő nem csak barátságos és kedves, de kissé naiv is. És mit sem sejt a körülötte téblámoló vérszívókról. Segítenem kéne neki? Á, nem, ez nem az én dolgom! Különben is, mit tehetnék? Semmit! - Süyümbike vagyok - mosolyodom el, közben barátságosan kinyújtva felé a kezemet. - De szólíthatsz Aydának is, ha az könnyebb - nevettem fel, hiszen jól tudtam, hogy a török nevek furcsán hangzanak úgy az amerikai, mint az európai emberek számára.
- Ezt akarom kideríteni. Ugyanis én is csak nem rég szereztem tudomást a létezéséről.. - hajtottam le a fejemet, közben ujjaimmal a hajammal babrálval.
- Oké, akkor Ayda leszel. - vigyorogtam. Biztos, hogy ezt a rövidebb nevét is bénán ejtettem ki. - Én Camille vagyok. - mutatkoztam be én is. - De jobban szeretem, ha Caminak szólítanak. Ezt a nevet a francia származású nagymamámtól örököltem és... hát nem túl modern. - kuncogtam.
- Akkor biztosan örülsz, hogy megtudtad; van egy testvéred. - mosolyogtam haloványan. Nekem sosem volt testvérem, de mindig is szerettem volna. Jó lett volna egy kis öcsi, vagy egy nővér, de nekem sajnos nem volt. - Remélem megtalálod. - már értettem, hogy miért nem szeretne itt maradni egy bulira. Nem is akartam feltartani. Számára most az a fontos, hogy megtalálja a testvérét.
- Remek - mosolyogtam rá barátságosan. Kicsit fura volt így, angol akcentussal ejtve ki a nevem, azt hiszem már túlságosan is hozzászoktam a török nyelvhez. - Szép neved van - jegyeztem meg kedvesen. Szóval, félig európai származású.. - Te meg akkor Cami leszel - tettem hozzá rá kacsintva. - Az enyém se túlzottan modern, de ez miért baj..? - kérdeztem, bár inkább költői kérdésnek szántam. Nem értem egyes fiatalokat, hiszen a régi nevek szerintem sokkal szebbek és egyediek, mint a mai változataik. Na nem mintha az Ayda annyira őskövület lenne.. mert a Süyümbike mellett igazi újdonságnak számít a hazámban.
- Én is örülök neki - mondtam, majd ismét belekortyolva a piámba. Ezuttal már jóval többet ittam,hogy a pohár is ürüljön. Nem akartam sokáig időzni a városban, hiszen más tervekkel érkeztem Amerikába. Látszólag már ő is kezdte kapisgálni, hogy miért nem jöttem izgalomba a buli szó hallatán. Bár, szeretek szórakozni.. de most Isobel megtalálása mellett minden eltörpül.
- Nem tudom. Valahogy nem érzem, hogy a nevem az én nevem, hiszen a nagymamámról kaptam és így nem lett egyedi. - már ha valaki kaphat egyedi nevet, hiszen hiába választok egy másik nevet, biztos, hogy ha családon kívül is, de valaki szintén hordja így sosem lehet egy saját, egyedi nevem. Az övé viszont az volt, igaz csak Amerikában, hiszen a hazájában biztos sokan szaladgálnak még Ayda névvel. - És tudod, hogy hívják a testvéredet? Ha a városban lakik lehet, hogy ismerem, illetve a szomszéd falvakból is ismerek pár embert. - motyogtam segítőkészen és elvettem előle az üres poharát. - Még egyet?
- Ez badarság. Mármint, én még nem hallottam ezt a nevet! - jelentettem ki biztatóan rámosolyodva. - Bár lehet azért nem, mert most járok itt először - kuncogtam a markomba. Ez is egy alternatíva.. - De manapság már nincs is olyan ember a földön, akinek valahol a világon ne lenne egy név-társa - tért vissza a komolyabbik énem. Fű, ez jó kis taktika. Már egyáltalán nem kattogok a vérén.. mintha már nem is akarnám megcsapolni a lányt. De inkább nem is akarok ilyeneken töprengeni, még a végén megint rám tör a szomjúság. - Igen.. Isobel Flemmingnek. De ő nem New Orleansban lakik, sőt nem is a környéken, hanem Mystic Fallsban - magyaráztam neki, hogy emiatt sem maradhatok sokáig a városban. - Nem, köszi - utasítottam el udvariasan, mikor felajánlotta, hogy tölt még egy pohárral. - Sőt, jobb lenne ha most elmennék. Azon az elven vagyok, hogy minél hamarabb megérkezem Mystic Fallsba, annál hamarabb találkozhatom a nővéremmel is - vontam vállat mosolyogva. De mielőtt még felálltam volna, pillantásomat még egyszer utoljára végigjárattam a termen, ahol már kezdtek gyülekezni az emberek. Na igen, esteledik.. - Örülök, hogy megismehettelek, Camille! - mosolyogtam rá utoljára, miközben a pultra tettem az italom árát. - Remélem még találkozunk! Szia!
Kiruccanni otthonról... ez volt a legfőbb cél. Régen jártam utoljára a környéken, mert ha meg kell vallanom az őszintét, nem volt bátorságom visszajönni ide. Azok után, hogy megöltem azt a fiút, és ezzel kiváltottam az átkomat... nem. Nem kockáztathattam a lebukásomat, ahogyan Faye-ét sem. De most, hogy visszatértem, szembesülnöm kellett azzal, hogy vámpírok uralják még inkább a várost, és a szüleink gyávák módjára megfutamodtak, és magára hagyták a nővéremet. De Faye nem hagyja könnyen magát... nem féltem az életét. Na jó... csak egy picikét. - Tölts a legütősebből - szóltam oda a pincérsrácnak, aki szemmel láthatóan megismert. Évekkel ezelőtt egy osztályban végeztünk, de hát... én nem tartoztam a népszerűek közé, ezért is tűnt furcsának, hogy emlékszik rám. Azok közé tartozott, aki bukott a menő lányokra. És tessék, mire vitte az osztály szívtiprója... mosogató lett, és kiszolgáló. A tekintetem a pult másik felére vándorolt. Ott éppen Camille szolgált ki egy... régi ismerőst. Nem volt időm Camille-on időzíteni a tekintetemet. Rá is emlékeztem még, de csak látásból, és a nevét tudtam. Jobban lekötött most más. Catelyn alakjára tévedt tekintetem, és megforgattam kék szemeimet. - Már értem, miért van itt ennyire szorult levegő - billent oldalra a fejem, ekkor már elszakítva tőle tekintetemet, de nagyon jól tudta, hogy hozzá beszélek. Utáltam ezt a nőt. Egyrészt mert vámpír volt... másrészt mert egykoron nemes egyszerűséggel rám támadott, hiszen mint vámpír, miért ne tehetné? Azóta szeretném metszőollóval kioperálni a szemfogait a szájából. Csak sajnos akkor még nem voltam elég tökös hozzá. A vérfarkas lét változtatott meg.
<--- Hotel Gombócokkal a torkomban léptem ki az utcára. Távolodva a hoteltől egyre jobban elfogott az idegesség. Pedig én nem vagyok az, az idegeskedő típus... főleg nem ha az éneklésről van szó. Talán csak a karrierem súlya nyomasztott ennyire?! Gyorsan megembereltem magam. Hisz itt vagyok! Megcsináltam, azt hiszem... már csak a fellépést nem szabad majd elszúrni... Igen, meg kell csinálnom, meg akarom csinálni. Azt hiszem kellő képen felhergeltem magam, mire odaértem a bárba. Szép hely volt, amolyan elegáns lebuj. Tökéletesen illik ide az élő zene. Viszont be kell vallanom, hogy Arielnek is igaza volt a helyt illetően. Hemzseg a vámpíroktól. Az éhes, nem túl kedves vámpíroktól... Kicsit összébb húztam magam, majd mikor megjelent az egyik alkalmazott és a színpadhoz vezetett, próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Ez a hely televolt vámpírokkal, éreztem. Sőt, volt egy olyan érzésem, hogy páran közülük megsejtették, hogy én mi volnék. - Jönni fog egy szőke lány, a barátnőm, kérem engedjék be.- szóltam még a pasashoz aki csak egy bólintással jelezte, hogy megértette mit mondtam, majd én csak elfoglaltam a helyemet. Nagyot nyeltem és a kezembe kaptam a mikrofont. Ariel, kérlek siess!!!
Nem igazán aludtam, amikor elment, de nem volt kedvem megmozdulni. Hosszú éjszakám volt, nem is kicsit. Jól esett kicsit henyélni és egyedül lenni. Sok minden kavargott a fejemben, de most nem akartam rájuk gondolni, hiszen ez Pati nagy napja. Énekelni fog és valószínűleg tarolni is. Nagy nehezen előkotortam a telefonomat és láttam, hogy bőven van még időm, ezért még maradtam kicsit az ágyban. Nem sokkal később végül még is csak felkeltem, hiszen biztosan szüksége van rám és most nem hagyhatom cserben őt. Gyorsan vettem egy forró zuhanyt, a hajamat megszárítottam, majd belebújtam egy farmerbe és egy laza pólóba. Ezek után pedig sietős léptekkel indultam a hely felé. Jól tudtam merre van, hiszen a vámpírok ismerik ezt a helyet, jobban mondva tele van velük. Egy pillanatig haboztam, hogy bemenjek-e vagy inkább lelépjek, de végül oda sétáltam az oldalsó bejárathoz és elmondtam mit akarok. Hamar beengedtek, majd Pati-t kezdtem el keresni. Szia. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, majd a tömeg írányába néztem.- Ne is foglalkozz velük. Sok az ember itt és amúgy se rendeznének vérfürdőt nyilvános helyen. - mondtam neki habozás nélkül, mert jól tudtam, hogy mennyire óvatosnak kell lenniük a vámpíroknak itt. Övék a hatalom, de még se teljesen. Fura egy szitu. -Készen vagy?
★Szószám: 127 ★ From--> Hotel ★ Note: Bocsi, nem lett vmi jó
<--- Hotel Nagy teher esett le a vállamról, mikor egy kis késéssel, de végül is rendben megérkezett Ariel. Párpercig csak a szemöldökömet vonogattam, mivel nem nagyon érettem, hogy mi is történik itt... Hogy hogyan is állnak a vámpírok a farkasokhoz, itt. Annyira új nekem az a vámpíros szituáció... komolyan. - Óhhm, szia!- mosolyodtam el köszönése hallatán, majd ismét körbenéztem a terembe. Csak 3 - 4 vendég volt itt, de a sok felszolgáló mellett, egész teltnek tűnt a takaros kis hely. - Csak tudod kicsit félek tőle, hogy egy hamis hang után kettétörik a nyakam.- köszörültem meg a torkomat, majd elsütöttem egy elég gyatra kis poént. Nyomás allatt úgy tűnik még ez sem megy... a fenébe! Megvártam míg egy felszolgáló a pulthoz lép és beteszi a cédémet a lejátszóba, mikor megszólalt a zene, még utoljára sóhajtottam egy nagyot. Majd belevetettem magam... abba, amihez a legjobban értek. Énekeltem, teljes szívemből.
Ennyire kegyetlennek tartod a fajomat? - kérdeztem tőle kíváncsian, de kicsit talán ironikusan. - Nem fogják, meg itt vagyok én is, ha bármi van. Szóval no para. - mondtam neki mosolyogva, majd megöltem kicsit.- Minden rendben lesz, hiszen remek a hangod. - mondtam neki kedvesen, majd a színpad széléhez kísértem. Én itt fogok állni és figyelni, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi baj se. Remekül tud énekelni és a vámpírok itt egyáltalán nem ostobák. Mondhatni szabályok szerint élnek. Néztem őt egy-egy apró mosollyal az arcomon, majd bólintottam neki, hogy menjen és ne féljen, hiszen minden rendben lesz.
★Szószám: 127 ★ From--> Hotel ★ Note: Bocsi, nem lett vmi jó
- Nem.. magamat tartom ennyire tehetségtelennek.- köszörültem meg a torkom, majd mikor a barátnőm megölelt, én egy pillanatra a vállára hajtottam a fejem, és így néztem a velem szemben álló közönséget. Mikor már egyedül maradtam a színpadon, kicsit megtudtam nyugtatni magamat. Először le sem vettem a szemem a közönségről, majd mikor megszólalt a zene minden megváltozott. Sikerült teljesen ellazulnom és átadnom magamat a dalnak. A hangom lágyan szólalt meg, talán először még kicsit túl bátortalanul is, de mikor már rendesen belejöttem, utat törtem magamnak. Elértem, hogy mindenki figyelme, akarva vagy akaratlanul is, de rám figyeljen. Sikerült! A figyelem amivel elárasztottak remek érzés volt. Én meg eleget tettem, ki nem ejtett kérésüknek tovább énekeltem, a lehető legjobban.
Ha ennyire tehetségtelennek tartod magadat, akkor most nem lennél itt. Biztos vagyok abban, ha komoly így gondolnád, akkor nem jöttél volna el. - mondtam neki habozás nélkül, mert talán ennyire sikerült már megismernem őt, hogy nem jött volna el, vagy éppenséggel nem énekelt volna tegnap este abban az étteremben. Figyeltem ahogyan kisétál a színpadra és küldtem felé egy újabb bátorító mosolyt. Biztos voltam abban, hogy remekül fog énekelni. Mondhatni efelől nem volt kétségem. Hallgattam őt és most is hozta a formáját, hiszen remekül énekelt. Figyeltem a közönséget is, de úgy tűnt nekik is tetszik vagyis sikere van. Mosolyogva hallgattam őt, majd tapsoltam a végén. ★Szószám: - ★ - ★ Note: Bocsi, nem lett vmi jó
Arielnek igaza volt. Körülbelül mindenben, sőt tényleg mindenben. Nem is szabadott volna eleve gyomorgörcsöt kapnom egy fellépéstől. Mert hisz tényleg minden nagyon simán ment. Sőt nem csak simán, hanem egyszerűen fantasztikusan!!! Mosollyal az arcomon tettem vissza a mikrofont a helyére, majd leléptem a színpadról, ahol rögtön a tulaj fogadott egy nagy öleléssel. Úgy látszik neki is tetszett a produkcióm... - Jól van kislány! Te aztán tudsz énekelni. Mit szólnál a a formalitást egy ital mellett beszélnénk meg?- kérdezte kedvesen az úr, mire én gyorsan Arielre néztem. Remélem még belefér az időnkbe és nem késsük le a gépet emiatt a kis 'bájcsevej' miatt. - Na egy italt? Így a leendő munkahelyemen...- kérdeztem kis mosollyal az arcomon.
Biztos voltam abban, hogy minden rendben lesz. Pati-nak remek hangja volt és biztos övé lesz az állás. Ennyire még itt se szűk látásúak, hogy csak a fajra a koncentráljanak. Néztem őt mosolyogva és bólintottam, hiszen vámpír létemre pontosan jól hallottam, hogy mit mond neki a tulaj. Nem érdekelt a repülő se, mert sokkal inkább az számít, hogy énekelhet majd. Repülő meg van később is. Persze. - mondtam neki mosolyogva, majd belé karoltam.- Jól hangzik.- ★Szószám: - ★ - ★ Note: Bocsi, nem lett vmi jó
Fülig érő mosolyomat le sem tudtam tagadni! Annyira örültem ennek az egész szituációnak, hogy csak, na. Most végre tényleg úgy éreztem, hogy az életem sínen van. Hogy végre azt dolgozhatom, amit szeretnék! Gyorsan helyet foglaltam az egyik asztal székénél, míg az egyik felemen a tulaj, a másikon Ariel tette ugyan ezt. Abban egyeztünk meg, hogy pezsgővel ünnepeljük meg a próbám sikerességét. Ez az ital tökéletes is lesz, hisz nem akarom, hogy nagy mennyiségű alkohol kerüljön a testembe, hisz az csak még jobban ártana mikor felszállunk majd a géppel. Nem akarok majd folyton a mobilmosdóba járni… - Kislány, maga egy tehetség a hangja egészen lágy és finom volt. Szívesen látnám többször is itt, a bárban énekelni.- a tulajdonos szeme a mohóságtól csillogott, de ez engem nem zavart. Hisz ő is a helynek akarja a legjobbat pont, mint én. Pár percig még össze- vissza beszélgettünk a szerződés csínjáról és bínjáról, majd gyorsan tálalták a 3 pohár pezsgőt. Az ízlésesen szép, enyhén sárgás italban még egy-egy narancsszeletet is raktak. Ami engem – bekell hogy valljam – meglepett. Még sosem ittam így pezsgőt. Gyorsan a kezembe kaptam a poharamat, majd először a tulajjal, másodszor pedig Ariellel koccintottam. Utána pedig mohón beleittam az italba. És bár ne tettem volna… mert ismét elkapta az a mardosó, erős fájdalom a torkomat, ami utoljára Katie hotelszobájában. Ismét lángolni kezdett az egész torkom, amint lecsurgott rajta a végzetes koktélom. Olyan nagy üvöltés tört ki belőlem, mint még soha. Nem is értem, hogy nem szagoltam ki, hogy a pezsgőbe farkas ölő van. Még hozzá nem is kevés! Nem értem. Éreztem, ahogy az egész arcomat elborítja a könny és a verejték egyvelege. Ki tehette ezt? Ki volt erre képes? Jó persze azt már kiszimatoltam, hogy a hely tele van vámpírokkal, de erre nem számítottam. Vajon ugyan az, az ember volt, aki a megérkezésem napján Katie hotelszobájába is ezzel próbált elijeszteni… Talán. De most erre nem tudtam koncentrálni. Mikor már a fájdalom kezdett csillapodni – már ha egyáltalán mondhatok ilyet - Ariel karja után nyúltam, de beszélni nem tudtam. Remélem a szemeimből kivette az üzenetet, hogy most azonnal lépnünk kell innen.
Kezdőlap
