(Kávézó)

Hm. A Pére Lachaise temető. Stílusos... ódon, szép. És kísértetiesen megnyugtató, a maga módján. Elég fura tréfája a sorsnak, hogy épp itt találom meg, amire szükségem van.
Ezer év nagy idő. Túl sok néha. Az ember... vagyis a vámpír, előbb-utóbb megunja az örökkévalóságot. Elkezdi keresni a saját létének titkát, és értelmét. Én megtaláltam. Vadásztam, űztem Niklaust, és közben legendákat hallgattam-olvastam arról, hogyan is lehet elpusztítani az öregebbnél öregebb vámpírokat. Hogy a sors játszott-e kezemre akkor, abban az apró szláv faluban, nem tudom. Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a történetnek, mesének, ostoba falusi babonának gondoltam. Csak mikor Esther megemlítette a gyógyírt... akkor jutott eszembe az a kétszáz évvel ezelőtti este. Még ma is pontosan fel tudom idézni a falusiak halálra rémült arcát. Egy kunyhóban töltötték az éjszakát valamennyien, mert egy vámpír garázdálkodott a faluban éjszakáról éjszakára. Persze bennük még éltek a régi ősöktől átvett tévhitek, hogy mivel is lehet távol tartani egy vámpírt. Fokhagyma függött az ajtókon és ablakokon, és sokan szentelt vízzel teli palackot szorongattak a kezükben. Úgy hitték, egyszerű utazó vagyok, kóborló, akit épp az ő falujukban ért el a sötétedés, meginvitáltak hát, hogy ne az ő lelküket terhelje a halálom. Ha tudták volna, hogy kivel is osztották meg a házukat...
Csendesen ültem a sarokban, és szinte visszatért számomra a múlt. Mi ugyanígy ültünk annak idején a házakban, várva, hogy a telihold és az éjszaka elmúltával visszavegyük a szörnyektől, ami a miénk. A falut, és a napvilágos életet.
Szinte el is bóbiskoltam a tűzhely nyújtotta meleg félhomályban, ha nem hallottam volna meg valamit, ami felkeltette a figyelmemet. Egy öregasszony ült a tűzhely mellett, és a feszülten figyelő falusiaknak mesélt valami régi, ősi legendát. Miszerint éltek már a történelem előtt is vámpírok hajdanán. A tenger mellett, egy nagy országban, ahol más nyelvet beszélnek az emberek, és vallonok meg gallok lakják a földet. A történet szerint ott született meg az éjszaka első teremtménye, és gyilkolta halomra az embereket. Míg a törzsek össze nem fogtak ellene, megkötözték, elégették, és a hamvait mélyre ásták. De a vérszívó, a kárhozott lény még halála után is élni akart. Kinyílt hát a sírján egy virág... egy fekete rózsa. Aki ennek a rózsának az illatát magába szívja, megszűnik az éj teremtménye lenni, és emberré válik újra.

És most itt vagyok. A vallonok, és gallok földjén, akik ma már franciáknak hívják magukat. Beletelt némi nyomozásba, és egy régi barát segítségébe, hogy megtaláljam a nyomot. Hiszen az elmúlt időszakban oly sok minden változott a világban. Épületek tűntek el, hogy új épületek emelkedjenek a helyükön. A kétszáz évvel ezelőtti helyszínek már csak az én emlékeimben éltek.
De úgy tűnik, hogy voltak mások is, akik tudtak a titokról. Mert megőrizték a legendát, és megőrizték a gyógyírt is. Sőt, a mai napig gondozták, és ápolták. Mint a Grál-lovagok a Szent Grált. Egy ilyen őrzőből sikerült kivernie Vernis barátomnak a gyógyír rejtekét, és titkát. Én pedig eljöttem, hogy átvegyem a jogos örökös nevében.
Befordultam a temető egyik sorára, és belekáprázott a szemem a látványba. Kripták, amíg csak a szem ellátott. Szerencsére tudtam, mit kell keresnem...



A sírok közt sétálva a halál lehellete nem érintett meg, a földben fekvő régen volt lényekre ügyet sem vetettem. Akkor sem, ha találkoztam olyan nevekkel, amelyeknek annak idején tisztelettel adóztam. Írók, költők, filozófusok, politikusok... és mit számít mindez? Csak emberek. Ma már pedig egy marék por és hamu... némi csonttal keveredve.
A harmadik kriptasorra befordulva már messziről megláttam, amit keresek, és alig két perc múlva ott álltam a jellegzetesen megdőlt síremlék előtt.



- Hát te vagy a titkok őrzője - suttogtam, megérintve a hideg vasajtót. Körbenéztem, de senki nem mozgott a környéken. Kezem egy erős mozdulata, egy roppanás... és a lakat máris törötten hevert a földön, én pedig belöktem az ajtót, hogy belépjek a holtak eme szentélyébe.
Por szállt fel a lépteim nyomán, kavargott az egyetlen apró ablakon besütő napfényben. A rohadás, és a régi nedvesség illata szállt felém, de valami más is. Föld illata... friss földé méghozzá.



És ott a padlón... méltatlanul, szinte eldobva és elhanyagolva ott volt maga a LEGENDA. Egy apró, fekete virág, élettelin nyújtóztatva szirmait ebben a halott világban.
Óvatosan letérdeltem, aztán kiemeltem a földlabdát a helyéről. Cserépbe gyömöszöltem, majd egy dobozba rejtettem. Vigyázva, nehogy egyszer is beszívjam az illatát. Szerencsére megkaptam az utasításokat, miként kell vele bánnom.
Zsebemre rejtettem az apró csomagot, hiszen a rózsa alig volt nagyobb tíz centinél. Hát elértem a célomat. Megszereztem a gyógyírt... és ahogy szavam adtam, Tatiának adom.
De azt egy szóval sem ígértem neki, hogy előtte nem próbálom ki Niklauson.

(Mystic Falls, Mikaelson villa)

- Mehetünk... támolyoghatunk... ahogy neked tetszik - mosolyogtam, és odanyújtottam a kezem, hogy így sétáljunk ki a temető kapuján.

(hotel, lakosztály)

- Ugyan, csak az sütne rólunk, hogy élvezzük az életet. - rántottam meg a vállamat mosolyogva, majd halkan felnevettem, amikor nekem nyújtotta az alsómat, és a nadrágomat.
- Hát hogyne... mindketten kivettük a részünket abból, hogy most itt legyünk. - öltöztem fel, megborzolva kicsit a hajamat, majd a szájához hajolva megcsókoltam.
- Nos, mehetünk vissza a hotelba?

- Így még sosem hívtak - szedtem össze magam nagy nehezen, majd talpra álltam, és felrángattam a cipzáramat, hogy aztán arcom a némi kósza szellőbe tartsam. - Jobb lesz emberi kinézetet ügyködni magunkra. Ordít rólunk, hogy mivel szórakoztunk a temetőben - vigyorogtam, majd átnyújtottam Erinnek az alsóját és a nadrágját. - Szép lett a búcsúnk Párizstól. Látod, mondtam hogy megéri eljönni ide - nevettem el magam halkan.

Nem kellett sokat várnom, hogy őt is elérje az a bizonyos robbanás, és elégedetten kezdtem el szedni a levegőt, azt az egyetlen kóbor verejtékcseppet lesimítva saját arcomról, miközben éreztem, hogyan feszül meg ő maga is, és lassan elernyedt utána.
- De még mennyire... - nyeltem egyet, már lecsillapodó légzéssel, de a homlokomat még mindig a sírkőnek támasztottam. - Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger... de jó értelemben... - mosolyodtam el halványan.

Egy halk nyögés... ennyi jött tőle, és még ebben a félkábult állapotban is hálás voltam, hogy nem visított akkorát, hogy élők-holtak egyszerre rohanjanak oda a sírkő mögé, ahol épp teljes gőzzel dolgoztam, hogy végre ne csak Erint, hanem engem is elérjen a gyönyör... és alig néhány másodperc múlva, miközben ő talán még vissza sem tért ebbe a világba, mélyen belepumpáltam gyönyöröm jelét, az utolsó cseppig, és kimerülten lihegve borultam a hátára.
- Ez... fantasztikus volt - ennyi erőm volt csak, hogy ezt kipréseljem magamból.

Kíváncsi voltam ,mire készül... ezek a szavak valaminek az ígéretét hozták magukkal, és meg is történt. Azt hittem, beleharapok az előttem levő sírkőbe, amikor ujjával is kényeztetni kezdett, és összeszorított szemekkel élveztem ezt. Már nem volt bennem semmi rossz érzés, ahogy fájdalom sem, nem... ez volt a tökéletes pillanat, és tudtam, hogy most... most felrobbanok...
Meg is történt, nem kellett több, talán fél percnél... felnyögtem, de még mindig kontrolálva magamat, és sírkőnek döntöttem homlokomat, miközben testem csak úgy feszült, mintha azonnal szét akarna pattanni.

Elvigyorogtam magam Erin válaszára, majd átöleltem a hasánál, de ekkor már én magam is a lapockájába temettem a fejem, oda hörögtem és nyögtem, így fojtva el a hangomat, ahogy egyre sűrűbben simogatta végig a gerincemet a kéj.
- Most megkapod... - lihegtem. - Istenemre, most meg - nyomtam be ujjamat oda, ahol tegnap éjjel jártam először, és egyszerre dugtam két helyen, várva, hogy elszálljon, talán úgy, mint még soha.

Felnyögtem, de csak egészen halkan, az ajkamba harapva, mert nem akartam, hogy bárki is rajtakapjon minket. De összeszorított szemekkel, nagy erőfeszítéssel kellett kontrolállnom magam. Hihetetlen, hogy mennyire szerettem ezt. Ezt IS. A vadságot, amit magában hordozott, amivel képes volt elhozni a kielégülést. Ez az a hatalmas, uralkodó férfi, de ebben a helyzetben nem volt rám túl negatív hatással.
- És... megtenném... újra... - lihegtem, és egyik karját a hasamhoz húztam, hogy átfonja rajtam, és már előre tudtam, hogy így... maximum még egy percig leszek képes bírni.

- Bármikor és bárhol el is kapnálak, ahogy a példa mutatja - morogtam, és a következő pillanatban egyetlen lökéssel tövig merültem a testében.
- Bassza meg... de jó veled - nyögtem csendesen, és most nem vacakoltam, szinte rögtön olyan tempóra váltottam, ami alig néhány perc alatt máris a kielégülés ígéretét hordta magában.
- Te kis vadmacska.... mire.... vettél rá... - lihegtem, ráborulva Erin hátára, vadul mozogva közben.

Megállított, és szívem szerint röhögni volt kedvem, amikor tesztelte, hogy mozdul-e a sírkő, de nem tettem meg. A fő oka az volt, hogy nem voltam képes halkan nevetni, és most éppen a csend votl a lényeg.
Segítőkészen hagytam, hogy lehúzza rólam a nadrágot, majd hozzátettem. - Nem. Akkor tényleg bárhol és bármikor elkaphatnál. A nadrág biztosabb. - suttogtam, és mindkét tenyerem a sírkőre tapadt, így érezvén, hogy testem mennyire vágyik már az érintésére, Rá. - Gyerünk... légy férfi... dugj meg... - suttogtam nagyon halkan.

- Nagyon helyes. Ezt a választ vártam - suttogtam, és az ajkamba haraptam, mikor kiszabadította izgalmamat, hogy simogatni kezdje. Én mondtam, hogy ne legyünk hangosan, talán illene elől járnom a jó példával...
- Várj! - mondtam, kissé előrébb lépve, nekifeszülve a sírkőnek. Valahogy nem akartam, hogy néhány erőteljesebb mozdulat végeredményeképp szépen kiforduljon a sarkából, mi meg vele együtt dőljünk a nyilvánosság szeme elé, csupasz hátsóval.
- Meg sem moccan. Szerintem megfelel - vigyorogtam el magam, és máris leszedtem Erinről a nadrágot, és alsóneműt.
- Néha hordhatnál szoknyát is - dünnyögtem, majd arccal a sírkő felé fordítottam, és a háta mögé álltam.

- Szeretek tilosban járni... Szeretem, ha megéget a tűz... főleg a te tüzed... - suttogtam a szájára, piócaként csókolva őt és beletúrtam a hajába, de már el is vigyorodtam.
- Most nem is tudnám sokáig húZni - ráztam a fejemet vágyakozó pillantással és máris kettőnk közé nyúltam. Lehúztam a cipzárját és kiszabadítva merevségét, simogatni kezdtem őt.

Láttam Erint vámpírsebességre kapcsolva eltűnni a sírkő mögött, és én is követtem. Alighogy odaértem, máris nekiestem a szájának, és csókoltam, mintha fuldokolnék, és ez lenne az életem megmentésének egyetlen lehetősége.
- Nézd, mire vettél rá - csóváltam aztán a fejem, ahogy elváltam tőle. - De most aztán tényleg gyorsnak, és halknak kell lennünk - motyogtam, már nyakán csapongva a csókjaimmal.

- Csak most jut eszembe... így megszentségteleníteni egy temetőt... - ráztam a fejemet, persze meglehetősen álszent pofával, és az említett sírkő felé kezdtem igyekezni, hogy az első néhány métert normál emberi tempóval tegyem meg, de ezt követően körülnéztem, és ahogy nem láttam sehol senkit, vámpír módjára kerültem hamarosan az emlékmű mögé, hogy nekidöntsem a hátamat, de már éreztem a torkomban dobogó szívemet. Valljuk be, nemcsak Klaus agyát húztam fel teljesen, de a sajátomat is.

Úgy rontottam be a temető kapuján, mint akit űznek, egy pillanatra sem engedve el Erin kezét. Jobbra-balra nézelődtem, majd előkaptam a katalógust.
- Ez a rész elég kihaltnak tűnik - mondtam, aztán újra heves vágtatásba kezdtem, míg meg nem torpantam egy jókora, és komor emlékmű mögött, amelynek a környékén nem járt ember, vagy ha mégis, hát e mögé a monstrum mögé nem láttak be, lévén hogy két másik síremlék mindkét oldalon eléggé lefedte a kilátást.
- Ez az! - néztem Erinre. - Másszunk mögé!

- Hm... - sóhajtottam, miután megragadta a kezemet, és pénzt dobott az asztalra, majd már húzott is a temető felé. - Tudod, milyen izgató vagy, mikor így viselkedsz? - suttogtam, bár mások szemében most éppen rendkívül hülyén nézhettünk ki. Mint akik azért jönnek a temetőbe, hogy egyetlen síremléket megnézzenek, affelé rohanjanak, és már menjenek is kifelé. - Bár nem gondoltam, hogy ezt hozom ki belőled. - sóhajtottam, de még mindig elégedettség volt a hangomban.

- Ebből elég! - csattantam fel hevesen, és felpattantam, kiverve a kezéből a jeget, majd pénzt dobtam az asztalra. - Gyerünk vissza a temetőbe! - adtam ki az utasítást. - Nem érdekel, hány szellem fog kukkolni, de gyerünk vissza! Ha panaszkodni akarnak, hát nálad tegyék meg - ragadtam meg a kezét. - Gyere! - súgtam.

- Te magad mondtad reggel. Ha valami után vágyakozol, annál jobb lesz, mikor végül megkapod. - suttogtam továbbra is, még elégedettebben. Nekem sem állt szándékomban közbotrányt kelteni, de hol van ez még a szemérmetlenségtől? Olyan távol állnak egymástól, mint a föld és ég.
- Hm, nincs kedvem abbahagyni. - ráztam a fejem, ezúttal már a nyakán húzva végig az egyre nedvesebb jégkockát.

- Naná, hogy hatással vagy rám - morogtam kínlódva, mert hát az utcán mégsem eshettem neki... annál inkább kíváncsian néztem rá ahogy eltűnt, majd újra megjelent, és egy darab jeget húzott végig az ajkaimon.
- Most ezt komolyan muszáj? - hörögtem olyan halkan, hogy csak vámpírfül hallja. - Erin... utcán vagyunk... legalább ne itt, ahol még neked sem eshetem. Ennyi embert nem igézhetek meg... - néztem a körülöttünk járkálókat, akik már így is vetettek ránk érdekes pillantást.
- Ha nem hagyod abba, visszarángatlak a temetőbe, keresek egy néptelen sírt, és mögé bújva fogok neked esni - suttogtam.

- Legalább még mindig hatással vagyok rád. - sóhajtottam, elégedetten mérve végig az arcát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, besétáltam a kávézó helyiségébe, hogy egy perc elteltével már egy apró tálkával térjek vissza. A kiszolgáló biztosan hülyén nézett rám, hogy mit akarok én a jéggel ebben az időben, hiszen éppencsak tavaszodik, de sosem érdekelt mások véleménye.
- Nos, mit is mondtál? Jeget kérsz? - öleltem át Klaus nyakát hátulról, megállva mögötte, és megfogva egy apró jégdarabot, végighúztam a száján. - Ha ez nem hűt le, kénytelen leszek mással lecsillapítani. Az jobban tetszik, mint a jegelés. - súgtam a fülébe halkan. Most viszont nem érdekelt, hogy utcán vagyunk.

- A szájkosarat viszont csak farkasként tudnád rám csatolni. Igy lecsúszik - jegyeztem meg, és ahogy megjegyzést tett a bőrszerelésre - mindezt úgy, hogy végigsimított rajtam a lábával - azt hittem, helyben neki esem.
- Basszus, Erin - sziszegtem. - Ha így folytatod, egy vödör jeget kérek, hogy a gatyámba borítsam - mormogtam halkan.

Nagy szemekkel hátradőltem a székben. - Miért most adod ezeket az ötleteket? - sóhajtottam lemondóan. - Ha előbb tudom, isten a tanúm, hogy szájkosarat veszek... - suttogtam letörten. - De ez annyit jelent, hogy ennyire még nem voltál rossz, hogy szájkosár kelljen, meg nyakörv. - vigyorodtam el.
- Bőrszerkót enélkül is veszek, csak mondanod kell. - tettem még hozzá, áthajolva az asztalon, hogy ne hallhassa más, csak ő, és közben pimaszul kinyújtottam a lábam, hogy lábfejemmel végigsimítsak combja belső felén, de rögtön visszakoztam is. Elvégre utcán vagyunk!
- Köszönöm. - fogtam meg a megérkező kávét, és pimasz csillogással a szememben ittam bele.

Kidüllesztettem a mellkasom, ahogy a jóképű önmagamról beszélt, majd gyanakodva pislogtam a táskája felé.
- Akkor nekem vettél valamit - állapítottam meg nagy bölcsen. - Már azt is tudom, hogy mit. Pórázt, meg szájkosarat. Ha nem bírok magammal, nincs kegyelem, rám csatolod. Nem rossz ötlet, de csak akkor, ha te meg bőrcuccban szaladgálsz majd körülöttem - vigyorogtam kajánul, miközben egy intéssel Erinnek is rendeltem egy feketét.

- De, egy kávé nekem is jöhet. - mondtam mosolyogva, majd ártatlan pisloglásra váltottam. - Én? Francia pasi után? Egyrészt nem szoktam férfiak után loholni, ők loholnak utánam. Másrészről te felérsz száz jóképű pasassal, minek ide több? - vontam meg a vállamat még mindig mosolyogva, és a táska irányába néztem. - Mystic Fallsban meglátod. Vagy talán Bulgáriában, ahogy viselkedsz. - nevettem el magam a mondat végére. Fogalmam sem volt, hogy mit gondol, mit vettem, de a szavaim kétértelműsége miatt valószínűleg ezzel félre tudom vezetni jócskán.