- Nagyon gyors voltál - néztem Erinre elismerően. - Nem iszol te is egy kávét? Vétek lenne kihagyni - mutattam a félig üres csészémre. - Na és elárulod, mi volt az a "nagy női dolog"? - mosolyogtam a levegőbe macskakörmözve. - Remélem, nem valami jóképű francia pasi nyomában loholtál.

- Utcák -

- Máris jelen. - néztem rá mosolyogva, ahogy megláttam ott üldögélni a széken a kis asztal mellett, és sóhajtozva mértem végig a teasüteményeket, hogy egy mozdulattal én is elvegyek egyet, és megegyem.
- Ha végeztél, mehetünk. - ültem le mellé addig is.

- Jól van. Akkor ott várlak - mutattam a kávézó felé, majd elsétáltam odáig, és leültem az egyik kis napernyős asztal alatt. Kávét rendeltem, apró teasüteménnyel, és élveztem a jó időt. Látszott, hogy elérkezett a tavasz. Kék volt az ég, és egyre melegebb levegőt hozott a feltámadó szél.

- Értettem, parancsok, a menetrendet megjegyeztem. - mosolyogtam rá, majd megfogtam a táskámat. - Nem fog sokáig tartani, ígérem. Bár talán mégis... ezer éve nem csináltam hasonlót. De igazad van, ez olyan női dolog. - kacsintottam rá, majd egy csókot nyomtam a szájára, és sietős léptekkel megindultam az utca felé, ami mellett az imént elsétáltunk.

- Utcák -

- Akkor a művelődés kimarad - mormogtam. - Jól van, legyen ahogy akarod. Egyébként is... össze kell szedni a szállóban a holminkat, kijelentkezni, és még eljutni a reptérre. Este 9-kor indul a gép, előtte már két órával ki kell érnünk - mondtam, majd felvontam a szemöldökömet, ahogy azt mondta, van némi elintéznivalója egyedül.
- Oké, ezek biztos olyan női dolgok - vontam vállat. - Menj csak. Addig én leülök ahhoz a kis kávézóhoz - mutattam egy apró, kör alakú kis pavilonra, ami előtt néhány színes napernyő sugárzott vidámságot, alig harminc méterre a temető komor kapujától.

- Nem, nem ragaszkodom a Louvre-hoz. - ráztam meg a fejemet, miközben szembefordultam vele, és elmosolyodtam.
- De még van egy kis személyes elintéznivalóm. Nem messze láttam valamit, ami megtetszett. Viszont jobb szeretném, ha te azt nem látnád. Egyelőre. - tettem hozzá, mielőtt félreértette volna, és pimaszul elmosolyodtam. Hátha nem sértődik meg emiatt... annyira.

- Na azért ha lehet így nem járnék - csóváltam a fejem. - Bár már jártam így. Én is jól megszívtam. És nem rólad beszélek - tettem hozzá, majd vállat vontam. - Amit látni akartam, már megnéztem. Egyébként is, jól eltelt az idő - mutattam az órámat. - Nos, van még kedved a Louvre-hoz? Ha igen, elviszlek, ne mondd, hogy anélkül kellett elhagynod Párizst.

- De ő legalább nem úgy tűnt el, mint Villon, Wilde-ról legalább tudni, hogy mikor halt meg és hogyan. - vontam egyet a vállamon. Közben azért meglehetősen elgondolkodtam azon, hogy a felszínen mik vagyunk mind a ketten... és hogy mit rejt ez a felszín. Soha nem gondoltam volna, hogy Klaus ilyen emberekre is figyelt, mint amiket ma megmutatott nekem. És én sem vallottam be volna soha, hogy imádom a költészetet, és az irodalmat. De mindig kell meglepetéseket is okoznunk.
- Nos, én még rá voltam kíváncsi. Még valami, vagy valaki, akit látnunk kell? - mosolyodtam el. - Szerintem Abélard sírhelyéhez ne térjünk ki, még a végén megérint valami, és átérzed azt, amit neki kellett. - kuncogtam. - Szegény egyszer volt igazán szerelmes, és hiába szerették viszont, jól megszívta. - sóhajtottam.

Kissé meglepődve hagytam, hogy Erin a kezemnél fogva vezetni kezdjen, míg megálltunk egy onnan nem messze lévő sír fölött.
- Oscar Wilde - olvastam a sírkő feliratát, és elmosolyogtam magam. - Ismerem, bár a verseit nem, csak a novelláit. Ezrek kívánták a halálát annak idején. A nemes réteg a puszta említésére is hörgött egy sort. Olyan volt ő a maga korában, mint előtte Villon. Polgárpukkasztó - mondtam. - Jó fej lehetett. Kár, hogy nem ismertük egymást.

Ahogy szavait meghallottam, máris kapcsoltam, és végignéztem újra a sírkövön, Klaus karját simogatva.
- Ma annyi mindent megtudtam rólad, amit más ezer év alatt sem... talán. - suttogtam a fülébe, majd elszakadtam tőle. - De most... hagy mutassak én valamit. Akiinek a nevét láttam azon a térképen. - mosolyogtam rá, és megfogtam a kezét, hogy kis puskázással, de kikössünk egy sírkőnél és visszafordultam Klaus felé.

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/thumb/4/4d/Tomb_of_Oscar_Wilde.JPG/450px-Tomb_of_Oscar_Wilde.JPG

- Hogyan viszonyulsz Wilde-hoz? Szerintem a versei nagy uttörők voltak abban a korban, amiben ő élt. Hiszen eléggé vitathatóak azoknak a verseknek az erkölcsségei. - mosolyogtam. - De talán szavakkal el sem lehet mondani ezt. Ehhez egy versét kell elolvasni.

- Tudok tőle mást is - álltam Erin háta mögé, átfogva a derekát, onnan nézve az egyszerű sírkőre. - "Nem kell a képed, míg nem búcsúzol végleg" - súgtam a fülébe. - Ő volt a halál költője. Az én költőm. Nem a zenész, nem a Sárkánygyík-király. Hanem James Douglas Morrison, a költő - biccentettem.

Majdnem kibukott belőlem a mondat, hogy mintha nem lenne már választásom, de inkább visszatartottam, nem akartam itt összebalhézni vele. Mert amikor belészerettem és elfogadtam a döntését, akkor elfogadtam ezt is. És beleegyeztem, vagy mifene.
- Jim Morrison? Tragikus vég. - suttogtam, de eszembe jutott tőle valami, ami azt hiszem, hogy pont helyzetbe vágó. - És az egyik dala... nagyon is megérintő. "A tükröd leszek, hogy lásd, ki vagy, ha nem látnád." - mosolyodtam el, már szinte el is feledve az iménti apróbb 'szóváltást'.

- Még mindig tömve vagy ellenérzéssel, ha erről beszélek, igaz? - kérdeztem, de nem haragosan, csak tárgyilagosan. - Pedig szokj hozzá, mert a királynőm te leszel. A férfiak felett én uralkodom majd... a nők felett te. Így kell azt - ragadtam meg újra a kezét. - Gyere. Valakit még meg akarok mutatni neked - indultam meg vele újra az ösvényen.
- Itt vagyunk - torpantam meg nemsokára. - A jelen kor emberei közül ő az egyetlen, akit tisztelek.



- Egy hatalommal bíró, akarnok apa lázadó gyereke. Húsz éves volt, mikor a saját útjára lelt. Akárcsak én. Igaz, ő csak hét évet élt ezek után. Én már ezret. De a sorsa, az akarata, a gondolatai... mintha magam láttam volna bennük.

Elnéztem a szemeiből, inkább bámultam az emlékművet, míg ő beszélt. Erre nem is tudtam, hogy mit mondjak. Annyira rendkívüli ez az egész, hogy még gondolkodni sem tudok. Ijesztő, és mégis olyan, mint Klaus. Mert ezek a szavak más száját talán nem is hagynák el. Csakis az övét.
Végül nyeltem egy nagyon kicsit, és visszafordultam felé. - Birodalmat fogsz építeni, és nem szólhat majd bele senki ebbe a célodba. És azt hiszem, én sem teszem. Csak azt tudom mondani, hogy sok szerencsét. Azt hiszem, a hatalmasabbik feled tőlem mást nem is fog elfogadni. - vontam egyet végül a vállamon, mintha nem érdekelne az egész. Pedig nagyon is érdekelt. De könnyebb volt nem érdekeltnek tűnni, mintsem kimutatni, hogy mennyire féltettem ettől az egésztől. Minden hatalom elbukik egyszer.

- Ha már halott leszek, engem a legkevésbé sem fog zavarni - vontam vállat. - De amit ő elért... azt akarom elérni én is. Még mindig a történelem egyik leghatalmasabb alakja. Sokára... ezer és ezer év után, ha él majd még ember a földön, a jövőbeli iskolásoknak tanítani fogják, hogy élt egyszer egy fiú... aki ide született az Újvilágba, és aki túlélte a halált, hogy naggyá legyen, és hatalmassá. Elviszik őket a szobromhoz, hogy meglássák, milyen is voltam... nyomot fogok hagyni magam után a világban, Erin. Erre esküszöm.

Végigmértem az emlékművet, és hagytam, hogy végigmondja, amit akar. Sejthettem volna, hogy most sem fog kimaradni ez az egész. Hiszen hatalmas emberek nyugszanak itt, biztos lehettem volna benne, hogy Klaus talál majd itt is egy olyat, akihez hasonlítani fogja a saját hatalmát, és birodalmát, amit építeni fog.
- Lehet, hogy nagy uralkodó volt. De a halálakor Párizs örömtüzet gyújtott. - emlékeztem vissza csekély francia történelmi tudásomra, egészen halkan, mégis komolyan beszélve.

- Szóval nem voltak olyan szentek, ahogy az életrajzírók mutatták őket - vigyorogtam, és két perc múlva megálltam Erinnel egy jókora márványból faragott emlékmű előtt.
- Ide jöttünk - mondtam komolyan. - XIV. Lajos, a Napkirály emlékműve. Legalább annyi kettősség volt benne, mint a mi létünkben. Felvirágoztatta Franciaországot, hatalmas és egységes birodalmat teremtett belőle... véres, áldozatos, és iszonyatos háborúk és csaták árán. Tenger véren épült fel a birodalma. Ahogy az enyém is fog - simítottam végig a fekvő márványalakon.

- Hát... - gondolkodtam el. - Charles Dickens - mivel az írói munkássága előtt cípőfényezőként dolgozott - még a munkássága ideje alatt is csinált ilyesmiket magában. - vontam egyet a vállamon. - Jack London meg szerette elvenni azt, ami nem az övé. - mosolyogtam pimaszul. - De most hová is megyünk? - néztem magam elé.

- Nocsak - kaptam fel a fejem mosolyogva. - Miféle múltbéli pletykákat hallottál, és kiről? - kérdeztem. - Hátha megtudok én is valamit, amit eddig nem. Mondd el - biztattam Erint, míg ráfordultunk a következő ösvényre, ami ahhoz a sírhoz vezetett, amit talán a legjobban vágytam látni.

Csak néztem magam előtt az utat, közben elgondolkodva a szavain. Mit meg nem adtam volna azért, hogy egyszer lássam a múltbéli Klaust, aki nem volt tekintettel senkire, semmire. Emberi érzelmekre, az emberi életre főleg nem. Megadtam volna bármit azért, hogy belássak a fejébe, az akkori Klaus fejébe, hogy mi vezérelte... de erre magam is tudtam a választ. Az, ami engem is. Hiszen a magány számomra sem ismeretlen. Sőt, mondhatni, Mystic Falls óta először érzem magam úgy vámpírként, hogy nem vagyok magányos.
- Őt már én is ismerem. Legalábbis hallottam róla. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerettem könyveket olvasni. Én a verseket szerettem, a költészetet. - suttogtam, majd halkan felkuncogtam. - Az íróknak és a költőknek mindig akadt egy-egy furcsa szokása, ha felidézem a történelmet.

- Szerettek és lenyűgöztek... - mondtam elmélázva, miközben lassan tovább sétáltunk. - Nem, ez nem igazán jó szó. Inkább úgy mondom, hatással voltak rám. Századokat éltem át magányosan, Erin. Öltem, utaztam, ismét öltem, beültem egy operába, hogy gyönyört találjak a mi halotti létünkben, majd újra öltem... és ezt ismételtem csaknem ezer éven át. Mindezt szál egyedül. Kihez kellett volna szólnom? A kurvához az oldalamon? Max ők voltak a társaságom. Hát olvastam. Az ember, aki élt bennem, vonzódott a kultúrához, a vámpír pedig a vérhez, és a gyilkoláshoz. Fura kettősség, nem? - álltam meg némi járkálás után egy újabb sírkő előtt.




- Ő például az egyik kedvencem volt. Faltam a könyveit. Ő tanított meg rá, hogy mindig a pillanatot kell élnünk, és nem kell foglalkozni a jövővel. Úgy is dobta fel a talpát. Halálra itta magát, de élete utolsó pillanatában sem bánta.

- Ennyire unszimpatikus volt szegény Chopin, hogy meg akartad ölni? Hát, a világ sokat veszített volna, ha csak úgy eltűnt volna. - mosolyogtam. - Én nem láttam őt élőben... soha. Bulgária nem igazán volt kedvelt hely. Vagy mondjuk úgy, hogy mivel kicsi, nem gyakran jártak oda ilyenek. - ráztam a fejem. - És mondd... ki nyugszik még itt, akit szerettél, vagy lenyűgözött? - kérdeztem felé fordulva.

- Párizsba költözöl. Mi van ezen olyan bonyolult? - mosolyogtam, majd tovább indultunk, a katalógus szerint balra. - Erre vannak a nagy uralkodók, írók, költők... - mondtam, és csakhamar megálltunk egy sír előtt.



- Gondolom, a gazdáját, aki itt nyugszik, nem kell bemutatnom - figyeltem a faragott márvány arcot. - Őt még élőben is hallottam zenélni, mikor Amerikába jött. Fűtött a vágy, hogy megöljem, de... a zenéje lenyűgözött. Szinte meghajoltam a zsenialitása előtt - suttogtam.

Halványan elmosolyodtam. Minden szava igaz volt. És azt mondani sem kell, hogy őszinte. Hiszen ő sosem hazudott. Ilyesmiről legalábbis nem.
- Ha nem muszáj, ne patkolj el, mert akkor már semmi nem mentene meg az elzüllöttségtől. - néztem végig magamon mosolyogva. - Meg amúgy is... hogyan fogok így kijárni hozzád a temetőbe? - vigyorodtam el már pimaszkásan, még ha ez nem is illik egy ilyesfajta temetőbe.

- Sosem jártam még itt - mondtam ki őszintén. - De Erin, a halált mind ismerjük. Átéltük, és túléltük. Azóta, hosszú évszázadok óta mi magunk idézzük elő a halált, míg mi romolhatatlan testtel kísértünk ezen a világon. Igen, ha valaki, hát mi ismerjük a halált. És nemcsak ismerjük, legyőztük, és alattvalónkká tettük. Nem akkor jön el értünk sem, mikor ő akarja, hanem mikor mi magunk döntünk efelől - szorítottam a kezét. - De ha valaha elpatkolnék, megírom a végrendeletemben, hogy ide temessenek. Majd keresünk egy olyan üres helyet, ahová az én monumentális síremlékem elfér.