Nem voltam ártatlan angyal, megvoltak a saját démonaim és az egyik ilyen démonom „bátyám” volt. Nem volt menekvésem előle. Egyszerűen csak nem tehettem el lábalól, ahogyan korábban tettem volna bárki mással, aki veszélyt jelentett rám nézve. Túl sokáig vándoroltam testről testre, míg végül megleltem ezt 900 évvel korábban. Pedig jóval régebb óta éltem ezen a világon, s néha mosolyogva látom az embereket, hogy rólam és a többi hozzám hasonlóról tanulnak. Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer tananyag leszek, hogy az életem annyira érdekes lesz az utókor számára, hogy könyveket olvassanak rólam, de már megszoktam, én pedig nem fedem fel, hogy a nevem annyira nem is ártatlan, mint amilyennek tűnik.
- Az én démonaim mélyen el vannak temetve, de sose örökre. Néha újra és újra erőre kapnak, hogy bekebelezzenek, de még se adom fel a harcot. Mert ha feladtam volna, akkor téged se ismertelek volna. – mondom neki őszintén. Lehet egyszer el fogom neki mesélni a múltam darabkáit, de jelenleg nem állok készen. Ő is túlzottan megtört most és én nem akarom még inkább megtörni, hiszen akár el is veszíthetem őt a múltam miatt. Az élet sose volt habos torta, s talán nem is lesz, de amíg van remény a boldogságra, addig én hinni akarok benne és ragaszkodni hozzá önzőmódon.
Kezem az arcán pihent és oly gyengéd érzelmek jelentek meg a szemeimben, amilyenek mindig is gondosan leplezte, de előle nem szégyelltem. Ki akartam mutatni, hogy fontos számomra és ezek nem csak szavak, hanem érzelmek állnak mögötte. – Mindig itt leszek neked, történjen bármi, rám számíthatsz. – nem fogom hagyni, hogy ostobaságot csináljon, ahogyan azt se, hogy magának ártson, esetleg elmerüljön a fájdalom mocsarába. Tudom, hogy milyen érzés ott ragadni, s nem engedem azt, hogy ő is megtapasztalja. Ujjaink összekulcsolódtak, s egy apró mosoly jelent meg ajkaim szélén. Közelebb léptem, majd egy gyengéd és apró csókot adtam ajkaira. – Ideje indulnunk… - hogy merre? Hozzá vagy hozzám? Vagy csak úgy el a nagyvilágba? Őszintén mondva fogalmam sincsen. Egyszerűen csak az számított, hogy vele lehetek.


|| folyt. máshol?

Úgy beszélt, mintha pontosan tudta volna, miről van szó. Bár tudtam, megannyi mindenen volt már túl, az élete tele volt fordulatokkal, nem várt eseményekkel, de még így is számtalan olyan történetünk volt, amit nem osztottunk meg egymással... én is őriztem sötét titkokat a húgom halálának okán kívül, és úgy voltam vele, hogy nyilván ő sem lehet kivétel. Ki tudja, mennyi hosszú év, évtized, évszázad... ez áll mögötte. Mögöttem szinte semmi. Jogos lenne itt bárminemű összeomlás, miközben én csak egy friss hús vagyok, és... semmit nem éltem még meg? Rá kellett hallgatnom. Ő tudta, hogy miről beszél. Szüksége volt arra, hogy hallgassak rá, mert... nekem is mindig szükségem volt arra, hogy ő is hallgasson rám.  
- És hol a te sötétséged? - Nem voltak ilyen fétiseim, nem arra vágydtam, hogy kimutassa a foga fehérjét, habár tudtam azt, hogy megtenné, ha úgy látná, hogy arra szorulok. Volt benne valami, talán pont az, hogy nem érdekelné, mit mondok, képes lenne gatyába rázni. Ez hátborzongatóan hangzott eleve, de nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy... egyszer szükség lesz rá. Magam sem tudtam, mikor váltam ennyire a függőjévé. És ezt akkor is elismerném, mikor éppen az egész világot szeretném kívül tudni. Kivéve őt. Ő közelebb van, mint a világ.
Annyira nem tudtam beszélni, pedig láthatóan tudomásul vettem, amit mondott. Sőt, mélyen elgondolkodtatott... bíztam benne. Mást nem is tehettem. - Köszönöm, hogy utánam jöttél... ha most nem teszek ostobaságot, akkor soha - nyögtem ki csendesen, elfordított fejjel. Őszinte vallomás volt. Azt sem tudtam, miért most szorongat ennyire a gyász a karmai között, a húgom már egy hete itt nyugodott... talán most érett meg bennem, hogy többé nem látom.
Nem is akartam elengedni. Igaz, hogy elfeledkeztem az idő múlásáról... arról, hogy mennyire fontos az, ami kettőnknek megmaradt. A húgommal együtt nem temettem el mindent. Maradt valamim... - Veled megyek. Tudod, hogy... hogy nem tennék másképp - suttogtam ismét belenézve a szemeibe. Könnyek nyomát láttam megcsillanni, nem akartam, hogy sírjon.

©

- Mi könnyebb? Szenvedni, szép lassan meghalni belülről vagy esetleg egyszer tombolni és mindent elpusztítani? – kérdeztem tőle egyre halkabban, hiszen a második sokkal nehezebb, de sokkal jobb is. Segít megtisztítani a lelkünket, kiadni magunkból fájdalmat, hogy utána szép lassan megtisztuljon és elkezdjünk visszatalálni a helyes ösvényre. Az első pedig sokkal fájdalmasabb, még ha elsőre nem is tűnik annak, mert nem csak a környezetűnket öljük meg vele, hanem saját magunkat is.
Csendesen hallgatom őt, miközben az űr egyre nagyobb lesz, miközben a szívem egyre inkább vérezni kezd, de igyekszem nem jelét mutatni, ahogyan az anyatermészet csábításának se engedni, mert nem akarom az erőmet használni rajta, pedig úgy oly egyszerű lenne… DE NEM! Ő másabb, mint a többiek… Talán még a bátyámon is hamarabb használnám, mint rajta..
- Valóban, mindenkiben él a sötétség. Talán ez a fájdalom, a szenvedés is régebben az életed része volt, de túlzottan elfoglalt az élet élvezése, a szeretet megélése és a pillanatok megragadása, hogy fel se tűnt. – szólaltam meg végül óvatosan. – Egyikünk se jobb a másiknál Godric… Mindenki követ el hibákat, mindenki veszít el számára fontos embereket, mindenkit megpróbál magához édesgetni a sötétség és talán pont ebben különbözünk, hogy valaki hagyja, hogy a mocsár elnyelje, míg más elfogadja a felé nyújtott kezet vagy valaki egyszerűen csak elillan a sötétség karjai közül. – teszem hozzá, s közben őt fürkészem. Egy-két könnycsepp talán megcsillan a gyertyák fényében a szemeimben. De nem tehetek róla, a húga számomra is fontos volt, de látni őt ilyennek még inkább fájdalmasabb. Mintha minden egyes levegővétellel egy apró szeletet tépnének ki a lelkemből. Abból a lélekből, amit oly hosszú ideje senki se mondhatott a magáénak, mert elzártam mindenki elől.
Majd pár pillanattal később a könnycseppek kiszakadtak a kalitkáikból és végig gördültek orcámon, hogy végül úgy hulljanak a porba, ahogyan az emberek hullnak a teher és a fájdalom terhe alatt. Nem akartam elrejteni előle, miért is tettem volna? Ha valakivel valaha is őszinte voltam, az ő volt és nem más…
Kezem mellkasára siklott, figyeltem őt és azt mondtam, amit a szívem diktált. Nem számított, hogy az ész mit mond, vagy mit kellene tennem. Egyszerűen csak nem voltam képes magára hagyni és hittem abban, hogy sikerülhet, hogy sikerülhet végre hazatérnem vele. Amikor karjaiba zárt, akkor úgy bújtam hozzá, mint aki végre hazatért, mint a legédesebb macska. Karjaimba zártam, a fejemet mellkasára hajtottam és talán percek teltek el így. Végül óvatosan pillantottam fel rá, ujjaim arcát érintették. – Kérlek… kérlek gyere haza, Godric… - szólaltam meg szinte könyörögve és aggódva, miközben az íriszeiben újra elvesztem.



©

- És az segít, ha beszélek róla? - kérdeztem, habár inkább költői volt a kérdés. Már csak azért is, mert sokan beszéltek a beszéd jótékony hatásairól. Igaza volt. Könnyebb kibeszélni, mint magunkba fojtani... de én nem voltam képes beszélni az érzéseimről. Engem más alapanyagokból raktak össze, minden porcikámból hiányzott az, hogy nyílt legyek. Egy életet tettem fel arra, hogy jobb legyek, és a végén a húgommal együtt éljek tovább boldogan... az, hogy időközben ki akadt a képbe, az csak ráadás volt. Nefertiti egy olyan ajándéka volt az életnek, amire nem számítottam. Amit nem is érdemeltem meg. Isten miért osztogat ajándékot azoknak, akik hűtlenek voltak hozzá, és becsmérelték a nevét? Talán hogy átsegítsen ezen az időszakon... de azt sem érdemlem meg, hogy átsegítsen rajta bárki is.
- Nem tudom, melyikünk az elveszett és melyikünk a valódi... ez a mostani Godric is annyira valóságosnak tűnik... mintha ez a keserűség örökké itt élt volna bennem. - Lehajtottam a fejem. A dühöm egyre inkább elszállt. Csak a gyász maradt, de arra már nem akartam koncentrálni. Pontosan azért nem, mert ő itt volt velem. Nem akartam előtte olyat tenni, amit később megbánhatok... ami miatt később undorodva nézne rám. Már csak ő maradt az üres, sivár életemben. Ha őt is elveszítem, jobb lesz választanom egy parcellát valahol a húgom mellett, és magamnak ásom ki azt az átkozott gödröt. - A sötétség azóta bennem él, mióta vámpír lettem... de sosem vitt el teljesen - ráztam meg a fejem, csak hogy biztosítsam. Mindig a döntések tudatában voltam. Akkor is, ha rosszul döntöttem. Vállaltam a felelősséget, még ha fájt is az eredmény... az majdnem mindig fájt.
Ő állt. Ahogyan én is. Furcsa játék volt ez, a könnycsepp pedig, ami végighaladt arcán, olyan volt, mintha a szívem egy darabját tépték volna ki, csak hogy még ez is fájjon... nem bírtam elviselni, ha sírt. Sosem akartam könnyeket csalni a szemébe. Nem érdemelte ezt tőlem. Sok mindent megérdemelt volna... mindketten megérdemeltünk volna egy rosszabb életet is megannyi káros döntés után... de talán pontosan ezért voltunk egymásnak valók.
Ujjaim lassan kézfejére siklottak, mikor mellkasomra helyezte kezét. Lehunytam a szemem, és hallgattam a szavakat. Mintha az egész lassítva történt volna... felfogtam, mit mondott. Éreztem, mit akart. Engem. Azt, hogy legyek az, aki voltam. Másszak ki abból, amibe beleástam magam. Miért nem vagyok rá képes? Egyáltalán képes lennék rá? - Ó, Nefertiti... - suttogtam rekedten, elszoruló torokkal, ahogy megfogtam a kezét, majd közeledve felé, magamhoz öleltem. Benne volt ebben minden... az, hogy vágytam arra az otthonra... arra, hogy valaki még bízzon bennem. Ő tud csak utat mutatni nekem saját magamhoz. Meg tud menteni abból, ahová a húgom halála taszított.

©

- S azzal jobb, ha piába fojtod eme érzéseket, ahelyett, hogy beszélnél róluk és nem temetnéd őket újra el? – kérdeztem tőle szelíden. Kevés emberrel tudtam kedves lenni, de vele mindig is az voltam. Ő se tudta azt pontosan, hogy mennyire vénséges vagyok, ahogyan azt se, hogy nem ez volt az eredeti testem, de ennyi évtized után nem hiszem, hogy sokat számítana, hogy előtte milyen életem volt. A testvérem olyan volt számomra, mintha az én testvérem is lett volna. Lehet, hogy nem álltam az első sorban a temetéskor, de ott voltam. Láttam azt, ahogyan utolsó útjára engedik, ahogyan a halála estéjén is rátaláltam, de nem tudtam megmenteni. Igyekeztem, de még se ment. Egyszerűen csak magunkra hagyott, s nem maradt más utána, mint az üresség. Túl sok ember halálát láttam már, s nem álltam arra készen, hogy Godric halálát is végignézzem. Segíteni szerettem volna neki, még az se fog érdekelni, ha ellenkezni próbál, mert nem fogom magára hagyni. Nem, arra képtelen lennék.
Figyelem őt és igyekszem semmi hirtelen mozdulatot tenni, hiszen abból nem lenne semmi jó se. Legalábbis úgy érzem és tényleg nem szeretném az erőmet rajta használni. – Azt tudom, hogy Te sose lennél, de azt nem tudom, hogy az elveszett éned képes lenne-e rá, vagy nem. – nem vádaskodtam, inkább csak próbáltam rávilágítani arra, hogy most mennyire nem önmaga és pontosan ez rémisztett meg. Hiszen azt tudtam, hogy ő sose tudna bántani engem, de féltem attól, hogy most még a szívét is eladta a sötétségnek, hogy enyhíteni tudja a fájdalmát. Talán ezt a helyet is tönkre tenné, ha nem lenne még benne egy csipetnyi önuralom. Figyelem őt, s fáj ilyennek látnom őt. Elvehetném a fájdalmát, de tudom, hogy azért csak még jobban haragudna rám és nem veszíthetem el őt… Őt már nem, mert túl sok mindenkit ragadott már el mellőlem a halálangyala.
Közeledem, ő hátrál, mintha csak valami fura játék lenne. Egyetlen egy könnycsepp gördül végig orcámon, de nem lépek még közelebb. Nem akarom azt, hogy úgy érezze csapdába esett, mert nincs csapdában, vagy legalábbis nem miatta. – Segíteni szeretnék, nem bántani, hogy menekülnöd kelljen. – s miközben eme szavak elhagyják ajkaimat őt fürkészem. Nem mozdulok meg, csak várok, mint egy vad a prédájára, csak itt nem volt se vad, se préda. Itt csak két meggyötört lélek volt, s semmi több.
Szavai fájtak, de még se adtam hangot, az arcom se rezdült, amikor lehunyta a szemét, akkor nesztelenül osontam a közelébe, s kezem arcára siklott. – Nem vagyunk mi az ördög szolgái Godric, s ezt te is tudod… Itt… - s azzal a mellkasára siklott a kezem….- Ott te is érzed ezt, tudod, hogy nem ártani szeretnék neked, hanem csak nem hagyni azt, hogy elvesz a sötétségben, hogy visszatalálj az életben…. – míg néhány ember életének filmje véget ér, addig másoké még tart és nem ragadhatunk le örökké egy filmkockánál. Nem, ezt nem engedhetem. Főleg, ő nem, hiszen tudom, hogy a húga mennyire is szerette élvezni az életet.
A kezemet kinyújtom és várok, amikor a kérdését hallom, akkor se mozdulok. Csak figyelem és egy apró mosoly kúszik az arcomra. – Haza? Oda, ahova tartozol, hogy ne szegd meg az ígéretedet, amit neki tettél… - s közben őt fürkésztem és egy biztató pillantással néztem rá, de a kezemet még mindig felé nyújtottam.


©

- Most... most túl sok mindent érzek - mondtam nagyot nyelve, mikor azt említette, hogy ez csak önsajnáltatás. Tényleg az volt. Ezzel mit is vitatkoztam volna? Annyi volt az egészben a probléma, hogy... máshoz jelenleg nem értettem. Nem lettem volna képes kisétálni innen és azt mondnai, hogy igen, minden rendben van, most már képes leszek felnőtt, önálló döntéseket hozni. Ez valahogy egyáltalán nem passzolt volna a jelenlegi Godrichoz. Igaz, gyakorta változtak a nézeteim, és máshogyan döntöttem, mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt lettem volna... engem boldoggá tettek olyan dolgok, amiken más sírt, és ugyanez fordítva is igaz volt. Nem vártam el senkitől, hogy osztozzon a gyászomban... de azt igen, hogy hagyjon békén, míg megemésztem a húgom halálát. Aki nem érdemelte meg ezt a sorsot... de még mennyire, hogy nem. Én ezer halált is halnék, csak hogy ő ismét itt legyen... velem.
Éreztem életre kelni magamban azt a mérhetetlen dühöt és haragot. Ami jelenleg felé összpontosult, pedig ő volt az utolsó, akit bántani akartam volna ebben a helyzetben. Még a nagy nyomorom ellenére is tudtam, hogy túl drága és fontos az élete ahhoz, hogy a kezembe helyezze, és ha rossz döntést hozok, akkor... bántódása essen. - Tudod, hogy sosem lennék képes bántani. - Lehiggadt a hangom. Annak ellenrée, hogy belül ugyanúgy tomboltam, és képes lettem volna ezeket a száz éves köveket egyetlen mozdulattal rombba dönteni, ezzel demonstrálva, hogy erősebb vagyok bármilyen természeti erőnél. De mi lett volna, ha megteszem? Csak újabb okot adnék magamnak a magamat emésztésre. És inkább nekem kellene ebből kinőnöm végre... azt viszont nem hittem el neki, hogy nem lenne képes az agyamba mászni, ha nem kényszerülne rá. Ahogy közelebb jött, nekem kedvem támadt hátrálni, de csak hogy ne érinthessen meg, ne tudjon belém látni... bár valószínűleg már így is túl sokat látott. Én pedig... túl nyitott könyv voltam. Mindent láthatott belőlem, amit más előtte soha.
Ismét.. ránéztem. De valószínűleg csak azért, mert erre kért. Ismertem őt. Mindennél jobban. És az volt a baj, hogy ő is tudott rólam jó pár dolgot, ami kapcsán úgy ismert már mint a tenyerét. Szerettem volna azt hinni, hogy... ennek hamarosan vége. Nem akartam jelenteni neki semmit, én már csak azt vártam, hogy valaki magával rántson az örök megsemmisülésbe, és ott találkozhassam az én drága húgommal... ő volt a családom. Mindenem. - Nem tudom, mi a különbség... minden nő ördög. Megfertőztök, aztán... követeltek. Majd elmentek, űrt hagyva magatok után... - Lehunytam a szemem. Forró könnycseppet éreztem a szemhéjam alatt, és most nem féltem kiereszteni ezt a pár apró kis cseppecskét. Az pedig már tény volt, hogy ha tudok magamról valamit, nem így beszélek hozzá. És mi több, nem azt mondom, hogy ő a megtestesült ördög.
Felém nyújtotta a kezét, én viszont mikor felemeltem a sajátomat, csak a hajamba túrtam, a légzésem felgyorsult, és összeszorítottam a szemem. - Hová? Hová kellene veled mennem? - kérdeztem zakatoló szívvel. Hittem benne. Neki. És ha egyszer kitisiztul az elmém, valószínűleg hálás leszek neki, hogy utánam jött. És nem hagyta elpusztítani önmagamat.

©

Talán nem kellene itt lennem, talán nem mellette lenne a helyem, de tudtam jól, hogy merre találom, ha a többi helyén nem bukkan fel. Régóta ismertem már, s az emberek nem szoktak egyik pillanatról a másikra megváltozni. Részben a testvérének köszönhetően ismertük meg a másikat, de a mai napig nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is zajlik közöttünk. Néha egymás mellé sodor az élet, míg máskor távol sodor egymástól. Egyszerűen csak valami kötelék közöttünk. Nem szerettem temetőbe járni, hiszen az én kultúrámban ez teljesen másképpen nézett ki. S akár hányszor betettem ilyen helyre a lábaimat, akkor mindig eszembe jutott, hogy az eredeti testem egy sírban lappang, amit azóta feltártak. Nem törődve az írásokkal, ahogyan egyes sírokat ki is fosztottak az emberek, mintha számukra semmi se lenne szent. Legalább hinni szerettem volna abban, hogy egy sír az lehet, de látva Godricot és érezve a tömény alkoholt már nem ebben se voltam biztos A lány elvesztése nem csak neki fájt, hanem nekem is. Olyan volt számomra, mintha az édestestvérem lett volna, pedig jó pár évtized volt közöttünk. Oly sok, amit emberi ésszel megérteni talán nem is lehetne…
- Akkor mihez van? Az önsajnálathoz? – kérdeztem úgy, mintha nem tudnám azt, hogy ezzel esetleg a lelkébe gázolhatok, de talán pont ez volt a célom. Pofon vághatom, megráncigálhatok, de egyes embereknek az kell, hogy valaki a lelkébe gázoljon ahhoz, hogy észhez térjen… Még akkor is, ha ez fájt nekem. Lehettem volna kedvesebb, legalább vele, de a kedvesség nem használt volna, az nem jelentett volna egyikünk sebeire se gyógyírt. Túl jól ismertem, túl jól tudtam, hogy mivel téphetem fel a sebeket, mivel pofozhatom fel tettek nélkül is…
Kár lett volna tagadni, hogy nem rezzentem össze. Hiába ennyi évszázad rajta nem tudtam volna sose használni a varázserőmet, vagy csak akkor, ha tényleg nincs más menekülési lehetősem. Hallottam, ahogyan az üveg a földre hullt, a tartalma kifolyt a milliónyi üvegdarab között. – Mert mi lesz, akkor ha maradok? Bántasz? – a hangom sokkal higgadtabban csendült, mint a megjelenésemkor bármelyik szó is. Figyeltem őt, s közben szinte az arcom se rezdült, a könnyek nem kaptak helyet. – Sose másztam az agyadba! – mondtam kicsit már dühösebben, majd közelebb léptem hozzá. – Nézz rám, kérlek. – enyhültem meg, s ha elég közel kerültem hozzá, akkor kezem arcára siklott. – Én vagyok az, Godric, nem pedig maga az ördög. – jegyeztem meg, bár néha tény, hogy az ördög is szelídebb volt, mint én. a kezem végül a testem mellé hullott és távolodtam pár lépést. A kezemet felé nyújtottam. – Gyere velem, kérlek… - kérleltem úgy őt, mint egy szerelmes nő tenné, úgy mint fájdalommal fűszerezet női szív. Talán mind igaz volt rám. Hiányzott a testvére, ugyanakkor őt ilyennek látni még inkább fájt. Nem hozhatjuk vissza, ahhoz már túl késő… De ő még élhet úgy, ahogyan egykoron megfogadta a testvérének. S nem szeretném bevetni ahhoz az erőmet, hogy emlékeztessem rá, de ha nem lesz más megoldás, akkor fájdalmas emlékek fognak elméjébe kúszni...


©

Nem tudtam, mire is kellene számítanom. Az ereimben ott időzött a már kedvtelen vér, amelynek nem volt célja annak érdekében, hogy ide és oda áramoljon a testemben. Az agyam lassan és lassan veszített a kapacitásából, és egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy elveszítettem minden józan gondolatot, amely eddig az ébrenlét és ép ész határán belül tartott. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy felfogjam, az alkohol mérgezett meg ilyen mértékben, és nem kellett volna újabb és újabb hajtókával jutalmaznom magam azért, amiért a gyász elvakította a megtébolyodott elmémet. Szerettem egy élőlényt, a tulajdon húgomat, mégis, olyan volt mintha ez nem lett volna elég. Mintha valaki ott, abban a flancos mennyországban kinyilatkoztatta volna, hogy ez a szeretet nem elég ahhoz, hogy életben hagyja őt nekem. Lebecsülte az egyetlen érzést, amely valaha is őszintén szólt egy másik élőlény irányába, lebecsült engem, és megfosztott attól, hogy az legyek, aki a húgom által lehettem. Nem maradt ok arra, hogy érezni akarjak. Eltemettem vele mindent.
Felsóhajtottam, mikor megpillantottam Nefertitit, és jobbnak láttam, ha inkább ülve maradok, mert félő volt, hogy ha felállok, még a végén ott helyben össze is esek, mert az alkohol minden idegszálam ellen dolgozni kezdett. - Ehhez most nincs... türelmem - sóhajtottam fel, és megtöröltem párás szemeimet. Nem kezdtem ecsetelni, hogy mit gondolok én erről az egészről. Sőt, mit gondolok arról, hogy csak itt megjelenik, beolvas nekem, mert ő aztán annyira érti a dolgát, és... féltem, hogy azt fogja mondani, amit nem akartam hallani. És kimondta.
Ekkor pattantam fel hirtelen, és kiesett az üveg a kezemből; ezer darabra törve csapódott a padlónak. - Nem akarom ezt hallani! Csak hallgass, és... és tűnj el innen! - Ordítottam. Méghozzá úgy, ahogy a torkomon kifért. Mégsem rá voltam dühös, amiért szembesített a hibáimmal, inkább magamra. Igen. De ő volt velem szemben. - Mit fogsz tenni, hah? Megszorongatod az agyamat? - Nem akartam közelebb menni, mert tudtam, hogy veszélyes, ha dühös. Ahhoz elég ideje ismertem már... ő volt az egyedüli, akit egyszerre tudtam irtózatosan utálni, de mégsem voltam képes távol tartani magamat tőle.

©

Mostanában egyre gyakrabban jártam a temetőbe, voltak itt elfeledettek, olyanok, akik egykoron hűek voltak hozzám, de mégis halállal lakoltak botlásukkor. Kegyetlen vagyok, ezt sose tagadtam. Nem vagyok angyali teremtés. Egykoron hatalmam volt, de aztán minden rosszra fordult és én léptem. Vándoroltam, lelkeket fosztottam meg az élettől, míg végül rá nem leltem erre. Felette csak megállítottam az időt és aki segédkezett benne, az az életével fizetett érte. Nem szeretek nyomokat hagyni, nem szeretek túlzottan bízni senkiben se, hiszen akkor valaki hátha is támadhat. Lesújtanak a keselyűk és addig táplálkoznak belőled, amíg van hús a csontodon. A legtöbben barátokat keresnek, de a barátok is csak addig vannak melletted, amíg hasznukra lehetsz. Idő és távolság bármit képes elszakítani egymástól.
Lassan sétáltam a sírok között, figyeltem őket, a neveket, korokat és egy-kettőnél még a gyertya is lángra kapott, ahogy elhaladtam mellette. A szellő elolthatja őket, de a lelkünkben lakozó fényt sose. A megtévedt lelkeknek pedig fény kell, így megkaphatják. S szép lassan már nem csak a közelemben levők égtek, hanem mind. Sötétedet, közel volt már Halloween éjszakája is. Egyszerre tűnhetett ijesztőnek és gyönyörűnek is ez a hely. De engem nem zavart, hiszen a sötétség ellenére a fény is helyet kapott. Egy-két virág került a megfelelő helyre, majd egy pillanatra becsuktam a szemeimet, mintha a szellő által a holtak szavait szeretném meghallani. Máskor gyermeke voltam, sok esetben másban hittem, mint a most élők. Alkalmazkodtam mindegyik korhoz, de nem jelentette azt, hogy a szívem dallamát megtagadtam volna vagy megváltoztattam volna. Végül megálltam az egyik kripta előtt, nem volt már virág, nem volt semmi se. Csak a puszta fájdalom. Gyönyörű lány volt, valakinek a rokona, de még se vigyáztak rá és az élet elsodorta. Egyszer szerettem igazán valakit, valakit a testvéremnek gondoltam, de elragadták tőlem a démonok kezei. Lassan léptem be, de egyből meg is éreztem, hogy nem vagyok egyedül, így sietve oltottam el egy varázslattal az összes gyertyát és lassan indultam el az illető felé. A lépteim nesztelenek voltak és a gondolataim bűnösök. Végül, amikor elég közel értem hozzá, akkor a fény újra kigyulladt, az ajtó bezárult és a férfit figyeltem.
Te ölted meg őt! Te nem vigyáztál rá! Nem voltál ott, amikor szükséges lett volna rád. – s legszívesebben én magam öltem volna meg, de nem tettem. Nem itt és nem most. Figyeltem őt és vártam, ha esetleg bántani szeretett volna, akkor az erőmnél fogva kényszerítettem földre. – Szerinted ő ezt akarta? Azt, hogy vedelj és törj, zúzz? – kérdeztem tőle úgy, mint egy veszélyes kígyó sziszegése. Egyetlen egy rossz lépés, tett és megismeri a poklot. Megismeri azt, hogy milyen a fájdalom. Az olyan fájdalom, ami felemészti a lételemedet.


©

Gyász. Mindenkiből mást vált ki. Némelyikünknek csak egy szó, némelyikünknek egy egész fejezet életünk könyvében. De esetemben... életem könyvének vége...
Elég sokáig voltam távol ahhoz, hogy az etikett alapján első utamnak ne a temetőbe kellett volna, hogy vezessen. Ám magam sem tudom, hogy miért... egy lakmározó fenevad a mellkasomban azt süvítette, hogy térjek vissza oda, ahol egyszerre vesztettem el mindent.
Ahogy a kripta ajtaján beléptem, és lehunytam szemeimet, valamiért megcsapott valami ismerős illat. A nap már lement, a sötétségben csupán pár gyertya az, amely megvilágítja ezt a helyiséget. De nem ez volt az első, ami érdekelt. Emlékeimbe révedve egy mélyet sóhajtottam.
Belekortyoltam a magammal hozott whisky-be, és ahogy az egyik gyertya mellett helyet foglaltam, a kinti égboltot kezdtem figyelni az apró ablakon keresztül.
- Nem tudom, mit kellett volna még megtennem - bukott ki belőlem suttogva, mintha csak a húgom égkék szemeibe nézhettem volna ezen keresztül. - Nincs többé visszaút... a halálból... - ejtettem ki nehezen a szavakat, majd ismét ajkaim közé szorítottam a whiskys üveg nyakát, hogy belekortyolva végigégesse a torkom, ám mindez kellemes élmény volt most az érzéseimhez képest.
Halvány, de annál keserédesebb mosoly kúszott ajkaimra. - A kripta, ahol a családom nyugszik... kivéve téged... - emeltem egy pillanatra az ég felé az üveget, majd egy sóhajtással leeresztettem, és elmélyedtem a gondolataimban. - Az élet veled könnyebb volt, mint nélküled... a lábam alól kicsúszott a talaj. És nem tudom, hogyan álljak talpra, és kezdjek elölről mindent nélküled. Mert... elveszett vagyok, húgom - szorítottam össze ajkaim, s éreztem, hogyan szegélyezi könnyfátyol mindkét szememet.
Lassan de biztosan utat engedett minden szomorúság annak, hogy helyét az indulat vegye át zaklatott ereimben. S ahogy lábaim hirtelen felpattantak, karom pedig lendült, hogy a félig teli palackot a falhoz vágja, megtorpantam. Hallottam, ahogy a kripta ajtaja nyikorogva becsapódik, és egy erős illat csapta meg az orromat. Női parfüm, de még sosem éreztem előtte. - Ki a fene jár itt? - néztem körbe, miközben a fogaim már összekoccantak.

©