Egyből Dommiel jutott eszembe, amikor megemlítést tett a keresztbetevő személyekről. - Ne aggódj, nem lesz baj. - próbáltam nyugtatni, de mégis elgondolkoztam rajta. Ha Dommiel lennék biztosan nem hagynék ki egy olyan alkalmat, amikor megkeseríthetem az emberem életét. Ez pedig egy meglehetősen fontos alkalom. Számára a legjobb lehet. De róla már rég nem hallottunk. Az is lehet, hogy feladta. Reménykedjünk. A sötét gondolatokat elűztem a fejemből és egy mosollyal az arcomon követtem Nash-t a nappaliba.
Már be is rakta a kukoricát a mikróba. Gúnyos mosolyt vágtam a poénjára. Igaza volt! Ha rajtam múlna, minden ízléstelenül kék lenne. - Kék-arany-fehér színek lesznek... - motyogom utólag. - Én is remélem... és azt is, hogy senki nem tesz keresztbe. - célozgattam Dommielre. Remélem nem jó az időzítése. Bár eddig sem volt az. Elég nagy heceháré lesz az esküvőm, remélem, hogy nem jut eszébe benézni. - Akkor menjünk! - mondom miután végzett a mikró.
Tényleg nagyot néztem Jin kedvességén, de biztos voltam benne, hogy nem csak Nash hatott rá. Bíztam benne, hogy azért egy kicsit én is benne voltam a dologba. Kedves akart lenni velem, mert annyira nem vagyok szörnyű eset, hogy gyerekes, undok viselkedéssel ki kelljen készíteni és talán még jóba is akart lenni velem. - Akkor már értem. - hagytam rá kuncogva. - Csodálatos lesz az esküvőd. - motyogtam bíztatóan. - Bár félek túl sok lesz a kék, de végülis fontos, hogy a függöny passzoljon a szemed színéhez. - nevetgéltem a saját poénomon. Napok óta nem nevettem ilyen őszintén. - Mehetünk. - vágtam rá a filmnézős ötletére és azonnal be is tettem a mikróba egy csomag pattogatott kukoricát. Türelmesen megvártam, míg végez. - De mindenképpen valami vígjáték legyen. - vigyorogtam.
Láttam Claudia meglepett arcát. Elvigyorodtam. - Mivel megszökött a nevelőszülőktől és hát nem császkálhat személyazonosság nélkül, ezért örökbe fogadtam a nevem alá. - magyarázom. Furcsa lesz az élet, hogy van egy démonlányom és velünk fog lakni. - Látom észrevetted a jó modorát. Mondtam neki, hogy csak jól nevelt lánykát vállalok a nevemre. - mondom miután Jin elviharzott számítógépezni vagy hova a szobájába. Legalábbis a huzamos billentyűcsapkodásból nekem ez jött le. - Örülök, hogy fogtad az adást. - válaszolom a névjegykártya lengetésére. - Annyira várom már, hogy magam mellett tudjalak az esküvőn. Sőt az esküvőt is már annyira várom! - ámuldozok a plafont nézve. - Most pedig van kedved valami filmet nézni a nappaliban? - érdeklődtem.
Autókerekek zaját hallottam az udvar felől és szinte azonnal meg is jelent valaki a konyha ajtóban. Jin köszönt be félénken és kedvesen, arcán most nem az a flegma, nagyképű mosoly virított. Aggodalmasan végigvizslattam a lány minden porcikáját, de egyetlen horzsolást, vagy bajra utaló jelet nem láttam rajta. - Szia, Jin. Semmi gond. Én... megértem. - mosolyogtam rá halványan. Határozottan megértettem Jint. Ahogy én tudtam Nash az egyetlen személy, akihez közel áll és félt, hogy elveszíti, hogy esetleg én veszem el tőle. Persze erről szó sincs. Remélem ezt ő is tudja már és túllendül a kapcsolatunk ezen, esetleg jobbra fordul. - Hogy vagy? Milyen volt New York? - érdeklődtem kíváncsian. New York mint mindenkinek, természetesen nekem is nagy álmom. A sárga taxik, a gazdag épületek, Central Park, a világ legmagasabb épületei... Kisvároshoz vagyok szokva és lehet, hogy nem bírnám sokáig, de pár napra izgalmas lenne odalátogatni. - Apu?! - kérdeztem értetlenül. Lemaradtam volna valamiről? - Rendben van. - válaszoltam az esküvővel kapcsolatban Nash-nek. - Majd egyeztetek időpontot vele. - lengettem meg a kis névjegykártyát, Emma elérhetőségeivel.
Köszöntet akartam mondani Claudiának és hogy mennyire butaságot beszél. Bármikor szívesen látom a saját házamban is. De az ajtó kinyílt és Jin lépett be rajta. - Szia Babóca - mosolyodom el mikor meglátom. Kezdtem úgy érezni, hogy minden a normális kerékvágásban halad. Bay végre önmaga és sikerült levetkőznie ezt hülye makacs önmagát. Azt hiszem kezd megkomolyodni. Alig vártam már, hogy elmesélje mit tudott meg, amiért New Yorkba küldtem. Viszont ennek nem most volt itt az ideje. A hűtőhöz kullogott és kivett egy italt. Apu? Fura volt hallani. Vállaltam, hogy örökbe fogadom arra a két évre míg nem lesz tizennyolc, hiszen ő mégsem vámpír, hogy csak úgy meg tud igézni embereket és eltussolni a személyazonosságát. Nem szólok semmit, csak mosolygok és visszafordulok Claudiához. - Ne butáskodj! Ha nem jössz, akkor én rángatlak oda. - vigyorgok. - Az esküvői ruhapróbára kérlek vidd magaddal Bayt is... A megbeszéltek alapján hárman lesztek koszorúslányok és vajszínű/fehér ruha lesz, csak fel kell próbálnotok. - magyarázom. Már tököm tele volt az esküvőszervezéssel. Annyi mindenről kellett gondoskodni, pedig még csak el sem kezdődött....
Nash nem a semmiért paterolt le engemet New Yorkba. Tetszett a feladat, amit rám osztott. Olyan komoly volt és végre hasznos voltam számára. El sem hiszem, hogy végül tényleg elveszi azt a nőt. Hihetetlen! Viszont a feladatomat elvégeztem a rohadó alma szívében és már vissza is érkeztem. Az inas fiúk éppen Nash bőröndjeit cipelték fel. Az egyik kezébe nyomtam a kocsim kulcsát és utasítottam, hogy az én cuccaimat is vigye be. Azért kissé szomorú voltam, hiszen így nem tudtam ismerkedni az újdonsült átváltozott Claudiával. A bejárati ajtót halkan csuktam be magam mögött. A napszemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és hallgatózni kezdtem. Minden kis zaj a konyhából jött, ezért benyitottam oda. Nash és Claudia beszélgetett a pult két oldalán. Mivel a lány háttal állt nekem, ezért elsőre Nash szúrt ki és mosolyra szaladt a szája, mikor meglátott. - Sziasztok! - mondom félénken. Az utolsó találkozásom Claudiával nem volt fényes. Viszont rájöttem, hogy ő nem fenyegetés. Olyan sok dologra jöttem rá, olyan buta voltam, hogy el sem hiszem mennyire. - Én sajnálom...- mondom Claudia felé. - Kissé eluralkodott rajtam, annak aminek nem kéne. - mondom elpirulva visszagondolva a történtekre. Aztán a hűtőhöz hasítok és kiveszek egy márkás üdítőt, majd kortyolok egyet belőle. - Apu? - kérdezem Nash felé fordulva, de ő csak mosolyog. Láttam az arcán, hogy alig várja, hogy elmeséljem mire jutottam New Yorkban. Nem avatott be mindenbe.... Sajnos. Van egy nagyon nagy titka, aminek csak pár részletét tudom. Hihetetlen, hogy nem beszél erről senkinek.
Kettős érzelmek futottak végig rajtam, amikor megtudtam, hogy elköltözik. Először is örültem a boldogságának, másrészt pedig szomorú voltam, hogy elmegy. Persze, tudtam, hogy ez nem a világ vége, hiszen még találkozunk, és továbbra is jó kapcsolatot fogunk táplálni. Ő a testvérem és egyetlen szerető támaszom. - Nahát, ez nagyon jó, Nash. - mosolyogtam. - Gratulálok! - Selena szimpatikus nő számomra és látszik, hogy bolondul Nash-ért. Remélem, hogy összejön nekik ez a dolog és boldogok maradnak örökké. - Köszi, Nash, de ott én már tényleg nem akarok lábatlankodni. - motyogtam zavartan. - Viszont itt van ez a nagy üres ház, ahol egyedül lakok, szóval tekintheted második otthonodnak is. - vigyorogtam. - Remélem Selena az igazi és minden rendben lesz veletek. - osztottam meg vele reményeimet.
Elszörnyedve hallgattam a történetét az anyjáról. Bár már a 66-os úton sem tűnt barátságosnak, de akkor legalább tükrözött némi érzelmet és megmentett minket. - Sajnálom. Ugyanez történt velem is a nagyival... De legalább neked nem törték ki a nyakadat. - mondom keserű humorral. - A ruhájára én is. Képzeld! Elköltözöm. Persze még van pár hónap az esküvőig, de veszünk egy közös birtokot és elköltözünk. - újságolom a nagy hírt. - Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak. Jint pedig hazaviszem a régi otthonába, tehát tied az egész ház. - mondom mosolyogva. - Természetesen bármikor átjöhetsz hozzánk, amikor csak akarsz. - ajánlom fel. Ő az egyetlen lény ezen a bolygón, akivel értelmesen tudok csevegni és megértjük egymást.
Még gondolni sem nagyon szeretek az anyámra, de most, hogy Nash rákérdezett úgy éretem beszélnem kell róla. Nem akarom magamban tartani. - Borzasztó volt. Már az elején ott kellett volna hagynom, de minden percben reménykedtem, hogy mutat egy kis megbánást, de végig érzéketlen volt. - fintorogtam. - Egy megigézett emberrel hancúrozott az irodaasztalon és, mikor beléptem, a falhoz vágta, úgy, hogy a pasas már nem kelt fel többet. Aztán kirángatott a folyosóra és... mindent a fejemhez vágott. Őt nem... érdekli mi van velem, nincs benne semmi anyai ösztön. - néhányszor elcsuklott a hangom, de nem szégyelltem a gyengeségem. Valahogy büszkének éreztem magam, hogy az anyámmal ellentétben nekem vannak ilyen érzéseim is. Nem sokra megyek velük, de legalább vannak. - És ahogy beszélt... annyira megalázottnak és egy senkinek éreztem magam. - motyogtam elszontyolodva. Az ujjaimat tördeltem és sírósan lebiggyesztettem az alsó ajkam. Az anyám nem érdemli meg, hogy szomorú legyek miatta. - És mindennek tetejébe visszajött néhány emlékem, még emberkoromról. Azok az emlékek, amik akkor vesztek el, amikor egy vámpír megigézett. - nyögtem. - Ez egy hosszú történet. A lényeg, hogy azt hittem szeret, de miután megunt, elhagyott és megigézett. Nem kéne, hogy érdekeljen, mert már régen történt, dehát nem volt lehetőségem meggyászolni, mert nem is emlékeztem rá. - fintorogtam ezen a lehetetlen helyzeten. - A te esküvőd. - vigyorogtam. - Olyan lesz, amilyet szeretnél. Na meg, amilyet Selena. Kíváncsi vagyok a ruhájára. - csillant fel a szemem. Aki ismer tudja, hogy bolondulok a ruhákért, főleg az esküvőiekért. Emberkoromban suliból hazafele mindig egy esküvői szaküzlet mellett gyalogoltam el és hosszasan vizslattam a kirakatban lévő ruhákat. Beleképzeltem magam. Akkor még reménykedtem Anthony-ban és magamban. Dehát inkább megigézett, mintsem velem legyen.
- Ha te is így látod, akkor rendben. - mosolygok rá. Örültem neki, hogy ő is így gondolja. Ott a kriptában... valamiért annyira megfogott... tudtam mi lett volna a vége, ha otthagyom és nem akartam, hogy a világ elveszítsen egy ilyen lányt, akiben annyi lehetőség van még. Ő is szeret... Meghatódtam. Nem sokszor dobálom ezeket a szavakat, persze elég sokszor a családon belül, ahhoz, hogy visszaéljenek vele, mint a Nagyim. - Ebben viszont igazad van. De én nem azért akartam megváltozni, hanem mert már minden reményt feladtam. Aztán jött Katie a leszármazott valahányadik ükunokám és visszaadta a reményt, hogy a Petrovák is lehetnek olyanok, amilyennek gondolom őket. - sóhajtok. - Tényleg! Megadtam anyukád munkahelyi címét... Hogy sikerült a találka? Mesélj! Bár az elmondottak alapján nem jól... Mit csináltál míg távol voltam kicsilány, he? - vigyorgok. - Sajnálom, de már van egy esküvőszervezőnk... majd ő vele beszéld meg a ruhát..[EMMA AZ KATIE egyik karaktere neki írj üzit, hogy játszátok le ezt a részét...külön aztán majd meséld el milyen volt a ruhapróba] - a kezébe nyomtam Emma elérhetőségét. - Remélem minden kék lesz... - csillant fel a szememben a halovány remény sugara... - Neked mindent elmondok, bár ha kicsit megkésve is. Tudod amiket most neked itt mondok, azokat nem szívesen osztom meg mással... még Selenával se igazán. - nézek bambulva magam elé. Még mindig bizonytalan voltam Selenával kapcsolatban . Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy akarom e ezt az egészet. Persze, hogy akarom! De mindig ilyen nehéz? A szerelem ennyire nehéz? Nem kérdés, hiszen szerelmes vagyok belé, de néha annyira nem tudom mit akarok, hogy az hihetetlen.
Úgy tűnt végre megnyugodott és visszajött a jókedve. Semmit nem szerettem jobban a mosolygó bátyámnál. Olyankor valahogy én is megnyugodtam és a mosolyában találtam meg a reményem. Váratlanul felpattant és máris a karjai között találtam magam. - Pont azért volt jó ötlet átváltoztatni, mert akkor üres volt az életem és nem tudtam változtatni. Ennek kellett történnie, hogy új életet kezdjek. - magyaráztam. - Mindig csak az anyám keresésével foglalkoztam. Ha tudnád, hányszor keveredtem életveszélybe emiatt... Pedig meg sem érdemli. - motyogtam elsötétült arccal, majd anyámat feledve egy pillanatra, elérzékenyülten Nash-re mosolyogtam. Könnyek gyűltek a szemembe. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, ezért is nagyon tudok örülni neki és nagyon meg tudom becsülni. - Én is szeretlek. - válaszoltam mosolyogva, majd szorosan odabújtam hozzá és meghatódottságomba pár könnycseppem az ingvállába halt el. Ezek után egy kicsit elgondolkoztam, azon, amit mondott. Egy kicsit elbizonytalanított, hogy pont most mondja, mikor már feladtam az édesanyám érzelmeinek keresése ügyet. Ugyanis nem találtam, egy picit sem. Eddig megesküdtem volna rá, hogy nem is fogok, de sokra tartottam a szavát és végiggondolva egy kicsit elbizonytalanított. Meddig kéne próbálkoznom? Lassacskán beleőrülök ebbe a tehetetlenségbe... - Oké, van benne valami, de azért olyan fegyverekhez nem kell fordulni, amikkel magadnak ártasz, vagy esetleg olyan dolgokat teszel, amik nekik imponálnak, de te később megbánod. - motyogtam az ujjaimat tördelve és nagyot sóhajtottam. - Én már nem tudom mit kezdjek az anyámmal. Mindent a fejéhez vágtam, elmondtam mindennek és már nekem van lelkiismeret furdalásom, de ő továbbra sem változott egy picit sem. Lehet, hogy van még remény, csak én nem látok, mert félek, hogy újra olyan megalázóan fog bánni velem, és az én érzékeny lelkem nem bírja. - fintorogtam egyet. Utáltam kimondani, de végül is így volt. Más előtt így nem mondanám, de Nash ezt tudja rólam. Túlérzékeny vagyok mindig és ezek hátráltatnak. Lehet, hogy ha erősebb lennék lelkileg, akkor már látnám a változást az anyámon. - Ha legközelebb valami baj van, beszéld meg velem. - mosolyogtam. - Nem tűnj el hetekre. A következő mondatára felcsillantak a szemeim. Valószínűleg minden lány álma, hogy egyszer menyasszony legyen, de a koszorúslányság is a legfontosabb tennivalók közé tartozik. Ez olyan, mintha gyakorolnál a saját esküvődre, mégis érezheted magad úgy mint egy kishercegnő. Lehet, hogy ezt a sokkal fiatalabb lányok gondolják így, de nekem soha nem adatott még meg, hogy akár egyszer is bekukkanthassak egy esküvőre. Kicsit izgultam is ezért. Nem vagyok túl tapasztalt. - Még szép, hogy leszek. - vigyorogtam boldogan. - Egy feltétellel. - néztem rá játékosan. - Én választom ki a ruhámat. - kuncogtam fel.
A szavai megnyugtattak. Könnyek gyűltek már megint a szemembe és az volt a legjobb része, hogy előtte az sem érdekelt, ha elbőgöm magamat, ugyanis nem fog ezért megvetni vagy ilyesmi. Ez volt az egyetlen gondom Selenával. Egyszerűen nem tudok megnyílni. Hiába érzékenyülök el előtte is... mire odakerülünk, hogy kiönthetném neki a lelkem, elmenekülök. A legnagyszerűbb példa erre Las Vegas. Csak azért utaztam annyit, hogy ne kelljen senkinek látnia, mennyire dühös vagyok. De azért próbáltam visszanyelni a könnyeket. Vámpírsebességgel megkerültem a pultot és magamhoz öleltem Claudiát. Egy pillanatra aztán eltoltam magamtól, de csak azért, hogy a szemébe nézhessek. - Tudod... eleinte nagyon bizonytalan voltam, hogy jó ötlet e volt téged átváltoztatni... már mint... annyira szenvedtél és láttam, hogy ennek nem lesz jó vége. Olyan üres volt az életed... De most már tudom, hogy jól döntöttem. Legalábbis remélem. - mondom egyenesen a szemébe rekedten. - Annyira szeretlek! - elmosolyodom és megint magamhoz ölelem. Egyik kezemmel óvón a tarkóját simogatom. - Nemsokára ő is hazaérkezik. Persze, hogy jól van. Tudod ő tipikusan a makacs és agyament csaj. Igazából azért vittem magammal, mert féltem, hogy még a végén összeverekedtek és ő igazán meg tud ölni téged tudtán kívül. - közlöm higgadtan. Elengedtem és a haját a füle mögé tűrtem. - Az én jelszavam "Mindent a családért..." igazán üti ezt, nem gondolod? - vigyorgok. Kezdett visszatérni a jókedvem, amilyen a kocsinál volt. - Nem értek egyet veled... Szerintem nem szabad hagyni az elveszett hozzátartozóinknak, hogy továbbra is elveszettek maradjanak. Úgy döntöttem nem adom fel, míg legalább a nagymamát meg nem változtatom. Tudod neki is van szíve. Mindegyiküknek van. - mondom. Katie volt a példa számomra, hogy van remény. Ő az a tipikus rosszlány vámpír génekkel, és még is sikerült a magam elvárásaira formálnom, legalábbis amikor velem van, akkor igen. És ez volt a lényeg! Amit mindig is akartam! Nem megváltoztatni, hanem csak a hozzám való viszonyukat formálni az én elvárásaimhoz. - Sajnálom, hogy így eltűntem, de kikészültem. Valamiért eldurrant az agyam. Ígérem többet nem csinálok ilyet. - mosolygok és ölelő kezeim a fenekére csússzanak, amit megveregetek. Játékosan az ajkamba harapok, majd elengedem őt és visszapattanok a helyemre a bárszékre. - Leszel az egyik koszorúslányom? - kérdezem incselegve.
Néhol döbbenten, néhol elérzékenyülten, néhol pedig sajnálattal tekintettem fogadott testvéremre. Határozottan nem volt unalmas az élete Vegasban, bár ott kinek az?! -Nem vagy naiv, Nash. Csak reménykedtél. - bizonygattam, de leginkább magamnak akartam bemagyarázni. Attól még, hogy bíztam benne, hogy az édesanyám visszatér hozzám, nem biztos, hogy naiv vagyok. Csak a magány miatt reménykedem mindig. - Szörnyen sajnálom, hogy így bánt veled a nagymamád. - motyogtam együtt érzően a szemébe nézve. Tudtam milyen érzés, amikor egy általunk fontos személy, akinek újabb és újabb esélyt akarunk adni arra, hogy bebizonyítsa, méltó a szeretetünkre, hidegen elutasít és gorombán megaláz. - Ugye Jin már jobban van? Nagyon aggódtam érte. - motyogtam idegesen és kirázott a hideg, amikor visszagondoltam a múltkor történtekre. A gyilkolós résznél egy pillanatra lefagytam és alig bírtam az arcára nézni. Nem hiszem el, hogy képes volt ölni. Fogalmam sem volt, mi késztette erre, vagy hogy jutott el idáig, hogy öljön. Lehet, hogy a családjában ez a divat, de remélem nem szokik rá. Aztán végül felé néztem és megszakadt a szívem. Szomorú tekintettel egy jó adag bűntudattal bámult maga elé és láttam, hogy mennyire bántja, ami történt. - Amit megtanultam az idő alatt, amíg nem voltál itt, az az, hogy soha ne próbálj meg csak azért megváltozni, hogy tartozhass valahova, vagy hogy megszeressen és elfogadjon valaki. Akinek nem vagy így jó, azt el kell engedni, hiába rokon vagy sem. Inkább maradj ilyen azokért, akik így szeretnek téged.- magyaráztam és bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. Itt elsősorban Selenára és magamra gondoltam. Az a nő nagyon imádhatja, ha képes megbocsátani a botlását Vegasban, ráadásul az unokájával. Próbáltam nem kimutatni az óriási döbbentemet. Megszorítottam a kezét és biztatóan rámosolyogtam. Azt akartam, hogy érezze, hogy mellette állok, hogy bízhat bennem és én elfogadom. Gondoltam ez majd jó érzés lesz neki, hisz nekem is az, ha valaki csak úgy meghallgat, mert érdekli mi van velem és azt szeretné, hogy boldog legyek. Olyan kevés az ilyen kapcsolat, nem csak az én életemben. - Te is nagyon hiányoztál. Többet ne tűnj el csak úgy, jó? Meg voltam ijedve, de örülök, hogy végül is minden rendbe jött veled. - villantottam felé egy újabb mosolyt.
Lepattantam a konyhapulthoz tartozó bárszékre, miután kikaptam a hűtőből egy dobozos sört. Rákönyököltem a pultra és rákacsintottam a velem szemben könyöklő húgocskámra, miközben nagyot kortyoltam az italból. - Hármat találhatsz... - vigyorgok, majd egy kézmozdulattal kidobom a szemetesbe az üres fémdobozt. - Vegasban voltam baba. - mondom és a tenyerembe fektetem az államat. - Hoztam volna szuvenírt, de hát nem volt olyan a helyzet. - mondom. Aztán elkomolyodtam és megfogtam két kis kezét. - Tudod... Miután kitört itthon a balhé... én egész jól összekaptam magamat. Még Selenához is elmentem, hogy beszéljük meg a dolgokat. Az óratoronynál viszont olyan valakibe botlottam... akiről azt hittem fontos lesz számomra. - sóhajtok. Nem bírtam Claudia szemébe nézni míg beszéltem. Túlságosan fájt a téma. Ő tudja, hogy mennyire szerettem volna megtalálni a közeli családom. - A nagymamámat, Tatiát... ott volt Selenával. Én... Én... naiv azt hittem, hogy majd egymás karjaiba borulunk... ehelyett... jól kitörte a nyakamat... - nyögöm és akaratlanul is megszorítom kissé a kezét. Nagyon fájt erről beszélnem, de neki nem tudtam megállni, hogy el ne mondjam, hiszen talán Claudia áll hozzám jelenleg a legközelebb. - Jin New Yorkban van. - teszem hozzá. Őt elvittem egy biztos helyre. - Tudod ugye, hogy nagyon hiányoztál? - most nézek fel rá és mosolygok, legalábbis próbálok. - Persze nagyon kiborultam a nagymama miatt... Annyira, hogy mérgemben leléptem innen... aztán én... - nyelek egy nagyot. - Megöltem egy embert Vegasban, majd megcsaltam Selenát a saját unokámmal... - suttogom bűnösen magam elé. Ez az igazság ha nagyon durván vesszük. - Azóta már kibékültünk és az unokámmal is minden rendben van, de nem tudom mihez kezdjek magammal. Annyira sajnálom az egészet. Azt hittem, ha én is olyan álnok kis lotyó leszek, mint a családom összes tagja, akkor majd bevesznek maguk közé. - sóhajtok fel és várom a reakciót.
Türelmesen megvárta, míg kihisztiztem magam, aztán végül ő jött oda a karjaiba zárni. Mélyet sóhajtottam, mikor szavaiból azt hallottam ki, hogy valamennyire örül nekem és hiányoztam neki. még mindig dühös voltam, de közben boldog is voltam és szükségem is volt rá. Ő az egyetlen, aki most nem fordult nyíltan ellenem. - Én is. - bújtam hozzá sírós hangon, miközben a derekamnál fogva vezetett be a konyhába. Valahogy a ház levegője is jobb lett, vidámabb. Nash mosolya és kedves gesztusai körbejárták a házat és engem is feltöltöttek egy kis életerővel. Kevésbé érzetem magam annyira feleslegesnek, min mikor ő sem volt itt. - Merre jártál? - kérdeztem érdeklődve és helyet foglaltam a konyhapult egyik székén.
Lenne időnk? Igaza volt... rengeteg időnk van még hátra. Megint átgondoltam a dolgokat... újra és újra. Megcsókolt. Én mozdulatlanul álltam és nem csókoltam vissza. Valahogy nem akartam. - Sajnálom. Ahogy mondtad rengeteg időnk van még és nekem idő kell, hogy ezt feldolgozzam. Nem azt mondom, hogy nem bízom benned. - mondom. Aztán eszembe jutott a vámírboszorka Enji. Megígérte, hogy hív, ha rájött hogyan lehetnék ember újra. Viszont mostanság igencsak sokat gondolkoztam azon, hogy megéri e visszaváltozni, még ha lehetséges is lenne. Emberként esélyem sincs az angyalkával szemben, viszont már éppen itt lenne az ideje meghalni. Így is túl sokat élhettem. De addig nem akartam, míg nem találtam meg az anyukámat. - Jobb lesz ha most elmész... gondolkoznom kell... majd holnap találkozunk... - mondom a padlót bámulva. Haragudtam rá és nem kicsit. Gondolkodnom kellett. Ránéztem egyenesen a szemébe, majd egy szó nélkül kiléptem a konyhaajtón és enyhén becsuktam.
Ő is átölelt. Szorítása kegyetlen volt, majdnem fájt. Tudom, hogy mégbántottam, és hogy ezzel az egésszel fájdalmat okozok neki, de jobb, hogy most tudta meg. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha később mondom el neki. Ha a helyzet nem hozta volna így, lehet, hogy el sem mondtam volna, de az tényleg tisztességtelen dolog lett volna tőlem. -Idő az van rengeteg, főleg nekünk. És ha gondolod, itt maradok veled.- Eltoltam magamtól, mélyen a szemébe néztem, majd megcsókoltam.
Nem tudtam, hogy mégis mit vártam Selenától. Hogy vezekeljen a bűneiért? Hogy megbánja, amit tett? Fogalmam sem volt. Egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan tovább. Aztán felállt és a falnak dőlt. Odafordultam hozzá. Láttam rajta, hogy nagyon bántja, amit tett. De én nem tudtam csak úgy kitörölni a fejemből ezt az egészet. Megingott a bizalmam benne. Mi a biztosíték arra, hogy nem teszi meg ugyanezt velem is? Megölelt. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy én is átkaroljam e őt. A testem megremegett. Az érzelmeim zavarosak voltak. Fájdalom, keserűség, csalódottság, gyűlölet, undor, kétségbeesés, magány, szerelem... minden összekeverve mélyen a szívemben. Aztán én is magamhoz öleltem. Jó erősen magamhoz szorítottam Selenát. Lehunytam a szememet és a fejemet a vállára fektettem. Vettem egy nagy levegőt... érezni akartam az illatát. Az ujjaim egyre erősebben húzták magamhoz, egyre idegesebben. Annyira, hogy a bőrén nyomott hagyott. Összeszorítottam a fogamat. Dühös voltam rá, hogy képes volt ilyesmire. Nem tudtam sehogy sem megérteni. Egész életemben pont az olyanoktól irtóztam, mint ő. Nem tudtam feldolgozni..még nem. Idő kell. A szerelmem tiszta és vitathatatlan volt. Nagyon szerettem őt. Még magamnál is jobban. Viszont most ebben a nemes pillanatban gyűlöltem, azért amilyen. Mielőtt még összeroppantottam volna mérgemben ellöktem magamtól. - Ez... ez nekem most nem megy... idő kell... - hadarom idegesen. Viszont semmiképpen nem akartam, hogy itt hagyjon... Ha elmegy magamba fogok roskadni. Nincs itt se Claudia se Bay. Bele fogok őrülni ebbe az egészbe. És akkor még nem is gondolkodtam a családomon. Féltem a magánytól. Egész életemben magányos voltam. Nem akarok egyedül lenni. Ezer év magányosan... Újra a szívemhez kaptam. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Megfogtam Selena felkarját két oldalról és finoman a falhoz nyomtam. Egyenesen a szemébe néztem. - Sajnálom.... Egyszerűen nem tudom feldolgozni az egészet... Túl gyenge vagyok. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom, hogy elmenj... Én nagyon nagyon szeretlek! Még magamnál is jobban... és ez túl sok... ez nagyon sok... - komolyan azon gondolkodtam, hogy itt az ideje kikapcsolni az érzéseimet. Még sosem tettem. Mindig is úgy gondoltam az a gyengeség jele. De most annyira fájt. Nagyon nem volt kedvem élni.
Nem néztem rá. Nem mertem ránézni, de aztán mégis megembereltem magamat, és egyenesen a szemeibe néztem. -Nash, félreért...- felálltam, de hátamat még mindig a falnak támasztottam. -Igazad van... Amit tettem az megbocsájthatatlan. Életem legrosszabb döntése volt... mély levegőt vettem, és a hangsúlyom alig észrevehetően megváltozott. -Muszály erről beszélnünk? Ez egyikünknek sem tesz jót. A történtek után meg főleg nem...- közelebb léptem hozzá, és átöleltem. Ha most eltol magától, én nem tudom, mit fogok csinálni.
A konyhaajtó nyikorgására lettem figyelmes. Selena lépett be rajta. Nem vettem a fáradtságot, hogy odanézzek vagy bármiféle mozdulatot tegyek. Őt már az illatáról és a léptei hangjáról is felismertem. Hiszen miért ne is merném fel? Ő lesz a feleségem... ha minden jól megy. Viszont most semmi sem ment jól. Gyorsan próbáltam letörölni a könnyeimet, de nem ment. Nem maradtak abba. Aztán beszélni kezdett. Úgy éreztem, hogy meg akar vigasztalni, de valahogy pont az ellenkezőjét érte el. Azért hagytam ott őket, mert nem voltam felkészülve az anyaságra. A szemem résnyire húzódott és a szám elkerekedett. Azért dobta el magától a saját gyermekét, mert nem volt felkészülve az anyaságra??!! Ez volt a legrosszabb magyarázat a világon. Mi az, hogy nem volt felkészülve? Erre nem is lehet felkészülni. Felálltam, miközben ő magába görnyedt. A kezem ökölbe szorult. - Mi az, hogy nem voltál felkészülve? Te ....NORMÁLIS...vagy? Hallod magad egyáltalán? Nem gondoltál bele, hogy milyen lesz neki egyedül felnőni? Csak azért eldobtad magadtól, mert nem tudtad hogyan kezeld a dolgokat? Ez tisztára...fúj... És ha gyereket akarok tőled? Megszülöd és itt hagyod rám azt mondva, hogy nem vagy rá felkészülve? Ez... undorító... - a hangom elég ideges volt és míg beszéltem nyeltem magamba a dühös könnyeket. Szerettem Selenát és nem érdekelt, hogy van egy lánya. Még örültem is neki, hogy van valakije. Az sem érdekelt, hogy egy démoni sarj. Sosem érdekelt a származás. Bayt is úgy fogadom el amilyen. De ez... nem tudtam feldolgozni...Szaporán vettem a levegőt. Ez nagyon nem hiányzott mára.
Nash hirtelen kiviharzott a nappaliból. Az elmúlt...mennyi is volt? Fél óra, egy? Mindenesetre őt biztosan jobban megviselte ez az egész. Hiszen... inkább nem is gondoltam tovább. Nem akartam gondolkozni. -Menj csak.- mondtam Claunak, aztán a konyha felé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, és furcsa látvány fogadott. Még soha nem láttam Nash-t sírni. Nem tudom, mit tegyek.... Sosem kezeltem valami jól a sírást, főleg, ha mások sírtak. Leguggoltam hozzá, és próbáltam megnyugtatni, már ha ez ilyen helyzetben lehetséges. -Hé...nyugi...minden rendben lesz.- Mondom én, aki az előbb majdnem kinyírtam Bay-t. -Tudod...- leültem mellé, és a falnak támasztottam a hátamat. -Volt más választásom, de rosszul döntöttem. Akkor ez tűnt a legjobb ötletnek, de egyáltalán nem volt jó döntés. Azért hagytam ott őket, mert nem voltam felkészülve az anyaságra. Még ezer év elteltével sem. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy milyen lesz Ariadnénak anya nélkül felnőni. Mellettem végig ott voltak a szüleim, én nem tudom, milyen érzés, ha az ember árván nő fel. Egyedül hagytam őt... Anya nélkül kellett felnőnie, ráadásul egy olyan lény mellett, aki a velejéig romlott. És ezek után már nem is lepődnék meg azon, ha te...nem...- nem bírtam tovább, és nálam is eltört a mécses. Kezeimmel átkaroltam lábaimat, és fejemet a térdemre hajtottam. Ez a nap már nem is lehetne "jobb".
Becsaptam magam mögött a konyhaajtót, ami hangos puffanással ért az ajtótokhoz. Mérges voltam. Nekidőltem a falnak és rákönyököltem a térdemre. Az ujjammal a hajamba túrtam. A kezem véres volt és a ruhámon is volt pár folt. Undorító volt az egész helyzet. Gondolkodnom kellett. Még mindig emésztettem, hogy Bay előbb majdnem feldobta a talpát. Aztán Claudia gyerekes viselkedése. Látszik, hogy én és Selena sokkal idősebbek vagyunk és tapasztaltabbak. Mint mostoha bátyja teljesen az idegeimre kezdett menni a gyerekes hülyeségei. A 66-os úton való okos kis ötletei sem voltak valami jó húzások. Nem utáltam érte, hiszen szerettem őt, mint a kishúgomat, de mérges voltam rá. Túl fiatal és naiv. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta viselkedéshez. Ott volt még Selena is. Otthagyta a saját lányát. Ezt nem tudtam ésszel felfogni, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen. Az anyám is ezt tette velem. Nem nem! Selena nem lehet ilyen gonosz. Biztosan jó oka volt arra, hogy ezt tegye. Könnyes szemeimet a kezem takarta. Mióta itt vagyok ebben a hülye kisvárosban... azóta nem vagyok önmagam. Állandóan sírok, mint egy kis óvodás. Elegem volt mindenből. Nem akartam már élni. Az anyám sehol, a családom egy nagy bunkó.... A szívemhez kaptam. Olyan ütemesen és gyorsan vert. Pszichésen megviseltek az események. Nyeltem magamba a könnyeket, de már nem tudtam őket visszatartani. Zokogás tört fel a torkomból, de még mindig küzdöttem. Én nem fogok sírni. Viszont a remény kezdett kihalni belőlem. El akartam bujdosni, mint egy kiskutya a tűzijáték hangos durranása elől. A hajamba markoltam és erősen téptem a hajszálaimat. Nem volt kedvem az élethez, egyszerűen el akartam hagyni ezt az egész várost és visszajönni, amikor a benne lakó emberek nem lesznek ilyen gonoszak.
<---- Nappali
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 12:10 pm
Mikor válaszolhatott volna a kis csaj, valaki berontott az ajtón. Kissé furcsálltam ezt a késő estei csörtetést.
Gyorsan odarohantam a nappaliba és Nash feküdt az ágyon. Teljesen ki volt ütve. Vajon mi történhetett. Egyből Selenára meredtem. Ha bántani merte Nasht én itt kicsinálom a nappali közepén. Odatérdeltem Nashhoz és megfogtam a kezét. Nem igazán mozdult. Teljesen beájult. Vajon mitől? A szemeim kétségbe estek. Könnyes és feldúlt szempárral meredtem Selenára. Teljesen kész voltam. - .. Mit csináltál vele?... - átadtam magam a méregnek. Hogy merészeli így hazahozni Nasht. Biztosan ő bántotta. Egyre jobban gyűlöltem, mert elveszi tőlem a számomra legfontosabb személyt. Persze tudtam, hogy Nash nem így gondol rám. Még gyerek vagyok félig. Elengedtem Nash kezét, ami a földre csúszott. Selena felé tartottam ördögien égő könnyes szemekkel. - Itt helyben kinyírlak, ha nem mondod el mit tettél vele... - fenyegetem meg.
Kezdőlap
a kövit oda írjátok]